|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Kaptam meghívót a Pesti Színháztól az Inkognitó októberi premierjére, de az időpont nem volt alkalmas, úgyhogy csak most jelentkeztem vissza rá. Írták, hogy a bemutatómeghívó egy hónapig érvényes. Ezt jó tudni és megjegyezni, azért is rögzítem most itt. A brit Nick Payne írta a színdarabot, akinek nem lettem nagy híve sem a Csillagképek, sem a Hát, ha van is, én még nem találtam meg kapcsán. Baráthy György fordította, Szőcs Artur rendezte. Albert Einstein agyveleje körül forog a történet, legalábbis részben, a többi részeket kevésbé tudnám megnevezni. Az benne a mérsékelten eredeti kitalálmány, hogy négy színész játszik fejenként négy-öt szerepet – igazodjál el –, tetris-szerű piros plüss idomok között. A közel két óra alatt (egyben), amíg tart, nem keltette fel az érdeklődésemet ez a dolog. Hogy kicsemegézzem: a két színésznőnek, Kovács Patríciának és Márkus Lucának van egy eleven jelenete, Nagy Ervin m. v. pedig kedvesen adja helyenként az esetlen mackót. Nincs bennem több erről. (Énnekem tetszett volna, ha a németek és a spanyolok helyett Japán és Costa Rica jutnak tovább. Színesednék a focivilág.) A tegnapi színházi pótlásom a Katonában zajlott. Amikor beengedett a jegyszedő a Sufniba a Cigány Mózes előadására, erős hagymás ételszag vágott orrba, nem tudtam mire vélni. (Később lett rá magyarázat.) A berendezés olyannak tetszett, mintha lakodalmi ebédre érkeztünk volna, fehér textillel borított, hátul masnis székek, fehér abrosszal terített asztal, teríték, valami kis virág a szalvétában, tálak. Akadtak nézők, akik ide ültek le, az asztalhoz, a nyílt terepre. Jól választottuk ki őket erre a feladatra, mert szépeket mosolyogtak a monológot hallgatván. Mások mentek a tribünre. A lépcsőt szőnyegek borították, elfedték a hepehupákat. Szinte mind megbotlottunk, mígnem egy szélen ülő férfi a további, felfelé tartó nézőket kedvesen figyelmeztette. Amikor megteltünk, bejött Bezerédi Zoltán a kezében hegedűtokkal, amiben főleg könyveket tartott, aztán belefogott Kácsor Zsolt Cigány Mózes című könyvének első, Genezis című fejezetébe és elmondta nekünk. (Közben aláfestésként-aláhúzásként olykor zene és kimódolt színes fények.) A szöveg eredeti eredetmonda, amelyben a szerző a cigányokról mesélve pompásan kerekít egybe különböző mitológiákat, hiedelmet, történelmet, élettapasztalatot és még mindenfélét, egyebek közt vulgaritást, ami kifejezetten jól állt Bezerédi Zoltánnak. Egyébként is nagyon kedvelem Bezerédi előadói modorát. A beszédmódja teátrálisan egyszerű, dallamos és hegyes. Olyan volt ez a másfél óra, mintha kirándultam volna valami ismeretlen, színes, egzotikus tájon. A sötét kétségbeesésbe taszító élelmiszerár-emelkedés (vagy élelmiszer-áremelkedés?) a vendéglátóiparban is érvényesül, ezt módunkban áll tapasztalni, mivel már harmincötödik éve minden hó másodikán éttermi kuncsaftok vagyunk. Tegnap egy fish and chipsszel abszolváltuk a Halkakasból, ám most már felmerül, hogy a jövőben inkább böjttel ünnepeljük a másodikát. Lett volna színház, de menetközben elesett. Ezért most a tévés kalandjaimról tudósíthatok. A Netflixen még mindig a Better Call Saul megy nálam, felváltva a dán A kastély-sorozattal, mert felfedeztem, hogy ez a Borgen folytatása 2022-ből. Kicsit szomorúan nézem, hogy a nők megöregedtek, a férfiak meghíztak, ráadásul semmi magánéletük nincs. Bár ezt nem nekik rovom fel, hanem a forgatókönyvíróknak. Megnéztem A csoda című filmet is, méltányolom, de nem vagyok különösebben vevő az ilyen történelmi idős drámákra. Ja, és túlestem a Zámbó Jimmy-sorozat első három részén. A színészek – rendben. A figurák – rendben. A korfestés, környezet – rendben. A történet is nagyjából rendben, bár kicsit idegesít ez a mostani divatfogás, hogy folyton ugrálunk évek és évtizedek között. (Viszont ennek kapcsán már kiderült, hogy aki fiatalon Staub Viktória, az később Schell Judit lesz, és ez tökéletes párválasztás.) A sorozat egyetlen, ám súlyos nehézsége számomra, hogy nyálas popdalokon kell időről időre keresztül vergődnöm. Eljött az évnek az a decemberi időszaka, amikor a házunkat elhagyva mozdulni sem lehet, nem hogy autóval, de lábbal sem. Legalább mind a pedagógusokkal szolidarító tüntetésre mennének – gondoltam, miközben igyekeztem átvágni a tömegen –, de nem oda tartottak, ennek ellenére sokan voltak ott is. (Elhaladt a szabadon hagyott vonulósávban előttem egy férfi, az volt a hátán viselt kartonpapírra írva, hogy 9-edikes osztályomnak angoltanárt keresek.) Meghallgattam diákot, szülőt, tanárt, ki lehetett venni a beszédekből, hogy elegük van. (Szeretnék még az életben büszke magyar lenni egyszer – mondta egy kirúgott tanárnő, erre erősen rezonáltam.) Stílszerű módon innen az Átriumba mentem a Hannibál tanár úr bemutatójára. Csak még nem tudom, hogy beszámolhatok-e itt róla vagy sem. A Mozgó Világ következő számába ezúttal hármas listát küldtem ajánlatnak azok közül a premierek közül, amiket mostanában látok. A főszerkesztőnő dönt, hogy melyiket írjam, és még nem válaszolt. Vidovszky György rendezte, Mucsi Zoltán játssza a főszerepet. A nézőbarátságra apellálva Grisnik Petra az előadásba bele-belejátszik (profin) egy éneklő dizőzt, átvitt értelmű pávaként. Hogy Mucsi Zoltánnak ez a tanárember testestül-lelkestül meglesz, az várható volt, revelatívan nem hatott rám. Menetközben érződött, hogy baráti közönség ül a nézőtéren, mindazonáltal engem kissé meglepett az álló taps a produkció végén. Egyszer régen valaki ott felejtett a Rádió Q stúdiójában egy fekete-szürke csíkos sálat (nem kötött vagy horgolt, hanem valami jól eső anyagból készült). Már hónapok óta lógott a fogason, amikor – a stúdió megszűnése alkalmából – magamhoz vettem. Az azóta eltelt sok év alatt igen megszerettem, azt hordtam a szürke kabátomhoz. Hanem a hetekben elvesztettem valahol. Üzenem annak, aki megtalálja, hogy viselje tovább szeretettel, az áldásommal. A horvátok mindent eldöntő tizenegyesét a metróban láttam. A mellettem ülő férfi nézte a mobilján a meccset, és mivel észrevette, hogy a szemem sarkából figyelem, odatolta kettőnk közé a telefont, hadd nézzem én is. A Jurányiba tartottam a Fajankó című előadásra. Azt nem mondom, hogy Németh Nikolett műve vagy Kovács Dániel Ambrus rendezése úgy tökéletes, ahogy, de van az előadásnak egy világa, és ez a világ – fájdalmasan kietlen világ – miután megszületett, rá is telepszik a nézőre. A nyomorúsága sem színtelen: része például a groteszk: ahogy Jankó beáll a falusi betlehembe, amelyet két (női!) kirakatbaba szereplőből állítottak ki, turkálóból öltöztetve őket. Vagy például a csendes líra: ahogy Jankó és a sógornője megölelik egymást a garázsablakon keresztül. Vilmányi Benett játssza a címszerepet, a némiképp falubolondjának tekintett fiatalembert, aki egy szexbabában találja meg a társát. Ahogy az előadás elején ül a sufnitetőn (valójában: vízparti stégen) és beszél, avval rögtön annyira érvényesnek hat, egyben szubsztanciálisan független színházinak, hogy az mellbevágó. Nem sokkal később színre jön Jankó bátyja szerepében Chován Gábor, ő viszont ordítóan kőszínházi. Nehéz helyzetbe is kerül ettől a feleségét játszó Csábi Anna, aki olyan remek, hogy megtalálja az utat egyiktől a másikig. (Nehéz helyzet konkrétan pl.: amikor Chován Gábor férjként ráordít az asszonyra, hogy bazmeg, akkor Csábi Anna enyhén felhúzza a szemöldökét. Finom jelzése ez annak, hogy nincs mit csinálni színészileg egy ilyen teátrális megnyilvánulásra. Ha először kapja meg ezt a pasastól, akkor az elég megrázó ahhoz, hogy elgondolkodjon, akarja-e még egyszer az életben hallani. Ha sokadszor, akkor csak úgy lehet, hogy tudomást sem vesz róla.) Lestyán Attila az énközpontúságával együtt is enyhén jóindulatú, ügyes polgármester. Ballér Bianka pedig valószerűtlenül mosolygós kocsmároslány, akiben egy pszichológus vagy egy drámatanár veszett el. Érdemes este volt. Csak ma göcsörtösen fogalmazó napom van, érzem. Amikor összefutok Jordán Tamással, mindig megkérdezi, mit nézek ma. Tegnap azt válaszoltam, hogy a Karinthy Színházban A szarvaskirályt. Egyrészt azért mentem, mert olvastam a honlapon Berettyán Nándor igazgató-rendező tollából, hogy ez az új arculat első előadása. Másrészt láttam a fotókat, izgalmas szürreális világot mutattak. (Élőben, közelről a fényképek sugallta vizualitás kevésbé érvényesül.) Tehetséges produkció ez, csak az irányultságával van bajom. Nem is avval jövök, hogy Carlo Gozzi pont ezt nem akarta, amit itt folyik. Ő éppen Goldoni plebejusabb commedia dell’arte komédiái ellenében írta a maga arisztokratikus, egzotikus meséit. De végül is mit számít, hová pozicionálta magát egy háromszáz éve született szerző. Inkább az zavar, hogy ennek az előadásnak a játszók szórakoztatása mintha előbbrevaló lenne a nézőkénél. Eleve úgy kezdődött, mintha már órák óta együtt buliznánk, pedig hát nem. Nehéz volt kapcsolódnom a közvetlen, privatizáló, viccelgető, bratyizós, bevonós játékstílusukhoz. (Mikulás is jött, szaloncukrot dobált a közönség soraiba. Kapkodtam a fejem, el ne találjanak. A szomszédom elfogott egyet, papírzörgetve kicsomagolta és elnyámnyogta.) Ez az egyenrangúságos modor némiképp ellentmondani látszott annak, hogy a mese drámaibb, testváltós részében a „lelkek” odaálltak a szereplők mellé, hogy biztosan felfogjuk, ki kicsoda valójában. Hátha kevesebből nem értjük. Pallag Márton nagyvonalúan uralta a terepet hangban, mozgásban, humorban, figyelemben, interaktivitásban. A legjobb betétben, átdíszletezéskor kiült a színpad szélére, és a Tétova ódától indulva hangot adott egy férfinéző szerelmi vallomásának a mellette ülő partnere iránt. Másokat is méltányoltam, Sóvári-Fehér Annát (van benne spiritusz) és Benedek Dánielt, a hatalmasra kerekített szemeivel. Az előadás végén a tapsnál Berettyán Nándor színre lépett, hogy virággal köszöntse az egyik szereplőt. Hallhatóan számos néző jobban élvezte az előadást, mint én. (Azért nem írom, hogy mindenki, mert utána a villamoson a mögöttem ülő fiatalember mondta a barátnőjének, hogy ő nem szereti az ilyet.) Csináltam a Spirinek egy kis zoomos beszélgetést Asbóth Anikóval, a debreceni Vojtina Bábszínház igazgatójával és Kovács Gézával, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatójával. Mondjuk olyan béna voltam (nem is beszélve a technikai részről), hogy azt sem tudtam hirtelen, mi a neve ennek az én sorozatomnak. Mindegy, a lényeg az, hogy kapunk egy rövid helyzetjelentést arról, milyen ez a tél a vidéki bábszínházaknak. Súlyos és hideg. Közben kimerült az álláskeresési járulékos időszakom. Már látom: nem gondolta a hivatal komolyan ezt a dolgot, hogy segítenek elhelyezkedni. Talán három e-mail érkezett tőlük három hónap alatt. Az egyikben a Magyar Posta keresett általános iskolai végzettségű, három műszakban dolgozó csomagbontót. A másikban a Technológiai és Ipari Minisztérium kínált állást műszaki diplomásoknak. A harmadikra már nem is emlékszem. Ha lenne a munkaügyi kormányhivatalnak a végzettséget, szakmát rögzítő adatbázisa az álláskeresőkről, akkor ezt a három mailt sem kaptam volna. Ha lenne adatbázis, talán akkor sem akartak volna kiközvetíteni engemet engedetlen tanárnak. Magában az irodában iskolaőrnek meg határvadásznak csábítanak plakátok. Mindenesetre az időm lejártával most beadtam a papírt a nyugdíj előtti segélyre, ami jelenleg havi 80 ezer forint, mínusz 10 százalék nyugdíjjárulék, és mindaddig jogosult leszek rá, amíg el nem érem a nyugdíjkorhatárt 2025-ben. (Alkalmi munkavégzést ez a státusz is enged.) Ha belegondolok, én hálás lehetek pártunknak és kormányunknak, amiért megszüntette a katát. Ha nem tette volna, még mindig fizetném be havonta a béténk havi jövedelmének egyharmadát vagy negyven százalékát a katába. Így viszont én kapok pénzt (plusz közlekedési bérletet, bár a benzinpénz jelenleg előnyösebb lenne), ami a lehető legjobbkor jön ezekben az időkben. Most vasárnap Szirtes Ági jön hozzám a Tilos Rádióba. Megünnepeljük a Katona József Színház 40. születésnapját verbálisan. Reggel a MU Színházban jártam a Borka című babaszínházi előadáson. A KÁVA produkciója, Bánky Sára rendezte és címszerepli, és megtartom magamnak a Spirire. (Sőt meg is írtam izibe’, még melegen.) Este megnéztem a Katona online Találkozását. Az elmúlt évtizedekben, ahogy a mű is patinásodott meg én is (külön utakon), kicsit megszerettem ezt a Nádas-darabot. Úgyhogy érdekelt a Török Marcell rendezte online verzió. Az elején eszembe jutott róla a karaténidőszak: mennyire élveztem volna akkor kameraszemmel bezúdulni a bezárt Katona József Színházba, a rácstalan bejárattól az előtéren át a belső folyosókra és a Sufniba. Ez a bevezetés jó bevezetésnek bizonyult számomra. A továbbiakban kicsit meglepett Fullajtár Andrea és Gloviczki Bernát e. h. előadása három zenész, Razvaljajeva Anasztázia, Nevelő János és Tornyai Péter érzékeny partnerségével. Sokkal kevésbé hatott a játék szertartásszerűnek, mint bármelyik korábbi interpretáció, amit láttam. Ez a Fiatalember nem úgy érkezett, ahogy az elődei régebben. Nem úgy, mint aki néma, alázatos, áldozatos hallgatóságnak kínálja fel magát. Hanem hosszasan állt gyanakvón, feszülten, csömörösen, elégedetlenül, a kis dacos szájával, aggodalmas ránccal a két szemöldöke között. Egyáltalán nem lehetett biztosra venni, hogy itt marad és megtörténik ez a találkozás, amely mintha elsősorban róla szólna. Ennek megfelelően Fullajtár Andrea is életesebben, teljes nőiességben háziasszonykodott, vonzott, társalgott, vallott, mesélt és váltott hangulatokat. Úgy gondoltam, hogy Fullajtár Andrea Máriájának lenne még dolga az élettel és az életnek vele. Volt ennek szépsége, a két, ellentétes arc egymás mellé-, alá-, fölérendelésének. (December 11-ig látható az e-szinházon. Azt nem állítom, hogy könnyű végignézni.) A tegnapi focivébénapon az egyik tizenegyespárbajról lemaradtam – távolról örültem a horvátoknak –, a másikra épp hazaértem színházból. Felmerült egy olyan reformötlet, hogy a tizenegyeseket az egyenes továbbjutásos meccseken kezdés előtt rúgni le, aztán az eredménye döntetlen esetén lép érvénybe lép a végén. Szerintem nagyszerű gondolat. Rögtön téttel, gólszerzési motivációval indulna a meccs, és nem kellene akkora terhet viselni annak, aki előtte tizenegyest rontott, mert van kollektív javítási lehetőség. A két párbaj között a Vígszínházban voltam a Rudolf Péter rendezte Szeget szeggel premierjén. Mivel a főszerkesztőnő ezt választotta esedékes cikknek a Mozgó Világba, ezért erről itt most nem számolok be. Úgy gondolom, leíró és problémafelvető lesz, amit majd írok erről. A művészet azért van, hogy ne haljunk bele az igazságba – jutott eszembe a Nietzsche-idézet, de ez az előadás aligha azért van. Kedvemre való, amikor a kisebb csapat kiveri a nagyobbat. Mondjuk az angol-franciát nem ilyennek tekintettem, és bármelyik győzelme esetén fájt volna a szívem a másikért. Ez most az angoloknak jutott, a szívfájdalmam, több dekányi belőle Harry Kane-nek. A focin túl a fidelio.hu jóvoltából megnéztem a Mundruczó Kornél rendezte Lohengrint Münchenből. Lohengrin maga mintegy fehér hattyúként jött, és Telramunddal isteni szikravetővel párbajoztak, amit gyorsvágó fémmegmunkálási szerszámként azonosítottam. Vitathatatlanul korszerűbb megoldás, mint kardozni-pajzsozni. Jobban is illik esőkabátos, üvegből borozgatós hősökhöz. Brabanti Elza enyhén szólva neurotikus nőnek tűnt – fel is vágta az ereit a harmadik felvonásban –, de szépen énekelt. A hattyúból elővarázsolódott ifjú trónörökös egy gyerek, és félő, hogy már alig maradt a birodalmában birodalnivaló. Különösnek találtam, hogy a népes kórus néhány tagja maszkot viselt egész előadás alatt. Ki tudja, hogy énekeltek-e ők egyáltalán. De nem ezt akartam máma, hanem hogy a Freeszfe december 17-én nagyszabású online aukciót tart, a felajánlások gazdag és színes választékával. Ehhez adtam hozzá szeretettel a magam részéről némi Fejes Endre-kéziratot. A három oldalnyi szövegnek kábé 93-95 százalékát tudtam kiolvasni. A reménybeli leendő vásárlóval szívesen keresnék majd megfejtést az olvasatlanul maradt szavakra. (Mondjuk félő, hogy a naplóm olvasói nem a gazdag felső tízezerből kerülnek ki, akik könnyedén vásárolnak jótékony célra. Hacsak azok nem, akik a statisztikám szerint mostanában gyakran és nagyon olvasnak az USA-ból. Vagy azok, akik hónapokon keresztül sűrűn érkeztek a honlapomra Dániából. De ők azóta vagy hazajöttek, vagy tovább mentek valahová.) A Szirtes Ágira való felkészülés jegyében meghallgattam a honlapom Ahol hely van archívumában a hét évvel ezelőtti rádiós beszélgetésünket. Jaj, de jó volt, milyen nyíltan, kedvvel, élvezetesen beszélt! Mondta akkor, hogy azért ilyen felszabadult ma, mert előző este Szép napokat játszott, és az mindig olyan érzés utána, mintha eltolt (vagy elhúzott?) volna egy vonatszerelvényt. Rögtön izgulni is kezdtem, hogy ezúttal viszont főpróbahét elejéből jön, vajon hogyan boldogulunk majd. Szerintem ő jó volt most is (csak én vagyok tehertétel, ez eléggé nyomaszt, és nagy lelkierő kell ahhoz, hogy egyáltalán meghallgassam utóbb a műsort.) Mondta aztán kedves férjem – aki átmenetileg segédtechnikusként, majd technikusként dolgozott eddig a Fejfényben, ám januártól már lesz belsős segítségem –, szóval azt mondta, kár, hogy nem tévéműsort adtunk, mert annyira gazdag volt az Ági arca érzésekben, reakciókban. Ezt persze én is jól láttam, így aztán rögtön érthettem, ha olyasmit kérdeztem vagy hoztam szóba, amiről nem olyan szívesen beszél, aztán próbálhattam nehézkesen kigabalyodni valahogy. A következő adás december 25-re esik. Úgy gondoltam, hogy karácsony másnapjára nem hívok be a stúdióba vendéget. (Mondta Ági, hogy neki beakadt a lemez a nyolcvanas években, amikor a „megyek a rádióba interjúra” még azt jelentette, hogy a portán köszönnek neki, tudnak róla, kedvesen átnyújtanak egy belépőt, bemegy a büfébe, iszik egy kávét, aztán irány a meleg stúdió. Hát ez most nem ilyen.) Azt találtam ki, hogy kivételesen megcsinálom előre a beszélgetést maszekban, a konyhastúdiómban, mint régen, szintén egy jól bevált, kedves színészemmel. Épp küzdöttem valaminek a kinyitásával, amikor eszembe jutott Annamari, aki chicagói konyhájában megjegyezte a maga finom, enyhén szemöldök-felemelős modorában, hogy nem ott nyitottuk ki a koktélparadicsomos-dobozt meg a felvágottas cuccot, ahol kellett volna, hanem szolidan szétdúltuk az egészet. Mint ahogyan Máté szokta a karácsonyi ajándékot. De most a konyhánkban küszködve rájöttem, hogy esetünkben ez nem türelmetlenségből vagy mohóságból fakadhatott, hanem más okból. Minálunk „a tapasztalás arany bányáiból” azt fejtette ki az idő, hogy szinte semmit nem lehet ott kinyitni, ahol a magyar élelmiszeripar termékeinek csomagolásán jelzik. Még nem jártam a Budapest Jazz Clubban a Hollán Ernő utcában. Vagyis jártam, csak akkor még Duna mozinak és Fürst Sándor utcának hívták. A Kúlart Produkciótól a Vagy a szívem dobbant című Szépernő jazzoperát láttam. Ascher küldött engem oda – van egy-két programdíler vagy programbróker emberem –, a Soltis Májusa után, mondván, hogy itt is itt van Szép Ernő. És tényleg. Lényegében a Vőlegény második felvonásbeli Kornél-Rudi jelenete, majd annak harmadik felvonásbeli pandant-ja lett megzenésítve Szitha Miklós (Talamba) és Dani János (Swing ŕ la Django) által, és a Swing ŕ la Django játssza. (Öten vannak, klarinétos, billentyűs és három húros hangszeres, az egyik nagybőgőnek indul, de nem lehet beleugrani.) Úgy kell elképzelni a Forgács Péter rendezte előadást, hogy a színpad előtt ül a zenekar, a színpadon pedig keresztben átmegy egy fémhíd, az alatt alszik a tornacipős, mackóalsós, gyűrött fölis, borostás Rudi fogász: Szabó Kimmel Tamás. Azután bejön nyugtalanul-fegyelmezetten Balla Eszter, fekete szettben, a lábán magenta színű bebújós vászoncipőben. Olyan durva színfolt az a cipő, vonzza a szemet, mint valami fenyegető veszedelem. Ebben a sajátos közegben éneklik el Szép Ernőt, de betűhíven, krőnestül. Talán nem is értenek minden korabeli szót a fiatalok a nézőtéren, de mit számít. Van varázsa ennek. Meg is születik a maga lírai-drámai módján az ide-odahódítós nagyjelenet, teljes Szépségében. Kell ehhez Balla Eszter. Persze Szabó Kimmel Tamás is (hopp, most hogy rákerestem a neten, látom, október elején még úgy volt, hogy Klem Viktor lesz a Rudi), de mindenekelőtt Balla Eszter kell. A fölényes énektudása, Kornélkájának törékenysége, szikársága, elszántsága, a hegyes kis orra, a szöghaja ahogy beleszáll a szájába, a keze markolása a retikülje szíján, a sikolya, a rikolya, az egész, kétségbeesett lány, ahogy van. Kis beszélgetés bábművészekkel. Végre bejutott a várólistáról a Sirály. Ezt meg az Aase-díj kapcsán írtam Ilyés Róbertről a szereposztó díványomon. Történetesen megint olyan könyvet olvasok, ami a könyvírás körül forog, a tavalyi Goncourt-díjas Az emberek legtitkosabb emlékezetét, a szenegáli születésű, Franciaországban élő Mohamed Mbougar Sarr regényét. Két fiatal afrikai író beszélget benne Párizsban: Úgy kell tennünk, mintha az irodalom volna a legfontosabb dolog a világon, mert ha ritkán is, de megeshet, hogy így van, és annak legyenek tanúi. (Fordító Bognár Róbert.) Mondjuk az irodalom szót rögtön behelyettesítettem a színház szóval, és helyben vagyok. Amikor Vilmányi Benettet először láttam egy kisfilmben, nyilvánvalónak tűnt, hogy nagyfilmeket kell csinálni vele. Olyan ő a vásznon, hogy szinte lejön róla, bele az életbe, annyira oda és onnan való. De ez csak az egyik fele a moziélménynek. A másik a színészi ereje, a sűrűsége, az intenzitása. A feje minden porcikája, pillantása, rezdülése és megszólalása rabul ejtő. Megértem, hogy a Larry című elsőfilmet rendező Bernáth Szilárd Thuróczy Szabolcsot tette meg Vilmányi Benett apjának, mert ha akad valaki, aki ugyancsak erősen életszagú, az ő. Szandtner Anna tartozik még a két férfihoz, ő szintén fölöttébb rendben van. A kékkel odarajzolt szemöldöke nagy segítség lehetett a figurához, úgy képzelem. Öten ültünk a moziban, és ahogy a film elkezdődött, megijedtem. Vilmányi Benett dadogós borsodi fiúja motyogott maga elé, a kamera pedig mögötte ment, a hátát vette élesben, és amit ő látott maga előtt, azt nekünk homályosan mutatták. (Egyszer már majdnem megbolondultam egy hasonló kameramozgatású filmtől.) De aztán nem maradt így, néha még a természetbe is kinéztünk. A további 100 percben azon izgultam, aggódtam, drukkoltam, hogy ennek a Vilmányi Benett játszotta gyereknek ne essen nagy baja. Hogy megússza tragédia nélkül. Ne üsse agyon az apja, ne vigye el a rendőrség, ne kezdjen ki vele az apja nője, ne verjék halálra. Pláne ha még ő nyerne… – a bennem élő naiva kirózsaszínezte Ádám világát –, bár erre azért nem számítottam komolyan. Elég is, hogy Vilmányi Benett a végén nevetgélt, vagy inkább röhincsélt, és akkor ettől talán mégsem kellett a moziból kijőve ereket felvágni. Elolvastam aztán a kritikákat. A Telexén jót nevettem, mert ezt írta a szerző Vilmányi Benettről: Vonzza a tekintetet (sajnos a nem túl jó parókája is a film egy részében). A haját nem hitte el neki. Este a Vígszínház Háziszínpadán láttam a Béranyák című előadást Czukor Balázs rendezésében. De kicsit még kerülöm, hogy írjak róla ide. Szóval a Béranyák (Vígszínház, Háziszínpad) a béranyaság tárgykörében mutat be jelenetkéket, szkeccselőadás műfaji megjelölés alatt. A felvetett helyzetek értelemszerűen nagy drámai tétekkel bírnak. Ugyanakkor elég kézenfekvőek, nem feltűnően innovatívak. Maga a téma persze érdekes, és a valós jogi helyzetnek megfelelően ukrajnai béranyák körül forog. (Gondolhatjuk, hogy ebbe a sajátos kereskedelmi iparágba belebombázott a háború.) A Czukor Balázs írta-rendezte produkcióban hat színészt vesz részt (Hegyi Barbara, Petrik Andrea, Waskovics Andrea, Tar Renáta, Telekes Péter és Medveczky Balázs), némiképp demonstráló jelleggel, kilépve a játékból mindig átöltözködve, díszletezve vagy a színpad melletti széken ülve. Fegyelmezetten dolgoznak. (Vajon hogy boldogultak egymással – hümmögtem a lelki hümmögőmmel. Hittek-e.) Örültem Waskovics Andreának, látni egyáltalán. Mivel idén a Vígben a fiatal hősnőket Márkus Luca játssza szakmányban, úgy tűnik. Akad egy-egy jó pillanat. Telekes Péternek orvosként például. (Ismerem azt a tónust.) Vagy Hegyi Barbara egy színészileg mégis hálásabb, elhallgatós jelenetben. Tegnap délelőtt a 6színben jártam Az apostol előadásán. Három nem akármilyen színésznő – Stork Natasa, Szamosi Zsófi és Szilágyi Ágota – kék nadrágkosztümben egy világos kanapé körül, színes égősoros „istenszeme” előtt elmondja Petőfi elbeszélő költeményét egymásnak/nekünk. (Rendezte: Szilágyi Bálint.) Ahányszor találkozom Az apostollal, mindig újra rácsodálkozom. Itt zömmel színházi emberekből álló közönség volt jelen (íróikrekkel bezárólag), plusz egy iskolai osztály, amelyről rögtön lehetett tudni, hogy kockázati tényező. Az első perctől kezdve világos volt, hogy meg kell velük küzdenie az előadásnak. Nyert a három nő. Aztán a szünet utáni második menetben újra. Este a Kamrában néztem a Magányos embereket, ám azt csúsztatom holnapra. Nem mintha nem mennék ma is színházba, de azt úgyis elteszem magamnak kritikaírásra. Tarnóczi Jakab úgy halad előre a rendezői pályán, mintha huszárral menne a sakktáblán. Minden lépése következik az előző lépéséből, mégis új és meglepő az irány. Ez a mostani munkája a Kamrában formailag nyilván az Isten, haza, családból ihletődött és fejlődött tovább. Egy átlátható kis horányi nyaralóban zsúfolódnak össze nyár végén emberek; család, barátok. Problematikus együttélésüknek, viszonyaiknak vagyunk körbeülő nézői. Szünetet csak úgy tartanak a háromórás előadás alatt, hogy míg a játszók buliznak, mi kimehetünk. Aki akar, maradhat vagy bemehet a színpadi térbe táncolni. Felteszem, a későbbi estéken lesznek olyan, vállalkozó kedvű fiatal nézők, akik csatlakoznak a szereplőkhöz, de a premier persze nem ilyen. Láttam fél szemmel, hogy Zsámbéki Gábor az utolsó sorban ült, eszembe is jutott, mennyire szeretném tudni, hogy ő például mit gondol az ilyen színházról. Meg is kérdezném, ha lenne merszem. (Olvasom ezt a hármas interjút a fidelión a 40 éves Katonáról. Ha nem én csináltam is, örülök, hogy készült és megjelenik ilyen.) Szóval ez a kompakt, nagyon mai darab Gerhart Hauptmann Magányos emberek című drámájából kiindulva íródott, amit nem ismerek, pedig szívesen ismerném. Ezt találtam róla a neten: a Magányos emberek a házasság válsága és a női egyenjogúság kérdését elemzi. Gondoltam erre közben, férfiakra és nőkre – vannak családok, ahol a nőké mindennek a dandárja, ők viszik a működtetés és a döntések terhét, a férfiak meg sodródnak, úgyhogy nem is rájuk kell figyelni. Esetünkben egészen kiváló a két ellentétes pólus: a jószándékúságában is elviselhetetlen anya/anyós, Pelsőczy Réka (aki egyébként is, de ebben a szerepben különösen emlékeztet anyósomra a kései fénykorában) és az állóvizet felkavaró vendég, Mentes Júlia a maga belülről fakadó, múlhatatlan mosolyával. Úgy érzem, ezt a figurát senki nem tudná így eladni, mint ő. Na, talán még Lovas Rozi, de kettejükön kívül aztán igazán senki. Olyan előadás a Magányos emberek, amelyik megéri az idejét, a pénzét, és még utána is rágódhatik rajta az ember. Elkelt a Fejes-kézirat a freeszfe-aukción, örömömre. Összesen ötmillió forint folyt be az online átverésen, ezt a 2023 májusában diplomázó televíziós műsorkészítő osztály vizsgafilmjeinek finanszírozására fordítják, hurrá.
Szombaton este Grecsó Krisztián Tíz
eszkimó című darabjának premierjén jártam a Katonában (arról írok kritikát).
Az előadás egy pontján Csábított a Katonában a Galócza vetítése tegnap, ám az a program nekem rosszul kezdődött, rosszul folytatódott, úgyhogy idővel fel is adtam, és hazajöttem vébédöntőt nézni. Hosszan-hosszan elégedetlenül és csalódottan figyeltem a franciák játékát, de miután kiegyenlítettek (kétszer), úgy voltam vele, hogy tőlem most már akármelyik csapat nyerhet, mindkettő megérdemli, megdolgozott érte. A hosszabbítás végén el kellett spuriznom színházba. Vicces volt, végigszaporázva a Maján a Nagymező utcáig mobiltelefont néző járókelők jöttek szembe, akik viszont álltak, azok kirakatok mellett, bekucskálva tévés vendéglátóhelyekre. Innen-onnan menetrendszerű ordítások hangzottak fel, de azt nem lehetett tudni, hogy melyik csapat javára vagy kárára. A Radnóti Színházba tartottam a Szálinger Balázs írta Kályha Kati premierjére. Az elmúlt három estét kortárs magyar ősbemutatókon töltöttem, és az a benyomásom alakult ki, hogy nem, nem így, nem ilyen darabokat kellene már írni (konstruálni), mint amilyen Grecsó Krisztiáné vagy Szálinger Balázsé. Bemutatkozó látogatást tettem az SZFE-n a Novák Eszter – Selmeczi György-féle negyedéves zenés színész osztálynál. (Érzem, hogy ezt egybe kellene írni: zenésszínészosztály, csak úgy túlságosan eluralják a kígyós betűk.) Mármint megnéztem őket magamnak. Egyenként már többüket láttam, és például Szaplonczay Máriát az Örkény Solness-előadása jóvoltából alaposan meg is kellett jegyezni. Sas Zoltánhoz meg épp előző este volt szerencsém a Radnótin, ahol igen helyes figurát adott, egy kackiás bajszú rendőrt. Feydeau A hülyéje című darabját játsszák, és mesterségük címereként beleénekelnek hatvanas-hetvenes évekbeli slágereket is. Mondjuk magával az alapművel engem elég nehéz megnevettetni (ellentétben a tegnap esti közönséggel), azt külön is nem szeretem, hogy a második felvonás fő humorforrása a süket és beszédileg súlyosan korlátozott Madame Pinchard fogyatékossága. De a lényeg úgyis az, hogy kaptam egy kis ízelítőt ezekből a fiatalokból, falatnyi, guszta előétel gyanánt. Nyugtáztam néhány ügyes fiút, elgyönyörködtem Szász Gabriellában, és fel kell írnom ide egy szépséges, jellemkomikus pillanatot, mint afféle szimbolikus kéménybe. Ahogy Varga-Járó Sára Mme Pinchardja a huszonötödik házassági évfordulója alkalmából nagy nehezen kinyitott egy üveg pezsgőt, majd kicsit zavart, de igen igyekvő csábító nőként magára öntött-kent az italból egy keveset. Arra gondoltam a szombathelyi színház nézőterén előadáskezdés előtt, hogy úgy tűnik, nekem akárhányszor el lehet adni Martin McDonagh Az inishmore-i hadnagy című színdarabját. Minimum kétszer láttam már ugyanis (ha nem háromszor), mégsem emlékszem, miről szól vagy mi történik benne. A Weöres Sándor Színházban Jeli Sára Luca pompásan életes díszletében balra utcasarok, Guinness-automata, mellette műszaki bizományi (jut eszembe ez az archaikus kifejezés), jobbra ótvar kis lakás mindennel felszerelve, amit egy ilyen helyen összehord a rendre nem kényes lakó. Jobb oldalon Ujvári Bors e. h. hegedülni kezd (de nem ismertem meg őt a németfocistafrizura-parókája miatt), bal szélen pedig zöld viharkabátos férfi fekete kötött sapkában sört vesz az automatából, majd a sapkáját terroristaálarc gyanánt lehúzza az arcára és ír sztepptáncba fog. Ez a kezdés megüti a hangot, és előrejelzi, hogy Nagy Péter István rendezésében virulens morbid humora lesz a játéknak. Lett is. Eleven, pezsgő és horrorisztikus. A díszlet félhátul külön fürdőszobát tart fürdőkáddal arra, hogy legyen hol hullákat darabolni, szeletelni láncfűrésszel és bőséges vérszökőkúttal. (Bár gyanítom, hogy halottak aortái már nem ennyire aktívak, mint itt.) Szerémi Zoltán, Domokos Zsolt, Ujvári Bors, Herman Flóra, Róbert Gábor, Némedi Árpád, Balogh János, Gyulai-Zékány István – mind jók. Aligha tudnék bárkit is kiemelni közülük, ami jelzi, hogy ideális csapatmunka ez. Még a fekete macska is hibátlan alakítást nyújt a végén: úgy ül, úgy néz, ahogy kell. (Hármas szereposztásban játsszák egyébként a macskát, két szombathelyi és egy kőszegi állat osztozik a feladaton. Mikor ki ér rá.) Családias volt – mondta mögöttem egy fiatal néző, amikor felálltunk a taps után. A Fejfény következő adása karácsony másnapjára esik. Úgy gondoltam, hogy ilyenkor én oda nem hívok be vendéget, legyen ennél mindkettőnknek jobb dolga most vasárnap délután. Hanem előkotortam Zümit (évek óta nem is láttam, még a Rádió Q műsor miatt vettük ezt a profi kismagnót), és ideiglenesen újranyitottam a konyhastúdiót. László Zsolt jött beszélgetni tegnap este. Szívesen látott-hallgatott vendég volt. Azon gondolkodtam aztán kicsit, hogy vajon kell-e idén toplistát összeállítanom az évem legjobb színházi élményeiből. Nem kért ilyet senki most, de talán a stuberandrea.hu számára azért mégis… Jó. Kell. Megjegyzem, valaki „rossz apák” keresőkifejezéssel érkezett a honlapomra. Hogy énhozzám rossz apák keresőkifejezéssel be lehet esni, ezt erősen sérelmezem. Akkor itt a szokásos beharangozó a Tilos Rádió vasárnapi Fejfény-műsorához. Érdekes – gondoltam tegnap este a Centrál Színház nézőterén az előadás kezdete előtt –, hogy Alföldi Róbert mondja be a mobiltelefonos figyelmeztetést. Ő lehet akkor itt a húzónév vagy húzóhang. A 2:22 című új londoni sikerdarabot láttam Puskás Tamás rendezésében. Gyorsan megnéztem most, mit árulnak el a színlapon a történetről, mert nem szeretnék semmit elspoilerezni belőle, pláne amikor még be sem mutatták. Ez egy szellemes társalgási darab, úgy értve, hogy szellemjárás történik benne, vagy legalábbis ez képezi vita tárgyát: kísértet mászkál-e a gyerekszobában rendszeresen éjjel 2:22-kor, vagy nem. A végén van meglepetés, amikor is rájövünk, hogy melyik filmből merített ihletet Danny Robins szerző. De nem mondom meg, melyikből, mert akkor rögtön kész lenne a spoiler. Műfaját tekintve tehát enyhén horrorisztikus, modern társalgási darab, a modern alatt leginkább azt értem, hogy nyelvezete nem nélkülözi a vulgaritást. Színészileg nem túl nagyszabású a feladat, de mindenképpen igényel egyfajta könnyed, ígéretes játékstílust, és az sem árt, ha a színészek valamiféle kontúros karaktert tudnak teremteni. Ez megy is nekik. Lengyel Tamás a racionális, egzakt, tudós és fölényes férj. Mindenre van magyarázata, gúnnyal illeti a hitet és a babonát, és okvetlenül kijár a figurának az az arrogancia, amivel a színész felruházza. Az igazi párja a pszichiátervendég, Ágoston Kati lenne, aki rutinosan igyekszik a helyzetnek megfelelően barátként viselkedni. Helyénvaló ellenpont Mészáros András kikupált hidegburkolója is. Voltaképp egyedül a kicsit göcsörtös feleség, Martinovics Dorina idegesített, aki mintha azt hitte volna, hogy egyfolytában kiabálnia kell, mert én már kicsit nagyothallok talán, pedig ennyire azért nem. Minden eddiginél szerényebb karácsonyra készülünk, de annak talán nem lesz akadálya, hogy szép legyen. Amit kívánok is mindenkinek. Kemény István: Éjjel a nyájaknál Elmentek a pásztorok, mert dolguk akadt, mondták is talán, de úgysem érteném. Ülök és hallgatom a távolodásuk, szinte futnak ezek a sokezer éves bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk, és a nyájakkal holnap estig csak én. Utolsó bojtár lehetek valami ősi rendben, amit már megtanulni se bírtam – együgyű szülők buta kölyke, rossz iskolákban, sok szürke évvel ezelőtt -, belőlem már bölcs, öreg számadó sohasem lesz, mi nem tudtuk már megtanulni a rendet, ami pofonegyszerű volt azelőtt. Holnap estig egyedül a nyájnál. Hajnalban én keltem a várost, függönyeiket majd én hajtom el, gyerekeiket én terelem iskolába, autóik forgalmát estig én kavargatom, nekem kell egy szellőt szereznem és megfodroznom vele a Dunát, nekem kell a vemheseket észrevennem és világra segíteni a babát. nekem kéne a jót együtt tartani és hagyni elkódorogni a rosszat, nekem kéne tartani a lelket holnap estig, pár óra az egész, meg is kéne súgnom: ez nem hétköznap! de óvatosan titkolni is a nevét. Mennek, futnak ezek a sokezer éves bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk. Elfelejtik, hogy ami neked csak holnap, azalatt itt évezredek múlnak együgyű szülők buta kölykével, velem. Elmentek a pásztorok öreg fejükben a renddel, és ha ma éjjel újjászületik az ember, akkor is gazdátlan a jelen. Távszínházi gyerekelőadás-ajánlat. Volt azért karácsonyi programom, a Médeia a Katonában, a Bagossy Júlia rendezte előadás a Sufniban. Az egyértelmű, hogy ha van antik görög dráma, amelyik bármi korban, bármi időben megállja a helyét, az ez. Miközben az adaptáció maga nyilván sokat elárul rólunk, az alkotókról és rólunk, az alkotók közegéről. Ahogy bementünk a nézőtérre, a szőnyegekkel borított színpadon, a szerénynek tűnő és „úszó” lakásban eleve ott ült két kisgyerek (Jakab Balázs e.h., Pásztor Dániel e.h.) Világos volt, hogy végig jelen lesznek, ami csak növeli a felnőttek bűneit, messzemenőleg megelőzve a gyilkosságokat. Pálos Hanna játssza a címszerepet (18 évvel Fullajtár Andrea itteni Médeiája után). Mindig kedveltem őt. A helyi kiugrásához kellett néhány év, azt hiszem, a Lélegezz-zel jött el az ideje. Azóta korosodott, teljesedett, és most itt ez a nagy szerep. Médeiaként úgy jön be, megnyúlt, könnyes arccal, taknyos orral, hogy a lassú mozgásával és a nagy fehér köntösében jegesmedvére emlékeztet. Pedig nem lesz benne semmi jegesmedvés – törékeny nő, akinek van valami kislányos a hangjában, az intonációjában –, de talán onnan jött ez, hogy az ereje, a súlya már az első pillanatban megvan. Különben hajlamos vagyok a Médeiáját egyre kisstílűbbnek nézni (akár egy férfi). Voltaképp abban a pillanatban rezonálok rá legjobban, amikor vert sereg. Épp ahhoz kell jó pofát vágnia, hogy a lelécelt férje produkáltatja az enyhén zavarban lévő új nője előtt az óvodás kisfiukat. Iaszón a fürtös fejű Bányai Kelemen Barna, ki lenne más. Nem mesélem el a végzetét. A bébiszitter és a másik nő szerepét a megnyerő és meggyőző Kanyó Kata e. h. adja. A történet régi, a szöveg is szinte patinásnak hat, de a szenvedély és a szenvedés örök, vagyis mai. Így látja, láttatja tehát egy készülő fiatal rendezőnő ezt a családi válsághelyzetet. Lepusztult világban, de nem a sültreáliában, hanem a mozgás és a zene költői stilizációját rábűvölve. A The Black Rider zenéjéhez való kötődésem több évtizedes. A kilencvenes évek közepére datálható, mivel ebből a Tom Waits-cédéből volt a Verebes István rendezte nyíregyházi Három nővér zenéje. Úgyhogy nekem ez bármikor jöhet. A hamburgi Wilson-előadást a karantén alatt láttam két éve. Néhány momentummal, maszkkal-sminkkel, a mozgások groteszkségével mintha utalna is az eredetire az Örkény Színház új bemutatója. Polgár Csaba rendezésében maguk a dalok angolul hangzanak el (Tom Waits kívánalmának megfelelően), feliratozva. Hat zenész ül magaslatilag a színen, Kákonyi Árpád rezzenéstelen arcú vezérletével. A verses, szójátékos-kínrímes nem-dalszövegeket Závada Péter fordította-ferdítette, beleviccelve az angolt is. A produkció imponáló. Takács Nóradia játssza Falábat, patásan, sántítva is királynőien. Zsigmond Emőkétől csak azért nem dobtam hátast a székben, mert hallottam már énekelni őt az Örkény-kertben. Patkós Márton kútmélyi hangja borzongató. Máthé Zsolt marconája. Kókai Tünde pislogásai. Tenki Réka szólója. És tovább és tovább. Ami az összképet illeti: bongyor parókás, majdnem a felismerhetetlenségig álarcos/arcfestéses, kismamacipős, bugyirózsaszín, bugyikék, bugyisárga stb. színű, decens, galléros-gombos ruhás lányok (és fiúk) lázálomkodnak a színen piros hóban, fürdőhabban. Nem akármilyen este. A színészi játék különleges elegye a szolgálatnak és (remélem) az élvezetnek. Büszkeséget éreztem a nézőtéren, hogy ilyen színvonalon tudják ezt itt előadni. Az Újszínházban jártam délután, a Bubik István Stúdiószínpadon a Minden egér szereti a sajtoton. De közismerten hallgatag vagyok, amikor gyerekelőadásról van szó. Határozottan színházszerű előadás egyébként, bár beleillene a kilencvenes évekbe egy közepes kőszínház repertoárjába. Tévét is nézegetek olykor. Volt balszerencsém az Aranybulla-sorozat tegnapi részéhez. Döbbenet. Mennyibe fáj nekünk a teljes műcsokor? Egymilliárdba? Most kaptunk egy történelmi kurzustankönyvet képes illusztrációkkal. Kőszegi Ákos a narrátor, szinte várom, hogy belegyurcsányozzon-sorosozzon a szövegbe. Mivel filmes eszközökkel nem sikerül közölniük semmit, sok a duma; a narrátoron kívül történészeket is be-bevágnak, akik súgógépről felmondanak ezt-azt okításként. Ennél még Koltay Gábor is többre lett volna képes, pedig ez nagy szó (vagy kis szó). Úgy képzelem, hogy az opusz már Vidny. Attila „tessék filmezni vinni a nemzetis színészeimet!” jelszavú asztalra csapása után született. László Zsolt mindenesetre jó, hogy ott volt mint haldokló öreg keresztes vitéz, mert így Trill Zsolt királya megmutathatta a karizmát: kétszer is felemelte László Zsolt fejét, hogy megitassa. Itt szeretném leszögezni: a Zámbó Jimmy-sorozat mint filmszakmai teljesítmény utcahosszakkal, sőt kerülethosszakkal veri az Aranybullát. Láttam az Ida regényét is. Teljesen rendben lévőnek találtam Goda Krisztina rendezését. Az a kérdés ugyan joggal merül fel, hogy ha egy régi magyar klasszikus irodalmi mű korhű tévés feldolgozását a hetvenes években már elkészítették, akkor azt minek kell még egyszer megcsinálni ugyanazon a hagyományos módon. Erre szerintem egyetlen jó válasz van: Mentes Júlia. Boldog vagyok, hogy ezt a varázsos fiatal színésznőt megőrizték az örökkévalóságnak ebben az alakjában. Már csak azért is, mert a filmbeli festőférjének (akit Rohonyi Barnabás játszik szimpatikusan) egyáltalán nem sikerült a dramaturgiailag leleplező festményein visszaadnia Mentes Júlia mosolyát. Délután a Belvárosi Színházban a Tok-tok avagy hogy pattog a kocka előadásán elég hamar kapcsoltam: kábé a harmadik percben rájöttem, hogy én ezt a francia vígjátékot láttam már, csak nem tudtam, mert a Karinthy Színházban még Lököttek volt a címe. Azért ez nem olyan mű, amit akárhányszor tudok élvezni. A mostani, Paczolay Béla rendezte verzió rövidebb, egyrészes, nem játszanak benne Monopolyt a szereplők. A közönség itt is hallhatólag jól szórakozott. Pataki Ferenc adta a Papp János káromkodós szerepét, szép rohamokban, nagy hang- és fizikai erővel törtek ki belőle a trágárságok. Este a Pestiben az Egy szerelem három éjszakája. Az volt a benyomásom, hogy az előadás jobban hasonlít a rendező ifj. Vidnyánszky Attila rendezéseire, mint magára a darabra. Mintha Mohácsi szelleme vagy köpönyege lebegne fölöttünk: sok belebeszéd, sok ismétlés. Lényegi elem a szöveg és a jelenlét szabad(os)sága, a színházi helyzetre való, a privatizálásig is elmenő reflektálás. Mondjuk ettől kevesebb tere lett például a Júlia szerepét játszó Varga-Járó Sára e. h-nak, így jártunk ő meg én, aki hegyeztem rá. Problémásnak találtam a díszletet, amely úgy néz ki, mint egy díszlethátulj. Gyakran kell elemeket kivenni-betenni, ráadásul úgy zárták le két oldalról és alulról, hogy mindenhonnan takar. A két szélen 1-től 4-ig ülőkkel szemben díszletfal áll, nem látnak be a szoba sarkába, a szemben ülőknek meg a széli folyosók és a szobabelsej maradt rejtély, mivel a Pestiben amúgy is magasan van a színpad, és a keret ezt még fokozza. Fancsalin néztem, hogy a tapsnál a két fiatal főszereplő be sem fér a színpadképbe. No jó, hagyjam a kevésbé szerencsés részleteket. Az előadás, meglehet, sikeres lesz. Annyit még én is mondhatok, hogy jószívvel tettem el magamnak az estéből Orosz Ákost. Az ő energiája mindenen átütött. Megnéztem, tavaly hogyan csináltam éves toplistát. Látom, 13 előadást soroltam fel, és ezen kívül színészi alakításokat. Úgyhogy most is így járok el, de nehezemre esett volna a kínálkozó-kívánkozó 14 előadásból kihúzni bármelyiket. A színészi „A”-listára pedig (ami a legkevésbé sem bélista), kilencen kerültek fel. Idén is több mint 200 előadáson jártam. Az alábbiak voltak a legfelvillanyozóbb / legfelemelőbb / legmegrázóbb / legkedvesebb estéim (kronologikusan). Network (Centrál Színház) Melancholy Rooms (Katona József Színház) Mi van veletek? – Embertárlat (Fészek Művészklub) Candide (szombathelyi Weöres Sándor Színház) Három nővér (Szabadkai Népszínház Magyar Társulat) Frankenstein (Budapest Bábszínház) Az ajtó – Szeredás Emerenc emlékkoncert (Örkény Színház) Értelem és érzelem (Gólem Színház) Rebellisek (k2 Színház) Lili és a bátorság (Kőszegi Várszínház–Mesebolt Bábszínház–Vojtina Bábszínház) Az imádkozó (Pintér Béla és Társulata) Solness (Örkény Színház) Május (Soltis Lajos Színház) Magányos emberek (Katona József Színház) A színészek, akik idén beírták magukat: Rezes Dominika (Freeszfe – Az igazgató úr) Pallag Márton (szombathelyi Vízkereszt) Szilágyi Ágota (Grane) Udvaros Dorottya (Nemzeti Színház: Az ajtó) Köles Ferenc (pécsi A mi utcánk) Krisztik Csaba (fehérvári Julius Caesar) Fodor Annamária (Pintér Béla: Az imádkozó) Vilmányi Benett (Füge – MASZK: Fajankó) Balla Eszter (KúlArt Produkció: Vagy a szívem dobbant)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
