Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2020. július

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

     A varázsfuvola a Metropolitanből – nagyon rákaptam a Metre, mi lesz így velem?! –, látványos, modern, élőszereplős bábelőadás voltaképp, Julie Taymor rendezésében. Óriásbábok, árnyjáték, fejbáb, pálcikás báb, fekete színház, légmedve, mindenféle alműfaj. Mondjuk a díszletben volt egy részlet, ami megzavart, mert olyannak láttam, mintha két oszlop tetejére lerakta volna egy óriás a szemetes nejlonzacskóit, hogy amikor elmegy majd otthonról, el ne felejtse bedobni a kukába. A színes, meseszerű jelmezeket mintha papírból hajtogatták volna.

     Végső soron tévésorozatokból is tudok tanulni egyébként. Az egyikben egy fiatal finn gyilkossági nyomozó, akit a gazdasági bűncselekményektől helyeztek át, egyszer meglepetésszerűen azt mondta: Vita est tempus optimum hominis (Az élet az ember legszebb időszaka). A Kártyavárban pedig a Petrov nevű orosz elnök – akit pont skandináv színész játszik, talán mert épp olyan műbőrfejűnek látszik, mint az igazi orosz elnök – egy nemzetközi politikai csetepatéban azt találta mondani, hogy meg kell oldaniuk valahogy ezt a pizgyecet (Пиздец). Nem értették az amik, le kellett nekik fordítania, hogy „ezt az elbaszott helyzetet”. Nem értettem én sem. Mi tagadás, jellemző (rám), hogy egyáltalán nem ismertem ezt az orosz szót.

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

     Felvettem a színharmonikus maszkos szettemet és mint érdeklődő, mint továbbra is drukker, elmentem a Vígszínházba az évadismertető sajtótájékoztatóra. Sokan vettek részt az eseményen – a főpolgármester és egy emberminisztériumi helyettes államtitkár is, akik beszélni, helyesen, nem beszéltek –, nagyjából ki sem láttunk a kamerázó emberek sorfala mögül. Kérdezni ugyan nem lehetett, viszont a színes, barátságos igazgatói-riporteri ismertető után nyomban interjúzni sereglett mindenki a számos, megjelent alkotóval.

     Ültünk ott, szemben a szépen megvilágított nézőtérrel, alattunk a színpad, jelzésekkel. Feszületlen hangulatot érzékeltem. Az évadterv – három nagyszínpadi bemutató, három kortárs mű a Pestiben –, részben még korábbi tervezés lehet, részben normális átmenet. (Az átadás-átvétel profin zajlott – mondta Rudolf Péter, a tegnaptól igazgató.) Brasch Bence érkezőn kívül hárman térnek vissza, Méhes László, Seress Zoltán és Telekes Péter. Az utóbbiak már többedszer jönnek vissza. (Hegyi Barbara neve – amennyire látom  – hiányzik az évad szereposztásaiból.)

     Ifj. Vidnyánszky Attila ismét rendez a csapatával egy nagyszínpadit, ennek kapcsán telefonüzenetet küldött Erdélyből, hegytetőről. Valami olyasmit mondott, hogy a vírustól a világ megváltozott, az emberek nem, és az bizonyosodott be, hogy a színház – játék. És evvel a játékkal nekik meg kell fertőzniük a közönséget.

     Egyfelől értem, amit mond: kiderült, hogy a színház nem létszükséglet. Másfelől viszont hajlamos vagyok most inkább arra gondolni, hogy a színház mennyire nem játék! Az egyik utolsó olyan, nyilvános fórum, amit természeténél fogva nem tud teljesen kontroll alatt tartani az uralkodó politikai hatalom.  

vissza a lap tetejére

3. péntek

     1989-es A walkürt néztem a Metropolitanből. Voltaképp Jessye Norman Sieglindéje miatt, rá voltam kíváncsi, aki a kevés számú afroamerikai operaénekesnő nagyságok egyike volt. (Rendkívül koncentráltnak láttam a színpadi munkáját.) Otto Schenk rendezte az előadást, akitől eddig még nem volt szerencsém különösebben innovatív színrevitelhez. Ezt A walkürt amolyan időtlen, archaikus, történelmi-mitologikus közegben tartotta a rendezés. Ennek ellenére pontosan lehetett tudni, hogy a nyolcvanas években vagyunk, mert – ezen nevettem – a férfiszereplőknek, Siegmundnak és Wotannak olyan frizurája volt, mint David Hasselhofnak a Knight Riderben.

     Csak közben meg épp elintézik a Színművészetit. És akad Vidnyánszky Attila vonzáskörzetében bő hetven színházi ember, aki ellenlevelet ír alá, például ilyen arcátlan vagy cinikus sorokkal, mint „Köszönjük Dr. Palkovics László miniszter úrnak, hogy érdemi tárgyalásokat folytatott az egyetemi közösségek képviselőivel. Köszönjük, hogy leültette egy asztalhoz az érintetteket, és hatáselemzésekre, kidolgozott közép- és hosszú távú tervekre épülő, újító szándékú változást képvisel.”

     Samuel Beckett szavai jutottak eszembe: Try again, fail again, fail better.

vissza a lap tetejére

4. szombat

     Kedves férjemmel alighanem elkaptuk egymástól a fájdalmas fogínygyulladást. (Felmerül, hogy talán nem kellene annyit csókolóznunk.) Józsi doktor telefonon kivizsgált: Corsodyl és Augmentin. Mivel az utóbbi receptes antibiotikum, felhívtam a háziorvost és kellemes meglepetésként ért, hogy az asszisztens csak „betette a felhőbe” a gyógyszert, és már mehettem is érte a falu patikájába. Mégiscsak ment előbbre a világ!

     Mai:

     „A politika és a hatalom manipulálni akarja, befolyása alá akarja hajtani az embereket. A vallásos, hívő embernek pedig nemcsak itt a földön van elszámolnivalója, és ezzel a politika, a hatalom nem tud mit kezdeni. A vallás és a hit olyan alapokat jelent az emberek számára, olyan dolgokban ad iránymutatást, amelyek a gazdasági racionalitásra alapuló világtrendek, az üzleti típusú gondolkodásmód, a nagypolitikai játszmák világában értelmezhetetlenek. Ilyen a szeretet, az erkölcs, a család, a szolidaritás, a béke, a megbocsátás, a kiengesztelődés... és még sorolhatnám.”

     Vidnyánszky Attilát idézem a Mértékadó című orgánum 2014. március 17-i számából, Életmesék színpadán címmel, Lőrincz Sándor találkozása Vidnyánszky Attilával.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

     Tulajdonképpen mindig szerettem volna Harmadik Figyelmeztetés színészzenekar-koncertre elmenni, de eddig még nem mentem soha. Most viszont! A mi falunk Fehér Hattyú fogadója Duna-parti kertjében tartották a nyárindító koncertjüket tegnap este.  (A Fehér Hattyút jól ismerjük, valaha itt ünnepeltük anyósom, illetve apósom születésnapját, amikor nem akartuk, hogy főzzenek, később egyszer meg is szálltunk ott, aztán veszni látszott a hely, de megmenekült mégis.) Felteszem, a helyszínválasztás összefügghet avval, hogy – amint azt a Facebookon észrevételeztem – Gémes Antos és családja valahol itt a hegyen épített otthont magának. (Több színészt a Dunakanyarba! Sarádi Zsolt is errefelé lakik egyébként, hátha egyszer majd csinál valami lakás- vagy pajta- vagy faluszínházat, én jövök.)

     Tudtam, hogy kik a zenekar tagjai: Fillár István, László Zsolt, Pethő Gergő, Cserna Antal, Wagner-Puskás Péter és Gémes Antos, de nem ismertem sem a felállást, sem a repertoárt. Nos, régebbi számokat játszanak a maguk módján. Gémes Antos nagyon impozánsan frontemberkedik és énekel. (Énszerintem az Egy darabot a szívembőlt énekelte a legjobban.) László Zsolt basszusgitáros annyira az előtte álló kottaállványon elhelyezett kék füzetet nézte folyton, nekem gyanús volt, hogy szerepet tanul, de a zenélés is jól összejött.

     Akadt az asztalok között mindenféle: egy leánybúcsús társaság, munkahelyi összetartók, vidám színészkollégák, és viszonylag hamar hajlamosak voltak az emberek kipattanni a zenekar előtti területre táncolni. Meglepődtem, honnan ismeri a fiatal, ugrálós közönség például a Most kéne abbahagyni című, 1970-es Kovács Kati-számot, de bizonyára van remake-je.

     Duna, telihold, Kék lagúna koktél, zene, néznivaló emberek – mindenkinek jó nyarat kívánok.

vissza a lap tetejére

6. hétfő

     Az „írástudók felelőssége” a múlté. A zolai „J’accuse!” meg a tolsztoji „Nye mogu molcsaty” – Nem hallgathatok! −, de még a szolzsenyicini „Odno szlovo pravdi vesz mir peretyjanyet” (Az igazság egyetlen szava az egész világot maga mellé állítja), mindez a régi jó vagy rossz modernitáshoz tartozik, és vele együtt tűnik éppen el iszonyú gyorsasággal a digitális feledés jeges vizében. Ma nem az írástudók, hanem az írásnemtudók felelősségének ideje jött el, akár tudnak felelősségükről, akár nem vagy nem akarnak tudni. Írásnemtudókon most nemcsak a hatalom embereit értem szerte a világon, akik általában az Írás nem ismerői és tudatos írástagadók, szerződésszegők is, hanem a poszttextuális kultúra összes szereplőjét: az összes képcsinálót. Ezen a terepen az író írásaival labdába sem rúghat, de minden egyébbel, ami kép, ami spektákulum, attrakció, annál inkább. Akkor mit tehet az író? A dolgát teheti, vagyis oxigént, szellemi levegőt termelhet, amivel hozzájárul az élő helyek, az oázisok fennmaradásához, és ahhoz, hogy aki még él és nemcsak látszik, levegőt kapjon a levegőtlenségben. Ha ezt felelősségvállalásnak nevezzük, akkor igen, ezért felelősséget kell vállalnia. Nem fogadom el, hogy írónak vagy tágabban az írástudónak mindenért felelőssége van, hogy ő a társadalom, a nép, a nemzet lelkiismerete, hogy neki kell mások helyett beszélnie. Ez a szerep, a megfélemlíthetetlen igazmondó szerepe a múlté. De azt sem fogadom el, hogy mindenkinek, aki ír, önmagán kívül és az íráson kívül, semmihez és senkihez semmi köze, hogy nincs közös ügy. Ellenkezőleg: csak közös ügy van, a világmindenség egyelőre egyetlen élő bolygója fennmaradásának közös ügye, de ez nem az író lelkiismereti ügye, hanem minden élőlény és élni akaró ember közös ügye.

     Szilágyi Ákossal készült interjú a litera.hu-n, Jánossy Lajos – Nagy Gabriella   

vissza a lap tetejére

7. kedd

     Lakosok leszünk! Kedves férjemre nem lehet mondani, hogy gyüttment lenne ebben a faluban, hiszen már hároméves korában vedelte a kocsmában a málnaszörpöt a nagypapája oldalán. Aztán a nyolcvanas években házat épített a nagyszülei háza végében, amiért ma ingatlanadót fizet. De bejelentkezni sosem jutott eszünkbe, legalábbis idén tavaszig. Amikor viszont felmerült, hogy a járvány miatt akár lakóhelyelhagyási tilalom, utazási zárlat, szobafogság is jöhet, akkor bezzeg eszünkbe jutott, hogy mint papírtalan idegenek, be sem tehetjük majd a lábunkat a faluba. Most, hogy szabad a vásár, beállítottunk az önkormányzathoz – ahol az igazgatási osztály szobájában a szemben srégen kettő jobbra szomszédasszonyt találtuk –, és a többi ment, mint a karikacsapás. E pillanatban ugyan homleszek vagyunk, amiről prapírunk sincs, mert elvették a lakcímkártyánkat, és kábé tíz nap, mire megérkezik az új verzió, amin a tartózkodási cím is szerepel.

     Erre úsztunk egyet.

vissza a lap tetejére

8. szerda

     Van ez a nagyszerű blog a Dunakanyarról. (Nem tudom, ki vagy kik írják, de az ilyesmik a fénylő csillagok az internet zavaros, sötét univerzumában.)

     Ebben volt egy bejegyzés, amely a Dunakanyarban forgatott magyar filmeket szedte össze. Ebben a bejegyzésben volt egy stábfotó a harmincas évekből egy verőcei filmforgatásról, sok helyi statisztával. Mely képen kedves férjem felfedezte igen ifjan a nagymamáját. Persze az ember szívesen fedezi fel egy váratlanul előkerült nyilvános fényképen a rokonát – kedves férjemmel ez már a Fortepanon is előfordult egyébként –, de mint kései szemtanú, megerősítem az állítását. Tekintettel erre a még régebbi, iskoláskori nagymamája képre, amelyen Varga Anna pontosan a tanár úr feje fölött látható. Ennek alapján szerintem lesz talán más, elfogulatlan szemlélő is, aki szintén azonosítja a fiatal lányt a stábfotón. (Hát még ha olyan becses valaki is akadna, aki megmondaná, mi lehetett ez a film?! Mert azt nem tudjuk.)

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

     Rendet raktam a spájzban, azon a hosszú stelázsipolcon, amin a fűszereket tartjuk. Kidobtam mindent, aminek több mint tíz éve lejárt a zamatossága. De akadt számos olyan, aminek már az ódivatú zacskaján is látszott, ki sem kellett olvasni hozzá a dátumot, hogy még a múlt évezredből való. Ezeket nem volt szívem kidobni, inkább nyitottam nekik egy múzeumi tárlót a legfelső polcon. Valamint megtartottam azt a 2008. januári lejáratú pulykasült fűszert is, amit még biztosan az anyósom vett és használt, mivel mi sosem sütünk pulykát. Egyszer majd talán rendezek egy ideiglenes kiállítást történelmi fűszerekből.

vissza a lap tetejére

10. péntek

           

vissza a lap tetejére

11. szombat

     Nem azért nem írtam tegnap, mert azt ígértem, hogy megritkulok. Hanem mert van a faluban egy takarítógép-kölcsönző család, pont el lehetett hozni a gépüket, úgyhogy kiteljesítettük az általam némiképp tessék-lássék módon megejtett nagytakarítást. Függöny-, ablakmosás, kárpittisztítás, klasszikus suba díszpárnák, további szőrös fehér elefánt és kisegér karbantartása, ilyesmi.

     Este a szabadkai Népszínház magyar társulata a Prahot adta online, 2017-ből. Elfogult érzékenye vagyok ennek a Spiró-darabnak. Czajlik József rendezte – felvidéki vendég a Délvidéken –, két szeretem-színésszel, Vicei Natáliával és Mezei Zoltánnal. Nagyrészt a hitvesi ágyukban játszották le, nem egyforma ágyneműben. Amikor a telitalálatos lottószelvényt a PRAH fémdobozba rejtették, akkor összeszokott háztáji kisiparos párosként záró fémpántot szereltek-hegesztettek rá, majd egy szépen gyalult, csiszolt kis faházikót építettek köré, abban öntötték betonba. A kétkezi munkában volt a legnagyobb összhang köztük.

     Vicei Natália egérarcú asszonyt játszott, a jóságra egyetlen jellemző pillanata jutott: amikor meghatottan megsimogatta a férje arcát, amiért az ő apja születési évét is bevette a nyertes lottószámok közé. Mezei Zoltán alakításában a férj még nem tűnt egészen reménytelennek: sok-sok fekvőtámaszt tudott kinyomni.

     Azt nem igazán sikerült érzékeltetni, hogy ezek a hősök az összegyűlt tapasztalataik miatt menthetetlenek.

     Úgy tűnt, hogy ezen a streamelt előadáson a közönség valahogy nem találta a nevetést. Az elején, amikor lehetett volna, nem nevettek egyáltalán. Aztán amikor már sokkal nehezebb volt, akkor nevettek.

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

     Volt egy hónapom a Netflixen, mindjárt lejár, utoljára megnéztem A nagy pénzrablás című spanyol bűnügyi sorozatot. Igazán izgi volt, a legtöbb rész végén alig lehetett abbahagyni a nézést. Jól behúztak a csőbe megint, mert az utolsó, 13. részben nem fejeződött be az ügy, hanem újabb évadba kellett fogni velük. De már a második évad vége felé eléggé megpróbálták a türelmemet, amikor félóráig is elhaldoklott egy szereplő, a többiek pedig visszaemlékeztek olyan jelenetekre, amiket láttunk már, de most felidézték újra. A végére azért csak befejezték a pénzrablást, úgyhogy a további két évadtól már eltekintek. Csak azt akarom elmesélni, amin nevettem. Hogy ugyanis aki a magyar feliratot szövegezte/fordította – fiatal férfinak képzelem – valószínűleg nem ismeri a kosztüm szót. Pedig a szereplők rendesen körülírták neki, mégsem fejtette meg. A következő telefonbeszélgetés zajlott le a túszejtő fegyveres bankrablók szellemi vezére és a túsztárgyaló rendőrnyomozónő között, a magyar felirat szerint.

     – Milyen ruha van magán? (A főbankrabló kérdezte ezt a nyomozónőtől.)

     – Szürke öltöny kék inggel.

     – De női öltönyhöz nadrágot is viselhet vagy szoknyát. Legközelebb feleljen pontosabban.

vissza a lap tetejére

13. hétfő

     Pillangókisasszony a Metropolitanből, Anthony Minghella korábbi rendezése alapján. Látványos, színpompás előadás. Érdekes, hogy ezúttal is alkalmaztak bunraku bábszínházat, például a kisfiú bábját kifejezetten kifejezőnek találtam. Viszont egy kövér tenor nyilván kihívás a jelmeztervező számára, de azt nem is értem, hogy lehetett ennek a Pinkerton hajóparancsnoknak ilyen lengedező, tartás nélküli anyagból varrni fehér egyenruhát. Még hogy tengerész… Egy Hugó. Hordár az, fiam, ott gyüjjön rá a frász – gondoltam a Liliom Julikájával.

     Cso-cso-szánt kínai énekesnő adta, Hui He, vagyis nekünk kábé olyan, mintha japán lenne. Igen mesterkéltnek éreztem a főszereplő páros játékát, viszont Paulo Szot amerikai konzulját értékeltem, ő erősen eljátszotta azt, hogy megvan a véleménye Pinkertonról.

     Emlékszem, hogy a Pillangókisasszonyt már gyerekkoromban sem értettem, bár lehet, hogy akkor máshogy nem értettem, mint most. Ezt a beteges öncsalást, amit Cso-cso-szán művel. Ezt a nyálas, gerinctelen amerikait, aki mindenhez gyáva, és még azt is egy nőre bízza (a feleségére), hogy elvegye a gyerekét egy másik nőtől (a másik feleségétől). És az Amerikai Egyesült Államok egy ilyen emberre bízta az Abraham Lincolnról elnevezett hadihajóját. Pedig már Tyelegin megmondta a Ványa bácsiban, hogy „aki megcsalja a feleségét vagy a férjét, az megbízhatatlan, az könnyen elárulja a hazáját is!”

vissza a lap tetejére

14. kedd

     A víruskorszak kezdete óta megnéztem vagy másfél tucat Wagner-előadást a világ különböző operaházaiból és a Müpából, de a Trisztán és Izolda kiesett a szórásból. Tehát megörültem, hogy adja most a Met, 1999-ből. (Még ha a bájitalos sztorira húztam is a számat mindig.) A közvetítés elején a gólösszefoglalót rövid, lemondó sóhajom kísérte. A címszereplők ugyanis negyvenes-ötvenes énekesek, akik testsúlyban a negyed tonna felé törnek ketten együtt. Illúzióromboló ez abban a darabban, amely a kitörő szerelemről, fékezhetetlen szenvedélyről, leküzdhetetlen vágyról szól. Elhiszem persze, hogy Wagner-szerepekre csitrik ritkán érettek. Ha hozzáértő szakember állítja, hogy ez a páros hangilag optimális, annak az állításnak is hitelt adok. Akkor hallgatni kell. Mármint őket. De ha látni lehet, akkor nézni is legyen jó! (Itt jegyzem meg, hogy képi tapasztalataim szerint minden vaskos operaénekesnő közül Jessye Norman tudott a legügyesebben, legtakargatósabban öltözködni.)

     A Trisztán-előadás javára írom, hogy Dieter Dorn rendezése és Jürgen Rose színpadképe igyekezett mindent menteni, amit lehet. A szerelmesek éjszakája, „szív a szíven, száj a szájon”, kék háttér előtt ülő két (széles) hát fekete sziluettje. A díszlet geometrikus alakzatai, a fénytengerek, az árnyak. Szépen összeszedett, sűrű, egyre letisztultabb képi világ. Ők a maguk részéről beletették a tüzet.  

vissza a lap tetejére  

15. szerda

     Sok mindent olvastam az elmúlt hetekben. Volt egy felemelő pillanat, amikor is Finy Petra Marlenka című regényének 58%-ánál egyszer csak felkiáltottam magamban: de hiszen nem muszáj ezt nekem végigolvasni, ha nem találom elég jónak! És akkor kiszálltam belőle. Most éppen Arto Paasilinna A nyúl éve című könyvével végeztem, és kezdek bele Szilasi László Kései házasság című regényébe. 

     Vagyis már alaposan bele is jutottam a Szilasiba. Egy férfi és egy nő szerelme, kapcsolata, élete, 1964-től 2019-ig. „Ahol a történelem nem kulissza, hanem egyenrangú szereplő” – írja az ismertető. De én sajnos nem így látom. Nekem ez időtlen dolog, amin az évszámokhoz köthető események – legyen az Sandokan-sorozat a tévében vagy buszbaleset Pörbölyön – inkább csak ráaggatott díszek.

     De hozok azért valamit:

     Ha jó volt a kedv, úgy simultak egymáshoz, mint két kifli, bár a férfi úgy tekintette, hogy ha ő nem elöl van, hanem hátul, akkor ő egy befli. Nem volt egy vicces figura. De ezt az egyet megengedte magának. Befli. Igaza volt: a sík felületeken tárolt tradicionális, görbe kiflik általában valóban balra hajolnak. Nem érnek össze. Van közöttük egy picike rés. Ilma szerint Gerendának ez a picike térköz volt az igazi párkapcsolati mintája. Közel, nagyon közel, amennyire csak lehet. De össze azért ne olvadjatok. Dupla kifli nem kell. Mondj határozott nemet a duflára.

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

     Tegnapelőtt szép csillagos éjszaka volt. Kimentem a kertbe és apróra végignéztem a tőlünk látható eget, hogy feltűnik-e valahol az üstökös. De nem mutatkozott. Márpedig ha csak ötezer évenként jár erre, én nem szeretném elmulasztani a találkozást, legalábbis a szemkontaktust vele.

     Nem egyszerű a feladat, mert dombok-hegyek vesznek körül bennünket, takarják az északi horizontot, amerre az üstökös húzza el a csíkot. Úgyhogy tegnap autóba ültünk, mivel kedves férjemnek akadt néhány ötlete, egy-egy csúcs, illetve fennsík a környéken, amely talán alkalmas pont lehet, nézzük ki magunknak esti nézésre. Így aztán börzsönyi kirándulássá fejlődött a nap.

     Lesétáltunk az Ipolyhoz, szimpatikus erdős folyópartja van Ipolydamásdnál, szemben Szlovákia. Márianosztrán a Kis Róza vendéglőben az étlapon börtöntöltelékes sertésborda, a konyhában dizájner szakács. Maga a márianosztrai börtön egybeépült szinte a bazilikával – pálos kolostor volt valaha az épület –, a fegyház és börtön kapuján tábla hirdeti, hogy családbarát munkahely (jelentsen is ez bármit). A börtöntörténeti kiállítás a járványhelyzet miatt zárva tart. Láttuk a Szob és Nagymaros között a kőomlást, amitől nem közlekedik arra a vonat, és elmentünk a kőbánya előtt, ahová a Gézagyerek járt dolgozni. Nem írta ugyan Háy János, hogy épp ide járt a Gézagyerek, de ezt a vidéket tekintve nem járhatott sehová máshová.  

vissza a lap tetejére

17. péntek

     Egyedül voltam tegnap, hideg volt, délutánig nem is lehetett semmi mást csinálni – jajaj –, mint ágyban maradni, olvasni és filmet nézni. Közben kinőtt egy kakukktojásvirág.  

vissza a lap tetejére

18. szombat

     Mintha csak meghallgatásra találtak volna a szavaim: „Több színészt a Dunakanyarba!” Jövő hétvégén igazi fesztivál lesz itt a Lósi völgyben (résztvevők száma x<=500 fő), a Kárpát-haza templom melletti tágas területen, amely néhány éve Lósi Major néven üzemel. Gémes Antos szervezi a fesztivált, és nemcsak zenekarok lépnek fel, hanem lesznek irodalmi és színházi programok, gyerekelőadásokkal bezárólag. Még szép, hogy lesz olyan nap, amikor odabiciklizem.

     Az utóbbi néhány évben láthatóan nőtt a faluban a népesség. Nemcsak látogatók, vendégek, nyaralók jönnek sokan, hanem mind több a betelepülő is. Isten hozta őket. Persze vannak érezhető hátrányai ennek. Egyrészt például a mi csendes kis utcánk lassan forgalmas útvonallá válik. Másrészt a Duna-partra hétvégén mi már le sem igen megyünk. Annyi autó hajt le közvetlenül a partra, hogy lassan úgy fest a terep, mint egy Auchan-parkoló. Meg aztán sokan szállnak vízre zajos jetskikkel, motorcsónakokkal. Régen az ilyesmik használatát tiltotta a helyi hatóság. Mostanra vagy engedélyezték, vagy nem érdekli az embereket a tilalom.

     Ami viszont előny: az újabb ideköltözőknek alighanem mások a kulturális igényei, mint az őslakosoknak vagy a korábbi vendégeknek. Mindenesetre úgy tűnik, hogy idén nem Magyar Sziget van 64 Vármegyével, Oi-Kor meg Egészséges Fejbőr zenekarokkal, hanem Major Feszt k2-vel, Ed is Onnal, Parno Graszttal meg ilyenekkel. A magam szerény és korlátozott módján ugyan, de mégiscsak célabb közönségnek számítok az ő esetükben, mint a másikakéban.      

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

     A szüleim, egyszer régen, nem tudom, hogy mikor és hol. Ma 65 éve volt az esküvőjük. Már nem tartják.

     Megnéztem Cate Blanchettet Julian Rosefeldt Manifesztumjában. Ez a film a maga nemében – és épp az a neme, hogy nincs neki neme egyáltalán – csodálatos.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

     A Váci Nyár keretében a Sárkányölő Sebestyént játszotta tegnap a gömb tetejű művelődési házban Markó-Valentyik Anna és Czéh Dániel. Eredetileg a Főtéren adták volna elő, de az időjárás nem kedvezett. (Ezen a hétvégén jószerével semminek nem kedvezett az időjárás. Az elterebélyesedett fügemonstrumunk csak várja, várja a meleget.) No elvonatoztunk megnézni persze, de nem fedem fel itt a nézői kártyáimat (nagyon élveztük), megírom a Spirituszra.

     Este a moszkvai Vahtangov Színházból adtak 2002-es Sirályt Pável Szafonov rendezésében, a kamerakezelésből ítélve kalauzfelvételről. A tó a színpad és a nézőtér közötti keskeny sávban folyt tavott, Mása ott ült mellette és belepacsált a kezével. (Később Trigorin itt horgászott, mint annak idején a Vidám Parkban; rácsattant egy hal a botja végére.) Mása hosszú szőke hajú, dekoltált fekete ruhás, a nyakán széles fekete örv, azon nagy fekete kereszt. Rögtön eszembe jutott róla Tenki Réka Másája a Nemzetiből. Mondta nekem később (talán a rádióban, nálam), olyan Mását akart, aki úgy gondolja, sokkal jobb színésznő Nyinánál. Ez a Mása is ilyen volt. Sőt, a mamája, Polina Andrejevna talán még Arkagyinánál is jobb színésznőnek képzelte magát.

     Nem tett rám nagy hatást az előadás, egy jelenete fogott meg, amikor Trigorin, az író és Nyina, a rajongó ismerkedtek a második felvonásban. Trigorin hosszan nem tudta eldönteni, meg akarja-e kapni ezt a lányt. De már a jelenet közepén dűlőre jutott.

     Amikor Arkagyina elmagyarázza, hogy ő mitől látszik fiatalnak, a színésznő ugrabugrált, mint egy csitri, mire a közönség megtapsolta. Ez érthetetlen. Vagy gáz.

     A vége hó és halál, valamint nagy, drámai zene a szövegre eresztve.

vissza a lap tetejére

21. kedd

vissza a lap tetejére

22. szerda

     Épp ideje volt, hogy vendég érkezzen. Erre való tekintettel nagyon víznyomású mosó masinával letisztítottam a terasz minden egyes járólapjának minden egyes vonalát.

     Kerékpárral jött a vendég, úgyhogy elbicikliztünk Zebegénybe. Igen szép útvonal, kilátás vízre és zöld hegyekre. (Nagymaroson lebontották gyerekkorom üdülőjét. Most ott áll üresen a nyilván vagyonokat érő Duna-parti telek.)

     Nem volt egyébként problémamentes az út, mert kedves férjemnek a cipőtalpa kapott defektet odafele, nekem pedig a biciklim visszafelé, Kismarosnál, ahol a Patak vendéglő látott el bennünket jutalomfalatokkal. Mindent megoldottunk. De ez a 35 kilométeres túra úgy lestrapált bennünket, hogy estére már csak rozzantunk itthon. Lehetséges, hogy ideje átmenni valamiféle szenior ligába.      

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

     Tájékozódás, tájolás, műholdfelvételek tanulmányozása után kedves férjem a nógrádi várat jelölte meg olyan helyként, ahonnan megpróbálhatjuk szemügyre venni az üstököst.

     Maga a vár pont olyan, mint amilyet szerettem volna: nem nyitják-csukják, hanem csak úgy áll ott, mindig, 0-24-ben, zavartalanul. Nincs egyetlen hivatalos ember sem, látogató is csak kettő, az is saját felelősségre mászkál a mutatós romokon meg az újjáépített részvárfalakon. Pompásan lapos kilátás a megfelelő irányba. Meghallgattuk az esti kutyahíradó mindkét kiadását, és sok szépet láttunk. Ahogy alattunk a falu elült estére. Ahogy a kisvasút keresztülzakatolt a tájon. Ahogy odébb állatok legeltek sötétedésig. Ahogy lement a nap a hegyek mögött. Ahogy elpirultak a felhők. Ahogy világítani kezdett az esthajnalcsillag. Ahogy felvillant egy-egy további csillag.

     Csak az üstököst nem láttuk.

     10-kor eljöttünk, mert már erősen besötétedett, és holdfényre sem lehetett számítani. Olyan vékony kifli volt a Hold, mint a kisujjam, és még be is húzódott egy hegy mögé. Volt ugyan zseblámpánk, de mégsem szerettünk volna koromsötétben leereszkedni a hegyecskéről, amely szerencsére (mármint az üstökösnézés szempontjából) teljesen kivilágítatlan. Vannak ötleteink ugyanitt egy második kísérlet mikéntjére.

     Hazafelé elhajtottunk egy út szélén álló őzike mellett. Nem úgy nézett ki ő sem, mint aki látta az üstököst.         

vissza a lap tetejére

24. péntek

     Vannak napok, amik összeesküsznek az ember ellen. Rendeltünk egy nem olcsó terméket az interneten. Szállítási időpont egyeztetése helyett tegnap reggel telefonálták, hogy hozzák. Mi meg épp indultunk Pestre. Egyebek között azért, mert másvalamit is rendeltünk, azt viszont Pesten lehetett átvenni tegnap, legalábbis az értesítés szerint, ámde nem volt ott a boltban. Pedig nem hamar jelentkeztünk érte, mivel a vonat 50 percet késett. Valószínűleg azért épp annyit, mert így zuhogó esőben kellett leszállni róla a Nyugatiban.

     Elsimultak aztán a dolgok szépen, legalábbis egy időre. Mert délután a MÁV ismét keresztbe tett: valami vasutashiba folytán összedőlt és leállt a szobi vonalon a közlekedés. Érdekes, hogy bár az érintett járatokra az interneten folyamatosan lehetett jegyet venni, az fel sem merült, hogy a MÁV valahogy mégis megpróbálja célba juttatni az utasait, mondjuk mentesítő buszjáratokkal vagy hajóval vagy bárhogy. Épp ideje, hogy a Volánbusz is a MÁV alá kerüljön. Bízunk a mi boldog, fényes jövőnkben. Én mindenesetre lemaradtam tegnap a Majorfeszt első napjának eseményeiről, amiket kinéztem magamnak.

     Léteznek az ilyesmiknél nagyobb gondok, tudom.

vissza a lap tetejére

25. szombat

     A Majorfeszt programja igazán gazdag és egész napokra kitart. (E pillanatban aggodalommal gondolok rájuk, mert egész éjjel esett, sátraznak is, minden csupa víz és sár lehet.) Külön kedvességnek tekintem, hogy délelőttönként verőcei irodalmi sétákat vezetnek helyi lokálpatrióta bloggerek az érdeklődő fesztiválozóknak. Csatlakoztam a tegnapi, kábé húsz fős csoporthoz a magaslati templom előtt – amihez a felvezető lépcsőt kedves férjem nagypapája készítette, evvel egyszer már eldicsekedtem –, majd a Gorka Múzeumba látogattunk. Kellemes volt ez és tanulságos is. Remélem, hogy a két elsős kaposvári színinövendék számára is, aki felolvasóként közreműködött. Megtapasztalhatták, hogy ilyesmire egyelőre nem kellene vállalkozniuk, mert irodalmi szöveget készületlenül, első blikkre felolvasni, ez túl nehéz feladat. (Különösen a fiú küszködött.)

     Megjött ám a csomag, amit vártunk! Az utóbbi időben rájöttünk: a mi korunkban már egyáltalán nem mindegy, hogy az ember min alszik és hogyan. Sok évig aludtunk másfél személyes heverőkön, levetett ágyakon, hát itt meg kiszámoltam, hogy a Pillangó duplaheverő – amiről már volt szó, de nem linkelem be – közel ötvenéves, és a gödröt a jobboldali felén még anyósom feküdte bele. Rendeltünk egy komoly matracot, hogy rátegyük. 20 centivel magasítja az ágyat, ami szintén nem árt: könnyebb felállni róla. Szélesebb is valamelyest az alatta heverőnél. Soha nem voltam még ilyen kényelmes, széles, nagy ágyú! Majdnem el is énekeltük örömünkben az Ágyú-dalt este.  

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

     Sárkányölő.

     Gondoltam arra, hogy valószínűleg ezen a hétvégén lenne az AlkalMáté Trupp Jordán Adél-bemutatója. (Esetleg a következőn.) Hiányzik. Reméljük, a plusz egy év, amivel gyarapszik az alapanyag, csak javára válik majd a bemutatónak.

     Futólag megjegyzem, hogy a Metropolitan operának azt a 2007-es ajánlatát, miszerint Gounod Rómeó és Júliájában az ifjú Montague-t Roberto Alagna, a Capulet lányt pedig Anna Nyetrebko adta, elfogadtam. Bár a produkció színvilágát a soknál is többnek találtam. (Cifra világoskékben a fiú, rózsaszín-pink-pirosban a lány.)

     Bele-belenéztem tegnap este az epidauroszi közvetítésbe, a Görög Nemzeti Színház játszotta a Perzsákat. Bár ez Aiszkhülosz legunalmasabb darabja szerintem, de azért egy ilyen előadásnak megvan a maga varázsa. Ezt onnan is tudom, hogy láttam egyszer Athénban, hasonló antik színházban Antigonét.

     Ha olvassuk Aiszkhüloszt, rájövünk, mennyire mások vagyunk, mint a görögök – s ez rávezethet arra, hogy nemcsak az lehetséges, amit mi cselekszünk. Ez pedig félelmetes tudás: az ellenkezője annak, amit Aiszkhülosz tudott – írta Tamás Gáspár Miklós egy réges-régi Aiszkhülosz-kötet utószavában.

vissza a lap tetejére

27. hétfő

     A Major fesztivál remek kitalálás és jó hely. Remélem, lesz mód arra, hogy Gémes Antos a jövőben minden évben megszervezhesse, hatalmas tömeg lesz, akkor én már nem fogom annyira jól érezni magam, mint tegnap, de ez így van rendjén. Sok fiatal volt, kisgyerekekkel, kutyákkal, és szivárványos eső a napsütésben csak elvétve.

     Bekerült egy Operabeavató a programba, igen megörültem neki. Dinyés Dániel ezúttal a Rigolettóval foglalkozott, tekintettel három áriára, Kolonits Klárával és Horváth Istvánnal. Fölöttébb élvezte a közönség, számomra meg ez volt a nap fénypontja fényes délben. Utána a Kalánanda Meseműhely tagjai adtak elő indiai textilmesét. Ezt megtartom a Spirire, bár nem lesz könnyű, mert nem sok jót tudok mondani róla. A PopUp Produkció Egykutya című előadására kíváncsi voltam egy kolléga lelkes írása nyomán, de nem ragadt át rám a lelkesedése, annyi biztos. Nyilván nem előnyös a Varga Lóránt írta, Bakonyi Alexa rendezte (egyben játszotta is) produkció számára, hogy lakásszínház jellegű helyszín helyett egy nagy, oldalt nyitott csűrben adták elő – amely csűr egyébként helyet adott a Bajor Gizi Színészmúzeum fotókiállításának Bubik Istvánról –, de őszintén szólva én magát az alapanyagot is laposnak éreztem, a figurákat közhelyeseknek, az alakításokat pedig mesterségesen tunningoltnak. (Talán Döbrösi Laura néhány pillanatát szerettem, de őt eleve megható és különleges teremtésnek látom.)

     A Kezdhetek folytatódnival zártuk mi a napot – a koncertekre már nem maradtunk –, amelyben Pál András és Rozs Tamás valahogy odavarázsolták Petri Györgyöt.

     Amikor hazaértünk, vihar jött és legalább egyórás áramszünet. Kicsit esélytelenül, de reméljük, hogy a fesztivált az utóbbi nem érintette.        

vissza a lap tetejére

28. kedd

     Már jó ideje nem volt egy szép, tiszta, száraz nap. Tegnap végre igen. Este 10-kor kiléptem a teraszra, felnéztem a megbízhatóan csillagos égre és mondtam: gyerünk Nógrádra/ba! Utolsó esély. Már ismertük a járást, könnyedén felmásztunk zseblámpával a kézben a hegyre. Ott aztán szemügyre vettük az eget. Udvaros félhold volt.

     Nem tudom határozottan állítani, hogy nem láttuk az üstököst.

     De azt sem, hogy igen.

     Annyi minden fénylett a nagy, kerek égen! Hullott is csillag.

     Hazafelé kicsit szomorúan arra gondoltam, hogy talán már a szemünk sem elég jó ehhez.

     Mindenesetre célszerű lenne, ha a legközelebbi erre járásakor húzna maga után egy széles szalagot, nagy betűkkel ráfestve, hogy üsti.

     Hazafelé megint találkoztunk az őzzel. Lehet, ő is tett még egy kísérletet.    

vissza a lap tetejére

29. szerda

     Most fogyott el a márciusi vécépapír.  

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

     Tulajdonképpen csak azért írok, mert feltűnt, hogy van sok eladó jegy a Soharózára, Az ügyre szombat estére a Városmajorba, és mintha még kedvezmény is lenne a jegyre. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, pompás előadás! Minden remény megvan arra, hogy a nagyobb, szabadtéri színpadon is működni fog. (Bár ez nem ígéret részemről.)

     Azt hiszem, aki elmegy szombat este Az ügyre, az vasárnap este a Tabu kollekciót is látni akarja majd a Soharózától, és azt sem fogja megbánni. 

vissza a lap tetejére

31. péntek

     Nick Hornby Fociláz című, formátumos szerzőre valló könyvét olvastam el. Önéletrajzi kötet; a szerző gyerek-, ifjú- és felnőttkora Arsenal-drukkerként. Igen érdekes olvasmány. Ráismertem az érzelmi függőségre. Kábé ugyanez idő tájt – az 1970-es évek –, hozzávetőleg 10-től 18 éves koromig magam is addikt drukker voltam, csak én nem az Arsenal, hanem a Vasas meccseire jártam. Ahogy a szerző – aki tisztán látja önnön gyerekességét – megértette a könyv során, hogy az ilyen szenvedélyes kötődés kialakulásához alighanem valamilyen hiány vezet, úgy az olvasó is megérthette. (Természetesen eszembe jutott közben és elborzasztott, hogy mivel Magyarország első embere számára meghatározó ez a rajongás, ezért a mi országunk a futballra épül, noha nekünk nem éri meg.)

     Az egyetemen is legelőbb és legkönnyebben szurkolókkal barátkoztam össze; s ha az ember az új munkahelyén a legelső nap ebédidőben a napilap hátsó oldalát böngészi, előbb vagy utóbb valaki biztosan beszédbe elegyedik vele. Ó, igen, tisztában vagyok vele, hogy a férfiak eme csodálatos tulajdonságának van árnyoldala is: mogorvákká válnak, kudarcot vallanak a nőknél, a beszélgetésük közönséges és unalmas, képtelenek kifejezni érzelmi szükségleteiket, nem tudnak mesélni a gyerekeiknek, és magányosan, nyomorultul halnak meg. De tudják, mit mondok erre én? Le van ejtve. Ha egy kölyök képes besétálni egy iskolába, amelyben nyolcszáz gyerek van, akik közül a legtöbb idősebb nála, és mindegyik nagyobb, és ennek a bizonyos kölyöknek nem reszket a lába a félelemtől, mert ott lapul a zsebében egy Jimmy Husband cserepéldány, akkor én azt mondom, megéri. (Fordító: M. Nagy Miklós)

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra