|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Az idei nyaralásunk a tegnapi napra esett. Elmentünk hárman, Mátéval, meglátogatni Tatán a bátyámékat. Én ezúttal nem biciklivel kerültem meg a Cseke-tavat és az Öreg-tavat, mint legutóbb, hanem elektromos rollerrel, amit a szomszéd adott kölcsön. Tetszett a dolog. Olyan volt, mintha egy szúnyog repkedett volna alattam. A hangja legalábbis. Mindkét tónál akadtak kavicsos útszakaszok, ilyenkor egészen könnyedén tudtam volna jódlizni, épp csak a számat kellett volna a célnak megfelelően nyitogatnom. Eközben a lágy természeti kép, ami a szemem elé tárult, olyannak tűnt, mintha elromlott tévékészülék zizegős képernyőjét nézném. Meg is fürödtünk később az Öreg-tóban, amely – talán a kis eső miatt, ami leesett – szolidan 23-24 fokos lehetett csupán. Tehát igen kellemesnek bizonyult. Az egész hely – a tavak, a környékük, köztük a bátyámék a támaszpontjukkal – nyugodt, békés, szép. Tökéletesen alkalmasnak bizonyult családinyaralás-koncentrációnak a nap. Hazafelé jövet este Pesten, amikor a zöldemre épp elindultam, a járdáról belénk zúdult egy rolleres fiú, aki egy lányt is vitt. Szerencsére sem nekik, sem a kocsinak nem lett semmi látható baja. Amatőr… – gondoltam frissen fejlett, félnapos öntudattal. Ez egy szintén alaposan érlelt cikkem a Spirin. Belefogtam Ali Smith évszak-regényeibe, akiről magamtól talán azt gondoltam volna, hogy arab beütésű amerikai férfi, de skót nő. Ha ugyan nem titkos magyar. A 2017-es Ősszel kezdtem. (Fordító: Mesterházi Mónika). Belefáradtam a hírekbe. Belefáradtam, hogy olyasmit mutatnak megdöbbentőnek, ami nem az, és leegyszerűsítően foglalkoznak azzal, ami igazán rémületes. Belefáradtam az aljas indulatba. Belefáradtam a haragba. Belefáradtam az aljasságba. Belefáradtam az önzésbe. Belefáradtam, hogy semmit nem csinálunk, hogy megállítsuk. Belefáradtam, hogy még bátorítjuk is. Belefáradtam az erőszakba, ami már itt van, és belefáradtam az erőszakba, ami még csak most jön, még nem történt meg. Belefáradtam a hazugokba. Belefáradtam a szentté avatott hazugokba. Belefáradtam, hogy ezek a hazugok hagyják ezt megtörténni. Belefáradtam, hogy azon kelljen töprengenem, hülyeségből csinálták vagy szándékosan. Belefáradtam a hazug kormányokba. Belefáradtam, hogy az embereket már az sem érdekli, ha hazudnak nekik. Belefáradtam, hogy ezt félelmetesnek kelljen éreznem. Belefáradtam a kishitűségbe. Belefáradtam a viszályoskodásba. Szerintem nincs ilyen szó, mondja Elisabeth. Belefáradtam, hogy nem tudom a megfelelő szavakat. A Múzeum körúton haladtam tegnap gyalogosan a Kálvin tér irányába, így elmentem a ház előtt, ahol valaha laktam. Épp bement a kapun valaki, gyorsan besurrantam mögötte. Bő harminc éve nem jártam ebben a házban – azóta zárják a kaput –, és rögtön láttam, hogy változatlan a talajzat (színes kavicsosmintás), és a liftszekrény is még mindig ugyanaz, csak a gombok paneljét modernizálták. Mert persze beszálltam a liftbe, hogy felmenjek a hetedik emeletre. Ott azonban nem jutottam ki a folyosóra, a folyosón pedig az egykori lakásomig, mert kulcsos, rácsos fémkaput szereltek fel a lépcsőházi kijárathoz. Kicsit szomorúan nézegettem be a rácson, aztán azt gondoltam, no várjatok csak, és lementem a hatodikra. Itt semmilyen kapu, zár nem állta utamat. Végigmentem hát a folyosón az eléggé titkos hátsó lépcsőig, amely az utcáról nem közelíthető meg, csak az udvarról. Innen biztosan feljutok a hetedikre. És nem. A hátsó lépcsőnél is rácsos fémkaput állítottak. A hetedik emelet lakói teljesen elzárkóztak előlem. Pedig nem akartam tőlük semmit, épp csak megállni a néhai ajtóm előtt, elsőre szemből, aztán háttal, hogy ránézzek onnan a Szabadság-szoborra, ahogy éveken át annyiszor, tűzijátékkal vagy anélkül. Amely Szabadság-szobor most épp úgy rácsok mögé van dugva, mint az egykori emeletem. Enyhén vánszorgás jelleggel ballagtunk az állomásra. Indultunk haza, miután kétszer kimeszeltük a vécét. – Meszetes maradt a könyököd. – Meszetes? – Itt nálunk így mondják. – Neked pedig meszetes az orrod alatt. Olyan, mintha vérzett volna az orrod, fehérvérűséggel súlyosbítva. A vécé egészen jól sikerült, továbbjutottunk. Legközelebb a fürdőszobát meszeljük. Közben a szakemberek nekifogtak feltenni a konyha falára a csempeművészetemet. Jó lesz, jó lesz! Láttam egy-két színházi előadást, konkrétan kettőt, gyereket. Ettem a kefét a Duna-parton, ahol immár a harmadik nyáron kapom sorozatban a Magyar Népmese Színházat a víziszínpadon. (A díszlet legmarkánsabb eleme a tábla volt, amely hirdeti, hogy ezen a helyen új, fedett víziszínpad fog épülni.) Minél több „interaktív mesejátékot” látok a Magyar Népmese Színháztól, annál elégedetlenebb vagyok a munkájukkal, amely munka nagy részét a közönség gyerektagjaival végeztetik el. Ráadásul helyenként egyszerűen megengedhetetlen módon viselkedve velük. De ezt majd megírom, ahol kell. Aztán elmentem két kolleginával Veszprémbe a Hangvillába a Pannon Várszínház Pablo és Picasso című, Vándorfi László rendezte új magyar családi musicaljére. Szerepelt néhány név az alkotók között, akik miatt kíváncsiság és bizalom vitt engem oda. Sok gyerekszereplő, nagy siker. Láttam már rosszabbat. Igaz, jobbat is. A férfi (fiú) főszerepet a Pannon Várszínház rutinos zenés színházi gyereke, Ruzsin Ákos játssza kritikailag dokumentálható módon. Majd ezt is megírom, ahová kell (a Mozgóba). Amikor hangosan, harsányan, nagy garral bejött a színre a darab főhőseinek ősellensége, az oroszlános pólót viselő ingatlanfejlesztési igazgató, akkor odasúgtam Papp Timinek: Ki ez? Visszasúgott: És a haja is milyen? Szinte semmit nem láttam az olimpiából. Annyit, amit az Eurosport éjjel 11 körül adott. Ekkor rácsodálkoztam, hogy három a három ellen kosárlabda is van, egy kosárra. És láttam vagy nyolc sikertelen gördeszkás gyakorlatot, szálltak szanaszét a deszkáról a gyerekek. Milák Kristóf győztes döntőjét szerettem volna megnézni, ezért odakapcsoltam az m4-re az összefoglalóra aznap este. De nem ám, hogy megismételték volna a közvetítést, hanem művészkisfilmet készítettek belőle, zenével, lassított felvételekkel, vágásokkal, így aztán azt a menetet sem láttam. Szombaton volt egy teljes szabadnapom, amit arra fordítottam, hogy megírtam a Mozgó-cikket, de közben ment nálam a tévé, és oda-odaragadtam. Néztem például ritmikus gimnasztikát – most kikerestem, mi volt ez: ritmikus gimnasztika együttes kéziszercsapat-verseny. Öt lány együtt, kéziszerekkel, volt, hogy kettővel egyszerre: labdával és szalaggal. Egyrészt élvezet volt nézni: a hajlékonyság, a kecsesség, az összhang, a leleményesség a koreográfiában, az eszközhasználatban, másrészt elképesztett, hogy mennyi munka lehet ebben. Volt aznap női súlyemelés is. (Szeretem az erősportokat. Néztem valamelyik este férfi bokszot is, súlyos pasasokat, és rajongásra késztetett az azeri-kubai, aki úgy mozgott a ringben, mintha jó ritmusban sétálna az utcán, és az ökleit is lent tartotta maga mellett, csak néha emelte az arca elé. Kikapott egyébként a döntőben sajnos.) Szóval a súlyemelőnők. Azon mosolyogtam, hogy nemcsak a fekete atlétanők sminkelnek diszkósra, de a súlyemelők között is akadnak, akik kifestik magukat, sárga szemhéjat, ilyesmit. Imponált nekem ez a fajta elszánt nőiesség is, nemcsak a másfél mázsák, amiket felemeltek. Azt hiszem, a franciák csodálatos, revelatív olimpiai játékokat rendeztek a nyitás jegyében, az odaadás gesztusával. Odaadták Párizs városának az olimpiát és az olimpiának Párizs városát. (Sőt az érmeseknek pár gramm Eiffel-tornyot is!) Milyen jellemzően felemelő volt a vége is. Nemcsak a záróünnepség művészi részének káprázatos képei, hanem hogy az utolsó nap versenyszámát, a maratont (vagy annak rövidebb változatát) este bárki lefuthatta a versenyzők párizsi útvonalán. Vagy negyvenezren neveztek be erre a Mindenki Maratonjára. Respect aux Français! A munkarend, a logisztika nem engedte, hogy egy teljes napot kihagyjunk, így idén csak rövid délutáni látogatást tettünk a zamárdi(i) moszkovita fészekben. De örültünk, hogy legalább nem teljesen maradtunk ki belőle. Nőtt a nagyszülők száma, és ezúttal már sor került a nyugdíj tematikára is. Aztán mindig eljön annak az ideje, hogy diákkori emlékek idéződjenek fel. Nekem most az tetszett legjobban, ahogy Györgyi elmesélte, miként vizsgázott le negyvenhány évvel ezelőtt az IMO-n tudományos kommunizmusból. A 27-es számú tételt tanulta meg, azt szándékozott kihúzni. A tanár elővette a táskájából a tételeket, lefordítva letette az asztalra. Györgyi haladéktalanul elkezdte végigbabrálni a papírokat, abban a reményben, hogy az írógéppel írt szöveg eléggé átüt majd a papíron a számok felismeréséhez. Nem is csalatkozott ebben, jó szemmel ki lehetett szúrni a tételek számát, így módjában állt megállapítani, hogy a 27-es nincs köztük. Nyilván benne ragadt a táskában. Az egy érdekes kérdés, hogy vajon ilyenkor mi lehet a megoldás a helyzetre, pláne, ha a tanár kimegy közben. Valami titkunk hadd maradjon nekünk is, elavult öregdiákoknak. Annyit elárulok, Györgyi nem bukott meg, sőt nem Györgyi bukott meg, hanem a tudományos kommunizmus azután. Tegnap kromofággal dolgoztunk, perverz módon kedvelem a szagát. Amikor a hőségriadó első napjának estéjén beültem az [ESCAPE] A Donkihóte-projekt előadására a Városmajori Színpad nézőterére, azonnal erős kétség fogott el. Biztos most akarom én ezt megnézni? Nem várnám meg inkább az Örkény színházi bemutatót? A Városmajor gyakorlatilag nem szabadtéri színpad, a sátortetejét egész nap tűzte a nap, oldalról is körbe van szegélyezve faparavánokkal, hát olyan érzés volt, mintha egy szaunába ültem volna be, ahol a levegőt negyedóra alatt felszippantja majd a közönség. És tényleg. De mire eltelt negyedóra, addigra elfogott bizonyos öröm, hiszen úgy egy hónapja nem jártam színházban, és most itt vannak, kedvemre nézegethetem őket, a színészeket, Hajduk Károlytól Jéger Zsomboron, Nagy Zsolton, Kókai Tündén át Vajda Milánig és tovább. A Kovács D. Dániel–Varga Zsófia–Závada Péter alkotóhármas nagyjából megcsinálta a körülbelül lehetetlent: a klasszikus Don Quijote, egy közérzetérzékeny kortárs nemzedéki dráma és egy (vagy több) videójáték kicsit talán túl bőkezű (túl hosszú) színpadi mixét. Az utóbbiban teljesen járatlan vagyok; életemben nem játszottam videójátékot. Másféle számítógépes játékokat, például tetrist, flippert vagy mahjongot igen, azoktól is lehet függőséget kapni, tehát el tudom képzelni, hogy valaki belemenekül a real világ elől. Ráadásul nagyon vicces, ahogy a színészek a videójátékokat megelevenítik. Igen, ezek a remek, az energiájukkal kicsit sem spóroló színészek teszik ezt az előadást olyanná, amilyen: szórakoztatóvá és kifejezővé – egy kényszerűen magába ragadt, felnőni képtelen negyvenes generáció egyszerre komikus és tragikus drámájává. Csak jegyzetelek máma. Novák Tata családja megírta a méltó nekrológot, nem bízta másra. Jól tette. (Alain Delon családja erre aligha lesz képes.) Amikor a tegnapi munkanap után hazavonszoltuk magunkat, rossz volt a lift. Csillagokat látott és villámokat szórt a szemem. Tulajdonképpen csak annyit akartam mondani ma: megdöbbentő, hogy már idős emberek is fiatalabbak nálunk! A fene eszi-tudja – ezt a Kovács Ikrek írják többször a Lesz majd minden című regényükben. Nem egykönnyen vettem fel a könyv, a történet fonalát, de idővel sikerült. Most már nyakig benne vagyok, meg az első világháborúban. Nagymondható név Égetthalmon, sőt még a megyében is – mondják valakiről, szintén a Lesz majd mindenben. Nem tudom, pontosan mit jelent a jelző, de érzem, hogy kifejező. (Rákerestem: „Nagymondható, ki a dolgokat nagyítva adja elé, különösen magafelől fenhéjázva beszélő. ’Isten a megmondhatója, mennyit szenvedek.’ ” (Vörösmarty). Ha meghalok, égi meszelő leszek. Gondoltam, augusztus 20. tiszteletére megnézem a tévében március 15-öt, vagyis a Petőfilmet. Bár amikor kikerestem a Most vagy soha! adatait, spontán kitört belőlem a tiltakozás: 135 perc! Nem!! Nincs az a film, ami valóban és nélkülözhetetlenül kell hogy két és negyed órát tartson együltő helyemben. Ez sem az. Ráadásul elakadt az élmény, amikor a tűzijáték bő félórás égiháborúja alatt egy szót sem lehetett hallani, érteni a szövegből. Ha akarnék, se írhatnék műkritikát. (Noha akadna itt ízekre szednivaló.) A mű mindenesetre úgy néz ki, mint egy film. Teljesen nézhető. Az ugyan kicsit elszomorított, hogy bár van nekünk saját, jól bevált mintánk történelmi kalandfilmre (lásd Várkonyi Zoltán munkáit, igaz, azok rendes alapanyaggal is bírtak), ez inkább a ki nem számolom hányadik kategóriás amerikai akciófilmekre igyekszik hajazni. Mondjuk azok általában feszesebb szerkezetek, ott biztos van szívük vágni. (Ó, hát még A vasálarcosból is merítettek: amikor a márciusi ifjak érzelmi attakkal lefegyverezik az olasz hadsereget!) Feltűnt, hogy egyvalaki alaposan megdolgozott a gázsijáért: a zeneszerző. Tartalmi elemekre vagy kurzusüzenetekre nem térnék ki, de az a kérdés felmerülhet, hogy ha már mi magunk, magyar filmkészítők és magyar nézők sem hiszünk március 15. vér-, verekedés- és akcófilmmentes történetében, akkor nem evett-e meg valamit a fene. Csupa utcanevű hőssel találkoztunk, és ezúttal a Nemzeti Színház vezérigazgatójának sem lehet panasza arra, hogy a színészeit ne foglalkoztatnák a filmesek. Horváth Lajos Ottó tisztes szakmaisággal ádázkodott, de én messze Jászberényi Gábort találtam itt a legérdekesebb arcnak, a legfigyelemreméltóbb filmszínésznek. Mutatták a Nemzeti Múzeumot viszonylag magasból, ám nem szemből, hanem kicsit jobbra, srégen. Ebből azonnal tudtam, hogy a szomszéd házban járhattak a filmesek. Az én volt házamba, az én hetedik emeletemre, úgy tűnik, ők sem jutottak be. Igyekszünk még kitartani. Tizenkilenc színikritikus nézéséből és véleményéből ez az élmezőny alakult ki az elmúlt évad összegzéseként. Tizennégy kategóriában húsz színház produkciói, 42 közös vagy egyéni teljesítmény. Pont az egyharmada szerepel az én szavazólapomon. A többiből is felférne még jó néhány, miközben másikakkal meg egyáltalán nem értek egyet. Rendjén is van így. Ezeket a legjobbakat adták ki a voksok, és a kategóriánkénti hármak között ott rejtőznek a győztesek, az idei kritikusdíjasok, csak még nem tudjuk, melyikük az. Majd szeptember 17-én a Trafóban kiderül. (Nem leszek ott. Bár ilyen emberemlékezet óta nem történt. De máshol leszek épp, színházban.) Tizenhat évvel ezelőtt folytak legutóbb munkálatok nálunk Dunaszéplakon. Akkor a gázt vezettük be, plusz elbontották a régi házat, a kedves férjem nagyszüleiét. (Azok alatt a hónapok alatt is lefogytunk ketten együtt tíz kilót, mint most, úgy látszik, ez a legjobb módja a fogyókúrának, aki igényli.) Annak idején a régi házból csak a régi pince fölötti ajtót és tetőrészt hagytuk meg, a boltíves régi pince miatt, amiben akár egy kisebb borozót is lehetne üzemeltetni. De még borosüveget sem tartunk benne, amióta gyakorlatilag Denevér Ernő nevére írattuk, és nem is járunk le oda, nehogy megzavarjuk Ernőt és partnerét. (Egyszer biztosan volt neki, láttuk őket.) Ezen a nyáron komolyan aggódtam, hogy Ernő faképnél hagy bennünket mint elviselhetetlen szomszédokat a zaj miatt, amivel a hónapok óta tartó munkák járnak. De a pincelejárat vadonatúj legfelső lépcsőjén diszkrét jelet hagyott – denevérkakit –, amiből megtudhattuk, hogy nem költözött el. Itt van, jól van (az emésztése is rendben), csak nem ott lógicsál, ahol szokott, a lejárat közelében, hanem odalent, a mélyben (na dnye). Igazán jólesik a hűsége és ragaszkodása. Mihályi Győző behízelgő, búgó férfihangja hiányozni fog az univerzumból. Réges-rég, még az Esti Hírlapban készítettem vele (velük) családos interjút, azóta ismertük egymást, és az utóbbi években ha összeakadtunk színházban, mindig avval frocliztam, hogy csinálja, hogy nem öregszik. A legjobbnak akkor láttam, amikor 35 éve Vigovot és Szomorovot játszottak Bregyán Péterrel az Erdőben. (MGP kritikája: Erdőirtás a Nemzetiben.) Láttam felvételről az Újvidéki Színház Történt egyszer Újvidéken című előadását, és azt gondoltam/írtam/kommenteltem, hogy bár műfaját és szándékát tekintve szórakoztató előadás, legalább annyira drámai is. Urbán András bemutatkozik az Újvidéki Színház társulatának és közönségének, keményen és viccesen. Lesz mulass és nemulass. (Persze bemutatkoznia nem kell, hiszen ismerik: például a Neoplanta című rendezése vagy tíz évig ment az Újvidéki Színházban. Jól emlékszem az előadásra, már csak azért is, mert pótolhatatlan mulasztásomként tartom számon, hogy nem azt válogattam be a 2014-es kisvárdai fesztiválra – bár az abszolút értékét felismertem, de a helyit nyilván nem –, hanem a Patkányokat, ami egyébként szintén kiváló előadás volt.) Visszatérve a Történt egyszer…-re, elmentem most megnézni élőben, ha talán megírom. Van benne spiritusz. Ennek ellenére nem a Spirituszra szánom, hanem a Mozgó Világba. Tehát itt csak annyit: Jól állt a díszletnek a szabad tér: lengette a csillogó revüszalagokat a szél. Fiatal pár ült előttem. Boldog meglepetésükben mindig egymásra néztek, amikor Hair-szám jött. Ahányszor László Judit kezdett énekelni, azt kívántam: csitt legyen, a zenekar hangosítását is tekerjék lejjebb, ne kelljen túlordítania senkit, én azt szeretném hallgatni, sokáig, hogy neki milyen bomba a hangja és mit művel vele. Bérczes László Kötőszavak című könyvét olvasom. Miután több beszélgetőkönyvet készített művészekkel, most megírta a saját magával, -ról beszélgető könyvet. Avval kezdődik, hogy 1985-ben a Film Színház Muzsika munkatársa lett, és miként patronálta őt Ablonczy László, Apáti Miklós, Sándor Iván. No, ez a rész különösen érdekes számomra, mivel én is akkor kezdtem a pályát a Film Színház Muzsikánál. Most megtudhattam, milyen volt, amikor egy kezdőt odahívtak, befogadtak, támogattak. Ezeket én nem tapasztaltam meg, mivel én úgy kerültem oda, hogy odaraktak. (Maga Siklósi igazgató elvtárs, akihez az akkori, miniszterhelyettes anyósom fordult.) Így aztán meg is értem, hogy nem örültek nekem. Csak a szobatársaim munkatársnőkben (Jálics Kinga, Budai Kata, Merényi Klári) volt hajlandóság arra, hogy megismerjük és megszeressük egymást. Ahhoz, hogy egyáltalán munkát, feladatokat, írnivalót kapjak a Film Színház Muzsikánál, előbb be kellett futnom külsősként az Új Tükörnél. Aztán már használtak az anyalapomnál, ha nem is arra, amit szerettem volna. Most eszembe jutott a szerkesztőség a New York Palotában. (Ma szálloda). A belső körfolyosó, vagyis négyzetfolyosó második sarkában nyílt a Film Színház Muzsika szerkesztősége. A folyosó menti első szobában a hivatalsegédek ültek, akik minden jövő-menőt láttak az ablakon át, mindent tudtak. Egyikük – Piroska – egyszer azt mondta, hogy ebben a lapban két embert érdemes olvasni, a Bérczest és a Stubert. (És én olvastam.) Ez az összeköttetésem Bérczes Lászlóval. Valamint évtizedekkel ezelőtt egyszer egy vidéki nyári előadás előtt kölcsön kért tőlünk 500 forintot, vagy mi kértünk kölcsön 500 forintot tőle, és ha meglátjuk őt valahol, kedves férjemmel mindig nevetünk azon, hogy azóta sem adta vissza, vagy mi nem adtuk vissza, erre már nem emlékszünk.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
