Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2022. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     Színház helyett más élményekre kell most szert tennem, ha nem akarom az olvasókat olvasatlanul hagyni. Azt már akartam mondani, hogy megnéztem Michael Haneke 2005-ös, Rejtély című filmjét. A története szerint egy párizsi értelmiségi házaspár kerül bizarr, ijesztő helyzetbe: valaki figyeli őket, titokzatos fenyegetést jelentve. A férj Daniel Auteuil, Annie Girardot az anyja és Juliette Binoche a felesége. Nívós család. A rendező más munkáinak ismeretében nem lepődtem meg azon, hogy nem derült fény a titokra, ki csinált mit és miért. Hanem a főszereplő az egyik jelenetben elindult egy nyom után, panelházas városrészbe jutott, és ott bement egy élelmiszerüzletbe, hogy vegyen magának automatából egy papírpohár kávét. Na én ezt találtam a film legnagyobb rejtélyének. Hogy abban a városban, amelynek minden kerülete tele van teraszos kávézókkal, valaki egy bolti automatából kávézzon.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

     Gondoltam, megnézem a Frici&Aranka című tévéfilmet, ha már ilyen kurrens téma a Karinthy házaspár kapcsolata. (Helyénvalóbb lett volna az Aranka&Frici cím.) Nemrég láttam a Madách Színház hasonló tárgyú online premierjét. Ez mégiscsak film, talán ígéretesebb műfaji lehetőség – azt reméltem. De egyre kedvetlenebbül néztem Tóth Tamás rendezését (vajon a moszkvai filmsulin végzett, Ternyák Zoltánnal forgató, Vasisten gyermekeit készítő Tóth Tamás?!), háromnegyed óra múltán abba is hagytam. Aztán erőgyűjtés után elabszolváltam a végéig.

     Szinte hihetetlen, hogy azokat a szavakat leszámítva, amelyek konkrét idézetek valós hőseinktől, mennyire sekélyes és közhelyes az egész munka. Nemcsak minden mondatában, minden képében, minden zenéjében, de… nincs több. Évtizedek futottak le másfél órában a szereplők és Budapest életéből, a múlt század első feléből, és eközben általában a Hungária Kávéház belterét láttuk, meg egy-egy átfutó, megíratlan, megrendezetlen, jellemezetlen szereplőt, akiről elhangzott, hogy ő Berény Róbert festő, vagy Tóth Árpád költő, vagy Németh Andor, vagy Ascher Oszkár és így tovább. Legalább Verőcéig elmehettek volna (forgatni), ahol szívesen nyaralt az egész becses társaság.

     Együttéreztem a színészekkel, mert a Karinthyt adó Bölkény Balázs igazán jó karakter, a Böhm Arankát monokróm kellemetlennek játszó, tehetséges Szakács Hajnalkát pedig eléggé előnytelenül kamerázták.

     Közben arra lettem figyelmes, hogy odalent a terünkön valami hangos történik. Mint kiderítettem, a Variációk emlékműre című program keretében, a járvány áldozatairól való megemlékezésként és a társadalmi szolidaritást erősítendő, Mészáros Máté A távolság mechanikája című előadását adták elő fiatalok. Ennek már öt percében is több kreativitás és fantázia tükröződött, mint a másfél órás F&A filmben. Arról nem is beszélve, milyen kedves gesztus a földszintről covidos performance-t adni az emeleti covidosoknak.

vissza a lap tetejére

3. kedd

     A karantén nem is telhetne stílszerűbben, mint avval, hogy végére értem a doktor House sorozatnak. Nagyon is ideje volt lezárni, mert néha már úgy éreztem magam, mintha úgy néznék vagy olyan arcot vágnék, mint doktor House. A 8. évad 12. részében volt egy jelenet, amikor House tőle szokatlanul komolyan szót váltott a megkéseléséből felépült Chase doktorral. Azt mondta neki – magázódnak a szinkronban –, hogy akkor kell az életet átértékelni, ha hibát követett el. Ebbe a mondatba kicsit belebicsaklani, belegyengülni hallottam Kulka János (magyar) hangját. Nem hinném, hogy ez House sajátja volt. Küldtem titkos lelki postán egy szeretetteljes mosolyt Kulka Jánosnak. 

     A tegnapi bejegyzésben említettem Ternyák Zoltánt. Felteszem, ezért látom ma a statisztikában azt, hogy többen elolvasták/megnyitották a nekrológot, amit róla írtam annak idején. Én nem olvastam most el. De tudok mindent, szomorúan, ami benne van.

     Nulla dies sine linea – egy nap se múljon el vonás nélkül, mondta egy réges-régi festő. Ha tollvonásra is érthető, akkor klaviatúrára is.

vissza a lap tetejéree

4. szerda

     A kaposvári Karamazovban az mindenképpen érdekes, hogy Verebes István a Csiky színpadára úgy ötven év után tért vissza, aminek eleve van egy szép, tágas színháztörténeti ájerje. Ennek kapcsán visszakeresgéltem az ottani szerepeit, Babarczy, Zsámbéki, Kertész Mihály András f. h. (vagyis Kornis Mihály), Ascher Tamás f. h. rendezéseiben. Így jutottam az 1975-ös Nagyvilágba, a fiatal Spiró György Két fiatal rendező című írásához.

     Az emberábrázolást és a játékosságot a diadalmasan terjedő általános és gyakran érzelgős korstílussal szemben néhányan saját úton botladozva igyekszenek visszalopni a színházba. Az 1973-ban végzett fiatal rendezők közül elsősorban Szőke István és Asher Tamás fejlődését érdemes figyelemmel kísérni.

     (…) Szőke a színész felől közeledik a világhoz, Asher pedig lényegében kritikusként viselkedik, szempontja külső, a megértett egész felől közeledik a részjelenségekhez. Csaknem hidegen ironikus tekintettel fogja át rendezéseiben a mű egészét.

     (…) Bár Szőke és Asher alapvetően másra törekszik, úgy érzem, mégsem önkényesen állítottam őket egymás mellé. Közös bennük az, hogy a világot emberekben akarják megfogalmazni, ez pedig nem technikai kérdés, hanem világnézeti. Az emberben való megfogalmazás a színházban a színész iránti nagy bizalmat jelenti, alapja pedig az a meggyőződés, hogy az emberek ma is, és nyilván ezentúl is, maguk hozzák létre történelmüket, tehát egyenként is, kollektíve is felelősségre vonhatók. Az emberábrázolás nem esztétikai követelmény, nem filozófiai probléma, hanem a humánumért folytatott harc eszköze. Ez a humanizmus nem elvont erkölcsi értékrendszer, hanem gyakorlati jellegű, a valóságos tendenciák feltárására irányul. Szőke inkább lázad, Asher inkább feltár, közös vonásuk azonban, hogy megmutatják korunk jellegzetes lelki reakcióinak keletkezési folyamatát és várható következményeiket.

     (Szőke rég meghalt, Ascher azóta máshogy írja a nevét, én pedig helyszűke miatt a cikk „tárgyalás” szakaszát majdnem teljes egészében kihagytam a bejegyzésemből.)

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Mostanában rendre elmegy az áram a házunkban. E héten eddig háromszor vagy négyszer, és nem percekre, hanem félórákra meg órákra. Ilyenkor nincs internet, órák múltán pedig már telefon meg számítógép sem, ami eléggé megnehezíti a munkát és az életet. Nem tudnom, mire véljük ezt. A házkezelőség még nem válaszolt a mobilon nagy nehezen elküldött mailemre. Lehet, petróleumlámpát kell lehoznunk a fővárosba és arra rendezkedni be. Hangulatos lesz és idegőrlő.

     Az áprilisban ide vezető keresőkifejezésekből:

     Dunaszéplak (ezt én találtam ki Verőcére!)

