|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Ildikóval, a mentálhigiénés nővérrel egyidősek vagyunk. Ő most ősszel nyugdíjba megy a „nők 40” keretében, de visszajön az otthonba négyórás mentálhigiénés állásra. Legalábbis ezt tervezte, csak most olyan helyzet állt elő váratlanul és drámaian a házban, hogy nyolcórás rendes ápolónőként lesz szükség rá. Kérdezte, nem akarok-e beállni négyórás mentálosnak, biztosan felvennének. Hát ööö… ez nem kivitelezhető. Meg nem lenne hálás dolog az utódának lenni, mert úgysem csinálnám olyan jól, mint ő. Nem találkoztam még ilyen emberrel, mint amilyen Ildikó nővér. Vallásos, vagy talán pontosabban: Isten-hívő. Nem, mégis a vallásos a megfelelő szó, hiszen egyházilag is vallásos életet él, mellékesen orgonál temetéseken, templomi esküvőkön, gitározik gitáros misén, autodidakta zenészként. Valahogy úgy látom, hogy ő az Isten gondolatát, érzését, szeretetét konkrétan lefordítja praktikumra a mindennapos tevékenységében az emberek javára, nekik közvetítve ki, anélkül, hogy ehhez bármilyen istenes szöveg vagy ájtatosság társulna. Ha ne adj’ isten én lennék az isten, akkor az ilyen lenne az istennek tetsző élet. Még nem mondtam, hogy az öregasszonyok milyen érdekesek a rulettben. Nem fogadnak pirosra-feketére, páros-páratlanra, semmi nagyobb esélyű tippre. Pont a számot akarják eltalálni mindig. De nem nyertek soha. Zsetonba fulladtam mint bank. Hátha ez volt az utolsó napom, végigjártam a kedvenceimet azok közül, akik nem tudják elhagyni a szobájukat. Isten Önnel! – mondtam József atyának, fején találva a szöget. Nem tegnap volt, hanem tegnapelőtt: augusztus utolsó estéjét Mézesvölgyben töltöttem, a Veres1 Színház Padlásán. Legkellemesebb nyári színházi helyszín, állítom, és ezt már bizonyára beírtam ide máskor is. Korán odaértem, az előadás kezdése előtt háromnegyed órával, volt hová kényelmesen, levegősen leülni a – mondhatni – kertben vagy előkertben, ahol kellemesen zongorázott egy muzsikus. A nézőtéren ülni, az sem volt kellemetlen. A részleteket majd a Spirin. Tegnap viszont már lehangoló, sötét, esős reggelre ébredtem. Vigasztalannak látszott a Dunakanyar. Kicsit aztán tisztult napközben az idő. Koraestére Pesten voltam. Soha életemben nem láttam még a Belvárosban 18.30-kor ennyi rengeteg fehér inges fiatal embert, fiút, lányt. Mintha összebeszéltek volna. Amikor tavaly a veszprémi viaduktos szállodánkban ünnepeltük a 30. házassági évfordulónkat, akkor elhatároztuk, hogy ha egy mód van rá, ebből rendszert csinálunk, hagyományt. Eddig sikerült. Ők is benne vannak, láthatólag, mert a szobában a gyümölcstálon kívül egy köszöntő cédula is várt bennünket: a hotel stábja örömmel fogadja a visszatérésünket és gratulál a házassági évfordulónkhoz. Egyébként is gyanúsak, hogy vagy lenyomoztak, vagy ismerik a naplómat, mert olvasnivaló gyanánt három könyv hevert az asztalon: egykori film színház muzsikás főnököm, Sándor Iván egyik regénye, francia nyelvkönyv és egy dán thriller dánul. Belelapozgattam, kábé minden negyedik-ötödik szót értem. Ebből még nem lesz énekes halott. Vagyis a könyvben lehet, hogy van, csak nem értem. Kicsit tartottunk attól, hogy hétvége lévén sokan lesznek, márpedig jobb nem közösködni medencében, jakuzziban, de nincsenek többen, mint a hétköznapi ritkaságban. Ilyenkor persze aggódni kezdek, hogy nem megy-e tönkre ez a kedves szálloda, ahová a naplóm tanúsága szerint 2004-ben jöttünk először. Fáradtak lévén nagy programot nem teljesítettünk, kicsit sétáltunk vacsoráig. Megnéztük a tavaly átadott (festett) Tethys-alagutat, amely a viadukt felé vezető út alatt található, nem túl hosszú, de tengerkék és állatos. Az egykor Veszprémet is beborító Tethys-óceán élővilágát ábrázolja, a 120 éve felfedezett kavicsfogú álteknősöket, a Lóczy Lajosról elnevezett cápát, a Cholnoky Jenő nevét viselő ammoniteszt és a Hornig Károly püspök személye előtt tisztelgő Notosaurust és kagylót. (Ezt az utolsó mondatot csak kimásoltam a netről, értelmezni nemigen tudom. Miért hívnak egy cápát úgy, ahogy egy geológust? Mit szól ehhez a család? Lóczy Lajosé, illetve a cápáé?) A google maps nekem nem barátom egyébként, ha rajta múlna, még mindig keresgélném az alagutat. Kedves férjem rációja kellett a felfedezéséhez: valahol lent kell keresni. Tetszetős hely, jól kitalálták szerintem. A szállodának talán ha négy-öt szobában lehetnek vendégek, de azt jól lehetett hallani, hogy az egyikben egy nő igen nagyon jól érezte magát az éjszaka. Reggel a reggelizőben nézték egymást a nők, melyik lehetett az. Az idei kilátóprogramunk a lókúti Papod-hegyre vitt bennünket. Hárskút felől mentünk fel, hol emelkedő, hol lejtős úton, ami azt jelenti, hogy oda is, vissza is mászni kellett rendesen. Mint azt már írtam, az erdei kirándulók köszönni szoktak egymásnak, mégpedig a lefelé jövő köszön előre, hogy ha a felfelé kapaszkodónak kevés a levegője, elég legyen bólintgatnia. Bennünket utolért és balról megelőzött egy fiatal pár, azt nem tudom, hogy ilyenkor mi a turistaetikett. Feketeszeder bokrok az út mentén, fényes kék/zöld bogarak az út közepén, egy irányba menetelve. A kilátót, amelyet szimbolikusan 1956 centiméteresre építettek, és egy világháborús katonaáldozatról neveztek el – vitéz Bertalan Árpád, az ejtőernyős zászlóaljával zuhant le repülőgéppel 1941-ben –, borovi fenyőből építették 2013-ban. Érdemes volt. Körben csupa szépség, hegyek, völgyek, dombok, lágy ívek, előttünk messze a Balaton, Badacsonyig ellátni, mögöttünk a zirci apátság két templomtornya, jobbra Kab-hegy, balra nem jut eszembe. Késő délután ettünk ecsorát vagy vabédet, a desszertet tányéron felvittük a szobánkba, hogy majd később, az erkélyen fogyasszuk el. Ez a tányéron felvitel tisztára olyan volt, mint gyerekkoromban az üdülőkben. Érdemes egyébként megházasodni, és azután házassági évfordulókat tartani, mindenkinek csak ajánlani tudom. De persze van ennél is jobb, például 80 évesnek lenni a színházi szakma és a közönség szeretetétől és nagyrabecsülésétől övezve, mint Fodor Tamás. Isten éltesse őt! Veszprém belvárosa, óvárosa igen szép és hangulatos. Jól összejöttek ott a dolgok – patak, sziklás hegy, házacskák, sok zöld –, és érdekesen kihaltnak mutatkozott vasárnap reggel-délelőtt. A három helyi Kolodko-szobrot kerestük meg, ezenközben láttuk, hogy szoborilag-műemlékileg ott is meglehetősen nagy a kavalkád: Kaczynskitól dr. Horváth Balázson át Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleges ötvenhatos mártír emlékműig (Brusznyai Árpád). Becsatlakoztam a 2022/23-as színházi szezonba délután, az Eötvös10-ben néztem meg az Aranyszamár Bábszínház A lány, aki nem beszélt című ősbemutatóját. Tóth Krisztina mesekönyvéből írta színpadra és rendezte Markó Róbert. Mint Lilitől és az apukájától megtudtam ott, ez voltaképp Tóth Krisztina örökbe fogadott lányának története, el is játszották egyszer otthon, amatőr családi bemutatóként. Erőteljes, enyhén bizarr, népmesített játék Érsek-Csanádi Gyöngyi, Kőszegi Mária és György Zoltán Dávid előadásában. Hol feltüzesedik, hol meg hevenyészik, olyat például nem láttam még, hogy menet közben lejöjjön a báb feje, vagy hogy a színész véletlenül leverje az egyik bábot az asztalról. (Nem fájt nagyon. Talán azért sem, mert Horváth Márk rusztikus bábjai már-már elidegenítően stilizáltak.) No, lesz majd begyakorlottabb az összmunka. Este a 6színben Nádai Péter Két nővér című darabjának felolvasószínházi előadása telt ház előtt. Egy milliárdos papával megtámogatott kortárs orosz írónő Két nővér című darabját készül bemutatni egy pesti színház, kül-, bel- és gazdaságpolitikai támogatástól övezve, ez az alaphelyzet. A két színésznő Botos Éva és Hernádi Judit (hát milyen egy nézése volt a darabindító sajtótájékoztatón a szponzorok nevének említésére?! csodás), a rendező Makranczi Zalán, mindenki más (újságírók, beugró rendező, politikai kinevezett) Bezerédi Zoltán, aki irigyletes kéziratmintás inget viselt. Szerkezetileg kicsit aránytalannak hatott a mű, a hőfoka sem egyenletes, de határozottan élvezetes és szórakoztató. Némelyik jelenete úgy felsistergett, hogy csak kapkodtuk a fejünket, le ne vigye valami színházi robbanás. A szeptember a könyökömön jön ki. Úgy értem, tényleg: ahogy elkezdődött ez a hónap, rögtön megjelent a könyökömön a pikkelysömör. Még egy két nap, és repedezni kezdenek az ujjaim. Itt van az ősz, itt van újra. Én ujjam hegyével halkan lantomat megpendítni nem fogom, az tuti. Jó, most ilyen uncsi dolgokkal traktálok. Színházba majd holnaptól járok. A met.hu úgy tudta, hogy tegnap egész nap esni fog nálunk az eső, de szerencsémre tévedtek. Úgyhogy kint ültem a napos teraszon – hajlott koromra megnőtt a napigényem –, és diót pucoltam, mert azt egész nyáron elmulasztottam. Legalább egy zacskó diót mégiscsak haza akarok vinni télire. De csak az után fogtam hozzá, hogy leadtam a Fideliónak az idei Junior Prima-díjasok laudációját. Ez mindig szeretemmunka, ráadásul az apropóján kicsit kontaktálok telefonon vagy mailben fiatal színészekkel, és érdekes tapasztalatokra teszek szert ezáltal. Dió után még úszni is lementem, búcsúztatandó a nyarat. Csak ötkör jött a vihar. Tegnap a Szóreggelt! játékban az első két, szisztematikus próbálkozásnál (népszerű magas/mély magánhangzós szavak) egyetlen betűt sem találtam el. A harmadik kísérletre két betűt, de egyik sem volt a helyén. A negyedik sorba némi fontolgatás után beírtam, hogy vízkő. Az volt a megfejtés. Holnapra az őzbakot tartogatom. Levelet hozott a postás a Kormányhivataltól; még augusztusban elutasították az álláskeresőként való nyilvántartásba vételemet. (Egyébként a beadvány minden dokumentumában fel kellett tüntetni mailcímet, sőt kérdezték, hogy vállalom-e az elektronikus kapcsolattartást, és vállaltam.) Az indoklás: kereső tevékenységet folytat. Fellebbezésnek helye nincs, közigazgatási pert indíthatok, 30 ezer forint bírósági eljárási illeték fejében. Illetve ha nem felelt meg ez a sommás eljárás, akkor kérhetem, hogy ismét és teljes eljárásban bíráljanak el. Sejtem, hogyan történt. Augusztus közepén a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat honlapján érdeklődőn ráklikkeltem az „Előzetes adatbejelentés álláskeresőként történő nyilvántartásba vételhez” gombra. Két napra rá kaptam mailt, hogy a csatolt adatlapokat és a szükséges dokumentumokat 8 napon belül nyújtsam be. A nyolcadik napon benyújtottam. A kilencediken már el is utasították (a dátum szerint). Nyilván nem olvasták el a kérelmet – amelyben szerepelt, hogy egy bété ügyvezetője vagyok a kata megszűnéséig, és szeptember elsejétől leszek állástalan –, csak leellenőriztek és megtaláltak a bétében. Próbáltam felhívni a hivatalt, de nem lehetett ügyintézőt elérni. A központos kedves volt és segítőkész, kikérdezett, majd mondta, hogy ma háromig van ügyfélfogadás, menjek és beszéljek velük. Úgyhogy rohantam a Baross utcába. Ott az ügyintéző tudatta, hogy beadhatom elektronikusan újra. De ha már itt vagyok, beadom papíron, gondoltam. Jól is tettem, mert az ügyintéző ajánlására változtattam egy-két válaszon. Evvel el fogják utasítani – bökött rá „Az öregségi nyugdíjhoz szükséges szolgálati idővel rendelkezem….igen…nem” kérdésre beikszelt igenemre. (Mivel túl vagyok a nyugdíjhoz minimálisan szükséges 20 év szolgálati időn.) De miért? – kérdeztem. Mert azt gondolják, hogy ha elmehet nyugdíjba, menjen – felelte. De nem mehetek, mert nem érem el a nyugdíjkorhatárt! – mondtam. Sikerült megállnom, hogy ne kezdjem el kifejteni neki: szerkesztőre volna szükségük az adatlapkészítéshez, hogy a kérdés arra vonatkozzon, ami releváns. Ha bármiért elutasíthatják a jelentkezőt, megteszik – mondta megnyugtatón. Ideges voltam kitöltés közben, de remélem, nem csináltam olyan hibát, amivel a kedvükre teszek. Hiánypótlás gyanánt be kell adnom egy újabb NAV-papírt, mert nem a megfelelőt kértem a NAV-tól. (Tulajdonképpen nem értem, miért nem a Kormányhivatal kéri le az adóhivataltól, felhatalmaztam volna erre.) Láttam, hogy lehet elektronikusan, de nem találtam meg a NAV oldalán a megfelelő nyomtatványt, és egyébként is, bármilyen nyomtatványhoz komplett rendszert kell letölteni, amit a rendszergazdám nem szeret. Bementem hát a NAV egyik ügyfélszolgálatára kérelmezni az adóigazolást. Elektronikusan kell beadni – mondta az ügyintéző. Nem tudom elektronikusan beadni, nem várhatják el minden munkanélkülitől, hogy számítógépe legyen – mondtam cselesen. Ha megcsinálja papíron, akkor sem tudja itt benyújtani, csak abban az adóhivatalban, ahová tartozik – mondta az ügyintéző –, és hat nap az ügyintézés ideje. Rendben – feleltem –, lássuk azt a papírt, elviszem az illetékes hivatalba. Erre kitöltötte nekem a számítógépében a kétoldalas adatlapot, kinyomtatta, csak alá kellett írnom és vihettem. A másik adóhivatalban az ügyintéző kiegészítette a szükséges adatokkal, és mondta, hogy legkésőbb holnap, az ügyfélfogadás után megcsinálja, aztán igyekszik áttenni majd számítógépre, hogy elektronikusan küldhesse el nekem, mert úgy kértem. Akármi folyik is – mondtam az ügyintézőnek –, önök kedvesek és segítőkészek. Mosolygott erre, mint akinek jólesik. Elmentem a Nemzeti Színházba a Tündöklő Jeromosra, de erről nem akarok beszélni. Nem értem, hogyan képzelik ezt. Kinek. Minek. Közben meghalt a királynő. Mélyen megértem és átérzem az angolok fájdalmát és szomorúságát. Tudhatják, hogy ilyen királynőjük nem lesz több. Aki az egész életét – de legalább nyolcvan évét – a szolgálatra szánta. A színházból hazaérvén gyorsan és bénán varrtam egy kis fekete sálat. Mentünk, legyőztük a magasságot, és rákötöttem a volt brit követség falán lógó Teddy mackó nyakára. (Nem bánom, ha valaki majd szebbre cseréli.) A 21 éves Ottília néni öreg autóként pont olyan, mint egy öreg ember. Ez fáj, az fáj, egyre több alkatrésze kezd nem működni, és mi tanulunk együtt élni a képességek csökkenésével. Például megkopott a vezető oldali ajtó zárja, ezért a központi zárat a csomagtartónál kell nyitni-csukni, de szerencsére bemászni még nem ott kell, mert az ajtók nyílnak azért. Korábban szólt, ha égve hagytuk a lámpát, de már egy jó ideje elfelejt szólni. Mivel nekünk is romlik a memóriánk, ezért írtunk LÁMPA cédulát, és azt a lámpa felkapcsolásakor kitűzzük a belső ajtókilincsre, nehogy kiszálláskor elmulasszuk leoltani a villanyt. Most nyáron a vezetőülésnél levő ablakemelő kapcsolója romlott el, ha lehúzom az ablakot, úgy marad, ezért jár nekem oda egy ABLAKOT NE cédula. A legújabb sajnos az, ami a csütörtök esti zuhéban derült ki, hogy az ablaktörlő, amely oly kellemetlen, jajveszékelő hangot adva járt ide-oda, feladta, és nem töröl. Evvel most már vagy kezdeni kell valamit, vagy ki kell tenni a lakásajtónkra egy cédulát, hogy ESŐBEN OTTÍLIÁVAL NE! Ez volt tehát részemről a veresegyházi A padlás. Voltam már életemben az Örkény-kertben. Jó, hát nem minden évben, de egyszer-kétszer. Csuja Imre Jónás könyvéjéről eddig mindig lemaradtam valahogy. Na most. Előtte a Fanfara Complexa vérpezsdítő zenét játszott a téren, amin egy napra kinőtt a fű. A színház bejáratánál ekkor kaotikus állapotok uralkodtak; várta a tömeg, hogy kiürüljön a nagyszínpad nézőtere és bemehessünk. Remélem, mindenki befért végül. Jött Csuja Imre kismintás ingben, szürkéskék nadrágban, betétes cipőben, és elkezdte, aztán leült egy mahagóni karosszékbe és folytatta. Nagyon tudta az egészet, úgy értem, nem pusztán a verset, hanem minden szusszanását és mozdulatát. Egy nagy tapasztalatú mesemondó ült előttünk. Mindig az jut eszembe Csuja Imréről, amit Tarján Tamás írt róla egy kritikában: „Csuja Imre pocakja kőszikla, melyre színházak szentegyházát lehet építeni”. A Jónás könyve után még hallottam, hogyan énekel Zsigmond Emőke, ha elereszti magát. Belenéztem aztán Babitsba itthon, mert félő, hogy Csuján kívül mi többiek csak a vétkesek közt cinkos, aki némát tudjuk kívülről. Úgy tűnt, hogy a költő ezt a verset talán vonaton írta mobiltelefonon – sok a hiányzó ékezet a hosszú magánhangzóknál. Legjobb sorok: mert nehéz a kő, és nehéz az ólom, / de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom. Örültem, hogy mehettem tegnap este a Trafóba a Soharóza és a Catwalk Concert Productions Keleti blokkjára, és ha majdnem legutolsóként is a várólistáról, de bejutottam a nézőtérre, ahol a többi sok nézők véletlenül pont fenntartottak nekem egy kiváló ülést elöl és oldalt. Ez a nemzetközileg összeműködő produkció egyszerre retró, amennyiben a közép-európai ún. létező szocializmus országaira tekint vissza, miközben disztópikus jövőkép is, amelyben a visegrádi négyek a nem a demokráciájáról híres orosz birodalomban egyesülnek. (Kábé így értettem a stilizációt.) Nagyon izgalmasan indult, ahogy a hatvanas-hetvenes évek lakberendezési trendjét és a tévéképernyőket egyaránt idéző, hangyaháborúsított díszlet előtt lassan elvonult az Ej uhnyemmel négy szereplő, legalább tizenhat kabátban. De aztán avval kellett szembesülnöm, hogy félő, soha a Soharóza olyan revelatív hatással nem lehet már rám, mint Az üggyel. Lehet, Nagy Fruzsina kreatív jelmezeit tekintve elfogy majd a fogyasztókám, és jelen esetben mindig elengedett az is, amikor nem magyarul énekeltek a szereplők. De ezúttal is számos szellemes jelenet ugrik ki az előadásból, és kifejezetten jót tett a struktúrának, hogy van egy színész műsorvezető, Pető Kata, aki konkrétan műsorvezető a darab tárgyát képező tévéműsorfolyamban, a központi/állami tévécsatornán, amit nálunk királyinak is szoktak nevezni. Pető Katának nemcsak a külcsínje, a kecsessége, az altja, a karakteres játéka, de még az éneklése is, ugye. Nagy nyeremény, az biztos. Aztán egyszer csak felfedeztem a játszók között egy kollégámat (vagy talán volt kollégámat, mert évek óta nem aktív kritikus), Kelemen Orsit, és megörültem neki. Lám, mi is hozzátehetünk még a művészethez. (Már aki, persze. Én nem.) Láttam, hogy a Madách Színházban a Tolnay Szalonban Emberszag-bemutató lesz a Zsidó Kulturális Fesztivál keretében. Ferencz Győző készítette a regényből, Harangi Mária rendezte, Gyabronka József játssza Szép Ernőt, további szereplők Balla Eszter, Fillár István, Kerekes Éva, László Zsolt, Lázár Kati, Tóth Ildikó. Ez már döfi, megyek. Láttam azt is, hogy online bemutató lesz belőle, gondoltam, azt fogják itt most a premierközönség előtt felvenni. Abba külön is beletűnődtem, hogy Gyabronka József újra fellép a Madáchban, mennyire más színészként, mint annak idején. De hát nem voltam eléggé tájékozott, vagy elég figyelmes, vagy mondjuk talán a híradás is félreérthető volt. Mindenesetre amikor ott ültünk a nézőtéren, és kivetítették velünk szemben a címet, akkor még mindig azt hittem, hogy mindjárt jönnek a színészek. De nem jöttek. A cím kivetítése egyébként olyan formát öltött, hogy az E M B E R és a S Z A G két sorba került, és az alsó sor betűi befértek volna a felső sor szóköznyi betűközeibe. Ebből a betűkavalkádból szemmel láthatólag az is pont kirakható lett volna, hogy B A Z M E G. Azután pedig elkezdték vetíteni a filmet, amit az alkotók készítettek. Az volt a terv, hogy az előadásról kritikát írok a Mozgó Világba, és így is lesz, nem lehet másképp, legfeljebb nem színikritika lesz az, hanem filmkritika, vagy mondjuk tévéjáték-kritika. Méltató egyébként, mert ezt a produkciót minden szempontból színvonalasnak, ihletettnek, szóval igen jól sikerültnek találtam. Hogy mit adott hozzá a forma és mit vett el, arról majd máshol. Mindazonáltal az este legmeghatározóbb élménye és legerősebb érzeménye a fájó hiány volt. Én az online színházat élvezem, hálás vagyok érte, jól megvagyok vele. De most a Madách Színházban ülve és filmet nézve perdöntő bizonyságát kaptam annak, hogy az élő színházat semmi, de semmi nem tudja pótolni. Csoma Sándor Magasságok és mélységek című filmje Sterczer Hildáról, Erőss Zsolt feleségéről, sajtóvetítés. Jó darabig úgy voltam, hogy krákogott a lelki krákogóm. Mivel közhelyesnek találtam, amit látok. Nem a hősök élete közhelyes természetesen, hanem a filmes megformálás. Bár ennek némiképp ellentmond az, hogy Erőss Zsolt halálhírét konkrétan egy hatéves gyerekkel közölték premier plánban (Nagy Enikő játssza a kislányát), ami minimum merész, de inkább meghökkentő megoldásnak hatott. A főszereplő Pál Emőkét – akire emlékszem a vásárhelyi Pentheszileia-program előadásából, amit anno beválogattam a kisvárdai fesztiválra – két részletre vettem meg. Először amikor kinézett a Fenyő Iván vezette tévéműsor nevetgélő közönségére. Másodszor amikor majdnem elröhögte magát a férje posztumusz vitézzé avatásán, és aztán nemcsak majdnem. (Több határon túli eredetű színészt felvonultattak, kedvemre.) A film nem rossz, Pál Emőke meg pláne nem. Két szál megmagyarázhatatlanul ki-, illetve elmarad a forgatókönyvben. Az egyik a szülők, vagyis a félárván maradt kisgyerekek nagyszüleinek hiánya. (Holott van két nagymama, ez kiderült.) A másik, hogy az Istenbe vetett hitnek szó nélkül nyoma vész, akárcsak Erőss Zsoltnak. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, hogy ha egy tanítónő beleszeret egy hegymászóba, akkor muszáj-e neki is elkezdeni hegyet mászni. Ha én lennék, felteszem, egyszer biztosan elmegyek vele, hogy lássam, milyen ez. Talán kétszer is, ha jó. De ha a csúcson egy gyors „Ne hisztizz!” után biztosít: ott hagyna fenn a hegyen, ha én nem tudnék lejönni, hogy ne mindketten haljunk meg, akkor többször nem mennék fel vele. Egyszerűsítendő a dilemmát. Megírtam az Emberszag-cikket, nyersben legalábbis, mert aztán szeretem egy-két napig még cizellálni. Mondta ezt Gyabronka, vagyis Szép Ernő 1944-ben: Ez a legnagyobb szenvedés, ez, amit az ember intelligenciájára mértek. Ezt a sűrű butaságot nyelni, ezt a mocsok ködöt színi levegő helyett, a hazugságot, a butítást. Tűrni tehetetlenül, hogyan züllesztik ennek a tehetséges országnak az elméit, hogyan sorvasztják itt el az értelmet, a humort, a szellemet. Mikor heverjük ki ezt a kárt, amit ennek a nemzetnek a fejében és a lelkében tettek. Mit is lehetne ehhez hozzáfűzni. A tegnapi nap: bosszúságok és nehézségek egymás hegyén-hátán. Direkt jólesett, hogy van testközelben egy színház, ahová este bemehettem kedves-jó színészeket nézni egy könnyű darabban. Ez az Intim vallomások című előadás volt a Rózsavölgyi Szalonban. Modern francia bohózatka, XXI. századi szalonvígjátéknak mondható, van is benne franciás sikk és könnyedség. Legalább kétszer nevettem. Gyors szcénák, snittek, felteszem, hogy eredetileg filmnek készült. Sipos Vera rendezte, aki a négy szereplő egyike is, a többiek Pál András, Bánfalvi Eszter és Mertz Tibor. Úgy találta ki a rendező a játékteret, hogy a közönség össze-vissza üli tele a termet, és közben három helyszínen zajolhatnak jelenetek. Mármint nem egyszerre, hanem egymás után. Az én ülőhelyem speciel annyira központi volt, hogy el kellett döntenem, merre, kit nézzek. Életem legkönnyebb döntése volt, mivel Pál András úgy vonzott magához, mint egy nagy teljesítményű mágnes. Rég láttam ilyen elragadónak. Talán akkor, amikor fiatal volt, de most megint fiatal. Szürke kardigános adótanácsadót játszik, akit Bánfalvi Eszter tévedésből pszichológusként, terapeutaként vesz igénybe. Zárkózott, otthonülő, gátlásos férfi, aki rajzfilmeket néz, és a mirelit lasagne a kulináris élvezetek netovábbja számára (de azért megmikrózza). Olyan szívszorítóan bájos Pál András figurájának lelki esetlensége, hogy legszívesebben hazavittem volna őt. Másfél órája volt arra ezen az estén, hogy a Bánfalvi Eszterrel való bizarr kapcsolata során felnőjön, felszabaduljon, magára találjon a hős. És sikerült is neki. Úgyhogy az előadás végén már semmi szükség nem volt arra, hogy hazavigyem. A Bereményi kalapja című film sajtóvetítését terveztem, majd a Városmajori Szabadtéri évadzáró díjátadóját. De másképp alakult, mivel megérkezett az ügyfélkapun keresztül a határozat és a hatósági bizonyítvány: felvettek munkanélkülinek. Mentem is megkönnyebbült szívvel bérletet venni, mert bár ezt nem mondják és nem írják a tájékoztatókban, de olvastam a BKK honlapján, hogy az álláskeresőknek ingyen jár. (Ami nagyon helyes, mert aki állást keres, az jön-megy keresve.) De nem adtak a BKK-nál bérletet a kinyomtatott papírra, mert nincs rajta aláírás és pecsét. Hiába mondtam, hogy ott van a jobb felső sarokban, hogy digitálisan hitelesített. Tehát mehettem újra a Baross utcai hivatalba, ahol az épp szemerkélni kezdő esőben húszan álltunk sorba az udvaron, egyelőre csak a sorszámért, amit a recepciós ad ki az ügyet megismervén. A sorszámmal már be lehet ülni a váróba. Ezt az erősen időigényes eljárást túlzásnak éreztem egy pecsétért és tollas aláírásért, de szerencsére kiderült, hogy nem csak ennyire van szükségem, ugyanis nem erre a hatósági bizonyítványra adják a BKK-bérletet, hanem arra az újabb hatósági bizonyítványra, amit e hatósági bizonyítvány birtokában kiállítanak nekem most, és aztán minden hónapban újra, ha jövök. De meglett végül, meglett. Elektronikus ügyintézés LOL – gondoltam írásban. A fügefánknak is rejtelmes az egyénisége. Idén nem olyan gyümölcsöt terem, mint a korábbi években. Más a színe, a szára, a jellege. Mintha egy másik fügefa gyümölcsét hozná, a magáé helyett. De azé a fáé is finom. Denevér Ernő miatt kicsit aggódom, mert egy ideje nincs otthon. Augusztus 23. óta nem láttam. De kedves férjem megnyugtatott, hogy nem zsákmányállata senkinek, úgyhogy a levadásztatás veszélye nem fenyegeti, szerencsére. Talán csak látogatóba ment valakihez, magányos hím egyed létére. Olvastam a Magyar Sütők Lapjának 1934. júliusi számában, hogy megalakult a Magyar Sütők Országos Szövetségének verőcei (nógrádverőczei) csoportja. Épp ideje volt, hogy rálépjenek az országos szövetség kijelölte útra. Szabados Lajos, a Magyar Sütők Országos Szövetségének agilis választmányi tagja előadja a helybeli és környékbeli sütők panaszait, amely oda konkludál, hogy egyes váci sütőmesterek 20 filléres kenyeret és olcsó süteményt szállítanak a községbe, dacára annak, hogy a 18-20 km-es út kizárja azt, hogy a szállító sütők még a legkisebb hasznot is el tudják érni és csak arra irányul, hogy a váckörnyéki sütő iparosokat teljesen tönkretegyék. Azonkívül a legnagyobb baj az, hogy a helybeli sütők nem férnek meg egymással és a steer kenyeret is olcsón sütik és most, amikor sok a nyaraló, nem akarnak olyan árakat, amely a mai magas lisztáraknak és az üzemköltségeknek megfelelne. Szokás szerint heves vita indult meg a sütők között, amelyben felszólaltak Sztróka János, Szalay Sándor, Maurer Antal, Szabados Lajos és Takács István (Kismaros) sütőmesterek. Azt nem tudom, mire jutottak végül. Erzsi barátnőm hívta fel a figyelmemet az 1974-es A nép ellenségére, amit ő látott gyerekkorában – korát meghaladó kislányka volt elejétől fogva –, és nemrégiben megtalálta a tévé archívumában. Én nem láttam annak idején ezt az előadást, de most. Szinetár Miklós rendezte a Nemzeti társulatának, az Örömódával meghintve, és úgy képzelem, revelatívan hathatott az Ibsen-darab frissessége, jósága. Innen nézve az kicsit furcsa, hogy némely szereplők – főleg az ellen-Stockmannt játszó Őze Lajos – úgy vannak kisminkelve, mintha régimódi gyerekelőadásban lépnének fel, és úgy is játszanak, mintha valami mesebeli gonosz… mi is?... boszorkány? banya? mostoha? – hisz azok mind nők! …lenne a szerepük. Őze Lajos legalább három á-val ejti a már szót. A szép hangú, kívül-belül gömbölyű Mészáros Ági Stockmannéjában kicsit zavarba ejtőnek találtam az életkorát: az apját alakító Velenczey István tíz évvel volt fiatalabb nála. Hát, korai gyerek lehetett. Finom vonása volt viszont az alakításának, hogy folyton a szavába vágtak a férfiak. Elnéztem Velez Olíviát Petra Stockmann szerepében – nem emlékszem, hogy láttam volna ezt a szép fiatal nőt valaha színpadon. Itt még főiskolás, aztán két év múlva feleségül megy Vámos Lászlóhoz, majd abbahagyja a színészi pályát. Telitalálatosnak ítéltem Horváth József Aslaksen-alakítását, de az egész produkció fénypontja, vivőereje és szubsztanciája Kállai Ferenc, az ő Thomas Stockmannja. Az egyszerűsége, az életigenje, a modorosságtalansága. Nem sok olyan színészt tudnék mondani, akinek mindenestül el lehet hinni doktor Stockmannt a maga naivitásával, gyanútlanságával, idealizmusával. Kállai Ferenc az egyik, ez eldőlt. Na, talán azt az egyet nem lehet elhinni neki, hogy futni volt a fiaival. De azon kívül – mindent. Székelyudvarhelyről jelentkezem, ahol a dráMa13 fesztivál kezdődött tegnap. Ez a 13. belőle, és az első tizenkettőn nem voltam itt. (Az erdélyi színházas városok szinte mindegyikének van rendszeres színházi fesztiválja, nem zenés vagy szalonvígjátékok seregszemléje, hanem általában kortársi vagy más progresszív gondolatú. Itt Udvarhelyen 2020-ben jártam legutóbb, a járvány előtt, januárban, a MAFESZT-en.) Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mit utazgat külföldre egy hivatalos álláskereső. Hát úgy, hogy állást keres. Tekintettel erre az igyekezetére, épp ideje, hogy szokásával ellentétben nyüzsögjön, zizegjen, mozogjon kicsit szakmai körökben, ahol újságírók, szerkesztők és színházi emberek fordulnak elő, hátha ennek folytán adódik számára valami lehetőség. Álláskeresőnk annál is inkább megragadta ezt az alkalmat, mert a Tomcsa Sándor Színház kedves és nagyvonalú meghívása a költségek – utazás, szállás, ellátás – biztosítására is kiterjedt. Ebből az alkalomból a héten néhány napig alkalmi munkavállalója is vagyok a volt betéti társaságomnak, cikkírás céljából, amiből következik, hogy nem nagyon fogok itten beszámolni a szakmai programomról. Csak emlékeztetőül (magamnak), hogy mit láttam tegnap: kedvenc erdélyi kisszínházamtól, a gyergyói Figurától a K. Gedeon tündöklése és bukását Hatházi András rendezésében, Boros Kinga kollegina beszélgetését Hatházi Rebeka fiatal tervezővel, az O familie Feric O familie fericită – psihodramă ambulantă kétszemélyes román szószínházat fordítás nélkül (hősies ébren helytülést tanúsítva a múlt éjszakára jutott három órányi alvás után) és az ÉRTÉKelünk című, Barabás Árpád rendezte összművészeti performanszt a helyi múzeum képtárában, ami a Textúrához volt hasonlatos. Remélem, mire hazajössz, jobb ország lesz ez, mint amiből elmentél – mondta kedves férjem. Szükség esetén mielőtt felteszik az oxigénmaszkot, vegyék le arcmaszkjukat – mondta a mikrofonba a légikísérő, amikor a biztonsági előírásokat ismertette. Tegnap (A tegnap – mondanák a helyiek) a teás beszélgetéssel kezdtünk. T. e. a.: találkozás egy alkotóval, de van tea is és keksz. Köllő Kata kollegina beszélgetett Andrei Măjeri fiatal rendezővel, aki igen rokonszenvesnek hatott. (A színészek tudnak előadást létrehozni rendező nélkül, mi viszont nem tudunk színészek nélkül – mondta például.) Ezután következett a produkciója, független kolozsvári társulat előadása, egy alzheimeres színésznő és a fia (kór)története. Román nyelvű az előadás – erre valahogy nem gondoltak a szervezők, hogy van ezen a nem nagy létszámú fesztiválon négy-öt olyan vendég, aki nem ért románul, de most már céhileg résen voltunk: nekem Boros Kinga kollegina duruzsolt a fülembe az előadás alatt. A fiút fiatal román színész játssza, az anyát Kató Emőke, aki UNITER-díjat kapott ezért az alakításáért. Ezután a temesváriak jöttek a Csak lazán! című előadással, amely pontszerűen megírt drámai családi történet Kedves Emőke rendezésében. Végül Elise Wilk Zöld macskája az udvarhelyi társulattól, a Schimmelpfennigtől ismert önnarációs stílben, fiatalos formában, a szereplők között egy Fekete Edda nevű szőke lánnyal. Talán ő volt számomra a legnagyobb nyeresége a napnak. Két éve is a Hotel Küküllőben laktam (a Küküllő Székelyudvarhely Dunája), de azóta felújították, és el vagyok ragadtatva tőle. A tetőn terasz bárral és panorámával: a város völgyben fekszik, hegyek ölelik körbe, ami igazán látványos. Belsőépítészetileg csinos, ízléses, modern a szálloda, hibátlan. Féltem, hogy fázni fogok – mert errefelé otthonos a hideg –, de a szobában magam állítom a hőfokot, hálásan. Nyilván miután legutóbb kicsit szűkölködtem, tudták már, hogy tornáznom kell, így mostanra lett hely hozzá az ágy mellett, és vastag padlószőnyeget raktak le, ami igazán kedves tőlük. A kézdivásárhelyi színház fiatal, tizenpár éves csupán, sepsiszentgyörgyi színész, Kolcsár József viszi. A Love me című előadásukat hozták, Győrfi Kata darabja alapján készült, Garaczi-, Falussy Lilla- és – felteszem – saját szövegek betoldásával, mindjárt értem is, miért tűnt túl hosszúnak. Egy lány, egy fiú, internetes társkeresés a tárgy, zenével, táncszerű mozgásokkal, vetítésekkel. Tóth Árpád rendezte, Pascu Tamara és Barti Lehel András játsszák. Eleinte picit idegenkedtem, amatőr ízt éreztem a két színészen, de idővel vagy ők jöttek bele, vagy én mentem beléjük, mindenesetre egyre inkább elfogadtatták velem magukat, és végülre meggyőztek. A Csíki Játékszín A sarlatán című előadását Tom Dugdale és Hatházi András írták, Tom Dugdale rendezte, Hatházi András pedig egy színművész-tanárt játszik. De mivel már nem hisz a színházban, otthagyja a tanítást, konkrétan két növendékét (Balázs-Bécsi Eszter és Nagy Gellért), akik épp a Sirályon dolgoznak a mester keze alatt. (A negyedik felvonásbeli Nyina-Trepljov kettőst próbálták. A pástszínpad egyik oldalán ülve, profilból néztem őket. Nagy Gellért durcás-meghatott kisfiúarccal, elragadóan együttérzőn reagált a lány zavaros monológjára. Később, amikor megfordult, majdnem hangos óóóó kísérte illúziórombolódásomat annak láttán, hogy karikafülbevalókat hord a fülében.) Óvatlanul az első sorban ültem le, aztán lett az előadás közepén egy hosszú, kevéssé indokolt betét, amelyben Hatházi tanár úr a közönséget kérdezgette a színház mibenlétéről és a nézői viselkedés motivációiról. Szerencsémre kimaradtam ebből, mint az interpasszív néző mintaképe. Fáradok. Mennyire szeretnék már egy komplett, jól szabott, rendesen megírt, „keze-feje-lába helyén van” színdarabot látni! Mondták a kollégák a fenti mondatra, hogy ez eleve nem a komplett, jól szabott, „keze-feje-lába helyén van” színdarabok fesztiválja. Hát jó, nem. Velem lehet beszélni. Tegnapra elég jó anyagok estek: a marosvásárhelyiek Madárzsoké című előadása Tandori Dezső. Felolvasás, vagyis nemcsak felolvasás, hanem inkább megidézés, zenével, képekkel, tárgyakkal és hat felolvasó férfiszínésszel. (Bár nem pont avval a hattal, aki a műsorfüzetben szerepel. Főleg László Csabát hiányolom, de ő momentán pont Komoróczy Dunaújvárosban. Ha nem itt lennék, talán ott lennék.) Tandori előtt a teázás Boros Csaba jól jegyzett zeneszerzővel zajlott. Közben rájöttem, hogy színészként indult, láttam őt egészen ifjan színpadon. Később este utcára vonultunk, mert a sepsiszentgyörgyi Cimbora Bábszínház Részeg halottakat nem szolgálunk ki című előadása kirakatszínház, úgyhogy a bevásárlóutca járdájára építettek kis tribünt a nézőknek, ott ültünk pokrócokba burkolózva, fejünkön fülhallgatóval és néztünk szellemes bábszínházat Örkény egypercesei alapján, Ferenczi Zoltán tervezte megkapó síkbábokkal, Kónya Ütő Bence előállította hangkulisszával a fülünkben. Ezt remekül kitalálták. Feje tetejére állították a világot. (Jut eszembe, olyannyira nem pendülünk egy húron az oroszokkal, hogy ők a fejjel lefelét úgy mondják: lábbal felfelé, вверх ногами.) Még nem rögzítettem: jó a reggeli. Jó az ebéd. Jó a vacsora. Minek következtében rendhagyóan túl sokszor és túl sokat eszem. Aggódom kicsit, nem kell-e majd túlsúlyt fizetnem magamért a repülőúton hazafelé. Kolozsváron végzett fiatal színésznőt ismertünk meg a t.e.án, Schneider-Lőnhárt Csengét, majd ezt követően az ő Playdate című auditív performansza szerepelt a programban. A helyszínen derült ki, hogy ehhez a dologhoz a nézőknek szükségük van egy s másra: QR-kódot olvasni tudó mobiltelefonra, fülhallgatóra, valamint meleg zoknira, mert le kellett venni a cipőt a terembe való belépéskor. Odabent sok játék volt felhalmozva. Középen elterült egy nagy fehér papírszőnyeg, amelyen az előadó térdelt és rajzolt. Én a fent felsoroltak közül egyikkel sem rendelkeztem, ráadásnak még valami hiányzott: a fogékonyságom erre a szeánszra, ahol játékokkal játszani, rajzolni és firkálni lehetett, közben pedig hallgatni a QR-kóddal leolvasott szövegeket, amelyekben az alkotó vallott, vagy kérdezett, vagy emlékezett, vagy életvezetési tanácsokat adott. Már csak koromnál fogva is reménytelenül kívül- és távolállónak éreztem magam. A sepsiszentgyörgyi román színház Elise Wilk Eltűntek című darabját adta elő, amit ismertem, mert láttam magyarul a Yoricktól Sebestyén Aba rendezésében. Színre ez a produkció is világos, pasztell, és van benne élet a színészek révén. Ez volt az első nagyszínpadi előadás a héten, ültünk a tágas, hideg nézőtéren kabátban. Lehet, ez lesz majd otthon is. Ebédre általában finom, vastag, savanya leveseket adnak, amilyeneket itt szoktak főzni. Másodiknak tegnap zöldborsófőzelék volt sült kolbásszal. Ránéztem a főzelékre és kicsit meghatódtam, mert nem olyan hóka színű volt, mint a kedves férjemé, amit én szeretek, hanem olyan pirospaprikás, rántásos, mint amilyet anyukám csinált, aki most halt meg tizenegy éve. A délelőtti műsorban marosvásárhelyi színinövendékek szerepeltek átjárószínházzal, amiről nem tudtuk, micsoda, de a helyszínen rögtön felismertük, csak mi pestiek zebraszínháznak neveznénk. A főtér egyik gyalogátkelőhelyénél stoptáblákat emelgetve meg-megállították az álarcos fiatalok a forgalmat, hogy különböző akciókat bonyolítsanak le a zebrán, például táncoltak, vagy kötélhúztak, vagy portörlő tollsöprűvel tisztogatták az autókat, a járdákon gyülekező közönség érdeklődésétől kísérve. Két rendőr biztosította az előadást, tegezzél nyugodtan, mondta a rendőrfiú a színházi szervezőlányunknak. Érdekesnek találtam, hogy ebben a félórában egyetlen dudaszó sem hangzott el az autósok részéről, pedig torlódgattak rendesen, és a hátul lévőknek sejtelmük sem lehetett, hogy miért. Később Szerbusz címmel buszelőadásnak is közönsége lehettünk, az udvarhelyi színészek játszottak kvázi romantikus drámát egy kék buszon, ahol nekem háttal ülőhely adódott, de áthidaltam. Két kupakbeszélgetés is jutott tegnapra, az egyik a t.e.a. B. Fülöp Erzsébettel, Proics Lilla kérdéseivel, a másik általában a színészek helyzetéről. Este a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház lépett fel a Radu Afrim rendezte Amikor telihold ragyog a turkáló felettel. Amint az Afrimtól várható is volt, ez egy bő kétórás elszabadult vircsaft. Maga az írott anyag enyhén szólva nem acélos, de jók a színészek, lehet rájuk számítani. Magam leginkább Pál Ferenczi Gyöngyit és Kónya-Ütő Bencét élveztem, Benedek Ági Székely Claribellája pedig régi kedves ismerősöm még a járványos online időkből. Voltak egyébként koncertek is késő esténként, végül pedig borkóstoló és búcsúbuli, de ezekre én már elfogytam. A Junior Prima-díjasokról: Barta Ágnes, Hartai Petra, Benedek Dániel, Koltai-Nagy Balázs. Vilmányi Benettét nem tudom, kiteszik-e (?!). Közben beszereztem verőcei fügét, és már pesti vagyok. Vásárhely felé tartva, a Dózsa György nevű községen áthaladva azon tűnődtem a mikrobuszban, hogy vajon aki itt született, és megkérdezik tőle, hová valósi, azt feleli, hogy Dózsa Györgyi vagyok? Nem volt jó érzés olvasni a Junior Prima-díjasok közleményét. El sem tudom képzelni, ki találhatta ki ezt a fellépést, milyen indíttatással, mi célból. És mit gondoltak erről a közös nyilatkozatról azok, akik aláírták. Én sajnos egyelőre nemigen tudom másképpen olvasni a szöveget, mint hogy elhatárolódnak Vilmányi Benettől. Úgy, hogy feltehetőleg nem is tudják, mit akarhatott mondani. Rossz szájíz maradt ez után. Délután elmentem a Pinceszínházba a Jó kérdésre. Csizmadia Tibor Gyarmati Katával és Máté Gáborral beszélgetett arról, hogy milyen egy színházat átvenni, az elődök munkáját folytatni. Voltaképp az motivált, hogy elvállaltam egy többszereplős zoomos Revizor-beszélgetést a 40 éves Katonáról, és akkor most ez szolgált nekem ráhangolódásul. Este az Aranyoskám musical a Madách Színházban, Szirtes Tamás rendezésében. Nem nekem való, de dolgos produkció, rendes munka, zsúfolt teltház. Az előadás kezdetekor tapsot kapott az éjszakai Manhattan-díszlet. A végén pedig hangos siker. Szemenyei János játszotta a Dustin Hoffman-szerepet. Amikor először mutatkozott nőként, akkor jutottam arra, hogy jól jártam vele. Karakteres nőnek bizonyult a hullámos hajával, a kunkori orrával, a piros szemüvegével, az egészen jó lábaival fekete harisnyában. A tartásával, a járásával, a rezerváltságával. Egyáltalán nem színésznőnek nézett ki, hanem sokkal inkább a világ legmegbízhatóbb titkárnőjének, de éppenséggel lehet ilyen, hogy valaki attól különleges színésznő, hogy alkatilag idegen. Molnár Gyöngyit nem hagyom még említetlenül, mert nemcsak a figura volt szépen, lendületesen, mozgásból is megcsinálva, de ráadásnak gyors számokat énekelt úgy, hogy a dalszöveg minden szavát lehetett érteni, ami azért nem mindennapos teljesítmény a műfajban. Egy váratlan, korai halál megdöbbentő és elkeserítő híre ért el a családból, húsz perccel a felvétel előtt. Nem is tudok én most beszélgetve dolgozni, gondoltam, de aztán – mint a színháziak – leültem a monitor elé és fegyelmezetten abszolváltam a feladatot. Puskás Panni kérdezett bennünket, Csáki Juditot, Urbán Balázst és engem a 40 éves Katona József Színházról. Este a Trafóban az ötödéves Fullajtár(-Zsámbéki)-osztálytól a tavalyi A nagy Ibsen-vizsga avagy sehol sem jobb a szobalevegő, Tarnóczi Jakab rendezésében. Kiderült, hogy túlbecsültem az aktuális fizikai állapotomat, és messze meghaladta az erőmet a produkció, amely 7-től 11 utánig három felvonásban három különböző Ibsen-drámát ad elő. Az üres színpad fekete négyszögében, székekkel szegélyezve, ahol az épp nem játszók ülnek feketében a ki-kiáradó füstködben. Egyszerű, célirányos, szabatosan színészközpontú az egész. Mondjuk a szöveg olyan, mintha a darabok nyersfordítását használnák. (Sorban: Kísértetek, Solness építőmester, John Gabriel Borkman, vagyis Borkman János Gábor.) Amilyen felvillanyozónak találtam a Kísértetek indítását, Kanyó Kata és László Gáspár éles, karakteres apa-lánya kettősét, úgy fogytam el aztán (én, nem ők), és idővel az lett az este legnagyobb tétje, hogy vajon az első sor szélén lefordulok-e a székről és bezuhanok-e a játéktér szélére. Énnekem ebből az osztályból mindenekelőtt lányok tetszenek, már nem először. Mosolygó Sára, aki gyönyörű. Kádár Kinga, akinek eleve az alkata, az egész fizimiskája kedvemrevaló. Kanyó Kata, aki kicsi, erős és sokszínű. Jött az adóhivataltól egy felszólítás, fizessek be 23567 forint tartozást az egészségbiztosítási alapba. Ennél többet nem tudtam meg az adófolyószámlám kikérésével sem, hogy mikor és miből keletkezett ez a kötelezettség. Rögtön levelet írtam nekik, de persze bő egy hete semmi válasz, úgyhogy bementem a kozpontba (így van kiírva) érdeklődni az adósságról. Nézi az ügyintéző a számítógépben: 2018. januártól 2018. április 7-ig nem fizettem egészségügyi járulékot. Kicsit sokáig tartott, míg észrevették, gondoltam, de nem is ez a probléma. Mondom neki, hogy 2018. január 1-től 2022. augusztus 31-ig kisadózó voltam egy bétében. Ez idő alatt a szükséges befizetések megtörténtek, erről a szomszédos kolléganőtől kaptam adóigazolást úgy két hete, az álláskeresésihez. Kérdezem aztán, hogy miért pont 2018 áprilisáig hiányolják a pénzt, hiszen ennyi erővel akár négyévnyi befizetést, félmillió forintot is követelhetnének most rajtam. Mondja, hogy azért addig, mert 2018. április 8-án a Belvárosi Önkormányzat bejelentette a foglalkoztatásomat, úgyhogy onnantól kezdve nincs kötelezettségem. Ezen elcsodálkoztam, de hamar rájöttem, hogy 2018. április elején választások voltak. Jelentkeztem szavazóbizottságba a kerületben, ám csak póttagnak vettek be, de így is nyilván bejelentettek arra az egy napra. Az adóhatóság pedig – amely tehát hajlamos bármely irányba tévedni – úgy vette, hogy azóta én el vagyok boronálva egészségbiztosításilag. Az ügyintéző elém tett egy nyomtatványt: azon kérelmezzem, hogy a követelésüket töröljék el. Ez némi ingerültséget szült bennem, és – restellem, de – picit emelt hangon kijelentettem, hogy nem ez a helyes eljárás. Hanem ők küldjenek nekem egy levelet, amelyben tudatják, hogy tévesen állapítottak meg tartozást, és elnézést kérnek, különös tekintettel arra, hogy az idegeimet tépték és az időmet rabolták. Természetesen az ügyintéző nem tehet semmiről, úgyhogy miután kitöltötte nekem a kérelem nyomtatványt, aláírtam és át/benyújtottam neki. Ellenőr tűnt fel a villamoson. Na, gondoltam, most debütál a munkanélküli bérletem, amely nem pont úgy néz ki, mint a rendes. A fekete karikájában nem egy ember látható, hanem egy nulla, nyeles nulla, vagy mondjuk egy húrozatlan teniszütő. Rám nézett az ellenőr és elment mellettem ellenőrzés nélkül. Jót ez nem jelent. Amikor bementem a Trafó nézőterére a spanyol Agrupación Seńor Serrano társulat A hegy című előadására és megláttam a maketteket, a technikát, a nagy kivetítővásznakat, rögtön arra gondoltam, hogy ezek a spanyolok alighanem azok a spanyolok, akikhez Temesváron volt szerencsém öt éve a TESZT fesztiválon. Megörültem ennek a felismerésnek. Mindazonáltal ezt a produkciójukat elnagyoltabbnak találtam annál, hogy hasonlóan erős benyomást gyakoroljon rám, mint az. Meg nyilván maga a módszer – a dokumentatív jelleg és a szellemes-játékos makettes-kamerázós forma – sem hatott már meglepetésként. Három szálat fűztek össze: George Mallory hegymászó 1924-es expedícióját és halálát a Mount Everesten (szépen reprodukálták a játszók Mallory holttestének 1999-es megtalálását), az Orson Welles-féle Világok harcát 1938-ból (most látom a neten, hogy még emlékművet is állítottak New Jerseyben a marslakók fiktív leszállóhelyén), és Vlagy. Puty.-t. Mondjuk azt nem tudom, miért kellett mindhármat felhalmozni, nekem speciel egy vonulat is elég lett volna (Mallory feleségének leveleit találtam a legérdekesebbnek), de az első kettőt talán azért rakták egymás mellé, hogy aztán a harmadik is jöhessen. Összességében az előadás a manipulálhatóságunkra hívta fel a figyelmünket. Most egyébként volt a négy technikai szereplő közt egy színésznő is. Az ő arca adta a Puty.-fej-animáció vázát. És egy drónt is használtak, sosem láttam még ilyesmit közelről. Impozáns kis gépmadár. Nincsen ilyen nap.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
