|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Különös szilveszter – énekelte valaha a Generál együttes. Nem biztos, hogy ilyenre gondoltak, mint a mostani, de ez különös volt. Legalábbis itt a Belvárosban, ahol eddig mindig ment az utcán egész éjjel a hepaj, dudálás, trombitálás, durrogtatás, trappolás, óbégatás. Most meg kihalt és csendes volt a tájék. Az Örkény Színház Színészbüfé/büfészínész programja volt a program. Eleinte amolyan va banque bulinak látszott, ahol mindenki kicsit zavarban van. Bár ők a nevetgélésük alapján rögtön előbbre tartottak, mint mondjuk én. De aztán eligazodtunk. Ők ültek a mindenféle otthonos tárggyal büfének berendezett színpadon szépen felöltözve, és meséltek magukról. Felvételiről, főiskoláról, tanulásról, tapasztalásról, munkáról. Hálás voltam például azért, hogy az AlkalMáté után most újra meghallgathattam Máthé Zsolttól a felvételin előadott Bobby Ewing-monológját. A vége felé Mácsai Pál elmesélte, színinövendékként hogyan kapta meg Rómeó szerepét a Nemzeti Színházban, és ennek miként volt része abban, hogy végül színiigazgató lett, és akart is az lenni. Milyen különös, gondoltam, hogy sosem hallottam tőle ezt a történetet. Sem akkoriban, amikor Rómeót játszotta, sem később. Az estnek ez a fontos kis részlete végképp megerősített abban a meggyőződésemben, hogy az Örkény Színház társulatával kellett töltenem ezt a szilvesztert. Jó volt velük lenni. Csöppet feszélyezetten, mégis barátságosan és meghitten. Megosztom még azt a megdöbbentő empirikus tudományos-fantasztikus felfedezésemet, hogy a 2000 és 2020 közötti húsz év legalább háromszor olyan gyorsan telt el, mint az azt megelőző, 1980 és 2000 közötti húsz év. Örültem, hogy Bécsben nem hagyták el az újévi koncertet. Olyan, mintha a szüleim tiszteletére tartották volna meg, akik mindig nézték a tévében. Végtére is az üres nézőtéren szinte ott tudnak ülni ők is. (Amikor ilyen 80 éves embert látni, mint amilyen Riccardo Muti, aki így tartja magát, így néz ki és így vezényel, akkor ez némi reményt tud csepegtetni belém a további feltételezett évtizedeinkre nézve.) Új újévi hagyományunk, hogy január elsején átsétálunk valamelyik hídon Budára, aztán valamelyiken visszajövünk. A kettő között felmentünk a Gellért-hegyre, kicsit szomorkodva afölött, hogy milyen szemetesek és elhanyagoltak a sétautak, viszont örömködve a szép panoráma láttán. Az év utolsó napjain volt némi színháztorlódás, mert megnéztem először a Radnóti SzínArany című előadását, ami nekem élőben valahogy kimaradt. Hát mesterkéltnek találtam Szilágyi Bálint rendezését, hogy kék műfüvön kerti szerszámok segítségével ad elő Arany-balladákat négy menyasszonyszínésznő. (Levettem közben a könyvespolcról a piros Arany-balladák kötetemet, amit tizenévesen rongyosra olvastam, minden lapja kivan.) Másrészt azonban gyönyörűségem telt: micsoda színésznő-felhozatal! Minden értelemben szépek és jók: Kováts Adél, Sodró Eliza, Lovas Rozi és Józsa Bettina. Aztán láttam a Figaro házasságát Alföldi Róbert rendezésében a Budaörsi Latinovits Színházból. Pörgős, lendületes előadás maszkokkal és távolságtartással. Tisztán látszik belőle, hogy ez a színdarab egy csiszolt gyémánt. (A szöveg trágársága nem esett jól, azt elengedtem volna. Meg is kell nézem mindjárt, mit szólt hozzá a budaörsiinfo?!*) Azt az egyet nem értettem, hogy Spolarics Andrea Marcelinájának miért nem volt megfelelő férj Figaro helyett Basil. Hiszen az őt játszó Frölich Kristóf fiatalabb és daliásabb is Chován Gábor Figarójánál. (Viszont sok termékeny energiát vitt Chován Gábor a Figaro korszakos monológjába.) Jó kézzel választották a vendégeket a budaörsi társulathoz: Makranczi Zalánt Almavivának és Hartai Petrát Susanának. *Megnéztem, most nemigen rótta fel. Ennyit azért idéznék tőle: Kellemes csalódást nyújt Chován Gábor is, mint Figaro. Tőle eddig az introvertált, csökkentett habzású, szinte fapofa jellegű karaktereket láthatta a közönség, de Figaróként megtáltosodott, új arcát mutatja. Év első cikke. Annak idején a nyíregyházi színházban megtanultam az olyan szabályokat, mint hogy színházban nem fütyülünk, valamint nem eszünk/iszunk a színpadon, és nem járunk a folyosókon kopogós magas sarkú cipőben. Presser Gábor már korábban megtanulta, még a hetvenes években, amikor fütyültében Sulyok Mária bottal rávágott a lábára. Ismertem ezt a történetet. Hanem most a Presser könyvéből megtudtam, nagyon megörülve ennek az információnak, hogy honnan is származik a fütyülés tilalma. (Kedves férjem kapta Mátétól karácsonyra a könyvet, de én lettem az első olvasó. Meglepett ez a kötet, amely láthatóan egy fél életen át készülődött és gyűjtődött, gazdagon illusztrált, számos érdekes történetet és kordokumentumot tartalmaz. Ráadásul – megkönnyebbült elismerő halleluja száll az ajakomról: – a szerző jól ír. De ennél többet nem akarok mondani róla, mivel engem kellemetlenül érintett a könyvről kialakult és itt most ki nem fejtett véleményem.) Presser tehát megosztotta, amit egy angol színházi embertől megtudott, én meg most továbbosztom. Shakespeare idejében „az angliai színházakban exmatrózokat foglalkoztattak a – vitorlásokhoz hasonló módon – felfüggesztett zsinórrendszerrel mozgatható háttérfüggönyök kezelésére. Ők meg előadás közben a hajókon használt füttyjelekkel kommunikáltak egymással, ezért másoknak tilos volt a színházban fütyülni, nehogy egy félreértett jelzésre valamelyik súlyos díszlet vagy hatalmas, festett függöny agyonvágjon valakit.” Hát így! Elég sokat sétáltunk az ünnepek alatt. Az egyik alkalommal végigmustráltuk a Szabadság teret. Ahogy felőlünk érkezünk oda, a szemnek rögtön útját állja a német megszállás emlékműve. Elnézegettem újra. Függetlenül az eszmei-politikai mondandójától, csak úgy, a küllemét, formáját. Hát ahogy Párkányi Raab Péter alkotását használja le az idő és az időjárás, már igazán úgy hat a törött oszlopokkal meg a fémpántokkal, mint egy gányolás. Vele szemben az állampolgári ellen-emlékműnek jót tenni látszanak az évek: leegyszerűsödött, letisztult kompozícióvá vált. Egy keskeny sávban kavicsok, mécsesek, cipők, tárgyak, kopott bőröndök. Felette a kordonon, az alacsony oszlopok között a dróton papírok, fényképek, üzenetek függenek. Levél Gábriel arkangyalnak. Számos nyelven egyoldalnyi tájékoztató arról, hogy ez itt civil tiltakozás a történelemhamisító emlékmű ellen. Mintha normális ország. Mintha az eltérő vélemények egyenrangú helyzetben állnának szemben egymással. Pedig a legkevésbé sem. Sőt egyre legkevésbébb semebb. Voltaképp csoda, hogy ott van még ez az eleven emlékmű, és a rendvédelmi szervek mondjuk a vírus elleni győzedelmes harc keretében nem takarították még el egy holdtalan éjszakán. Az obsitos – magyar némafilm 1917-ből, Balogh Béla rendezésében. Szépen rekreálták, még új zenét is kapott a régi helyett. Úgy találtam meg, amiatt, hogy Verőcén forgatták. De ha nem tudnám, hogy Verőcén forgatták, akkor is felismertem volna, amikor a Gyuri nevű főhős felment a templomhoz, és majdnem lesírta magát onnan szerelmi bánatában. Ahogy kicsit körbenéz a kamera, látszik az a ház – legalábbis látszania kell neki –, ami 1917-ben állt a kertben. De már nincs ott, mert lebontottuk 2008-ban. Később még egyszer játszik a filmben a templomdomb – a régi lépcsősorral, nem avval, amit kedves férjem nagypapája épített évtizedekkel később –, és jön le a nép, katonák és asszonyok, gyerekek. Ki tudja, nincsenek-e köztük néhai rokonok. (Kedves férjem nagymamája többször statisztált, amikor filmesek dolgoztak a faluban. Igaz, Az obsitos idején még szinte karonülő gyerek volt.) Lenyűgözött engem ez a film. (Még csók is van benne! Jegyesi csók.) Megejtő, ahogy a színészek gesztusokkal ábrázolják hősük érzelmeit. Jócskán eltúlzott gesztusokkal, nehogy félreértés essék. Na most a molnár lánya szerintem rémes. De Gyuri, a viszonzatlanul szerelmes főszereplő igen kirafináltan mozog, minden mozdulata kiszámítottan kifejező. Például amikor lesújtja a bánat, akkor szimpla axellel érkezik a fotelba, hogy ott zokogjon. Látványosan rogyadozva tud szenvedni. A film szerelemről és háborúról szól. A vége előtt 10 perccel hirtelen teljesen felvillanyozódtam, mert úgy nézett ki, az lesz a történet vége, hogy… de nem spoilerezem el. Márpedig akkor én még a második részre is kíváncsi lettem volna, ha van, ha nincs. De aztán nem az lett a befejezés, ami lehetett volna, hanem jött helyette egy viszonylagos hepiend. Jó, hát nem lehet rögtön a némafilm toplistám élére kilőni, belátom. A berlini Schaubühnében épp voltam egy éve, de most csak a világhálón kötődtünk össze, a Woyzeck-előadásra. Thomas Ostermeier rendezése 2004 nyarán Avignonban, a pápai palota udvarán, méretes nézőtér előtt, francia feliratozással. Egy hatalmas betonteknő a díszlet, mögötte-fölötte három óriásplakátnyi kép. Részint lakótelepi háttér, részint váltakozó tartalmú reklámfal. Két gyerek ugróiskolázik kezdésül. A teknőbe egy jókora betoncső vége érkezik, kisebb pocsolyányi víz folyt ki belőle, benne moszat, béka. Jobbra fent mobilvécé, mellette lakókocsibüfé, Andres viszi, és ő adogatja, méri ki Woyzecknek a kísérleti fejadagját. Woyzeck (Bruno Cathomas) biciklivel jár. Egybeszabott, begombolkozott, nyakatlan ember. A bal lábával kicsit rövidebbeket lép, mint a jobbal, és feltiszteleg a magasban elrepülő repülőnek. Hallatszik a mikroporton át a világnemértő szuszogása. Vele borotváltatja a Kapitány a lábát és a szőrös fenekét. Vad emberek jönnek, biciklisek és félelmetes, ugató kutyát tartók. Nagyon megvernek mindenkit, akit itt találnak. Marie (Christina Geiße) később mutatkozik. Farmert és piros adidas-melegítőfelsőt visel, és akkora vastag fülbevalót kapott a Tamburmajortól, amit egyáltalán nem lehet aranynak nézni. A gyerekkocsiban tologatja a kisfiát, akit egy törpe termetű színész játszik. Marie szomszédnője csehül beszél, a Tamburmajor pedig franciául (tambühmazsoh). Amikor buli van a teknőben – mert egy csomó embernek ez itt a szórakozóhely –, akkor Marie keleti szakállas nő jelmezben hastáncol. De hasít a break és a rap is. A betonteknő olyan, mint egy prés; nyom le bennünket a ma kietlenségébe. A vége tomboló őrület. Woyzeck legalább hússzor vágja bele a kést Marie-ba. Aztán belöki a pocsolyába, amelyről ekkor kiderül, hogy mély, mint egy tó: eltűnik benne a nő teste. Az utolsó képre feldobja még a víz. Felzaklató. Lesújtó. Szörnyű. Remek. Fogtam magam és megnéztem a Doktor Balaton és a Keresztanyu című új napi tévésorozatok első és második részét. Amikor a végükre értem, megkönnyebbültem attól a gondolattól, hogy megtettem a magamét, és a továbbiakban nincs dolgom velük. Ha állampolgári kötelezettség lenne nézni a kettő közül az egyiket, akkor mindenképpen a Doktor Balatont választanám. Bár helyenként az is rémes, de nem annyira unalmas, mint amilyennek a Keresztanyut találtam azok után, hogy láttam kábé fél- vagy háromnegyed évadnyi Drága örökösöket, ez pedig számos vonatkozásban azt a sorozatot ismétli, itt-ott nemcsak a karaktereket, de a színészeket is újrahasznosítva. Ahogy a Drága örökösökben, úgy ebben is igen egyenetlen a színészi felhozatal. Nem tudom, talán vannak a szakmain túl egyéb szempontok is a castingban, de ennek mindenképpen a közönség issza meg a levét. Mondjuk én eleve letargiába estem például attól az indokolatlanul magabiztos, hosszadalmas és humortalan színészkedéstől, amit Németh Kristóf, Mihályfi Balázs és Magyar Attila adtak elő egy közvilágítással felszerelt, tágas, frissen fúrt csempészalagútban. Arról nem is beszélve, hogy a három hülye rendőr sablon (Lengyel Ferenc, Konfár Erik, Dóra Béla közreműködésével) milyen megalázóan és fárasztóan primitív. Vajon mi oka lehet annak, hogy az utóbbi években a tévés napisorozatok kis falvakban játszódnak? Olcsóbb forgatni? Nézettségileg ígéretesebb? Molnár Piroska címszereplése nyilván valamiképp felmentést ad mindenkinek, aki alkotóként részt vesz és aki nézi. Illetve a nézőnek nincs szüksége mentségre, őt erre trenírozzák már jó ideje, ezt kapja, köszöni szépen. Kérdeztem tegnap kedves férjemet, mit szólna egy kétszemélyes urnafülkéhez velem, itt a szemközti templomban hirdetik most. Mondta, csak akkor, ha a nyarakat a verőcei temetőben töltjük, mert ő meg azt nézte ki nekünk. A marosvásárhelyiek néhány évvel ezelőtti Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan-előadását már csak a díszleténél fogva is nagyon bírtam. Így hát megörültem annak, hogy Radu Afrim rendező a társulattal továbbgondolta a dolgot. A mostani nehéz körülmények között, egyszeri kényszerű halasztás után tegnap a Tompa Miklós Társulat bemutatta online a Grand Hotel Retromadár című folyomány-előadást. (Biztosan nagy izgalmak közepette. Vásárhelyen tegnap többször is volt áramszünet, ami súlyosan fenyegette a premiert. Aztán nálam csak egyetlenegyszer ment el a kép egy rövid időre, addig is szép színes monoszkópot láttam.) Az eredeti darab egy romániai panelház (blokk – így mondják) lakóinak ’70-es évekbeli életét vitte színre. Eltelt néhány évtized, és a hely ma Grand Hotel Retromadár néven kétcsillagos szállodaként üzemel. A színpadon három szint, két lépcsőház, hat szoba, belakva. Az akkoriban itt a földszinten lakó kislány már Belgiumban él, irodalomtanár és írónő (B. Fülöp Erzsébet), most visszalátogat. Nemcsak egykori önmagával találkozik, hanem még mindenféle habókos emberrel. Ők valamennyien a regénye hősei. A végén kérhetnek is, és meg is köszönik a szerzőnek, ami megköszönendő. Fragmentumok, sorsok, sorstöredékek, találkozások, monológok, zene – ebből áll az este. Érzelmes, vicces, poétikus, kellemes előadás. Kell hozzá jó színészekből álló, játékos kedvű társulat – van is. Nem volt egyszerű felismerni a színészeket, mivel játszanak férfiak nőt, gyereket, nők öregasszonyt és fiatalt. A legkönnyebben tulajdonképpen a zenész Boros Csaba azonosítása ment. Akit hosszabb időbe telt identifikálnom, az a szőke parókás, fekete neccharisnyás, miniszoknyás Varga Balázs volt. Berekméri Katus vénséges vén öregasszony (amíg nem kezdi visszatekerni az időt). László Csaba pedig olyan helyre házi-, gazda-, üzletasszony, hogy az jutott eszembe róla, legközelebb eljátszhatná Mirandolinát így, ahogy van. Élvezkedtek. Élvezkedtem velük. Megnéztem az eszínházon a veszprémi Petőfi Színház két évvel ezelőtti Tartuffe-jét, mivel dolgom lesz Tartuffe-ökkel a Mozgó Világ februári számában. Nem láttam az előadást a maga idejében és helyén, nem vitt oda a lábam Marton László rendezésére, amely az utolsó munkája lett. Elég megdöbbentően kezdődött. Egy ilyen felirattal: Molier Tartuffe c. színművét. (Nemcsak az e hiánya zavart, hanem az č-é, az íműé és az állítmányé is.) Aztán kezdésnek bejöttek a díszlethátuljat mutató díszletbe csapatostul a színészek, és válogattak maguknak a gurulós ruhatartókon lógó klasszikus kosztümök közül. (Milyen eredeti – sóhajtottam.) A középre letett allonge-parókát előbb a későbbi Tartuffe rakta fel a fejére, majd elvette tőle a későbbi Orgon. Végül azonban úgy döntöttek a színészek, hogy hagyják a régi holmikat, és a „civil” szerelésükben fognak bele a játékba. A szereposztás részlegesen túlkorosnak tűnt. Lukács Sándor (Orgon) anyját Zsurzs Kati játszotta. Tartuffe-öt Gáspár Sándor. „Az ön lánya nem egy vak bigottnak való” helyett vén bigottot mondott ezúttal Dorine. De nem megyek tovább a részletekbe, mert ki tudja, mi kell majd nekem a cikkemhez. Az előadás talán arról szólt, hogy Marton Lászlónak vannak barátai, akik mennek vele dolgozni Veszprémbe. Helyi színészek – ha a Cléante-ot adó Oberfrank Pált, a helyi igazgatót nem számítom annak – nemigen kaptak szerepet ebben a produkcióban. Módri Györgyi az egyik kivétel, aki Pernelle asszony egymondatnyi szövegű szolgájaként volt jelen az első jelenetben. Épp csak látszott néha a háttérben, ahogy állt feszülten, rebbenő tekintettel, örökös félelemben és megalázottságban. Milyen szépen játszott ott kicsiben! Amikor a Kitömött barbárt olvastam, amely hemzsegett a sajtó-, helyesírási, nyelvhelyességi hibáktól – és hát kénytelen voltam azt a gondozatlan szöveget a szerzői változatnak tekinteni –, akkor eléggé elriadtam Péterfy Gergely írói munkásságától. Most, hogy elolvastam A golyó, amely megölte Puskint című regényét, megnyugodhattam. (Lehet, hogy ezúttal foglalkoztatott olvasószerkesztőt/korrektort a kiadó.) A blickfangos cím ellenére Puskinhoz, golyóhoz nincs köze a történetnek, ez egy magyar családregény a XX. század második felén és a XXI. elején keresztülhaladva. Mondjuk ez a família nem azt a történelmet ismerte és élte, sőt éli meg a jelenig, mint amit én, de ezzel nem lehet vitatkozni, meg nem is kell. Ráadásul az elbeszélő nem része a családnak, ami picit nehézkessé vagy mesterkéltté teszi a narrátori helyzetet. Mindenesetre van egy világa a regénynek, amelyben az ember el tud fészkelődni. Jó olvasmány, szinte látni lehet. Ettől rögtön úgy érezni, hogy akár filmvászonra is kívánkozik. De már másban vagyok, Elena Ferrante A felnőttek hazug életéjében. (Mindig megráz, hogy ez a nő – vagy ki – milyen nyers őszinteséggel ábrázolja a rokoni viszonyokat.) Mivel időm engedi, ezért nemcsak angolt tanulok a duolingón, hanem újabban angolról oroszt és angolról franciát is. Jólesik hallgatni a szövegeket korrekt orosz és francia kiejtéssel. Mostanában már nem csupán egy női és egy férfihang váltakozik, hanem használnak gyerekhangot is meg undoknő-hangot is. Azon nevettem, hogy az alapszintű orosz gyakorlatokban visszatérő kérdés: „Ez Ukrajna vagy Amerika?”. Olyan gyakran előkerül ez, mintha könnyű lenne összetéveszteni. Közben itt vannak még az ágyam mellett a Gábor Miklós könyvei. Kézbe veszem az egyik most pótolt kötetet, a Nyomozok magam utánt. 1986-ból tartalmaz egy hosszabb kórházi szakaszt. A Kútvölgyiben feküdt ő is, amikor felette egy emelettel meghalt Ruttkai Éva. Visszalapozok egy korábbi részre, ahol A viharról ír, a maga Prosperójáról. „Nem elég agresszív ez a Prospero, a színész nem elég agresszíven képviseli önmagát. Nem találtam ki semmit, ami megtagadná környezetemet. És ez már talán valóban a fáradtság jele. (Latinovits annak idején milyen kíméletlenül tiporta le Júliáját, aki pedig szerelme is volt! Neki volt igaza!)” Néhány ponton felsejlik, hogy Gábor Miklósnak méretes tüske Latinovits Zoltán, aki „próféta lett”, ő meg nem – így ítélte meg. A könyveit, naplóit olvasván mindig megdöbbentőnek találtam, hogy Gábor Miklós mennyi terméketlen időt szánt – mármint összesen, a gondolatainak leírásával együtt – önmaga depresszív elemzésére és marcangolására. De hogy a lamentálásának egy jelentős része szerelmi-párkapcsolati tárgyú még 67-70 éves korában is, ez jólesik és szívemet deríti. Horvát Lili Szerdai gyerek című filmjét már a víruskorszakban láttam monitoron itthon, néhány hónapja. Úgyhogy ez alatt a rövid idő alatt igen komoly előrelépésnek tekintem ezt a második, megjegyezhetetlen című filmjét. Nagyon plasztikus filmcsináló művészet ez, anélkül, hogy lila lenne. Külön szeretem, hogy egy Budapest-film, de nem tolakodóan az. (Úgy tűnt, hogy helyenként ügyesen összecsalták benne a helyszíneket, az állatorvosi egyetem épületeit a Péterfy Sándor utcai kórházzal, könyvtárat CEU-val, ilyesmi.) Azt már a Berlinben filmezést tanuló Nagy Borbála Pannónia dicsérete című munkájában is észrevettem – abban a finom, gazdag szövetű, apróságaiban is szellemes és találó rövidfilmben –, hogy ezek a fiatal rendezőnők meglepően nagy találati aránnyal állítanak remek figurákat a színészeik mellé, mindenféle színházbeli nem színészek közül. Nagy Borbálánál például Faragó Zsuzsa dramaturg volt ragyogó konyhásnéninek, itt a Horvát Lili filmjében pedig Végvári Viktória drámapedagógus arca, nézése asszisztensnőként – egy egész szaksorsot mesél el a magyar egészségügyből. Vagy Tóth Péter színházi produkciós vezető mint pszichiáter – szintén regényes a figyelme. A két főszereplő: Bodó Viktor – a mackóssághoz társul egy halvány, kedves esetlenség is. És Stork Natasa. Annak idején a Nemzetiben, ahol kezdett, kicsit hamisnak, mesterkéltnek találtam. Nem volt soha túlságosan sokat foglalkoztatott színésznő, szórványosan és kis helyeken láthatta kevés néző. Aztán most itt van, a vásznon, visszafogott, izgalmas, és érezhető, hogy közben valahol jelentékeny színésznővé vált. Lukáts Andor főorvos diagnózisát ideidézném a filmből: Istenem, de hülyék a nők! Még az okosak is. Erős mínuszokat ígér az időjárás-előrejelzés, úgyhogy kellett menni, ellenőrizni és megerősíteni a fügefa Téli Palotáját. De nem ezt akartam mondani, hanem hogy a Tartuffe-cikk miatt megnéztem a Katona Bocsárdi László rendezte Tartuffe-jét. Élvezetmentes felvételre tettem szert (köszönettel), a nézőtér hátuljából egy kamera végezte a dolgát – felteszem, beugráshoz használatos az ilyesmi –, de felidézés gyanánt pont megfelelt. A keltezés alapján a bemutató előtti előadást rögzítették. Tulajdonképpen az volt a csoda, látni végig a közönséget, ahogy ülnek a nézők szép sorban egymás mellett és mögött. Köhögnek, röhögnek, és nem is sejtik, milyen boldogok! Megnéztem Wéber Kata és Mundruczó Kornél amerikai filmjét, a Pieces of a Womant. Bár féltem tőle. Nem is áll szándékomban alaposabban belemenni itt. Mindenesetre meg tudom erősíteni a történetnek azt a fő vonulatát, hogy az ember lánya evvel egyedül marad. Dacára együttérző, gyerek apja férjnek, segítőkész anyukának, barátnak. Dacára bárkinek és mindenkinek. Egyedül marad, és magában kell jutnia valahová, valamire. Szép munka ez, összes elemében színvonalas. Az egész filmben a legotthonosabb a Nagy Zsolt szinkronja volt számomra. (A nő magyar hangjától majd’ megbolondultam, mert nagyon ismerős volt és nagyon jófélén karcos, de nem jöttem rá, ki az, és nem találtam meg sehol a neten az információt. Az éjszaka közepén aztán egyszer csak kipattintotta a szememet, hogy beugrott: Bánfalvi Eszter.) Hírek a Színház- és Filmművészeti Egyetem megújításáról: bezárás, eladás, feldarabolás, szétköltöztetés, átnevezés. Arról viszont öt hónap után sem tudunk semmit, hogy mi az új vezetés oktatási programja; kik tanítanak mit és hogyan majd azoknak például, akik a következő tanévre jelentkeztek, érdemi információ nélkül. Az elnevezésről jut eszembe. Sinkovits Imrét az elvitathatatlan színészi nagyságán túl az életútja, nemzeti elkötelezettsége, emberi helytállása teszi példaértékűvé a hivatalos értékrendben. Az nekem róható fel, hogy talán nem a legmegfelelőbb időben születtem és váltam színháznézővé, mert meghatározó emlékem Sinkovits Imréről, hogy láttam részegen játszani a Lélekbúvár című előadásban a Várszínházban. (A „Karmelita”, ugye). Nemcsak nekünk közönségnek volt dermesztő élmény, hanem a színészpartnereknek is, akik valósággal menekültek ki a színpadról előle. Mivel össze-vissza beszélt vidám kedvében, és félő volt, hogy ennek az estének sosem lesz vége. Lehet persze, hogy a Sinkovits Imre Színháztudományi Intézet hivatott lesz arra, hogy esetleg ilyen helyzetekre is felkészítse a színházművészeti egyetem növendékeit. Nem említettem, hogy láttam ezt a jó kis bábelőadást, de megírtam. (A formai átalakítás alatt álló Spiri-oldalra.) Tegnap meg az Emma csöndje premierjét láttam a Kolibriből (kicsit akadozva), de azt is megírom. TV-hírek Érdekes folytatólagos adást tűz műsorára február második felétől a Televízió. Címe: Három ház. Hogy miről szól? A tervek szerint egy éven át figyelemmel kísér három most alapozott házat a TV kamerája. Az egyik Kőbányán, a másik a volt Valéria-telepen, a harmadik Csepelen épül. Alapozástól a beköltözésig a TV sok ezer nézője előtt épül majd fel mintegy száz igénylő új otthona. (Film Színház Muzsika, 1960. február 19.) Az elmúlt három estén megnéztük Az aranyborjú című háromrészes magyar tévésorozatot, mert mindketten úgy emlékeztünk, hogy ez egy jeles televíziós alkotás az 1970-es évekből*. Most olvasom ki: Gyurkó László írta Ilf-Petrovból. A magyarra fordított Osztap Bender, Bender Oszkár kalandjai a szocialista Magyarországon. Rendezte: Szinetár Miklós. Bizonyos szempontból óhatatlanul csalódás. Egy óra tizenöt perc részenként, az ma sok. Vagy lehet, hogy kicsit gyorsabb sebességen kellene lejátszani. A (jár)művet alapvető üzemanyagként Darvas Iván könnyed eleganciája, svádája és sármja hajtja előre. Közben mellék- és epizódszerepekben felbukkannak a korabeli színházi élet nagyjai és az összes figyelemreméltó karakter a magyar filmekből. Ráadásul végig érezhető egyfajta rendszerkritikus vagy rendszerszarkasztikus vagy rendszerszatirikus íz. Talán ez volt a sikere titka annak idején. De mai szemmel nézve mégis a színészi felhozatal a legnagyobb erénye. Egy történet például oda vezet, hogy menekültében Mensáros László indiai alkirálynak mondja magát, hogy őrültnek nyilvánítsák. Darvas pedig azonnal kontráz, hogy ő az indiai alkirály, mivel nem akarja Mensárost szem elől veszíteni. Úgyhogy vonulunk velük a diliházba. A kórterem összetétele a következő: Csákányi László, aki szakképzetten ugat mint kiskutya, mert ide menekült valami adókivetés elől. Huszti Péter, aki grönlandi magyar szimpatizánsként eljött szocializmust építeni („kükildetésbe”). Egri István, aki csak itt átkozhatja, szidalmazhatja szabadon és büntetlenül a rendszert és a gyűlölt kommunistákat. Gáti József, aki követeli, hogy állítsák vissza az elveszett Bering-szorost Szibéria és Alaszka közé. Plusz Mensáros és Darvas. Az orvos a fiatal és gyönyörű Ernyey Béla, a segédszemélyzet a fiatalon kicsit halfejű Csurka László. Ilyen társaság láttán, ilyen időkben az embernek kedve támadna szintén beköltözni. *Közben rákerestem, és látom ám itt a naplómban, hogy 14 évvel ezelőtt már egyszer megnéztük újra a tévében. Vizsgálat alá vettem a környékbeli halál- és életkörülményeket. Ami a templom urnafülkéit illeti, azt reméltem, hogy fent vannak a hozzánk közel álló templomtoronyban – ahogy például a Bakáts téri templomban, ahol a barátnőm anyukájának hamvai nyugszanak –, de hát nem. Dohos, hámló vakolatú, beázott pincében sorjáznak a teltházas urnatermek, és a legújabban nyitott kisebb, csúnyácskább is zsúfolt tömegszállás. Azonnal letettem az odaköltözésről. De ha már a templom a mellette épült új ház miatt ázott be, akkor oda is bementem és megnéztem néhány eladó lakást. Kíváncsi voltam, mit produkáltak itt Budapest legmagasabb, többmilliós négyzetméteráráért. Luxuslakásnak nem gondolnám azt a hármat, amit láttam, de szépnek szép. Csak azt nem értem, hogyan képzelték a tervezők. Mármint hogy kik és hogyan foglak élni a 70-80 négyzetméteres 3 szobás lakásokban, ahol a szobák a méretüket tekintve félszobák (10-11 négyzetméter), és nappali sincs 25 négyzetméter, viszont abba már az étkezőt is bele kell számolni. Szerintem kész csoda, hogy elkeltek ezek a lakások. Nem kelt el mind. Azért is szemlézhettem. Csekkoltam, milyen a kilátás. Hát csak a legfelső szint elülső részéről látni át Budára. A többiek, a Duna felé esők koszlott tetőre, lepotyogott vakolatú házfalra meg a mi redvás tűzfalunkra néznek. Udvarias módon nem simfeltem semmit. Ártatlanul megkérdeztem, van-e garázs vagy parkolóhely. Nemet intett az értékesítő. Nahát! – lepődtem meg. – Nyolcvan új lakás a Belvárosban, egyetlen új parkolóhely nélkül… Csóváltam a fejem. Hát akkor nem veszünk itt lakást. Mit is lehetne mondani most, amikor már tudjuk, hogy kik fogják kiválasztani és kitanítani a színházi alkotók legújabb nemzedékeit. Amely nemzedékek tagjai honunkban színházművészeti diplomát immár sehol nem szerezhetnek Vidnyánszky Attila nélkül. Láttam Grisnik Petra Vera című előadását az eszinházon, de nem írok róla, mert írok róla. Az e havi Színházban körkérdést intéztek színházi alkotókhoz Trianon tárgyában. Hogy tabu-e. (Mondjuk az én legfogékonyabb életkoromban az volt, így aztán rögzült is bennem az óvatosság.) Márton László író azt válaszolta, hogy „elvitte a cica” a Trianonról szóló józan közbeszéd lehetőségét. „Amit a jobboldal politikai retorikával és lebutított kollektív emlékezettel kisajátított, azt nem lehet árnyalt művészi eszközökkel visszavívni.” Adja isten (mert a cica aligha), hogy ne legyen mindörökre igaza!
James Stewart különös módon visszafelé
ment az időben nálam. Tizenéves koromban a tévében vetített Hitchcock-filmekből
ismertem meg, azokban ötvenes színész volt, semmi különös. Aztán egyszer csak
adták a Mr. Smith Washingtonba megy
(más címen: Becsületből elégtelen) című, 1939-es filmjét. El-á-jultam, hogy
fiatalon milyen elragadó volt! Na ezt a filmet néztem most meg, évtizedek
múltán. (Eltelt belőle félóra, mire rájöttem, egy mosolyából, hogy a
kulcsszereplő, az idősebb szenátorkolléga nem más, mint Claude Reins, aki három
évvel később majd A Mr. Smith Washingtonba megy, Frank Capra rendezése élvezetes politikusfilm, szenátusfilm, tárgyalóteremfilm. Egyfelől képileg giccsbe hajlón patetikus-patrióta, másfelől korrupt amerikai politikusokat mutat, akik közé véletlenül, ad hoc taktikai manőver eredményeként bekerül ez a colos fiú. Ártatlan szemekkel, duzzadt-durcás szájjal, rakoncátlanul homlokba hulló hajfürttel és Gálffi László csodálatos, utolérhetetlen szinkronjával. Kicsit olyan a történet, mint Móricz Zsigmond hét évvel korábban megjelent Rokonok című regénye, csak hát Ámerikában előbb győzedelmeskedik a lelkiismeret, a demokrácia, ráadásnak a szerelem. Nálunk még várni kell rá. James Stewart következő filmje az 1940-es, George Cukor rendezte Philadelphiai történet, Katharine Hepburnnel. Ebben az elég jelentéktelen moziban már pont kezd veszni látszani a hamva a fiúnak, viszont ezért az alakításáért Oscar-díjat kapott. Abban a mezőnyben, ahol ott volt Charlie Chaplin A diktátorral! A dicsőség útjai is kiszámíthatatlanok. Nahát, öt éve, hogy végeztem a bölcsészkaron. Milyen diploma az akkor már? Celofán? (Mire leírtam, rá is jöttem, hogy rosszul számoltam. Hat.)
Online nemzetközi színházi fesztivál
zajlik
Lessingtage2021 néven, hamburgi és stockholmi színházak közös rendezésében.
A stockholmi Dramaten – Királyi Drámai Színház A félkegyelmű-előadását néztem
tegnap, Mattias Andersson rendezésében. Különös elegye Dosztojevszkijnak és a
mának. Rögtön egy incidenssel kezdődött: kiverték a színpadot mosó orosz
migránst, akinek a Svájcból érkezett Miskin már jó ideje kedélyesen magyarázott.
(Később a hírekben mi magyarok is szerepeltünk a migránsainkkal, a szerb
határral – Ez a Miskin (David Dencik) koravénnek látszik, de nem fiatal. Baseballsapkát viselő, esetlen, erősen kopaszodó pasas, tiszta tekintettel és a két első foga között rövid szünettel. Kezében fehér nejlonszatyor, abban tartja egyebek közt azt az almacsutkát, amit elkapott, amikor Nasztaszja Filippovna elhajította. Rogozsin fekete nejlonszatyrot hord, ő az egymillió rubeljét viszi benne Nasztaszja Filippovnának a születésnapjára. Nasztasztja Filippovna girhes, sasorrú lány koronás pólóban. Ezúttal nem tűzre veti a bankjegyeket, hanem az erre a célra sietősen behozott vécébe hajítja. Jepancsinék, Ivolginék – mindig mindenki ott van mindenhol és beszél. A második részre ellepi a színpadot egy csomó gyerek. Csak ülnek a földön, fejhallgatóval a fülükön és belemerülnek a mobiltelefonjukba. Talán az is, hogy nem mindent értettem. De nem tudott felengedni az idegenkedésem az előadástól. Elmentünk tegnap megnézni az egri várat Pilisborosjenőn. (Itt adták-adtam a tippet.) Ám a várvédők most olyan sárral vették körül, hogy kénytelenek voltunk lemondani a megközelítéséről, mivel nem volt velünk a sártengeralattjáró flottánk. Be kellett érnem a Teve-sziklával mint megmásznivalóval. De igen meg voltam elégedve vele mint látvánnyal és állaggal és magaslattal. A környéke is szép. Meglepődtünk, hogy ezen a nem kifejezetten előnyös időjárású szombaton milyen sok kutya vitte el a gazdáit kirándulni. Faludy György A pompeji strázsán című balladakötetét olvastam most, és hozok belőle pár sornyi idézetet, mert ilyen szép szemszín-meghatározással még nem találkoztam. és rászögezte gúnyos, nagy szemét, mely olyan kék volt, mintha a sarkában egy ibolyát préseltek volna szét. (Ballada Faludy György szerelméről) Hozok hosszabb idézetet is, vagyis egy teljes verset, a Ballada Johanna Darkról címűt. Egyrészt mert lehengerlő a svungja, másrészt mert akkora antikapitalista erő süvít belőle, hogy az talán kiverne a kezéből bárkinek még egy Brecht-kötetet is. Már szinte minden tavalyi cikkem felkerült a helyére a cikkek évenkéntben. Leadtam tegnap a Vera-kritikát, de előtte még utánanéztem a lovastornának, ami játszik a regényben, és csak halvány elképzeléseim voltak arról, hogy az mi lehet. Hát nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor a cirkuszban a körbevágtázó lovon kunsztoznak az akrobaták. Mint most megtudtam, Magyarországon önálló sportág csak 1985-ben lett, a Grecsó-regény 1980-81-ben játszódik, de mindegy. Az biztos, hogy én nem engednék bele ebbe a veszélyesnek tűnő sportba egy tízéves se nincs kislányt, ha az anyukája volnék. Gárdonyi Géza Amiket az útleíró elhallgat című kötetét olvasom. Meglepően ellenszenves könyv. Okoskodó és előítéletes. Jól kifejlett gőgöt közvetít minden más nációval szemben. (A szolgáltató tudhatta, hogy én ma egy tévedésen alapuló, súlyosan hibás bejegyzést írtam, amit egyáltalán nem akart a rendszer feltenni, hosszan kellett próbálkozni, hogy sikerüljön, de így legalább kevesebben olvasták, mire egy kedves olvasó figyelmeztetett, hogy összekevertem két embert, ebből következően semmi nem úgy van, ahogy írtam, tehát stornó és elnézést kérek.) A Deutsches Theater Stuart Máriája a Lessingtage2021-en, Anne Lenk rendezésében. Mint egy továbbfejlesztett Retromadár Hotel: csupa doboz a díszlet, egymás fölött, alatt, mellett a fachok, neonfénycsíkkal elválasztva. Hol pink színűek ezek a cellák, hol pirosak. Mindegyikben egy-egy szereplő. Fantasztikusak a jelmezek, merő élvezet gusztálni (a tervező Sibylle Wallum). Paulet börtönőr kiállításra illene; mellé hosszú méltató és elemző szöveget kellene írnia a kurátornak a szereplő öltözékének minden darabjáról, az inggallérjánál a kis arcképes brosstól kezdve a hajaszínű fényes-mintás öltönyén át a bebújós cipőig, amin az amúgy funkciótlan cipőfűzős rész keresztet formáz. Mortimeren a Michael Jackson M betűs kardigánja, Márián pedig halvány, elegáns, libegő blúzos-hosszúszoknyás szett, kilátszik a hasa a kettő között. Nagyon jól néz ki az egész előadás. Bírom az ilyet. Stuart Mária olyan, mintha Sodró Eliza játszaná derékig érő hajjal. Bohóc alkatú a színésznő, Franziska Machens. (Nézem a neten: Rozalindát játszott Zürichben. Ó igen.) Kellemetlen meglepetésként ér, hogy Erzsébetnek, aki igen formás, csinos – nincsen feje. Egy nagy, szögletes, rövidhajú, furára festett bábfej ül a nyakán. Később, amikor Erzsébet csak Leicesterrel beszél, előkerül a saját feje, az is ilyen, csak kisebb. Sajnáltam volna, ha nem látom ennek a színésznőnek, Julia Windischbauernek a vonásait, a rezzenéseit, a megzavarosodó tekintetét. A díszlet neonfényei néha mintha valami társasjáték tábláját alkotnák, aztán egyszer csak ott van a középső színes lyukban a két királynő, amint találkozik. Az utolsó jelenetéhez Stuart Mária is megkapja a maga bábfejét. Talán hogy legyen mi elveszítenie. A befejező pillanat: Erzsébet félrecsúszott rúzzsal a száján csak egy a-t mond a hírre, hogy Leicester lelépett Franciába. Meglehet, hogy a bonyodalmakat a világban mindig a férfiak csinálják vagy okozzák. Mostanában a rekeszes díszletek színházát élem nézőileg, ez a Don Giovannié tegnap a Metropolitanből. A címszerepet adó Simon Keenlyside megkorosodott a novemberben látott Hamletje óta, de nagyon magabiztosan ural mindent. A végén tűzcsóvák közepette elnyelte a föld – tényleg szó szerint ez történt a színpadon. Mindazonáltal messze a Malin Byström szenvedélyesen sértődött Donna Elvirája tetszett a legjobban. Alapjában véve azonban program szinten nem a Mozartot néztem este, hanem előbb még a Lessingtage A félkegyelműjét a moszkvai Nemzetek Színházából, Makszim Didenko rendezésében. Szűk másfél órában mintha cirkusz és fizikai színház elegye lenne, kevés beszéddel, sőt majdnem szó nélkül, sok zenével. Kis forgószínpad, ringlispil-lovak, koporsófedél formájú ajtó, vetítés. Miskin cilinderes, fekete ruhás, szomorú bohóc arcú színésznő, Rogozsinnak grafitceruzával rajzolt a szakálla, Nasztasztja Filippovna férfiszínész női ruhában. Nem voltam elég fogékony az előadásra. Okoskodó rovatunkból. A napokban említett Gárdonyi Géza-kötetből egy mondat: Szép bizonyára nem volt, virágzásakorán sem. Milyen figyelemreméltó szó ez a virágzásakorán. Ki lehet olvasni belőle, hogy az idejekorán nem azt jelenti, hogy idő előtt – amiképpen gyakran használják –, hanem azt, hogy ideje korában, vagyis éppen idejében. Hogy 2021. január 28. Börcsök Enikő 53. születésnapja és a halála napja – ez olyan, mint egy rúgás, szívtájékra. Az ő távozása különösen fájdalmas veszteség. Röpke egy-két évtized alatt nagy színésznővé vált – volt ebben olyan időszak, amikor jobbára az ő jelenléte, munkája és teljesítménye hitelesítette szakmailag a Vígszínházat –, és ha nem sújtotta volna a betegsége, amivel egész felnőtt életében együtt kellett élnie és dolgoznia, akkor évtizedeket tölthetett volna még színpadon, filmen a maga örömére és a mi nézői gyönyörűségünkre. Elővettem most, amit pályakezdő korában írtam róla a Népszavában. Milyen szomorú, hogy be kell csukni a jegyzetfüzetet. Csak egyszer-kétszer találkoztam és beszélgettem vele, de azt tapasztaltam, hogy pontosan olyan természetes és egyenes az életben, mint a színpadon. Nem emlékszem egyetlen szerepére sem, amiben hamisnak vagy mesterkélt hatott volna. Bejött a színpadra, megszólalt, és már az első mondata is mellbevágóan igazi és érvényes volt mindig. Sok bevésődött kép mellett – Júlia, Célimčne, Polly, drága Böbe, lelkészfeleség a Beszélő fejekben, Manuela, Ursula, Feleség a Prahban, a Takács Gézagyerek anyukája meg a Lovas Rozi Nyegina művésznő anyukája – úgy fogom őt megőrizni magamban, ahogy a Találkozás című Nádas-drámában játszotta Máriát. Békével fogadva a filmes macerát, emberi és színésznői méltósággal járva-kelve, ülve, hallgatva, beszélve, tűrve szerényen, bölcsen, őszintén és türelmesen. Nem nézem most vissza a díjlistákat, de látatlanban gyanítom, hogy nincs az a szakmai rangsor, amelyben megelőznék őt olyan színészek, akik az elmúlt tíz évben megkapták a legnagyobb állami művészeti kitüntetést. Immár ez is pótolhatatlan hiány: a Börcsi Kossuth-díja. Most vettem észre, hogy megjelent ez a Veráról. Elkezdtem nézni tegnapelőtt este az Örkény Facebook-oldalán a litván Nemzeti Színház Gettó-előadását, de amikor nem meglepő módon egy zsidó lányt vegzált egy SS-tiszt, akkor hirtelen úgy éreztem, hogy két nappal A gyilkosok emlékműve című jelentős tényfeltáró riportfilm gyötrő megtekintése után most nem tudnék megint belemélyedni ebbe a témába. (A Bábu, amit a Madách Színházban annak idején Paudits Béla játszott, itt valóban bábu volt, életnagyságú, és egy színész bábozta vele a szerepet.) Tegnap este becsatlakoztam a Trafóba, ahol a 2006-os avignoni fesztiválon bemutatott Paso Doblét vetítették. Nagyon izgalmasan indult. Egy hatalmasnak látszó, rücskös fal szuszogni kezdett. Mintha eleven organizmus lenne, valami mozogna vagy dobogna benne, szív talán. Ezután felhólyagosodni látszott a fal, dudorai nyiladoztak, végül kezeket szült. Majd bejött két sötét öltönyös ember: Miquel Barceló, aki festő, és Josef Nadj / Nagy József, aki táncos, koreográfus, színész. Úgy néztek ki, mint a Kőműves Kelemenék, amikor már ünnepelnek. Dolgozni kezdtek az agyaggal: a talajjal, a fallal. Saraztak. Teljesen összemaszatolták a játszóruhájukat. Nem kizárt, hogy ezt az előadást jobb játszani, mint nézni – gondoltam –, bár rettenetesen strapás lehet, és szerencse, ha mindkét szereplő megússza ép bőrrel. Közben Annamari jelentkezett szkájpon, így abbamaradtam a performance-szal. És pláne elmulasztottam sajnos az utána zajlott beszélgetést Nagy József és Jászay Tamás között. Pedig ez a művészet magasabb, mint én, úgyhogy rám fértek volna a kísérő szavak. Folytattam aztán a Paso Doblét, végignéztem, láttam, hogy a fal visszanyelte Barcelóékat. És időközben létrejött ott a két férfi kemény munkája nyomán egy képzőművészeti alkotás. Kerestem valamit a Deutsches Theater honlapján, és hopp, találtam ott egy Ványa bácsi-előadást, jól meg is néztem. (Ma még látható itt.) 2008-as bemutató (a felvétel későbbi), Jürgen Gosch rendezése. Járt erre-arra a világban, fesztiválokon. Meglepve fedeztem fel utóbb, hogy aki Szerebrjakovot játssza, ugyanő egy korábbi, 1995-ös Deutsches Theater-beli, Thomas Langhoff rendezte Ványa bácsiban még a címszerepet adta. Annyiban érdekes ez, hogy láttam azt az előadást Berlinben ’kilencvenhányban (ante napló), de nem ismertem most rá az emberre. Nos, ebben a bemutatóban az a spéci, hogy egy nagy, ronda, foltos fal előtt játszódik, pontosabban három ilyen fal között. A szemközti falon végighúzódik egy padka, azon lehet ülni, tányért meg szamovárt tartani. Ezt a teret a színészek nem hagyják el. Aki nem játszik, áll a fal mellett. Állnak sorban, a játszók felé nézve, nem reagálva. Jó, értem, be vannak zárva ide az egész életükkel. De én egy művészietlen, humanista néző vagyok, és úgy érzem, hogy ezért nem érdemes színészembereket (pláne időseket is) állatni, vagy álltatni, vagy hogy is mondjam: állásra kárhoztatni két és háromnegyed órán át. Egyszerűen nem ér annyit. (Bár mai napság örülhet, akinek állása van.) Ezen túllépve: a színészek hagyományos módon játszanak, viccesek is olykor, elég sokat nevet a közönség, látszik, tud arról, hogy Csehov vígjátékokat írt. A Dadus igazi bábuska, fekete kendős, görnyedt hátú, és neki is van poénja. A férfiak öltönyt, fehér inget és nyakkendőt hordanak, Ványától Asztrovon át Tyeleginig. De csak úgy viselik, mint akiknek előírták, jól nem érzik magukat benne. Jenz Harzer Asztrov doktorját azonnal megvettem. Tüzes szemű, csapzott hajú, ideges pasas, hihetetlenül hosszú és kiálló bajusszal. Egy kisebb liftben nem tudna úgy megfordulni, hogy a bajsza le ne törjön vagy ki ne bicsakoljon. Sokat rágcsál és falatozik, amivel aztán csúcsra járatja a bajuszt. Lenne még mit mondanom az előadásról, de most már csak a végét. Szonya és Ványa kettőse fojtogatóan szép. Ulrich Matthes Ványája néma és kétségbeesett, menekülve futkározik jobbra-balra a tekintete. Rögtön tudtam, hogy ez a szemejárás emlékeztet valakire. Három napba telt, mire beugrott: az öngyilkos Gida az Eldorádóban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
