Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2020. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

     Elvonult a spanyol nátha

     A tiszti főorvos a főváros közegészségügyéről

     Az utóbbi időben aggasztó hírek terjedtek el a fővárosban a spanyolnátháról. Széltében-hosszában beszélték, hogy az orvosok által jóindulatúnak deklarált különös betegségnek több halottja van, ami annál nagyobb veszedelem, mert a betegség járványszerűleg pusztít Budapesten. Tudósítónk ezért felkereste dr. Szabó Sándor udvari tanácsost, a főváros tisztifőorvosát, aki a nyugtalanító hírekre vonatkozólag a következő nyilatkozatot tette:

     — Eltekintve attól, hogy itt-ott sporadikus esetek fordulnak még elő, az úgynevezett spanyolnátha Budapesten megszűntnek tekinthető. Nálunk egyébként sem lehetett járványról beszélni. A megbetegedések sohasem emelkedtek annyira, hogy a betegség a járvány jellegét öltötte volna. Emellett Budapesten spanyolnátha következtében egyetlen egy haláleset sem fordult elő, sőt súlyosabb következménye sem volt a megbetegedéseknek. Annak, hogy a közönség körében olyan hírek terjedtek el, mintha a spanyolnáthában többen meghaltak volna, szintén meg van a magyarázata. Tulajdonképpen egy influenzás megbetegedéssel álltunk szemközt, amelyet a laikusok néha az influenzával, néha a tüdőlobbal zavartak össze.

     A spanyolbetegséggel kapcsolatban a főváros jelenlegi közegészségügyi állapotairól is nyilatkozott a tiszti főorvos.

     — Budapest közegészségügyi állapota — úgymond — ezidőszerint olyan jó, amilyen régen nem volt. Ha a múlt hónapi közegészségügyi állapotról beszámoló kimutatást tekintjük, akkor meg kell állapítanunk, hogy ilyen kedvező kimutatásunk és ilyen kedvező eredmény évek óta nem volt már.  (Pesti Napló, 1918. szeptember 13.)

     (A korabeli napilapok utólagos összegzése alapján Budapesten 1918 októberében naponta 40-73 halálos áldozata volt a járványnak, novemberben napi 19-38, decemberben napi 34-54. Januárban kezdődött a csökkenés, és 1919. február 9. az első olyan nap, amikor nem jelentettek elhunytat Budapestről.)    

vissza a lap tetejére

2. szombat

     Megörültem, hogy a szombathelyi színház leadja a 2014-es Parasztoperáját. Azért is, mert nem láttam az előadást. Aztán most ez lett az első olyan Parasztopera, amely csalódást okozott. Dacára a jó kis szereposztásnak.

     Pedig az elején izginek találtam. Mohácsi János a tanyavilág helyett városi környezetbe helyezte a darabot, valahová az 1960-as évek végére vagy a hetvenesek elejére. (Gyerekkoromban szinte mindenkinél olyan szekrénysor volt, mint amilyet itt díszletnek festettek. Mi is őrzünk ilyet Verőcén.) Kovács Márton koreográfiája szellemesen igyekezett összehozni a néptáncot a diszkótánccal. Szabó Tibor elegáns, öltönyös Balogh Imréje úgy adta elő a dalát, mint akinek a vérében van a nótázós mulatozás. Sodró Eliza pedig a hegedűjével úgy ment a nótázók után, mint aki „asztalnál sem halna meg”. Kiss Mari Baloghnéjának stílusos rezerváltságát is igen szerettem. De aztán gyűlni kezdtek a problémáim.

     Hogy belekerült a „Ne basszunk már szekéren!” – az rendben van, hiszen szinte Mohácsi-védjegy. Ám minden további turbózást, plusz szöveget, ráadáspoént nemcsak feleslegesnek éltem meg, de ritmusbontónak, időrablónak, zavarónak is. Énszerintem Pintér Béla nem szorul rá arra, hogy tovább humorosítsák a szövegét. Legalább ilyen vitathatónak tartom azt a vehemenciát, amivel például folyamatosan az arcunkba tolták Roland és Julika szerelmét. Amitől az ember egyszercsak nem érti, hogy ez a fiú miért nem szakad le a menyasszonyáról az első pillanatban, amikor megtehetné. (Persze lehet, hogy két lányt szeret egyszerre, de akkor azt kell eljátszani.) És mi szükség van itt arra, hogy Orosz Róbert fogdosósnak ábrázolja a lelkészt? De még a kórus is – a hangzata – túl sok figyelmet próbált magára vonni.     

     Ahogy telt-múlt ez a kicifrázott, félrehordó, sallangos előadás, nekem egyre bántóbban hiányzott az eredeti mű letisztultsága.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

     Péterrel a barátságom törést szenvedett harminc évvel ezelőtt. (De a szeretet nem múlt el.) Amikor most meghalt, maradt utána egy füzet, amelyben a lánya által feltett személyes kérdésekre válaszolgatott. Idéztek ebből ezt-azt a temetésén a búcsúbeszédben. A füzet olyan a család számára, akárha üzeneteket hagyott volna hátra. Üzenet vagyok benne magam is, mint olyan személy, akinek – így ítélte meg – sokat köszönhet. Gondolkodtam azóta ezen. Szeretném megfejteni, mire vagy mikre gondolhatott. Úgyhogy elővettem a papírnaplómat 1978-ból, és elkezdtem olvasni attól a július 17-i estétől kezdve, amikor 18 évesen vonatra szálltam a Keleti pályaudvaron száztíz ismeretlen fiú és lány társaságában, hogy huzamos időre a Szovjetunióba költözzem. Első lépésként nekivágtunk az öthetes harkovi nyelvi tábornak. A vonatfülkénkbe azt a négy lányt osztották be, aki a moszkvai Lomonoszov egyetem első évfolyamára készült: egy pszichológusnak, egy filozófusnak, és ketten az ekfakra – de ezt csak most mondom így, oroszul rövidítve a közgazdasági kart, mert biztos nem tudtam akkor, hogy így nevezik. (További két fiú és egy lány még valahol a vonaton, akik matekra mentek az egyetemünkre.

     Nem telt el egy hét Harkovban, és már otthonosan mozogtam a kollégiumban három fiúszobában is, baráti jelleggel, nehezen jutva dűlőre, hogy kibe essek bele. A Péterek (valamint kedves férjem is) a harmadik napon bukkantak fel a naplómban. A negyedik héten Péter ellejmolta a tarisznyámat – ennek írásos nyoma van.

     Augusztus végén gyengéd és zajos búcsút vett egymástól ez az ösztöndíjas évfolyam, és kisebb-nagyobb csapatokban elindultunk a különböző városainkba. Mi 26-án szombaton érkeztünk Moszkvába. A következő szerdán – Jászay kolléga születése napján! :-) – már tisztán láttam:

     Borzasztó fárasztó ez a város, hogy rengeteg az ember, mindenhol sorbaállás, és hogy olyan hatalmasak a távolságok, bárkihez akarok elmenni, hosszan kell utazni. Úristen, de szar lesz nekem itt!   

