Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

2022. november

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. kedd

     Valahogy kiderült, hogy Zsuzsi nem ismeri a smarnit, vagyis a császármorzsát. Meglepőnek találtam, hogy ezek szerint ez az étel nem szerepelt Klári néni repertoárján. Úgyhogy reggel még gyorsan csináltam, hadd kóstoltassa meg Zsuzsi a lányokkal, azután eljöttünk. A buszpályaudvaron egy zenész a búcsú hangulatához illő szomorú szépet szaxofonozott. (Chicagóban egyébként a metróállomásokon performance area táblával ellátott, kijelölt terület áll az utcazenészek rendelkezésére.)

     A Delta légitársasággal repültünk, egy kis gépen. A személyzetet mindössze négy fő alkotta, egy lány és három fiú, és a szőke lány nem stewardess volt, hanem az egyik pilóta.

     Ködös naplementében szálltunk le Chicagóban. Besötétedett, mire megérkeztünk a kedvenc chicagói házamba. A metróban és az utcán számos, dilis jelmezt öltött embert láttunk a halloween alkalmából. Voltak olyan, piros-fehér csíkos ruhás fiatalok, akiket kvázi freeszfe-snek néztünk, de kiderült, hogy karácsonyi nyalókák.

     A gyerekek és a kiskutya jól vannak. Amikor letelepedtem Annamari olvasóhelyére, a Babuska nevű piros, rövid szófára, akkor Szusi kicsit döbbenten megállt előttem, majd odaszaladt Annamariékhoz, hogy megkérdezze: szabad-e nekem ilyet. Szabad.

vissza a lap tetejére

2. szerda

     Itt Chicagóban most inkább a családi életre koncentrálunk (Szusit is beleértve), mint a városra. Tegnap tulajdonképpen csak kutyát sétáltatni mentünk, a tó felé, majd elszaladtunk a boltba néhány dologért, amire emlékeztünk és szívesen eszünk viszont. És felmentünk a tetőre, naplementét nézni a tó felett, majd később este a kivilágított belvárosra vetni pillantást.

     Talán nem is fogok innen minden nap írni. De még azt nem mondtam, hogy mivel halloweenkor érkeztünk, ezért vőnk urunk Floridában élő húga, aki cukrász, készített és küldött nekünk, nagyon kedvesen, halloweeni süteményt. Elég megrázóan morbid, mutatom. A kisebbik süti agyvelőt formáz, alighanem agyvérzés után, mert lekvárvért tartalmaz. Az ugyancsak lekvárvérben tocsogó levágott ujakkal ellennék, csak legalább ne lennének letöredezve ezeknek a néhai nőknek a körmei! Finom, finom, de azért nem fogom elkérni a sütireceptet.

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

     1931-ben a korabeli népszámlálás szerint 75 ezer magyar élt Chicagóban és környékén. Lelkes jelenkori számlálók szerint most is nagyjából ennyien lehetnek. Egy chicagói egyetemista lány tanulmányozta át a 900 ezer nevet tartalmazó chicagói telefonkönyvet (vezetékest vagy mobilt?), és több mint 2500 magyar nevet talált, Adytól Zsoldosig. Horváthból 62 van, Kovácsból 58, Kozákból 25 és így tovább. 7500 magyar nevű ember, családonként öt fővel számolva 37500. „Általánosságban minden második famíliának van telefonja” (?), ez mindösszesen 75 ezer magyar. Evvel Chicago a hetedik legnagyobb magyar városnak tekinthető. Van egyébként Hunyadi Mátyás cserkészcsapat és Csík Hágó Magyar Iskola és Ovoda.

     Annamarival nem számolnak, gondolom. Mi számolunk vele. A tegnapi másodikai, vendéglátóipari ebédünkhöz ő ajánlott egy Furious Spoon nevű keleti konyhás helyet. Azt is megmondta, mit szoktak ők ott enni, úgyhogy igen határozottan rendeltünk Kobra Karaage Bitest és Tokyo Shoyut. Hogy miképpen kell megenni, abban már bizonytalanabb voltam, de elboldogultunk valahogy. Végül meg volt elégedve velünk a piros hajú, fülig érő mosolyú, fekete felszolgálónő, és mi is vele.

     Itt is építettek új felhőkarcolókat, amióta nem jártunk erre. Például ezt a legmagasabbat, aminek szerintem három nővér a neve*. Nőiesek a vonalai és mint az orgonasípok: nagy, kisebb, még kisebb áll szorosan egymás mellett.

*Közben megnéztem, St. Regis a neve, 101 emeletes és amerikai nő tervezte: Jeanne Gang.

vissza a lap tetejére

4. péntek

     Annamariék alig vártak bennünket már csak azért is, mert van egy rákevő vendéglő, ahol kettesben jártak, viszont a legjobb rákfajtákat ott a négyszemélyes tálakra tartogatják. Meghívtak bennünket vacsorázni. Avval kezdődött, még otthon, hogy leültettek bennünket a fallal szemben. (Filmnézők, projektoruk van, úgy moziznak, hogy a falra vetítenek.) Megmutattak egy rövid, tájékoztató youtube-videót arról, hogyan kell a rákokat kibontani a páncéljukból. Felkészülten indultunk tehát a Rákkirály nevű helyre, ahol az asztalokon vastag fehér papírabrosz, nagy guriga papírtörlő és nejlonnal bélelt, pezsgősvödörszerű szemetes (ami idővel megtelt a nem ehető részekkel). A teríték tartalmazott nejlonkesztyűt – mert puszta kézzel kell a rákoknak nekiesni –, rákmintás nejlon partedlit, egy villát, egy diótörőt és egy ollót (talán hogy a párbaj fegyveregyenlőség mellett zajoljon).

     Egy nagy tepsiben hozták az ennivalót. Hálistennek egyáltalán nem voltak megtévesztőek, mondjuk mozdulatlan élő állatnak kinézőek ezek a rákok, hanem feldolgozottnak látszottak, ízletes maszatban, körítve fél cső főttkukoricákkal, egész krumplikkal, kolbászszeletekkel. Az étlap szerint tartalmazott a tál hórákokat, garnélákat, királyrákokat, kaliforniai tarisznyarákokat és homárokat. Más-más módon kellett megküzdeni az evésükért – melyiket hol kell törni, hol kell csavarni, hol kell vágni. (Ezúton tudatom, hogy a satnyafarkú királyráknak a lábát kell kienni.) Nekem speciel egyik olyan volt ízre, mint a másik, de mind finom, és minden falat megadta a jól végzett munka örömét is.

vissza a lap tetejére

5. szombat

     Mivel a repülésnél a poggyászfeladás külön, jelentős anyagi tehertétel, ezért nem adtunk fel bőröndöt. Csak a kézipoggyásszal, egy-egy kis fedélzeti bőrönddel jöttünk. Így hát az esőre szánt gumicsizmámban utaztam, minthogy az úgysem fért volna bele a csomagomba. Hanem amióta itt vagyunk, egy csepp esőt sem láttunk. Gyönyörű, napsütéses időt kaptunk mind ez idáig. Tegnap délelőtt zivatarosra váltott, ám a meteorológiai előrejelzés állította, hogy fél kettőre elmúlik, tehát a gumicsizmámnak továbbra is csak a repülőterek és -gépek élménye jut az utazásból, mivel koradélutánra terveztük a Szépművészeti Múzeum felkeresését.

     Nevettem egyet, amikor láttam a napokban, hogy itt is épp David Hockney-kiállítás van, akárcsak augusztusban Cambridge-ben. Ámbár az „akárcsak” nem illik ide, hiszen ott jobbára a portréit mutatták be, ez a kiállítás viszont A tavasz érkezése Normandiába 2020 címet viseli, és a címnek megfelelően az összes festmény hasonló, természeti, fák, virágok, fény, szinte egy kifestő színességével. Kicsit talán egysíkúnak hatott a kollekció, de szép egy sík az.

     Ha már ott voltunk, átszaladtunk ismét az impresszionistákon, valamint megnéztük újra a XX. századi amerikai festőket, továbbá szemügyre vettük az amerikai indián művészet kis termét. Itt van például ez a kajova nadrágszár. Biztos, hogy nem Tangua törzsfőnöktől maradt a múzeumra, mert ha az övé lett volna, akkor két lyuknak kellene lennie a térdénél, elvégre Old Shatterhand egyszerre lőtte át Tangua mindkét lábát.

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

     Kérkedtem tegnap a szép időnkkel, erre tegnap olyan viharos napunk lett, olyan erős széllökésekkel, hogy figyelmeztetést adtak ki Chicagóra. Annamarink azt mondta, ha szirénázást hallunk, menjünk le a legközelebbi mélygarázsba. Indultunk be a belvárosba, a vízpart mellé, a turistacentrum félszigetre, ahol a Shakespeare Színház székel. Mivel kaptam két jegyet a Szeget szeggelre. Akkora szél fújt ott, elindultunk egy lépcső felé és valahogy nem haladtunk. A színházépület kicsit imitálja a londoni Globe Színházat az alakjával, az emelet meg a karzat fakorlátaival. Csinos, hangulatos lokálnak rendezték be színes fényekkel, lámpasorokkal. A darab Tekeriné nevű kocsmárosné-kerítőnője előkelő revübárt visz ezúttal, történetesen nem „Bécsben”, hanem Kubában. Úgyhogy karneváli hangulat, szamba, szívhez szóló spanyol nyelvű dalok, így kezdődött az előadás. A sok dorbézoló között egy gyönyörű, ébenfekete nő leült egy asztalhoz dolgozni, dossziékba írni. El nem tudtam képzelni, ki lehet ő a darabban, hát ő volt Escalus, az öreg tanácsos. Amikor megjött az Angelót játszó indiai származású színész, terepszínű katonai ruhában, hasáig érő láncon viselt kereszttel, úgy látszott, elhúzódnak a többiek, félnek tőle, nem kedvelik. Ekkor azt gondoltam, aha, Henry Godinez kubai rendező mindenesetre magyarázattal szolgál valamire, ami magyarázatra is szorul. Tehát itt a Herceg – egy hetvenes, kopasz-ősz, rozzant, ámbár erőteljes és határozott pasas – azért bízza a hatalmat Angelóra, mert tudja, hogy a helyettese el fog bukni. És ez megfelel a szándékának, mivel diktatorikus uralkodóként (hát hiszen miket meg nem enged magának ez az ember a darabban?!) nem akar túl erős embert a stábjában.

     Később, az előadás végére kiderült, hogy nem akármikor vagyunk Kubában, hanem 1959-ben, vagyis ebből itt felkelés lesz, és a rabok el fogják zavarni azt, aki a nyakukon ül. Utóbb láttam, hogy egy Kubában börtönbe vetett művésznek dedikálták a bemutatót.

     Az Angelót játszó színész viszonylag tartalmas alakítást nyújtott. Izabella ellenben olyan volt, hogy inkább ott kellett volna őt hagyni a zárdában és kétszer ráfordítani a kulcsot. Eszembe jutott közben, hogy vajon Moldvai Kiss Andrea Izabellaként harminc évvel ezelőtt Szolnokon beleszeretett-e a Fodor Tamás Angelójába, ahogy én a nézőtérről beleszerettem?

vissza a lap tetejére

7. hétfő

     Él Chicagóban még egy kedves emberünk, Eszter, vele találkoztunk és kávéztunk tegnap egy napos teraszon a közelben, mert nem is lakik messze.

     A tojásfrontól akartam még jelentést adni. Az a helyzet, hogy árulnak az élelmiszerboltban szépen megtisztított, tükörsima főtt tojást, hatos meg tízes csomagban. Sóhajtozva fogok gondolni rá, amikor majd otthon rakottkrumplihoz ragyavertére pucolom a magam főzte tojásokat.

     De ez még semmi. Dobozos tojás is kapható. Nem olyan értelemben, hogy tojásos dobozban nyers tojások sorakoznak (bár persze ez sem hiányzik az árukészletből, fehér színűek tojások), hanem a tejesdobozhoz hasonló flakonba csomagolják a felütött tojás összekevert sárgáját és fehérjéjét. Vagyis Annamari úgy készíti a rántottát, hogy dobozból löttyinti a serpenyőbe. Nem is tudom, hogy akkor ez így rántotta vagy öntötte. Azt mondja, így kevesebb helyet foglal a tojás a hűtőben, valamint sokáig el is áll.

     Őrület, miket ki nem találnak.

vissza a lap tetejére

8. kedd

     A Lincoln parki állatkertben nem jártunk még, úgy tudtuk, hogy kicsi. De most elmentünk, és kiderült, hogy nagyon rendes állatkert. Elég tágas területen fekszik, tehát nem zsúfolt az állatok lakhelye. Nincsenek extra látnivalók – panda vagy koala mondjuk –, de van minden elvárható állat, aligátortól fókán át vízilóig, zsiráfig. Két szép nagy gorilla látványosan ágyazott – legalábbis színes lepedőt húztak maguk után –, és nagyon közel estünk a jegesmedve hálószobájához: ott aludt az üveg mellett, ahol álltunk.

     Összefoglalólag: azt a tapasztalatot szereztük erről a két városról, New Yorkról és Chicagóról, hogy itt a közpénzekből jelentősen költenek közterekre. Arra, hogy legyenek közösségi terek, ahol az emberek jól érezhetik magukat, természetes környezetben, együtt. Ha csak a Central parkot vesszük, aminek a területét 170 évvel ezelőtt vásárolta meg New York állam, hogy nyilvános parkot hozzon ott létre – azóta őrzik is olyannak. Nem vágták ki a fáit, nem építettek a területére sem múzeumot, sem stadiont, és magyar szemmel a térkő is bűnösen kevés benne. A High Line park – amiről volt szó, amikor végigsétáltunk rajta –, csak tizenéves, de azt is szeretik az emberek, ez jól látható. Chicagóban szintén egy-két évtizede álltak neki a várost átszelő Chicago folyó alsó rakpartját parkosítani, és ma már zöldben lehet végigsétálni a folyó mellett egészen a tóig, közben itt-ott leülni vagy leheveredni. A tópart, amely szegélyezi a várost, végig sétány, gondozott park, bicikliút vagy szabadstrand. Nem szeltek ki belőle magánvilláknak magánpartszakaszt, nem építettek üzleti céllal szállodákat, luxusapartmanokat. Úgy tűnik, ehhez itt nem elég vezető politikus retyerutyájának lenni. Szembeötlő, amikor egy város fejlődése közepette a lakosság érdeke, az élhetőség és élvezhetőség fontos szempont. Az ember szeme bele is kancsalodik, amikor arra gondol, hogy mennyire szükség lenne a mi országunknak is egy ilyesfajta szemléletváltásra.

vissza a lap tetejére

9. szerda

     Szavazás volt, félidős szövetségi, állami és helyi (adókról is például) és népszavazás egyszerre. Hosszú slejfnit kellett kitölteniük Annamariéknak, postán kapták, aztán a napokban leadták a szavazóhelyiségben. Bizonyára folyt választási kampány tévében és neten, de az utcán semmit nem lehetett érzékelni belőle. Se egy hirdetőoszlop, se egy (sor) óriásplakát. Az utolsó előtti napon láttunk a füves területek szélébe beleszúrt kis táblácskákat, hogy szavazz x-re, meg szavazz z-re. Ezeket a szavazás másnapján nyilván ki is szedik a jelöltek vagy a parkgondozók.

     Utolsó este még kipróbáltuk Annamariék VR-szemüvegét. Érdekes játék. Tisztára élethűen lemerültem Egyiptomban a tengerbe. Felidézte az egyszeri családi búvárkalandunkat a Vörös tengerben. Kedves férjem pedig az El Capitant mászta meg (Free Solo 3D-ben), ameddig bírta a látványt a lába.

     Indulunk haza. Tökéletesen emlékszem arra Moszkvából is, Párizsból is, hogy jó, amikor a szülő jön, és jó az is, amikor megy. Többrendbeli szívfájásokkal távozunk egyébként. Nem tudjuk, mikor találkozunk legközelebb. Azt hiszem, ide is utoljára jöttünk. Annamariék jövő nyáron elköltözni készülnek Chicagóból, át a nyugati partra. (Még messzebb lesznek, még többet kell utazni hozzájuk, ha eljutunk oda.)

     Good bye, Chicago, örülök, hogy itt is itthon lehettem pár alkalommal.

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

     A lengyel légitársasággal utaztunk, varsói átszállással. (Odafelé láttam is a magasból a Słobodzianek színházát, vagyis a Kultúra és Tudomány házának oroszos épületét.) A repülőgép minden vécéjében volt a tükör mellé erősítve egyszálas vázácskában egy hosszúszárú vörös rózsa. A filmkínálatban az európai filmek között szerepelt az Így vagy tökéletes, meg is néztem azt a jelenetet, amikor Hegedűs D. Géza mint kőbányai filmkritikus kiosztja Béres Mártát és Fekete Ernőt.

     Ferihegyen a reptéri busznál a felszállásnál a jegyszedő megkérdezte tőlem, hogy elmúltunk-e 65 évesek. Nemmm!! Van jegyünk!

     Arra értem haza, hogy a legolcsóbb doboz tojás az Aldiban 1100 forint. Nemcsak tojást, sajtot, kenőmájast, gyümölcsöt kaptam a boltban, de sokkot is.

vissza a lap tetejére

11. péntek

     Eltelt öt év a Rádió Q-s Ahol hely van óta, és most újra beszélgetős színházi műsorom lesz, a Tilos Rádióban. Fejfény – színházi fel- és megvilágosítás, csak felülieknek. Ez a címe. (A fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház: Ványa bácsi, Hatházi András, 2007, Biró István felvétele. Elkértem Biró Istvántól, kedvesen válaszolt, de a kép jogával nem ő rendelkezik, hanem a színház. Ezután a színháztól kértem el, ők is odaadták kedvesen.) Kéthetente vasárnap délután, 16 és 17 óra között. Csákányi Eszterrel kezdek holnapután, Szemere Katával közös kabalánk ő. Most már lassan elkezdek nagyon izgulni, egyrészt mert élő lesz – a Rádió Q-ban felvételről mentünk –, másrészt mert itt a műsorkészítők maguk a technikusok is, és meg kell tanulnom Proics Lilla kolleginától nyomogatni-húzogatni a gombokat.

     A Tilos önkéntes rádió, ami azt is jelenti, hogy senki nem kap honoráriumot a munkájáért, ellenben havi tagdíjat fizetünk be, jelképesnek mondható összeget.

     Az biztos, hogy mivel bejáratós házigazda leszek eleinte, ezért az első időben kipróbált, jól bevált vendégeket hívok, akikkel biztosan boldogulok. A számomra ismeretlen, fiatal vagy a provokálnivaló interjúalanyokra várni kell egy darabig.

vissza a lap tetejére

12. szombat

     Ha Textúrára megyek, mindig visszasírom, amikor szabadon lehetett kószálni a képtárban termek, képek, jelenetek között. Amióta nem így van, hanem csapatostul zúdulunk kötelező útvonalon, és teremőrök állnak elém, hogy nem mehetek be, nem jöhetek ki, nem is nagyon mentem. De tegnap voltam a Galériában, a Sardar Tagirovsky rendezte idei premieren. Nyolc festmény kapcsán, apropóján írt nyolc kortárs író-költő szöveget, amit színészek adnak elő az adott alkotás előtt.

     Nem mesélem el mindet – nem is láttam mindet, túl sok nekem egy estére, mindenből túl sok, úgyhogy ott kell hagynom, amikor valami jó élmény ért, utána –, csak amit pozitívan fogadtam. Rippl-Rónai József Nő fehér pettyes ruhában képe mellett állt a festmény inverze, a kivágott fejrészen Nagy Katica nézett ki, és mondta el élénken, visszhangosan László Noémi Mocorgás című szövegét. Abban valóban mocorgott valami. Mellette egy csellózó nő (Baksa Krisztina), aki mintha lelépett volna Berény Róbert Csellózó nő című képéről. A másik oldalon Rippl-Rónai Kalitkás nője – egyszer róla is megnéztem-meghallgattam már itt egy kortársi történetet.

     Galántai György Lépésváltás című szobrával szemben Csákányi Eszter állt, társadalmi helyzeténél kissé talán lejjebb öltöztetett, nyugdíjas korú doktornőként, elmosolyodva egy fa említésekor, vagyis rámosolyogva egy fára. Szeifert Natália írta a monológot, amely a legjobb kezekbe került. Amikor a végén kifordult az asszony a teremből – gondolom, hogy menjen halva találni a férjét –, úgy éreztem, mehetek, mert ennél szebb darabot nem kívánhatok mára. De még akartam látni Hámori Gabit, aki Munkácsy Mihály Poros út II.-jénél lépett fel. (Néma partnereként a fehér hajú és szakállú Vasvári Csaba festegetett, jól állt neki Munkácsy Mihály.) Ugron Zsolna szövege pontosan kidolgozva, szinte prózai áriaként hangzott el Hámori Gabi szájából.

     Dacolva a teremőrökkel, visszamentem Csákányi Eszterhez. Annál is inkább, mert az első alkalom nem volt zavartalan. Mivel a színésznővel szemben ülő ember, aki az előadást rögzítette, nem egészen úgy viselkedett, mint egy érdeklődő néző, hanem inkább mint aki dolgozik és kicsit unja a munkáját. Ráadásul felcsörgött a mobiltelefonja. Eszter szerepből rákiabált. Másodszorra lágyabb, oldottabb, szeretetteli nevetéseket kiváltóbb volt az előadás.

     A Galériát elhagyva meglepetten észleltem, milyen nehéz távozni a Várból. Építkezik a NER, minden feldúlva, elkerítve, lezárva. Nem lehetett a sikló alatt gyalog lesétálni, viszont a tömegközlekedéssel sem igen találkoztam. Talán csak kék villogós fekete autóval lehet simán lejönni.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

     A Gáspár Ildikó fordította-rendezte Solness az Örkény Színház Stúdiójában. Írom a Mozgónak, úgyhogy itt most csak annyit: különlegesen elragadó vegyítése a szerepből és a személyesből színjátszásnak. Vagy legalábbis rendkívül ügyesen játszik ennek hatásával az előadás.

     Elnéztem Mácsai Pált elégedetten. Nemcsak szépen és okosan csinálta a színészi és igazgatói pályáját, de még jól is öregedett. Emlékszem, úgy 35 évvel ezelőtt a konyhájában beszélgettünk, mondta, hogy hízott másfél kilót, úgyhogy nem eszik, nem hízhat semennyit, mert attól elhagyná a karakterét. Hát nem hízott azóta sem. Ha nőne tíz centit, ő lenne a Darvas Iván, aki idősen is roppant vonzó volt.

     Sokat nevettem az előadás alatt, csak úgy halkan, magamnak, mert tudom én, hogy nem vicces ez a történet, de örültem minden remek pillanatnak, és sok volt belőle.

vissza a lap tetejére

14. hétfő

     Nem mondhatni, hogy a debütáló rádióműsor számára ideálisan nyugodtan alakult volna a tegnapi nap, de én vagyok, aki körültekintetlenül szerveztem. Itthon hagytam a telefonom, vissza kellett szaladnom érte, a google lefagyott a buszon, így nem tudtam, hol kell leszállni, a rádióba alig találtam be.

     Mihez kezdtem volna Eszter nélkül. Semmihez.

     Végül lement békével a műsor.

     Utórezgések:

     Lehetetlen, hogy beszélgetni tudnék úgy, hogy a technikus is én legyek, nem a vendéggel szemben és hozzá közel ülve, hanem távolabb, oldalt, a pult mögött. Szóval szereznem kell technikusi segítséget minden második vasárnap délutánra.

     Foxi Maxi helyett Maci Lacit mondtam (mármint nem az esti egyetemre, hanem Csákányi László szerepére).

     Elfelejtettem megkérni Esztert, hogy az asztal alatt rúgjon lábon, ha a szavába vágok. A legközelebbi vendégnél nem szabad elmulasztanom ezt a felhívást.

vissza a lap tetejére

15. kedd

     A szegedi Metanoia Artopédia vendégszerepelt a Gólem Színházban a Jég-doktrínák – variáció a náci retorikára című, jó néhány éves előadásával, Perovics Zoltán rendezésével. A Jég-doktrínák kifejezés valamelyest derengett nekem Victor Klemperer A Harmadik Birodalom nyelve című könyve kapcsán, a náci retorika pedig világos (Hitlertől, Eichmanntól és Szálasi esküjétől kezdve a romagyilkosságokig és a kortárs rasszizmusig szálltak a válogatott szövegek). De erre az expresszív színházi orgiára, amit telibe kaptam az első sorban, erre nem számítottam.

     Úgy értem, a folyamatos erőteljes hatások özöne: négy-öt fehérre festett arcú színész (volt, akiről nehezen állapítottam meg, hogy férfi vagy nő, és volt, akinek nehéz volt elszakadnom a vörös pacából kivilágló, rebbenő kék szemétől), a zene, a képek, a textus együttes művészi támadása. Mindeközben az is jól látszott a szereplők intenzív színpadi jelenléte mellett, hogy szakmailag komolyan felvértezett színészeket (is) látok. Nem azonosítottam Erdély Andreát, pedig őt ismerem még Urbán András színházából, már ott is kitűnő színésznő volt. Most Erdély Perovics Andrea a neve, amiből kiderül, hogy feleségül ment Perovics Zoltánhoz, így került ide nyilván. A másik lehengerlő alakításnak Krasznahorkai Ágnesét láttam, neki van az a piros festékkel keretezett szeme, amely megvilágította az utamat hazafelé este a színházból.

vissza a lap tetejére

16. szerda

     13 óra 35 körül lezuhant Pesten egy 112-es busz. Jelezte a fénybetűs tábla, hogy 5 perc múlva jön, hogy 2 perc múlva jön, aztán eltűnt a képről, nyoma veszett. Kellett várni egy másikat. A BAH csomóponthoz menet történt ez, mert mindig onnan indulunk, amikor nyugat-magyarországi színházba van járat. Most a Weöres Sándor Színház jóvoltából Szombathelyre mentünk egy kényelmes, szép kisbusszal Sirályt nézni heten. Vagyis öten néztük a Sirályt, ketten Az eltört korsót. Menetközben kiderült, hogy mindannyian szakmai érdeklődésből jelentkeztünk az útra, kritikamegbízatása egyikünknek sincs. Márpedig legyen lenyomata annak, hogy ott jártunk, gondoltam, úgyhogy én elvállaltam menetközben. Ezért itt most nem is nagyon nyilatkozom. Csak kicsit. Vegyesek voltak a benyomásaim Widder Kristóf rendezéséről. A fiatalok vonalát láttam erősebbnek. Mindenesetre van mit írni az előadásról. Váratlanul rosszul esett nekem, hogy Arkagyina (Németh Judit) tűrhetetlen nézői magatartása miatt félbeszakadt Trepljov (Major Erik) ősbemutatója. Még sosem voltam ennyire kíváncsi arra, hogy miként folytatódna ez a darab és ez a performansz, amit itt Nyina (Mari Dorottya) előadott! (Megjegyzem szolid mosollyal, benne hagyták Samrajev (Orosz Róbert) szövegében azt, hogy de gustibus aut bene, aut nihil. Vajon hányan értik ezt a „mohácsista módon” összekutyult latin közmondást.)

     Nem tudom, mit csinált a kisbusz sofőrje hazafelé, mert nem figyeltem rá, de majdnem éjjel egy volt, mire visszaért velünk a BAH csomóponthoz.

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

     (Közben bejegyeztem a Csehov-táblázatomba: a szombathelyi a harmincadik Sirály volt az életemben, negyven év alatt.)

     A Gólem Színházba mentem este, ahogy rajtam kívül még egy telt háznyi néző. Rossz zsidók címmel Joshua Harmon kortárs amerikai szerző Broadway-siker darabja szerepelt műsoron, Borgula András rendezésében. Zsidó származású amerikai fiatalok, testvérek-unokatestvérek a nagyapjuk temetése után, egy a Hudson folyóra néző fürdőszobájú lakásban. (Hah, hát mit nem tudok én ebből elképzelni? A nagyapa temetését.)

     Az egy dolog, hogy jó élmény az előadás. A másik: öröm azt látni, hogy ebben a kis független színházban milyen hibátlanul álltak össze dolgozni és milyen tökéletesen harmonikusnak hat az egész: négy szereplő, hárman az SZFE-ről  Fullajtár(-Zsámbéki)-osztályból és Székely Kriszta(-Máté Gábor)-osztályból, egyen a Gólem Ifjúsági Társulat és Tanodából. Kékek, zöldek, magasak, alacsonyak, szemüvegesek, szemüvegetlenek, félénkek, agresszívek, halkak, hangosak, viccesek, kegyetlenek, és minden különbözőségükben szívderítően szépen passzolnak egymáshoz. Kanyó Kata, Kádár Kinga, Kerekes Márton és Hencz András, utóbbi hogy ellensúlyozza kicsit a k betűk túltengését.

     Igazán mondhatnék többet is, de erős (alkalmi) munkanap a mai, gyűrnöm kell tovább az írást haladéktalanul.

vissza a lap tetejére

18. péntek

     A múlt héten valamelyik nap bementem a Spárba és 2500 forintért nem vettem semmit. Úgyhogy amikor hazaértem, előfizettem ugyanannyiért a Netflixre. Azóta megnéztem A korona ötödik évadát. Az első két-három részt meglehetősen untam. Közhelyesnek találtam a jeleneteket és alapszinten működőnek a színészeket. Tulajdonképpen egyedül a John Major miniszterelnököt adó színész játékát láttam többrétegűen kifejezőnek. Az első öröm talán a harmadik részben vagy a negyedikben ért, amikor kiderült, hogy a Fayedek producerelték a Tűzszekerek című filmet. Ezt nem tudtam ugyanis, de köszönöm nekik. Aztán később jött az a rész, amelynek elején lemészárolták a Romanovokat, majd a brit-orosz kapcsolat jegyében vendégül látták Jelcint, a királynő pedig viszontlátogatást tett Moszkvába. Na ez az epizód komplett volt, gondos, részletes és atmoszférikus, az utolsó részletig, mondjuk Jelcin szovjet típusú feleségének figurájáig és arckifejezéséig. Onnantól már elvoltam az egésszel.

     Imelda Staunton igazán jó színésznő, erre jutottam a Szerelmes Shakespeare dajkájától a Vera Drake-ig több alkalommal, de nem, ebben a szerepben, evvel az alakítással nem fogadtam jól. Alig egy-két dialógus akadt, amelyben meghaladta a teljes, intellektuális szimplaságot. Volt benne valami közönséges. Általában kellően rezzenéstelennek látszott, viszont néha pont olyankor vágott arcokat, amikor nem szabadott volna – nyilvános szituációkban. Ráadásul idővel rájöttem, hogy a hideg, ködöskék szemeivel az első anyósomra hasonlít. Károly hercegnek folyton rángott az arca, a szája, de a legképtelenebbnek azt találtam, hogy a Diana hercegnőt játszó, 190 centi magas Elisabeth Debickit arra késztették, hogy állandóan dianásan alulról felfelé nézzen. Ehhez le kellett volna ültetni őt, de folyton. Ezzel szemben sokat kellett állnia és mennie szegénynek.

vissza a lap tetejére

19. szombat

     Ahogy reggel kiléptem a házból, hallatszott a kiskörútról a diáktüntetők hangoskodása. Álltak hosszú sorban a járdán és kiabáltak kórusban. Az elhaladó autósok dudával adták hozzá a ritmust, még a villamosok is rájuk csöngettek kedvesen.

     Budaörsre mentem A kutya különös esete az éjszakában című előadásra. Nem nyilatkozom róla, mert kritikát kell írnom, bár az a különös eset, hogy nincs sok kedvem hozzá.

     Este a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház utaztató jóvoltából részt vehettünk a Nincstelenek premierjén a stúdióteremben. Most nem csodálkoztam el azon, hogy Borbély Szilárd regényét színpadra alkalmazták, mert ezen már elcsodálkoztam először, amikor az Ódry Színpadon tették. Balassa Eszter és a rendező, Horváth János Antal készítették ezt az adaptációt. Nejlonfólia házfal mögött, pirosas szemcsés talajon, falusi mélyszegénységben hét színész. Hát nem tudom, én valahogy nem hittem el nekik sem a szövegüket, sem a figurájukat. Úgyhogy erről sem nyilatkozom, majd írjanak a bemutatóról azok a kollégáim, akik jobban/jobbnak látták. Az előadás mindenek fölött álló és engem körülbelül meg is mentő erényének Georgita Máté Dezső zenélését találtam.

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

     Hétszámra vagy néha hónapszámra be sem kapcsolom a tévét. Ha hétköznap este olykor mégis, akkor csak a Coolra megyek. De észrevettem, hogy egy ideje a Vodafone már semmilyen más csatornát nem ad nekünk analóg módon havi hatezerért, mint azt a néhány királyit. Ez végképp megpecsételte volna a tévénézésünk sorsát, ám kedves férjem úgy döntött, hogy tekintettel a kezdődő focivébére is*, váltsunk szolgáltatót. Ehhez bekábelezi a lakást újmódira. Így is lett. (Nem, egy percig sem gondolom, hogy a Telekom jobb, de mégis, haladtunk egy lépést a korral televíziózásilag. Ráadásul olcsóbb is az előfizetés, mint az eddigi. Megérkeztetek a XXI. századba – állapította meg Annamari szkájpon.) Egyidejűleg hozzám került a nagyszobai tévé. Nemcsak annak örülök, hogy lapos és sok csatornája lett, de a Netflixet is hozza, így nem hiába fizettem elő. Újabb távlataim nyílnak tehát az itthonnézésben. 

     * – Majd megnézem veled a nyitómeccset. Mi lesz az?

     – Katar-Ecuador.

     – Nem tűnik nagyon izgalmasnak.

     – Hát nem. De talán nem lesz olyan borzalmas, mint ötvenkét évvel ezelőtt a mexikói vébé nyitómeccse, a Mexikó-Szovjetunió. Éjszaka néztük apukámmal, 0:0 lett. Olyan pusztítóan unalmas volt, mint a Cselédek Pécsen harminchárom évvel ezelőtt.

vissza a lap tetejére

21. hétfő

     Manapság – és ez alatt nyugodtan értsük az elmúlt 20-25 évet – ritkán játszanak Szép Ernőt. Még ritkább, hogy egy Szép Ernő-előadásban benne van Szép Ernő igazán. Nem gondoltam volna, hogy épp a MU Színházban fogok találkozni vele, a celldömölki Soltis Lajos Színház vendégelőadásában, egy lepukkant orvosi rendelő várótermének ható díszlet előtt, ahol A hasbeszélő ócska kis hotelszobája egy fehér asztal, a ligeti pad pedig hármas fehér műanyagülés.

     Tárnoki Márk rendezése a Május című, ismertebb egyfelvonásos elé odatűzte A hasbeszélő című ismeretlenebbet, amiben bábok kavalkádja biztosít társaságot az utazó mutatványosnak, a Chaplin-szerű Tóth Andrásnak. Dunai Júlia mint báb úgy tud összeesni, ívben hajolva hátra és lerogyva, hogy az az este legszebb mozdulata. Legszívesebben megkérném, hogy ismételje meg. Még egyszer. Még egyszer. Tóth Ákost pedig majdnem felemeli az égbe egy gázos lufi. Közben jobboldalt szinte mindvégig zenélnek, Gregorich Domonkos mint utcazenész és az épp fel nem lépő színészek. A zenét is jól használja ez a jó ízlésű, jó érzékű produkció. Amikor a Májushoz előkerül Gyurkovics Zsófia, elsőre riasztóan affektának találom, aztán vagy elhagyja, vagy megszokom, mindenesetre megnyer. Temesi Zsoltnak pedig vagy ösztönösen, vagy kirafináltan, de minden szava, mozdulata, arckifejezése olyan az Öngyilkos szerepében, hogy tanítani kellene.

     Az előadásban, az öt szereplő játékában benne van a poézis, a dráma, a szomorúság, a báj, a kecsesség, a reménytelenség, az életszeretet, a zűrzavar, a tisztaság, a szépség, az üresség és a teljesség. ITT JÁRT SZÉP ERNŐ – írnám a falra nagybetűkkel.

vissza a lap tetejére

22. kedd

     A focivébé nyitómeccsén az egyik kapus talpig rózsaszínbe öltözött. Csudálkoztam ezen, de kedves férjem megmagyarázta, hogy a kapus példaképe Grosics Gyula, akit Fekete Párducnak becéztek. Neki meg Rózsaszín Párduc lett a neve. Így mindjárt értettem.

     Pótoltam tegnap este (és pótolni fogok ma is), olyan színházi előadást, amit tavaly nem láttam, pedig kellett volna. A Trafóba mentem a Nagymamával álmodtamra, amely produkció dobogós volt a kritikusdíjban. (Ott nem nyert, viszont most épp Halász Péter-díjat kapott.) Göndör László estje, akiről jó emléket őrzök a budaörsi Szentivánéji álomból, ahol Göndör Lászlót játszotta (vagyis Vackort, az athéni amatőr színjátszó mesteremberek rendezőjét), és inkább standuposnak néztem, mint színésznek. Ez a darabja a 97 éves holokauszt-túlélő nagymamájáról szól, Katona Éváról, meg róla magáról. Két, humorral bíró emberről és a kettejük tudatosan kutatott, gyengéd, meghitt, felnőtten ismerkedő kapcsolatáról. Szép előadás. Utána azért némi megnyugvással gondoltam arra, hogy ha láttam volna tavaly, valószínűleg az sem változtatott volna a legjobb független színházi előadás kategóriájában leadott Meg se kínáltak – Roletti – Rebellisek tartalmú szavazatomon.

vissza a lap tetejére

23. szerda

     Leadtam két kritikát, aztán megírtam egy harmadikat, majd jutalmul megnéztem két meccset. Mind a kettő null-null lett. Kösz. Jó, de legalább a tunéz kapusnak szép a szeme. Nem jóképű ember, de a szeme szép.

     Este a Jurányiba mentem a Hatás alatt című előadásra. Írta-rendezte Réti Iringó, akit láttam független előadásokban, és érdekes nőnek tűnt. Aztán ott van vonzerőnek a főszerepben Dobra Mara, és azt is bírom, amikor Keszég László színészként mutatkozik. Plusz a fregolizó Tarr Judit (de ezt már utólag teszem hozzá, hogy fregolizik). Azért is mentem, mert valamelyik kollégám – már nem emlékszem, ki – azt mondta, hogy ez egy must see előadás. Ezt azért nem erősítem meg. Túlságosan tételszerűnek találtam a helyzeteket. Nincs sem kifutásuk, sem mélyük.

     Egy háromgyerekes családról van szó, ahol a nő önbizalomhiányos, mivel úgy tudja, hogy ő furcsa, téveteg és haszontalan. (Meg hogy kövér és csúnya. Bah… a Dobra Mara…) Soha nem biztatták, soha nem értékelték. Voltaképp a feleség is, a férj is hozta a saját családjából, a maga gyerekkorából a frusztráltságot, a sérüléseket és az agressziót, amint ezt néhány, didaktikusnak mondható múltbeli jelenetből megtudjuk. Aztán mindent megbízhatóan továbbadnak a saját családjukban, házastársként és szülőként. Plusz még az öncsalás.

     Sokáig idegesen sóhajtoztam csendben a nézőtéren, mert túl soványnak és felszínesnek éreztem ezt az anyagot és a feldolgozását. Ráadásul micsináljon az, aki otthonról semmi ilyesmit nem hozott és nem visz. (Hanem kénytelen másféle, rétegzett problémákkal dolgozni.)

     De aztán az lett, hogy Dobra Mara olyan érvényes, olyan erős – átvitt engem. Amikor Méhes Mariettát énekelt, azt hiszem, az volt az a pillanat, hogy megfogta a grabancomat és átemelt az ő oldalukra.

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

     Mentem át a Felszab téri zebrán és láttam, hogy áll egy busz a megállóban. Nem tűnt elérhetőnek, úgyhogy nem szaladtam. Átérve a megálló felé vettem az irányt, akkor indult el a busz. De aztán megállt mellettem és kinyitotta az első ajtót a sofőr. Mondtam neki, hogy ilyet inkább csak a New York-i és a chicagói buszsofőröktől láttam, úgyhogy nagyon köszönöm, jólesett a magyarságomnak.

     A budaörsi A kutya különös...-ről.

     Elvittük tegnap Ascher Tamást Fehérvárra Julius Caesart nézni. Én erről a produkcióról már nem tudok többet mondani, mint amit az első megnézése után írtam a Revizorra. Ascher azt mondta hazafelé, hogy kicsit emlékeztette őt ez az előadás arra, amit még kisgimnazistaként látott a Nemzeti Színházban, Marton Endre rendezésében, Básti Lajossal Brutus szerepében. Abban is sok volt a stilizáció. A csatát a rendező úgy oldotta meg, hogy a vasfüggönyt leengedte odáig, hogy a harcolóknak csak a lába látszódjon. Mármost ott ült az egész Móricz Gimnázium, és a színészlábakat úgy tekintette a diákság, mintha a színpadon nem is lenne senki. Mintha kicsöngettek volna. Iszonyatos visítás és röhögés tört ki a nézőtéren.

     Történetesen a Vörösmarty Színházban is középiskolás bérletes nézők ültek tegnap este, de ők nagyon rendesen viselkedtek, megerősítve azt a korábbi tapasztalatomat, hogy a fehérvári ifjúsági közönség kifogástalan.

vissza a lap tetejére

25. péntek

     Hogy elrepült két hét! Már meg a második adást harangozom be: Görög László lesz a Fejfény vendége vasárnap délután. Vele nem rádióztam még – rémlik, hogy egyszer régen csináltunk papírosinterjút, amikor Komáromban rendezett, de nem találom nyomát a honlapomon –, viszont különböző díjátvételek kapcsán tudom, hogy őszintén és jól beszél.

     Este a Pinceszínházban jártam az O. Horváth Sári írta és rendezte Hitler ABBA-t énekel című előadáson. (Igazán blickfangos cím, bár az pont nincs a darabban, hogy Hitler ABBA-t énekelne.) A Nyílt Fórum kötetekből több O. Horváth Sári-darabot ismerek, megvan a stílusa (kicsit schimmelpfenniges a párhuzamos monológokkal). Ez kifejezetten könnyű kezű írás, mozaikszerű, fragmentált, nem idegen tőle a humor és a színpadi hatáskeltés lehetősége. Nyilván nehéz feladat a színészeknek, pláne ha ritkán szerepel műsoron, mert erős koncentráltságot és pontosságot követel tőlük a szöveg összerakása. De a szerző rendezőként válogatott csapatot hívott össze széles e színházi hazából: Angela Merkel Herczeg Adrienn, az ABBA-ból a barna énekeső Varga Klári, Hitler Végh Péter, és van még két lelkes, elhivatott náci nő a hitleri Németországból, csinos, stilizált egyenruhában: Dobra Mara és Kakasy Dóra. Ülnek öten sorban előttünk egy-egy hokedlin, megkapó nyitányként.

     A könnyű kezűt egyrészt pozitív jelzőnek szántam, másrészt arra is célzok vele, hogy kissé talán felületesnek ható elgondolás mentén fésülődik itt össze különféle női szerep, korszak, történelem, politika és női hivatás. De minden további nélkül elfogadható ajánlat egy rövid estére a színészek élvezetes, összeműködő játéka egy olyan szövegtest ki- vagy felgöngyölítéséért, ami nem mond ugyan nagyon sokat vagy alaposat, de esetleg üt egy-két szöget a nézők fejébe. (Októberi bemutató volt, nem találtam róla egyetlen kritikát sem.)

vissza a lap tetejére

26. szombat

     Jellemző módon nem láttam a Madagaszkár című rajzfilmet (már a gyerekek nem voltak kicsik akkor), és izgultam, hogy ha ez musical a Pesti Magyar Színházban, akkor vagy értem a dalszövegeket, vagy nem, és eligazodom-e majd így a történetben. De el. Rögtön felsóhajtottam annak láttán, hogy a Central Park Zoo állataihoz van szerencsénk, fel is tűnt mögöttük vetítve egy stilizált Manhattan. (Remélem, Gémes Antos rendező a felkészülés jegyében elmehetett megtanulmányozni a várost.) Csupa olyan szereplő, aki meggyőzően énekel és jól mozog, bár egyedül Soltész Bözsét ismertem fel közülük. Nem mindig azért, mert nem tudom kik, hanem a maszkok-jelmezek miatt is, Kocsis Gábor fejét például elrejtette a zsiráf nyaka. Jól kinéző előadás, hangos, látványos, dinamikus. Tulajdonképpen olyan, mintha egyik finálé jönne a másik után. Magas hőfokú karneválhangulat uralta el a színpadot és a nézőteret, ami annál is inkább helyénvaló, mert az erkélyen szerintem nemigen volt 18 fok. Vagy legfeljebb annyi, de lehet, hogy az iskolásokat ehhez már hozzaszoktatták az iskolák. A végén az állatkertből világgá ment állatok visszatértek New York Citybe. Meg tudtam érteni őket.

     Este a Gólemben az Apertúra (illetve még a k2 plusz Ördögkatlan) Béke! című előadását pótoltam, amely a betlehemi pásztorokról szól. Nem gondoltam még erre, de teljesen jogos megközelítés: miként viszonyulhattak Jézushoz, Istenhez, hithez, békéhez és megbocsátáshoz azok a betlehemi anyák és apák, akiknek kisfiait a megváltás elleni prevenció jegyében Heródes lemészároltatta (vö: aprószentek). Úgyhogy érdekes és tanulságos a történet.

     Jött egy nagy diákcsoport, középiskolások. Amikor bezúdultak, már nem mindegyiküknek jutott hely a többsoros nézőtéri tribünön. Akik nem fértek fel, kénytelenek voltak a játékteret körbe ölelő egy sornyi nézőhelyre ülni. Hamar felfigyeltem köztük egy fiúra, aki lehajtott fejjel az ujjait babrálta egész előadás alatt. Egyszer sem nézett fel a játszókra. Ó! – gondoltam. – Hát talán van, akit még nálam is jobban zavar, ha ki van téve.

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

     A New York-i (mert ez a jelzős szerkezet helyes írásmódja) The Tank előadásáról. Kis nosztalgikus sóhajjal.

     Más. Megfigyeltem, hogy a focivébén több csapat is izzadságfoltmintás mezt visel. Lehet, izzadságszagú dezodort is használnak hozzá. Megjegyzem, rémesen öregít, ha az ember olyan játékosokat néz, akiknek már az apját is nézte. Mint például a „kis” Thuram, vagy a Schmeichel gyerek, aki folyton beleolvad a gyepbe a zöld ruhájában a szőke fejével, és akinek az apját Máténk nagyon szerette kiskorában. Az is eszembe jutott, hogy nem tudnék partjelző lenni. Képtelen lennék azonnal eldönteni, hogy les volt-e vagy hogy kint volt a labda vagy bent. Mondanám, hogy alszom rá egyet és majd reggel megírom.

     Más. Nem mondtam még, hogy a Netflixen a Better Call Saul című sorozatot nézem. A második évadnál tartok. Tulajdonképpen nem tudom hová tenni ezt, de nézeti magát, úgyhogy nézem.

     Más. Közben elolvastam a friss Nobel-díjas francia írónő, Annie Ernaux két regényét, a Lánytörténetet és az Évek címűt. Riasztónak találom az életműnek azt a feltételezhető perspektíváját, hogy ez az írónő talán kizárólag a saját életére fókuszált, és soha semmi témája nem volt önmagán kívül. Például hatvan év múltán azt boncolgatja és találgatja korabeli fényképei és levelei alapján, hogy mit csinált és miért 18 éves korában egy táborban. Ez a par excellence monománia engem elhűleszt. El vagyok hűlve.

vissza a lap tetejére

28. hétfő

     Csapó Gáborról elsőre az jut eszembe, hogy az 1976-os montreáli volt 16 évesen a nagy olimpiaélményem, és ott a vízilabdázók aranyérmet nyertek, amit nem felejtek el nekik. Másodszorra az, hogy Moszkvában egyetemistaként voltam szovjet-magyar vízilabdameccsen, ahol a nézőtéren a magyar kontingens, mondanom sem kell, hatalmas, zajos drukkolást csapott. Utána a játékosok a büfében meghívtak bennünket – nyilván gondolták, hogy nem dolce vita ott a mi életünk –, de hogy mit lehetett egyáltalán kapni abban a büfében, arra már nem emlékszem.

     Túlestem a második rádiózáson. Vannak ennek az adásnak is tanulságai – bár nem hallgattam meg utána, úgyis csak elégedetlenkednék magammal –, például az, hogy nem ártana a műsorban feloldanom azoknak a keresztneveknek az esetleges rejtélyét, amelyek szóba jönnek.

     Mohácsi János lekéste a lapzártát – mert őt is kérdeztem a beszélgetőpartneremről –, úgyhogy most ezúton ismertetem a mondatait Görög Lászlóról:

     Az egyik legjobban és legkedvesebben kérdező színész. Nekem különösen szükségem van a színész kérdéseire, a színházban is a demokráciában, a pozitív visszacsatolásban hiszek, és a jókor feltett kérdés számomra nem okvetetlenkedés, hanem a közös munka lényege. Ismerhetem az anyagot akármennyire, biztosan akad olyan szempont, amelyre nem voltam tekintettel az előkészítés során, és Laci ezekre tud igen pontosan és végtelen szeretettel rákérdezni. És ezektől a kérdésektől jobb lesz az előadás, jobb leszek én – remélem, Ő is –, boldogabb lesz a néző, egyszerűen jobb lesz a világ. A világra pedig ráfér.

vissza a lap tetejére

29. kedd

     Múlt héten valamelyik független színház nézőterén összefutottam Gáspár Ildikóval, kicsit beszélgettünk és nagyon tetszett, amiket mondott. Most Göteborgba megy rendezni, utána pedig rögtön Rigába, lényegében John Malkovich beugrójaként – nevetgéltünk –, mert ő mégsem tud akkor ott dolgozni, ezért Ildikó fog helyette, a Liliomot viszi színre.

     Tegnap a Pinceszínházban jártam. Oda költözött be Medveczky Balázs az Élet-ritmusra című egyszemélyes előadásával (Hojsza Henrietta rendezésében). Jóhírű szegedi bemutató volt, örültem, hogy mód nyílik pótlólag megtekinteni. Francia szerző (a színház honlapján az író nevét nem találtam, csak a fordító Varsányi Annáét), francia gyerekfőhős, kamaszfőhős. Elvarázsolt fiú, aki a zene, illetve főleg a ritmus bűvöletében él elejétől fogva, így lesz belőle dobbolond.

     Láthatólag nagy egymásra találás történt színész és szerep között. A produkció meg is mutatja Medveczky Balázs számos előnyös vonását és tudományát. Magas, jóképű, fürtös fejű, kisportolt fiú, talán egy balett-táncost is rejt a teste, mindenesetre magas szinten kiművelt a mozgása, meggyőzően dobol, és úgy játssza el a gyereket, hogy egy pillanatig sem mórikál, csak mesél. Az már az írói trükk, hogy olyasmiket mond el, amiket ő nem ért vagy félreért, de mi pontosan értjük belőle, hogy mi a helyzet a családjában, amitől joggal fog el bennünket az aggodalom. (Realitásokban megbotló nézőtípus vagyok, ezért azt nem tudom beilleszteni a történetbe, hogy ezek a szülők akár csak három napig is elviselnék a fiuk fékezhetetlen dobolását a profi dobfelszerelésen.) Az előadás apró játékai, formai kitalálásai is helyénvalóak, meg a zene is jólesett. (Hősünk kedvence Louis Armstrong. Ezt nagyon megértem. Amit bejátszottak tőle, az a trombitaszóló is olyan volt, mintha az a gömbölyű fekete ember énekelne a hangszerrel, mintha a trombita volna az ő énekhangja.) Egyszóval (kettővel) szép munka az Élet-ritmusra.

vissza a lap tetejére

30. szerda

     Dinyés Dániel és Göttinger Pál Operabeavató sorozata idén a Magyar Zene Házában zajlik, és a Bánk bán a tárgya. (Nem jó az, még egy ilyen szép, tágas házban sem, ha nem helyre szólnak a jegyek, hanem hosszan sorba kell állni, aztán test test ellen küzdeni.) Tegnap, a negyedik részben egy Bánk bán-árián – nem a Hazám, hazámon, hanem melindáson –, és egy Ottó-Biberach jeleneten dolgoztak, szórakozásunkra és okulásunkra. A muzsikus, a rendező és a három énekes: Horváth István, Tötös Roland és Erdős Attila. Avval szokott indulni, hogy Dinyés Dániel a zongora mellett elragadóan fecseg-magyaráz a zenéről, a zeneszerző („az Erkel”) fogásairól, aztán Göttinger Pál, szintén szellemesen, rendelkezőpróbát imitál és különböző helyzeteket ad feladatul az éneklő szereplőknek. (Ilyenkor kicsit azt is felmérhetjük, hogy az énekesek a színjátszásban mennyire kreatívak. Tegnap a Biberachot adó Erdős Attila bizonyult a legaktívabbnak, legtalpraesettebbnek és leglazábbnak.) Feltűnően mainak hatott Dinyés és Göttinger megközelítése, hozzáállása a jelenetekhez és a hősökhöz. Fel is merült bennünk, hogy el kellene olvasni az egész operát – meghallgatni nem elég, mert úgysem mindenhol érteném a dalszöveget –, hogy lássam, hogyan is áll a felesége ügyéhez Bánk bán, aki ebben az áriában oly szépen tudja énekelni azt a (jel)szót, hogy Melinda. (Legalábbis Horváth István szájával nagyon szépnek, lágynak hangzott.) Teljes mértékben szerelmi kérdésként pertraktálták Bánk reagálását a Melinda-Ottó afférra, noha én úgy emlékszem, hogy a nagyúr eredetileg folyton a becsülete miatt aggódik.

     Az Operabeavatót csak ajánlani tudom mindenkinek. Annak, aki szereti az operát és a színházat, meg annak, aki csak az egyiket vagy csak a másikat szereti, vagy aki egyiket sem szereti és nem is ismeri. Dinyés és Göttinger jóvoltából rá fog csodálkozni, milyen sok titkot rejt a zene, milyen sok csodát a színház, és mennyi játékosságot mindkét műfaj.

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

Ilyen nap nincs.

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra