Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2022. augusztus

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     Üdvözletem! Remélem, mindenki jól van.

     Ami engem illet, mi a rövidke hurrá, nyaralunkunk végefelé járunk. Négy éve voltunk legutóbb Londonban, és most látni véljük a globális felmelegedés ijesztő jeleit. A híres angol gyep mindenfelé ki van égve. A Hyde Park közepe kábé úgy néz ki, mint a felperzselt szavanna. Épp csak az állattetemek hiányoznak a tájképről.

     De különben nagyon szeretem nézegetni Londont és a londoniakat, emeletes busz felsejéről vagy gyalog, vagy akárhonnan. Valahogy ideálisan sikerül itt városképileg vegyíteni a régit az újjal. Egyszerűen jól áll a szomszédság az öreg, klasszikus épületeknek a modernekkel, amelyek sokkal fantázadúsabb, kreatívabb, izgalmasabb tervezéseknek látszanak, mint a budapestiek. (Szándékomban áll majd egy kisebb fotóalbumot feltenni a Facebookra.)

     Máté nagyon okos karórája mutatta, hogy hány lépést mentünk egy-egy nap. Átlagosan 17-18 ezret. Ennek eredményeként eléggé fából lévőnek érzem a lábam. Valami reklámban szokták emlegetni a nehézlábérzést, amiről most már sejtem is, hogy micsoda.

     Egyébként csak kétnaponta jártunk be Londonba, Cambridge-ből, ami nagyjából egy órányi vonatút a fővárostól. De Cambridge-ről majd máskor. A King’s Cross pályaudvar az érkezés helye, ahol a 9 és ľ-ik vágánynál félig bemegy a falba egy kofferkuli, és előtte hosszú sor tekereg, Harry Potter-rajongók különböző generációi, fényképezkedni vágyva a híres helyen, ahonnan Harry Potter a Roxfortba indult.

     A Tudományos és Technikai Múzeumban voltam éppen várakozó ülésponton, nem messze tőlem a teremőr. Trappolva elgaloppozott előttünk egy 5-6 éves fiúcska. Ne fuss, hanem sétálj, légy szíves – szólt rá a teremőr. I am sorry, mondta a kölök és sétálni kezdett. Furcsák ezek az angol gyerekek.

vissza a lap tetejére

2. kedd

    A jobboldali közlekedés, hát az okozott némi zavart. Zsúfoltabb, bonyolultabb kereszteződésekben szinte át sem mer menni az ember az amúgy is alig jelzett zebrákon, mert az az érzése, hogy bármikor bárhonnan jöhet autó. És tényleg. Mátéval bicikliztünk is Cambridge-ben, akadt olyan körforgalom, ahol többször körbetekertünk – mondjuk ezt autóval is szoktam csinálni, ha nem rögtön ismerem fel a merre továbbot –, mire megértettük, hogy innen hol kell kihajtani a megfelelő irányba. Forgalmasabb helyeken a közlekedési lámpáknál az autós sáv elejében pirosra festett biciklis „pole pozíciót” alakítottak ki, ide állhatnak be a kerékpárosok az autók elé, és mivel néhány másodperc előnnyel kapják meg a zöldet, lőhetnek ki, a zűröket megelőzendő, a bicikliútjuk felé. Mondjuk az első napokban gyalogosként is simán az út rossz oldalán cövekeltünk le a buszmegállóban.

    A tömegközlekedés embertelenül drága – ráadásul élesben követhetem napról napra a forint romlását a bankszámlánk állásán –, úgyhogy örömmel fogadtuk a buszsofőr, illetve a vasúti pénztáros által közölt tényállást, miszerint mi hárman már csoport vagyunk, small group, és erre némi kedvezmény jár. (Egyszer ugyanannyiért „large group” jegyet is kaptunk, erre különösen büszke vagyok.)

    Cambridge központja az egyetemre, a különböző college-okra épül, amik szinte magukra is zárják a belvárost; nem lehet szabadon bóklászni a Cam folyó partján például. De akár annak tudata nélkül is, hogy ki mindenki fordult meg itt diákként/tanárként az egyetem történetének 800(!) éve alatt, borzongatóan érződik ennek a helynek a patinás levegője: a múlt, a tudás, a tudomány, a tanulás mint fő érték.

    A kölcsönházunk kijjebb esik, olyan kerületbe, ahol tipikus angol házak sorakoznak egymás mellett, vörös- vagy barnatéglásak, keskenyek, emeletesek, hátul hosszabb kert. Elöl a kiskerteket már zömmel átalakították kocsibeállónak a tulajdonosok.

    Nem akarok senkit (magamat sem) elkeseríteni, de Amerika után itt is az a tapasztalatom a szemlélődés és a hétköznapi érintkezés során, hogy az emberek türelmesebbek, udvariasabbak, toleránsabbak, mint a magyarok. Igen, el kellene ezt tanulnom tőlük és hazavinnem.

vissza a lap tetejére

3. szerda

     Nagyra értékelem, ha magasból lehet várost nézni, pláne ingyen, úgyhogy már vagy másfél hónapja szemmel tartottam a neten, hogy mikor érkeznek a mi napjainkhoz a 35 emeletes Sky Garden tetejére menés időpontfoglalási naptárában. A biztonság kedvéért két különböző napra is bejelentkeztem, hátha az első alkalmat lekéssük, vagy rossz az idő, vagy bármi akadály lép fel. Nem lépett fel, de elmentünk másodszor is. Megkedveltük ennek a londoni háznak a látványát mindenhonnan. Ilyen odafelé menve, ilyen fent, és ilyen, amit nézegetni lehet.

     Szintén előre gondoskodtam libegőjegyről. Az előzetes megfontolásaim és intézkedéseim beváltak: mindenhol sikerült elkerülnünk a turistatömeget, sorban állás nélkül jutottunk be, ahová készültünk: múzeumba, libegőre, Sky Gardenbe. Nem túl erőszakos színházba menési kísérleteimet sikeresen visszaverték a britek. Volt viszont egy külön programom. Még otthon olvastam arról, hogy nemrégiben a metrókban lecserélték a hangosbemondók szövegét, friss hangokkal vették fel újra. A korábbit egy színész mondta fel, aki azóta meghalt. Az özvegye szerette volna megkapni a felvételt, ami már lejátszott. Mire a közlekedési vállalat úgy döntött, hogy egyetlen állomáson, amelyhez az özvegy közel lakik, meghagyják a régit. Elmentem erre a metróállomásra (Embankment). Busszal, mert buszozni szeretek. Persze a metróba befelé is, kifelé is le kellett húznom az oyster-kártyát (két és fél muki), de meghallgattam annak az embernek az információs közleményét. A színész iránti kegyeletből, az asszony iránti együttérzésből és a londoni közlekedési vállalat iránti tiszteletből. Aztán a gáláns londoni közlekedési vállalat következő buszjáratként olyat küldött elém, amelyen a sofőr rögtön jelezte, hogy ne próbálkozzam a kártyámmal, a leolvasó sajnos nem működik, fáradjak beljebb. Máskor is pont ezzel szeretnék menni, ezért jól megjegyeztem, piros emeletes busz volt.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

     Két dolgot még Cambridge-ből. Két Tesco volt a környékünkön, a közelebbi kisebb és drágább, mint a távolabbi és nagyobb. Megdöbbentő, hogy az árukészlet, a kínálat, a választék mennyivel nívósabb, szebb, gazdagabb, minőségibb, mint az általunk ismert, magyarországi Tescókban. Nem tudom, hogy ez min múlik, mi lehet az oka. A beszállítók vajon? Nem hiszem, hogy az árszínvonallal függ össze, mert nem találtam számottevően drágábbnak az élelmiszereket, mint otthon, sőt egy s más olcsóbb (déli gyümölcsök vagy némely tejtermékek például). Arról nem is beszélve, hogy odahaza az élelmiszerárak biztosan feljebb mentek az alatt a bő hét alatt is, amíg távol voltunk. Valahogy ebben sem éreztem a fölényünket a hanyatló nyugattal szemben.

     Megnéztünk Cambridge-ben két college-ot – milyen lehet ezekben tanulni és élni, csodás, el sem tudom képzelni. Valamint az egyetem Fitzwilliamról elnevezett múzeumát, képzőművészeti gyűjteményét, Hockney-kiállítását. David Hockney az egyik legjelentősebb kortárs brit festő, még ha én szégyenszemre nem ismertem is. Elragadónak találtam, ahogy a műveit beépítették az antik gyűjteménybe, hol a téma, hol a technika, hol a perspektíva mentén pászítva össze klasszikust és modernet. Simán beékeltek egy-egy Hockney-festményt, mondjuk egy edzőcipős, pólós férfi portréját két Van Dyck közé. A legmegrázóbb az a hűvös, légkondicionált szoba, ahol ez a látvány fogadja az embert. Elöl Reza Aramesh szobra, amely egy foglyot ábrázol az iraki háborúból, mögötte pedig Murillók, Rubensek, El Grecók. Azok is döbbenetesek, például ez a négyszáz éves El Greco-festmény. Nem ilyennek képzelném Keresztelő Szent Jánost. Ez a fej szent ember helyett inkább emlékeztet elkeseredett pedagógusra, vagy lázadó értelmiségire, vagy drogfüggő rockerre, vagy a stadionból kitiltott futballdrukkerre. Jut eszembe, láttuk emeletes buszról vasárnap este Londonban, ahogy óriási tömegek nézték a Trafalgar téren a női foci-Eb döntőjét. (Elégtételt vettek az angolok a németeken.)

vissza a lap tetejére

5. péntek

     Közben már hazaértünk, és aztán első dolgom volt elmenni Gyulára (hálás szívességi utasként) megnézni az Erdélyi hét nevű programsorozat keretében a veszprémi Kabóca, Petőfi és a temesvári Csiky Gergely Színházak közös produkciójában a Markó Róbert rendezte Bánk című előadást. (A Bánk bán Szabó Borbála „újrafordításában”.) A Vár melletti tószínpadon játszották, mi nézők is a tószínpad tószínpadán ültünk. Friss, dinamikus játék, de többet erről most ide nem írok, mert ezt tartogattam magamnak a Mozgó Világ számára.

     Jó pár éve nem jártam Gyulán. Ez a nyári város szép, mint mindig. (Jobban vigyáztak a füvükre, mint az angolok.) Lehet különben, hogy jó pár évig nem megyek a jövőben sem, mert mint hallom, anyagi gondok vannak; hanyatlóban a Várszínház, a nyári színházi fesztivál támogatása. (A cserélődések az állami kulturális kulcspozíciókban talán nem feltétlenül koncepcióváltásban mutatkoznak majd meg, mint inkább pénzek átirányításában.)

     Már pirkadt, mire a Dunakanyarba értünk, ahol érett és kicsit sértődött túlérett fügék vártak.

vissza a lap tetejére

6. szomba

     Akartam ezt ideidézni a Kosztolányi-könyvből, amit olvastam a múlt hónapban. A halálos beteg Kosztolányi Dezső egyik leveléből, amit utolsó szerelmi fellángolása tárgyszemélyének, Radákovich Máriának írt.

     Ha pedig meghalnék – amit nem akarok, mert élni szeretnék érted – akkor te élj tovább – erre esküdj meg –, élj azért, hogy ezen a hitvány földön te hordozd legalább a mi emlékeinket, s ezekkel szépítsd meg a csillagokat is, mert ha mindketten eltávozunk, akkor többé senkisem emlékezhet arra, ami a világon szép volt, igaz és tökéletes.

     (Kosztolányit az özvegye, Harmos Ilona 31 évvel élte túl, Radákovich Mária pedig 42 évvel.)

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

     Beszélgetések József atyával, a Migazzi idősotthon pap lakójával.

     Lefeküdnék.

     Azt mondták, hogy nekem ebben nem szabad segítenem. Szólok a nővéreknek.

     (Szóltam.)

     Most mosogatnak, de utána jönnek.

     Vajon egymás között is olyanok, mint velünk?

     Nehéz munkájuk van.

     Minden munka nehéz.

     Az öné is?

     Az is nehéz volt.

     Mi volt benne a legnehezebb?

     A precizitás. És a türelem.

vissza a lap tetejére

8. hétfő

     Van akiben költő veszett el, van akiben rocksztár. Bennem egy norvég – gondoltam, elolvasván Kun Árpád Takarító férfi című regényét.    

vissza a lap tetejére

9. kedd

     Megnéztem Baz Luhrmann Elvis című filmjét. Bár hosszú, de van húzása. Különben nem tudom, miért néztem meg, hiszen teljes mértékben kimaradtam az Elvis-lázból, és képileg is úgy él bennem ez az ember, amilyennek gyerekkoromban, a hetvenes évek közepén látszott, amikor már szétfolyt, és nevetségesnek hatott a hacukáiban. Olvastam a nyolcvanas években Albert Goldman Elvis című könyvét, az kifejezetten viszolygást keltett bennem. Utóbb megtudtam, hogy Forrest Gumptól leste el a mozgását, és Jean Reno is megmondta a Godzillában, hogy Elvis a király. Később aztán láttam a tévében egy régi Elvis-filmet, ami mindenesetre kiközvetítette a fiatal Elvis sodró báját. Megnéztem néhány „klipjét” meg koncertrészletet is, és hát nyilvánvaló, hogy valamit, több valamit is nagyon tudott a pali.

     Az elképzelhetetlen, hogy valaha ebben az életben képes lettem volna eszem vesztve visítani és őrjöngeni a színpad előtt egy pasasért, aki odafent éneklik és vonagol, de javára írom a filmnek, hogy mégis sikerült ebből az őrületből valamit megérzékeltetnie velem. Ahogy azokban a fazonírozott amerikai kiscsajokban a nézőtéren egyszer csak elszabadult a pokol.

     A címszereplő színészt, Austin Butlert inkább csak jól sikerült hasonbábnak találtam – olyan is volt, mint Elvis Presley, meg különbözött is tőle, hogy ne lehessen összetéveszteni –, de idővel látni véltem önálló pillanatokra jutni. Méltányoltam, hogy a sminkesek nem pumpálták fel a végére, hogy az utolsó korszakban is hasonlítson.

     Valamint szeretettel üdvözöltem magamban Elvis apjaként Richard Roxburgh-t, akit legutóbb tíz éve láttam New Yorkban, amikor az Ascher Tamás rendezte sidney-i Ványa bácsi címszerepét játszotta.

vissza a lap tetejére

10. szerda

     Aktuális munkám közben találtam egy csodálatos Bánk bán-tanulmányt. 1925-ben jelent meg a Napkeletben, a Tormay Cécile főszerkesztette irodalmi folyóiratban. Egy 24 éves, pályakezdő irodalomtörténész írta, Barta János, aki utóbb szép karriert futott be, lett belőle tanszékvezető, rektor, akadémikus, irodalomtörténeti intézeti igazgató. A Bánk és Melinda tragédiája című különösen érzékeny dolgozatában állítja és kifejti: az, hogy Bánk bán leszúrja Gertudist, egy dolog. De az igazi tragikus vétséget a feleségével szemben követi el a nagyúr. Négyszer kerül olyan döntési helyzetbe a cselekmény során, amikor mehetne megvédeni, megmenteni Melindát. De egyszer sem megy. Mindig a politikát, az ún. országérdeket vagy a „becsületet” választja mint teendőt. Az asszony halála épp úgy az ő lelkén szárad, mint a királynéé. Ahogy Barta János végül összefoglalja: „Bánk több ízben áll válaszút előtt, s ennek egyik oldalán mindig hitvese személye áll, másik oldalon egy féltve táplált férfias célkitűzés.”

     Erre így még nem gondoltam, de tök igaza van.

     Azt egyébként soha nem értettem, hogy miért Melinda az összeesküvők jelszava. Húzónévnek szánta Petur? Vagy tudott talán Ottó nyomulásáról? És nem figyelmeztette Bánkot azonnal? Akkor ő is sáros.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

     Reggel nem szoktam úgy direkt kimenni a Dunához, de a Migazzi idősotthonba biciklivel tekerve elhaladok egy parti foghíjtelek mellett, és akkor ránézek a reggeli szép Dunára, rámosolygok. Mondjuk ahelyett, hogy szép tájakra, az öreg autónkra meg helyes idegen kutyákra mosolygok, mosolyoghatnék emberekre is… Azon vagyok.

     József atyát új szobába költöztették, de elvágyódik. Mondta, szeretné aktívabban megélni a hitét. A kápolnába járni? Vagy az emberekkel? – kérdeztem. Mindkettőt – felelte. Az új szobában lett egy szobatársa. Ez jó, nem? – kérdeztem. Ez a férfi süket – mondta –, süket emberrel nem lehet beszélgetni. Az már igaz.

     Délelőtt a kertben ült a hölgykoszorú, meleg volt, eszembe jutott, hogy Tüzesen süt le a nyári nap sugára. Elő is kaptam rögtön a telefonomat, és felolvastam a János vitézt elejétől a végéig. Én igen élveztem, továbbá azok is, akik nem szundikáltak a székükben. Ezt egy nagy gyerek írta! Messze nem emlékeztem minden részletre, úgyhogy értek meglepetések. Tudja-e még a kedves Olvasó például azt, hogy a magyar huszárok hogyan úszták meg Tatárországban a kannibál kutyafejű tatárok veszedelmes seregével való találkozást? Hát úgy, hogy arra járt egy szerecsen, aki a védelmükre kelt, kiállt értük. Ez a szerecsen ugyanis volt Magyarországon, ahol szépen bántak vele. Ismeri a jámbor lelkű magyarokat – állította, és kezességet is vállalt értük. Szerencsére jóban volt a tatár fejedelemmel, aki így megenyhült, és szerecsen barátja kérésére még menlevelet is adott a magyar huszároknak.

     No lám, néha váratlanul jól jöhet az emberséges bánásmód a migráncsokkal.

vissza a lap tetejére

12. péntek

     A XV. Zamárdi Moszkovita Találkozó zajlott tegnap. Megvannak már ennek a maga hagyományai, például hogy Kati lecsót főz ebédre. Vagy hogy mi kovászos uborkát viszünk, fügét, pogácsát a Vén Duna cukrászdából, továbbá kedves férjem választ vinni valami spéci bort Gábinak, aki napi italrend szerint kínál bennünket alkohollal, én meg nem iszom, mert vezetek.

     Most csak két dolgot mesélek el. Az egyik, amit Gingi, a tánctanárnő mondott: idén úgy fejeződött be az iskolai tanév, hogy a belügyminiszter vezette illetékes minisztérium nem hirdette meg a következő tanév tanrendjét. Ami enyhén szólva is fennakadást okozott a következő tanév kötelező megtervezésében.

     A másik, amiről Sanyi mesélt: él még Horvátországban, a Brijuni szigeteken az az elefánt, amit Indira Gandhi ajándékozott Josip Broz Titónak. A szigeteket kisajátító, s ott fényűző életvitelt folytató egykori jugoszláv elnök ugyanis különböző külföldi vendégeitől számos állatot kapott ajándékba, ezek máig egy egész szafariparkot tesznek ki.

     Nem mentem le a többiekkel megfürödni a Balatonba. Nem mintha az lenne, hogy mit nekem a más Balatonja, amikor ott a mi Dunánk, ott vagyok honn, ott az én világom. Hanem mert fáradt voltam a több kilométernyi vízben gyalogláshoz. Akarok ide még valami frappáns utsó mondatot, de el kevxctiouuu………………………

vissza a lap tetejére

13. szombat

    

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

15. hétfő

    

vissza a lap tetejére

16. kedd

    

vissza a lap tetejére

17. szerda

    

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

19. péntek

    

vissza a lap tetejére

20. szombat

    

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

22. hétfő

    

    

vissza a lap tetejére

23. kedd

    

vissza a lap tetejére

24. szerda

     

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

26. péntek

    

vissza a lap tetejére

27. szombat

    

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

29. hétfő

    

vissza a lap tetejére

30. kedd

    

vissza a lap tetejére

31. szerda

 

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

 

 

*