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     Egy csapongó színházi összefoglaló, ámbár a napokban időigényes foglalatosságra tettem szert: A híd című dán-svéd sorozatot nézem. Szerkezetét tekintve hasonlít az amerikai nyomozós filmekre, mégis üdítően más. Például mert nem amerikai formák a szereplők: nem sminkesek a fejek, nem vakítóak a fogsorok, nem élesek és kontrasztosak az arcvonások. Tulajdonképpen ebben a filmben szinte mindenki úgy néz ki, mint Háy János.

     Misi mókus kalandjai – a Vaskakas, a Griff és a Jászai Mari Színház közös produkciója Markó Róbert rendezésében. Egy feketefarkú mókus Vörösmókusországban. (Ahol a miniszterelnök egyes szám első személyben szeret beszélni.) Kesztyűsbábos játék paravánnal és paraván nélkül. Néha a paraván csak combig ér, onnan lefelé a színészek látszanak és játszanak a lábukkal is. Jópofa előadás. Külön elbűvölt, amikor Bumba majmot cirkuszi számként kettéfűrészelték, mintha ez valami hihetetlen trükk lenne bábokkal.

     A Győri Nemzeti Színház Június című előadása – Egressy Zoltán színdarabja – jó pár éves bemutató, még Balikó Tamás játszotta benne az egyik szerepet. A rendező Forgács Péter állt a helyére, és látni véltem rajta balikós gesztusokat. A Reának hívott szereplőről – akit Szina Kinga alakít – idővel kiderült, hogy Andrea a neve. Ez meglepett.

     A Trafó adta a Mundruczó Kornél rendezte Téli utazást Szemenyei Jánossal. Na, ez nem karanténba való, arra jutottam. Legalábbis nekem ebben a formában nem volt elég türelmem hozzá: egyre nagyobbakat ugrottam benne.  

     Viszont a Metropolitanből Nico Muhly Marnie című kortárs operája – Hitchcock-filmből készült – lenyűgözött a képi világával, a stíljével, és a címszerepet éneklő hűvösen gyönyörű Isabel Leonarddal.

     Vigyázat, előbb-utóbb írok egy kis naplótanulmányt az öt Parsifal-előadásról, amit az utóbbi időben láttam.

vissza a lap tetejére

5. kedd

     Működött Moszkvában KISZ minden olyan egyetemen, ahol magyarok tanultak. És fungált függetlenített titkár a városi szervezet élén. (Nem tudom, észleltem-e annak idején a kifejezés viccességét: függetlenített KISZ-titkár, függetlenített párttitkár. Azt jelentette, hogy az illető a legkevésbé sem független: ez az állása, a fizetése, ebből él.)

     Amikor még zöldfülű elsősök voltunk, novemberben Ifjúsági Parlamentet rendezett a KISZ, szombat-vasárnap, két napra elosztva a moszkvai magyar tanulóifjúságot. Beszédet mondott egy-két hivatalos ember – én unalmamban verset írtam –, majd felszólalások következtek végeláthatatlanul. Aztán szót kért egy MEI-s* diák – nem írom a nevét a naplómban, nyilván nem ismertem, felsősnek kellett lennie. Azt mondta, nincs értelme annak, hogy itt vagyunk. Mármint nem az IP-n, hanem Moszkvában. Számosan olyan szakokon tanulunk, amire nincs otthon szükség. (Pl. mélytengeri halászat.)  Vagy valójában egyáltalán nem az, amire jelentkeztünk. (Pl. hogy az avtomatizacia szvjazi szak, amely a távközlés legmodernebb technikáját sejtette, postai pecsételőgép-tervezésnek bizonyult.) Sok szak túl speciális. Általában is kétséges, hogy magasabb szintű-e a képzés a magyarországinál. És ha igen, akkor az hozzáférhető-e a külföldiek számára. Továbbá politikailag is kontraproduktív ez, mert aki itt végez, az a tapasztalatai alapján inkább antipropagandát fejthet ki otthon a Szovjetunió kapcsán, mint propagandát. Csalódottak vagyunk – mondta –, rétegződünk, nem tudunk itt beilleszkedni, viszont otthon sem tudunk majd. Talán az lenne az egyetlen haszna az itteni éveinknek, ha megismerkednénk a Szovjetunióval, a köztársaságokkal, a népekkel. De utazásokra csak a KISZ-funkciknak van lehetősége.

     Elsős társaságokban napokig erről a felszólalásról folyt a szó. Úristen, mennyiben lehet igaza?!

     Mennyiben, mennyiben… Mindenben. Is.

     Fogalmam sincs, ki volt az a fiú és mi lett vele. Vajon mi lett vele.       

*MEI: Московский энергетический институт: Moszkvai Energetikai Egyetem. Azok mentek oda, akik azt hitték, hogy atomfizikusok lesznek, ha elvégzik. De ez is tévedés volt.

vissza a lap tetejére

6. szerda

     Chicagóban hat hete lezárták végig a város mentén a tópartot a parkjaival – és az illinois-i kormányzó szerint ez huzamos ideig így is marad. Eleinte talán csodálkoztak a mosómedvék, de aztán nyugtázták, hogy ez van, és elfoglalták a környéket, a teniszpályától a grillezőhelyekig. Ülnek a padokon és lógázzák a lábukat.

     A Metropolitan Opera weboldalán eleinte úgy streamelték az előadásaikat, hogy le lehetett tölteni. Egy ideje azonban sajnos akadályozzák a spájzolást, azóta akkor kell nézni, amikor adják. Tegnap például a Figaro házasságát 1998-ból. James Levine vezényelte, jókedvűen pamparampolva nekifogott a nyitánynak. Egy csellista felnézett közben és a karmester mosolya láttán ő is elmosolyodott. Már maga a mű is csupa kellem.  Az előadás klasszikus felfogású: korhű jelmezek, pasztell palota.

     Suzanna szerepében Cecilia Bartoli, Figarója Bryan Terfel. Az egyik kicsi, a másik nagy. Bájosak, huncutok, életvidámak. Mindkettőjüknek gödröcskés az arca és aszimmetrikus, ferde a szája, amikor énekel. Bartoli pajkos csitriként mosolygott, Terfel pedig ritmusra köpködte a csizmát, amikor tisztította. Bónuszként Dwayne Croft Almavivája két pointer társaságában tört rá az asszonyára. És akkor ott volt még grófnéként Renée Fleming. Annál lágyabban, puhábban, finomabban talán nem is lehet szomorkodó szoprán áriát énekelni, mint ahogy ő csinálta.

     El tudom képzelni, hogy a legjobbakat láttam-hallottam.

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     Bank vagy Bankban. Második András király idejében főispán, dalmát- és horvátországi bán, sőt palatinus is volt 1213. eszt. András király feleségének Gertrudnak négy testvére volt, úgymint: Berthold a kalocsai érsek, Eckbert bambergi püspök, Otto tiróli herczeg, Henrik istriai márki. Ezek közül valamelyik egykor a királyi udvarban mulatván, meglátta ott a Bank palatínusnak igen szép feleségét, és abba annyira beleszeretett, hogy azt, a mint írják, erőszakosan megszeplősitette, melyet az asszony a maga férjének elpanaszolván, az annyira felindult, hogy némely összeesküdt társaival a királyi udvarba berohant, és mivel a királynét tartotta bordélygazdasszonynak, azt kegyetlenül megölte. Lásd Gertrud. Azonban sokkal hihetőbb az, hogy ez az erőszakos paráznitás csupa költemény volt, melyet csak azért talált fel Bank, hogy maga mellé több gyilkost kaphasson, és mások előtt gonosz cselekedetének valami mentő színt adhasson. Az ő királyiház ellen való gyülölsége soha azóta el nem aludt, mióta András király ő tőle a bánságot elvette, és azt Gertrud kedvéért, a Gertrud testvére kalocsai érsek Bertholdra ruházta vala. (…) Banknak gyilkos társai a többek közt Péter és Simon bán voltak. Péter a következett éjjel elvette jutalmát, mert őt is megölték; Simontól a király minden jószágát elvette; Banknak mi büntetése lett? nem bizonyos. Némelyek úgy tartják, hogy engedelmet nyert Andrástól, mely ha úgy lett volna is, de annyi bizonyos, hogy legalább negyedik Béla király alatt, megbüntettetett. (…) Ha tehát felteszük is, hogy András őt nem bántotta; de kétség kívül a fiára Bélára bízta, hogy ne engedje, hogy megőszülvén, békességgel menjen Bank koporsóba, melyet Béla uralkodása elején mindjárt véghez is vitt.   (Polgári Lexicon 1. - Budai Ferenc, Pest, 1866)

vissza a lap tetejére

8. péntek

     Elkezdtem nézi a Bödörék című sorozat első részét, hogy lássam, tényleg olyan borzalmas-e, mint írják. Mondjuk nem is kellett a végéig eljutni ahhoz, hogy megállapítsam: tényleg. Mivel nem nézek tévét, a TV2 csatornát meg végképp nem, így nem vagyok tisztában az általános színvonallal, de azért ez mindenekelőtt mellbevágóan ordenáré. Csak azután lapos, avítt és gányolt.

      Eklektikon 2048 Miskolcról – ma még látható a színház FB-oldalán –, Benkó Bence és Fábián Péter prófétikusnak mondható műve a kánonalkotásról. Jó mulatság.

     L’amour de loin (magyarul talán így: Távolsági szerelem) – kortárs opera a Metből. Robert Lepage rendező ezúttal LED-lámpák ezreiből csinált káprázatot. Alapjáraton hullámzó tengert játszottak a színpadot keresztbe szelő kék lámpacsíkok, köztük a kórus úgy bukkant fel, mint egy nagyobb létszámú szinkronúszócsapat. Elöl az epekedő szerelmes akárha egy hajódhídszerkezeten a magasban, hátul csónakos suhan át a vízen. Csak a második jelenésekor tűnt fel, hogy hiába hatalmas ez a színpad, nem lehet akkora, hogy ott hátul az evező ember ennyire kicsi legyen. (Hacsak nem törpe, mint a Casablanca filmben a repülőtéren, ahol törpe termetű statisztákat alkalmaztak, mert nem volt elég nagy a repülőgépmakett. /Valahogy csupa hatszótagú háromszoros szóösszetétel került a mai naplóba, egyiknek se jár a kötőjel/). Azután rájöttem, hogy báb az ott voltaképp, egy mechanikus, mozgó-evező csónakos. Papuskáim! – gondoltam elismerőn.    

     Amerre nézek a sajtóban, a neten, mindenhol karanténnapló. Lehet, ez a megfelelő idő, hogy szünet gyanánt én meg ne írjak egy darabig.

vissza a lap tetejére

9. szombat

     Attól tartok azonban, hogy naplót nem írva rögtön lustább lennék. Kevesebbet néznék, hallgatnék, olvasnék. Dolgozom is – különben írni kezdtem, ám a negyedik fejezet után elbizonytalanodtam és megálltam, arra várok, hogy elfelejtsem a szöveget, aztán majd egy idő után elolvassam és megállapítsam, érdemes folytatni vagy ennyi volt –, Szűcs Kati kért fel karanténszínházi írásra a Criticai Lapoknak. Arra gondoltam, hogy mivel több színház is elküldte az idei évad bemutatóinak felvételét, ezért valamelyik színházról összegzően írok, milyen volt velük a laptoptársaság. Talán a szombathelyi színház lesz az.

     Ráadásul – mint már említettem – összeszűrtem a levet egy időrablóval. A híd című svéd-dán sorozatnak négy évada van, évadonként tíz darab 55 perces résszel. Már rég le kellett volna állnom vele, de nem bírok elszakadni a hideg, esős, sötét világától és a nem egészen százas nyomozónőtől. Ráadásul olyan szemét módon, unhappy enddel fejezik be az évadokat, hogy az ember el sem hiszi, ezért muszáj belefognia a következőbe. A harmadik évadban járok, és várom, hogy visszajöjjön a másik főszereplő, a férfi nyomozó, de hát őt lecsukták tíz évre. Erősen kétséges, hogy legalább a negyedik évadra visszaér-e avagy sose látom többé azt a megőszült csélcsapot, akinek hibái ellenében van egy nyílt, gyerekes, vonzó mosolya.

     Orlai Élet.történetek.hu:  Fecske. Ma estig látható. Érdemes megnézni, erős, szép történet. És olyan jólesik beülni Molnár Piroskához!

     Az estém tulajdonképpen körkapcsolásos közvetítésbe torkollt a londoni Nemzeti Színház (Antonius és Kleopátra), Kolozsvár (1990-es Caligula helytartója) és a szabadkai Picasso kalandjai között.

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

     1979. december 26. szerda  HOLNAPUTÁN

     A hetvenes évek utolsó szerdája, őrület. Mindjárt 18.. – le se tudom írni –, szóval 1980, ami végképp elképesztő, sehogyse tűnik reálisnak, már maguk a számjegyek se. Kicsit fáj is, elmúlnak a hetvenes évek, no meg az én tiniéveim, nekem ez egyáltalán nem akaródzik. Hé! A magam részéről ragaszkodnék a hetvenes évekhez!

     Holnap vizsga, aztán kifújt, holnapután megyek haza. Csak az olyan furcsa, hogy miközben annyira várom már, hogy mehessek (már az órákat számolom), szóval arra gondolni, hogy tudom, milyen kis idő ez a két nap, és egyrészt tényleg mindjárt otthon az ágyamon dögölve vagy a körúton sétálva fog eszembe jutni ez a mostani állapot, ahogy szenvedtem ezekben az utolsó napokban, ahogy vártam a végét, amilyen kicsin múlik, hogy a most még most van, és akkor, pár nap múlva már túl rajta, az lesz a most és ez a múlt, szinte hihetetlenül messze tőlem, az otthoni akkoritól. Pedig minimális az időkülönbség. Az elmúlás gyorsasága nagy, az a baj, hogy az is elég hamar elmúlik, aztán megy minden tovább, és a következő vizsgaidőszakban is pontosan fogok emlékezni ezekre a nyomorult végnapokra, pláne mert akkor is ugyanilyen lesz. Szóval egyrészt tényleg pillanatok kérdése, hogy mindjárt megyek haza, másrészt még most is őrült lassan megy az idő, ez a hátralévő 42 és fél óra. Двойственный характер*. 

*Двойственный характер: kettős karakter. Talán nem is volt olyan tantárgy, aminek a vizsgakérdései között ne szerepelt volna ez a kifejezés.       

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     Bohémélet a Metropolitanből, 1977-ből. A „régi iskola”: középkorú, nagyhasú férfiak éheznek, fáznak, nyomorognak mint fiatal művészek Párizsban. De a hangok csodálatosak. Renata Scotto énekli Mimit, Luciano Pavarotti Rodolfót. A közönség minden ária után szétveri a házat. Úgy érzem, az énekesnő és az énekes egy csöppet türelmetlenek már, amikor épp a másikat tapsolják a nézők végeérhetetlenül.

     Prokofjev: A tüzes angyal a müncheni operából. Imresszív lázálom. Már a díszlet lenyűgöző: egy precízen kidolgozott luxushotelszoba, amelyben a fal és a mennyezet úgy jár, mint aki sétál. Olyan könnyedén. Na most a női főszerepet adó Szvetlana Szodatyeleva biztosan kiváló énekesnő, csak minden egyes rendezői instrukciót látok rajta. Jevgenyij Nyikityin Ruprechtjének fülében függönycsipesz. Ujjain tetoválás: 1972. Vagy 1973.

     Mai:

     Hever a közös irodaasztalunkon Alexis Tocqueville A demokrácia Amerikában című könyve, mert kedves férjem vette valakinek, de hónapok óta nem volt mód odaadni neki, ezért van elöl, felütöttem.  

     Valóban nehéz elképzelni, hogyan is tudhatnának jó vezetőket választani maguknak olyan emberek, akik végképp leszoktak önmaguk irányításáról; s az is teljesen hihetetlen, hogy egy szolganép valaha is képes lenne liberális, energikus és bölcs kormányt megszavazni.

vissza a lap tetejére

12. kedd

     A híd negyedik évadának elején a nyomozónőt is börtönben találtuk, nehézsúlyú bűnözők, gyilkosnők közt. Meglepődtem ezen, mert nálunk rendőröket és egyéb, hatalmi hivatásosokat a sitten nem ültetnek össze erőszakos köztörvényesekkel, és a skandinávoknak szintén jó okuk lenne kerülni ezt, amint a film is igazolja. Ráadásul nyomozatilag, eljárásjogilag és dramaturgiailag ugyancsak sok sebből vérzett az a lecsukás, de mindegy. A férfinyomozó egyébként nem került elő többé, jött helyette másik, szintén nem problémátlan munkatárs, őt is megkedveltem.

     A negyedik évfolyam felétől kezdve meglehetősen ideges voltam, mert már tudom, hogy a dánoktól/svédektől minden kitelik. Még az is elfordulhat, hogy megölik a főszereplőt vagy a gyerekét. Ugyanakkor valamelyest kiismertem az észjárásukat; az utolsó 3-4 részben általában előre megsejtettem a fordulatokat.

     Az utolsó részben egyszer már-már elmosolyodni láttuk a főszereplőnőt. Kiváló a színésznő, Sofia Helin. A figurája személyisége talán a járásában fejeződik ki a legplasztikusabban: esendő is, magabiztos is, de még az elzárt bűntudata is érződik valamiképpen a léptein. Amikor a teljes sorozat végére értem, akkor olyan kimerültnek és elégedettnek éreztem magam, mintha megmásztam volna a Mount Everestet. Nem tudom különben, hogy dánul vagy svédül beszéltek a filmben, de tetszett nekem ez a nyelv, pattogósan határozott, tele van egyszótagos szavakkal. Mintha azt szolgálná, hogy a hidegben és esőben minél rövidebb ideig kelljen a szájat nyitva tartani. Nem egy mellébeszélős nyelv, úgy tűnik. Tak – mondom zárszóként. (Köszönöm.)

     Most ugyan nem az utazástervezések idejét éljük, de mivel sosem jártam skandináv országban, pedig mindig szerettem volna, ezért remélem, hogy egyszer majd talán átautózom borzongva ezen a szép nagy hídon, amely Malmőt és Koppenhágát köti össze. 

 vissza a lap tetejére

13. szerda

     Annamari, Adrian és Szusi kutya ma érkeznének Pestre. Már januárban megvették a repülőjegyüket, és persze nem adja vissza az árát a LOT, de egy évig fel lehet használni. Úgyhogy a május 13. stimmelhet, csak 2021-ben.

     A kerületi „független” újság legutóbbi számában láttam, hogy lehet maszkot kérni. Írtam mailt a polgármester megadott címére, és másnap bedobtak a postaládánkba textilmaszkot. A minap fel is vettem, amikor a piacra indultam, de már a buszmegállóból visszafordultam, hogy kicseréljem patikai papírmaszkra. Az egy dolog, hogy az önkormányzatinak olyan erős és szoros a gumija, majdnem levágta a füleimet. De nem is lehet levegőt kapni benne. Amikor belégzés következett, úgy tapadt rá az orromra, mint ahogy a krimikben a nejlonzacskó a fejre, amikor az a gyilkos eszköz. Az önkormányzati maszk tehát használatra nem alkalmas. De persze lehet, hogy vannak más erényei. Olyasmik, amik csak a gyártót, vagy a forgalmazót vagy a megrendelőt érintik. 

     Mai:

     Botlik Richárd és Illik Péter A mohácsi csata (1526) másképpen. A nagy temető című könyvéből. Van a végén egy fejezet, ahol a hazai történészek ezerféle Mohács-véleményét ismertetik. Ebben idézik Barta Gábortól: Amikor pedig a politikai döntések ennyire elvesztik reális perspektíváikat, törvényszerű, hogy az emberek más meggondolások alapján határoznak. Döntő szerephez jut az önzés, az egyéni gyarapodás oly bántóan nyílt hajszolása, általánossá válik az állhatatlanság, a kétszínűség.

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     A debreceni Csokonai Színházba nem gyakran jutottam el az utóbbi évadokban, úgyhogy örömmel nézem az idei bemutatóik felvételeit. (Nem publikusak.) Például Mikó Csaba Nemtudomkáját, Pass Andrea Imágóját. A Toscájuk láttán meg azon nevettem, hogy a rendező Gábor Sylvie szabadon választott halálnemekkel operált. Itt Tosca (Miksch Adrienn) nem szúrta le Scarpia rendőrfőnököt (Cseh Antal), hanem fifikás szexuális játszadozás közben megfojtotta a nyakkendőjével. A végén pedig nem ugrott le az énekesnő az Angyalvárból – amely akcióval kapcsolatban a Wikipédia igazán vicces eseteket ismertet –, hanem főbe lőtte magát. A debreceni Cavaradossinak (Călin Brătescu) az utolsó jelenetben, a börtönben cellatársa is volt: egy másik fogvatartott fent az emeletes ágyon. Az az ember átaludta az egész tragikus cécót. Na az vagyok én – gondoltam. Mivel az utóbbi hetekben sokat és jól alszom.

     A Metropolitan tegnap A vihar című kortárs operát adta a szerző, Thomas Adčs vezényletével, Robert Lepage rendezésében. Benne volt a színház. A második felvonás végére esett Miranda és Ferdinánd találkozása. A szerzői elképzelésben ezt a szerelmet nem Prospero rendezte meg, sőt nagyon is rosszul érintette, amikor látta, hogy a fiatalok egymásra találtak. Arra gondoltam, itt kellene befejezni. Mármint nem a nézést, hanem a cselekményt. Avval a konklúzióval, hogy még a legnagyobb varázsló is tehetetlenné válik, amikor jön egy fiú és viszi a lányát.

vissza a lap tetejére

15. péntek

     Amikor nagy bútorokat is megmozgató takarítást végzek, olyankor szoktak érdekes dolgok kiesni a könyvespolcok aljából. Most például levelek. Meglepve láttam – nem emlékeztem erre –, hogy iskolás koromban, általánosban és gimiben is, nyaranta 4-5 kedves osztálytárssal is leveleztem. Hogy én mit írtam nekik, azt persze nem tudom, de az ő képeslapjaik és leveleik itt vannak mint kordokumentumok. Azt is most észleltem, hogy a szüleim házának felszámolásakor itt helyeztem el a leveleimet, amiket nekik küldtem. Elolvastam például a Kállai Éva KISZ építőtáborból (Villány, 1976) hazaírtakat, és hát csupa fanyalgás meg senyvedés meg háborgás. Úgyhogy a Moszkvából küldötteket már ki sem merem nyitni, mert el tudom képzelni. Fiatal koromban én egy…. – itt nagyon kívánkozna a Parasztoperából az Apuka dalának folytatása, miszerint – … kiállhatatlan, egy bunkó paraszt voltam… De nem ezt mondanám, hanem hogy egy Panasz Muki voltam. Viszont azok a levelek, amiket Párizsból küldtem a szüleimnek 1995. március-augusztus között, azok nyugodt, egyenletes sorok, olvasható írás és csupa béke, öröm, élmény. És társasági élet, mivel egymást váltották nálunk a vendégek. Érdekes. Mármint nekem. 

     A Pinceszínházból adott Tartuffe-öt 30 perces minőségvizsgálatnak vetettem alá, ám elbukott rajta. (Főleg rendezőileg éreztem kongónak.) Aztán a miskolci Hóhérok szemre igazán tetszetősnek és viccesnek tűnt, de ezt a darabot a Katonában sem értékeltem. Belenéztem a Deutsches Theaterbe – szó szerint, mert Dömötör András Pestis-rendezésének karanténverziójában Božidar Kocevski bejárja a színházat –, de ehhez tudni kéne németül.  Úgyhogy végül a bécsi Operában lyukadtam ki, A Rajna kincsénél. (Az említett előadások mind láthatóak ma is, FB-n/honlapon.)

vissza a lap tetejére

16. szombat

     Nem mesélem el A Rajna kincsét, meg a tegnapi folyomány-Walkürt Bécsből – Fischer Ádám vezényelte –, nehogy a kedves olvasók megunják Wagnert. Nem mesélem el az 1957-es berlini Kurázsi mamát sem, Brecht feleségével, Helene Weigellel a címszerepben, mert azt nem néztem még meg. De kíváncsi vagyok, hogy élőnek látszik-e hatvanvalahány év után. Van halandó művészet, mindenképpen.

     Egy textilművésznő emlékezete

     Bajkál 1-2. (1973, Bajkál étterem, lebontva)

     Makramé (1967, Koktélbár, Petőfi Sándor utca, lebontva)

     Drapéria R-sorozat (1983, lakkal fixált textilszobrok, Agrober kultúrterem, lebontva)

     (Szőcs Petra verse az e heti ÉS-ben.)    

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     Ezen a hétvégén a Szusi kutyát szittelnénk megilletődötten, mivel Annamariék Belgiumba repültek volna. De hát nem.

     Reggel Zuglóban az alvó Máté konyhájába settenkedve elhelyeztünk neki egy adagot a bátyám születésnapi sonkástésztájából.

     Behajtva a Stefániára:

     – De rég jártunk erre.

     – És amikor legutóbb erre jártunk, ugyanezt mondtuk, hogy rég jártunk erre.

     – Ezek szerint gyakran járunk erre rég.

     Fügeellenőrzést hajtottunk végre Verőcén. Erősen biztató az előmenetele a fügefának.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     Tehát tegnap éjféltől feloldották a karantént. Úgy hiszem, hogy a mi mindennapjaink nem fognak egycsapásra megváltozni. Az egyetem már valószínűleg online fejezi be ezt a tanévet. Nekem pedig, amíg a színházak ki nem nyitnak, nincs hová mennem.

     Gondolom és el is tudom képzelni, hogy sokak számára aggasztó, nyomasztó és megterhelő volt ez az időszak. Akik idősek és segítségre szorulók. Akik fiatalok és nyughatatlanok. Akik betegek vagy akiknek beteg a hozzátartozójuk. Akik veszélyeztetettek. Akik nem találkozhattak az övéikkel. Akik szűkölködtek. Akik elvesztették az állásukat, jövedelmüket, megélhetésüket. Akiket agyondolgoztattak. Akiknek otthonról kimerítő munkát kellett végezni, mondjuk gyerekek vagy gondozandó idősek mellett. Akiknél a lakás kicsi, kényelmetlen, sötét, zárt. Akik túl sokan voltak kényszerűen együtt. Akik egyedül voltak végig. Egyszóval rengeteg okból és szempontból lehet ez nagyon nehéz.

     Kicsit restellem bevallani, de számunkra idilli idő volt. Együttlét 0-24-ben. Két mézes hónap. Mindig így fogok emlékezni rá.    

vissza a lap tetejére

19. kedd

     A honlapom márciusi rekordlátogatottsága után áprilisban jelentős visszaesés következett. Meglehet, az emberek talán az életüket is elunták, nem hogy még a karanténszínházat, karanténoperát és hasonlókat. Megnyugodva láttam, hogy azok az olvasók kiszabadulhattak, akik Kínából sűrűn jöttek, mert idővel elmaradtak onnan a tömeges látogatások. Változatlanul érdekes számomra, hogy mit kerestek nálam az emberek. (Mármint a statisztika keresőkifejezések rovata alapján.) Áprilisban egyebek közt ezeket:

     Kováts Adél leánykori neve

     Apáti Bence magassága

     macska fegyelmezése

     csókol költőien

     Melyik hónapban játszódik a Pál utcai fiúk

     Pogány Judit szépművész

     Honnan tudom hogy lyukas a fogam

     Mit kérdezzek a lánytól (ez rendszeres probléma, úgy látszik)

     visszafelé tüsszentés kutya

     virít ellentéte

     lábujjhegyezés

     bicikli fenék fájás

     Irina és Olga testvére

vissza a lap tetejére

20. szerda

     Na de el is olvastam az említett párizsi leveleimet, amiket a szüleimnek küldtem, és olykor parizerként írtam alá. Még a házunk kapukódját is tudattam. (A négy szám teljesen lekopott a táblácskán, úgyhogy a potenciális betörőnek csak a sorrendjüket kellett kitalálnia.) Anyukám összegzően tette el, hozzácsatolva egy papírkát, miszerint ezek az én leveleim, és a prapír túloldalán áll ez a rajz. Vagy az ördög vasvillája, vagy az Eiffel-torony, és vagy anyukám rajzolta, vagy valamelyik pipink. A gyerekek egyébként is beleírogattak néha pár sort a leveleimbe, például megörökítettek egy smarnit*, amit remélem, én készítettem. (Annamari vádlón elhelyezett benne egy-két fenyegető mazsolát is. Nem szeretik a mazsolát.)

     Mondjuk az is furcsa, hogy mi a negyedszázaddal ezelőtti Párizst ismertük, ami nyilvánvalóan nem egyezik meg a mai Párizzsal. Például az a hosszúhajú gitáros lány, aki rendszeresen énekelt Edith Piafot oly megkapón a Montparnasse Bienvenüe metróállomás egyik hosszú átjáróalagútjában, simán nagymama lehet.   

     Más. A hajam már-már sörény. De ma délutánra belépőt nyertem a fodrászatba, egy fodrász–egy kuncsaft performanszra!

* Úgy is mint császármorzsát.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

     Rigoletto a Metropolitanből, 2013-ból. A mantovai herceg palotája színes, látványos Las Vegas-i kaszinó. Sparafucile, a bérgyilkos selyemöltönyös, lófarkas gengszter. A harmadik felvonás nála kezdődik. A színen a háza: nappali kanapéval, rúddal, rúdtáncosnővel. A ház mellett parkol a luxuskocsija, SPARFUC a rendszáma. Ahogy felment a függöny, a közönség rövid habozás után megtapsolta a díszletet.

     Jancsi és Juliska a Vaskakas Bábszínházból. Szerintem ez a meseirodalom legvérfagyasztóbb meséje. (Nem is annyira a banya, mint a favágó család miatt.) Lestrapált, megnyúlt orrú, elszürkült, örömtelen mostoha. Abcúg. De várj csak! Ujvári Janka jóvoltából egyszer csak eltűnődik dalban az idő és a fiatalság elmúltáról, egy piros tükörbe nézve.

     Gluck Orfeusz és Euridikéje Münchenből, Vesselina Kasarovával. Igazi zenekari dráma. Úgy értem, mindenki, a kórus össze tagja zenész, „klakkban-frakkban”, hangversenyszerkóban.

     Peter Brook rendezte Cseresznyéskert Párizsból 1981-ből. Niels Arestup 10 évvel fiatalabb itt, mint amikor majd a Találkozás Vénusszalban a karmestert játssza Szabó Istvánnál. A filmben kákabélű értelmiségi. Úgyhogy onnan – innen – nézve nehéz Lopahint felfedezni benne, pedig az ebben az előadásban. Finoman elegáns, decens emberek a romos házukban. Michel Piccoli alakítja Gajevet – a halála kapcsán tették közzé a felvételt –, széles mosollyal szónokol a 100 éves szekrénynek. A szekrényben könyvek vannak. Csak könyvek és könyvek.

vissza a lap tetejére

22. péntek

     Megnéztem a napokban két online beszélgetést arról, hogy mi lesz, hogy lesz a színházakkal. Azt vettem le belőle, hogy egyelőre nem tudjuk. A németek például határozottabban tudják, ők már ki is ritkítottak egy-egy nézőteret, de ezt minálunk nyilván nemigen engedhetik meg maguknak a színházak. Az egy Nemzetit leszámítva, mert annak körülbelül mindegy, hogy van-e nézője és mennyi, és mit fizet a jegyért.

     Én azt tudom, hogy azon a napon, amikor a színházak újra játszanak, este színházban leszek. Majdnem mindegy is, hogy a Katonában, vagy az Örkényben, vagy a Szkénében, vagy Miskolcon, vagy Marosvásárhelyen. Mindenesetre úgy képzelem, hogy a végén érzelmi viharos taps lesz és kölcsönös fényképezgetés, és én sírni fogok és elázik a maszkom.

     Még hozzáteszem, hogy bár az igazgatók és rendezők mind nagyon leszólták a közvetítéseket mint színházpótlékot, én végtelenül hálás vagyok ezért a nem várt gyakorlatért. Számos olyan produkciót nézhettem meg (először vagy újra), amit élőben nem láthatnék.

     Jutott eszembe az online beszélgetésről: amikor átadtuk az idei Gábor Miklós-díjat, arra gondoltam előtte, hogy esetleg kicsit kifestem magam. (És a legérdekesebb gallérú blúzomat vettem fel, tekintettel a kép büszt jellegére. Bár így sem látszott.) Végtére is – mondom utólag – az a felvétel eljutott 28284 emberhez a Facebookon. A sminkelés két elháríthatatlan akadályba ütközött. Az egyik, hogy a szemüveg útban van, márpedig szemüveg nélkül nem látnám csinálni. A másik, hogy feltúrtam a fürdőszobát, de csak múlt évezredbeli eszközöket találtam ehhez. A szemceruza konkrétan szétmállott a kezemben, amikor megfogtam. A szépítkezés elmaradt.

vissza a lap tetejére

23. szombat

     Nádasdy Ádám Milyen nyelv a magyar? című könyvét olvasom. Még eléggé az elején tartok, de már látszik, hogy nagyon helyes kis kötet.

     Miért finnugor nyelv a magyar? Nos, azért, mert a nyelvészek ezt állapították meg. Ez bizony ilyen egyszerű. A gombák nem növények. Miért nem? Mert a biológusok ezt állapították meg. A gombák ugyanis nem tudják a szenet a levegőből fölvenni, mint a növények – tehát nem növények. Egyébként én úgy ránézésre növénynek mondanám őket, hiszen a földből nőnek ki, és nem tudnak elszaladni, de úgy látszik, az én kritériumaim nem mérvadóak.

     A finnugor dolog nekem rendben van, de hogy a gombák nem növények, ezt soha nem gondoltam volna.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

     Lányok, Asszonyok, 1976. június 1.

     Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fejlődő országainak évről évre több szakképzett női munkaerőre van szüksége. A fiatal független államok számára komoly probléma ez. Megoldásában a Szovjet Nőbizottság is segít: ösztöndíjakat létesített, hogy az ezekből az országokból érkező lányok szovjet iskolákban tanulhassanak. A nőbizottsági ösztöndíjasok száma egyre növekszik. A szovjet egyetemeken, főiskolákon 39 országból körülbelül 400 nőbizottsági ösztöndíjas tanul. (…)

     Sandra Sunol Perez, Costa Rica-i Köztársaság:

     Hazámban a tanítónő, az ápolónő és a szülésznő szakmája számít hagyományosan női foglalkozásnak. Én közgazdász akartam lenni.

     A szocialista gazdaság nem ismeri a kapitalizmusra jellemző termelési visszaeséseket, válságokat, inflációt. A szovjet felsőoktatásban magas színvonalúak az előadások, korszerű a tananyag. Ez meghatározta választásomat.

     Most a Moszkvai Állami Lomonoszov Egyetem Közgazdasági Karának harmadéves hallgatója vagyok. Ez a világ egyik legjobb egyeteme. Nagy érdeklődéssel tanulom a szovjet népgazdaság kialakulásának és fejlődésének történetét, egy olyan ország gazdaságtörténetét, ahol nyugodtan, magabiztosan élnek és dolgoznak az emberek. Sok mindent megtanultam, mindenekelőtt képet kaptam a tudományos világnézet alapjairól, a társadalmi fejlődés törvényszerűségeiről. Most könnyebben eligazodom a hazámban végbemenő eseményekben.

     Sok Costa Rica-i diák tanul a Szovjetunióban. Az itt végzett fiatal szakemberek hazatérésük után egyetemek, tudományos intézetek, minisztériumok dolgozói lesznek. Boldog vagyok, hogy Moszkvában tanulok. Meggyőződésem, hogyha megkapom a diplomát, népem javára fordíthatom tudásomat.

     Rákerestem erre az ismeretlen kolleginára. Nem Costa Ricában találtam meg, hanem a Dominikai Köztársaságban. A Santa Domingo Autonóm Egyetem tanít. Dicsérik az értékelésnél a diákok, bár az egyikük azt írja róla, hogy a politológus hallgatókat utálja. 

vissza a lap tetejére

25. hétfő

     A novoszibirszki Vörös Fáklya Színház Ármány és szerelem-előadása úgy kezdődött, hogy egyforma fiatalemberek jöttek be a rideg, fémes, neonos dobozdíszletbe, és maszkot meg gumikesztyűt húztak. Meglepődtem, mert 2013-as bemutató ez és bizonyára a felvétel sem friss, hiszen a végén a nézőtéren egy csomó koros hölgynéző állva tapsolt. Tehát Tyimofej Kuljabin rendező profétikus.

     A fiatalemberek egy dobozból nagy, fehér Louise feliratot varázsoltak elő, és ásványvizes üvegekből véresre locsolták. (Megelőlegezve Miller Lujza hasonló halálát.) Az előadás nagyon modernnek látszott. Ettől lehetne antipati is, de inkább izgalmasnak hatott.

     Elnök úr – próbálgatta a mikrofonba Miller zenész a kis beszédét, amelyben leszögezi, hogy a lánya az elnökfi számára feleségnek nem elég jó, szeretőnek viszont túl jó. Von Walter farkaskutyával járt, és épp holland táncszínházat nézett, amikor elé tette Wurm a Miller-dossziét. Lady Milford luxusprosti, fürdőkádban fogadta Ferdinándot. Hát Ferdinánd lehetne vonzóbb. Kopasz, elálló fülű, kicsit sem jóképű, és minden nő magasabb nála.

     Az előadásban, úgy tűnt, fontos elem a vallásosság vagy a látszata. Még Wurm is letérdelt a neonkereszt elé, bár elbizonytalanodott, hogy keresztet vetve kelet-nyugat vagy nyugat-kelet irányban kell folytatni a mozdulatot a fent-lent után. Lady Milford keresztet viselt a nyakában, Lujza pedig a játékidő nagy részét térden állva imádkozva töltötte.

     A díszlet hátsó felületén elgyötört, élő férfiszempár figyelt. Szemöldöke felett a tövisek. Valószínűleg Jézus ő – szólt is a Depeche Mode Personal Jesusa –, egy idő után vér folyt a homlokán. De volt pillanat, amikor a fiavesztő apának, Von Walternek láttam.

     Nem tudom. Az istenek nem szoktak odanézni, amikor ilyen ártatlan (?) lányokat ölnek, mint Lujza Miller. És persze Ferdinánd itt még csak nem is halt vele vagy utána.

vissza a lap tetejére

26. kedd

     Tegnap volt az első nap, hogy pont ugyanolyan nehezen és lassan vergődött el a 15-ös busz a Lehel Csarnokhoz, mint azelőtt.

     Mostanában esténként a Kártyavár című amerikai sorozatot nézzük. Mondjuk elég hamar rájöttem, hogy ez engem nem nagyon érdekel, de már mindegy. Elképzelem, milyen lenne, ha nálunk is készítenének tévésorozatot vagy játékfilmet arról, milyenek a politikusaink és hogyan dolgoznak a törvényhozásban. Ja, nem. Ez elképzelhetetlen.

vissza a lap tetejére

27. szerda

     Annamari, Adrian és Szusi tegnap utaztak volna el Pestről. Mármint ha elhagyták volna Chicagót.

     Picit talán lustulok színházilag. De majd összekapom magam. Az évados cikk mindjárt kész.

     Esterházy Péter 70. születésnapján literátus emberek emlékeztek meg róla a 24.hu-n. Nádasdy Ádám ezt a nagyon helyes történetet írta:

     Érdemben először egy festészeti tárlat megnyitóján találkoztunk — talán hamarabb is, arra nem emlékszem, az ember fiatalon nem mutatkozik be, hanem egyszerűen csak tudja, ki az a másik srác. Egymás mellett álltunk, hátul, egy hosszú és unalmas beszédet hallgattunk. Esterházy közelebb hajolt és azt kérdezte: „Te nemesi Nádasdy vagy?” „Á, dehogy,” suttogtam, „apám csak fölvette ezt a nevet. Ő eredetileg Graff volt.” Fölegyenesedett, elnézett az emberek feje fölött a távolba. Aztán biztató mosollyal azt mondta: „Az enyém is.”

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

     Leadtam a cikket a szombathelyi csonka szezonról, az a címe, hogy Pótszínháznál jobb a pótszék.

     Most pedig viszem tovább a novoszibirszki Vörös Fáklyát. A Három nővér Tyimofej Kuljabin rendezésében. Hát ezek nem beszélnek! Úgy kezdődik az előadás, hogy a tágas színpadon ki-ki leledzik valahol az ebédlő-szalonban. Mindhárom nővér sudár, filigrán, gyönyörű. Egy asztalnál a szőke Olga – aki Lady Milfordot játszta – kistükör előtt ülve épp a kontaktlencséjét rakja be. A fehér ruhás Irina a haját süti, közben átélten együtt tátog a tévében éneklő nővel. A fekete ruhás Mása a nyakába akaszt egy sípot. Ekkor nevettem fel először. Fütyülni fog! (Aztán nem fütyül, mivel rászól Olga, hogy ne. Később mégis fütyül, de hát senki nem hallja.)

     Az 5. percben Olga jelelve elkezdi mondani Irinának a darab első mondatait. (Onnan tudom, hogy angolul feliratozzák a felvételt.) Kicsit csalódott vagyok. Azt hittem, nem fognak beszélni, elhagyják a csehovi szöveget. De hát beszélnek, csak nem úgy. Hangja csupán a sírásnak meg a nevetésnek van.

     Tudnak jelelve hevesen veszekedni is, például amikor Mása el akar menni. Vagy Csebutikinnal az ajándékszamovár miatt. Energiaigényes színészi játék a jelelés, az egyértelmű. A némaságuk mellett még nagyokat hallgatni is tudnak a szereplők, amikor Versinyin bölcseket mond.

     Mása már attól fel van dúlva – feldúlik –, hogy Kuligin a hülye könyvét hozza ajándékba Irinának, már megint. És még vázát is borogat a pasas. (Sok a virág.) Andrej sovány, Natasának feltűnően hegyes a cicije. A szelfibotos mobiltelefonos csoportképet a társaság „néma tapssal”, integető mozdulatokkal köszöni meg. Fedotyik a búgócsigát az étkezőasztalon pörgeti be, egy lefordított tányér fenekén. Mindenki ráhajol az asztalra, fülét az asztallapra szorítja, így „hallgatja” a búgócsigát. Ez… torkon ragadó látvány. Lehet, hogy ezért a képért van az egész.

     Sorozatnézem, ma jön majd a második felvonás.

vissza a lap tetejére

29. péntek

     A második felvonáson rögtön meglátszik Natasa. Száradó rugdalózók, vasalásra váró ruhák és gyerekjátékok szanaszét. Kiszúrom, hogy a búgócsiga is annektálva lett, ott hever a földön. A ház alaprajzának megfelelően – a színpadra festett fehér vonalak jelzik a szobák falait – ki-ki a helyén. Csebutikin az ágyában olvas. Andrej gubózik. Natasa jön törülközőbe csavart fejjel és nyomja. Ha hanggal beszélne, akkor tudna Andrej rá se nézni, de mivel jelel, muszáj figyelnie rá.

     Ferapont érkezik – az első felvonásban nem jött, úgy látszik, Protapopov nem küldött ajándékot –, és ő tud beszélni! Parádés ez, Andrej ezúttal is nyugodtan kiöntheti a lelkét a hangosan hablatyoló öregembernek, mert az úgysem érti a jelbeszédet.

     Érkezéskor az előszobában mindenki ismerős mozdulatokkal dolgozza le magáról a láthatatlan nagy orosz havat. Olga megöregedett és szemüveges lett, Irina megkeseredett, Tuzenbach pedig különösen bájos részegen. Versinyin először sms-t kap, aztán jön neki levélüzenet: a kislánya ákombákom betűivel írva. Amikor Natasa franciául kezdi jómodorra oktatni Mását, az jelelve többszörös idézőjel. Mulatni remekül tud a társaság: a kezüket a hangszóróra téve átveszik a ritmust, és arra diszkótáncolnak.

     Szoljonij szerelmi vallomása vérfagylaló. Az első hárításra szétrúg egy széket. Aztán a menekülő Irina után zúdul, aki a dulakodásban beesik a szekrénybe. Szoljonij rácsapja a szekrényajtót és belefog: mintha egy gyóntatófülke mellett jelelné el a magáét. De már a Tuzenbachra vonatkozó fenyegetést face to face adja le Irinának.

     Szép a felvonásvég is. Irina egy füzetbe írja színes tollakkal, hogy Moszkvába, Moszkvába, Moszkvába! Natasa valahol szánkázik. Andrej valahol kártyázik. Anfisza elaludt a bölcső mellett. Bobik sír. De ebben a házban senki sem hallja a gyereksírást. 

vissza a lap tetejére

30. szombat

     Az első két felvonás csendesnek volt mondható. Nem úgy a harmadik, a tűzvészes éjszaka! Harangzúgás, dobogás, csapkodás, rohangálás, Csebutikin részeg óbégatása. Füst is lehet, sokat köhögnek hőseink. Villany hol van, hol nincs. Amikor elmegy az áram, zseblámpákkal, fejlámpákkal, mobiltelefonnal világítanak. Egy-egy félkézzel nyújtott fejfénnyel zajlik a három nővér nagyjelenete is, Irina kiborulásával, Mása vallomásával. Talán soha sehol nem látszottak még a nővérek ennyire kétségbeesetten reménytelennek, mint ebben a sötéten imbolygó felvonásban.

     A negyedik felvonás már csak néma rekviem, a léptek zajával. Nincsenek bútorok, hátul ez-az lefóliázva, elöl néhány bőrönd és az ünnepi szamovár a földön. Irina olyan megrázóan mondja el mentegetőzését, miszerint nem szereti Tuzenbachot, hogy ebből itt most akkor sem lehetne holnap esküvő, ha a báró túlélné a párbajt. Bár szóba sem jöhet, hogy túlélje, hiszen ez a szemüveges kisfiú meghalni megy oda. (Irinának Fedotyik felé kellett volna orientálódni, ez jól látszott. Egyébként Mása meg bírta Szoljonijt, a sötét humorát.)

     Még nem mondtam, hogy Anfisza nem öreg, hanem egy trampli, lusta cselédlány, aki rég van a háznál és szeretik a tábornoklányok. Amikor a negyedik felvonásban Olgával megjön, egy csecsemő van a karján! Uristen, nem figyeltem eléggé? Vajon ki csinálta fel Anfiszát?!

     A végén természetesen csak mi halljuk a pisztolylövést, ahogy azt is, milyen szépen szól a katonazene. Bár a zenét a nővérek is hallják a fejükben, akkor is, amikor már elhalt.

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

     Spiri-cikk, karanténszínházról.

     Felhívom a figyelmet arra, hogy a gyereknap alkalmából ma számos jó gyerekelőadás látható itt. Valamint ajánlom a Kolibri Színház Cyber Cyranóját, továbbá a szombathelyi színház Hamletjét 2015-ből, Czukor Balázs rendezésében, Bajomi Nagy György Gábor Miklós-díjas alakításával a címszerepben. (Nem tudom, hogy az estig látható felvétel milyen, az biztos, hogy én Kiss Mari Gertrudjával láttam az előadást.)

     Kapok nézéstippeket szakemberektől, úgyhogy rácsatlakoztam a hamburgi színház 1993-as Faustjára Christoph Marthalertől*, de nagyon meg kellett küzdeni magával a felvétellel, és a minősége is csak kósza tájékozódást tett lehetővé. Beletelt majdnem egy órába, hogy a kamera ráközelítsen színészekre. Amennyire láttam, a színészek a szemérmetlen bohócságtól sem idegenkednek, tudom az olyat szeretni.

     A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának  Szerelemjéből néztem az első félórát, a Komoróczy látogatásáig. De már tíz perc után világos volt, hogy nem vagyok közös platformon Keresztes Attila rendező művészi elképzeléseivel a darabot illetően.

     A Kártyavár című sorozatról annyit szeretnék mesélni, hogy Kevin Spacey (aki bűnöző politikust játszik, jelenleg az USA alelnöke) szeret reggelente Freddy kajáldájában sültet enni. Ezért részenként minimum ötször elhangzik az, hogy „borda”. Én meg nem értem, miért nem szólt senki a fordítónak, hogy azt magyarul oldalasnak hívják.

*A sváci rendező egy interjújából: Én magam egy olyan országból jövök, ahol az emberek kocsmákban ülnek, és hallgatnak. Ha a társaságból egyvalaki elmegy a vécére, gyorsan kibeszélik, de amint visszatér, mindenki újra hallgatásba burkolózik. (Thomas Irmer készítette az interjút, magyarul a Színházban jelent meg Néder Panni fordításában.)

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra