Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2020. november

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     Amikor új hónap jön, úgy kezdem a naplózást, hogy megnézem, melyik hónapban esett legutóbb ugyanolyan napra az elseje, mint most. Akkor előveszem azt a naplódobozt, átnevezem aktuálisra és törlöm belőle a régi bejegyzéseket. Eközben nem állom meg, hogy el ne olvassam. Legutóbb idén márciusban volt elseje vasárnap, tehát azt a hónapot olvastam ma végig. Fölöttébb érdekes hónap volt: ismerkedés a koronahelyzettel, a karanténnal, az interneten érkező művészeti dömpinggel. (Attól is tartok, hogy újabb zárlat esetén az a kulturális fényűzés sem lenne megismételhető.)

     Néztem egy darabig A madarak című operát  Frank Castorf rendezésében a müncheni Operaházból, de annyira akadozott a közvetítés, hogy feladtam. Kedves férjem elővette A rózsa neve filmet, nézzük meg Sean Connery tiszteletére és emlékére. Rá is jöttem hamar, hogy sosem láttam. A könyvet nyíregyházi dramaturg koromban olvastam, szürke műbőr borítású kötet volt a megyei-város könyvtárból, faltam a vonaton. Úgy emlékszem, a regény bonyolultabb, gazdagabb és borzongatóan izgalmasabb volt, mint ez a film. Bár olvasva nem lehetett elképzelni olyan elképesztő fejeket, mint amilyeneket ehhez a forgatáshoz összegyűjtöttek.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

     A legutóbbi munkanapon, pénteken online részt vettem a Független Szabad Egyetemen Kiss Csaba Oidipusz, pestis, politika (erőszakmentes kortárs olvasat) című előadásán. Meglehetős élvezettel hallgattam és néztem. Bejátszások is voltak benne, részletek Pasolini-filmből, meg egy operából, amit nem ismertem. Sztravinszkij: Oedipus Rex, japán előadás. Annyira szuggesztívnak hatott, hogy azonnal meg akartam nézni az egészet. Úgy is tettem, mivel egy jótét lélek 25 évvel ezelőtt videóra vette a tévéből, és feltette a megosztóra. Julie Taymor rendezte – akár fel is ismerhettem volna, az „óriásbábjai” alapján, hiszen a Metropolitan Varázsfuvolájában is ilyeneket alkalmazott. Igen hatásos, nagyvonalúan borzongató produkció.

     Az irigység gyűlöli a szerencsét – énekli benne Oidipusz Teiresziásznak, amikor még nyeregben érzi magát. (Jean Cocteau írta a szövegkönyvet.)

     Jut eszembe, Antigonénak, Oidipusz és Iokaszté lányának elég sok baja volt életében, és azt még nem is említi a róla elnevezett drámában, hogy az apja a testvére, az anyja meg a nagyanyja. Ami zűrös családi viszonylatnak mondható.

vissza a lap tetejére

3. kedd

     Néztem hétfőn a tévében a Pilátust, Dombrovszky Linda filmjét. (El kellene újra olvasni a könyvet, biztosan nem egészen ilyen, már csak a más korszak miatt is. Sem.) A film képi megfogalmazásait közhelyesnek találtam ugyan, de a színészeket, különösen Hámori Ildikó tiszta, visszafogott játékát jó volt nézni. Azon töprengtem kicsit Györgyi Anna figurája, a Hámori Ildikó lánya kapcsán, hogy vajon orvosszakmailag indokolt és hiteles-e ez, amit látunk: a doktornő masszív érzéketlenségét, az empátia teljes hiányát.

     Egy projektbeszámolót olvastam este korrektorként. Műszaki dolog, már ismerős szakszavak, amiknek nem ismerem a jelentését. De mégis tanultam valamit, vagy legalábbis megtudtam, hogy felhő-natív feldolgozó rendszert dolgoztak ki a mezőgazdaság számára, seregélyek hang alapján történő azonosítására és riasztására.  (Már csak kikerestem a seregély szólamát a netről.)

     Aztán reggel bécsi lövöldözésre nyitja ki a szemét az ember, legyint a saját naplójára. És arra gondol, hogy a vírusnak is lehetnek előnyei, a maradj otthon, ami egy elfelejtett szlogen tavaszról.

vissza a lap tetejéree

4. szerda

     Sosem voltam iskolakerülő típus, most meg direkt keresem az iskolát. Úgyhogy meghallgattam délelőtt a Független Szabad Online Egyetemen Bagossy László Tudnak-e a gépek színházat rendezni? című előadását és okosodtam tőle.   

     Amikor már három-négy napja nem voltam színházban, akkor este ideges leszek. Mi lenne, ha visszaszoknál a dohányzásra? – kérdezte kedves férjem. – Az mégis kiszámíthatóbb kockázat, mint a színházba menés.

     Ma azonban végre színházba mennék, de hát – mint egy hasra ütés – jött az új rendelet tegnap. A színházak nehezen kezelhető azonnali korlátozása miatt nem jutok be ma este a Stúdió K-ba a Nero előadására. Több mint két hete leleveleztem ugyan a jegyemet, de nincs nálam, ott vár a pénztárban, ezért kimaradtam a nézőtéri szűkített keretből. Pedig ez lett volna a decemberi Mozgó Világban a színikritikám tárgya. Most akkor nem tudom, miről írhatnék. Talán streamről, végtére is az Örkényé kifejezetten hasznavehető. De ismételten elakadt a levelezésem az Örkény sajtósával is.

     Szakmai vákuumba estem. 

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Tegnap reggel amerre néztem, szűkebb körben és tágabb-ban, sötéten láttam mindent. Az amerikai elnökválasztás azóta egy kicsit jobban fest. (A többi maradt ugyanolyan nyomasztó.) Napközben, amikor a Stúdió K-ban berendezték az új előírásnak megfelelő nézőteret, két székkel többet tudtak szabályosan letenni, mint amire számítottak, és a kettő közül az egyiket hálásan elfoglalhattam este a Nerón. Az előadás sárga és fekete, mint a fedőmaszkom. (Mert az SZFE-s alatt hordok egy KN95-öst is.) Kritikában számolok majd be Hegymegi Máté rendezéséről, amelyben vendégként ifj. Vidnyánszky Attila játssza a címszerepet.

     Kicsit furcsa volt, ahogy ültünk ott elszórva, mind magányosan.

     Ami a naplót illeti, kedvem elapad, szavam elakad. (Nem vers.) Meglehet, átállok nyári, ritkított üzemmódra. Sajgó nosztalgiával a nyári lét után. Kint ború, eső.

     Egyénileg védekezem.

(Update. Napi jó: 11-től Földényi F. László ad elő Kleistről a Független Szabad Egyetem sztrájktévéjén a Facebookon. Ki nem hagynám. A bölcsészkaron is szerettem a szemináriumait.)

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Zoknistoppolás mellé Földényi tanár urat hallgatni Kleist életéről és haláláról – ideális munkanap.

     Írtam tegnap a papírosnaplómba, ami egy Ulrich-regiszter a múlt század elejéről, itt volt szó róla. Épp lapoznom kellett benne, és miközben a bal oldalon ecseteltem az ecsetelendőmet, a tekintetem rátévedt a jobb oldalra, ahol a G betű mellett korabeli bejegyzés szerepel ceruzával.

     Öt gép karbantartása, 18.16 fizetve, 1944. január 7.

     Na jó, hát az kicsit nehezebb időszak lehetett. 

vissza a lap tetejére

7. szombat

     Megnéztem a Richard Jewell balladája című 2019-es Clint Eastwood-filmet. Mert az a tapasztalatom, hogy minél idősebb Eastwood, annál inkább érdemes nézni a filmjeit. (Kábé a Gran Torino óta.) Ó, igen, leszámítva a felháborítóan hiteltelen újságírói vonalat, igen jónak találtam ezt a munkáját is. Valós történet alapján szól valós viszonyokról: 1996-ban az atlantai olimpia egyik kísérőrendezvényén bomba robbant. Viszonylag kevés áldozata lett a terrorcselekménynek, mivel egy biztonsági őr felfedezte a bombás hátizsákot és már elkezdték kiüríteni a helyszínt, amikor felrobbant. A biztonsági őrt először hősként ünnepelte a média, aztán viszont az FBI gyanúba fogta, hogy ő maga a figyelemre és elismerésre vágyó, magányos tettes. Ez kiszivárgott a sajtóba. Hónapokig tartott a vizsgálódás és a felhajtás, végül megszüntették emberünk ellen a nyomozást, évek múltán pedig megtalálták az elkövetőt is. (Újabb néhány év és kártérítési perek, illetve titkos megegyezések után Richard Jewell meghalt 44 évesen szívelégtelenségben.)

     Eastwood filmjében Paul Walter Hauser a címszereplő, aki, ha jól értem, komikus színész és hasonlít az igazi Jewellre. Csodálatosan játszik. Úgy érzem, az alakításából tökéletesen megismertem és megértettem egy átlagamerikait. Egyszerű, túlsúlyos, becsületes, törvény- és tekintélytisztelő, alázatos, türelmes, rendpárti, önérzetes, segítőkész fegyvergyűjtő. Úgy képzelem, ilyen (is) lehet egy Trump-szavazó.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     Azokról, akiknek írunk

     Ezen a helyen minden héten találkozni szeretnék az olvasóval. Leveleket írok ismeretlen embereknek. Most, hogy megteszem az első tollvonást, valami könnyűség fog el, boldog kalandkedv és valami félelem is. Milyen tág és szép az élet. Csupa szenzáció és újság, csupa izgató történés minden napom. Este, ha visszatekintek huszonnégy óra történetére, sokszor úgy érzem, hogy ezekben a rövid időközökben fejeződik ki igazi tartalmunk, s a kicsi örömök és megrezzenések, a boldog elámulások másodpercei színezik az éveket és az életet, amely önmagában talán fakónak, szomorúnak és elmosódónak tetszik. Én is csak momentképeket akarok rajzolni. Hisz oly sok dolog történik velünk. Végigmegyünk az utcán, és észreveszünk valamit, hazatérünk szobánkba, s elfog egy különös hangulat, amely a miénk, csak a miénk; utazunk, és egy tájat, egy messze házat, egy érdekes idegent látunk meg, vagy egy könyvet olvasunk, egy bolondos rímet hallunk, mely több órán üldöz, és különös színt ad néhány óránknak. Ezekről a semmiségekről akarok írni. Nem kell bölcsebbnek lennem, mint a többieknek. Nem kell okoskodnom, magyaráznom és ítélkeznem. Nem kell pózolnom. Egyszerűen történelmet írok. Egy-egy perc és egy ember történelmét. Még csak nem is kérek bocsánatot, hogy csak egy ember vagyok. Egy ember mindig több, mint két ember vagy sok ember.

     De kinek címezzem meg ezeket a leveleket? Erről gondolkozom mostan. A címzés nehezebb, mint maga az írás. Majdnem minden betűvetésnél ez a fő probléma. Az író mindig levelet ír. Vajon kinek a kezébe kerül? Vajon micsoda visszhangot kelt benne? Vajon lát-e engemet, átérzi-e csak ezredrészét is annak a szükségnek, amely írásra kényszerít? Nem tudom. Hiába minden hipokrizis és hencegés. Akár verejtékezve írunk, akár gondatlanul füstölve két feketekávé között, keserű lámpaláz gyötör minden írót. Ájulatos bizonytalanságban vergődünk, íróasztalunk előtt az ismeretlen tömeg. Ha egy tengerparton kiabálnék a ködnek és a messze végtelenségnek, nem éreznék ily fájó szorongást, mint mikor a szokott pózban, kezemben egy tollal, tentával karmolom tele a fehér papírt és elküldöm a nyomdába, hogy az ólombetű és a rotációs gép röpítse ismeretlen sorsa felé.

     Nem a nyájas olvasónak írom tehát a leveleimet. A mai író már nem is ismeri a nyájas olvasót. Kegyetlen olvasó, neked írom minden soromat. Idegen emberek, részvétlen szívek, közönyös arcok, titeket akarlak meghódítani. Viaskodjunk egymással. Ha eddig senki voltam a számotokra, legyek ezután valaki. Itten áll előttem sok-sok ember, a közönség, itten kísért állandóan, mint egy távoli, alaktalan, megfoghatatlan valami, és néz rám, figyeli a szívem dobogását és az agyam lüktetését. Mennyi szem. Ezek egytől egyig az én betűimen futnak végig. Némelyikből egy szikra villan ki, az egyik könnyes lesz, a másik talán elhomályosul. Mindenütt szemeket látok. Enyhe, aranybarna lányszemeket, meleg lámpafényben. Komoly, fekete szemeket. Ábrándos szemek kékségét. Hideg, közönyös, szürke szemeket, amelyek csak befelé tekintenek a maguk mélységeibe. Irigyen villogó, zöld szemeket. Mindegy. Farkasszemet nézek velök.

     Idegen szemek, barna szemek, fekete szemek, kék, szürke és zöld szemek, tekintsetek melegen egy ismeretlen emberre.

     Kosztolányi Dezső, Élet, 1910. január 9.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     Nem először érzek hálát Boross Martin iránt, amiért másfajta színházat csinál, mint a többiek. Most például részvételi színházat az Örkényben, Kiváló dolgozók címmel, civilek és színészek közös, együttműködő felléptével, színes, játékos eszközökkel, sztrímelve. Segítő szakmák képviselői vesznek részt ebben: ápolónő, szociális munkás, bába, idősgondozó, lelki segélyes, hospice-os és hasonlók az alulfinanszírozott szociális ellátórendszerből. Nők, persze, szinte mindegyikük nő. („A nők úgyis olyan gondoskodók” – idézi az egyik szakértő a bejátszásban, és ebből mintha rögtön következne is, hogy az ilyen foglalkozásoknak sem széles körű társadalmi presztízse, sem anyagi megbecsültsége nincsen. Az államunk ezeket a feladatokat szívesen tolja át a rokonokra és az elhivatottakra.)

     Egyetlen férfi van a csapatban, aki gyermekfelügyelő a fóti gyerekvárosból, amit épp elvesz a NER, mert túl jó az a hely csóringer problémás kölyköknek. Hőseink a motivációikat és a tapasztalataikat mondják el a munkájukról – kicsit betanult jelleggel ugyan, de maximális hitelességgel –, és néha eljátszanak, kipróbálnak egymással ezt-azt a munka dandárjából. Össze nem illés vagy feszültség helyett valamiféle kollegialitás érződik a színész és a civil szereplők között.

     Volt egy jelenet, amikor a függők intézetében dolgozó pszichológusnő a színészekkel foglalkozott. Ahogy ott beszéltek – pláne a fiatalok, a pályájuk elején járók, Józsa Bettina, Borsi-Balogh Máté, Novkov Máté, Patkós Márton, Kókai Tünde –, mélyen átéreztem, milyen borzalmas lehet ez most nekik: üres nézőtér előtt játszani. Miközben ezt a produkciót telt házaknak kellene nézniük torkon ragadtan és felszabaduló lélekkel. Kettőnk közül nekik rosszabb, a színészeknek – gondoltam magamban. Mert én mégiscsak nézhetem őket, hasamon a laptoppal.

     Nem gondoltam, hogy így lesz, de tapsoltam a végén, amikor meghajoltak. Aztán kicsit sírtam is. Annyira fáj a szívem a színházért. Mi lesz vele.

vissza a lap tetejére

10. kedd

     Amikor megláttam tegnap a szigorítást – az első hírekből nem volt világos, hogy a színházakat is érinti-e, és az most sem világos, hogy a streamelést tiltja-e, vagyis lehet-e zárt kapus előadásokat tartani, ahogy zárt kapus focimeccseket szabad –, azonnal arra gondoltam, hogy el kell mennem este színházba, mert ki tudja, mikor lesz újra élő színház. A és B verzióm volt, de mindkét előadás elmaradt tegnap.

     Tulajdonképpen készültünk, mert már a márciusi home office idején is beköltözött az étkezőasztal a szobába irodának, ezért most hétvégén hoztunk Verőcéről egy kisebb asztalt a konyhába. Úgy fest, mintha egy vasúti étkezőkocsi egyszemélyes ülőhelye lenne.

     Ez az év már ilyen lesz. Ráadásul minden szempontból (egészségileg, társadalmilag, politikailag, anyagilag és távlatilag) baljósabban és kilátástalanabbul, mint tavasszal. A távlatilagot úgy értem, hogy akkor legalább a nyár felé haladtunk, most viszont tél jön.

vissza a lap tetejére

11. szerda

     Fogalmam sincs, hogy került a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház az Újszínházba, de ha ott vendégszerepelnek Dragomán György Kalucsni című darabjával Szikszai Rémusz rendezésében, akkor oda kell mennem – gondoltam. Nem lepett volna meg nagyon, ha az SZFE-maszkom láttán a pénztárban nem tiszteletjegyet adnak, hanem tiszteletlenjegyet. A nézőtéren le volt szerelve a 2. és 3. székek ülőrésze. De nem lehetünk elég kevesen ahhoz, hogy én ki ne fogjam az olyan nézőt, aki a villany lekapcsolása után letolja a maszkját és enni (!) kezd. A szünetben két kedves nyíregyi emberem is megkérdezte, hogy nem láttam ezt az előadást Nyíregyházán? Ha láttam volna, nem lennék itt – feleltem. Ez biztos. A második rész elején megkértem az ominózus nézőtársat, hogy a sötétben is tartsa magán előírásszerűen a maszkját. Megtette.

     A kolozsvári és az Ódry színpadi Kalucsni-bemutató is megvolt nekem, azok alapján valamelyest jobb benyomást tett rám a dráma, mint most.

     Ebben a bekezdésben kezdtem el írni kritikai megjegyzéseimet a produkcióról, kitérve a rendezésre, a színészi helyzetre, a jelmezekre. De hagyjuk. Lehangoltságom hatása alatt inkább hallgatok. Végtére is ez volt a búcsú most egy időre a színháztól, és majd inkább a szépre emlékezem.

     Annyit még, hogy az előadás végén lelkes taps, bravózás, sőt egy-két felálló néző is fogadta a színészeket. Ekkor felmerült bennem, hogy talán az Újszínház közönsége ül itt minden harmadik széken, és nem lehetetlen, hogy az ő tapasztalataikhoz képest minőségi ugrásnak voltak tanúi ezen az estén. 

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

     A Borgen című dán sorozatot nézem, a második évad elején járok. Írták, hogy ez a skandináv Kártyavár, de nem értek egyet. Ebben nincsenek démonizálva a politikusok. Inkább A kijelölt túlélővel rokonítható, a struktúra is hasonló: minden részben jön valami bel- vagy külpolitikai bonyodalom, amit az ország vezetőjének meg kell oldania. Leszóltam A kijelölt túlélőben Keifer Sutherland egysíkú játékát, és most csak megerősített a dán miniszterelnököt alakító Sidse Babett Knudsen, aki sokkal színesebb és érzelemgazdagabb, noha kifejezetten fegyelmezett, zárt, rezzenetlen asszonyt alakít. És mégis: a leghalványabb, árnyalatnyi arcjátékában is képes megjelenni az esendőség, az eltökéltség, a riadtság, az aggodalom, a kétségbeesés, vagy ami kell. (Itt jegyzem meg, hogy a dán miniszterelnök Habony Árpádját médiatanácsadóját vagy sajtófőnökét spin doctornak nevezik a filmben, a magyar fordítás pedig azt mondja rá: hírkozmetikus*. A fickó egy негодяй egyébként, nincs jobb szavam rá, mint ez az orosz.)

     Nagy erénye a Borgennek, hogy rendesen megírt és hiteles a magánéleti vonal. A miniszterelnöknek jó fej férje és két kisebb gyereke van. Nem közli velünk ezt senki, de látjuk, hogy a házasságuk boldog, harmonikus és humort tartalmaz (ez utóbbi nélkülözhetetlen a tartós kapcsolatban). Egy hivatali év alatt gajra megy. Pedig a férj a feleség tehetsége és elhivatottsága láttán jó szívvel vállalta az áldozatot, a terheket – mert otthon neki kell vinni a boltot. Ám a kormányfői feladat nem egyszerűen elveszi és elviszi a nőt tőlük, hanem emellett még be is kúszik az otthonukba a politikusi és országvezetői mentalitás. Aligha menthető a szerelmük a hátralévő részekben.

     Természetesen kedves férjemhez fordultam a problematikával, aki nem nézi a sorozatot, de végszükség esetén elmesélem neki. Mondjuk senki nem akarná, hogy én legyek a miniszterelnök, én a legkevésbé, de tegyük fel. Akkor ő belemenne? És fel tudnánk-e mérni előre az ártalmait? Azt mondta, hogy ő egy év után még biztosan nem adná be a válópert. Egy négyéves miniszterelnöki ciklust mindenképpen megszavazna nekem.

     Ez azért megnyugtató. Kicsit. 

*Ennek kapcsán rákerestem a spin doctorra, és a szómagyarító oldalon 12 javaslatot találtam, egyik jobb, mint a másik, pl.: hírfényező, informázó, szószobrász, hírbűvész, sajtósebész, szócsűrő, hírkármentő, szószóró.

vissza a lap tetejére

13. péntek

     Amikor négy évvel ezelőtt az Egy őrült naplóját láttam a Jurányiban, nem voltam jó befogadója. Gondoltam, itt az idő és mód, hogy zavartalanul újranézzem Keresztes Tamás produkcióját, távszínházban*. (Szerteágazó levelezést folytatok annak érdekében, hogy streamelt előadásokra sajtó- vagy szakmai vagy bármilyen más néven kedvezőbb árú, illetve grátisz jegyet kapjak a különböző helyekről. Nem eredménytelenül. Azért is vagyok elszánt ebben, mert egyetlen színháznak/vállalkozásnak sem jelent plusz terhet vagy bevételkiesést, ha lehetőséget ad kritikusnak megnézni egy-egy olyan előadás-közvetítést, amire a csóró kritikus úgysem tudna/venne teljes árú jegyet, így meg képben lehet és írhat is a képről.)

     Az külön tetszett nekem tegnap, amit az Egy őrült naplója Facebook-eseményénél észleltem; mennyi kedves erdélyi színészismerős jelezte ott létét a Bodó Viktor rendezte előadáson.

     Igen, ez a színészi virtuozitás estéje volt. Az emberi nyomorúság kétségbeejtő, ám szolidabb szintjéről eljutva a teljes, letaglózó őrületig. Kis, keszeg ember, derekán a hajléktalanok spárgaövével, egy eltorzult és elkomorult Van Gogh-i szobában. Keresztes Tamás zenéből és gumiból felépült színészteste, meg a zilált feje a kényszeresen egymásra lapulgató ajkakkal, az elkancsalodó szemekkel. Olyan másfél óra volt ez (plusz-mínusz kimaradás), amelynek során néha dacosan ellenálltam a színészi túlerőnek, a teljesítmény bőkezűségének, zsúfoltságának, de végül mégis ő győzött.

     Mesél arról Popriscsin a darabban, hogy színházban volt, s hogy mennyire szereti a színházat. Azt is mondja ennél a résznél: a színikritikusok minden alkalmat megragadnak, hogy kiöntsék az epéjüket.

     Á dehogy.      

*Ez Gabnai Kati kifejezése a streamre, megvettem.

vissza a lap tetejére

14. szombat

     Még tavasszal küldött egy mailt Spiró György, mivel olvasott a naplómban Barta Istvánné Nágyáról, és kérdezett róla egy adatot. Most pedig megjelent a Sajnálatos események című új kötete, és tessék, benne van Nágya mint szereplő, a címadó darab vagy hetven szereplője közt. (Nem jelentős szereplő, talán ha két kis jelenete van.)

    Ezt írja a szerző a fülszövegben:

     A jegyzőkönyvek, emlékiratok, naplók szövegét igyekeztem minél teljesebben megőrizni.

     Remélem, előadják e darabokat egyszer. Addig is olvassák úgy, mint egyetlen sötét kalandregényt.

     Gyorsan elolvastam a könyvet. Hümmögtem. Tulajdonképpen elejétől végig kicsit zavartan álltam a tények és a fikció között, nem tudva, hogy merre hány méter.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     Olyan volt a tegnapi nap, mint egy októberi péntek, amin összetorlódnak a legkívánatosabb színházi premierek. Egyrészt a vásárhelyi Yorick Stúdió 15. születésnapja alkalmából adták a Sebestyén Aba rendezte két, nagyszerű ős-Bányát; Székely Csaba Bányavirág és Bányavakság című darabját. Másrészt evvel egyidőben vagy tízezer nézőnek streamelte a Vígszínház A padlás 999. előadását. Ezen mindenképpen ott volt a helyünk. (Mélyen együttérzek azokkal a csalódott padlásistákkal, akik bár vettek jegyet, lemaradtak, mert az eszinhaz nem bírta a terhelést, a jegylinkküldést.)

     Rudolf Péter igazgató – egykori szeretnivalóan mufurc Lámpás – a beköszöntőjében 44 ország nézőit üdvözölte. Chicagót is említette, mivel vettünk jegyet A padlással híresen egyidős Annamarinak. Épp csak nem ülhetett most az ölünkbe, különböző okokból. Kérdeztem délután a kedves vígszínházi sajtóst – kaptam sajtólinket –, lesz-e este összejövetele, beállása régi szereplőknek. Mondta, ezúttal nem, mert nem fiatalok már, és féltik őket. Jól is teszik.

     999. Padlás – úgy nem az ezredik lett, hogy a délutánra tervezett előadás elmaradt –, üres nézőtér előtt. Hát kísérteties. De a végén pontosan tudtam reprodukálni a szokásos tapsot, ahogy elhalkul a refrén a capella ismétlésénél, majd újra erőre kap. Aztán álltak a szereplők a csoportképben a csöndjükben, integetve, és láttuk feliratban, hogy hallják a tapsot és köszönik.

     Engem 32 éves családi kötelék fűz a vígszínházi Padláshoz, úgyhogy ünnepi este volt. Az előadásról a Spirituszra írok.

     Amikor a 900. Padlást láttam négy éve, utána 7óra7 cikkben azt írtam, hogy lesz ebből ezredik előadás is, és remélem, megérem. Új célt kell kitűzni.

vissza a lap tetejére

16. hétfő

     Távszínház az Örkényből: Zűrzavar 2045. Mondjuk időbe telt, míg felismertem az alapmű, Lev Birinszkij Bolondok tánca című, jó kis darabjának alapvonalait és fő hőseit, akik ez alkalomra nemet is váltottak. De előbb-utóbb meglettek. Rácsodálkoztam, hogy akárcsak Pintér Béla, úgy Polgár Csaba (és Bánki Gergő meg Gábor Sára) is Magyarország jövőjébe néztek, és ott mindketten (mindnégyen) elég közel láttak bennünket az oroszokhoz. A Zűrzavarban konkrétan az Újorosz birodalom valahányadik köztársaságaként tartományaként leendünk leledzeni. Ebből a szempontból a 2045 jeles dátum: centenáriuma annak, hogy orosz anyácska a kebelére  vont bennünket, és évfordulója annak, hogy az orosz hatalom átvette a hatalomátvételt – valahogy így fejezték ki magukat a szereplők a Venger1 híradójában. (Hogy Moszkvát Széllkálmángrádnak nevezik, ez igazán forintos ötlet.)

     Szellemes a játék és színes, túl a greenbox zöldjén is. Tulajdonképpen nehezen képzelem el ezt az előadást zsúfolt nézőtérről nézve, mert így tetszett komfortosnak, amilyennek mutatkozott. Mintha egy üres színházban felvett, eredeti tévéjáték lenne. A végén integetés volt és SZFE.

     Kerekes Éva, Znamenák István, Takács Nóra Diána, Bánki Gergő, Terhes Sándor, Csákányi Eszter, Máthé Zsolt és még sorolhatnám. Pogány Juditot ésszerű kímélettel kivonták és szétosztották a szövegét.

     Élvezettel néztem, ha nem is hiánytalan élvezettel. Voltak ugyanis hiányok, akadozások időről időre. Hol a hang állt meg egy-egy másodpercre, hol a kép. Gyanítom, hogy a hiba nem az én készülékemben volt.

     Némi aggodalommal tölt el, hogy a héten látott három távszínházi előadás egyike sem volt problémátlan technikai vagy lebonyolítási szempontból. Nagyon drukkolok, hogy ez ne vegye el a nézők kedvét a jegyváltástól online színházi közvetítésekre. 

vissza a lap tetejére

17. kedd

     Nemrégiben körülnéztem a könyvespolcokon, hogy állok Gábor Miklós-kötetekkel. Tudom, hogy nem mindet vettem meg, egyet pedig könnyelműen elajándékoztam. A felmérés után net-antikvárhoz fordultam. Beszereztem két hiányzó könyvet, a régebbi (1990-es kiadású) a Távíró és Adatátviteli Igazgatóság Közművelődési Könyvtárának darabja volt, és Szabóné vette ki legutóbb, 1991 májusában. Vissza is vitte szépen.

     A társadalom – bevallva, be nem vallva – szórakozásnak, mellékesnek tekinti a művészetet, legjobb esetben afféle illusztráló segédeszköznek az oktató tudományok mellett. A művészet pedig hátrál, legfeljebb ideig-óráig tartó szerény helyet vindikál magának, a maga dolgát csak belopja a társadalom diktálta szempontok közé. Mint az adóhivatalba beépült kém, aki az adóívek százait tölti ki, míg egy számára használható adatra lel. A művészet ma ilyen illegalitásban dolgozik. A „modern művész” lényegében rossz lelkiismeretű, igyekvő és ijedt alak, aki mindent elkövet, hogy úgy tűnjék fel, mintha ideggyógyász, tanító, hadvezér vagy mit tudom én mi más lenne, legfőbb igyekezete, hogy műve minél kevésbé különbözzön attól, amit más hivatású emberek létrehoznak.

     (Gábor Miklós: Kos a Mérlegen)

vissza a lap tetejére

18. szerda

     Már egy hete bezárták a színházakat, és egyetlen szó sem hangzott el arról, hogy mit gondol az állam, a kormány: mi lesz velük. Kompenzálják-e valamelyest a veszteségeiket, segítik-e a túlélésüket? Hiszen a színházak a napi jegybevétel nélkül dolgoznak, próbálnak, streamelnek most, és gondoskodniuk kell arról, hogy a dolgozóik ne haljanak éhen. De miből? És meddig? Kiterjed-e a mentőprogram a kulturális szférára? És ha igen, akkor miért nem?

     A futballt rögtön megtámogattuk közpénzből, nyilván mivel ott is kiestek a hatalmas jegybevételek. A játékosok fele fizetését állja az állam – amely fele fizetés biztosan brutálisan nagyobb, mint a színészfizetések egésze. Ez most arról jutott eszembe, hogy a Gábor Miklós-díj bizottság számára elkértem a debreceni Hamlet felvételét. Az új, 12,5 milliárdunkért épült nagyerdei stadionban mutatta be nyáron a Csokonai Nemzeti Színház. (Talán egyfajta menekülő-útvonalnak szánták ezt, hátha a VIP-teraszon találnak néhány ott felejtett milliárdot vagy taót.) Nem a gyepen játszanak persze, hanem egy szögletes épületben, amelynek a bejárata fölött nagy piros betűkkel az áll, hogy CSAPATOK SZAKVEZETŐK.

     A szereplők az üvegablakok mögött vannak – mint egy kétszintes áruház kirakatában –, és mikroportba beszélnek. A sírásó jelenethez átvonulnak a közönséggel együtt egy földhalomhoz, a vívástól kezdve pedig a D szektor bejárata a játék helyszíne.

     Éry Franciska rendező és társai tőre metszették a darabot. Másfél óra alatt lefut, Fortinbras, Rosencrantz, Guildenstern, Osric, Második sírásó és Anglia nélkül. Laertest lány játssza AC/DC pólóban, Opheliát szintén lány, az igen figyelemreméltó Mészáros Ibolya. A Lenni vagy nem lenni monológ után Ophelia nem jön, hanem felhívja mobilon Hamletet, vagyis a széles regiszteren beszélő, kissé nazális Rózsa Lászlót. Közben Polonius (Kránicz Richárd) és Claudius (Bakota Árpád) lehallgatják a telefont. A Színész (Gelányi Bence) főként a számlaadás iránt érdeklődik, és Hecuba helyett Pilinszkyt szaval.

     Nem mondom, hogy újat tudtam meg a darabról. Azt sem, hogy a rendezés kedvezett a színészeknek és jelentékeny alakítások születését segítette elő. De érdekes volt.

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

     A padlásról.

     A tegnapi bejegyzéshez egy hozzászólás:

     485/2020.(XI.10.) Korm.r. 50%-os bértámogatás Filmvetítés (TEÁOR 5914), Előadóművészet (9001), Művelődési létesítmény működtetése (9004), M.n.s. egyéb szórakoztatás, szabadidős tevékenység (9329)

     Nem tudom, hogy ez pontosan mit jelent a színházakra nézve, de remélem, sok jót.

     Azon nevettem tegnap, Gounod Faustját nézve a Metropolitan Operából, hogy szinte mindig felpanaszolom itt, amikor nyugalmazott szumóversenyző típusú énekesek/énekesnők játsszák a fiatal szerelmeseket, mert teljesen illúziókeltetlenek. No itt viszont a legszebb férfikorban lévő, stramm Jonas Kaufmannt öregítették, őszítették és rozzantották hozzá a halni készülő Fausthoz. Igaz, aztán megfiatalította őt Mefisztó (René Pape, akit színészileg jól jegyzek). Valamikor a második világháború vége felé, a leégett Reichstag előtt, egy bombagyárban kezdte a vén Faust. És az első világháborúba fiatalította vissza őt Mefisztó. Milyen egy ördögi ötlet.

     Tegnapelőtt volt a 90. születésnapja Bárány Frigyesnek, akire szeretettel és tisztelettel emlékszem Nyíregyházáról, meg azon túlról is, globálisan. Készült az ünnepi alkalomból egy félórás riportfilm, amelyben beszéltek őróla színészkollégák, színiigazgatók, munkatársak. A neten láttam. (Sajnálom, hogy a film keretében nem kérdezték meg Varjú Olgát. Mivel van egy erős élményem abból a próbaidőszakból, 1994-ből, amikor Olga A vörös postakocsi Esztellájaként próbált Frici bácsival, aki  Alvinczyt játszotta.) A film végére bevágtak két mondatot Bárány Frigyestől:

     Ember nélkül nem lesz se színház, se film, semmi. Ezért kell embernek lenni.

     Ennyi.

vissza a lap tetejére

20. péntek

     Elindult tegnap a kolozsvári Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál, online. Igazán köszönöm, mert ha élőben zajlana, úgysem kaptam volna meghívást rá. Így viszont részese lehetek. Ámbár ha mégis ott lennék – sóhajtom vágyakozón –, akkor előadás után a büfében Köllő Katával trafikálnék.

     Úgy kezdődött, firgő-forgó szárnyas angyalokkal, mintha már Az ember tragédiája lenne, de még nem. Az Giorgio Strehler 1992-es Faustjából volt. Evvel szemben a temesváriak Az ember tragédiája-előadásában nem mutatkoznak szárnyas angyalok, hanem az elején mintha egy csapatnyi nyomorult ülne börtön vagy szegényház hosszú ebédlőasztalánál. A tér – alig lehetett felismerni benne a temesvári színház szép nagytermét – akár tárgyalóteremnek is elmenne, a tribün felső részében harmadhelyen maszkos nézőkkel.

     Silviu Purcărete szűkre, behatároltra szabott, frappáns rendezésében három elegáns, öltönyös Lucifer működik, és szinte főszereplő a tömeg; adott esetben jellemző mód: Athénban törpetömeg. A játszók gyakran viselnek különös, egész fejet beborító, fehér maszkot, amely mégis felismerhetően kiadja a színész arcvonásait.

     Visky András keze alól került ki a szöveg, rendesen megnyeste és farigcsálta. A prágai színt szőröstül-bőröstül lenyelte, na ezt nem tudom, miért.

     A Paradicsomban az asztalon álló Éva, Lőrincz Rita felnyúlt az almáért, hogy leszakítsa, de nem érte el. Próbálkozott, nyújtózott, ágaskodott, hiába. Ekkor az asztalra tettek elé egy pár tűzpiros tűsarkú cipőt, ami belebújt, és máris célt ért. Rögtön lehetett tudni, hogy ilyen szépet csak nagy rendező talál ki.

     Utána még meg kellett néznem Berlioz A trójaiak című operáját Bécsből, Joyce DiDonato és és tüchtig makett-Trója díszlet miatt.     

vissza a lap tetejére

21. szombat

     Emlék az élőszínházból.

     Eszembe jutott, hogy amikor március 10-én kedden hazarepültem Marosvásárhelyről, Ferihegyen felszállva a 200-as buszra a mindenfelől utasok közé, felvettem a maszkomat. Avval az elővigyázatossággal akkor egyedül voltam. A maszkom még a degui volt, amit azóta sajnos kinyírtunk véletlenül. Eltelt fél év, és ma már arcokat nem látni sehol, csak maszkokat. A maszk az életünk és a szettünk része lett, ezért az embernek lassan egész gardróbja van belőle, különböző színek, anyagok, funkciók. Énnekem Szemere Kata és az ő maszkvarró barátja jóvoltából lett most egy szolid mackós maszkom. Felveszem a KN95-ös fölé felsőruhának. Fekete medve (baribál), nem barátságtalan. 

     Kapcsolódik ide, hogy megnéztem tegnap a k2 Tarnóczi Jakab rendezte Búcsúkoncert című előadását. Elképesztő és fantasztikus! Februárban mutatták be, de mintha mindent láttak volna előre, részletesen. Öt színész: Gyöngy Zsuzsa, Piti Emőke, Borsányi Dániel, Király Dániel és Nagyhegyesi Zoltán. Pincér fogadja őket, aki később a zenét adja: Szép András.  Az érkezők hermetikus sárga védőruhát viselnek, alatta estélyit, hozzá karcsú, elegáns oxigénpalackot. Távolságtartással leülnek az ünnepien megterített, 20-22 fős asztalhoz, és eléneklik Mozart Requiemjét. (Milyen már a Király Dániel basszusa?!)

     Ha 2020-ban építeni kezdenék a Bábel tornyát, ezt a felvételt kellene belerakni az alapkőbe.

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

     Nagyjából találomra megnéztem egy részt A korona című sorozatból, amely II. Erzsébet királynő életét dolgozza fel fikciósan. (Fickósan – először ezt írtam.) A legújabb, 4. évadból. Ebben a részben a királynő a balmorali kastélyban fogadta a kezdő miniszterelnököt, Margaret Thatchert. Na most a királyi család – plusz a személyzet – olyan durván modortalanul viselkedett a vendéggel, hogy azt mondtam: áhá, ha ebben a műben önök ilyenek, akkor engem nem is érdekelnek (önök. Őfelségtek.) Ennyiben maradtam velük.

     Az esti gazdag kínálatból a varsói Elutazunkat választottam, az Új Színházból, Krzysztof Warlikowski rendezését (hétfő reggelig él a link). Tudtam, hogy ez az a Hanoch Levin-darab, amely Átutazók címmel ment a Vígben. Abból az előadásból csak Törőcsik Marira és az anyukámra emlékszem. (Kikerestem, nem is örökítettem meg belőle egyebet.) Ez a lengyel produkció tágas, lendületes, kontúros, poétikusan használ animációt, zenét. Sok temetés, bárhangulattal. És volt egy idős színésznő – nem az inalós szerepben, hanem a másikban – bugyiban, topban. A figura teljes női, asszonyi és anyai életét bele tudta nekem sűríteni egy rövid jelenetbe, az ő erőteljes saját víziójába, amelyben egy fiatal színész alakította a rég elhunyt férjét. Az inalós szerepet egy kicsi, csontsovány öregasszony adta. Amikor a vége felé ő is meghalt, mutattak róla egy fiatalabb kori képet. Abból döbbentem rá, hogy az a lengyel színésznő ő, aki annak idején az újságírónőt játszotta Makk Károly Egymásra nézve című filmjében, Jadwiga Jankowska-Cieślak.

vissza a lap tetejére

23. hétfő

     Megnéztem a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház Pinokkióját, és betáraztam magamnak.

     Gábor Miklós I.

     „Mi volna jó? Ha a kritikusok úgy néznék az előadást, mint a közönség, aki összekeveri a drámát és az előadást; másként élményt nem kaphat senki.

     Másrészt azt is kívánnám, hogy tudják megkülönböztetni, mit kaptak az írótól és mit az előadástól. Ne kiindulópontnak tekintsék az előadást, hanem eredménynek. Bárki okosabb lehet egy kész műnél. (Minden karmester többet tud Bachnál.) Lássák be, hogy mit nem láttak, mielőtt az előadást látták volna. Ehhez személyes viszonyba kell kerülni a darabbal is, az előadással is. Ez nagyrészt képesség, tehetség, de nagyrészt jóhiszeműség (csaknem azt mondtam: jószív) dolga.

     Nem a spontán ítélet a kritikus dolga – hanem a spontán ítélet megértése, felülvizsgálása, mérlegelése. De spontán ítélet nélkül nincs semmi. Az élmény vállalása, önmagunk szembesítése az élménnyel: ez a bátorság.

     Aztán bánom is én: ne elemezzen, ne okoskodjon, írjon akár ne többet, mint két sort, de az legyen hiteles, mint a sírás, a nevetés. Vagy az unalom. Tehát mint az, amit a nézőtéren át szoktunk élni.

     Ne légy telhetetlen! A kritikusnak is meg kell élnie!”

     (1972-73) (Kos a Mérlegen)

     Folyt. köv.

vissza a lap tetejére

24. kedd

     A Wozzeck 2020. januári előadásának felvételét adták a Metropolitanből. William Kentridge rendezése képzőművészeti alkotás is. Olyan, mintha közben születne az előadásra a grafikai megvalósítása, fényfestéssel. Marie kisfiát egy vöröskeresztes nővér játssza 6-7 éves forma gyerekbábbal. A báb arca szinte első világháborús gázálarc. Impresszív.

     Gábor Miklós II.

     „Legyenek klikkek és csoportok – mert akkor tudom mihez tartani magam! Ahol többféle színház van, ott többféle kritika is kell. A többféle kritika elősegítheti, hogy valóban legyen többféle színházunk. Enélkül a szellemi élet sokarcúsága csak látszat, a hipokrízis vidáman éldegél, és a szent tehenek békésen hízlalják magukat.

     A klikkek és csoportok helyét nem foglalhatja el más, csak a sunyiság. Feltűnő: szinte soha nem akad kritikus, aki egy sikeres, jó előadást nyíltan megtámadna, mert azon a módon jó és sikeres, amellyel ő nem ért egyet. Az igazi ellentét, nem a személyek, hanem a meggyőződések ellentéte ott a legnyilvánvalóbb, ahol az ellenfelek a legerősebbek. Valamirevaló kritikus ott akarja bizonyítani saját igazát. Középszerű vagy gyenge produkcióról nem érdemes vitatkozni – abból semmi nem derül ki. Az, hogy mindenkinek az „objektivitás” álarcát kell viselnie, oda vezet, hogy egy-egy kritikus szinte boldog lihegéssel köszöni, ha módja van megdicsérni azt, amivel köztudomásúan nem ért egyet, mert ezzel bizonyíthatja elfogulatlanságát.

     Ma nem az a baj, hogy egy klikk vagy egy csoport beszél, hanem hogy gyanítom, hogy az beszél, de vagy egy „hivatásos vélemény” álarcát veszi magára, vagy fordítva, úgy tesz, mintha egyéni véleményét hangoztatná, holott tudjuk, hogy van, ki megvédje – én magam azonban védtelen vagyok. (Válaszolhatok? Ugyan kérem! De nincs is kedvem válaszolni, nem az a dolgom. De bár lenne, akinek az a dolga!)

     A színésznek ez a kiszolgáltatottsága kihat a társulatok szellemére is, amelyeket semmi nem köt össze, csak a közös érdek. Például hogy a színház vezetősége megvéd a kritika ellen. Egymást egymás közt is megvédjük: mindig kibeszéljük a kritikusokat, mint ahogy kibeszéljük a többi színházat is. Hogy ebben semmi ne zavarjon, legokosabb, ha nem olvassuk a kritikákat és nem nézzük meg a másik színház előadásait.

     Vannak jóindulatú és elfogulatlan kritikusok – de ezek többnyire ártalmatlanok is, kihúzzák saját méregfogukat –, márpedig méregfog kell!”

     (1972-73) (Kos a Mérlegen)

vissza a lap tetejére

25. szerda

     Írtam ezt valaha.

     Üres rendelőintézet üres ötödik emeleti folyosóján kinyitottam az ablakot és negyedórán át csodáltam a kivilágított Bazilikát. Aztán behívtak, és megállapította a doktornő, hogy hallójárat-gyulladásom van. Attól a fülfájás napok óta. Amióta elmúltam 60 éves, azóta mintegy összefoglaló jelleggel jön minden, ami probléma felmerült az elmúlt évtizedekben: fog, bőr (ujjak), porckorong. Plusznak most ez az új: fül. Nem kedves passzióm foglalkoztatni az egészségügyet. Kedvetlen.

     Sosem láttam A hattyúk tavát – ami nem véletlen, mivel idegen tőlem a balett műfaja –, gondoltam, itt az ideje. A bécsi Operaházból adták tegnap, a klasszikus koreográfiával. Nem jártam nagy sikerrel a nézéssel, a komolyan vevéssel. Hát hiszen még nem is táncolnak, csak mennek a lábukkal, de már az is halálosan természetellenes. A végén a Herceg füstködpárás, szélgép fújta textiltóba fulladt. Ez meglepett. Hogy ilyen drasztikusan elmaradt a heppiend. 

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

     Isten nyugosztalja Diego Maradonát, briliáns futballista volt. De én személy szerint soha nem fogom imponáló csibészségnek, elismerésre méltó dörzsöltségnek, ünnepelendő vagányságnak tekinteni és megbocsátani az ún. „Isten keze” gólját az angolok ellen a ’86-os világbajnokságon. Tisztességtelen, csaló, szélhámos gól volt az, csavaros észjárással levezetve. Ebből nem engedek.

     Más. A Liliomban, amikor Julika és Marika az egyenruhás Hugó foglalkozását találgatják, akkor a sarzsikban jártas Julika említi azt a lehetőséget, hogy furvézer. Marika nyilván nem tudja, mit jelent ez a szó, én sem. Molnár Ferenc eddig ismeretlen kisregényeit olvasom, az Egyetlenegy asszony című kötetet. (Megjegyzem: csalódottan. Molnár írt jó regényeket A Pál utcai fiúkon kívül is, ott van például Az éhes város, vagy a csodálatos Az aruvimi erdő titka. De ezek a most megjelent kisregények szerintem nem véletlenül maradtak ismeretlenek.) Egy helyütt szerepel ebben a szövegben is a furvézer szó. Megcsillagozták, úgyhogy haladéktalanul odaklikkeltem a magyarázatért: katonai szekerész.

     Na köszönöm szépen.

vissza a lap tetejére

27. péntek

     Kicsit olyan, mintha inkognitóban járnánk az utcán. Én legalábbis biztosan nem ismerek fel senkit, aki kabátban, sapkában és maszkban szembejön. A szem alapján történő azonosításhoz szemüveget kellene feltennem, de az meg eleve bonyodalmas. Marad tehát a senkivel nem találkozás.

     Restellem, de nem tudtam, hogy a Hamletből is készült opera. Pedig százötven éves a zenedarab, a francia Ambroise Thomas szerzette. Adták tegnap a Metből. Úgy kezdődött, hogy balról bevonult Gertrud, abroncsos szoknyás szettben, dús vörös palástban, és koncentráltan nagy levegőket vett, mielőtt szembefordult volna a dán királyi udvar népével – legalább nyolcvan fős kórus –, amelynek színe előtt Claudius a fejére tette a koronát. De tényleg, hát mit gondol, mit érez vajon ez az asszony? Akinek férje néhány héttel ezelőtt meghalt, és ez őt vagy váratlanul érte, vagy pedig készült rá. És most feleségül megy a sógorához, hogy megint királyné legyen. Könnyen megy ez vajon? Fizikailag például? Háztájiban férjet másikra cserélni? Vagy azért a köz meg a fia elképzelhető véleménye zavarja kicsit?

     Nagyívű, hatásos zenemű. A 3. felvonás elején énekli a cserzett arcú, borostás, ballonkabátos Hamlet (Simon Keenlyside), hogy Ętre ou ne pas ętre. Tőrrel a kezében, amit elsőre ollónak néztem. Később Ophelia nagy áriában szúrta le magát, de persze még utána is tudott énekelni. Itt az operában egyértelmű, hogy Gertrud Claudius bűntársa volt, sőt Polonius is. Ők mindketten életben maradtak, gyereküket vesztetten. A cselekmény Ophelia temetésén zárult. Hamlet és Laertes még az üres sír mellett összeakaszkodtak, a királyfi halálra szúrta reménybeli sógorát, és maga is megsebesült. A megölt király szelleme publikusan megjelent a temetőben, a gyásznép rettenetére. Hamlet leszúrta Claudiust, majd Ophelia holtteste mellé halt, mint egy Rómeó II.

vissza a lap tetejére

28. szombat

     Igazi fesztiválnap volt a tegnapi; egymás után jöttek az előadások. Bár az Interferenciák programjaként a kolozsvári Kurázsi mamát nem néztem végig, mert annyira meghatározott és kiismerhető volt az Armin Petras rendezte produkció formája és világa, hogy egy idő után már kimerítettem, úgy éreztem. Erősen megkoreografált, maga a szöveg is szavalatszerűnek vagy dallamszerűnek hangzott, amitől egy pillanatig sem lehetett érezni a gondolatok, a szavak itt és most születését.

     Közben a Nagy Botond rendezte kolozsvári Nóra a román színházi fesztiválon szerepelt, amelyet szintén online adnak. Az előadás virtuális világot teremt, amiben egybefolyik a valóságos jelenlét és a vetítés. Egy videójáték is lehetne akár. (Ha jobban belegondolok, talán az volt az egyetlen csupasz, átlátható, reális jelenet, amikor Nóra – akit a férje előszeretettel öltöztet, vetkőztet és rakosgat – odatérdelt Krogstad elé és megoldotta, leengedte a férfi nadrágját.) Ötvös Kingának egyszer már megjegyeztem a nevét, most a Nórája láttán ideje másodszor is megjegyeznem.

     Ebben a járványos időszakban különösen fontos számomra mentálhigiénés szempontból, hogy távol tartsam magamtól a miniszterelnököt, a politikáját, a kommunikációját, a propagandáját és minden egyebét, amit csak lehet. De tegnap véletlenül belefutottam ezekbe a mondataiba: Az új brüsszeli birodalomért, illetve az ellene folytatott harc még nem dőlt el. Brüsszel elesni látszik, de a nemzetállamok jó része még ellenáll. Ha a szabadságunkat meg akarjuk őrizni, Európa nem hódolhat be a Soros-hálózatnak.

     Azonnali, olthatatlan vágyat ébresztett ez bennem a Gondnokság iránt, annyira beleillik. Úgyhogy este meg is lett nézve az első két rész. Nahát, ennek is kilenc éve már… És látszik is a színészeken, hogy akkor még nem múlt el az az idő, ami azóta igen.

 !!! Előrejelzés: holnap erről a  Csárdáskirálynőről lesz szó a zürichi Operából.

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

30. hétfő

        

vissza a lap tetejére

31. kedd

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra