|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2022. október
A Pinceszínházba mentem este, ahol a földszinti kis helyiségükből Keleti István Stúdiót csináltak, így most már egészen konkrétan ott ülök mint színháznéző, ahol valaha a Benkó klubban ültem, azt hiszem. Láttam egyszer már a Mirad, egy fiú Boszniából című darabkát (írta: Ad De Bont, fordította Simon Márta), de semennyire nem ragadt meg bennem. Most erre sokkal több az esély, nemcsak azért, mert Siflis Anna bábrendező-hallgató freeszfe-s vizsgája nagyon rendes munka: átgondolt, szemmel tartott és szerényen, a maga sallangtalanságában hatásos, hanem azért is, mert erősen aláment az élet. Amikor néhány éve láttam, akkor félig-meddig történelminek volt tekinthető a darab – bár tudom, hogy például a kedves szabadkai színésznőm, G. Erdélyi Hermina jól emlékszik a délszláv háborúra, mesélt róla. De most jött egy háború, amelyben szintén szomszédok támadtak egymásra. Vagyis nem egymásra, hanem egyik a másikra. És ez a színdarab erről mesél, hogy milyen volt az, amikor megérkeztek Bosznia-Hercegovinába a „felszabadítók”. Most meg Ukrajnában még be is soroznak a hadseregükbe, amikor elfoglalnak. Odavonzott egyébként a Pinceszínházba Nagyabonyi Emese is, akit még újvidéki akadémista korában szúrtam ki magamnak a Tanyaszínházban, nagyon kifejező színésznő. De nem kevésbé helyénvalónak találtam a férfiszínész szereplését, Ricz Árminét, akit még sosem láttam. Ám ez egy légből kapott állítás, mert rákeresve kiderül, hogy bábszínész a zalaegerszegi Griffben, tehát nem igaz, hogy sosem láttam. A harmadik játszó, a címszereplő Tóth András, aki, úgy tűnik, már nem tagja a Vígszínháznak. Hármójuk közül ketten tangóharmonikáztak, jegyzem meg irigykedve. Úgy harminc néző volt ezen az előadáson a Pinceszínházban, köztük mutatóba három férfi. Mi nyertünk. Pintér Béla mindig ügyesen titkolja a nyilvánosság elől az információkat a készülő darabjáról. Csak ritkán fordul elő olyan, hogy mondjuk Gálvölgyi János előre elárulja magát, vagy maga Pintér Béla (tudatosan) elpöttyint egy interjúban, mint öt éve nekem, aki aztán gálánsan hagytam, hogy más kollégák bontsák ki a hírt. Most Az imádkozó esetében csak két napja láttam a szereposztást. Annak az elejét, a Long Réka: Fodor Annamária sort valahogy rögtön Láng Annamáriának olvastam, örömteli csodálkozással. (De ezzel nem azt mondom, hogy Fodor Annamáriának nem örültem, mert ugyancsak örültem, és az alakítását is mélyen nagyszerűnek, vagy inkább nagyszerűen mélynek tartom.) Szóval elzarándokoltunk Újpestre kedves férjemmel, megnéztük a bemutatót. Nem mesélem el, már csak azért sem, mert úgy döntöttem, hogy ezt adom a Mozgó Világnak. Szép szakmai kihívás lesz 8000 leütést írni róla spoilermentesen. (Annyit mégis: van lombikbébi szál a darabban, és mi eléggé meglepődtünk, hogy ezek szerint ma már a férfiak home office-ban produkálhatják a hozzájárulásukat.) Ez már a Pintér Béla Társulat harmadik generációja: Fodor Annamária, Jankovics Péter, Takács Géza, Messaoudi Emina, Szabó Zoltán. Évek óta nem láttam ilyen erős Pintér-előadást. Rám legalábbis nagyon hatott. Úgy voltam utána, mint halálesetnél: kicsire összeszorult gyomor, nehéz lélegzés. Nemcsak a történet és a közegének súlya nyomott, hanem az is, hogy úgy vettem, Pintér Béla lemondott. Lemondott rólunk. Mármint nem a közönségről, hanem az egész, elbaszott Magyarországról (bocsánat, nem jellemző rám, de itt most nincs jobb szó), ahol az emberek velejéig leért már a romlás. Minden néző vigyen magával egy másik nézőt, akivel hazafelé majd vigasztalhatják és biztathatják egymást. 20%-kal emelték az Operában az állóhelyes jegyek árát, erről is le fogok mondani – gondoltam –, de még azért megnéztem tegnap a Toscát az énekes-főigazgató rendezésében, aki, mint hallottam, Magyarországra, totalitárius rendszerbe helyezte az opera történetét. Izgultam, vajon felismerem-e majd, hogy melyikbe. A lépcsőházban fegyveres erők vonulásztak. A harmadik emeleten nagy élet folyt, népvándorlás, mert a külföldiek, akik csak be akarnak nézni a házba, ide vesznek legolcsóbb jegyet, aztán késnek és mászkálnak. De azért volt érkezésem kifigyelni az első felvonás hámló padlójú templomát, a Cavaradossi mellett tébláló indentifikálatlan gyereket, Angelottit, aki a rabruhája alapján mintha Amerikában ült volna, a Scarpia által széthasított Madonna-kép mögötti régivágású lehallgatómagnót. Megjegyzem, Tosca kicsit rosszabbnak tűnik, mint az ÁVH: folyton nyomoz, koslat, gyanakszik, rajtaüt a pasiján. Az első felvonás végére észrevétlenül felsettenkedett a kórus a harmadik emeletre, hirtelen mögöttünk fogtak bele a Te Deumba, a fény felment, mindenki bennünket nézett, lebuktunk. A szünetben kimentem leülni kicsit, és mire visszajöttem, egy külföldi pár elfoglalta az állóhelyemet, a férfi pedig arrogáns és agresszív volt arra a felvetésemre, hogy bocsánat, de ez itt én helyem. Van abban valami megnyugtató, hogy nemcsak magyar taplóval találkozhat az ember, hanem külföldivel is. A harmadik felvonásra aztán ülőhely is akadt már. Meg kell mondanom, Ókovács Szilveszter erőfeszítése ellenére lényegében a világon semmi ötvenes évekbelit nem találtam ebben a dologban. Hacsak nem a tankot, amely bejött Scarpia rendőrfőnök irodájába, bár aligha magyar gyártmány, egyelőre. Az opera végének megváltoztatása pedig teljességgel értelmetlennek tűnt. De örültem, hogy csak a cselekményt írta át a főigazgató, a zenét nem. (Nem azok lőttek nem azokra, akik szoktak, és Tosca sem ugrott le, hacsak nem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába a dossziéval, amit kapott.) Mivel holnap, amikor tüntetés és szolidaritási koncert lesz a pedagógusokért (beleértve azt az öt pedagógust is, akit pénteken a Kölcsey Gimnáziumból polgári engedetlenség miatt elbocsátottak, ugyancsak a diákok tanuláshoz való jogának sérelmét okozva, hárman közülük eleve ide jártak, kiváló tanárok, most érettségiző osztályokat visznek, de a statuálás a lényeg, tudjuk), nem leszek Pesten, ezért tegnap reggel ragadtam meg az alkalmat, hogy részt vegyek azon a szolidaritási akción, amelyet a Kölcsey Gimnázium előtt tartottak 7.30-kor. Mert amint az egyik felszólaló diáklány mondta: van, amiért érdemes felkelni. Szűk utcába beszorulva nem nagyon látszott a méret, de a folyamatos sokasodásból ítélve olyan 400-500 ember gyűlhetett össze. Már rég mindenkit egyenként is érint ha nem is minden, de valami mindenképpen, tulajdonképpen nem értem, hogyan tudnak az emberek közömbösen ülni a fenekükön. Mit remélnek, miben bíznak. Debrecenből jelentkezem ahol már az V. MagdaFeszt zajlik – Szabó Magda neve alatt női alkotókat és sorsokat állítva fókuszba –, eddig egyiken sem voltam itt, tehát ideje. Persze írok róla cikket, úgyhogy szűkbeszédű leszek itt, nem bő. Korrekt intercittyel volt dolgom, nem késett. A debreceni vasútállomáson a kijárathoz vivő lépcsőfokokra helyi kötődésű írók-költők nevét és évszámait festették színessel, Térey János az utolsó lépcsőfok. A színház jó hozzám; a nagytemplom melletti áldásos, kényelmes, tágas, felújított hotelben altatnak. Jártunk ebben a szállodában családilag tanszéki kiránduláson 18 éve. Azért tudom, hogy mikor, mert pont akkor ünnepeltük országosan az Európai Unióhoz csatlakozást, koktélt szerettem volna inni, kerestünk a környéken, de alig sikerült, végül valami puszta koktélt lehetett csak választani. No de az alkoholos emlékeimmel aligha pótolom a MagdaFesztet. Az új színház, a Csokonai Fórum a Fórum bevásárlóközpont melléképülete, ha jól mértem fel a helyzetet. Az oldalában, lent az utcán Latinovits- és Kóti Árpád-szobor egymás mellett. Nem állítom, hogy úgy hasonlítanak, mint két… ja, ez ide nem jó, de fel lehet ismerni őket. A színháznak erős plázafílingje van a mozgólépcsővel, az előtér modern fényeivel. Ez ilyen. De végül is egy színházban az a döntő, hogy mi történik odabent, a fekete dobozban, a sötétben. Befutóra szólnak a jegyek a Kóti Árpád-terembe, ami sosem szerencsés, mert akik később jönnek, nem tudnak már egymás mellett ülni. Háromnegyed hétkor beengedtek bennünket a nézőtérre, jóllehet egy ember (Dargó Gergely zenész)bent állt a nyitott színpadon. Pesten nem lennének velünk ilyen engedékenyek, csak 18.55-kor nyitnának ajtót szerintem. Peter Notte Gyászúton című darabját mutatták be Szabó K. István rendezésében. Ismerhetjük az Örkényből, ahol Két néni, ha megindul címen ment úgy tíz éve. Majzik Edit és Oláh Zsuzsa játsszák, mindkettőjüket örömmel láttam viszont. A továbbiakról majd cikkben nyilatkozom. Itt mászkálok a debreceni belvárosban, színháztól színházig, piac, Világbéke. (Jaj, de megörültem nekik, nem tudtam, hogy itt is vannak. Aztán néztem a pizzanégyszögük árát és elkeseredtem. Aztán kiderült, hogy ilyen késő délután már jelentős engedménnyel adják, ennek megörültem és ettem is egyet. Így röpkedtek kedv, s öröm, s szomorodás.) Azt akartam mondani: megleptek a hajléktalannak látszó emberek. Úgy értem, Pesten „megszoktam”, de vidéken még nem láttam hajléktalant, talán egyszer Fehérváron a színház mögött. A debreceni színház kedves sajtóreferense, Judit felajánlotta, hogy körbevisz egyrészt az új színházban, másrészt a felújítás alatt álló régiben. Én egy negyedszázada felújított lakásból jövök, úgyhogy eleve boldogság frissen festett, vadiúj házakat látnom és szagolnom, pláne színházat. A Fórumban szinte mindenre gondoltak – talán csak arra nem, hogy több női vécé kellene, mint amennyi van, sőt több, mint amennyi férfivécé van. A régi színház gyönyörű lesz és színpadtechnikailag kimaxolják. Nagy erőkkel dolgoznak a munkások és restaurátorok. (Hozok látogatóba egy kritikust, mondta Judit az építésvezetőnek. Jó, csak ne épületkritikus legyen – válaszolta az építésvezető.) Este a Fórum Latinovits nagytermében a Für Elise Ráckevei Anna rendezésében. Szabó Magda családi története, az ismert szereplők, szeretnivaló megformálásban. (Kicsit másképp emlékszem a könyvre. Úgy él bennem, hogy múlhatatlan feszültség jellemzi Magda viszonyát Cilihez.) Nyilván nem volt szívük rövidebbre fogni, hosszú még mindig, majdnem négyórás előadás, a harmadik felvonás eleje le is ül kicsit. De élvezetes, érzelemgazdag este, rengeteg szereplővel, kedvező benyomást keltve a társulatról. Majzik Edit mint Jablonczay Lenke (csodálatosan hozzáillő sárga ruhában), Bakota Árpád mint Szabó Elek – súlyuk van. A két lány: Mészáros Ibolya Ciliként, Hajdu Imelda Magdaként. És a többiek. Például jó volt újra látni Kiss Gergely Mátét, aki hazajött Pestről. Idősebb Magdaként Varga Klári szemlélte az eseményeket. (Úgy mondta: Für Elise, mintha Für Anikó testvére lenne.) Mondjuk szívesen végignézném még egyszer az előadást azért, hogy csak őt figyeljem, annyira szépen figyelt. Pont ma van a Csokonai Színház 157. születésnapja, mindazonáltal tegnap én a Vojtina Bábszínházban kezdtem reggel (egy percre a szállásomtól), megnéztem a Hoppládát, amit természetesen a Spirinek szánok. Délután Kulisszák címmel közönségtalálkozó jellegű beszélgetés zajlott, ez Ráckevei Anna rendszeres sorozata, de most őt kérdezték és a Für Elise többi alkotóját, színészét. Ha nem ódzkodnék annyira a nyilvános szerepléstől, alighanem rákérdeztem volna a húzásra, mennyit és hogyan. Volt ugyanis némi bűntudatom, mert a második felvonás végén a mögöttem ülő sorban azt tudakolták egymástól a nézők, hogy vajon meddig tart az előadás. Hátrafordultam és mondtam, hogy négy és negyedóra. Mivel kiolvastam a honlapon. Erre a mögöttem ülő nézők felugrottak és lélekszakadva elrohantak, hogy a szünetben kihozzák a kocsijukat a garázsból. Ugyanis a bevásárlóközpont többszintes parkolójában parkolnak a nézők, de ha hosszabb az előadás, mint a pláza nyitvatartása, akkor simán bent ragad az autójuk. Ez még megoldandó probléma a Csokonai Fórum színház számára. Viszont az előadás közel félórával rövidebb volt a jelzettnél, felvaklármáztam tehát a mögöttem lévő sort. Nem is néztem aztán hátra a végén, inkább lesütöttem a szemem. Este a Válogatáskazit néztem az E-Manciktól. Dobra Mara, Sárközi-Nagy Ilona, Szirmai Melinda, Tarr Judit és Máthé Zsolt munkája, a színésznők és egy zenész (Nyitrai László) felléptével. A lányok szerelmi életéről szól, 3-17 éves koruk között. Maguk írták, mint láttam utóbb, ez meg is lepett, mert irodalmi értékűnek hallottam a szöveget. A nézőtéren szinte csupa nő. Nem az 50-70 korosztály, akik a Szabó Magdán ültek (zömmel), hanem 30-40-esek. Nagy tetszéssel fogadták az előadást. Nyilván mind visszagondoltunk életünk első csókjára, legfeljebb más-más évtizedbe. Jó este volt. Ahányszor látom Dobra Marát – ritkán, nagyon ritkán látom –, mindig belesajdul a szívem, hogy ennek a tehetséges, szép, izgalmas színésznőnek miért nem jutott egy nagyívű színházi színésznői pálya. Debrecenben pont tegnap délután tartottak demonstrációt a pedagógusokkal szolidárisan, a színház háta mögött, az Ady gimnázium előtt. Ha már ott voltam, ott voltam. Egy idősebb ember, komoly orgánum, erőteljes j’accuse-beszédet mondott a kormány ellen, számos pontba szedve, a 300-500 főnyi résztvevő, sok diák előtt. Utána a színházban Pass Andrea Fináléját láttam, akárha folytatást: a szülők épp körülvették a Ráckevei Anna igazgatta iskolát, hogy megvédjék. De aztán a továbbiakban nemigen rezonáltam a darabra. Némi idő után rájöttem, hogy olvastam tavaly, a kritikusdíj legjobb új magyar dráma kategóriája miatt. Otthon soha nem tudok olyan hatékonyan dolgozni, mint fesztiválok üres félnapjaiban, szállodában. Hoppláda megírva, Pintér Béla is hopp, megírva. Hazafelé a vonaton már Debrecent írom. Két premier jutott tegnapra. Az egyik Az utolsó bárány a Budapest Bábszínházban. Ez egy szellemes mese arról a birkanyájról, amelynek pásztorai elmentek a betlehemi istállóba a kis Jézus születésnapját ünnepelni. Kicsattanó kedvű előadás az idén végzett Cseri Hanna rendezésében, két magabiztos és sokoldalú bábszínésznemzedék elővezetésében. A másik A kastély a Vígszínházban. Vicces szürreál horror (vagy trip) szuggesztív felütéssel, impozáns munkabefektetéssel. Van benne jó adag Bodó Viktor (ő rendezte), ifj. Vidnyánszky Attila mozgástudománya, valamint az új társulat játék- és bizonyítási kedve. Idővel úgy éreztem, nem haladunk előre, de ez végül is adekvát a művel. Ha valamit meg kell neveznem, ami megmarad bennem a produkció bő két órájából (egyben), az Zoltán Áronnak egy megfejthetetlen mozgású abgangja. De mindjárt megy a vonatom. (Egy másik.) Énnekem tetszett, hogy felment az Örkényben a függöny a Liliom premierjén, és olyan volt, mintha egy Helyszínelők epizód kezdődne. Parkolóház vagy garázs, oszlopok, neonok, mentősök, rendőrök, jobbra egy halott, középen a vérző Liliom, Tasnádi Bence. Kicsit tartottam ettől az előadástól, hogy Kovács D. Dániel rendező és tettestársai mit művelnek Molnár Ferenccel. De nem bántak rosszul vele, a szöveggel. Jó, hát a Hugó hordár helyett ételfutár lett (Vajda Milán, szívesen hozatnék vele kaját), Muskétné nem ringlispílt visz, hanem játéktermet (Szandtner Anna, feketén, gyönyörű és alázatos), Julika és Marika nem cselédlányok, hanem az egyikük takarít a plázában, másikuk eladó a Lidliben, ezeket nagyjából kompatibilisnek mondhatjuk. Liliom maradt csalogató (mi bedobóembernek nevezzük). Én mindig rosszul viselem, ha Molnárba beleírnak, de most nem panaszkodom: Csuja Imre mint pénzszállító Linzmann kapott egy ütős monológot magáról, a világról, a fiatalokról, voltaképp ez az eladás csúcspontja. Van aztán néhány kedves ötlet: repülő csésze, vagy Jéger Zsombor Hollunder fiúja, akire fittyet hány a fotocellás ajtó. A rendezés működtetni képes korunk Liliomját, amely dignitás tekintetében lejjebb pozícionált az eredetinél. De ennek talán az az ára, hogy az előadás nem száll se fel, se el. Mondjuk eleve az, hogy Józsa Bettina Julikája a kis cingár lábain fekete harisnyával, azon fekete zoknival és tornacipőben olyan védtelen, hogy evvel az imázzsal nehéz törhetetlennek mutatkozni. Tasnádi Bencének van egy diadalittas, kamaszosan vagány mosolya, amikor rájön, hogy ha Julinak gyereke lesz, akkor neki is. Akadnak néha olyan Liliom-előadások, amelyek láttán a néző megkívánja Julikának a Marikát alakító színésznőt. Ez most ilyen. Kókai Tünde játékában benne van minden szín, hang, érzés, humor és báj, amivel egy klasszikus Molnár Ferencben is kiragyogna. Tulajdonképpen már vasárnap taknyos és lázas voltam, úgyhogy egynapos akciós rapid gyógyulás mellett döntöttem: lemondtam a tegnapi színházat (fájó szívvel, a Gólem Színházat), ágyban maradtam, erőt gyűjtve arra, hogy ma mindenképpen kell mennem színházba. Közben megnéztem a Szöszit, vagyis a Blonde című Marilyn Monroe-filmet. Most nem is az, hogy milyen hosszú, de borzalmas egy ízlésű mozi. Megértem, hogy a címszereplő konkrétan lehány bennünket, operatőrt és nézőket, amikor a vécécsészében elhelyezett kamera jóvoltából látjuk. Hanem a színésznő, Ana de Armas igazán fantasztikus. Sok, nagyon sok tőle a párás szem, a könny, a ráncolt homlok, a puhított száj, a pihegés, de éppen így tudom ezt a nőt elképzelni, pont ilyennek. Bár azt remélem, hogy ennyit azért nem vergődött az életében. Lehetetlen, hogy ne Ana de Armasé legyen az esedékes Oscar-díj. (És még az ifj. Chaplin szerepében fellépő Xavier Samuelt találtam igen szuggesztívnek, a sejtelmes szemeivel.) Azon tűnődtem tegnap Fehérváron, míg a Bagó Bertalan rendezte Julius Caesart néztem, hogy vajon mit gondoltak, mit fogunk gondolni, ha politikusnak látszó, mai ruhákat viselő, öltönyös színészek játsszák el nekünk ezt a Shakespeare-darabot. Mondjuk én sok mindent gondoltam. Például szomorkodtam kicsit amiatt, hogy jóvágású fiatal, vagy középkorúnak induló színészek pocakot eresztgetnek Fehérváron. Többet itt most nemigen mondhatok a Julius Caesarról, mert kritikaírást vállaltam. A cikket Krisztik Csaba Cassius-alakítására kell építenem, ez egyértelmű és legalább felvillanyozó. Tegnap online abszolváltuk a népszámlálást. Sem technikailag, sem tartalmilag nem voltunk maradéktalanul elégedettek a kérdőívvel. Egyes kérdések értelmezésén hosszan tanakodtunk. Volt egy olyan kérdés, hogy élt-e 12 hónapot meghaladó időt más országban folyamatosan (nem számítva a hazalátogatásokat) és hol. Valahogy így szólt. Erre én be akartam írni, hogy igen, a Szovjetunióban. De nem lehetett beírni. Legördülő menü volt, és a választható országok között nem szerepelt a Szovjetunió. Így próbálják a-a múltat végképp eltörölni. Az a benyomásom, hogy Magyarország hivatali szinten egyszerűen nem működik. Itt van most ez: Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság Közép-pesti Katasztrófavédelmi Kirendeltség, Tisztelt X.Y.Z tűzoltó őrnagy asszony! Meglepve vettem kézhez a postán a levelüket az ellenem indított hatósági eljárásról amiatt, hogy az ingatlanomban nem történt meg idén tavasszal az „égéstermék-elvezető(k)” ellenőrzése. Itt jegyzem meg, hogy az 1. számú csatolmányom értelmében még 2020 februárjában hivatalos igénybejelentést tettem a kéményseprő-ipari szolgáltatóval történő elektronikus kapcsolattartásra, láthatólag hiába sajnos, pedig avval pénzt és időt takaríthatnánk meg. A BM OKF GEK-től kapott értesítésükkel ellentétben: MEGTÖRTÉNT az égéstermék-elvezető(k) ellenőrzése a lakásomban 2022. április 19-én, mint azt a 2. számú csatolmány igazolja. Két évvel ezelőtt panaszt tettem a kéményseprőkre (3. számú csatolmány), amiért nem jöttek fel a lakásba, csak a postaládába dobáltak be papírt az ellenőrzés meghiúsulásáról. A panaszt rögzítették (4. számú csatolmány), de választ a mai napig nem kaptam rá. Még azt szeretném Ön elé tárni, hogy 32 éve lakunk a lakásban, ez idő alatt talán egy tucatszor is jöttek a kéményseprők az égéstermék-elvezető(k)et ellenőrizni. Minden alkalommal az derült ki, hogy nincs mit ellenőrizni, mert a lakásban sem égéstermék, sem elvezető nincsen. Ezt a tényt az elmúlt bő három évtized során valamikor érdemes lett volna bevezetniük a kéményseprők nyilvántartásába. Bár kicsit szkeptikus vagyok, mert milyen nyilvántartásuk lehet, ha azt sem tudják, hogy jöttek-e kéményellenőrzésre vagy sem. Várom szíves válaszukat és a hatósági eljárás haladéktalan megszüntetését. Megnéztem az E-színházon a 40 éves Katona József Színház első bemutatóját, a Zsámbéki Gábor rendezte A Manót. (Vagyis nem a premier felvétele persze, hanem egy későbbi előadásé.) Én 1982-ben még nem voltam itthon és színház környékén. Most a revizoros beszélgetés miatt (amit nem mertem megnézni) kikerestem a korabeli naptáraimból, hogy mikor láttam A Manót: 1984 februárjában. Valami olyasmit írtam a naplómba az estéről, hogy azt hiszem, az ilyen előadásokat korábban, vagyis előbb kell megnézni. Rendkívüli élvezetet szerzett most az újranézése. A legnagyobb gyönyörűséggel talán Sinkó Lászlót láttam viszont, mindig imádtam a száraz, pikírt színészi modorát, amiből aztán a legdúsabb érzelmek tudtak előtörni. A Manó ugye az a korai Csehov-darab, amiből később aztán a Ványa bácsi szereplői válogatódtak, sűrűsödtek össze, és itt Sinkóé volt a Ványa-szerep. A többiek is lenyűgöztek: a fiatal, szép és jó Udvaros Dorottya és Csonka Ibolya, vagy például Gelley Kornél, aki – Ilja Iljicse szavajárásával: – elragadó. Az ilyen emberrel el lehet szökni a malomba. Véletlenül úgy alakult, hogy utána megnéztem a Vezess helyettem című nagyon hosszú és nagyon érdekes japán filmet, nem tudván, hogy történetesen az is Ványa bácsit tartalmaz nagy mennyiségben. A főszereplő egy színész, aki játszta Ványát, a film jelen idejében pedig épp rendezi a Csehov-darabot vendégként Hirosimában. Amikor az autójával utazik, mindig a Ványa bácsi szövegét hallgatja. A felesége mondta neki magnókazettára, mert a férfi így tanulja és gyakorolja a szöveget. Egy ponton a fiatal színész – akinek sajátos szerep jutott rendezőnk életében –, akire Asztrov helyett Ványát osztotta, megkérdezi tőle, hogy miért nem ő, a rendező játssza a címszerepet. Hősünk ezt válaszolja: Csehov ijesztő. Amikor a sorait mondod, az kihozza a valódi éned. Időben odaérve a Kamrába A zseni előadására érdemes a büfé melletti monitoron kiolvasgatni a történelmi információkat. Nekem speciel nem volt tudomásom arról, hogy az utolsó orosz cárt és családját milyen körülmények között végezték ki. Bent a színházteremben Sztálin Kreml-beli szobája épült a színpadra, virágokkal és ajándékokkal, mivel szülinapja van épp, 1937-ben. Látszik egy vitrin a falon, benne lenines meg munkásmozgalmi tárgyak. Ezek feltehetően kiteltek még a tavalyi Főtitkárokra összegyűjtött darabokból. Tadeusz Słobodzianek írta A zsenit, Spiró György fordította, Ascher Tamás rendezte. (Vetít is. Szerintem Aschernél még nem láttam vetítést, de illik ide, ha az előadást valamiképpen a Főtitkárok előzménydarabjának tekintjük.)
Szóval Sztálin (Fekete Ernő), a
közvetlen katonabeosztottja (Kocsis Gergő) és két előszobázó: a párt által
kinevezett kritikus (Elek Ferenc) és a Mejerhold érdekében instanciázó
Sztanyiszlavszkij (Máté Gábor). A zseni cím egyikükre vagy másikukra
vonatkozhat. A vizit eleinte bizarr irigységet kelthet a nézőben: olyan
diktátort látunk, aki alaposan ismeri a Sirályt, elemezni képes a szereplőket.
Bezzeg a hamis kilences szerepét a futballban biztos nem tudná taglalni! Aztán
az történik, hogy Sztanyi órát ad Sztálinnak a fizikai cselekvés hasznosságáról
a Van az előadásnak valami kedélyessége. Ez egyrészt fakadhat a Sztálint remekül játszó Fekete Ernő játékos színpadi személyiségéből. (Máté Gábort a rendező talán visszafogta. A szemöldökét például alig emelgeti, csak néha a jobb oldalit, ami úgyis kevésbé van szem előtt.) Másrészt pedig kifejezheti, hogy bár a helyzet veszélyes és borzalmas, az alávetettek mégsem vehetik egészen komolyan, különben ki sem bírnák. De az is kiderül, hogy egy ilyen vezér működése milyen erővel rombolja maga körül még a jobb minőségű embereket is. Hogyan tud egy Sztanyiszlavszkij elégtételt érezve részt venni valaki porig alázásában. Gabnai Kati kollegina felbujtására megnéztem A tizenötödiket a Madách Színházban. Musicalpályázaton győztes, aradi vértanús darab, nemzeti musical és forradalom, zene: Derzsi György, szöveg: Meskó Zsolt. Jól sikerült díszletben, Szirtes Tamás profi rendezésében, zömmel középiskolás közönség előtt, nagy, hujogató sikerrel. Hát én vagyok az, akit kicsit sem tesz boldoggá a zenésség – ebben most talán több a hiphop meg a dinamikus rap, mint a nyálas musicalstíl –, aki nem élvezi, ha közhelyes szituációkban sablonos hősök lapos dalszövegeket énekelnek. Szereplőkre talán ki se térjek. Félő, hogy csak bántóan tudnék fogalmazni, ha például a Haynaut rajzfilmes főgonosznak ábrázoló Posta Victorról írnék vagy Békefi Viktóriáról, akiről első pillantásra azt hittem, kaucsukbaba. (Aztán utánanéztem: Sztárban sztár és Pintér-színésznő, bár nem Béla, hanem Tibor.) Két valakiről még: a sokoldalú Borsányi Dánielről, aki egyfelől formátumos, vezető független színházi színész, másfelől pedig itt táncolt és énekelt a hat, halálos ítéletet aláíró császári hadbíró között. De az is lehet, hogy olyan ez, mintha Borsányi Dániel éjszakánként vagont rakodna ki a Keleti pályaudvaron. A musical főszerepét, Kazinczy Lajost Jenővári Miklós adta. Örültem neki, fiatal nyíregyházi színész, megjegyeztem tavaly Petya Trofimovként. Van kiállása és hangja a musicalfőszerephez és szépen, délcegen meredt maga elé. Egyszer majdnem zsebre tette a kezét, de menetközben jótékonyan meggondolta magát. Este a Hedda Gabler a Katonában, Székely Kriszta rendezésében. Amikor az elején Jordán Adél bejött a színpadra nadrágszoknyában és klassz pulcsiban (amit gyorsan levett), megállt a betonszerű hátfal előtt a kétoldalt lambériás díszletben, akkor megkapóan békésnek, kisimultnak, kiegyensúlyozottnak, harmonikusnak, boldognak láttam. Mire azonban az előadás véget ért, határozottan tudtam, hogy Hedda Gablerben ilyen álságos, ilyen szívtelen nővel, ilyen gonosz boszorkánnyal még soha nem találkoztam. A kritikuscéh elnökei adománygyűjtő kampányt szerveztek a színikritikusok díja (konkrétan a jövő évi díjátadó) céljára. Rangos színházi emberek kampányoltak ennek érdekében egész szeptemberben, és közel 2,4 millió forint felajánlás érkezett. Volt olyan, nagyon jó fej adományozó, aki 300 ezer forintot küldött célzottan: útiköltségre, hogy kritikusok vidéki előadásokra mehessenek. Azt hiszem, ennek jóvoltából utaztam tegnap három kollégával Liliomfit nézni a szépen felújított szolnoki színházba. (Ami azt illeti, magamtól, magamért nem feltétlenül feccölnék 200 kilométert egy Liliomfiba, mert nem kedvelem ezt a darabot, de én voltam a vállalkozáshoz az autós ember, úgyhogy elvittem a többieket és egy kávéházban megvártam őket. Viccelek. Természetesen megnéztem az előadást.) Keresztes Attila rendezte, aki egy másik Szigligeti Színházban, Nagyváradon csinálta már a Szigligeti-darabot. Zenés betétszámokat komponált bele Cári Tibor, a mozgás Gergye Krisztián munkája, szóval komoly az alkotócsapat és dolgos a társulat. Modern-minimalista fehér díszlet (a díszletezés nem igényelte a két szünetet, én sem, annyi biztos). Bohócosra kifestett színészek, harsány, kicsit elrajzolt, enyhén stilizált játékmód. (A szolnoki Wilson – mondta Papp Timi találóan.) Nem mondhatom, hogy nevettem volna ezen a vígjátékon akár csak egyszer is, de azért értékelem a teljesítményt. Ugyanakkor egyenetlennek is mondható, mert például amikor Molnár László Kányai fogadósa és Mészáros István Szilvai professzora hosszan elnyúló kettősükben elkezdték köpködni egymást a maguk és a közönség mulatságára, akkor úgy éreztem, nem léptünk előre. De közben ott van Csákvári Krisztián higanymozgású, fáradhatatlan, lenge Liliomfija, vagy Cseke Lilla Csenge, aki még a drabálisságot is elhitette Kányai Erzsiről, vagy a kecsesen elomló Molnár Nikolett rózsaszín hajú Mariskája, aki csodálatosan tudta csak a bal szemén rezegtetni a hatalmas műszempilláit. Megnéztem A játszma című magyar filmet, A vizsga című magyar film folytatását. Az előbbi nem nagyon ragadt meg bennem. Ez az utóbbi sem fog, de egy nézésre pont jó volt, a színészek miatt (Hámori Gabi, Nagy Zsolt, Staub Viktória, Kulka János). A hatvanas évek elején játszódik a történet, és szívesen fogadtam a látványtervező korfestő igyekezetét, amely annyira talán nem vezetett alapos eredményhez, mint A besúgó esetében. Az például meglepne, ha ekkoriban bármilyen irodai munkahelyen – akár a legmenőbb kémeknél – reluxa lett volna a helyiségeket leválasztó üvegablakokon. Viszont, viszont, viszont játszott ebben a filmben is az anyukám falvédője!! Az, amelyik a Drakulics elvtársban szerepelt. Egy konspirációs lakás berendezési tárgyaként funkcionált, és az előtte lévő dupla heverőn fontos ágyjelenet zajlott. Nagyon bírtam, hogy a film végén csináltak az alkotók egy hommage ŕ Megáll az idő jelenetet: a fiatal főhősnő észrevette az utcán Nagy Zsoltot. Ahogy kell, Znamenák Istvánt, egykori Köves Dinit hívták partnernek, ő szólt rá a mellőle elcsámborgó Staub Viktóriára, hogy „Magda”! Mert ahogy kell, ugyanaz volt a hősnő keresztneve, mint a Szukics Magdának. A Manó bemutatójának 40. évfordulóján jelentős tömegek álltak sorba a Katonában, hogy beülhessenek a múltidéző beszélgetésre. Az egykori előadás szereplői közül öten élnek, ám Udvaros Dorottya tegnapi pozitív covid-teszt miatt kénytelen volt lemondani a részvételt. Tehát Csonka Ibolya, Cserhalmi György, Szirtes Ági és Papp Zoltán jöttek el, plusz Zsámbéki Gábor és Thuróczy Katalin, aki a rendező munkatársa volt annak idején, valamint Pogány Judit, aki Szirtes Ági szerepét játszotta egy ideig. Erős elmúlás jellege volt a szeánsznak, részint nézni a bejátszott felvételeken a sok nagyszerű színészt, aki meghalt már. Részint senki nem fiatal, aki csinálta vagy látta az előadást. Hanem élmény volt mindenekelőtt Zsámbéki Gábort hallgatni. Aztán kritikusdíj-átadó az Örkény Színházban. Szépen megcsinálták a kollégák, nagy munka, tudom. De nem volt könnyű szívű este. Egyrészt a díjak. A várományosok listája még tetszett: tele volt a Katonával, méltán, ám jutott mellette hely másoknak is. Viszont a végeredményt tekintve a Katona tarolása mégiscsak utalhat arra, hogy a szavazó kritikusok nem láttak elég sokan elég sokat máshol. (Vagy túl sokfélét láttunk a bemutatóözönből.) Evvel persze nem azt mondom, hogy a győztesek nem érdemlik meg a díjat, mert dehogynem. Csak aggódom kicsit a díjunk jövője miatt. (Volt színésznő, akinek mondtam utána, hogy azt hittem, ő fog nyerni. Ha tudtam volna, hogy nem nyer, vittem volna neki vigaszfügét.) A műsort Mácsai Pál rendezte. Korábbi kritikusdíjas alkotókat kért meg, hogy írjanak rövid szöveget kritikáról, kritikusokról. Ezekből olvastak fel a társulat színészei. (Az egészet kinyomtatták Kis olvasókönyv kritikusoknak címmel. Nagy nehezen szereztem belőle egy példányt.) Kaptunk hideget, meleget, főleg hideget. Ez rendben van. Írván érzékeny művészemberekbe gyalogolunk akaratlanul is. Az a minimum, hogy nekünk is bírni kell, ha ők mondják el a magukét. (Most függetlenül attól, hogy az elképzeléseik a munkánkról nemritkán régi, lejárt sztereotípiákat tükröznek.) De utána a koccintós szakaszban egy egészen fiatal kollégám azt kérdezte tőlem: Mi köze van neki évtizedes sérelmekhez? Csalódásként élte meg ezt az alkalmat. Tavaly a covid miatt csak részleges díjátadóra kerülhetett sor. Azt hitte, hogy most ez az este nemcsak ünnep lesz, hanem találkozás is: itt majd beszélgetünk egymással, színháziak és kritikusok. Én meg, mint a Hegedűs a háztetőnben: mindenkinek igaza van. Az udvarhelyi fesztiválról. (Hogy egyszeri színházi eseményről szóló beszámoló miért vár két és fél hetet a megjelenésre egy online lapnál, soha nem fogom megérteni. Mindenesetre csorbítja a munkakedvem és csökkenti a hajlandóságomat az orgánum iránt.) Ismét négy kritikus egy autóban akcióban vettem részt, Miskolcra mentünk előbb Jézus Krisztus Szupersztárt, majd a másik helyszínre átrohanvást A színházcsinálót nézni. A Szupersztárt Szabó Máté rendezte. A címszerepben Börcsök Olivérhez volt szerencsénk, és tartottam is szerencsémnek a végére. A hangja, az énektudása rögtön rendben volt, menetközben pedig egyebekben is meggyőzött ez a fehéringes, világos bermudás, vászoncipős fiatalember. Amúgy a Júdás Szupersztár talán jobban illett volna ide címnek, legalábbis annak alapján, hogy Rózsa Krisztián NY-s bézbólsapkás Júdása fentről (égből? mennyből?) tért vissza a finálé elé, hogy csillogó revü közepette megmutassa a debütáló kereszténység nagy jövőjét. Beleértve pedofil papokat, szerepjátékot játszó szexi apácákat, focidrukker pápákat vagy a koncentrációs táborban előírásszerűen imádkozó zsidókat. Érdekesnek találtam egyebek közt azt, hogy Jézus ortodox zsidó módjára szabályos tfilint (imaszíjat) vett fel, amikor dalban számon kérte az apját. (Az ács foglalkozású nevelőapja is megjelent a színen, gyaluval a kezében, hogy azonosíthassuk.) Zeneileg nagyjából rendben lévőnek tűnt ez a lendületes előadás, bár az első negyedórában mintha túltolták volna a hangosítást, és ebből kellemetlenül éles énekhangok kerekedtek ki. A színházcsinálót Keszég László rendezte bele igazi, álmosító, poros, disznóröfögéses utzbachi fogadóba. Görög László a családját terrorizáló és színházra kényszerítő Bruscon állami színész. A szürke bongyor haja és az ősz szakálla között egy gyerek arcával, szemével. Jó Thomas Bernhard szövege és Görög jól mondja el, minden színészi hájjal megkenten. Valahogy mégis lent maradt ez a két és fél óra, nem szállt fel. Pedig minden további szereplő szépen hozzáad: Rusznák Adrienn és Farkas Sándor a két gyerek élénk testvéri viszonyát, Kokics Péter a néma, türelmes fogadóst, Máhr Ági az elgyötört, köhögéstől fuldokló feleség feketére sminkelt, megrendítően drámai arcát. Nem tudom, lehet, hogy azért nem, mert jelenleg nem lehet minden fölé helyezni a színházat. Azt mondta nekem két kollégám a kritikusdíj-átadón, egymás mondását megerősítve, hogy a színháziak rettegnek a naplómtól. Főleg a vidéki színházakban. Hogy jaj, csak ne menjek oda nézni! Ezen azért meglepődtem. Nem mintha nem tudnám, hogy bár nem szándékom, mégis biztosan osztok ezer sebet, de szerintem a naplómban elnézőbb vagyok, mint a kritikákban. Úgy értem, itt szinte mindig igyekszem találni és írni valami jót is arról, amit láttam. Akkor talán nem elég feltűnő eredménnyel. Mégsem ígérhetem, hogy majd inkább távol tartom magam rettegő vidéki színházaktól. Már én úgy vagyok, hogy folyton visz a (színház)szeretet, a kíváncsiság, a remény, hogy valami jó lesz. Valamint a szakmai kötelességtudat. Kiolvastam közben a díjátadón szerzett, Kis olvasókönyv kritikusoknak című antológiát. Talán 80 alkotó írását tartalmazza kritikáról, kritikusokról. Olyanokét, akik kaptak már kritikusdíjat. Uristen… – gondoltam magamban –, miket írnának azok, akik soha nem kaptak kritikusdíjat?! Ezekből olvastak fel (válogatva, húzva, szerkesztve) a díjátadón az Örkény színészei. (Egyáltalán nem lepett meg, hogy Szabó Réka feltett kérdései a legjobbak, leghasznosabbak és leglátványosabbak. Majd behozom ide valamikor.) A kritikusság egyébként éppúgy individuális szakma, mint mondjuk színésznek lenni. Tehát soha nem állítanám, hogy a magyar színészek rosszak. Van ilyen is, olyan is. Nem vehetem egy kalap alá őket. Ugyanezen logika mentén nem vállalok közösséget más kritikusok lustaságával, felkészületlenségével, hiányosságaival, tévedéseivel vagy kirívó elfogultságaival. Éppen elég nekem ugyanezekből a magamé, nem vagyok hajlandó cipelni másokét is, dacára a bennem élő kollegialitásnak. Név szerint nem szerepelek a kötetben, ám egy alkotó elismerő bekezdést szentelt a naplómnak, ráismertem. Ez erre az alkalomra nekem elég is. Arra juthatok belőle, hogy nem kell a Dunának mennem (csak a Dunához). A debreceni MagdaFesztről. Lehetett tegnap menni a tatabányai színházba, úgyhogy mentem. Nem mintha különösebben vonzott volna Ivan Viripajev Részegek című darabja – amit eddig már háromszor láttam, és egyszer sem értettem, mit esznek rajta a színházak –, de úgy érzem, hogy mostanában igazán meg kell ragadni az alkalmat, ha vidéki látogatásra van mód, mert ki tudja, meddig tart ki. Annyiból mindenképpen ígéretes ez a bőbeszédű, ugyanakkor semmitmondó mű a szereplők minimum három órán át tartó tántorgásával, hogy humánerőforrás-igényes: 14 színészt követel. Márpedig Tatabánya versenyben van Miskolccal a legjobb vidéki színésztársulat címért. Sebestyén Aba rendezte az előadást, és talált hozzá egyszerű, szabatos, fekete-fehér formát. A színpad hátuljában egy harmonikás, egy dobos és egy nagybőgős játszotta Cári Tibor zenéjét. Elöl a tologatott-variált pódiumdíszletben dülöngéltek a színészek. Reményteljesen kezdődött a játék, mert amikor Pilnay Sára görkorcsolyázva bejött, a mozgásművészet igen magas szintjén adta elő a részeget. Bakonyi Csilla pedig ugyancsak csodákat tud művelni a műszempillás szemeivel, amelyek egyenként külön életet élnek. Crespo Rodrigót emelném még ki, aki valahogy minden mondatot találóan mondott el. Szép volt a végén a filmfesztivál-igazgatót alakító Király Attila távozása a zsöllye sorainak tetején, a nézők segítő karjára támaszkodva. Ahogy a nézők nyújtották neki a kezüket, azon látszott, hogy vele vannak. Ez kifejeződött utána a tapsnál is, amelynek heve és hőfoka meghaladta az udvarias tapsét. Jobb nézők voltak a tébányaiak tegnap este, mint én. (Legalábbis azok, akik maradtak, mert elég sokan elmentek szünetben.) Úgy volt, hogy megyek a Nemzetibe A helység kalapácsára és írom is, de délután kiderült, hogy nem fogok odaérni, és le kellett mondanom. Akkor nézzük Szabó Réka kérdéseit a kritikusokhoz. Úgy képzelte el, hogy a díjátadón jelenlévő kritikusok kézfelemeléssel válaszoljanak, de ezt az örkényesek nem proponálták. (Itt most válaszolok kézfelemeléssel.) Ha újrakezdenéd, megint színházi kritikus lennél? Úgy érzed, megbecsülik a munkádat? Tudsz igazán lelkesedni előadásért? Hagyod befolyásolni magad? Előfordul, hogy már fogalmazod a mondatokat előadás közben? Vannak indulatkezelési problémáid egy-egy borzalmas előadás után? Írtál már olyan kritikát, amit később megbántál? Van olyan, hogy nem értesz egy előadást, de felizgat? Láttál olyan előadást az elmúlt évadban, amiből kiderült számodra, hogy a legjobb dolog magyarnak lenni? El tudsz képzelni olyan színházi előadást, amiben a szereplők táncosok, és tetszik neked? Szoktál táncolni? Szerettél volna színész vagy rendező lenni? Hányasra értékeled napjaink színházi kritikáit? (Maximum 5 pont, egy kézzel lehet mutatni az ujjaiddal.) A válaszodban benne volt a saját munkásságod is? Schilling Árpád 2012-ben a díjak kategóriáira vonatkozó kritikát fogalmazott meg, miszerint „a függetlenség nem esztétikai, hanem működésbeli kategória”, ezért értelmetlen a független előadásokat külön kezelni a kőszínházban létrejöttektől. Egyetértesz vele? Te tudod, mit kell érteni különdíjon? Szerinted lesz jövőre színház? Szerinted lesznek jövőre függetlenek? Szerinted hány színházi szakma van itthon? Ismersz 5 független kortárs magyar tánc vagy fizikai színházi társulatot? Voltál már valamelyikük előadásán? Néztél már előadást a Trafóban? Jártál már a MU Színházban? Láttad a Sóvirág című előadást, mielőtt megkapta a különdíjat 2016-ban? Ha nem, elmentél megnézni a díj hatására? Tippeld meg, hogy a Sóvirág alapján készült dokumentumfilm, A létezés eufóriája hány nemzetközi és hazai fesztiválon kapott díjat! (4 végtag ujjaival lehet tippelni.) Nemzetközi kontextusba tudod helyezni a magyar színházi trendeket? Olyan vagy, aki könnyebben ír rosszat, mint jót? Nehéz számodra meghatározó rendező előadásáról rosszat írni? Volt már olyan, hogy reagált egy rendező a kritikádra? Ha igen, nyilvánosan? Álmodtál már színházigazgatóval? Volt már olyan, hogy azt érezted, komoly tétje van annak, amit írsz? Hány éve volt? (4 végtag ujjaival lehet mutatni.) Tüntetési tevékenységemet nehezíti a tömegiszonyom. Úgyhogy tegnap a Kálvin térről a pedagógusokkal szolidáris gyülekezet elején indultam el Budára, a járda volt a gyorsítósáv. (Sok fiatal diák, sok kisgyerekes szülő.) Aztán a Műegyetem rakpartra érve elég hamar lecövekeltem szélen a korlátnál, onnan bámészkodtam, távolabb a BME főépületétől, mert nem akartam beszorulni. Mellettem egy ember a kabátja belső zsebéhez beszélt. Szemben transzparens jelleggel felemelt kockás ing piros-fehér szalagnyakkendővel. Előttem a Hír TV kis stábja, de csak várt, várt a bejelentkezéssel, amikor vonult a nép. Gondoltam, talán arra várnak, hogy már ne legyen mögöttük a képben sok ember, de arra hiába vártak. Nem hogy 5-kor, a műsor kezdetekor, de még háromnegyed hatkor is csak jöttek, jöttek az emberek a Szabadság-hídon. Meghallgattam néhány beszédet, majd amikor nagyon sűrűsödött körülöttem a tömeg, akkor kijjebb húzódtam. Aztán idővel ott is megsűrűsödött körülöttem a tömeg, úgyhogy még kijjebb húzódtam. Ez így ment. Amikor már annyira kijjebb kellett húzódni, hogy nemigen hallottam a zenét, akkor hazaindultam. De Lengyel Tamás például olyan jól tudott beszélni, hogy őt még az Erzsébet-hídon hazafelé baktatva is hallottam. Múltkor ügyintézés közepette keresztülmentem a Lőportár utcán, és lőporszag volt. Közgyűlést tartott a kritikuscéh. Húszan voltunk jelen élőben vagy online (utóbbi módon a vidéken, illetve határon túl élő kollégák). Ez a rekordszámú részvétel arra utal szerintem, hogy a tagság megbecsüléssel és bizalommal van az elnökség iránt. Én speciel nem tudtam végig ott maradni, mert mentem a Stúdió K-ba a Dagerrotípia premierjére. A művet Szeredás András és Fodor Tamás írták Szendrey Júlia titkos naplója és korabeli hiteles meg képzelt beszámolók nyomán. Énnekem Szendrey Júliához még bakfiskoromban lett közöm, akárcsak más nevezetes női személyekhez, Kertész Erzsébet csíkos könyvei nyomán. De olvastam később magát Szendrey Júliát is, emlékszem, mennyi panasza volt a második férjére, alighanem egyszerűen idegenkedett a pasastól. Itt Pallagi Melitta és Homonnai Katalin testesítik meg a főhősnőt, jó páros. Az előadást Fodor Tamás rendezte. Nem nélkülözi Németh Ilona bábjait, ami kedves vonása. Bebotorkálva a színhelyiségbe (a Stúdió K egyik női vécéje gyertyafényes!, remélem, korfestés okán), valami dülöngélő szerkezetet látunk a színpadon. Vagy épül éppen, vagy pont omlik össze. Fémcsövek, deszkák, sárga papíruszok, lengedező textilek. A darab – amely Petőfi halála után követi le az özvegy életét – erősen darabos. Többnek tűnik benne az ismeretterjesztés, mint a költőiség vagy a drámaiság. A töredezettségét fokozza, hogy a jelenetek között a szereplők állandóan járkálnak, pakolnak, kivisznek, behoznak, díszleteznek. Egy idő után az volt az érzésem, hogy a tiszta játékidő legfeljebb kétharmada az előadásnak (mint az olasz fociban), a többit elviszi a hurcolászás. Hozni meg annyit hozott ez a megoldás számomra, hogy hangulatosak voltak a fényváltások a jelenetkezdéshez. De azért akadtak szép, színházi pillanatok. Arra gondoltam elfelé jövet, hogy Spilák Lajos nélkül bizonyosan nehezebb lett volna ez az estém. Reggel ľ 7-kor a ferihegyi reptérre menő buszban arra gondoltam, holnap ilyenkor még ma este lesz, mármint nekünk. És tényleg! Annamarinkkal az évi egy személyes láthatás a kialakult becses családi gyakorlat. Idén azonban már nyár elején (békés kataidőben) kiderült, hogy most ősszel nem fognak tudni Európába utazni. Ezért meghívtak bennünket, hogy a nekik munkailag legmegfelelőbb időben, október végén, november elején látogassuk meg őket Chicagóban. Örömmel. Aztán júliusban előhozta emlékként a Facebook, hogy tíz évvel ezelőtt jártunk New Yorkban. És akkor eltűnődtem, hogy Zsuzsi rokonunk életkorát tekintve, a mi életkorunkat tekintve, a világ állapotát, Magyarország állapotát és a gazdasági helyzetet is figyelembe véve, valószínűleg ez az utolsó sanszunk arra, hogy még egyszer találkozzunk Zsuzsival és a Nagy Almával. Úgyhogy Zsuzsi is meghívott bennünket. Néha egy munkanélkülinek is felvirradhat valamiképpen. (Nehogy majd itt keressek állást.) A repülőn Marina Abramović memoárját olvastam. Pont azt, hogy amikor a nagymamája először ült repülőn, megkérte a légikisasszonyt, hogy ne ablak mellé ültesse, mert éppen most volt fodrásznál, és nem szeretné, hogy a szél tönkre tegye a frizuráját. Úgy képzeltem, ezen a reggelen számolgatni fogom a New Jersey-i erkélyről, hány új felhőkarcolót húztak fel Manhattanben azóta, hogy nem számoltam ezen az erkélyen. De minden nem jöhet össze. Olyan csúf az idő, hogy odaát, a túlparton az a sötét talán nem is Manhattan, hanem a radványi erdő. Az illető kínai körtefa egyike volt a World Trade Center köré az 1970-es években telepített díszfáknak. A leomló ikertornyok maguk alá temették, összetört, megégett. Úgy egy hónapra rá találták meg. A romok közül kinyújtotta az egyetlen ép, friss levélhajtásokat eresztett ágát. Egy bronxi kertészetbe szállították. A leghozzáértőbb szakemberre bízták, aki maga sem látott sok esélyt arra, hogy a fa helyrejön. A következő években azonban egyre nagyobb lett, egyre több ágat növesztett, ám virágozni nem virágzott. 2010-ben egy óriási vihar kitépte a helyéből gyökerestől, de a kertészek visszaültették, és ő készséggel visszaült. 2010 decemberében helyezték vissza az eredeti lakhelyére, az épülő One World Trade Center mellé. 2011 tavaszán pedig egyszercsak virágba borult. Látszik rajta, hogy az újabb ágai kisimultabbak, egészségesebbek a régebbi, megviseltek fölött. Akadnak látogatói, akik kis amerikai zászlót raknak rá, sőt olyanok is, akik virágot visznek neki. 2013. szeptember 11-gyel útjára indult a Túlélő Fa Palánta Program. Ennek jegyében minden évben magoncot kap a fától három olyan közösség, amely drámai veszteséget, súlyos katasztrófát élt át. Reményt nyújthat, biztatást adhat számukra az újrakezdést szimbolizáló dél-manhattani fa „gyereke”. Palántához jutott ily módon például Madrid a 2004-es terrortámadás emlékére, Haiti a Matthew hurrikán után, Oslo a Brevik-féle mészárlást követően, vagy a WHO székház a járvány idején. Nem is tudni, hogy vágyik-e az ember országosan egy ilyen csodálatos növényre, vagy ellenkezőleg. De egyénenként jól jönne, túlélők tiszteletére vagy belehalók emlékére, a hátramaradottak vigasztalására, jutott eszembe, Tompa Klári miatt. Az első reggel borús időjárása hamar elmúlt; szép, napos, ingujjas két nap van mögöttünk. Tehát bőven volt módom kifigyelni az erkélyről az új felhőkarcolókat, és fényképezni őket naplementekor, éjjel, napfelkeltekor és bármikor máskor, múlhatatlan gyönyörűséggel. Manhattan hat legmagasabb épülete az elmúlt tíz évben épült. Így nyugatlik a hanyat. Az újak többsége pont szemben van velünk. Egyik vékony, másik nyurga, a harmadik ferdül, a negyedik kihegyezett ceruza. Olyan a sziluett, mint egy girbegurba fogsor. Tegnap elmentünk Queensbe, hogy megnézzük az ismerős felhőkarcolósort fordított sorrendben, mint ahogyan tőlünk látszik. De valójában nem ezért mentünk, hanem hogy a Linden Hill United Methodist temetőben felkeressük Molnár Ferenc sírját, és rátegyünk egy válogatott pesti kavicsot. Hosszas netes nyomozás eredményeként pontosan tudtam, mely szekció mely parcellájának hanyadik sorában található a sír. Csak sajnos ez semmit nem ért, mivel sehol egyetlen jelzés sem mutatta a temetőben a szekciók vagy a parcellák számát. Mindazonáltal kedves férjem megtalálta a bejárattól vezető egyenes út mentén, balra. (Szép kilátása volna Manhattanre Molnár Ferencnek, ha valahogy ki tudna nézni.) Úgy tudtam, hogy Bartha Vanda mellé temették – aki az utolsó titkárnője és szerelmese volt, ezt az utolsó Molnár-műben, az Útitárs a száműzetésbenben olvastam –, és ezt a gesztust mindig is úgy tekintettem, mint ami a feleség, Darvas Lili rendkívüli női nagyvonalúságára utal. Ám a környéken nem találtam Bartha Vanda-sírt, ezért most kicsit tanácstalan is vagyok. Benéztünk előző nap a Hotel Plazába. Ebben a Central Park melletti szállodában lakott Molnár Ferenc a haláláig, és Bartha Vanda is, szintén a haláláig, ami öt évvel megelőzte Molnár Ferencét, ekkor lett öngyilkos a fiatal nő. Éppen csak engedtek be bennünket a hotelbe, Molnár Ferenc 835-ös szobája szóba sem jöhetett. De látszik a hely patinája, jól el lehet képzelni ezek között a falak, csillárok és arany cirádák között az ősz hajú, monoklis magyar írót. Busszal járunk be Manhattanbe, és ha én megyek előre a felszállásnál, akkor kedvezményes szenior jegyet ad nekünk a sofőr. (A szeniorjegy 65 éves kortól jár, szemre állapítják meg.) Nagyon kétes öröm ez nekem, de azért én megyek előre. A programjaink erősen költségkímélőek, ami elég könnyen megy, mert ebben a városban igazán van mit nézegetni ingyen is. Ám tegnap akadt valami nem olcsó mulatság, aminek nem tudtam ellenállni: a 2019-ben épült 73 emeletes Hudson Yards felhőkarcoló üvegoldalú nyitott kilátóterasza. Egy órás időtartamra adták a jegyeket, az első húsz percet sötét, hangos zajokkal támadó folyosókon töltöttük a lift felé lassan haladó sorban, közben a falakon mindenféle vetítések, amiket elég lett volna kóddal átengedni a telefonunkra, akkor elháríthattuk volna az agresszivitást, de mindegy, fent a terasz, valamint az üvegablakú emelet körpanorámája kárpótolt. Amikor valamelyik nap a High Line-on sétáltunk, akkor vettük észre, hogy a Whitney Múzeumban épp Edward Hopper-kiállítás van (a New Yorkhoz köthető festményeiből). A High Line egy magasvasút volt Chelsea-ben. Ennek vonalán, kábé 20 háztömbnyi szakaszon alakítottak ki parkot. Nem angolpark stílusú, hanem teljesen természetes természetnek hat. Meghagyták a sínpályákat, azok közé ültettek száznál is több fajta növényt, szinte natúr erdő meg rét benyomását kelti: fű, fa, bokor. Odaillő, modern padok, pihenőhelyek, itt-ott pedig kortárs művészeti kiállítási tárgyak. A magaslati sétához a hátteret és a szomszédságot a régi és új manhattani házak adják. Nagyszerű kitalálás. Aztán tegnap az Edward Hopper-kiállításra – ahol sajtójeggyel fogadtak, ilyenformán az idei MÚOSZ-tagdíj már nagyjából „megszolgálta magát” nekem – másfelől sétáltunk, a folyópart oldalán, amely olyan, mintha Manhattan a hátsóját mutatná erre: homlokzatok helyett tűzfalak meg tűzlépcsős oldalak. De nekem ez a nem mutatós (mutatótlan) arca is tetszik ennek a városnak. Eközben otthon: Julius Caesar és Hoppláda. Itt tegnap pihenőnap, illetve családi nap volt. Erről talán annyit, hogy a reggelek fénypontja a napfelkelte mellett a reggeli, amikor is Zsuzsi egyebek közt sült szalonnát kínál nekünk. Úgy csinálja, hogy a vékony bacon-szeleteket a mikróban süti meg, két papírtörlő közé fektetve le őket egymás mellé. Isteni. (Mondjuk a mikró akkora, hogy egy XXL-es pizza lötyögne az üvegtányérján.) Mostanra ebben a Hudson-parti házban gyűlt össze a három nővér. Legutóbb Évi vett itt egy lakást a legfelső, 23. emeleten (ahol a panoráma – pláne). Én 34 évvel ezelőtt vendégeskedtem először ebben a házban, akkor még a szüleimmel, a lányok szüleinél. Klári néni traktált bennünket, hálás kosztosokat koraesténként. Erős magyaros konyhát vitt. Most Zsuzsi főz úgy, ahogy az anyukája, a nővérei itt vacsoráznak nála minden koraeste (utána olykor römi- vagy kanasztaparti). De néha „kimennek enni” – így mondják –, hogy ne kelljen Zsuzsinak minden nap főzni, bár szívesen teszi, a lányok pedig nem szívesen esznek mást, mint az ő főztjét. Ennek jegyében kimentünk tegnap enni egy Hudson-parti étterembe. A végén, amikor a pincér hozta tokban a számlát, Évi ráírt tollal 10 százalékot, majd a pincér elment. De rögtön visszajött, és figyelmeztette Évit, hogy a számla tartalmaz szervizdíjat. Remélem, adott esetben ez otthon is így van. Manhattanbe menet jól látszanak a halloween jelei. Nemcsak tököket tesznek ki az emberek a házuk elé, hanem mindenféle rémséget: felfújt ördögöt, lebegő slafrokú kísértetet, de csontvázat látni a legtöbbet, temetői mennyiséget. Szeretem a buszról leszállva megköszönni az utat a sofőrnek, és igyekszem úgy mondani, ahogy a helyiek: thééénk jau. Most már csak el kellett menni megnézni közelebbről azokat az új felhőkarcolókat, amelyek velük szemben épültek az 57. utca környékén. Azonosítottuk őket. Engem mindig lenyűgöz, hogy ezek az égbe nyúló üvegpaloták milyen alázattal tudnak a kisebb, szép, régi házak hátterébe húzódni, noha fölébük magasodnak. A közelben lakott egyébként Bartók Béla, jó helyen, egy ugrásra a Centrál parktól, a minap megnéztük az emléktábláját a házon. Bementünk a Centrál parkba is, hogy lássuk az ősz színeit ebben a hatalmas parkban, és az embereket, akik vasárnap délután megbámulják az ősz színeit, a rendkívül aktív mókusokat és a tömeges érdeklődést keltő mosómedvét az egyik fán. Nagyjából fittyet hánytunk rá, mivel Chicagóban a Michigan tó partszakaszán sokkal gazdagabb a mosómedvetermés. A Times Square-en – amelynek színes, fényes nyüzsgésével sosem tudok betelni – épp az oroszok szabadságáért tüntettek Puty.-ellenes demonstrálók. Jártunk továbbá a The Tank nevű színházban, megtekinteni a Simon and His Shoes című gyerekelőadást. Nem túl nagy kiállítású, részben bábos musical egy kis stúdiószínházban egy 36. utcai ház első emeletén. A pénztárban, ahol a sajtójegyemet átvettem, oltási igazolványt és maszkhasználatot kértek. Nemcsak tőlem, hanem a többiektől is, és mind szót fogadtunk. Az előadás jópofa, erről – ahogy ígérni szoktam – majd a Spirin. A mai a búcsú napja. Good bye, New York, örülök, hogy láttalak.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