     Hová kell mennem szavazni

     Andrea jól nyög

     amatőr porno

     töpszli jelentése

     vettem neked tepsi szettet

     frappáns panzió nevek

     Ahoj poplacsek

     Babits Mihály munkahelyei

     Leghelyesebb férfiszínészek

     Kedvtelve jelentése

     Mit mondjak az osztálytalálkozón

     ifj. Vidnyánszky Attila gyakori kérdések

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Már napok óta nincs se lázam, se panaszom, és tegnap lejárt az egyhetes karantén, amit a háziorvos előírt. Úgyhogy ma este színház, juhé! (Maszkban persze. Én nem hagytam fel a színházban a maszkviseléssel azóta sem, hogy elengedték. Így aztán nem is színházban kaptam el a fertőzést, hanem itthon. Az mégis más.)

     Megnéztem Mundruczó Kornél Evolúció című filmjét. Van abban Monori Lilinek egy bő félórás, egysnittes, elképesztő jelenete Láng Annamáriával. Ennek láttán az amerikai filmakadémiának a következő a teendője: udvarias, tiszteletteljes, elnézést kérő levélben hívja vissza az elmúlt tíz év legjobb női alakításért adott Oscar-díjait, és udvarias, tiszteletteljes, elnézést kérő levélben kérjen engedélyt Monori Lilitől, hogy átnyújthassa neki mindegyiket.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     A Budapest Bábszínház független felnőtt bábos fesztivált rendez a napokban, erre nem tudtam csütörtökön az ismert okból elmenni, pedig terveztem. Ám tegnap este már ott volt a helyem a szombathelyi Weöres Sándor Színház és a Mesebolt Bábszínház közös produkciója, a Szólít a szörny vendégjátékán. (Annál is inkább, mert evvel lezárhatom a szombathelyi évadmustrámat.) Ifjúsági regény alapján készült a darab, egy tízegynéhány éves fiú története, akinek az anyja rákban haldoklik.

     Amikor az elején a főszereplő Conor, pontosabban Conor üveggolyószemű bábja elbábozta kedvenc filmjéből, a King Kongból az Empire State Buildingre felmászós jelenetet, akkor azt hittem, hogy én evvel rögtön meg lettem véve. De aztán csappant, csappangatott ez az érzésem. Alapjában véve azért, mert úgy találtam, hogy túl sokat rendeznek, átrendeznek, szerveznek, pakolnak, öltözködnek, építenek, bontanak, vetítenek, váltanak, hoznak, visznek, dolgoznak ebben az előadásban a résztvevők. Pedig Major Erik a főszereplő, aki önmagában annyira komoly színpadi jelenség, hogy többet rá lehetne itt bízni, elbírt volna a figyelmünkkel. Nem is értem, miért zsúfolta őt körül Vidovszky György rendező annyiféle eszközzel, technikával, effektussal. Maga a téma is jobban viselné talán a nyugalmasabbat, a csendesebbet, a tisztább, zavartalanabb egyszerűséget.

     Oké, amikor a mama elfogyott, az igazán szép volt. (De aztán arra is rátettek még egy halálképet.) A színészek munkája kifogástalan – legyen ez a zárszavam mára.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     Tegnap az Operában Kékszakállút énekelt Sir Willard White, aki becses emlékem egy 15 évvel ezelőtti párizsi előadásból. (Nem is, inkább ezt teszem ide róla, mert ez volt az egyetlen eset, amikor opera-előadásról publikáltam.) Az volt a tervem, hogy veszek 1500-ért egy állóhelyet. De véletlenül beesett rendes páholyjegy (akadémiai körből, mármint nem Magyar Művészeti, hanem Magyar Tudományos), úgyhogy csak a szünetben mentem fel megnézni az állóhelyet. Lesz még az jó nekem!

     Szoktam úgy járni, amikor az Operóba megyek, hogy a főigazgató szólásra emelkedik az előadás előtt. Most is ez történt. Elmondta, hogy páratlan módon összetettek két, XX. századi zeneszerzőt egy estére, Bartók Kékszakállúját és Gershwin Porgy és Bessét. És míg Willard White afroamerikai énekesnek van engedélye arra, hogy Bartókot énekeljen magyarul, mi nem kaptunk engedélyt, hogy fehérként a Porgy és Bess afroamerikai hőseit játsszuk. (Még jó, hogy White-nek engedélye van! Eleve „Fehér” a neve, hö!)

     Az Opera honlapján koncertnek jelölték ezt A kékszakállút. Én be is értem volna avval a formával. A színlapon félig szcenírozott koncertnek nevezték. Aztán előadásnak látszott, pedig nem, szerintem attól még nem lesz az (színházi értelemben pláne nem), hogy a két énekes mögé odavetítik a száz évvel ezelőtti, Bánffy Miklós-féle várdíszlet rajzolatát. Majd egyre lelkesebben és inkoherensebben vetítenek rá ezt-azt. Szinetár Miklós kolozsvári rendezéséhez képest azt mégis előrelépésnek tekintem, hogy ezúttal nem volt abrosz a Kékszakállú íróasztalán. Így Gál Erika Juditja széles mozdulatokkal söpörhette le a papírokat.

     Willard White ugyanolyan jókiállású, stramm ember, mint 15 éve volt, nem fogott rajta az idő. Fekete jelmezt viselt, kecsesen használta a kezeit – ott volt a tisztaság, a fehérség, a tenyerében. Miközben a sötét rablóvárában egész idő alatt azt forszírozta, hogy fél-e már az új nője.

     A szünet után, a játékjoggal nem rendelkezvén, koncertszerűen, ülve-állva adtak gólösszefoglalót a Porgy és Bessből. A darab megvolt gyerekkoromban – most nézem, 1970-es bemutató, Házy Erzsébettel –, emlékszem, nagyon rosszul végződött. (Mármint a sztori.) Az angol feliratozásból itt kiderült, hogy a nyelvezete szleng. Ahogy az egész hangzott, szövegben és énekmódban, felmerült bennem – mint afféle Illojális úrasszonyban –, hogy afroamerikai énekeseknek azért jobban állhat ez a mű.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     A délelőttöt az Eötvös10-ben töltöttem, ahol a Spiritusz kiadója, Csák György egynapos gyermekszínházi szakmai fórumot rendezett. Meghallgattam Szűcs Kati, Novák János, Cziráki Judit és Kiszely Ágnes előadását. Nem volt haszon nélkül való.

     (Tőmondatokra törekedő tekezdés.) Este a Katharina Blum elvesztett tisztessége Budaörsön. Rendezte Máté Gábor. (Harminc évvel ezelőtt Aschernél az államügyészt játszotta. Aki itt most Ilyés Róbert, vörös bélésű fekete öltönyben.) Elvileg a Bereményi Géza-féle adaptáció. Nem problémamentesen, de működik. Hartai Petra tud nézni Katharina Blumhoz illőn, ez már az elején kiderült. Amikor Fröhlich Kristóf mint Ludwig Götten körözött bűnöző megjelent rövidujjú, galléros, gépi kötött ingben, akkor a külleme elhelyezte a dolgot a maga idejében, a hetvenes években. Utána a „mikor?” ügyében altatott bennünket az előadás, hogy a végén, az utolsó jelenetben felverjen, mint egy konyhai robotgép.

     Nem ragozom, mert írom a Mozgó Világnak. Némi zavarodottságomban elvállaltam a Revizornak is, de nem, nem fogom kétszer megírni ugyanazt vagy egészen mást.

vissza a lap tetejére

10. kedd

     El vagyok maradva színházilag persze. Mentem is délelőtt a 6színbe a Mimózáék című gyerekelőadásra, írnivalót nézni magamnak. Jártam már a 6színben nem egy gyerekelőadáson, a korábbi érában is, és akkor is úgy éreztem, hogy e tekintetben nem működik erős minőségbiztosítás ott.

     Este a Nemzetiben szerepeltek a nyíregyháziak, Tasnádi István Közellenségét hozták Horváth Illés rendezésében. Kamaraelőadás, forgón, akárha lerombolt toronyban. Eddig még nem barátkoztam meg Horváth Illés rendezői világával, és ez sem lett az az alkalom. Nem szerettem a kitett női vállakat, a nemtörődöm véres arcokat és a slágerzenét. Tronkai Vencel és cimborái még a Várj, míg felkel majd a napot meg a Gyöngyhajú lányt is elénekelték. Viszont tetszett Kohlhaas két fehér lova (Kovács Vecei Fanni és Illyés Ákos) és a szőke lány (Urbán-Szabó Fanni), aki jól énekelt és reszketett. A Kohlhaast játszó Géczi Zoltán is megkapott egy percre, amikor Luther Márton (Gulácsi Tamás) kiosztotta őt. Az állásában, a tartásában és a véres arcán ott tükröződött az összedőlt világ.

     Lehet, én jelentettem gondot. Talán csak nem volt az én napom. Ami egyébként megnyilvánult az OTP-ben és a Spárban is.

vissza a lap tetejére

11. szerda

     Az is bántott a 6színben, hogy a kisgyerekközönség mennyire a folytonos nevetésre és a ritmusra rögtön tapsolásra volt kondicionálva. Viszont tegnap délelőtt Budaörsön a 10-11 éves körüli nézők először veszedelmesnek látszottak, fékezetlen röhögtükben-dumáltukban, de aztán csak néhány percébe telt Az osztály vesztese című előadásnak, hogy megfogja őket. Onnantól kezdve úgy ültek, mint a kisangyalok, öröm volt nézni őket. Wéber Anikó regényéből készült a dolog, Kolozsi Angéla rendezte. Jó történet, sok gyermeki szenvedéssel és gyermeki kegyetlenséggel. Nem csinál nagy kedvet az iskolai közeghez, annyi biztos. Hárman játsszák: Fröhlich Kristóf korrekt, Szőts Orsi színes bohóc (jó értelemben véve), Vrabecz Botond pedig kicsit Bánki Gergő-s, amivel nálam hamar nyert ügye lett.

     Este a 451 Fahrenheit a Radnóti Színházban, ahol komoly restanciám gyűlt fel, mert mindig pont elmaradt, amit meg akartam nézni. Ezt Kárpáti Péter írta Bradbury nyomán, és Nagy Péter István rendezte, a már-már szokásosnak mondható módján. Fényűzően meghívták Béres Mártát egy hozzávetőleg Barbie baba szerepre. Jó benyomást tett rám Berényi Nóra Blanka úgy is, mint Kis herceg és úgy is, mint mozgásszínházilag avatott színésznő. Külön örömöm telt Pál Andrásban. Egy időben úgy nézett ki, mint aki elengedte a testét és gyorsan el fog buculni a feje. De nem így lett; szép és slank, mint rég.

     Lássuk csak, mi jót tudnék én még mondani erről a produkcióról… Wagner adta hozzá a végén a tüzet.

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

     Megjelent a Magyar Teátrumban egy háromkolumnás interjú Székely Krisztával a szolnoki Sirály-rendezése kapcsán. Ennek a nagylélegzetű cikknek nincs címe („Portréinterjú Székely Krisztával” – így fut a címlapon, hát ez nem cím, legfeljebb alcím) és nincs szerzője. Illetve nyilván van, csak nem tudjuk, ki, mert nem írták ki a nevét. A szövegéből kiderül, meghatódott, sőt megrendült attól, hogy Székely Kriszta a világ természetesebb módján leült vele beszélgetni, és nem mailben akart válaszolni mailben küldött kérdésekre. Aztán „mintha ezer éve ismernénk egymást”. Az interjún látszik, hogy a szerző rendesen felkészült és elég jól kérdezett. Arra gondoltam kis aggodalommal, lám, még e lap körül is felbukkanhatnak dolgos, reményteljes fiatalok, akikkel érdemes lenne szerkesztőknek foglalkozni, de félő, hogy ezt ott nem csinálja senki.

     A Vad nyomozókon voltam este a Radnóti Tesla Laborjában, mert nem akartam elszalasztani Kelemen Kristófnak ezt a munkáját sem. Enyhén szürreális, színes latin-amerikai irodalmi road-movie, kábé, de most már nem mesélem el, mert úgyis ez volt az utolsó előadása. Fáradt voltam és a levegőt is egyre inkább keveselltem (két és egynegyed óra egyben, erre a helyszín nem alkalmas). De volt az előadásnak egy világa, a világából adódóan pedig egy zsongása, és fáradtan is fel lehetett venni ezt a zsongást. Közben részörömök sora: Pál András lezser fehér vászonöltönyben és hosszú fekete hajjal. Sodró Eliza meg Rusznák András humora. És Gáspár Sándor, akit olyan jó volt nézni, hogy direkt felvillanyozott, hogy ma is látni fogom Fehérváron.

vissza a lap tetejére

13. péntek

     Baráti kerek születésnap kapcsán tegnap a Kempinskiben reggeliztünk. (Hahh, pazar volt.) Rögtön észleltem, hogy ott lakik Sir Willard White. (14-én még egyszer elénekli az Operóban a Kékszakállút.) Gondoltam, megkérdezem tőle, emlékszik-e rám, vele szemben ültem a párizsi Operában 15 évvel ezelőtt a Kékszakállún. De visszafogtam magam.

     Amikor értesültem, hogy a székesfehérvári Az öreg hölgy látogatása 22 há után ér véget, húztam a számat. Mi nem jutott eszükbe, hogy ezt a túlírt, túlbeszélt színdarabot elmulasztották meghúzni?! De aztán tulajdonképpen az lett, hogy kitöltötték. Bagó Bertalan rendezőről még 1995-ben Nyíregyházán, az Ötödik Franknál támadt az az érzésem, hogy Dürrenmatthoz van érzéke. Most pedig csaknem a teljes fehérvári társulat ott gályázik tisztességesen a színen. Egyre „aranyosabbak” a gülleniek, és nincsenek is nagy bajok velük. Varga Marika Illnéje halálosan megtört asszonynak látszik. Krisztik Csaba rendőrje mintha francia filmvígjátékból ugrott volna be. Amikor Ill vonatra szállna, ott a peronon az egész város, és őszintén kérik, hogy menjen, meneküljön el. Nem akar az ember ölni, ha nincs rá kényszer. De ki lehet hozni belőle.

     Tóth Ildikó Claire Zachanassianja – a frizurájával, a széles arcával, a rúzsos szájú mosolyával – az első pillanatban Sulyok Máriára emlékeztetett, és nem vettem ezt rossz néven ettől az aranylábú asszonytól. Gáspár Sándort volt a legkülönösebb nézni. Először találkoztam olyan Ill-lel, aki koros ember és én épp úgy odalátom a figurája mellé a fiatalkori lényét is, ahogy Claire. Az első interjúalanyaim egyike volt Gáspár Sándor. A Kecskeméti utcában, a Vén Diák teraszán ültünk és beszélgettünk. Bongyor, fekete haj, mély tűzű szemek, bajusz – így nézett ki. Meg is őrizte őt ilyennek a hátsó címlapon az az 1985-ös Film Színház Muzsika, amelyikbe az interjú készült. (Hasonlít ez a 37 éves cikk a tegnap említett Székely Kriszta-interjúhoz, amennyiben szintén nem volt címe, és a kérdező talán túl sokat foglalkozott benne a saját érzéseivel és gondolataival.*)

* (Nem, nem volt köztünk semmi.)

vissza a lap tetejére

14. szombat

     Az M5-ös autópályán hajtottam, amikor élesen megelőzött egy fekete autó, aminek az volt a hátuljára írva, hogy halőr szolgálat. Rögtön kitaláltuk, hogy szökött halakat üldöz. A szökevények egy kádban úsztak, és a cinkosaik a leálló sávban futottak a káddal. Amikor belehúztak a halak, akkor a bűnsegédi bűnrészeseknek is gyorsabban kellett futniuk. Végül is azt nem láttuk, hogy elkapták-e őket a halőrök.

     Szabadkára tartottunk, megnézni a Három nővért, amit a Népszínház magyar társulatának rendezett Sebestyén Aba. Tudtam, hogy mennek vele Kisvárdára, jönnek a Városmajorba is szeptember elején, de ezekkel nem értem be, otthon akartam látni őket, a saját színházukban, a saját közönségük előtt. És nem is csalódtam ebben az elképzelésben.

     Sétáltunk kicsit a centrumban, ahol végül is felépült a lebontott Népszínház új épülete. Mostanra kész, de csak kívülről. Belül értelmetlen, fenntarthatatlan és használatlan, mint megtudtuk.

     A Három nővér igen szép munka. Bensőséges, életteli, fojtogató. Nem hiányzik belőle a csehoviság, Csehov részvéttelisége. Azt hiszem, nem láttam még Három nővért, amelyben Prozorov tábornok négy gyereke, a négy testvér ennyire összetartozna. (Azt külön szerettem, hogy zenélnek mind, Cári Tibor jóvoltából.) Nagyszerű Kalmár Zsuzsa mint Olga, Dedovity-Tomity Dina mint Irina. Mása eredetileg Pámer Csilla lenne, de ő babát vár. Ha az ember Béres Mártát kapja Másának Pámer Csilla helyett, azt szubjektíve talán sajnálhatja, de panaszra a legkevésbé sincs oka. Andrej Pálfi Ervin, Versinyin Mezei Zoltán. Versinyin, Mása és a tuba búcsúja revelatív a negyedik felvonásban Az utolsó jelenet rendezői gesztusában pedig hozzávetőleg minden benne van az élet szépségéről és reménytelenségéről. Nem lehet úgy lebonyolítani (technikailag), hogy ne legyen benne önmagának antagonisztikus ellentéte is.

     Akarok írni róla, csak még nem tudom, hová.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     Hazafelé ugyanazon a kishatár-átkelőhelyen egy órás araszolás várt ránk. Ennek, úgy tűnt, az az oka, hogy a magyar szervek egyetlen soron fogadtak, az EU-s állampolgárok kapuját nem nyitották meg. Hajlamos vagyok azt a következtetést levonni, hogy a magyar államnak a határon túli magyarok szavazóként fontosak, de úgy nem, hogy esetleg igyekeznék az életüket, az utazásukat megkönnyíteni. Azt sem értem egyébként, hogy a magyar állam miért nem támogatja érdemben a szabadkai Népszínházat, akár a közös, szerb-magyar színházépület megépítését és fenntartását, akár a magyar tagozat működését. Két évtizede nézem tisztelettel, bámulattal, hogy ők milyen szűkös körülmények között milyen magas színvonalon művelik a színházművészetet, rendületlenül (vagy néha akár megrendülve, drámaian elmenni akarva is). Ha a Népszínház magyar tagozatának korábbi, bukott igazgatója, Andrási Attila évi 200 milliós apanázsának csak a töredékét a szabadkai színházra fordítaná a miniszterelnök, avval sokkal többet tenne a közjóért, mint. (Hogy a vajdasági futballakadémiákra költött pénzünket már ne is említsem. Pláne mert a futball mint közösségépítő közeg – megosztó, míg a színház – egyesítő. Legalábbis senki nem hallott még olyat, hogy bármelyik szerb vagy magyar színház törzsközönsége kórusban szidalmazná a másik színház közönségét.)

     Ami a Moszkva – Peking Transzszimfónia tegnapi premierjét illeti a Katona József Színházban, azt gondoltam, hogy itt egyfajta talajvesztés történt. A projekt – utazni a transzszibériai expresszen – évekkel ezelőtt zajlott le, Bodó Viktor ötleteként, úgyhogy nem meglepő, ha érzetre a 33 álom is idekeveredik, ebbe a Kárpáti Péter írta és Novák Eszter rendezte produkcióba. Milyen lehetett volna ez – színes, patchworkszerű, talán kicsit még nosztalgikus is. Tolsztoj a Kreutzer szonátában megírta azt a (számomra ismerős) tapasztalatot, hogy a hosszú vonatutakon miként nyílnak ki egymásnak ismeretlen orosz emberek.

     Csakhogy a darab műsorra tűzése és bemutatása között az oroszok háborút indítottak a szomszédjuk ellen. Mivel erről nem lehet nem tudomást venni, jelzés szinten beépítették az alkotók az előadásba, de nem lehet beépíteni, mert elingoványosodott a talaj. Ami létrejött, sok jó színész sok energiájával forogva a színpadon, az egy valamiféle valami.

vissza a lap tetejére

16. hétfő

     Részlet egy 1915-ös, A színház és a háború című tanulmányból. Megjelent a Budapesti Szemlében, írta ifj. dr. Wlassics Gyula orsz. színészeti felügyelő.

     Noha a múltból, mely a maihoz hasonlítható világháborút nem ismert, megbízható útbaigazítást nem igen lehetett meríteni, mégis némi támaszt találtak a magyar színészet érdekein őrködő hivatalos tényezők, mikor a háború kitörése után az Országos Szinészegyesületet minden rendelkezésre álló eszközzel támogatták abban a törekvésében, hogy a színigazgatókat a megváltozott viszonyok mellett is működésük folytatásához segítse. (…)

     Mivel az 1879:XL. t.-cz. 77. §-a a színielőadások tartását a ministeri engedélyen kívül tudvalevően helyhatósági engedélyhez is köti, a munka megkezdhetéséhez a helyi hatóságok jóakaratára is komoly szükség volt. Hozzájuk fordult tehát a vall. és közoktatásügyi minister, s a törvényhatóságok útján lendületes szavakkal kérte fel a városok polgármestereit, a járási hatóságokat, a községek elöljáróságait, valamint a szinügyi választmányokat arra, hogy a társulatok működését és ezzel sok száz derék magyar színész megélhetését a súlyos helyzetben lehetővé tegyék, az Orsz. Szinészegyesületet és a színtársulatok vezetőit megfelelő támogatásban részesítsék, ne követeljék az igazgatóktól a városokkal kötött szerződés szószerint való, szigorú megtartását, s amennyire lehetőség van rá, engedjék el, vagy legalább mérsékeljék a szokásos rendőri, tűzoltói, világítási díjakat, színházi bérösszeget, stb. Mikor a minister a magyar színészetnek ezt a «legerősebb támogatásra méltó» ügyét a hatóságok jóakaratú figyelmébe ajánlotta, egyúttal rámutatott «a magyar színészet évszázados, dicsőséges múltjára s a reá váró, a nemzeti közművelődés érdekei szempontjából olyannyira fontos hivatásra, mely vele szemben a kért áldozatkészséget természetessé és kötelezővé teszi.» (122,042/914. III. sz. rendelet.) Ezek voltak az előzményei annak, hogy noha az országra viharzott események következtében a legtöbb helyen megakadt a színház üzeme, rövid szünet után, mely az új alapon való szervezkedésre és a háromszáznál több katonai szolgálatra bevonult színész megfelelő pótlására használtatott fel, az ország területén csakhamar ismét huszonkét vidéki társulatot találunk működésben, élükön a Kolozsvári Országos Nemzeti Színházzal.

vissza a lap tetejére

17. kedd

     Nem egyszerű egyáltalán tudomást szerezni a főiskolások vizsgaelőadásairól. Nézem a honlapot, SZFE piknik, Sikeresen zárult a MITEM, Színházi olimpiát rendez Magyarország, Magyar Mozgókép díjra jelölték Vidnyánszky Attila filmjét, Kormánybiztosi látogatás – ezek a címek, hírek, információk. Műsort nem találtam. De most tudtam, hogy megyek az ötödéves bábosok Meztelen szív című vizsgaelőadására a Hevesi Sándor terembe. Gondolkodtam is kicsit, mi mindent láttam ezen a helyen. Elsőre a Koldusopera jutott eszembe, Marton-osztály, Novák Eszter rendezése, Petrik Andrea Kocsma Jennyje.

     A mostani végzős csapat – Szenteczki Zita rendezésében – ezúttal akárha valami repülőtársaság kék-narancssárga egyenruhás gárdája lenne. Zöldmező, műfüves jógaszőnyeg, szobortöredéknek látszó testrészek, hangszerek, zene. A fiatalság nyugtalan bája és lendülete. Lehet, hogy az elején nem voltam elég figyelmes a dátumokat meg a neveket illetően, de időbe telt, míg rájöttem, hogy Goethe ez, Werther. Egyébként is kicsit nehezen ment egyszerre felfognom azt, amit beszéltek, meg azt, amit csináltak. Mostanra erőt vett rajtam az évad végi fáradtság, pedig még egy hónapig folyton előadásokat fogok nézni.

     Volt egy-két szép jelenet. Aztán az egyik fekete fiú bogárszeméről váratlanul eszembe jutott Sós Csaba tekintete 41 évvel ezelőtt, a soproni építőtábor első estéjén, amikor vegyespáros pingpongcsatát vívtunk, neki szerváltam, és egyszercsak úgy nézett rám, hogy meg kellett állnom a szerváló mozdulatomban.

     No, ez elvitt kicsit a Hevesi Sándor teremből, mindazonáltal érzékeltem, hogy az előadás, amit láttam, formás, kompakt. Nem fogom elfelejteni belőle azt a hosszú szőke copfot, amit Bartos Ági összefont a saját hajából és a Csarkó Bettináéból.

vissza a lap tetejére

18. szerda

     Ezt írtam a Don Juanról.

     Nem iratkoztunk mi ki április elején a menekülteket fogadók közül, csak éppen senkit nem küldött hozzánk azóta a Migration Aid. Úgy vettük, hogy amióta a kormány magához vette a feladatot, azóta jobban szereti civilek nélkül intézni a dolgot, lehetőleg a saját köreiben, saját statisztikákkal, saját felhasználásával az erre a célra érkező európai pénzeknek. De tegnap reggel telefonált a Migration Aid, csekkolta a listáját, hogy él-e még a felajánlásunk: 1-2 éjszaka 3-4 embernek. Él, él – mondtam. Ez mindenesetre azonnali sorrendmódosítást követelt, ami a teendőim listáját illeti; haladéktalanul kitakarítottam.

     Este Fehérváron jártam, Szentivánéji álomot néztem Horváth Csaba rendezésében. A szombathelyi Vízkereszt után ezt is látva már fel-felbugyog az elégedetlenségem. Shakespeare sokkal tágasabb és gazdagabb annál, mint amibe Horváth Csaba beleszabja. Jelen esetben fémlétrákkal dolgoznak a színészek és alu füstcsövekkel (majd még ki kell keresnem a műszaki szakmai elnevezését ezeknek az izéknek). Ha van találata az előadásnak, akkor az az athéni fiatalok négyese, már alkatilag is (Ladányi Júlia, Krisztik Csaba, Ballér Bianka, Andrássy Máté). És akad köztük, aki a rendező adta szűkös lehetőségek közt is mindenfélét el tud játszani egy Lysanderből: Krisztik Csaba.

     Többet most nem mondok, mert elvállaltam kritikának. 

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

     Az Örkénybe mentem volna a Szex. Újra. El. előadására – spórolok Schwechtje Mihályra –, de elmaradt tegnap. Beugrással mentette az estémet a Budapest Bábszínház; fogadtak kedvesen a telt házas Frankenstein-előadáson. Ó, hát tartom szerencsémnek! Nem tudtam előre, hogy az évadom talán legköltőibb estéje vár ott rám. (Noha tudhattam volna, mert Gergics Enikő kollegina megírta a Revizoron, ám sajnos azt csak most találtam és olvastam el.)

     Keresztes Tamás rendezte, Hoffer Károly bábtervezte, és mindenből, mindenkiből a legjobb jött ki. Ült szélen egy muzsikuslány, aki kvázi Keresztes Tamásként produkált egymaga zajt, zenét, hegedűvel, looperrel, bármivel. Már az fojtott izgalmat árasztott, ahogy az elején a díszlet vékony fémoszlopain felkúszott a fény. Sötét és semmi voltak, majd minden egyes vetítés és effekt biztonsággal tartott mértéket.

     Lenyűgözően kelt életre Frankenstein teremtménye: fent a magas, klasszikus arcélű Teszárek Csaba által mozgatott, toldott-foszlott szürke fej, nagy, pislogó szemekkel. Vállból Bartha Bendegúz és F. Nagy Attila egyetemi hallgatók adták folytatólagosan, fekete arcuk mintha a kreatúra hónaljába bújt volna bele. Ők ketten kezeltek egy-egy kart és lábat. Körülbelül egy nagymajom mozgásának harmóniájával járatták a monstrumot. Még azt is el tudták játszani hárman, ahogy a lényt kirázta a hideg, amikor először kóstolt alkoholt. Akárhonnan nézem: a fiatal egyetemista lányok – Podlovics Laura és Csarkó Bettina –, vagy az idős, vak férfit adó Blasek Gyöngyi felől, mindannyian pontosan és szépen játszottak. Még a gyerekszereplő is jó volt.

     A befejezés, az utolsó jelenet keltett némi hiányérzetet. De annyiféle érzést pendített meg az előadás, hogy talán az a hiány is kellett bele, talán attól is lett kerek, egész.

vissza a lap tetejére

20. péntek

     Ezt írtam a kaposvári Karamazovról.

     Közben elolvastam Péntek Orsolya Hóesés Rómában című regényét. Nem érzem a kortárs magyar próza jelentős darabjának, de kellemes, hangulatos kötet. Aztán várt Munkácsi Ernő Hogyan történt? című könyve. Nem tudtam erről az emberről – a Zsidó Tanács tagja, a Zsidó Múzeum igazgatója volt –, megjelent ez a munkája 1947-ben: a magyar zsidók deportálásának krónikája. Most újra kiadták, mai történészek jegyzeteivel és tanulmányaival. Olvasom. Ez a jogász folyton kérelmező beadványokat írt a magyar hatóságokhoz, és csak az 1944-ben megismert auschwitzi jegyzőkönyvek után jutottak el ilyen röpiratig (az elejét meg a végét idézem):

     Felhívás a keresztény magyar társadalomhoz

     A keresztény magyar társadalomhoz fordul tragikus sorsának huszonnegyedik órájában és emeli fel kérő szavát a magyar zsidóság. Azokhoz fordul, akikkel egy évezred óta jóban, rosszban együtt élt ebben a hazában, amelynek porában nyugosznak elődeink, apáink, nagyapáink.

     Nem szólaltunk meg akkor, amidőn vagyonunktól megfosztattunk, emberi méltóságunkat és polgári megbecsülésünket elvesztettük. És ezt a végső lépést akkor sem tettük meg, amikor családi tűzhelyünkből kivetettek. Most azonban közvetlenül meztelen életünkről van szó. (…)

     Hiszünk a magyar nemzet igazságérzetében, amely a világ népeitől is igazságot vár és követel, és amely nem kívánhatja, nem engedheti ártatlanoknak ezt a szörnyű pusztulását.

     De ha puszta életünkért esdeklő szavunk hiábavaló lenne, akkor csak az a kérésünk a magyar nemzethez, hogy a deportálást megelőző és kísérő borzalmak és kegyetlenségek elhagyásával vessenek itthon véget szenvedéseinknek, legalább szülőföldünkben legyünk eltemetve.

     Végül nem szavazták meg, hogy kiadják, mert az ügyészség nem engedélyezte volna, és semmi illegális tevékenységbe nem akartak bocsátkozni. Postai úton, levélben küldték el különböző keresztény embereknek. (Így is a rendőrségen kötött ki a felhívás.)

vissza a lap tetejére

21. szombat

     Amikor meghirdette a József Attila Színház az évadában Az imposztor-bemutatót, avval engem nagyon felvillanyozott, mert azt hittem, hogy ahogy pár éve meghívták Mucsi Zoltánt A király beszédére, most meghívják Az imposztorra, és akkor végre színre lép lelkem Bogusławskija. De ez – ahogy a kis Annamari mondta valaha – húi reménynek bizonyult. Benedek Miklóst invitálták a szerepre, akiről, minden tiszteletem és nagyrabecsülésem dacára, nem jutott volna eszembe soha ez a figura. Na de olyan nincsen, hogy favorit színdarabomat, Az imposztort játsszák, és én nem nézem meg. Tegnap volt a napja, amikor láttam.

     Bagó Bertalan rendezte, nem akarván semmi különöset. Nem sietett, nem húzta meg, illetve csak alig. Hagyta, hogy menjen a maga útján hosszasan, álmosan. Fel lehetett ismerni hamar, hogy egy igazi vilnai társulat áll előttünk: zömmel idős színészek, fáradtak, fásultak, hangjukat vesztettek, szövegbizonytalanok, lassan beszélők, mindent kétszer eljátszók. (Természetesen Nemcsák Károly adja a vilnai színiigazgatót.) Beódalgott közéjük egy messziről jött, kiégett, megkopott, erejében és koncentrációjában megfogyatkozott, valahai színészbölény, aki bár példányból olvassa az Elmirának szóló vallomást a Tartuffe-próbán, de képes még felpörögni néha, energiát csiholni magából, és főleg tud szépen figyelni az emberekre.

     Nem gondoltam közben, hogy itt most bárki igazán jó lenne. És mégis jók kellett hogy legyenek, mert az jött ki az egészből – a végére kifejezetten meghitt és felemelő érzetet keltve –, hogy Spiró György darabja jó. Így is meg tudott szólalni. Ebből kétféle következtetés vonható le. Az egyik az, hogy Az imposztorhoz a nem jó társulat is jó lehet. A másik pedig, hogy jó ez a társulat, ha sikerült felemelnie Az imposztort.

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

     Régi Balsai Móni-rajongó vagyok, úgyhogy ott lett volna a helyem a Centrálban a Shirley Valentine-bemutatón, de pont akkor jött a kovid. Most pótoltam az előadást. Ami a darabot illeti, legalább kétszer láttam már, újdonsággal tehát nem szolgált nekem, de a fordítás új – a rendező Ujj Mészáros Károly készítette –, flott, jól csúszik. (Bár van benne két nem jó szó, a vaníliajégkrém és az idejekorán.)

     Shirley 44 éves liverpooli háziasszony, feleség és anya, aki kiürült házasságában teljesen elgyámoltalanodott. Három életpontján monologizál nekünk, a harmadik már az, amikor forradalmasította a sorsát. Szerintem jól tették az alkotók, hogy nem bíbelődtek a konyhahelyszínnel, nem rakták körül a színésznőt evvel-avval, tárgyakkal, tennivalókkal, nem is szorul rá. Én azt a kis vetítést is elengedtem volna. Két gyors átdíszletezés zajlott le a másfél órában, azt is nők végezték el a sötétben. A nézőtéren sem sok férfi ült. Hanem sok nő.

     Shirley-nk pasztell színű, drappos színvilágú nő, talán azért is iszik fehérbort, mert a vörös elütne a képtől. Jól csinálja a Móni, finoman, esendően, eredendő természetességgel. Van ebben a figurában az önbizalomhiány mellett sok önirónia és egészséges humor, plusz mivel Balsai Móni alapvetően lírai alkatú színésznő, így érzelmesség is, miközben az irányzéka és az ízlése abszolút megbízható. Szerette őt a közönség, a szemüket törölgető nézőnők meg a maszk alatti faarcúak is.

     Amikor vége lett, és jöttünk le a kisszínpadról a szűk lépcsőn, előttem egy fiatal pár szenvedélyesen tárgyalta, hogy mi lesz. Mármint Shirley-vel és a férjével, Joe-val. Nem nyilvánítottam hangosan véleményt, de magamban azt gondoltam, hogy ez a mi Shirley-nk visszamegy Liverpoolba a családjához. Azután majd minden más lesz, mint volt. Legalábbis egy darabig.

vissza a lap tetejére

23. hétfő

     Tegnap az Aldiban a pénztárnál pont úgy jártam, ahogy az autópályán szoktam. Hagytam némi követési távolságot, mire jött egy öregasszony, megelőzött és kipakolt a szalagra. A Mégis mit gondol, én mi célból vagyok itt? kérdésemre ugyanúgy nem kaptam választ, ahogy a kocsiban sem szoktam. 

     Este 10-re menni színházba, az már nem igazán nekem való, de mondhatni, hogy jól bántak velem a freefsze-sek, mert rövid és pörgős az a Pisti a vérzivatarban, amit néztem az Auróra nevű hely boltíves-oszlopos téglás pincéjében. Gardenö Klaudia hallgató rendezte az előadást, akitől volt már egy elég jól élményem, ez a sétaszínház a járványban, karantén után. A Pistit meghúzták, a (történelmi) idő előrehaladtával egyre inkább, de igazuk van, ha szemezgetnek belőle. Teljes joggal övék Örkény István szövege, világ- és történelemszemlélete, épp csak 2022-ből, fiatalon nézve. Nyilván amire a legpasszentosabban rá tudnak csatlakozni, az Örkény humora, és nem hiányzik az érzék a groteszk és az abszurd iránt. Az elmélyült bölcsességre ráérnek még. Értékelem, hogy négy élő zenésszel dolgoztak, és egyébként is jól használták a zenét. (No nézd, még a Piros volt a paradicsom, nem sárga is elfért benne.) A befejezés pedig kifejezetten szép.

     Már nem nagyon tudom követni, hogy ki melyik osztályból ered, de azt hiszem, itt zömmel volt zsámbéki-fullajtárosok játszanak. Meg mások. Talán Berényi Nóra Blanka tűnt a legfigyelemreméltóbbnak, olyan Riziként, aki fekete ruhát visel, nemzeti színű papucsot, kitüntetésszerű fülbevalót, széles mosolyt és fátyolos szemeket. Az olyan gótikus lányokat is szoktam szeretni, mint amilyen Kádár Kinga. A fiúk meg minden igényt kielégítően többfélék.

     Észrevettem közben a falban, a téglák között egy összehajtogatott papírdarabot. Hirtelen eljutottam vele a jeruzsálemi Siratófalig. Később előhúzták a résből, a szülők adtak rajta hírt Pistiről.

vissza a lap tetejére

24. kedd

     Többszörös elmaradásos kapcsolatban álltam Az ajtó – Szeredás Emerenc emlékkoncert előadással, de tegnap végre találkozhattam Gáspár Ildikó rendezésével az Örkényben. Úgy voltam vele, mint Mása Versinyinnel a Három nővérben. „Először furcsának találtam, azután sajnáltam… aztán beleszerettem…” A két íven forgó Colosseumban ahogy ült a csodálatos Pogány Judit Emerence, hokedli helyett egy űrhajó közepén, rendületlenül tudva a tutit az életről és az emberekről. Az extrémen gyönyörűen kinéző Szandtner Anna kifejlesztett magán modorosságokat, amelyekkel az írónő modorosságát ábrázolta. Idővel aztán eljátszotta azt is, hogy mégiscsak csiszolt, faragott rajta az öregasszony, ez a melegszívű smirgli. Kettejük körül futurisztikus fekete-fehér-fémes jelmezekben sok kiváló örkényista adta a kart. Kedvencem, ahogy Patkós Márton lényegileg hozta Viola kutyában az emberszerető kutya alapvető létörömét.

     De ne többet itt most erről, mert lehet, hogy írva lesz.

     Eszembe jutott közben Szabó Magda, akivel többször találkoztam színházban, és mindig váltottunk pár szót az előadásról. Ehhez vajon mit szólna. Alapjáraton volt őbenne egyfajta bársonyos, puha kedvesség, már-már cukrosság, a hangjában eleve, úgyhogy biztosan kedvezően nyilatkozna. A tehetség az tehetség – ez világos, bólint rá az ember. A regényben nem restellte magát kedvezőtlenül lefesteni. (Én legalábbis mindig azt gondoltam, hogy Az ajtó-beli önportréja nem vet jó fényt rá.) De ahogy itt a házaspár viszonyát ábrázolják, ahogy Szandtner Anna Szabó Magdája lekezeli, magányba és szolgaságba taszítja a Vajda Milán játszotta roppant vonzó (!), gyengéd, alázatosan és melankolikusan odaadó férjet, az a szerzőt – felteszem – aligha tenné boldoggá.

vissza a lap tetejére

25. szerda

     Antigoné a Radnóti Színházban, Porogi Dorka rendezése, oly sok csúszás és bonyodalom után. Második előadás, és nincs telt ház, fura.

     Kezdésként kis ideig csak vetítettek a színpadra, amelyen egy kietlen betonépület két oszloppal megtámogatott bejárati részét véltem látni. A maszk alatt kicsit elhúztam a számat, mert szívesen rendeletbe adnám, hogy most egy évadon keresztül ne vetítsenek a színházi előadásokban. De egyáltalán ne.

     Közben Mészáros Blanka Antigonéja ült a színpadon háttal, fényes zöld melegítőben. A kar Sodró Eliza és Rusznák András, fehér parókában, mint afféle kisnyugdíjas házaspár. Nagyobb részt énekelték a mondandójukat. Ami engem illet, én nem tartanék igényt erre a sok éneklésre. A vak jós – aki végül nem Cserhalmi György lett – álarcos férfi, és sok ember adja össze a hangját, a szövegét. Mintha még Ascher Tamást is kihallottam volna belőle. Felvételről jövő nagy, össznépi szavalássá olvadt össze Theiresziasz.

     Küzdelmesen szenvedtem. Nem is értettem, hogyan tud egy Antigoné-előadás ilyen pállottnak és sehonnaninak hatni.

     Pál András tetszett. Vagy nem is egyszerűen tetszett, hanem hálás voltam neki. Olyan Kreónt játszott, aki nem volt biztos a dolgában. Tulajdonképpen folyton a döntése megerősítését várta mindenkitől. Ilyen értelemben talán nem is ő az egyetlen bűnös, hanem azok is, akik nem mondanak ellent neki. Bár, mint Antigoné és Haimón sorsából tudjuk, jóra az sem vezet. Megbízhatóan rossz az egész hatalmi konstrukció.

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

     Több napos hosszú cikket írok (a szombathelyi évadot), úgyhogy tegnap kihagytam a színházba menést. Azon kívül most már mindjárt végére érek a Hogyan történt?-nek. Épp ideje, egyrészt mert dermedve olvasom, másrészt mert utána Arany Zsuzsanna Kosztolányi Dezső élete című kötete jön, amire régóta spórolok, mármint nemcsak az olvasására, hanem arra, hogy megvegyem, és meg is vettem egy-két hete.

     Hozok azért a Hogyan történt?-ből hajmeresztőt az auschwitzi lágeréletről:

     A blokkírnoknak a mindenkori létszámot kínos alapossággal kell nyilvántartania. A foglyokat csakis számuk és nem nevük alapján tartják lajstromban, amiért könnyen csúszhatik be tévedés. Egy ilyen tévedés azonban végzetessé válhat. Ha a blokkírnok egy számmal tévedésből kevesebbet jelentett – ami a megszokott számú halálozásnál nagyon könnyen előfordulhat, és valóban elő is fordult –, ezt a hibát egyszerűen úgy igazítják ki, hogy egy embert utólag valóban kivégeznek. (Munkácsi Ernő: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához)

     Ja, akartam mondani, hogy amikor a Szentivánéji-cikket írtam, akkor valahogy idekeveredtem, és megnéztem Horváth Csaba és Keresztes Tamás beszélgetését. Mélyen megható, heroikus erőfeszítés tőlük.   

vissza a lap tetejére

27. péntek

     Jól ment a munka, jutalmul esti színházat szavaztam magamnak. Láttam a Gólem Színház FB-oldalán, hogy az ifjúsági társulatuk Németh Virág rendezésében bemutatja az Értelem és érzelem című regény saját adaptációját (Ódor Gergő). A fotókon a fiatalok loknikban, frakkokban – láthatólag komolyan gondolják. Megkívántam az előadást. Fél 8-kor kezdődött, kiderült a helyszínen, hogy 2x1,5 óra plusz a szünet, az világos volt, hogy nem lesz erőm végignézni, de ez nem csökkentette a kíváncsiságomat, majd az örömömet.

     És tényleg, abban a csupasztéglás színházteremben csináltak szalont, textilkárpittal, szőnyeggel, pianinóval, sőt a dupla szárnyas ablak mögött még kertet is kerítéssel, ami különösen jó szolgálatot tett a játékban: kívülről belülre, belülről meg kívülre leskelődhetett a csöppet megritkított szereplőgárda. Korrekt kosztümök, mell alatt szabott, puffos ujjú ruhák, snájdig urak széles hajtókájú frakkokban, mellénnyel, térdnadrággal. Pukedli, teáskészlet, hímzőráma – bár Elinorunk (Erbszt Anna) csak a tűt dugdosgatta, ám nem haladt egy öltést sem –, szóval minden volt, ami Jane Austenhoz kell. De úgy kezdődött, hogy a férfiak a kertben ülve ritmuskoncertet adtak, később a zongoránál is énekeltek angolul slágereket, Marianne-unk (Dajka Szúra Szeréna) vezérletével.

     Igen jó érzékkel játszottak a fiatalok, mutatva egy-egy vonást, ami a figurát frappánsan jellemzi. Ahogy Marianne folyton előrenyújtotta a nyakacskáját. Vagy Elinor örökösen kontrollált fegyelmezettsége. Vagy a Mrs. Jenningsből lett Mr. Jennings (Lendvai Péter) huncut és fékezhetetlen kíváncsisága. Vagy Fanny Dashwood (Sefel Rebeka) pikírtje. Vagy a Brandon ezredesként tökéletesen izzadó Bagoly András: a koromfekete haja tüskéin egyenként nődögéltek cseppek.

     Komolyan mondtam, hogy komolyan vették a dolgot, ám közben tettek hozzá egy milligramm iróniát, és ettől ellenállhatatlanul mulatságos lett az egész.

     El voltam tőlük ragadtatva, na.

vissza a lap tetejére

28. szombat

     (Elírtam tegnap reggel Jane Austen nevét, és kénytelen volt itt csúfoskodni éjszakáig, míg haza nem értem. Ez a gyors reakció ára. Van, hogy elolvasok egy 15 évvel ezelőtti naplóbejegyzést, és hibát kell javítani benne. Bocsánat.)

     Autóval Bécsbe menet a következő meglepetések értek: 1. Sportos nép lehet az osztrák, mert a futónövényeknek több felüljárót is építettek az autópályán. 2. Bécshez közelítve 80-as sebességkorlátozás lépett életbe. Lementem 80-ra. És senki nem kezdett tolni, vagy vadul megelőzni, hanem a többiek is mind lementek 80-ra! 3. Fel voltam készülve arra, hogy kora délután Bécs belvárosán keresztülautózni hosszas araszolgatás lesz a kiszemelt parkolóházig. Hát nem. Úgy mentünk át, mint kés a vajon. Ezek az osztrákok tudhatnak valamit. Forgalomszervezést, vagy nem tudom.

     Az Ai Weiwei-kiállítást néztük meg az Albertina Modernben. Nemcsak nagyon érdekesnek bizonyult, de igen szórakoztatónak is. Ez az ember erősen rajta van a világon, és úgy reagál, mint egy élénk szellemű képzőművész. Úgy értem, mindenféle szellemes dolgokat képez. Egyik kedvencem a márványterem volt, márvány fotellel, márvány védősisakkal, márvány kamerával. Vagy ez a tandembicikli. Nem is beszélve az apró legódarabkákból készített táblaképeiről.

     Este avignoni fesztivál-előadás a Bécsi Fesztiválon, a portugál Tiago Rodrigues rendezésében a Cseresznyéskert, Isabelle Huppert-rel Ranyevszkaja szerepében. Amikor megláttam, hogy sok szék áll a színpadon sorban, lemondóan sóhajtottam: a színházról fog szólni az előadás. De nem, inkább a cseresznyéskertnek feleltek meg a székek, és már az első felvonás végén felhalmozták a szereplők egy heggyé. Az előadás egyetlen igazán erőteljes jelenetében, a harmadik felvonás végén Lopahin lerombolta a széképítményt, majd üresre takaríttatta a háznéppel a színpadot, a házat. Lopahint fekete színész játszotta. Ezt jelentésesnek fogtam fel: a nagyapja is cseléd, paraszt, rabszolga volt ezen az esetünkben francia birtokon. Később elbizonytalanodtam. Talán egyáltalán nem kellene észre vennem, ki fehér, ki fekete, ki arab származású, mivel Ányát, Várját és Gajevet is fekete színész játszotta.

     A színen három csillárfa összesen 15 különböző csillárt termett. Mindenki végig jelen volt ugyanabban az alakban, jelmezben, mikroportban. Plusz a két fős zenekar. Nem volt hozzámadott értéke az előadásnak.

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

     A Béres Attila rendezte miskolci Nóra az élénk színfolt szereplőivel – piros, sárga, fekete, zöld – emlékeztet kicsit a Katona Nórájára. De itt Helmer (Görög László) háza sárga ház, iroda jelleggel, világító négyzetlapokkal a mennyezeten. Nóra (Czakó Julianna) arany színű műkarácsonyfát díszít arany boával, ami körülbelül úgy hat, mintha a Dunába fjordba hordana vizet. (Kedvemre való, hogy Miskolcon az Ibsen-dráma mindkét női szereplője szőke.) Van a színen egy nagy akvárium, amelynek berendezése nem tengerfeneket mintáz, hanem barátságos, elegáns, cizellált polgári otthont. (Az is kedvemre való, hogy Horesnyi Balázs egy ilyen díszletelemet talált ki.) Gáspár Tibor Rank doktor, Edvi Henrietta Lindéné, Fandl Ferenc Krogstadt, mind szépen teszik a dolgukat. Mégis kicsit csalódottan álldogáltam a szünetben. Úgy tűnt, hogy ebben a játékban minden titoktalan, egyszerű, gyors, elvágólagos, kiszámítható, lekerekített, célirányos, pepecseletlen. Látszik például, hogy Görög László Mikulás-képű Helmerében rejlik egy szörnyeteg. Czakó Julcsi Nórája nem lehetne ennyire gyanútlan.

     A második részben azonban elkezdett dagadni a dolog. Mint amikor gumimatracot kell felfújni. Sokáig semmi látszatja nincs, de aztán egy-egy részen kitüremkedés támad a levegőtől, a másik oldal emelkedni kezd, végül teljes egészében megnő és megkeményedik a matrac. Valahogy így. A végén még Helmerből is kijött az ember: Görög László izzadó fejjel, rémülten ide-oda járó szemmel, azonnali, már-már alázatos alámenéssel ült a felébredt felesége mellett. Hiába. Nóra oda.

     Az akvárium láttán egyrészt megemlékeztem Simkó Katiról, aki a Woyzeck előadásán ebben az üvegdobozban fürdött vagy ugyanilyenben. Másrészt Gáspár Tibor Rankjának matató etetése után látni véltem egy pillanatra egy csíkos kis halat a vízben. Aztán soha többet. Csak a végén, a tapsra jött vissza.

***

     Haumann Péter volt számomra az utolsó nagy örömszínész. Számos nézői élményt köszönhetek neki és tartok nagy becsben. Alakítások, szerepek, amelyeket, ebben biztos vagyok, soha senki nem tudott volna és nem is fog tudni úgy, mint ő. Ezek közül legyen itt egynek ez.

vissza a lap tetejére

30. hétfő

     A tegnapi napról még valamit mesélek: Andornaktálya olyan hosszú, egyutcás falu, hogy a Rákóczi útja 358-as vagy 360-as házszámig is eljut. Megy azért egy-két csenevész kis utcája keresztbe is, az egyik Rejtő Jenőről van elnevezve. A másik hírem: a mezőszemerei temetőben szinte minden sírkövön úgy kezdődik a felirat, hogy Itt nyugszik a Jézus nevében.

     Talán már bevallottam, hogy nem szeretem a balettet. Ha nézni kell, részemről akkor is csak a szomszéd szobából, vagy még távolabbról. Annyira idegesít a természetellenes mozdulatok és a megfeszített ínak látványa. De ha Csákányi Eszter eljátssza az őbenne élő balett-táncosnőt, vagy Bodor Johannát, vagy magát Mihail Barisnyikovot, akkor természetesen ott a helyem. (Voltaképp mindhármat egyszerre játssza, egymásba öltve. Hogy ne látszanának a varratok, azt nem állítom.)

     Ilyet is csak ő tud kitalálni, Csákányi Eszter, hogy az Örkény színházi társulati színésznősége mellett egymagában fellép a 6szín bemutatójában, Amikor találkoztam Barisnyikovval címmel, Rozs Tamás zenei közreműködésével, a Hölgyválasz Táncstúdióban. Balett-terem ez, rúddal és tükörrel. A tükörnek köszönhetően nézhettem a nézők ellágyult mosolyait is az előadás alatt, miközben a színésznő legyőzött mindent: időt, teret, fizikát, kémiát, matematikát, közönséget.

     Amikor találkoztam Csákányi Eszterrel a napokban színházban, valami olyasmit említett futólag, hogy meghívták a Táncművészeti Főiskolára, játssza el ott ezt az előadást. Ennél mi több mondható?

vissza a lap tetejére

31. kedd

     Nézni kezdtem A besúgót. Az első két rész után lehangoltság és bosszúság fogott el, de ez a kettő legalább kiegyenlítette egymást. Szokták mondani a lelkesebb nézők, hogy mit számítanak itt a korra vonatkozó (minimum) pontatlanságok – a dizájnt kivéve, mert abban igazán gondosan jártak el –, hiszen ez nem történelmi vagy dokumentumfilm, hanem egy fikciós, szórakoztató sorozat.

     Csak hát engem sajnos nem szórakoztatott. Az elejétől kezdve sablonosnak találtam. Persze a lehangoltságom nyilván annak is szólt, hogy így van itt eladva a fiatalkorom. Az 1980-as évek első fele. Holott a történetet, a körülményeket és a figurákat minimum 10-15 évvel kellene hátrább vinni az időben ahhoz, hogy hihetők legyenek számomra. (Hogy mást ne mondjak, felhördültem a Funtek Frigyes főnökölte állambiztonságiak értekezlete láttán. Történetesen rálátásom volt akkoriban egy fél vagy egész három/hányas alosztályra, munkaidejükön kívül. Nem ilyen öreg, rozzant, sötét öltönyös komcsi elvtársak voltak, mondhatom. Egyébként ezekben az években egyetemi közegben már a Komszomol sem volt ortodoxan vonalas, nem hogy a KISZ, ezt szintén mondhatom.)

     Sorolnám, mi mindent találtam a filmben nevetségesnek. De arra jutottam közben, jobb, ha nem hamarkodom el. Nyolcrészes sorozat. Mit lehet tudni, talán még alakulhat úgy, hogy minden értelmet nyer. Vagy igazolja magát valamiképpen. Végignézem. A naplóm úgysem szalad el.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra