Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2022. augusztus

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     Üdvözletem! Remélem, mindenki jól van.

     Ami engem illet, mi a rövidke hurrá, nyaralunkunk végefelé járunk. Négy éve voltunk legutóbb Londonban, és most látni véljük a globális felmelegedés ijesztő jeleit. A híres angol gyep mindenfelé ki van égve. A Hyde Park közepe kábé úgy néz ki, mint a felperzselt szavanna. Épp csak az állattetemek hiányoznak a tájképről.

     De különben nagyon szeretem nézegetni Londont és a londoniakat, emeletes busz felsejéről vagy gyalog, vagy akárhonnan. Valahogy ideálisan sikerül itt városképileg vegyíteni a régit az újjal. Egyszerűen jól áll a szomszédság az öreg, klasszikus épületeknek a modernekkel, amelyek sokkal fantázadúsabb, kreatívabb, izgalmasabb tervezéseknek látszanak, mint a budapestiek. (Szándékomban áll majd egy kisebb fotóalbumot feltenni a Facebookra.)

     Máté nagyon okos karórája mutatta, hogy hány lépést mentünk egy-egy nap. Átlagosan 17-18 ezret. Ennek eredményeként eléggé fából lévőnek érzem a lábam. Valami reklámban szokták emlegetni a nehézlábérzést, amiről most már sejtem is, hogy micsoda.

     Egyébként csak kétnaponta jártunk be Londonba, Cambridge-ből, ami nagyjából egy órányi vonatút a fővárostól. De Cambridge-ről majd máskor. A King’s Cross pályaudvar az érkezés helye, ahol a 9 és ľ-ik vágánynál félig bemegy a falba egy kofferkuli, és előtte hosszú sor tekereg, Harry Potter-rajongók különböző generációi, fényképezkedni vágyva a híres helyen, ahonnan Harry Potter a Roxfortba indult.

     A Tudományos és Technikai Múzeumban voltam éppen várakozó ülésponton, nem messze tőlem a teremőr. Trappolva elgaloppozott előttünk egy 5-6 éves fiúcska. Ne fuss, hanem sétálj, légy szíves – szólt rá a teremőr. I am sorry, mondta a kölök és sétálni kezdett. Furcsák ezek az angol gyerekek.

vissza a lap tetejére

2. kedd

    A jobboldali közlekedés, hát az okozott némi zavart. Zsúfoltabb, bonyolultabb kereszteződésekben szinte át sem mer menni az ember az amúgy is alig jelzett zebrákon, mert az az érzése, hogy bármikor bárhonnan jöhet autó. És tényleg. Mátéval bicikliztünk is Cambridge-ben, akadt olyan körforgalom, ahol többször körbetekertünk – mondjuk ezt autóval is szoktam csinálni, ha nem rögtön ismerem fel a merre továbbot –, mire megértettük, hogy innen hol kell kihajtani a megfelelő irányba. Forgalmasabb helyeken a közlekedési lámpáknál az autós sáv elejében pirosra festett biciklis „pole pozíciót” alakítottak ki, ide állhatnak be a kerékpárosok az autók elé, és mivel néhány másodperc előnnyel kapják meg a zöldet, lőhetnek ki, a zűröket megelőzendő, a bicikliútjuk felé. Mondjuk az első napokban gyalogosként is simán az út rossz oldalán cövekeltünk le a buszmegállóban.

    A tömegközlekedés embertelenül drága – ráadásul élesben követhetem napról napra a forint romlását a bankszámlánk állásán –, úgyhogy örömmel fogadtuk a buszsofőr, illetve a vasúti pénztáros által közölt tényállást, miszerint mi hárman már csoport vagyunk, small group, és erre némi kedvezmény jár. (Egyszer ugyanannyiért „large group” jegyet is kaptunk, erre különösen büszke vagyok.)

    Cambridge központja az egyetemre, a különböző college-okra épül, amik szinte magukra is zárják a belvárost; nem lehet szabadon bóklászni a Cam folyó partján például. De akár annak tudata nélkül is, hogy ki mindenki fordult meg itt diákként/tanárként az egyetem történetének 800(!) éve alatt, borzongatóan érződik ennek a helynek a patinás levegője: a múlt, a tudás, a tudomány, a tanulás mint fő érték.

    A kölcsönházunk kijjebb esik, olyan kerületbe, ahol tipikus angol házak sorakoznak egymás mellett, vörös- vagy barnatéglásak, keskenyek, emeletesek, hátul hosszabb kert. Elöl a kiskerteket már zömmel átalakították kocsibeállónak a tulajdonosok.

    Nem akarok senkit (magamat sem) elkeseríteni, de Amerika után itt is az a tapasztalatom a szemlélődés és a hétköznapi érintkezés során, hogy az emberek türelmesebbek, udvariasabbak, toleránsabbak, mint a magyarok. Igen, el kellene ezt tanulnom tőlük és hazavinnem.

vissza a lap tetejére

3. szerda

     Nagyra értékelem, ha magasból lehet várost nézni, pláne ingyen, úgyhogy már vagy másfél hónapja szemmel tartottam a neten, hogy mikor érkeznek a mi napjainkhoz a 35 emeletes Sky Garden tetejére menés időpontfoglalási naptárában. A biztonság kedvéért két különböző napra is bejelentkeztem, hátha az első alkalmat lekéssük, vagy rossz az idő, vagy bármi akadály lép fel. Nem lépett fel, de elmentünk másodszor is. Megkedveltük ennek a londoni háznak a látványát mindenhonnan. Ilyen odafelé menve, ilyen fent, és ilyen, amit nézegetni lehet.

     Szintén előre gondoskodtam libegőjegyről. Az előzetes megfontolásaim és intézkedéseim beváltak: mindenhol sikerült elkerülnünk a turistatömeget, sorban állás nélkül jutottunk be, ahová készültünk: múzeumba, libegőre, Sky Gardenbe. Nem túl erőszakos színházba menési kísérleteimet sikeresen visszaverték a britek. Volt viszont egy külön programom. Még otthon olvastam arról, hogy nemrégiben a metrókban lecserélték a hangosbemondók szövegét, friss hangokkal vették fel újra. A korábbit egy színész mondta fel, aki azóta meghalt. Az özvegye szerette volna megkapni a felvételt, ami már lejátszott. Mire a közlekedési vállalat úgy döntött, hogy egyetlen állomáson, amelyhez az özvegy közel lakik, meghagyják a régit. Elmentem erre a metróállomásra (Embankment). Busszal, mert buszozni szeretek. Persze a metróba befelé is, kifelé is le kellett húznom az oyster-kártyát (két és fél muki), de meghallgattam annak az embernek az információs közleményét. A színész iránti kegyeletből, az asszony iránti együttérzésből és a londoni közlekedési vállalat iránti tiszteletből. Aztán a gáláns londoni közlekedési vállalat következő buszjáratként olyat küldött elém, amelyen a sofőr rögtön jelezte, hogy ne próbálkozzam a kártyámmal, a leolvasó sajnos nem működik, fáradjak beljebb. Máskor is pont ezzel szeretnék menni, ezért jól megjegyeztem, piros emeletes busz volt.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

     Két dolgot még Cambridge-ből. Két Tesco volt a környékünkön, a közelebbi kisebb és drágább, mint a távolabbi és nagyobb. Megdöbbentő, hogy az árukészlet, a kínálat, a választék mennyivel nívósabb, szebb, gazdagabb, minőségibb, mint az általunk ismert, magyarországi Tescókban. Nem tudom, hogy ez min múlik, mi lehet az oka. A beszállítók vajon? Nem hiszem, hogy az árszínvonallal függ össze, mert nem találtam számottevően drágábbnak az élelmiszereket, mint otthon, sőt egy s más olcsóbb (déli gyümölcsök vagy némely tejtermékek például). Arról nem is beszélve, hogy odahaza az élelmiszerárak biztosan feljebb mentek az alatt a bő hét alatt is, amíg távol voltunk. Valahogy ebben sem éreztem a fölényünket a hanyatló nyugattal szemben.

     Megnéztünk Cambridge-ben két college-ot – milyen lehet ezekben tanulni és élni, csodás, el sem tudom képzelni. Valamint az egyetem Fitzwilliamról elnevezett múzeumát, képzőművészeti gyűjteményét, Hockney-kiállítását. David Hockney az egyik legjelentősebb kortárs brit festő, még ha én szégyenszemre nem ismertem is. Elragadónak találtam, ahogy a műveit beépítették az antik gyűjteménybe, hol a téma, hol a technika, hol a perspektíva mentén pászítva össze klasszikust és modernet. Simán beékeltek egy-egy Hockney-festményt, mondjuk egy edzőcipős, pólós férfi portréját két Van Dyck közé. A legmegrázóbb az a hűvös, légkondicionált szoba, ahol ez a látvány fogadja az embert. Elöl Reza Aramesh szobra, amely egy foglyot ábrázol az iraki háborúból, mögötte pedig Murillók, Rubensek, El Grecók. Azok is döbbenetesek, például ez a négyszáz éves El Greco-festmény. Nem ilyennek képzelném Keresztelő Szent Jánost. Ez a fej szent ember helyett inkább emlékeztet elkeseredett pedagógusra, vagy lázadó értelmiségire, vagy drogfüggő rockerre, vagy a stadionból kitiltott futballdrukkerre. Jut eszembe, láttuk emeletes buszról vasárnap este Londonban, ahogy óriási tömegek nézték a Trafalgar téren a női foci-Eb döntőjét. (Elégtételt vettek az angolok a németeken.)

vissza a lap tetejére

5. péntek

     Közben már hazaértünk, és aztán első dolgom volt elmenni Gyulára (hálás szívességi utasként) megnézni az Erdélyi hét nevű programsorozat keretében a veszprémi Kabóca, Petőfi és a temesvári Csiky Gergely Színházak közös produkciójában a Markó Róbert rendezte Bánk című előadást. (A Bánk bán Szabó Borbála „újrafordításában”.) A Vár melletti tószínpadon játszották, mi nézők is a tószínpad tószínpadán ültünk. Friss, dinamikus játék, de többet erről most ide nem írok, mert ezt tartogattam magamnak a Mozgó Világ számára.

     Jó pár éve nem jártam Gyulán. Ez a nyári város szép, mint mindig. (Jobban vigyáztak a füvükre, mint az angolok.) Lehet különben, hogy jó pár évig nem megyek a jövőben sem, mert mint hallom, anyagi gondok vannak; hanyatlóban a Várszínház, a nyári színházi fesztivál támogatása. (A cserélődések az állami kulturális kulcspozíciókban talán nem feltétlenül koncepcióváltásban mutatkoznak majd meg, mint inkább pénzek átirányításában.)

     Már pirkadt, mire a Dunakanyarba értünk, ahol érett és kicsit sértődött túlérett fügék vártak.

vissza a lap tetejére

6. szomba

     Akartam ezt ideidézni a Kosztolányi-könyvből, amit olvastam a múlt hónapban. A halálos beteg Kosztolányi Dezső egyik leveléből, amit utolsó szerelmi fellángolása tárgyszemélyének, Radákovich Máriának írt.

     Ha pedig meghalnék – amit nem akarok, mert élni szeretnék érted – akkor te élj tovább – erre esküdj meg –, élj azért, hogy ezen a hitvány földön te hordozd legalább a mi emlékeinket, s ezekkel szépítsd meg a csillagokat is, mert ha mindketten eltávozunk, akkor többé senkisem emlékezhet arra, ami a világon szép volt, igaz és tökéletes.

     (Kosztolányit az özvegye, Harmos Ilona 31 évvel élte túl, Radákovich Mária pedig 42 évvel.)

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

     Beszélgetések József atyával, a Migazzi idősotthon pap lakójával.

     Lefeküdnék.

     Azt mondták, hogy nekem ebben nem szabad segítenem. Szólok a nővéreknek.

     (Szóltam.)

     Most mosogatnak, de utána jönnek.

     Vajon egymás között is olyanok, mint velünk?

     Nehéz munkájuk van.

     Minden munka nehéz.

     Az öné is?

     Az is nehéz volt.

     Mi volt benne a legnehezebb?

     A precizitás. És a türelem.

vissza a lap tetejére

8. hétfő

     Van akiben költő veszett el, van akiben rocksztár. Bennem egy norvég – gondoltam, elolvasván Kun Árpád Takarító férfi című regényét.    

vissza a lap tetejére

9. kedd

     Megnéztem Baz Luhrmann Elvis című filmjét. Bár hosszú, de van húzása. Különben nem tudom, miért néztem meg, hiszen teljes mértékben kimaradtam az Elvis-lázból, és képileg is úgy él bennem ez az ember, amilyennek gyerekkoromban, a hetvenes évek közepén látszott, amikor már szétfolyt, és nevetségesnek hatott a hacukáiban. Olvastam a nyolcvanas években Albert Goldman Elvis című könyvét, az kifejezetten viszolygást keltett bennem. Utóbb megtudtam, hogy Forrest Gumptól leste el a mozgását, és Jean Reno is megmondta a Godzillában, hogy Elvis a király. Később aztán láttam a tévében egy régi Elvis-filmet, ami mindenesetre kiközvetítette a fiatal Elvis sodró báját. Megnéztem néhány „klipjét” meg koncertrészletet is, és hát nyilvánvaló, hogy valamit, több valamit is nagyon tudott a pali.

     Az elképzelhetetlen, hogy valaha ebben az életben képes lettem volna eszem vesztve visítani és őrjöngeni a színpad előtt egy pasasért, aki odafent éneklik és vonagol, de javára írom a filmnek, hogy mégis sikerült ebből az őrületből valamit megérzékeltetnie velem. Ahogy azokban a fazonírozott amerikai kiscsajokban a nézőtéren egyszer csak elszabadult a pokol.

     A címszereplő színészt, Austin Butlert inkább csak jól sikerült hasonbábnak találtam – olyan is volt, mint Elvis Presley, meg különbözött is tőle, hogy ne lehessen összetéveszteni –, de idővel látni véltem önálló pillanatokra jutni. Méltányoltam, hogy a sminkesek nem pumpálták fel a végére, hogy az utolsó korszakban is hasonlítson.

     Valamint szeretettel üdvözöltem magamban Elvis apjaként Richard Roxburgh-t, akit legutóbb tíz éve láttam New Yorkban, amikor az Ascher Tamás rendezte sidney-i Ványa bácsi címszerepét játszotta.

vissza a lap tetejére

10. szerda

     Aktuális munkám közben találtam egy csodálatos Bánk bán-tanulmányt. 1925-ben jelent meg a Napkeletben, a Tormay Cécile főszerkesztette irodalmi folyóiratban. Egy 24 éves, pályakezdő irodalomtörténész írta, Barta János, aki utóbb szép karriert futott be, lett belőle tanszékvezető, rektor, akadémikus, irodalomtörténeti intézeti igazgató. A Bánk és Melinda tragédiája című különösen érzékeny dolgozatában állítja és kifejti: az, hogy Bánk bán leszúrja Gertudist, egy dolog. De az igazi tragikus vétséget a feleségével szemben követi el a nagyúr. Négyszer kerül olyan döntési helyzetbe a cselekmény során, amikor mehetne megvédeni, megmenteni Melindát. De egyszer sem megy. Mindig a politikát, az ún. országérdeket vagy a „becsületet” választja mint teendőt. Az asszony halála épp úgy az ő lelkén szárad, mint a királynéé. Ahogy Barta János végül összefoglalja: „Bánk több ízben áll válaszút előtt, s ennek egyik oldalán mindig hitvese személye áll, másik oldalon egy féltve táplált férfias célkitűzés.”

     Erre így még nem gondoltam, de tök igaza van.

     Azt egyébként soha nem értettem, hogy miért Melinda az összeesküvők jelszava. Húzónévnek szánta Petur? Vagy tudott talán Ottó nyomulásáról? És nem figyelmeztette Bánkot azonnal? Akkor ő is sáros.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

     Reggel nem szoktam úgy direkt kimenni a Dunához, de a Migazzi idősotthonba biciklivel tekerve elhaladok egy parti foghíjtelek mellett, és akkor ránézek a reggeli szép Dunára, rámosolygok. Mondjuk ahelyett, hogy szép tájakra, az öreg autónkra meg helyes idegen kutyákra mosolygok, mosolyoghatnék emberekre is… Azon vagyok.

     József atyát új szobába költöztették, de elvágyódik. Mondta, szeretné aktívabban megélni a hitét. A kápolnába járni? Vagy az emberekkel? – kérdeztem. Mindkettőt – felelte. Az új szobában lett egy szobatársa. Ez jó, nem? – kérdeztem. Ez a férfi süket – mondta –, süket emberrel nem lehet beszélgetni. Az már igaz.

     Délelőtt a kertben ült a hölgykoszorú, meleg volt, eszembe jutott, hogy Tüzesen süt le a nyári nap sugára. Elő is kaptam rögtön a telefonomat, és felolvastam a János vitézt elejétől a végéig. Én igen élveztem, továbbá azok is, akik nem szundikáltak a székükben. Ezt egy nagy gyerek írta! Messze nem emlékeztem minden részletre, úgyhogy értek meglepetések. Tudja-e még a kedves Olvasó például azt, hogy a magyar huszárok hogyan úszták meg Tatárországban a kannibál kutyafejű tatárok veszedelmes seregével való találkozást? Hát úgy, hogy arra járt egy szerecsen, aki a védelmükre kelt, kiállt értük. Ez a szerecsen ugyanis volt Magyarországon, ahol szépen bántak vele. Ismeri a jámbor lelkű magyarokat – állította, és kezességet is vállalt értük. Szerencsére jóban volt a tatár fejedelemmel, aki így megenyhült, és szerecsen barátja kérésére még menlevelet is adott a magyar huszároknak.

     No lám, néha váratlanul jól jöhet az emberséges bánásmód a migráncsokkal.

vissza a lap tetejére

12. péntek

     A XV. Zamárdi Moszkovita Találkozó zajlott tegnap. Megvannak már ennek a maga hagyományai, például hogy Kati lecsót főz ebédre. Vagy hogy mi kovászos uborkát viszünk, fügét, pogácsát a Vén Duna cukrászdából, továbbá kedves férjem választ vinni valami spéci bort Gábinak, aki napi italrend szerint kínál bennünket alkohollal, én meg nem iszom, mert vezetek.

     Most csak két dolgot mesélek el. Az egyik, amit Gingi, a tánctanárnő mondott: idén úgy fejeződött be az iskolai tanév, hogy a belügyminiszter vezette illetékes minisztérium nem hirdette meg a következő tanév tanrendjét. Ami enyhén szólva is fennakadást okozott a következő tanév kötelező megtervezésében.

     A másik, amiről Sanyi mesélt: él még Horvátországban, a Brijuni szigeteken az az elefánt, amit Indira Gandhi ajándékozott Josip Broz Titónak. A szigeteket kisajátító, s ott fényűző életvitelt folytató egykori jugoszláv elnök ugyanis különböző külföldi vendégeitől számos állatot kapott ajándékba, ezek máig egy egész szafariparkot tesznek ki.

     Nem mentem le a többiekkel megfürödni a Balatonba. Nem mintha az lenne, hogy mit nekem a más Balatonja, amikor ott a mi Dunánk, ott vagyok honn, ott az én világom. Hanem mert fáradt voltam a több kilométernyi vízben gyalogláshoz. Akarok ide még valami frappáns utsó mondatot, de el kevxctiouuu………………………

vissza a lap tetejére

13. szombat

     Volt valamikor egy olyan naplóbejegyzésem (nem találom), amikor felróttam, hogy eltűnt a buszmegálló a terünkről, leszerelték. Azóta még nem említettem, de tartozom az igazságnak avval, hogy később visszajött mint zöld buszmegálló. Tegnap néztem, hogy mostanra már ki is lombosodott, igazán tetszetős.

     A másik újdonság, amit felfedeztem, a szemközti házon van. Azon, amit úgy építettek évekig, hogy minden jogos és épeszű szabály betartása alól fel volt mentve a beruházó. Amikor elkészültek és árulták a lakásokat, volt egy olyan naplóbejegyzésem (azt sem találom), hogy átmentem lakásnézőbe, érdeklődő vevőnek adva ki magamat. Úgy találtam, egyáltalán nem érnek meg azok a lakások többszáz millió forintot, leszámítva talán a három felső szintet, ahol nagy teraszok vannak és minden bizonnyal szép a kilátás is. A minap észrevételeztem, hogy az egyik teraszra odaépítettek egy kis házikót. Vagy csőszkunyhó, vagy határőrbódé a teraszhatár-kerítés mellett, vagy kiadó albérleti szoba a gyorsabb megtérülés érdekében, nem tudom pontosan értelmezni. Egy napig nevetgéltem rajta. Egyébként lentről, a térről is látszik, amelyet épp most államosított a kormány. Hát tényleg, akkor még az is lehet, hogy titkos megfigyelőhely, és onnan lesi az állam az állami teret.

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

     Spiri-cikk. Mostanában a gyerekelőadásokban elhangzó káromkodásokat szoktam címnek adni.

     A tegnapi napot a Velencei tónál töltöttük. Egyrészt mert nyáron el vagyok szakadva Stuber Franciskától, aki ott lakik ilyenkor a szüleivel, és már hiányt szenvedtem. Nagyot nőtt, szép, okos, derűs, virgonc, rajongója a vonatoknak és a repülőgépeknek. Csak a legnagyobb elismerés hangján tudok róla nyilatkozni. Másrészt átmentünk egy másik nyaralóba aztán, ahol kedves férjem egyetemista korszakából a KISZ-es társai tartottak baráti-családi találkozót. Így aztán a héten, mondhatni, kiteljesedett az archív mozgalmi életünk.

vissza a lap tetejére

15. hétfő

     Elolvastam Romsics Ignác történész 70 év – Egotörténelem című önéletrajzát, annak első kötetét. Az nem lepett meg, hogy a memoárja is precíz történeti munka, például hosszan taglalja a szülőfaluja, Homokmégy históriáját az Árpád-kortól kezdve. Az is valószínű, hogy egészen kiskorától naplót írhatott ez az ember, különben hogyan emlékezne ilyen részletességgel mindenre; mit olvasott, mit hallgatott, mit játszott, mit tanítottak neki az iskolában és így tovább. Miután ősz hajú, koros férfi, eleve úgy gondoltam, hogy nálam jóval idősebb, tudós bácsi. De egyszer csak aprólékosan elmeséli a könyvben, hogy az iskolában énekórákon milyen népdalokat és munkásmozgalmi dalokat tanultak. Sorolta precízen, azonosítva, az Amuri partizánok dala (Völgyvidéken és…), Poljuska (Vár ránk a síkság…), Geyer Flórián dala (A föld teremtésének kezdetén…), Indulj az útra és vissza se nézz…, Bécsi munkásinduló (Munka hadának a lépése dobog…). Kénytelen voltam avval szembesülni, hogy sokkal fiatalabb én sem lehetek, hiszen megtanultam az iskolában ugyanezeket az indulókat. Kínos felismerés volt, igazán.

vissza a lap tetejére

16. kedd

     Az unokatestvérem, Lenkei Gábor újságíró máig úgy él bennem, amilyennek kisbakfisként láttam a három évvel idősebb nagyfiút: hosszú hajjal, lezserül, nagy, okos, fürkésző barna szemekkel, cigarettával a kezében. Az első esküvőjén még ott voltam Kecskeméten, de a gyerekeit, akik születtek, és akik már szép, sikeres felnőttek – apukám nővére bizonyára büszke lenne rájuk –, most láttam először, a temetőben. Épp a nagyapaságra készült Gabi, amikor jött egy váratlan, gyors betegség. Ott szórták szét tegnap a hamvait, ahol a szüleiét, és ahol a mi szüleinkét is. Ott gyülekezik a család.

     Nem tudtam, hogy a Fiumei úti temetőben teret neveztek el Jókai Annáról. Azt sem tudtam, hogy a ravatalozó mellett Konferenciaterem kiírás alatt található egy helyiség, ahol a gyászolókat fogadni és megvendégelni lehet. Tulajdonképpen teljesen helyénvalónak találtam, hogy a kaszinótojás olyan volt, amilyen: vagy mindenmentes, vagy egyszerűen teljesen íztelen. Úgysem tud az ember ilyenkor egy jót enni.

vissza a lap tetejére

17. szerda

     Akarom jelezni, hogy vannak fejlődések ügyintézésben a világ tájain. Volt egyszer egy naplóbejegyzésem arról (megtaláltam!), hogy 15 évvel ezelőtt hogyan zajlott le a vízumkérelmezésünk az Egyesült Államokba. Most meg úgy történt, hogy péntek este kitöltöttük az ESTA oldalon a vízumkérő adatlapot, és fél óra múlva már ott volt a számítógépben a vízumunk.

     Ámbár lehet, hogy nem az USA fejlődött, hanem mi. Mármint mi, amerikai rokonra szert tevők. Vagy nem mi, hanem a részlegesen Amerika-barát magyar kormány, bár ebbe nem mélyednék bele.

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

     Ildikó, a mentálhigiénés nővér – aki nagy empátiával és komoly elkötelezettséggel végzi a munkáját – mondta, hogy a játékok mindig jól jönnek az idősotthonban. Körülnéztem hát a padláson, hogy mink maradt a gyerekek felnövetele után. Megtaláltam a rulettet. Kicsit azért vacilláltam, mit szólna a püspök, ha szenvedélyes szerencsejátékosokat faragunk a lakókból. Megkérdeztem erről Ildikót, mondta, ugyan, hozzam csak nyugodtan. Úgyhogy rendbe tettem a rulettet, megtisztogattam, minden egyes zsetont is külön. Aztán észleltem, hogy nincs meg a kis fémgolyó, aminek a számot kell kipörgetnie. Átvizsgáltuk a szerszámok és hasonlók környékét, de nem találtunk itthon ilyesmit. Mindent átkutatásom közepette belenéztem anyukám rám maradt varródobozába. Abban ott bujkált négy-öt piros kis golyó. Anyukám bizsujából való, emlékszem rá gyerekkoromból, hosszú piros nyaklánc volt, egy csomót is kötött rá a mellén, úgy hordta. Ezer éve lehetett, hogy elszakadt, szétszóródott nyilván, de valamiért anyukám néhány szemet eltehetett belőle, talán emlékbe. Annak a réges-régi divatékszernek az lett a végső hivatása, hogy rulettgolyóként szolgál a váci egyházmegye szamaritánus szolgálata fenntartotta* idősotthonban.

    * (A fenntartottának milyen jó ríme lenne a hottentotta!)

vissza a lap tetejére

19. péntek

     Fagylaltozunk a szegedi Kis virág cukrászda teraszán, és hirtelen elmegy mellettünk egy vonat. Olyasmi, mint amilyen a Dunakanyarba is jár, csak földszintes. Viccesen bizarr. Mint kiderült, ez a Láz. János-féle hódmezővásárhelyi tramtrain. (Vonlamos. Vagy villnat). Később kedves látvány a Széchenyi tér oldalában: kutya-gazda iskola keretében 12 ember 12 kutyával a zebránál, tanulják épp a tanító nénitől, hogyan kell átkelni.

     Innentől már csak kellemetlen meglepetések jöttek. Félórával a Chicago előadás kezdete előtt a Dóm téren, a szabadtéri színpad adódó bejáratánál 20 méteres sor áll a női vécé négy fülkéjéhez. Aztán a nézőtér. Évek óta nem jártam itt, legutóbb még a középtávon lévő páholyokba ültették az újságírókat. Mostanra a tribün legvégében alakítottak ki három szűk sornyi „sajtópáholyt”, annak 2. és 3. sorába szólt a kritikusok jegye. Gyanútlanul nem vittem katonai távcsövet, így aztán fel sem ismertem például a Cella-tangót előadó színésznőket. Azon gondolkodtam, mit tudhatnak itt a négyezer férőhelyes tribün azon nézőinek nyújtani, akik messze ülnek. Mondjuk a látványt. De azt a sajtópáholy első sorában ülő nézők takarták, tehát nem láttam a színpadot teljes szélességében. Vagy mondjuk… ilyen távolságból is jól látható, ha a főszereplők istenien tudnak táncolni. De ez azért itt nem forgott fenn. És van persze a hang, a zene, a hangzás, a szöveg. Az utóbbival voltak gondjaim. Mindezen túl persze felmérhettem Béres Attila rendezői szándékait, hogy miként és milyen eredménnyel honosította most ezt a musicalt. Vannak is elgondolásaim arról, hogy míg a Producerek esetében ez fényesen sikerült, addig itt miért fénytelenül.

     A kritikában majd igyekszem teljesen jóhiszeműen megnyilvánulni. Talán aki jobban látta az előadást, mint én, az jobbnak is látta.

     A tárgyszerű személyes konklúzióm: ha a Szegedi Szabadtéri Színpad nem biztosítja a szükséges feltételt szakkritika írásához (jogában áll), akkor ehhez kétféleképpen viszonyulhatok. Vehetek jó helyre teljes árú jegyet. Csak az többe kerül, mint amennyit a kritikáért kapok. Vagy nem megyek oda nézni és nem írok kritikát. Ez utóbbi lesz az én eljárásom (el nem járásom).

vissza a lap tetejére

20. szombat

     Írta a szegedi Chicago egyik szereplője, milyen kár, hogy nem szóltam neki, szerzett volna jegyet. De hát nem állíthatunk minden színikritikus mellé egy kedves, segítőkész szereplőt. Közben most, amikor feltettem a Cikkek évenkéntbe az első félév cikkeit, ennek kapcsán eszembe jutott egy üzenetet, amit az egyik kritika megjelenése után küldött (ismeretlenül) az előadás egyik szereplője. Megpróbáltam, de nem tudom megállni, hogy ide ne tegyem a sorait név, előadáscím (és engedély) nélkül. Csak mert olyan nagyon ritka, hogy valaki pozitív visszajelzésre ragadtatja magát. Úgyhogy nézzük is el nekem ezt a hivalkodást plusz indiszkréciót, kérem.

     Kedves Stuber Andrea! Ilyet valószínűleg épeszű ember nem csinál, mint amit most én... Lehet, hogy ha aludnék rá egyet, akkor holnap nem küldeném el ezt a levelet, de most nem tudom megállni, hogy ne írjak, mert ötször olvastam el egymás után a kritikáját. Kb. negyedórája visítva röhögök. Egyszerűen minden szava zseniális. Imádom, ahogy ír. (És hát “a fene egye meg”, igaz...) Szóval őszintén köszönöm!

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

     Chicagót írok, eközben ezt a kis hírt találtam a Nemzeti Újság nevű keresztény napilap 1930. december 20-i számában:

     (Al Capone fellép egy bandita-filmben.) Chikagóból jelentik, hogy Al Capone, a hírhedt banditavezér ajánlatot kapott az egyik filmvállalattól egy film főszerepének lejátszására, amely Chikágó banditáinak életét vetítené vászonra. Al Capone honoráriuma kétszázezer dollár. Al Capone, hír szerint, már alá is írta a szerződést. (Azt még ki kell kutatnom, elkészült-e a film, vagy csak kifizették előre, mint Európa legnagyobb tűzijátékát. A „hír szerint” persze gyanús fordulat. Lehet, hogy ott találták ki az egészet, a Nemzeti Újság szerkesztőségében.)

     Koldusoperát most nem írok, de ezt is találtam a Nemzeti Újságnak ugyanabban a számában.

     (Az Egyesült Államok koldusipara.) Newyorkból jelentik, hogy az Egyesült Államok „koldusiparának” tanulmányozására kiküldött bizottság most tette közzé jelentését, amelyből meglepő adatok derülnek ki ennek a valóságos iparágnak jelentőségéről. A jelentés szerint Newyorkban mintegy kétezer koldus „dolgozik“, akiknek évi jövedelme túlhaladja a tízmillió dollárt. A koldusok utáni razziák során gyakran előfordult, hogy néhány koldusnál már napközben 50-100 dolláros összegeket találtak, amit aznap koldultak össze. A jelentés szerint a koldulás fontos iparággá vált. Számos olyan üzlet van Newyorkban, amely kizárólag a koldusokat szolgálja ki. Ezekben az üzletekben lerongyolódott ruhadarabok, sebkötések, álművégtagok stb. kaphatók. Gyakran előfordul, hogy koldusok saját autóikon jönnek az ilyen üzletekbe felszerelésért.

vissza a lap tetejére

22. hétfő

     Mesélte Ildikó, a mentálhigiénés nővér, hogy nemrégiben letöltött egy Csárdáskirálynő-előadást, megnézni az öregekkel. Aztán ültek mind értetlenül a képernyő előtt, mert a színészek nem a közismert dalszövegeket énekelték, hanem valami mást, így ők nem tudtak együtt énekelgetni a szereplőkkel. Nagy csalódásként élték ezt meg. Kérdezte tőlem, mi lehet az oka az új dalszövegnek. Talán nem volt elég jó a régi? Hát azt igazán nem mondhatjuk, hogy nem jó a régi. De látatlanban is azonnal volt tippem az okra: mondjuk, ha a rendezőnek módjában áll (például mert ő a maga a színházigazgató), akkor szívesen vesz fel a rendezői honoráriumon túl fordítóit, szövegíróit, dramaturgit, tervezőit, bármit, amit lehet. Erre láttunk már nem egy példát.

     Mindenesetre elhatároztam, hogy viszek neki olyan Csárdáskirálynő-előadást, amelyik híven őrzi az ismert dalszöveget. Ha a játékhagyományt és a librettót talán kevésbé is. Mert persze a kaposvárira gondoltam, bónusznak ott csúcsosodik benne Molnár Piroska a maga dalszövegverziójával a második felvonás végén. De aztán megnéztem tegnap az első felvonást, és láttam, hogy a mi speciális esetünkre nézve vannak hátrányai. Nem is az, hogy Gyuricza István Bónijának mikroportját időnként mintha kikapcsolnák, mert ez még előnyösnek is mondható. Hanem hogy annyira hosszú az előadás a sok szövegtől. Szinte bele se fér az idősotthoni napirendbe. (Milyen szép itt Kulka János lágysága! Nemcsak az éneklésben, de még Edvin sértettségében is!)

     Keresem a megoldást. Egyelőre Keresztes Attila sepsiszentgyörgyi és Tasnádi Csaba nyíregyházi Csárdáskirálynője jutott eszembe, csak azok sajnos nincsenek meg nekem.

vissza a lap tetejére

23. kedd

     Idén a kritikuscéh 16 tagja töltötte ki a szavazólapot, a szabályok alapján ennyien tudtak voksolni a kritikusdíjra. A szavazatok megszámláltattak (nem én voltam!), kialakult a sorrend: a három legjobb kategóriánként – ezt a listát hozta tegnap nyilvánosságra az elnökség, szokás szerint. A 3-3 várományosok között ott vannak a nyertesek, csak még nem tudjuk (én sem), hogy kik azok. Majd október 18-án este derül ki az Örkény Színházban.

     Tizenhat szavazó. Fogyunk, haldoklunk, lehetetlenülünk elfelé. Szomorú és vigasztalan. Lesz még rosszabb is – el lehet képzelni például, hogy a piaci benzinárak mellett hány vidéki színház tud majd mikrobuszt küldeni kritikusokért a most kezdődő szezonban.

     Maga a dobogós lista tetszik nekem, noha az én szavazólapommal csak kis mértékben, a harmadában egyezik. De minden, ami szerepel rajta, jó. Méltó arra, hogy felhívjuk rá a figyelmet és ünnepeljük. Hogy a Katona három produkciója tarol, az ellen sincs semmi kifogásom. Nagyon erős évaduk volt, kiemelkedő bemutatók sorozata. Ezt a magam részéről – mint olyan, hivatásos néző, gyakorló kritikus, aki nem 50 vagy 90 előadást látott a szezonban, hanem kétszáznál többet – meg tudom erősíteni.

     Idén hét várományosnak vagyok én a kapcsolattartója az elnökség hosszú táblázata szerint. Legjobb dolog: felhívni őket telefonon, meghívni őket a díjátadóra, két tiszteletjegyet felajánlani, és közben szolidan, de őszintén együtt örülni velük.

vissza a lap tetejére

24. szerda

     A Chicagóról. (Megjegyzem, nyilván nem én voltam a közönségben az az egy, aki ismeri Kantot, mert elírtam a cikkben a nevét. Meg nem is valaki a szinhaz.net szerkesztőségéből, mert nem javították ki a hibát. Én voltam kénytelen észrevenni, amikor megjelentében elolvastam.)

     Rakott krumplit csináltam, megküzdöttem a tojáspucolással. Ragyás lett. Pedig nem olyan kis nevetséges verébtojás volt, amit a boltokban árulnak, hanem nagyobb és drágább a helyi zöldségestől, de ez is küzdelmesnek bizonyult. Eszembe jutott közben, hogy Cambridge-ben is főztem tojást, és annak simán, játszi könnyedséggel lejött a héja. Talán mert vastagabb héja volt. Egyszerűen nem igazság, hogy még ez is, még ebben is…

     Aztán pont meglátogattak bennünket a cambridge-ieink. Kellemes, Duna-néző sétaprogram közepette ízelítőt vettük, milyen egy hétköznap három kisgyerekkel. Nem kifejezetten pihentető, annyi biztos.

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

     Bejelentkezett a Migazziba a Váci Művészeti Csoport, hogy szívesen tartanának komolyzenei koncertet az otthonban, barátságból. Örültek nekik. Nagyon csinos, ponyvával fedett nézőteret építettek a munkások a kastélyépület előtt még kedden, aztán szerdán persze elkezdett esni az eső, mielőtt a muzsikusok megérkeztek. Gondoltam is, hogy el kellene csapni az időjárás-felelőst. Fúvósötös jött, és mert a fafúvósok sem szeretik az esőt, gyorsan be kellett költözni a házba. Ez hagyján, az igazi melónk az volt Ildikóval, a mentálhigiénés nővérrel, hogy 30-35 öreget (kerekes székest, járókeretest, botost, totyorgóst) lehurcimbáljunk a koncert színhelyére, aztán utána vissza. (Nem igazán akadálymentesek az épületek, a liftajtók nyitásával főleg sokat kell küszködni.) De igazán érdemes volt, kellemes műsort adtak a váci zenészek, Bartóktól Bizet-n át Mozartig. A végén a konyhások kedvesen megkínálták a publikumot süteményekkel és valami pirossal, pohárba töltve, ami lehet, hogy bor volt, nem tudom, de fokozták az ünnepi hangulatot. A művészet ünnepéét.

     Még azt nem mondtam, hogy a lakók közül a 85 éves Aranka és a 87 éves János (aki nem pap) összejöttek ezen a nyáron. Aranka néni maga sem gondolta, hogy ilyen még történhet vele. Kézen fogva sétálnak a parkban, már megkapták a gyermekeik áldását is, és idővel Jani bácsi bejelentette, hogy mivel ők éjszaka is randevúznak, ezért szeretnének közelebb költözni egymáshoz. Közben a folyamatos felújításban elkészült egy emelet, igen jól néz ki, szállodára hasonlít kicsit, na ott kaptak két, egyszemélyes szobát, amit a közös fürdőszoba köt össze. Vannak dolgok, amikhez nyolcvan fölött már késő – mittudomén, megmászni a Csomolungmát –, viszont másokhoz meg soha nincs késő.

vissza a lap tetejére

26. péntek

     Nagyjából véletlenül ráklikkeltem a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba című folytatványfilmre. De én aztán abbahagytam. Már az is kisebb csoda, hogy az első rész meghódított, de ezt a másodikat nem nyeltem be. Ráadásul a leggyakrabban Amanda Seyfriedet mutatták a vásznon, akit az előzményben is nehezen viseltem. Az meg milyen, hogy Donna barátnőit fiatalon a frizurájukról kell felismernünk? Mintha olyan jellemző lenne a nőkre, hogy egész életükben ugyanúgy hordják a hajukat. (Mondjuk rajtam kívül. Bár még én sem. Mindkét esküvőmön hosszú hajam volt.) Amikor a fiatal Donna virágzó, alacsony fák között cigánykerekezett boldogságában, és nem akadt el az ágak között, majd felmászott egy szintén alacsony narancsfára, amelyről simán szedhetett volna a földről is gyümölcsöt, de ő megmászta, csak hogy nyújtózva egy távolabbi narancsért leeshessen a fáról, na akkor parancsoltam megálljt a felvételnek.

     De mondott a fiatal Donna egy görög kocsmában valamit, amit mindenesetre feljegyeztem, hátha tanulmányba való. Nem könnyű anyának lenni. Ha az lenne, a férfiak csinálnák.

vissza a lap tetejére

27. szombat

     Szívesen forgatom a sosem látott nagyapám könyveit, ha már itt vannak körülöttem. Most például Báró Eötvös József munkáit, Révai Kiadó sorozata, szép, cizellált címlap, bent mintás első lapok. Úgy olvasom A karthausit, borzongó élvezettel, mint valami titkos iratot, amihez senki más nem férhet hozzá, csak én. És annyiban nyilván így is van, hogy élő ember fia (lánya, unokája) nem olvas ma ilyesmit, ilyen nyelvezetet, ilyen lelkületet:

     Mit tettem én, hogy annyira elhagyál, Istenem? – Mert kételkedtem? De kerestem-e a kételyt? Nem imádtalak-e, mint gyermek, összekulcsolt kezekkel, mint más gyermekek? Nem telt-e lángoló vágygyal az ifjú lelke gondolatodnál? Nem fáradtam-e utánad? Nem küzdöttem-e kételyeimmel? Mért tagadtad meg csak tőlem a hit kegyelmét? – Minden embernek megadád fájdalmait, a gyermektől az aggig, a koldustól a királyig; nincs egy szem, mely nem ontotta volna egykor könyeit; de megadád vigasztalásukat is, a keresztet, mely sírukon áll, s mely elég egész életök fájdalmaira. – De mit tegyek én, ki hitemet elvesztém, ki bízni nem tudok semmiben, nem benned, nem az emberekben; ki éltemet adnám egy meggyőződésért, s az úgynevezett valóságok között nem találok egyet, melyben még nem kételkedtem volna. Mit tegyek én?

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

     Közben rájöttem, hogy nyáron nem is szoktam naponta naplót írni, csak kétnaponta. Akkor így most véletlenül kompenzáltam a július havi szünetet.

     Csukás István: Szerelmes vers

     Ülj ide mellém s nézzük együtt

     az utat, mely hozzád vezetett.

     Ne törődj most a kitérőkkel,

     én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

     Hol van már, aki kérdezett és

     hol van már az a felelet –

     leolvasztotta a nap

     a hátamra fagyott teleket.

     Zötyögtette a szívem, de most szeretem

     az utat, mely hozzád vezetett.

vissza a lap tetejére

29. hétfő

     A múlt hét egy vesszőfutás volt kormányunk ad hoc adóemelési intézkedése, a kisadózás gyors nyári megszüntetése következtében. A mi családi béténk persze katás, és számottevő jövedelem híján semmilyen más verzióban nem tudunk engem a továbbiakban bent tartani állásban. Mindenesetre szerdáig még alaposan kikatázom magam. A béténk társasági szerződését ismét módosítani kell – amihez ügyvédre van szükség, de az ügyvédek is épp megszűnnek és újraalakulnak az ismert okból, augusztus 31-én le fog fagyni a teljes állami hivatali online rendszer, megjósolom. Lassan olyan a béténk 1996-os eredetű sajtpapírja, mint a gránitszilárdságú alaptörvény, annyiszor lett már átírva.

     Most tehát ki kell tenni engem az ügyvezetői és beltagi pozíciómból, sértődötten ki is léptem egészen. Egyidejűleg regisztráltam munkanélküliként. Álláskeresőnek hívják, tudom, a munkanélküli segélyt pedig álláskeresési járadéknak. Ahogy az interneten kikutattam, 60 ezer forintra számíthatok a kata után, amiből levonnak 15% személyi jövedelemadót (!) és 10% nyugdíjjárulékot. Tehát havi 45 ezer jut egy kata utáni állástalannak, három hónapig. De ha sikerül három hónapig kihúznom álláskeresőként – nem lesz könnyű, mert igaz, hogy az elmúlt 15 évben minden(féle) állásra eredménytelenül jelentkeztem, de most akkora a pedagógushiány, hogy akár gyakorlat meg hozzáértés nélkül is simán elküldhetnek mondjuk tornatanárnak egy általános iskolába, ahol a tesitanár nem ér rá, mert szaktanár hiányában kémiaórákat tart épp –, akkor utána már jó leszek nyugdíj előtti segélyre. Ez most az életcélom, a nyugdíj előtti segély. Megoldaná a következő két és fél évemet. (Mind az álláskereső, mind a nyugdíj előtti segély státuszában módomban áll alkalmi munkát végezni, ami nálam ugye cikkírást és szerkesztést jelent, élnék vele.)

     Nem tudom, mi lesz, hogyan lesz. Izgi.

vissza a lap tetejére

30. kedd

     Idén nem dúskáltunk színházban a faluban, de most, most jött megint a Déryné Program a művházba, el is mentem megnézni, tényleg Trill Zsolt lesz-e az Ady Endrét játszó Trill Zsolt. (Tréfálok, utalván a tavalyi meglepő vendégjátékra.) Mondjuk egy fontos információ megint kimaradt a hirdetményekből, hogy ugyanis az Esztergomi Várszínház produkciója felolvasószínház. Ahogy a fényképeket látom, Esztergomban jelmezt még viseltek a szereplők, itt nem, és nem is igen egyeztethettek a fellépőruciról. Odaálltak a kottaállvány mögé és felolvasták Szále László Fekete zongora című vitadrámáját, amely a halálosan beteg Ady látogatását képzeli el Tisza Istvánnál, a megölését megelőző órákban. Plusz a narrátor/inas (Ács Tamás), aki oly feszült-fojtott tónusban beszélt és magyarázott, mint régen a rádiós színházi közvetítések vagy a rádiójátékok kommentátora. Szerepelt még egy nő, Almássy Denise grófnő, Tisza unokahúga (a színlap szerint Kulcsár Viktória, de nem ő volt), akit mintha összeboronáltak volna itt a nagybátyjával, amennyiben Horányi László Tisza Istvánja érzelmesen elszavalta neki a Már vénülő kezemmelet.

     A szöveg vitadrámának nem nagyon érződött, inkább szólamok hangzottak el mindkét fél részéről. Ezt az érzetet erősítette, hogy nem egymáshoz beszéltek, hanem szó szerint el egymás mellett. Jó néhány mondat fölöttébb idevágónak hatott, ilyenkor Trill Zsolt huncutul-pajkosan kinézett ránk a kék szemével.

     Két erős drámai hatás ért. Az egyik, amikor Tisza István elmondta a háborúban elesett parasztokról, hogy bár fiatalon meghaltak, de ez volt életük legnagyszerűbb élménye, a haza védelme (idegen földön, ugye) a bajtársiasság, a hősiesség, az önfeláldozás megtapasztalása. Na köszönöm szépen. A másik, amikor Trill Zsolt világoskék mintás ingén melltájékban felbukkant egy nagyobb légy vagy pók, és hosszan ott időzött. Aztán lassan elindult az ing nyaka felé, és eljutott a gallérig. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy légynek bizonyult, mert nem bemászott, hanem elrepült.

vissza a lap tetejére

31. szerda

     Közben megtudtam, hogy annak a lánynak, aki nem Kulcsár Viktória, Szanyi Sarolta a neve. Hát aki Almássy Denise grófnőt játszotta az előadásban. Az volt a benyomásom egyébként, hogy talán ő is el volt tévedve némiképp, mert úgy tűnt, hogy ő megtanulta a nem túl terjedelmes szerepét. És amikor jelenete volt, akkor odafordult a partneréhez, akivel egy vonalban állt. De hiába, a többiek nem néztek vissza rá, hiszen a szövegükbe mélyedtek.

     Na de mennem kell a Migazziba. Alighanem utoljára ezen a nyáron. Most olvastam egyébként Nádas Péter Rémtörténetek című regényében – amely itt játszódik a környéken –, hogy ez a mi Migazzink építette a váci székesegyházat, váci püspök korában. Vagyis még az elődje, Eszterházy püspök rendelte meg, de Migazzinak nem tetszett a terv, úgyhogy lecserélte az építészt és olcsóbbította a dómot. Így is elég monumentális lett, mondhatjuk.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

 

 

*