Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

2022. március

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

1. kedd

   Kaptam ezt a verset, nem véletlenül.

     Ellen Niit: Ha ismerlek gyerekkoromban

     Ha ismerlek gyerekkoromban,

     biztosan neked ajándékozom

     sárga kis hólapátomat,

     piros homoklapátomat,

     s a csillagokkal telefestett

     kék vödrömet,

     minden pitypangtól aranypöttyös rétet,

     a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,

     a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket

     és a leghosszabb csúszdát,

     amit csak ismerek.

     A hordókat csorgó ereszek alján,

     feketén csillogó vizükkel,

     feketén csilladozó, mély vizükkel,

     a víz alatt lakó meséket is,

     a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,

     (a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)

     s arról a furcsa sajdulásról,

     amely lehajló tarkómat súrolta,

     mint egy madár,

     vagy lélek,

     vagy golyó.

     És azt hiszem,

     a sárga mackót,

     a szegény, kopott orrú sárga mackót,

     minden titkával együtt

     neked ajándékoztam volna azt is,

     utána sírdogáltam volna,

     magam sem értve:

     a veszteségtől-e, vagy örömömben.

Rab Zsuzsa fordítása

vissza a lap tetejére

2. szerda

     Elég rég láttam a szolnoki színházat élőben – erre emlékszem, szintén Csehov alkalmából, de ez Pesten történt –, most viszont az az érdekes eset, hogy Barabás Botond igazgató és Csiszár Imre művészeti igazgató meghívták a Sirályra Székely Kriszta rendezőt, aki hozta magával Nyina és Trepljov szerepére a növendékeit, Bíró Pannát és Csákvári Krisztiánt. Mentem. Délutáni előadás, szinte csupa nyugdíjas nézővel. (Sikerült köztük feltűnés nélkül elvegyülnöm.)

     A helyszínen a műsorfüzet láttán szembesültem avval, hogy Trigorin kettős szereposztásban megy. Rövid, ellentmondást nem tűrő és eredményes imát küldtem az égbe, úgyhogy Hajduk Károly érkezett meg Radó Denise Arkagyinájával. Tihanyi Ildi a díszlettervező, és megkapott az Aba-Novák Agórában a produkció mindent, ami kellhetett itt, két oldalra széttolt nézőteret és fehér, stégszerű fából épített színteret, a második részben szinte házat, áttekinthetőt.

     Ez jó ötlet volt, ez az összeeresztése a helyieknek és a vendégeknek. Hajdukot találtam a legérdekesebbnek, az ő Trigorinja voltaképp nem ad magyarázatot arra, miért marad Arkagyinával. Bíró Panna esőkabátos, gumicsizmás Nyinája a negyedik felvonásban olyan zilált, sőt egzaltált, hogy először gondoltam arra: ez a lány dehogyis száll fel holnap reggel a jeleci vonatra. Valószínűbb, hogy eléveti magát. Amikor Csákvári Krisztián a végén felkapta a puskát, kicsit térült-fordult vele, és a puska csöve egy pillanatra az étkezőasztalnál ülő társaság felé nézett, akkor halk felhördülés hallatszott a nézőtérről. Akadhattak nyugdíjasok, akik nem ismerték a darabot, és hirtelen azt hitték, ebből anyagyilkosság lesz vagy ilyesmi. Elnéztem a szemközt ülő közönséget, lekötötte őket ez az eleven játék. Büszke voltam Csehovra.

     (Ez a bejegyzés azért ilyen keszekuszaszerű, mert még nem dőlt el, hogy írok-e kritikát az előadásról vagy nem.)

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

     A Zsindely-naplóval párhuzamosan elolvastam Ungváry Krisztián Horthy-könyvét. Azt értettem meg belőle, hogy nagyon nehéz megítélni Horthy Miklóst, annyira nem voltak konzekvensek a döntései, a választásai, a cselekedetei. Nyilván az eredmények felől kell vizsgálni az országlását, és ilyenkor érdemes lehet összehasonlításra is támaszkodni. Ebben például segített Romsics Ignác Honmentők / Honvesztők kötete, mert az a Horthyé mellett még öt, XX. századi államfő életútját, portréját és értékelését tartalmazza, báró Carl Gustaf Emil von Mannerheimtől Piłsudskin és Antonescun át Francóig és Pétainig. Úgy tűnik azért, hogy másoknak voltak egyértelműbb sikereik.

     Meg kell jegyeznem Ungváry Krisztián értékes könyve kapcsán – amely értelemszerűen minden szempontból távol áll a bulvártól –: szerintem egy történész munkája ne térjen ki arra, hogy a tárgyalt történelmi személyiségnek „egyes pletykák szerint” konkrétan melyik színésznő volt a szeretője. Lábjegyzet is van a mondat mögött. Na, gondoltam, lássuk, mivel igazolja a szerző a férjezett színésznőt kompromittáló közlését. Ennyi szerepel a lábjegyzetben: „A kormányzó szerelmi élete feltáratlan. Kuthy László (1944-ben az Államvédelmi Központ, illetve a 2. vkf. osztály vezetője) még 1924-ben véletlenül tanúja lett Horthy egyik légyottjának a gödöllői kastély csónakházában. Lásd ÁBTL II/30-b, 200. Lázár Károly testőr altábornagy Tóth Sándor hadtörténésznek említette Horthy ilyen jellegű kalandjait (Tóth Sándor személyes közlése a szerzővel).” Pfff.

vissza a lap tetejére

4. péntek

     Nem olyan régen láttam a Schwechtje Mihály írta-rendezte Az örökséget, remek estém volt az a Jurányiban. Nagyon megértem, ha székesfehérvári műkedvelők (nem a szó rosszalló értelmében) arra szerveződtek, hogy Örökség Csoport néven színre vigyék ezt a darabot, Somos Ákos rendezésében. Mostanában játsszák néha Pesten is, pontosabban Budán, az Óvóhelyen, ott néztem meg tegnap. Talpalatnyi helyen adják elő, alig néhány tárgy igénybevételével, azok között akadnak fontosak. (Például egy rég nem látott kisgyerek alvóskutyája, amelyet a Pilátus a krédóba jelleggel érkezett orvosfiú már le sem tesz a kezéből a végéig.)

     Akik benépesítik a színpadot: két, láthatósági sárga mellényt viselő segéderő, egy gitáros-éneklő lány meg egy rendezkedő fiú, aztán egy nő meg egy férfi a fregolizáshoz – ziccerszerepcsoport, tud élni vele Cseh Kata és Balogh Mihály, ügyesen játszanak –, meg az elhunyt falusi orvosnő két fia. Plusz egy kisfiú (Czombál Andris), aki sugárzó és természetes, akár szavalni kell, akár beszélni. Az orvosnő két fiát a Somos fivérek alakítják, Ákos és Zoltán, akik hasonlítanak is meg különböznek is. Pont jó, hogy a hazai kistérségi öcs a ziláltabb és elengedettebb, a Németországban élő pedig a feszesebb és szorosabb. Igen fent kezdték, picit talán túlzott rössel is – nem időztünk el a ráhangolódásnál a falusi életre. De ilyen ez a menet: célirányosan zúdult a vigasztalan történet, és nem tévesztett célt.

     Volt egy pillanat, amikor a testvérek az anyjuk halála kapcsán sután megölelték egymást valamelyest. Erről eszembe jutott apukám temetése. Mi sem vagyunk ölelkezős fajta a bátyámmal, de az utolsó szülőnk szétszóratása után felém fordult kitárt karral, megöleltük egymást. A színház többek között ez is: emlékhely.

vissza a lap tetejére

5. szombat

     Spiró György Kádár-darabjait olvasva a Sajnálatos események című kötetében, eléggé vakargattam a fejemet. Nem sok garast adtam volna azért, hogy bármelyiket bemutatják, és ha mégis, akkor színház lesz belőle. De most belátom: nem szabadott volna még titkon sem kishitűnek lennem, ha a Katona József Színház műsorra tűzi Zsámbéki Gábor rendezésében, legjobb színészi erőivel, a Főtitkárokat.

     Amikor beültem a Kamra nézőterére, és láttam, hogy a koszlott díszletfalak tövében a vörös leples padlón mindenfelé korszakbeli tárgyak és könyvek hevernek, az első érzésem a megkönnyebbülés volt. Amiatt, hogy nem szorultak ránk: nélkülünk is szert tettek azokra a tárgyakra és könyvekre, amiket mi bűnös módon nem szolgáltattunk be, hanem rejtegetünk. Jobbra az ismerős, sötétbordó kötésű Lenin-összes egy kötete, balra ugyanaz a világos vászon Marx-Engels meg Lenin válogatott, ami még mindig megvan nekünk Verőcén, Lenin-fejjel meg Szabadság-szoborkával együtt, mint családi örökség.

     Úgy találtam, hogy ez a váratlanul izgalmas előadás a lehető legpontosabb mértékkel színháziasította a darabot. A párbeszédekből éles jelenetek lettek, a monológokból, illetve beszédekből bravúráriák, a szereplőkből figurák. Vizi Dávid talán csak egyetlen elejtett-kiejtett „paart” és „is” szó erejéig kádáros, de nem ez számít, hanem az arca, amikor Elek Ferenc – aki olyan Rákosi Mátyás, aminek alapján legalább formátumosnak kell gondolnom azt az embert – meséli neki, hogy Belgrádban látott egy Rembrandtot. Sorolhatnám mind a többi színészt is, Gloviczki Bernát e. h.-ig, aki magabiztos, lendületes és meggyőző a Kádárt kihallgató Farkas Vladimir szerepében.

     A vége tulajdonképpen olyan, mint egyfajta tágan vett vádirat, és én nem nagyon mertem alaposan szemügyre venni a vetített képeket.

     Avval a nyomasztó érzéssel távoztam, hogy jött és jön nekünk egyik párt- és népvezér a másik után, egyik sem jobb a másiknál, és talán azért van ez így, mert mi magunk sem vagyunk jobbak magunknál meg egymásnál.

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

     A Nemzeti Színház legújabb bemutatójához felépítettek a nagyszínpadra egy arénaszínházat. A legfelső sorban ül vagy negyven zenész, szemben két karmester, lejjebb úgy húsz fős férfikar. Jut hely azért nézőknek is, de én speciel megrendültem a forma láttán, mert rögtön átéreztem, hogy két órán át kell akárha lócán ülve néznem az előadást, aminek a gerincem és a derekam nem fog örülni. Szerencsére volt előttem-alattam is üres hely, így elfoglaltam azt is, lecsúszva, támasztékot szerezve.

     Józsa Péter Pál Agón című művét rendezte Vidnyánszky Attila. Feltétlenül érdemes lenne a jegy mellé a darabot is kinyomtatni a néző számára, mert az előadás egyáltalán nem arra van, hogy meghalljuk, megértsük és követni tudjuk a művet. Hiszen a szövegfolyam a zenével együtt adatik elő, a játszókon mikroport, tehát füllel megállapíthatatlan, hogy ki beszél, szemmel szintén, mert mindenki van valakinek háttal, ráadásul eleinte kőfejszerű maszkot hordanak a szereplők; sem a szájuk, sem a szemük nem látszik. Eléggé áttekinthetetlen és áthatolhatatlan a gondosan szervezett, expresszív színpadi zűrzavar.

     Amennyit sikerült elkapnom és felfognom, az alapján ez egy poétikus-mitologikus-historikus-filozofikus-politikus szózuhatag, amely ítéletet mond a világ fölött. Tele is van az előadás olyan rendezői gesztusokkal, amelyek Vidnyánszky Attila rosszallását és jóllását fejezik ki: a Playboy magazintól kezdve egy nő megerőszakolásán, horogkereszten, sarlókalapácson, Lenin-fejen, Marx-embrión át népviseletig, népdalig és ártatlan kisgyerekig.

     Némi türelmetlen szuszogás közepette eszembe jutott megint, amit a Rocco után is kérdeztem magamban.  De javára írom ennek a műnek, hogy a háborús szcénáival, az orosz harci eszközök felvonultatásával (ha talán nem is előre eltervezetten) felszólal napjaink orosz katonai agressziója ellen is. Úgyhogy némely miniszterek például ne nézzék meg az előadást, mert hátha furcsának tartanák.

vissza a lap tetejére

7. hétfő

     Melancholy Rooms a Katonában, Tarnóczi Jakab rendezésében. Az eleje mint egy csoda. Aztán megszoktam. Majd a végén felemelkedett.

     Többet most nem, mert cikk lesz belőle. Bár arra gondoltam, Gabnai Kati mellett ülve, hogy az ő költői-festői tollára sokkal inkább illő ez az előadás, mint az én költőietlen-festőietlenemre.

     Akkor most megint a mások színházi kalandjaival jövök.

     Ezt írja Zsindely Ferenc Kállay Miklósról, akit a legkevesebbre tartott a három miniszterelnöke közül:

     Siettem az elnökléssel s rohantunk az Operába. (…) Eljött politikai opportunitásból az előadás végére Kállay is, tüntetőleg izgett-mozgott a páholy peremén, fitogtatta magát. Épp Bartók Cantata profanáját játszották. Hogy fogja ez megint szidni Kodály diszharmóniáját! Mert mindkettőt utálja, és folyton összecseréli őket. Különben azzal szokott hencegni, hogy soha színházba nem jár. Titokban azonban jár: operett előadásokat néz meg, de erről senkinek nem szabad tudnia. S nem azért, mert tingli-tangli, hanem mert színház. Hogy különbség van a kettő között, azt ő nem érti.

vissza a lap tetejére

8. kedd

     Vasárnap olvastam, hogy fogynak a szállásadók, főleg azok, akik egy-két embernél többet tudnak befogadni, meg akikhez éjszaka is be lehet állítani. Na gondoltam, most, hogy a min.elnök egycsapásra megszüntette a vírust, ideje, hogy mi is beszálljunk a menekültek segítésébe. Ha matracokat is leteszünk a nagyszobában, akkor hárman-négyen elférnek nálunk, átmenetileg, egy-két éjszakára. Már aznap, azéjjel fél kettőkor bejelentkeztek a pályaudvaron posztoló-szervező segítők, hogy küldenek egy három fős, kisgyerekes családot. Aztán hajnali 3-kor az kicsit rosszul esett, hogy megint telefonáltak, hogy hozhatnak-e menekülteket. Mondtam, köszönöm, de már hoztak. (Mondjuk érthető, ha becsúszik ilyesmi gikszer a terepen.)

     Egy anya érkezett a 3-4 éves kisfiával és a 12-14 éves lányával. (Istenem, hogy ez a kis bakfis milyen bizalmatlanul/sértődötten nézegetett, amikor bejöttek hozzánk!) Úgy hiszem, ukrajnai oroszok, mert maguk közt is oroszul beszélnek. A Migration Aid adatlapjára azt írtuk be, hogy angolul és oroszul kommunikálunk, ebből talán az utóbbi a kurrensebb. Ott kicsit elakadtam, amikor a wifi-jelszót akartam mondani. Mivel a jelszó olyan szó, amit nem használtunk negyven évvel ezelőtt Moszkvában, így nem tanultam meg. Történetesen a már egy éve zajló Duolingo-oroszleckéim anyagában sem szerepelt. De most megtudtam a kislánytól: jelszó oroszul parol.

     Dnyipróból jöttek. Olyan szörnyen hirtelen történt az egész, egy nap alatt kellett dönteni és jönni – mondja az asszony. A férjét behívták, harcol, a mamája ott maradt – ezen a ponton sírni kezdett. Prágába tartanak, barátok várják őket, és remélik, hogy mihamarabb hazamehetnek Ukrajnába.

vissza a lap tetejére

9. szerda

     Olga és a gyerekek nagyon szolidak és tartózkodóak voltak: szinte semmi kínálást nem fogadtak el, csak a kávét, a Túró Rudit és a Papp Timi-féle szilvalekvárral töltött palacsintát, amit sütöttem. Hétfőn ügyeket intéztek és körülnéztek a városban, mutattam, merre induljanak el a Duna felé. Sétálgattak sokat a Belvárosban, megcsodálták a szép terünket is, de nem ismerték fel, hogy itt lakunk, mert nem látták, amikor éjjel megérkeztek. (Egy önkéntes szállította ide őket a pályaudvarról. Az unokahúgom is beállt fuvarozónak tegnapra, megrázó és felemelő élmények egymás után/mellett érték.) Estefelé, amikor némi eltévedések közepette a cím alapján hazataláltak, alig hitték el, hogy ugyanitt vannak.

     Miután tegnap elutaztak, ágyneműt és törölközőket mostam, cikket írtam, feltöltöttem a kajakészleteket, kicsit takarítottam. Akkor vettem észre, hogy a fürdőszobaszőnyeget valamivel leöntötték, ami ki sem jön. Ez egy másodpercnyi bosszúságot okozott, de rögtön el is szégyelltem, mert az jutott eszembe, hogy ó, megvan-e még az a fürdőszoba. Az övék. („Bomba sem érte talán?” Az unokahúgom vitt olyan házaspárt, amelyik mutatott fényképet a kiégett lakásáról. Mások meg inkább nem akarnak beszélni.)

     Eltöltöttük az éjszakát kikapcsolt telefonnal, alva, de mától újra fogadókészek vagyunk.

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

     Készültem tegnap este színházba, de az új vendégek ezúttal nem éjszaka érkeztek, hanem késő délután – igazán nem vettem ezt rossz néven tőlük, sőt –, így a színház elesett. Kátya és Ánya barátnők, mindketten elváltak, egy-egy 10 év körüli gyerekkel vágtak neki a világnak, Szonyával és Maxszal. Öt napig utaztak idáig, ebből nyolc órát álltak a harkovi pályaudvar peronján a tömegben. (Elbeszélésük közben sűrűn használták az úzsasz /borzalom/ és a kasmar /rémálom/ szavakat, amin oda nem illőn elmosolyodtam, mert ezekkel a szavakkal aztán igazán nem volt dolgom évtizedek óta.) A határon és onnan idáig már minden flottul ment, a pályaudvaron a civilek 15 perc alatt leszervezték őket, élelmet is kaptak. Törökországba terveznek menni, egy napi pihenés után.

     Gábor Miklós-díj bizottsági tag mivoltomban megnéztem távszínházilag a kolozsvári Rómeó és Júliát, ifj. Vidnyánszky Attila rendezését. (Nem, sajnos nem adhatom oda a felvételt.) Nahát, épp úgy amfiteátrum épült a színpadra, mint az Agónnál! (Illetve a sorrend fordított, ez a korábbi előadás. Bár az is igaz, hogy az Agónhoz a szerző instruálta a díszletet.) Fiatalos, vidnyánszkys előadás. Az aréna itt inkább a cirkuszformát idézi – bár másodszereposztásban uszoda meg szauna is – , Bogdán Zsolt Lőrinc barátja például csillogó bohócszám. A fiatalok nászéjszakája pedig kötélen lengés a porond fölött. Az szép. Különben nem nagyon pártolja a fiatalok színészi lehetőségeit a rendezés: a báli jelenetük kiesett (afféle Kertész utcai bál ez), csak a vége maradt. Az erkélyjelenet dettó. Van egyfajta vagány fittyet hányás a nemekre: Mercutiót színésznő (Imre Éva) játssza, Benvoliót Gedő Zsolt női kebleket viselve, Kézdi Imola Montague-ja meg azt mondja a feleségét alakító, nála jó fejjel magasabb Szűcs Ervinnek, hogy gyere, kicsim. Jópofa előadás igazán – a vége sem hagyományos –, közben némiképp interaktív is, ezért aztán nem bántam, hogy így, kicsit távolabbról nézem.

vissza a lap tetejére

11. péntek

     Miskolc, A revizor Béres Attila rendezésében. Picit most már el vagyok bizonytalanodva Gogol művét illetően. Hogy sok-e vagy kevés, kellenek-e hozzáírt szövegek vagy rendezői rátétek? Amikor a miskolci előadás Cziegler Balázs tervezte díszletét megláttam, még nem is az egészet, hanem csak a külső részét, kezdés előtt a nyitott színpadon – egy vadászházat mutatott erdei festménnyel, trófeákkal és egyéb ékekkel –, akkor már azon sem lepődtem volna meg, ha beljebb majd Nagy-Magyarország térkép is lesz a falon. (Noha véletlen az egybeesés.) Nekem önmagában a házbelső színes fénycsíkok-világítása behozta a mai nemszeretem divatokat.

     Sok a szöveg – 50% Gogol, 25% Ari-Nagy Barbara dramaturg, 25% próbaidőszak, mint mondta aztán a rendező –, sok a jó színész, sok a kor- és ízlésszintfestő zene. Nincs különösebb gond semmivel. (És akkor még ott szorgoskodik jól megcsinált kis karakterszerepben Rusznyák Gábor rendező is. Egyébként Bob- és Dobcsinszkij voltak a kedvenceim: Bodoky Márk és Farkas Sándor, valamint ezen az estén jöttem rá, hogy a Hlesztakovot energikusan és élvezettel toló Simon Zoltán az unokaöcsémre hasonlít.)

     A közönség tetszéssel és nagy tapssal fogadta az előadást, szinte tüntetett a társulata szeretetével, ami azért is indokolt lehetett, mert utána jött a Revizor: vagyis Jászay Tamás beszélgetett a színen Béres Attilával.

     Miskolcon és huszonkilométeres körzetében nem lehet benzint kapni*. Ahogy jöttünk haza éjjel a színházi mikrobusszal, az M3-as bevezetője melletti emeletes pesti panelházak között nem volt egy sem, amelyik teljesen sötét lett volna éjjel 1-kor, ne lett volna egy-egy ablak mögött fény. Munka vagy aggodalom. (Megindult pentameter.)

*Oké, kihúztam. A kormány utasította a rendőrséget, hogy rémhírterjesztés miatt indítson eljárást azokkal szemben, akik valótlan információkat közölnek az üzemanyagellátás leállásáról Kormányinfó, 2022. március 11.

vissza a lap tetejére

12. szombat

     Elmentek Ánya, Kátya és a gyerekek vonattal Pozsonyba, ingyenjeggyel – az Európai Unió működik. Előtte még kiélveztek a skacok egy pizzavacsorát, amelyre Magyar Kati kolléganőm hívta meg őket – ő rendelte házhoz hozzánk. (Kedves férjem mondta, hogy a maradék is finom volt.) Most egy-két nap szünet – mosás, takarítás és főleg sürgősségi cikkírás –, aztán jövő héten újra zöld lámpa.

     Maxim kíváncsi kisfiú. Kérdezett a kiskutyáról – látta a Frédike fényképét a falon –, kérdezett New Yorkról, jártam-e ott és milyen. Megkérdezte azt is, miért engedjük, hogy ismeretlenek lakjanak a lakásunkban. A három-négy alapos ok közül a legegyszerűbbet mondtam: anyukám emlékére. Ő nagyon jó asszony volt – a segítőkészt nem tudtam oroszul, de a helpfult is megértette Max –, és most ezt tenné, ebben biztos vagyok. Vagyis ezt szeretné tenni, ám apukám aligha engedné. Úgyhogy én most helyette is. Ha már a kedves férjem egyáltalán nem az apukám. Nekem adta Max a piros-fehér csíkos sapkás manóját, amit a nagymamája kötött neki.

     Bizonyos értelemben hasznára is válik ez a helyzet a mi országunknak, ami alatt nem a vezetőinket értem, hanem az embereket. Rengetegen segítenek a menekülteknek, és ezenközben megérzik, rájönnek, hogy segíteni jó.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

     Nem rövid pályám során most másodszor találkoztam avval, hogy egy színház, amelytől kritikaírás céljából elkérem az általa bemutatott, új darab szövegét, szerzői jogi okból elutasítja a kérést. Amikor először történt ez, akkor is az Átrium volt az illető színház, meg most is. Azért érdekes ez, mert ezt a színházat két színikritikus alapította és viszi, immár nem színikritikusként persze.

     A trianoni csata a szabadkai Kosztolányi Színház és az Átrium közös produkciója. Hát nem olyan, mint a Koltay Gáboré. Urbánusabb. (Ezt Papp Timitől kaptam.) Urbán András rendezte. (Volt egyébként két, megegyező részlet: Horthy Miklós 1919-es, Budapestre bevonulós beszéde és Illyés Gyula.) A szöveg a próbafolyamatban született, a játszócsapatban öt szabadkai színész – Fülöp Tímea, Verebes Andrea, Mészáros Gábor, Kucsov Borisz, Búbos Dávid, valamint Péterfy Bori, Alföldi Róbert és Kovács Máté. Nem egy színészi Kánaán a dolog. (Szemügyre vettem a Miskolcon hiányolt Nagy-Magyarország térképet.)

     Lehetséges színház ez. Vegyesek a benyomásaim a két, egymástól elütő részről. Az előadás első fele a nyersebb, noha a második durvább. A széken ülnek és beszélnek jellegű első részt tartom többre. A második mozgalmasabb, de elgurul. A továbbiak cikkbe mennek.

vissza a lap tetejére

14. hétfő

     Dr. Ragány Misa (szül.: 1986, a békéscsabai színház sajtósa, majd az EMMI előadó-művészeti főosztályvezetője, idén februártól a soproni színház igazgatója) Facebook-posztja:

     „Értékteremtő színházművészeti és könnyűzenei tevékenysége elismeréseként Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetést kaptam! Az elmúlt 23 évben sokat dolgoztam, eljátszhattam több mint 50 színházi szerepet, mind prózai, mind zenés műfajban. A közelmúltban énekesként élő legendákkal dolgozhattam együtt. Nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy állami kitüntetést vehettem át, ezáltal úgy érzem láthatóvá vált a befektetett munkám. Mindenkinek hálásan köszönöm, akik lehetőséget adtak nekem, segítettek az utamon. A jövőben még nagyobb alázattal fogok alkotni. Tapasztalataimat a soproni kulturális élet továbbvirágoztatására fordítom. Köszönöm édesanyámnak, hogy mindig támogatott és hogy most is velem volt.

     Addig is hallgassátok szeretettel a Nemzeti dalt:

     Az alábbiakban pedig minden munkámnak, amely hozzásegített az elismeréshez, megadom a tiszteletet azzal, hogy felsorolom. Színházi munkáim:

Neil Simon: Furcsa pár - Félix Ungar (Cervinus Teátrum, rendező: Dósa Zsuzsa, 2021)

Martin – Jilo – Adenberg: A kincses sziget - Louis Stevenson / Dr. Livesey / Ben Gunn (Pesti Magyar Színház, rendező: Halasi Dániel, 2021)

Egressy – Sebestyén – Müller: Vadak Ura - Agonisz (RaM Színház, rendező: Pataki András, 2021)

Dickens – Belinszki – Gulyás – Tatár – Varga: Twist Olivér - Koporsós (Cervinus Teátrum, rendező: Varga Viktor, 2021)

Herczeg Ferenc: Kék róka - Trill báró (Cervinus Teátrum, rendező: Dósa Zsuzsa, felolvasó színház, 2020)

Boldizsár – Szörényi – Bródy: István, a király - Laborc (Kisvárdai Várszínház, rendező: Puskás Tivadar, 2020)

Várkonyi – Miklós: Sztárcsinálók - Péter apostol (PS Produkció, rendező: Szente Vajk, 2020)

Presser – Sztevanovity D. – Horváth P.: A padlás - Herceg (Csiky Gergely Színház, rendező: Bergendi Barnabás, 2019)

Moličre: Tartuffe - Valér (Cervinus Teátrum, rendező: Varga Viktor, 2019)

Hugo – Boublil – Schönberg: A nyomorultak - Marius (Kisvárdai Várszínház, rendező: Korcsmáros György, 2019)

Anton Pavlovics Csehov: A dohányzás ártalmasságáról - Nyuhin (Cervinus Teátrum, rendező: Dósa Zsuzsa, felolvasó színház, 2018)

Anton Pavlovics Csehov: Leánykérés - Lomov (Cervinus Teátrum, rendező: Dósa Zsuzsa, felolvasó színház, 2018)

Belinszki – Gulyás – Varga: Holle anyó - Márkó (Cervinus Teátrum, rendező: Varga Viktor, 2018)

Peter Karvaš: Hátsó bejárat, avagy Gyönyörök kedd éjfél után - Sir Ivor (Cervinus Teátrum, rendező: Dósa Zsuzsa, felolvasó színház, 2018)

Frederick Stroppel: Sors bolondjai - Chuck Galluccio (Cervinus Teátrum, rendező: Dósa Zsuzsa, felolvasó színház, 2018)

Peter Karvaš: Éjféli mise - Brecker hadnagy (Szarvasi Vízi Színház, rendező: Dósa Zsuzsa, felolvasó színház, 2018)

Alan Jay Lerner – Frederick Loewe: My Fair Lady - Harry (Békéscsabai Jókai Színház, rendező: Radó Denise, 2018)

Székely Csaba: Bányavirág - Mihály, orvos (Cervinus Teátrum, rendező: Dósa Zsuzsa, felolvasó színház, 2018)

Schiller – Belinszki – Gulyás – Tatár – Varga: Ármány és szerelem - Wurm (Cervinus Teátrum, rendező: Varga Viktor, 2018)

Fenyő – Novai: Hotel Menthol - Bringa (Cervinus Teátrum, rendező: Varga Viktor, 2017)

     Jó, megállok, a gyerekszerepekig nem megyek vissza. Hány szép szerepet felolvasott Szarvason! Fáj, hogy egyiket sem hallottam.

vissza a lap tetejére

15. kedd

     Ígértem ehelyütt, hogy soha többé nem vesztegetek szót az állami művészeti díjakra. De azóta megtudtam doktor House-tól, hogy a sosem csak a mesos szó visszafelé.

     Az idei Jászai Mari-díj lista teljes fényében megmutatta, hogy ez a szakmai kitüntetés, amelyet a tehetséges fiatal alkotók elismerésére alapítottak, funkciót váltott. Jelenleg két-három, hatalmilag pozicionált színigazgató vetélkedése; melyikük tud több korosodó színészének majdani nyugdíjkiegészítést adatni, tekintettel a díjhoz kötött művészjáradékra.

     Megértettem az idők szavát, úgyhogy 2017 után most újra összehívtam a színigazgatóktól független magambizottságot, hogy hivatásos néző mivoltomban Jászai Mari-díjat ítéljek oda olyan, szintén 50 év fölötti színházművészeknek, akik már sok éve mulasztásos díjelmaradásban vannak.

     Nemzeti ünnepünk alkalmából színházművészeti tevékenységéért Jászai Mari-díjban részesítem:

     KARDOS RÓBERT színészt, a tatabányai Jászai Mari Színház tagját

     NÁRAY ERIKA színészt

     PARÁSZKA MIKLÓS rendezőt, tanárt, a Csíki Játékszín alapítóját, volt igazgatóját

     POKORNY LIA színészt

     SZABÓ GABI színészt, a József Attila Színház tagját

     TAKÁTSY PÉTER színészt, a Katona József Színház tagját

     THURÓCZY SZABOLCS színészt, a Pintér Béla és Társulata tagját.

     (Ha minden így marad, ahogy van, akkor jövőre a díjlistámat Enyedi Éva nyitja majd és Horgas Péter tervező folytatja. 2024-re pedig életkorilag beér Botos Éva, a vajdasági Mezei Zoltán, Ari Nagy Barbara dramaturg és az erdélyi Keresztes Attila díja is. De bízzunk abban, hogy az igazi díjosztók megelőznek.)

vissza a lap tetejére

16. szerda

     Hétfőn éjjel telefonáltak a Migration Aidtől, hogy küldenek egy embert – az első férfivendég! –, aki csak angolul beszél, egy éjszakát kér, reggel megy vonathoz. Mire ideért, olyan ember lett belőle, aki csak ukránoroszul beszél, és két éjszakát tervez, mert másnapra várja Budapestre a feleségét Varsóból. Az asszony a háború kezdetén elutazott a Varsóban egyetemre járó lányukhoz. (És elvitte az összes gurulós bőröndjüket, így az embernek már csak cipelős maradt.)

     Jevgenyij nyugdíjas mozdonyvezető Zaporizzsjából. Irigyeltem kicsit, hogy náluk ilyen korai a nyugdíj, ám kiderült, hogy idősebb nálunk 6-7 évvel, csak nem látszik rajta (легкая атлетика – mondta). Okosan úgy gondolta, hogy már túl sokan mentek nyugat felé, ezért ő Szófiába tart, ahol a munkabarátai közül valaki felajánlott neki egy lakást. Úgy tervezték, hogy Pestről indulnak az asszonnyal Szófiába.

     Konzultáltunk a terepen jártas unokahúgommal, aki rögtön mondta, hogy ne jöjjön ide a feleség, inkább célozza meg Szófiát Varsóból. Az sem volt egyszerű aztán, Jevgenyijt egyedül útnak indítani. Nagy nehezen sikerült buszjegyet venni. A járat Bécsen (!), Zágrábon és Belgrádon keresztül megy Szófiába.

     Több befogadó körünk után úgy néz ki, hogy egyre nehezebb tovább utazniuk a menekülteknek, miközben itt maradni sem lehet. El fog jönni a pillanat, hogy az 1-2 éjszakai vállalások után nincs hová mennie a vendégnek. Hol az az állami valami, az az operatív törzs vagy bármicsoda, amelyik megmondja majd, hová küldhetem őket? Mi az a hivatalos szerv, amely gondoskodik az elhúzódó elszállásolásukról? Az melyik szervezet is volt, amelyik az eucharisztikus világkongresszusra érkezőket elhelyezte, egyetemistákat is kirúgva kollégiumokból?!

     Reggel megmutattuk Jevgenyijnek, hogy az ágya fölött az egyik képen egy mozdonyvezető kolléga nagyapa mosolyog – nem az enyém, kedves férjemé. Mielőtt nekivágtunk a városnak, kokárdát tűztünk a kabátjára. (Nem hallgatva el I. Miklós cár dicstelen szerepét a nemzeti ünnepünkben.) Remélem, nem verik majd meg a kokárda miatt a Habsburgok. Vagy a horvátok. Vagy a szerbek.

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

     Két színházzal jövök. Kedden este jártam az RS9-ben, megnézni az Én vagyok a szél előadását. Szerintem sokkal jobb cím ez, mint amilyen a kortárs magyar színdaraboknak lenni szokott, de hát ez nem is kortárs magyar, hanem kortárs norvég, Jon Fossétól, akinek ismerhetjük néhány ködgomolyos, szikáran költői darabját. Domsa Zsófia fordította, Szabó K. István rendezte, Cári Tibor zeneszerezte, két színésznő játssza: Szorcsik Kriszta, aki vajdasági színésznőből lett pesti és Fazakas Júlia, aki pedig erdélyiből. Mindketten mezítláb, fekete nadrágban és fehér föliben a színen, összehangolt szólamban. Fazakas Juli figurája a lágy, elomló és bonyolult, Szorcsik Krisztáé a szálkás és egyenes. Hátul a falon bekeretezett fotó, a kép előterében felismertem Kovács Ágnes Annát. Színésznő volt, rég meghalt, öngyilkos lett 33 évesen, rajongtam a bánatos szépségét. Az ő emlékére született az előadás. A végén egy bejátszásban énekel valamit, hát az megmarad, jó, hogy megmaradt.

     Igazából én sajnos alatta maradtam ennek a szofisztikált irodalmias művészetnek. A férfi, aki mellettem ült a nézőtéren, rögtön a játék első percében elővett egy nagy füzetet meg egy ceruzát. Odasandítottam rá a jobb szemem sarkából; csak nem egy számomra ismeretlen kritikus kolléga ő, aki jegyzetelni fog? De nem, hanem a színésznőket rajzolta le az előadás alatt. Talán azt a rajzot kellett volna most idetennem.

     Tegnap az SZFE végzős bábosainak vizsgáját láttam az Urániában, az Itt egy lány elásta magát címűt (na, ez jó cím), de azt most csúsztatom.

vissza a lap tetejére

18. péntek

     Az Uránia alagsorában játsszák az Itt egy lány elásta magátot – nem látszik a termen az alagsorság. Tetszetős ez a bábosztály, volt már szerencsém hozzájuk néhányszor. Most Pass Andreával dolgoztak, az Andalúzia kutya című szürrealista némafilmnek, alkotóinak (Luis Buńuel, Salvador Dali) és környékének, valamint egyebeknek és maguknak felhasználásával. Jópofa, derűsen lebegő produkció. Nekem talán a szememre hányható, hogy el nem mosolyodtam egyszer sem, de ez esetleg avval áll összefüggésben, hogy mostanában olykor sértegetem a kritikusi hányparancsolat ama pontját, amely szerint a kritikus mindig frissen, kipihenten néz előadást. (Kikerestem, „csupán a pontosság miatt”.)

     Tegnap Nyíregyházára mentem Kurázsi mamára, rendező Keresztes Attila, főszereplő Pregitzer Fruzsina. Aláment az élet Brecht darabjának a háborúval, az biztos. Talán épp ezért is: kinek van kedve ma Kurázsit nézni. Úgy találtam, az előadás kemény, sötét, alvadtvérszínű, ám nem elég jó, nem elég szuggesztív ahhoz, hogy ne hagyja magát lerázni. De ne többet erről, mert kritikát írok.

     Tegnap volt az első olyan nap, olyan éjszaka, amikor a szabad bejárás ellenére nem érkezett hozzánk senki. Félő, nem azt jelenti ez, hogy fogynak a menekültek.

vissza a lap tetejére

19. szombat

     Múlt éjjel se senki, de már értem. Ezt írta ki egy önkéntes tolmács a FB-re:

     „Eddig azon háborogtunk, hogy az állam nem csinál semmit, most viszont azon aggódom, hogy csinálni fog. Hétfőtől mentesítik a Keletit és a Nyugatit, Kőbánya-Kispesten állítják meg a záhonyi vonatokat, a SYMA csarnokba viszik az érkezőket, busszal. Kérdés, számítanak-e a civilekre, hogyan férnek hozzá azok, akik eddig csinálták. (…) Kiválóan van időzítve, mikor kell átvenni a befutó stafétabotot, és a választási célszalagban lengetni. Tegnapi orosz nyelvű Szabad Európás hír, hogy már csak kocsin lehet menekülni. (Vagy átsétálni a határon, teszem hozzá, a határmenti helyekről.) Ma már nem lehet menekülni kocsin sem, félnek, hogy nem lesz benzin útközben, a vasutak leálltak, a buszok kockázatosak. Ma sokkal kevesebben érkeztek. És azonnal meg is történt az állami lépés.”

     Tehát nem tudni, jönnek-e még tömegek, eljuthatnak-e a határig. Ha igen, mostantól az állam helyezi el őket. Ez érzetre, lelkileg persze nem olyan segítség lesz a háború elől menekülő, traumatizált nőknek-gyerekeknek, mint amikor a pesti emberek hazavitték őket. (Pláne ha a katonákra bízzák ezt is, mint a tömeges oltás lebonyolítását!) Vajon megkapják-e majd egyenként a segítséget a továbbutazás megszervezéséhez? (Ó, az én remek unokahúgom még repülőjegyet is vett egy pénztelen családnak.) Lesz-e a SYMA-csarnokban wifi, hogy tarthassák a kapcsolatot az otthon maradtakkal? Elszeparálják-e valamelyest a családokat, intim szféra jelleggel? Lesz-e ott vagyonbiztonság? Igaz, legalább a tapasztalataikat megoszthatják egymással. Ilyesmiken töprengünk.

     Úgy néz ki, a civil befogadás – amely működött! – véget ér. (Talán érdeke is a kormánynak, hogy egyszerű polgárok ne nagyon találkozzanak menekültekkel. Hátha a hivatalos propagandának ellentmondó információkra tennének szert.) Mindenesetre bejelentkeztem keddre önkéntes koordinátornak egy most nyíló (civil) átmeneti befogadószállásra. Lássuk, mi a helyzet, mire lehet még szükség, amikor a kormány – amelyben mi nemigen bízunk – kézbe vette a dolgot.

     Takarítás közben találtam egy 2 hrivnyást, meg egy 10 kismukis érmét. (Nem sikerült leolvasnom róla, mi az ukrán kismuki neve.) Beköltöztettem Max manót hozzám egy polcra.

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

     Ezt sem tegnap írtam, csak mindig előbbre vettem a más szerzők cikkeit.

     Megismerkedtem Zsófival – aki szegedi egyetemista, és ő a választottam a szakmai lapok mentorálási programjában –, elmentünk a Fészek Klubba a Forgács Péter rendezte Mi van veletek című embertárlatra (utána pedig Tatabányára a Közellenség utsó előadására, de arról majd holnap). A Mi van veletek kábé olyan esemény, mint a Textúra volt, amikor klasszikus festményekre írtak szövegeket kortárs írók, és azokat színészek adták elő a Szépművészeti Múzeumban vagy a Galériában, a néző pedig izgatottan bóklászva keresgélte őket a termekben. Itt is hasonló a helyzet, csak nincsenek festmények meg irodalmi szövegek. Hanem a néző nyilak mentén elindul a Fészek épületében – egyik tér jobb, mint a másik, ráadásul nézői szempontból kényelmesek is –, és talál egy-egy színészt, vagy dramaturgot, vagy zenészt, vagy grafikust (de legtöbbször színészt), aki csinál vagy beszél valamit, amivel kifejezi, hogy van. (Úgy is, hogy van, meg úgy is, hogy hogyan van.)

     Van kellemes állomás, van fura, van érdekes, van különös, van hülyeség, van okosság, van meghiúsult – mert Honti György lenyomatát nem találtuk –, van emlékezetes (Lestyán Attila házilagos öltözése és vetkezése szerepből szerepbe, volt egy pillanat, amikor majdnem felálltam és odamentem segíteni neki lehúzni a hátán a szűk fekete tüllblúzt, de nem mertem), ám a legrendkívülibb kétségkívül a Simkó Kati zuhanyozója. A zuhanyfüggönyt is teleírta a karanténnaplójával, de nemcsak azt, hanem a szűk előtérben a csempéket, a falakat, az alacsony plafont, mindent teleírt. Áll bent a függöny mögött – a külső folyosó egy pontjáról belátni a lichthófban lévő redves ablakon át a fejére –, és mondja, mondja megrendítő monológját. Egyedül voltam ott akkor éppen, el is ment az erő a lábamból, leültem a földre, ne is lássam, ne is lásson, csak ültem ott, hallgattam őt, olvastam a sorait és restelltem magam.

vissza a lap tetejére

21. hétfő

     A Kohlhaas Mihály-történet önmagában is erős, és Tasnádi Istvánnak a Közellenségben sikerült hozzáadnia avval, hogy behozta a képbe, a kép középpontjába a Kohlhaas két fekete lovát. A Kanca és a Csődör, a férfi-nő dichotómia, a történtek ellentétes megítélése. Eszembe is jutott, hogy hasonló jellegű összeütközések lehetnek ott is, ahol mondjuk egy férfi (tegyük fel, ukrán) harcolni akar a háborúban, a nő pedig (tegyük fel, szintén ukrán) tiltakozna ellene.

     A Vidovszky György rendezte tatabányai Közellenségben Király Attila játssza Kohlhaast, akit kifejezetten férfias színésznek tartok. (Akkor is ő volt a legférfiasabb, amikor a Teljesen idegenekben átmenetileg melegnek hitték.) Farmernadrágos, piros-fekete kockás inges pasas, akár egy pedagógus. Amikor úgy döntött, hogy jogi harcba száll az igazságáért, vásárolt egy fekete diplomatatáskát, amivel aztán később kegyetlenül tudott embereket verni, ölni. Volt valaha Kohlhaasnak otthona is, ám azt a díszletelemet – a ház leereszkedő frontfalát – merőben feleslegesnek és oda nem illőnek éreztem. Amúgy itt minden rozsdás volt, fémes, zajos, robajos, döngő.

     A két lovat Danis Lídia és Dévai Balázs játszották. Szeretem, ahogy ebben a darabban ki szokták találni a lóábrázolást. Jelzésszerűen, de érzékletesen. Ezúttal a magas térdemelés járás közben, meg a vaskos talpú fekete csizma. Néhány hajlékony testmozdulat, és Danis Lídia fekete, sörényszerű hajának félredobása egy-egy nyakrándítással. Szép, összeillő párosnak bizonyultak.

      Ült a nézőtéren az első sor közepén egy fiatalember a szülei között, feltehetőleg mentálisan beteg. Valószínű, nem figyeltünk volna fel rá, ha nincs annyi erőszak a darabban, alighanem az hatott rá rosszul. Többször felállt, és amikor leültették, akkor is nyugtalan és zaklatott maradt, rázta a fejét, ingatta magát hosszasan. Ki-ki a maga világában és módján, de mind védtelenek vagyunk.

vissza a lap tetejére

22. kedd

     Van vendégünk, mivel kolozsvári kritikus kolléganőm, Köllő Kata Katabányára készül a MOST fesztivál zsűrijébe, és hívtam, jöjjön egy-két nappal előbb, időzzön nálunk és nézzen színházat Pesten is. Úgyhogy elmentünk este az Isten, haza, család előadására a Kamrába.

     Ej, hát nemcsak de jó ez, de milyen élvezetes is!

     Kósza hozzáfűznivalóim:

     Most vettem csak észre, hogy az októberi bemutató után írt kritikámban Mészáros Bélát véletlenül nemcsak Hunornak neveztem, de Magornak is.

     A második felvonás norvég betétjében fokozottan figyeltem a pompás szőke gyászoló női kart, mert ősz óta sokat tanultam már a dán nyelvből a Duolingón. Nem, sajnos nem hasonlít a norvég nyelv a dánhoz, úgy tűnik, legalábbis egyetlen olyan szót sem fedeztem fel a pompás szőke gyászoló női kar norvég sirámaiból, amit boldogan megérthettem volna a dán alapján.

     Az első felvonás Árpád, vagyis Fekete Ernő születésnapja körül forog; ünneplés, ajándék, torta. Fekete Ernő két napja volt ötvenéves. Na most ha én vagyok a színház, és megkeres a köztársasági elnök hivatala, hogy a köztársasági elnök szeretne az Isten, haza, család előadására eljönni, az idevágó jelenetbe meglepetésszerűen belépni, és Kossuth-díjat adni át Fekete Ernőnek, akkor udvariasan és határozottan elutasítottam volna ezt a kérést. De mondtam volna, hogy az előadáson szívesen látjuk, és a végén, a tapsnál színpadra léphet, hogy átnyújtsa Fekete Ernőnek a Kossuth-díjat, „Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során a magyar és világirodalom legjelentősebb drámai szerepeiben nyújtott emlékezetes színpadi, valamint jelentős filmes alakításai elismeréseként”, mint az indoklásnak megfelelő színművésznek.

vissza a lap tetejére

23. szerda

     Ez volt a Melancholy Rooms.

     Átmentem a Nyár utcai átmeneti szállásra koordinátornak tehát. Ez eredetileg egy hostel, de most kivették a szervezők a menekültek számára. Nincs nagy tumultus, talán tucatnyian lehettek a jelenlegi 31 férőhelyen. Úgy hallottam, hogy a csarnokban, ahol államilag fogadják a menekülteket, csak egy segítő szervezet lehet bent, és ők intézik a kit hová ügyeket. Mivel a miniszterelnök tegnap épp odalátogatott, fényképezkedett, kampánykodott, ezért rögtön tudni lehetett, hogy munka most nem folyik ott, így várni kell még arra, hogy a Nyár utcai hely bekerüljön a vérkeringésbe. Talán a napokban ez megtörténik. A recepción ülve mindössze egy fáradt harkovi asszonyt és a 15 éves lányát volt módom fogadni, elhelyezni és beavatni mindenbe. Nagyon megörültek a szép szobájuknak, sőt eleve azon nevettek, hogy felkaptam a bőröndjüket és felvittem az emeletre, mondván, hogy fiatal vagyok és erős, jóllehet hármunk közül kétségtelenül én voltam a legkevésbé fiatal.

     A fennmaradó időmben korrektori munkát végeztem a segítők számítógépének különböző táblázataiban. Most, hogy ilyen járatos lettem az üzemmenetben, megyek holnap is.

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

     Tegnap lett volna egy vidéki színházam, de partnerek hiányában meghiúsult. Aztán lett volna egy másik, az meg elmaradt.

     Ma előveszem az utolsó idézetemet a Zsindely Ferenc naplójából, amelyen már túlvagyok.

     1944. december 20.

     A Szabadság téren 5 hulla hevert egymás mellett, s mindegyik mellén egy-egy papíros ezzel a felírással: „Egy testvérért öt zsidót!” Az eset előzményéről senki nem tud semmit. Valami nyilas-testvérért állhattak bosszút, de hogy mi érte ezt a testvért? Eddig a nyilas párt titkolni szokta az efféle önbíráskodásukat. Beszélni azonban annyit beszélnek róla, hogy én már nem is hiszem. Autókról, amelyek megállnak a Duna partján, s amelyekről zsidókat taszigálnak elő: fejbe vágják őket, vetik a Dunába. Lövés hangzik el éjjel az utcán: mi volt ez biztos úr? A nyilasok agyonlőttek egy zsidót, – feleli közönyösen a rendőr. Mert a nyilasok orvtetteinek hírét legbuzgóbban a rendőrök terjesztik. De ha minden éjszakai puskalövés egy-egy zsidó halálát jelentené, akkor már réges-régen nem lenne zsidó Budapesten*.

*A könyvbeli lábjegyzet: Szálasi hatalomátvételét követően azonnal megkezdődött a csillagos házakba, majd a gettókba költöztetett zsidók kirablása, zsarolása, illetve a minden egyéb indok nélküli nyilas terrorakciók. Mivel igyekeztek a pogromok nyomait eltüntetni, a holttesteket rendszerint a Dunába dobták, később pedig már tudatosan a Dunánál történtek a kivégzések. A legtöbb gyilkosságot a Lánchíd pesti hídfőjénél követték el, de gyakori kivégző hely volt a Rákos-patak torkolata, a Szent István park, az Eskü tér, a pesti szállodasor, a Ferenc József rakpart. A Duna-parti kivégzések száma 2600-3600 főre tehető, éjszakánként 50-60 zsidó embert végeztek ki.

*Saját lábjegyzet. Ezekben a napokban, 1944 karácsonyán látták utoljára a nagyapámat, összeverve, amint a Horthy Miklós úti (ma: Bartók Béla út) nyilasházból csoportban elindították a Duna felé.

vissza a lap tetejére

25. péntek

     A szolnoki Sirályról.

     A tegnapi műszak mozgalmasabb volt a Nyár utcában, mint a keddi. Volt két társnőm, akivel flottul ment minden. Az egyikük hajléktalanmenhelyet visz, úgyhogy nagyon tudja ezt a részét a dolognak. A másikuk, egy fiatal lány Kárpát-Ukrajnából telepedett át évekkel ezelőtt, tehát beszél ukránul, oroszul meg angolul, és a számítógépen is ügyes, ezért ő vette meg a Rudenko család repülőjegyét Ciprusra, nekem csak kifizetnem kellett (mit volt mit tenni) a bankkártyámmal. Utána a másik önkéntes elkísérte a hálás fiatalasszonyt egy jó kis pénzváltóba, így hamar befoltoztam a családi kasszán támadt lyukat. Úgy van egyébként, hogy elég kiírni a FB-re, mire volna szükség, és máris érkezik valaki. Tegnapra például lettek üres füzetek, papírok, tollak, filcek a közös helyiség egyik asztalára, hogy a gyerekek ügyködhessenek.

     Este az Örkény Stúdióban a Jelenetek a bábuk életéből, amiről már tudtam, hogy jó, mivel Kata még a bemutató előtt látta kedden. Püspöklila szőnyegen ültünk, 162 rizspapiros csillár alatt, és nézhettük közelről ezeket a remek színészeket, ebben az érdekes összeállításban. Mondjuk alávágott az előadásnak egy néző, akinek a rezgőre állított telefonja hívást jelzett az első hosszú Polgár Csaba – Nagy Zsolt jelenetben. Nem adta fel magát az illető, nem nyúlt a telefonjához, inkább hagyta csörögni. Legalább öt percig hallgattuk a zümmögést. Nagy Zsolt megállt a szöveggel, várta, hogy elmúljon vagy kikapcsolják – izé, van ebben gyakorlata –, de az emberünk nem reagált, még mindig megúszni akarta, nem lezárni a kínos incidenst (vagy incidenset). Aztán Polgár Csaba végzett, kiment, és Nagy Zsolt, amikor egyedül maradt, mégiscsak lerendezte az ügyet.

     Ördög Tamás vitte színre ezt a Bergmant Für Anikóval, Gálffi Lászlóval, Takács Nóra Diával és a magával hozott Kiss-Végh Emőkével. Körülbelül olyan ez az előadás, mint amire a Dollár Papa Gyermekei nyersen (élet)közeli produkciói alapján Ördög Tamástól számítani lehetett. De azt ki gondolná, hogy Chopin Nocturne-re ilyen jól lehet ölni.

vissza a lap tetejére

26. szombat

     Amire tegnap mentem volna, az elmaradt. Megnéztem helyette a Madách Színház online premierjét, A két egyetlent. Fráter Zoltán írta Karinthy Frigyesről és a két (egymás utáni) feleségéről, Judik Etelről és Böhm Arankáról. Úgy írta, hogy zömmel összerakta Karinthy-versekből, írásokból, levelekből. Szirtes Tamás rendezte, megkívánván katonás színészeket. Film – szín – játék a műfaji megjelölés. Némiképp tanácstalanul ültem előtte, zavarbaejtő a műfaji kavalkád. A helyszín színpadi díszletszerű, a vágások filmszerűek. A hangeffektek, a fekete-fehérre váltások, a vakító műtőslámpa átkötések művészi(eskedő)k. A színészek kezükben tollal, papírral mondták a leveleket. Az Előszó sorai különböző képkivágatokban ismétlődtek. Áttűnésekben kerültek hőseink innen-oda. Közben meg hasonlított a dolog azokra a dokumentumfilmekre a Spektrumon, amikor repülőgép-szerencsétlenségek okai után nyomoznak, és a szereplők a jelenetek rekonstruálásában úgy csinálnak, mintha ők lennének a valós személyek.

     A spanyolnáthában fiatalon meghalt színésznőfeleséget Fekete Réka Thália adta. Kicsit szavalósan, természetes hangot nehezen találva. Jordán Adél pontosan ábrázolta, milyen idegesítő lehetett Böhm Aranka, amikor csábítóként mórikálta magát. Karinthyról az elején beadtak egy mosolygós fényképet, amit nem ismertem. Jean-Paul Belmondóra emlékeztet azon: az erős, duzzadt arcrészek, a vaskos orr, száj, fül. Fekete Ernő, aki játszotta, lágyabb, puhább külalakú. De ott volt neki Karinthyhoz a világos szeme a kerek szemüveg mögött, a gyermeki rajzolatú szája, a girbegurba alsó fogsora. Mármint a színészi formátumán túl persze.

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

     Jártam már idén Kecskeméten (íme), de tegnap megint. Időm engedte, hát feltérképeztem a színházépületet. Az 500 férőhelyes nagyszínházban összesen hét női vécéfülke van. A pincében, a büfé szintjén kettő. (Nagy sor.) A földszinten kettő. (Nagy sor.) Az erkélyen három. (Közepes sor.) Lehet, eredetileg stadionnak építették, és a férfivécékre koncentráltak.

     A Szente Vajk rendezte Rómeó és Júliára mentem, amelyről lehetett tudni, hogy két divatház küzdelmeként ábrázolja a Capulet–Montague ellentétet. A Capulet márka logója úgy néz ki, mint a Chanelé, a Montague-é pedig a Magyar Művészeti Akadémiáéra hasonlít. Az előadás eleje az, hogy egy divatbemutatón zenésen, táncosan összetűznek a felek. Rögtön nem értettem, miért nem a Rómeó és Júlia musicalváltozatát játsszák, ha ez itt olyan, mint egy musical. (Szemenyei János komponált hozzá.) A vége is olyan, mint egy musical: zenés, táncos tapsrend és hujogatás. A közepe is olyan, hiszen itt a musicalműfaj eszközeit használják Shakespeare-hez, a világítástól a tömegmozgatáson át a ritmusig és tovább.

     Leginkább Kovács Vecei Fanni e. h. tetszett. Igaz, Júliájában nincs semmi nőies – ezt a mögöttem ülő néző állapította meg, és magamban igazat adtam neki –, de hát mitől lenne: farmerkertésznadrágban egy majdnem-Pollockot fest a falra. Túl sokat gesztikulál, de a hangvétele természetes. Vannak költői sorok, amelyeket csak iróniával képes elmondani, és ez jól áll neki.

     Ami a rendezést illeti, bántónak találtam, hogy Szente Vajk milyen alacsonyra kalibrálta a közönség felfogóképességét. Az ötleteit általában többszörösen szájba rágta. Például amikor Szemenyei János Mercutiója (a veronai focicsapat játékosa) Shakespeare-jelmezt vett fel a Capulet-bálra, akkor felmutatott egy Shakespeare-arcképes pólót, ha talán nem jöttünk rá, kinek öltözött. Vagy amikor Sipos Imre Capulet papa a lánya szobájában (Júlia és Rómeó nászéjszakája után) odament az ágyhoz, ráhajolt a lepedőre, mintát vett az ujjával, megszagolta. De biztos nem értjük ennyiből, ezért felszedte és meglengette a lepedőt, hadd lássuk a vérfoltot. Különben bizonyos színpadi bátorságot is forszíroztak: Mercutio lehugyozza Capuleték kirakatát, Montague-né nyílt színen vágja el a saját torkát. Általában a kitalálások szeleverdinek, felszínesnek és összefüggéstelennek hatottak.

     Azt pedig kikérem magamnak úgy János barát, mint az őt játszó Sirkó László nevében, hogy ő a pillangókéses, laméöltönyös Capulet apuka besúgója.

vissza a lap tetejére

28. hétfő

     Még azt akartam mesélni Kecskemétről, hogy amikor Mercutio (vagyis Szemenyei János, akit nem igazán tudok sportembernek nézni, hiába focista itt meg vív, kirakatibábu-kar/d/dal) a Mab monológot mondta, némi fehér porral összefüggésben, akkor egyszer csak lejött a nézőtérre, ahol ebben a pillanatban felkapcsolták a villanyt. Az előttem ülő néző épp az orrát fújta, és egyszerűen megdermedt, megmerevedett zsebkendővel a kézben, nyilván azt hitte, hogy ő csinált valami rosszat, és most elveszik a zsebkendőjét és kiküldik őt.

     Tegnap az Átriumba mentem freeszfe-előadásra, Dohy Balázs rendezői vizsgájára, akinek ez volt a referenciája nálam. Most Wolfram Lotz általam nem ismert, A nevetséges sötétség című művét vitte színre. Meglepő választásnak találtam. És nem voltunk könnyű helyzetben mi ott az 1. sor 1-2. helyén, részint mert a lehető legtávolabb estünk a hosszan monologizáló Samudovszky Adriántól, részint mert súlyosan epikus ez az egész. De végül is jól vettük az akadályt, hiszen néznivaló színészeket láttunk. Jelesül ott volt huncut kedvvel Fekete Ernő, és eleve nagyszerű, hogy ilyesmibe keveredik. A fiatalok közül Kövesi Zsombort találtam feltűnően jónak. Nem emlékszem, hogy láttam őt korábban – bár valószínű, csak talán nem jegyeztem meg –, de akkor most jegyzem meg, mert minden mondatát tökéletes ritmusban és tónusban mondta, muszáj volt tapadni rá. Elnéztem az alkatát, szeretném, ha nagyon tudna táncolni, de ez csak egy ilyen szakmai magánsóhaj részemről.

vissza a lap tetejére

29. kedd

     Bejelentkeztem a Kapos Hotelbe, és az adatlapra szokás szerint Bródy János megénekelt személyiigazolvány-számát írtam be. (Mert azt tudom fejből, ellentétben a sajátommal.) Aztán meglepő módon elkérte a portás az igazolványomat és lefényképezte. De nem vetette egybe a kitöltéssel, úgyhogy majd csak később fogok lebukni és letartóztattatni.

     A kaposvári gyerekszínházi biennáléra jöttem, ám csak röviden sajnos. Ma már haza is kell mennem, hogy délután esküt tehessek Budán, a szavazatszámlálási bizottsági tagsághoz. Elsőre két olyan előadást láttam, amelynél erősen megterhelt, hogy az interaktivitást elhárítsam, és kevés erőm maradt olyasmit találni bennük, aminek örültem. Az egyik a pécsi Bóbita Bábszínház #Apa_anya_én című színházi nevelési előadása, a másik a Manna és a Bethlen téri Színház részvételi versszínháza, a Szívlapát.

     Alapjában véve a szabadkai Népszínház Újvilága csábított most ide. (Bár egy csomó minden lesz még itt a héten, ami szintén érdekelne.) Pass Andrea darabja és rendezése elsőre is átütő volt, amikor díjat adtunk neki a Marczibányi téri szemlén. Azóta tárgyával annyi történt, megrázó módon, hogy jobbszélről középre mozdult el, és ráadásnak a darabban említett Puty. elnök alaposan rágabalyított a dologra. A kiváló szabadkai erők gyarapodtak G. Erdélyi Hermina bakfis lányával, Greguss Lillával, aki a járvány előtti bemutató idején még középiskolás volt, azóta felvették az újvidéki akadémiára. Elsősként nem is szabad játszania, külön engedéllyel jöhetett el ide, hogy felújítsák a produkciót egy utolsó előadás kedvéért. (Látom – mondta utána a büfében Hermina a lányát játszó lányáról –, hogy fél év alatt mennyit erősödött, fejlődött, amióta színművészetet tanul.) Erről az előadásról itt most a szokásos okból nem írok többet, hanem majd a Spirin.

     Este 9-től majdnem 11-ig szakmai beszélgetés. Többszörösen is lett volna mit ellentmondani Sándor L. István zsűritagnak, de esélyem sem volt. Annyira fáradt voltam, csak kapaszkodni bírtam a székbe, hogy le ne essem róla.

vissza a lap tetejére

30. szerda

     Reggel még néztem a nagyváradi Lilliput Bábszínház mozgásszínházba oltott környezet- és társadalomtudatosító meséjét, A boldogság madarát, de nem végig, mert szaladnom kellett a vonathoz. A helyjegyem az 1. kocsiba szólt, csak nem volt 1. kocsi a vonaton. Kérdezem a kalauzt, azt mondja, nem tudja, minek adnak el helyjegyet az interneten, azt a helyjegyes kocsit már egy hete lekapcsolták a vonatról. Tehát hiába vettem? Igen. És visszaadják a pénzt? Ha nem szállok most gyorsan fel, hanem a pénztárba megyek, akkor igen. Ögyes.

     Bár vállaltunk utazást, meglepő módon Budára delegált bennünket az ellenzék a szavazatszámlálásra, a XII. kerületbe. A lista szerint kilencen leszünk a bizottságban, négyen a választottak, akiket az önkormányzat küld, két fideszes és mi ketten. Be van még írva egy kétfarkú kutyás is, de ő talán annyira kemény passzivista, el sem jött a kötelező eskütételre. Ha ez így marad, akkor ügyesen kell majd gazdálkodni magunkkal: helyszíni részvétel, mozgóurnázás, plusz egy óra a saját szavazásunkra, mert nincs közel az átjelentkezéses szavazókör. Pok. Zoltán polgármester mondott kis beszédet, lényegében egymás tisztelésére hívta fel a figyelmet, amivel kivívta az egyetértésemet.

     Este a Nothing personal a Tünet együttestől a Jurányiban. Szabó Réka már rég összegyűjtötte a nézői bizalmamat, most sem élt vissza vele. Méretek, arányok, hangulatok – minden passzolt. Összeillettem az előadással, a hullámzó homokdűneszínpaddal, a teljes páncélban táncoló Szász Dániellel, nem is beszélve Szabó Réka húrtépő sikolyairól, amikkel szinte versenyre kelt Márkos Albert csellóhangjaival. Szerettem Peer Krisztián már-már stand-upos betéteit. Amikor a gödörásó munkásairól beszélt, valami csillogó, színes Szűz Mária-mintás póló volt rajta. Jelentős sörhas dudorodott a póló alatt, amitől úgy hatott, mintha Szűz Mária erősen várandós lenne. Tehát a kis Jézust rejtegette Peer Krisztián. Nem a rendszerváltás nem történt meg, hanem a honfoglalás, bazmeg – sisteregte a monológja végén.    

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

     A Nyár utcában álmos, csendes ügyelet, nem jött senki. Mára már több lesz a segítő, mint a lakó. Nincsenek érkező menekültek, a központi csarnokban sem. Úgy döntöttek hát a vezetők, hogy hétvégén bezár a ház mint menekültszállás, visszaáll hostelnek.

     Szoktam kortárs angolszász színdarabok premierjén arra gondolni, amire tegnap a Rózsavölgyiben. Hogy milyen kínszenvedés lehet ez, darabot írni, ha az embernek semmi érdemi mondandója nincsen. Épp csak létre akar hozni valami színpadi konstrukciót, ami megfelel különböző aktuális igényeknek. Mittudomén, az impresszárióénak, vagy éhes idősebb színésznőkének, vagy a kötelező humornak, vagy a konfliktuskövetelménynek, vagy az intellektualitásnak, vagy a környezetvédelemnek, továbbá még bármi egyébnek, ami épp divatos. És kell lennie benne szerelemnek, ahogy azt már Nyina Zarecsnaja leszögezte. Esetünkben a maszkomat harapdáltam belülről, amikor Lucky Kirkwood Gyerekek című darabjában az vált drámai részproblémává, hogy valaki belekakilt abba a vécébe, amibe csak pisilni szabadott volna, és ezt aztán letagadta.

     Na jó, azért ne kerekítsek nagy feneket ennek az intermezzónak. Az előadással nincs különösebb baj, Ujj Mészáros Károly rendezte igényesebb díszletben, Egri Márta, Kiss Mari és Hegedűs D. Géza játsszák. (Három Ahol hely van-színész, jutott eszembe a tapsnál.) A két színésznőt szeretem, HDG pedig olyan rafinált rutinié, nem lehet a nézőtérről ellenállni a lehengerének. Büszke voltam rájuk, milyen szép ez a három magyar színész ott a színpadon. Már nem fiatalok, de fizikailag és szellemileg is jó kondícióban vannak. Mint egy sakktáblán, két világos figura és egy sötét. (Hogy a sötét történetesen parókát visel, arról nem is Kiss Mari fényes fekete fürtjei árulkodtak, hanem annak a kecses mozdulatnak a hiánya, ahogy a hosszú ujjaival bele szokott szántani a sok hajába, hátrább lökendő*. Azt nem csinálhatta parókán.)

*Ez a lökendő milyen jó szó!

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra