Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2020. január

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

     Így év végén elnézegettem a honlapomat. Rendesen teszegettem fel a helyükre a tavalyi cikkeket, ennek kapcsán megállapíthattam, hogy évről évre csökken a megjelent cikkeim száma. Mondjuk 2016-hoz képest 40%-kal volt kevesebb 2019-ben, és megjósolhatom, hogy idén majd folytatódik ez a tendencia, nem feltétlenül szándékom szerint. Feltétlenül nem szándékom szerint.

     Evvel szemben a naplóm látogatottsága még mindig nő (talán azért is, mert nem férfi), minden évben rekord van. Idén a december hónap volt a listavezető (mögötte szorosan a március, majd a november). Elégedetten szoktam nyugtázni, hogy nyáron meg decemberben utaznak-pihennek is az olvasóim, ezt onnan tudom, hogy ilyenkor több tucat különböző országból szoktak rám nyitni, Indiától Kanadán, Kínán, Marokkón ( ;-) , Luxemburgon, Szaúd-Arábián át Thaiföldig. Jött valaki a Seychelle-szigetekről is, hát remélem, nem valami sundám-bundám cégügy intézése közben olvasgatott.

     Változatlanul a Három nővér-fordítást töltik le legtöbben – fájdalmamra, nem a honlapon fent lévő 2018-as verziót, hanem a régebbit, a 2015-öst, mert a gugli azt hozza ki elsőnek. Azt sajnálattal jelentem, hogy a honlapomra juttató keresőkifejezés a legtöbbször a színpadi meztelenséggel függ össze, legvégső esetben egyenesen a pucér színésznők szóösszetétel az. (Ezen belül visszatérő elem a kedvesen nosztalgikusnak is tekinthető „Peremartoni Krisztina meztelenül”.) Úgyhogy igazán hálás tudok lenni az olyasmiért, amikor valaki „A bukás című filmet kérem!”-mel, a „képes fagyi jelmezek”, vagy a „delfin egy szál virággal a szájában” -nal talál ide. (Azért is néztem meg ezt most a statisztikában, hogy evvel viszonozzam annak a színházi alkotónak a kedvességét, aki december 31-én el szokta küldeni, mik voltak a kedvenc bejegyzései, fotói, idézetei a naplómban az évben.)

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

     Tolnai Világlapja* 1920. január. 3.

     Divat

    Kerek sapka zseniliapántokból és divatos szőrmekészlet

     A nagyon divatos sapka szürke zseniliapántokból van összeállítva. Felül középen bojt. A szép szabású gallér s a hengeralakú karmantyú biberből készül.

    Lebbenyes bluz erős hölgyeknek

     Szükséges anyag: 2 m. sötét kelme 90 cm. szélességben, 1/4 m. világos kelme 60 cm. szélességben, 31/4 m. lapos zsinór 1 1/2 cm. szélességben. Nagyon ízléses modellünk sötétlila gyapjukreppből készül halványszürke mellénnyel és gallérral. Zsinórdisz képünk szerint. Szabásminta rendelőszáma 1151, ára bérmentve 2 korona 90 fillér.

     Művészi szabású reggeli öltözet

     Szükséges anyag : 3 ˝ m. kelme 100 cm. szélességben. Nagyon bájos modellünk puha, simulékony, mintás velurkelméből, esetleg kinai kreppből készül. Szabásminta rendelőszáma 1150, ára bérmentve 3 korona 90 fillér.

* Tolnai Simon (eredetileg: Friedmann Samu) 1901-ben alapította a Tolnai Világlapját, amely a következő négy évtizedben a legnépszerűbb, legszélesebb körben ismert és olvasott, legnagyobb példányszámú képes magyar hetilap volt. Az újság nem élte túl alapítóját és kiadóját, aki 1944-ben halt meg a mauthauseni koncentrációs táborban.

vissza a lap tetejére

3. péntek

     Amikor láttam a Kenneth Branagh Társulat Téli regéjének plakátján Judi Denchet hóesésben, azt latolgattam, mit játszhat ő ebben a Shakespeare-drámában. (Nyugtalanító darab, az ember nem szívesen keveredik bele. Mármint nézőként.) A visszatért, megöregedett Hermionét? Vagy az Időt? Ez utóbbi gondolat tetszett, végtére is egy nőn drámaibban tud kifejeződni, mint egy férfin. Elmentem ezt este csekkolni az Urániába, ott közvetítették az előadást a londoni Garrick színházból. (Néztük a csillárról a nézőteret, több emeletes színház, mégis kicsi lehet, jártam ilyenekben, a földszint első soraiban csak 10 ülést számoltam, hátrább 12-t.*)

     Judi Dench Paulinát játssza, ami nem nagy szerep, de itt feltunningolták neki, sokat van színpadon, bónusznak az Idő monológját is ő mondja, bár nem abban az értelmezésben, amire utaltam. Vörösek, feketék, vetítések, nagyon szépen beszélnek a színészek, kábé ennyi, érdektelennek találtam a dolgot. Szünetben haza is vágytam, de hát csak megnézem, hogyan oldják meg a Hermione életre kelését, gondoltam, és megnéztem. Semmi különös, Miranda Raison sokáig állt mereven, vitrinszerűen megvilágítva.

     Meglehet, hogy ez az első preibseni dráma – tűnődtem –, amennyiben a bűn, Leontes féktelen és ostoba féltékenysége már a darab kezdete előtt beindult, nem tudni, mitől. Már egészen leigázta az országát ez a király? Már nincs más tere a zsarnokságának, mint hogy az övéit legyűrje? Az előadás nem ad kulcsot a történtekhez. Kenneth Branagh bűnbánóként szenved, zokog, némán is látványosan.

     Eszembe jutott László Zsolt Camillója – az ő alakításán tapintatosan nem ütközött ki, hogy ez az ember voltaképp mindkét királyához hűtlen lesz egymás után. És persze Kállai Ferencre is emlékeztem mosolyogva. Közben meghalt a színdarabban egy kisgyerek, amin mindenki túllép. Téli rege. Rémálom.

* Egy kedves olvasó hozzászólása nyomán helyesbítek: megcsalt a csillárkamera képe. A felső szintek szélesen benyúlnak a földszint fölé, így csak egy kisebb részt láttam a zsöllyéből. Valójában a Garrick nem kis színház, 800 férőhelyes (majdnem vígszínháznyi).

vissza a lap tetejére

4. szombat

     A miskolci Nemzeti Színház Nem félünk a farkastól-előadása úgy kezdődik, hogy amikor beengednek minket a Játékszín kétoldali nézőterére, akkor Nádasy Erika Marthája és Görög László George-a már  bent ülnek a két oldal egy-egy székén. Míg várakoztunk, Görög Lászlót a hozzá közel eső középkorú nézőnő megszólította, gratulált neki a Hegedűs a háztetőnhöz és A velencei kalmárhoz, valamint közölte, hogy erre az előadásra is miatta jött. Nem ismerek ma a miskolcinál nagyszerűbb és elbűvölőbb vidéki közönséget.

     Edward Albee darabját – ez nagyjából egybehangzóan kimondatott az előadás utáni Kritikus órán – mi kritikusok nem szeretjük. Volt időm tudomásul venni az elmúlt évtizedekben, hogy a Nem félünk a farkastól-bemutatók nem nekünk vannak: jó a Marthát és George-ot játszó két kiemelkedő színésznek, jó lehet a nézőnek, viszont a kritikus legtöbbször senyved. Mondjuk a miskolci nem senyvedős eset. Székely Kriszta rendezte, és mindaz, amit Szabó-Székely Ármin dramaturggal együtt dolgoztak rajta, igen jó szolgálatot tett. A filmes snittek elviselhetőbbé és hitelesebbé teszik az este lefolyását, a rövid sötétek, a kihagyások lehetőséget teremtenek a hangulati váltásokra. Optimális a közeg, amiben a színészek érzékenyen, odaadóan, karakteresen végzik el feladatukat. A produkció legmeglepőbb erénye, hogy a fiatalok kettőse milyen pontosan eljátszott, milyen mélyen és alaposan kidolgozott. Ez az az este, a vendégség George-éknál, amikor Papp Endre Nickje és Czakó Julianna Honey-ja elkezdik meg- és kiismerni egymást. Amikor ez a széles mosolyú fiatalember – de szépen tud ráfagyni a mosoly az arcára! – először szégyelli a feleségét. Vagy amikor a feleség (aki úgy mozog, mintha egy szűk szekrényben élne, és a száját mintha gyerekkorában összevarrták volna) először éli meg, hogy a férje (aki egyébként még a cipőt sem képes felhúzni elomlott asszonya lábára) leugatja őt.

     Nemszeretem Albee ide vagy oda, itt tagadhatatlanul jó munkát végeztek.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

     Még mindig Miskolc, Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című darabja. Szerelmi háromszög a Délvidéken Trianon közepette, Szőcs Artur rendezésében. Minden igényt kielégítő színházi kaland. A rendező szintetizál: a tudása, tehetsége, tapasztalata egybeolvad az erőteljes társulat pontos, dinamikus összmunkájával. (Az én nézéstartományomban ez Szőcs Artur eddigi legjobbja.) Mindenki beleteszi a kisebb és nagyobb legjobbját a maga helyén, mondjuk onnantól kezdve, ahogy Simon Zoltán a katonatánckarban a fejével is táncol, vagy – ha már tánc, egyébként sokkal tovább bírják szusszal a táncot a színészfiúk, mint gondolnánk –, ahogy Bodoky Márk cigarettával a szájában kirakja a legényest (megkívántam Jávor Pál-szerepekben látni Bodoky Márkot), vagy ahogy Czvikker Lilla szerbül énekel csodálatosan (odaszerződős szerepnek bizonyult ez az Irina ebben a darabban), vagy ahogy Lajos András mint megdöbbent és csalódott férj elhallgat egy ládán ülve. Említeni kell Fandl Ferenc Pópáját is, nemcsak mert frenetikus a magánszáma, amikor részegen fel akarja szedni a vázából kihullott virágokat,  hanem mert a dús álszakállazottsága ellenére minden szavát kitűnően érteni, akárhonnan beszél, háttal vagy hátul. (Jut eszembe, lehet, hogy mikroportot is rejtett a szakáll, akkor mikroportba is ő beszélt legjobban.) De lehetne folytatni sorban a többiekkel. Visznek magukkal ebben a hosszú, gazdag, érzelmi hegy-völgyet bejáró zenés-táncos drámában mindannyiunkat. A végére jólesően elfáradunk.

     Szép az is, ahogy ennek a három és félórás előadásnak helyi kontextusa van; beleépült a Mohácsi-féle szóviccgazdag  iszós-mulatós társasági élet színpadi gyakorlata éppúgy, mint a Rusznyák Gábor rendezte Kivilágos kivirradtig társadalmi világa és forgószínpada. A szintézisünnep estéje ez. 

vissza a lap tetejére

6. hétfő

     Tudtam, hogy Ľ 11-ig tart a székesfehérvári Rómeó és Júlia, úgyhogy arra gondoltam, esetleg beleírtak. Legfeljebb annyit húzhattak, a prológusból, hogy „erről regél e kétórás darab”. De ez is elhangzott, a Mercutiót játszó Nagy Péter mondta el, pontosabban énekelte. Úgy is kezdődött utána a veronai utcai élet, hogy zenére, táncban ugrottak neki az üveges elválasztó folyosónak a fehér ruhás Capuletek és a fekete ruhás Montague-k, elsöprő többségükben fiatal lányok. El is bizonytalanodtam, nem a West Side Storyt adják-e itt. (Nem. De azért Dobri Dániel zenéje pozitívuma az előadásnak.)

     Nem irigyeltem a címszerepet alakító Ladányi Júliát és Kovács Tamást. Nem lehet könnyű ezt a tragédiát eljátszani ma, pláne markáns rendezői elképzelés nélkül. Márpedig az volt a benyomásom, hogy Hargitai Ivánt mindössze a fiatalok nászéjszakája ihlette meg igazán: az a kötéltánccal kezdődő, az üvegvitrinben folytatódó, művészien koreografált szüzességvesztés olyannak tűnt, mint ami nem igazán sikerült jól a szerelmes fiataloknak. Ebből fakadhatott valami átható, posztkoitális szomorúság, amely sürgető vitába torkollt arról, hogy csalogány vagy pacsirta, és jobb lenne-e gyorsan elhúzni vagy sem. (Nem tetszett a szöveg. Úgy hat, mintha Koltai M. Gábor és Sediánszky Nóra csak félig fordították volna le a művet. Hol egyezik a jól ismert régivel, hol majdnem ugyanaz, de mégsem – ez a legbosszantóbb –, hol egészen új, friss, mai. Háromféleségében nem passzol saját magához.)   

     Sághy Tamás játssza (gyorsöltözésekkel) a fehérruhás Capuletet és a feketeruhás Lőrinc barátot. Lehet, ha ennél is gyorsabban tudna átöltözni, eljátszhatta volna még Montague-t is, mert ő hiányzott az előadásból.

     A vége  – tekintettel az elmaradt epilógusra is –, az világos. A pillangókéses veronaiak mintha feszítővasakkal feszülnének egymásnak a halott ifjú pár mellett. Nem lesz itt megbékélés soha.     

vissza a lap tetejére

7. kedd

     Amikor a Narratíva az első bemutatójára készült – a Kurázsira a Teslában –, akkor a Facebookra kitettek fekete-fehér próbaképeket, egy-egy látványos sárga folttal. Ezért amikor mostanában a tegnap bemutatott Törvényen belül előzetes FB-fotóin piros fejű Friedenthal Zoltánt, sárgafejű Terhes Sándort és kékfejű Kárpáti Pált láttam, akkor azt gondoltam, hogy ez a Narratíva marketingstílusa; mutatós fotós trükkökkel élnek. Hát nem. Úgy értem, tényleg színes a színészek feje az előadásban.

     Szenteczki Zita rendezésének alapanyaga Galgóczi Erzsébet azonos című kisregénye. Ez az, amiből Makk Károly az Egymásra nézve című filmjét forgatta. Egy paraszti származású, lázadó szellemű, leszbikus, kommunista újságírónő életének és halálának története az ötvenes évek végén, amint azt a nő régi ismerőse, Marosi határőrfőhadnagy felgöngyölíti. A tér egyszerű, fekete, vékony, csíknyi állványok és letört bábukezek emlékeztetnek a határmenti aknamezőre, ahol a főszereplőnő felrobbant. Középen egy tetszetős utcai kő virágtartó, nagy, univerzális világdarab, akár ágy, akár medence.

     Be kell vallanom, hogy az előadás tetemes részét nem láttam, csak hallottam. Mivel dramaturgiailag kijelölt alkalmakkal, időről időre rákapcsoltak a nézőkre öt reflektort, és ezt nekem nem bírta a szemem, úgyhogy ilyenkor lehajtottam a fejem.

     Pető Kata, Terhes Sándor, Kárpáti Pál, Friedenthal Zoltán és a mesélő-játszó határőr, Hajduk Károly. Ugyan statikusnak is, didaktikusnak is találtam kissé ezt a frontális, elszínezett játékmódot, de hát Hajduk Károly ült-állt a középpontjában, és Hajduk Károly színészete kimeríthetetlen élvezeti forrás számomra.     

vissza a lap tetejére

8. szerda

     Tegnap nem jártam színházban – vacsoravendégeink voltak, rövid nemzetközi ételsort készítettünk: tengeri herkentyűs thai leves és tiramisu –, úgyhogy most elmesélem: karácsonytól kezdve minden nap leugrottam korcsolyázni a Városháza parki jégpályára. (Most vasárnap zárt be.) Hát ez isteni volt. Általában ľ-1 órával zárás előtt mentem, mert nem igényeltem én órákig keringeni, meg úgysem vagyok egy sétakorizó, száguldozom, abban meg el is fárad már hamar a magamfajta senior versenyző. Túl azon, hogy mennyire jólesett, élvezettel néztem az embereket, 5-től 80 éves korig, jöttek érdeklődve, kölcsönözték és húzták fel a korit a lábukra életükben először, hogy kipróbálják, tudnak-e korcsolyázni. Persze az derült ki, hogy nem tudnak, de kipirultan, lelkesen, elszántan igyekeztek. Volt hogy egy idős asszony elé odatérdeltem: engedje meg, hogy becsatoljam a lábán a korcsolyát, higgye el, úgy kicsit könnyebb lesz, nem dülöngél majd annyira a bokája. A gyerekeket taktikusan kerültem, kerülni az én dolgom, hogy ne essenek az utamba. És nem sűrűn koszorúztam hátra, nemigen alkalmaztam hófröcskölő hokiféket, hogy ne keltsek pánikot. Egyet azért estem én is, amikor valahogy nem találtam hátramenetben a féket. A mentők egyébként ott parkoltak a pálya mellett, de úgy találtam, hogy elkelne itt egy jégimentő is, aki megy és felhúzza az elesetteket.

     Ha csak ennyit írhatunk Kar. Gergely főpolgármester javára, ezt a téli szüneti jégpályát, ezt én már egy nagy javnak tudom be, de remélem, lesznek még eredményei.

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

     Viszonylag hirtelen ötlettel és sajnálatosan körültekintetlenül mentünk el tegnap Veszprémbe Papp Timivel megnézni a Kabóca Bábszínház, a temesvári Csiky Gergely Színház és a Petőfi Színház közös produkciójában a Rómeó és Júlia bábelőadását. Alaposabb készülés esetén biztosan észrevettük volna, hogy ha pár órával korábban indulunk, akkor előtte pont megtekinthetjük a Petőfi Színházban Gyurkovics Tibor Nagyvizit című darabját Rátóti Zoltán rendezésében, Koncz Gáborral a főszerepben. Fájlaltuk, hogy óvatlanul elmulasztottuk.

     A Bartal Kiss Rita rendezte ambiciózus és sikeres, formás és meghitt Rómeó és Júlia kapcsán azt mondanám, amit szoktam, hogy majd a Spirituszon, de ebben eléggé elbizonytalanodtam mostanra. Még egy-két hónapig talán elfődögél takaréklángon az orgánum a saját levében, aztán annyi. Volt év végén egy hirtelen NKA-pályázat, ám azon a Spiri pályázatát elutasították. Mivel a színházművészeti bizottság mandátuma december 31-én lejárt, így még elképzelésünk sem lehet, hogy lesz-e egyáltalán (és mikor) bizottság, pályázat, folyóirat-támogatás. Amikor tavaly még volt, akkor október végére lett pénz belőle a 2019-es működésre. De ez most már így nem megy, attól tartok. Elfogyott az emberekben az energia és a hit ahhoz, hogy beláthatatlan ideig vagy végleg fizetség nélkül dolgozzanak. Belőlem is elfogyott. Meg nagyjából a remény is. Különösen annak fényében, hogy tavaly mintha stratégiai váltás történt volna a kormánypolitikában, és azóta végképp a „minden közpénzt a saját zsebeinkbe és a sajátjaink zsebeibe!” elv érvényesül.   

vissza a lap tetejére

10. péntek

     Írták a Magyar Színházból, hogy legkésőbb félórával a Pacsirta-előadás előtt vegyem fel a jegyemet. Amilyen szófogadó vagyok, meg is jelentem bő félórával korábban, úgyhogy volt időm hűlni. Hideg volt szerintem az előcsarnokban is, az emeleti büfészinten is, a nézőtéren is. Ez eléggé le tud hangolni, véleményem szerint egy színházban januárban inkább meleg legyen.

     Maga a produkció a Sinkovits Imre Stúdiószínpadon, Paczolay Béla rendezésében keltett bennem pici melegséget, valamiféle talán nem is egészen egészséges nosztalgiaérzést. Amolyan régivágású előadás. Sokat erről most nem mondok, mert cikkbe kell foglalnom. Péteri Lilla e. h. pacsirtai csúnyaságát kissé talán túlspilázták; tűzfolttól ragyán át bibircsókig minden volt az arcán. Az idősebbek tartották a mértéket. Rancsó Dezső nagyon sokáig volt fiatal, de most ehhez a szerephez előnyösen megöregedett. Tahi Józsefet meg kell említenem, akit rég nem láttam, milyen ősz lett! Pincért játszik, szívesen néztem, régivágású, tartásos színész. És akkor még volt az is, hogy az éttermi asztalnál egymással szemben ült Haumann Máté és Fillár István, mindkettejükben láttam egyúttal a saját apjukat is, annyira hasonlítanak rájuk. A nézői élmény nyitja persze az, hogy én vagyok öreg, és ezért látom bele a színészekbe adott esetben mindenféléjüket; apjukat, anyjukat, elmúlt évtizedei(n)ket.   

vissza a lap tetejére

11. szombat

     Nem ismertem John Boyne Barnaby Brocketjét, amely gyerekregény alapján a Budapest Bábszínház Szabadesés avagy Barnaby Brocket kalandjai a felhőkön innen és túl című vertikális bemutatója született, Lázár Helga szellemes szcenikai és bábos megoldásokat is mutató rendezésében. De meglepett, hogy témáját tekintve mennyire illeszkedik az előző napi Pacsirtához. Itt is egy kellemetlenül nem átlagos gyerekről van szó – Barnaby születésétől kezdve lebeg, úgyhogy sétáltatni is csak úgy lehet, ha zsinóron tartják, mint a gázos lufit. Jogász szülei annyira restellik, hogy az anyukája szélnek is ereszti őt a tengerparton, amikor az egyébként okos és jóravaló kisfiú 9 éves lett. Ekkor már túl voltak azon, hogy besuvasztották őt egy zárt iskolába, ahol az sem publikus, kik a szülei a különböző fura gyerekeknek.

     Persze szép tanmese ez a másság el nem fogadásáról, illetve elfogadásáról, de akkor is különösnek találom, mert tapasztalataim szerint a szülők szeretni szokták a gyerekeiket, legyenek akármilyen gázosak is. Mondjuk az nagy szerencse, ha a gyerekek (nemkülönben a szülők) olyanok, hogy kicsit sem kell szégyellni őket. Jut eszembe, nem is tartom magamban tovább, hogy Annamarit januártól előléptették, és ő lett a főtréner, vagyis ő a szakmai vezetője az amerikai kontinensen (Alaszkától a Tűzföldig) dolgozó összes Axa biztosítós trénernek.

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

     A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Mesél a bécsi erdőjének termékeny, drámai feszültségét elsősorban az adja, hogy élesen, szögesen, szúrósan ellentétben áll egymással az előadás képi világa és mindaz, ami lezajlik. Bárányfelhős ég, élénk, mesés színek, harmonikus ívek, gömbölyded formák – Zöldy Z Gergely díszlete –, és közben az emberek belül már csontvázra pusztultak. Jószerével más sem maradt belőlük, mint az önzés és a rettegés, a jeges félelem a magánytól. Mondjuk a második rész elején az eljegyzésből dezertált Marianne és Alfred besétálnak a színre a babakocsit tolva, már-már idilli kép, de két perc múlva világosan látjuk, hogy szerelminek hitt kapcsolatuk a végét járja. (Közben itt-ott csendes figyelmeztetésként bevillan a horogkereszt. Hol smukk-ként, hol egy pulóver mintájaként, hol revülányok mellbimbóján.)

     Fehér Balázs Benő rendező főleg avval győzött meg engem ebben a munkájában, hogy mennyire jól látta: pontosan ez a két fiatal kell Marianne és Alfred szerepére. Józsa Bettina a már szinte ijesztő törékenységével, könnyes hangjával, átszellemült énekével. És Szalay Bence, aki hozza Alfrednak egyszerre mindenét: fiús bájú mosolyát, szemre férfiasságát, elemi puhányságát, felszínes kedvességét, alapvető gátlástalanságát. Különösen tetszett nekem Széles Zita a trafiktulajdonos Valéria szerepében: érzékenyen, telítetten, zaklatottan megélt alakítás. Sokan jönnek még színre, s én elégedetten, sőt büszkén néztem a nyíregyi társulatot. Ahogy azt tőlük megszokhattam, mindenki szépen odateszi magát a legaprócskább szerepben is.

     Pocsék egy út volt hazafelé a ködben. Pont, mint odafelé.

vissza a lap tetejére

13. hétfő

     Hogy a celldömölki Soltis Lajos Színház és a k2-s fiúk jó páros, jó hármas, jó sokas, azt már eddig is tudtuk. Passzol egymáshoz a szeleverdi humoruk, a lendületük, a féktelen játékosságuk. Újabb alkalom meggyőződhetni erről: Fábián Péter és Benkó Bence a Liliomfit vitte velük színre. Vagyis a Liliomfit játszó Liliomfit, a Boráros tér környékéről indulva, élő zenével és a halhatatlan komikus helyzetekkel. Megnyerő, sőt több helyütt kicsattanó 100 perc, jómagam két ízben már-már hahotáztam. Egyszer amikor Temesi Zsolt Kányaija nagy összeomlásában levette szemüvegét, mint Hitler A bukásban. Másszor amikor Pesti Arnold Liliomfija nemzeti futballistát játszva szimulálta, hogy felvágták.

     A végére szép felemelően odaért az előadás, ahol vagyunk. Míg énekelték a játszók Petőfi Színészdalát, szorgos díszletezők elhordták alóluk a színpadot, a színházat.

     Egyébként azt hiszem, hogy semmi nem ébreszthet nagyobb vágyat az egyszerű-egyszeri nézőben a színházcsinálás tevékenysége iránt, mint az, ha a celldömölki teátristákat akcióban látja.

vissza a lap tetejére

14. kedd

     Erre ébredtem máma, hogy ezek így benéznek. El vagyok ragadtatva a berlini Collegium Hungaricumtól; befogadott egy-két színháznézős napra-éjszakára. A Wizzair kevésbé bizonyult támogatónak; több órás késéssel indult el Pestről, de azért szerencsére nem fenyegette az estét. A Deutsches Theater Kamaraszínházába mentem – az előtérben tágas terek, fotelok, csocsó!, színháznéző lányok játszanak vele. Német változat. Odabent piros fényben úszó, 220-250 férőhelyes, rendesen emelkedő nézőtér, a függönyre The End vetítve régi filmek számos verziójában. Der tempelherr a darab címe (magyarul talán Templomos lovag vagy egyszerűen Templomos), Ferdinand Schmalz műve, aki fiatal, jelentékeny kortárs szerző, ezt Dömötör Andrástól tudom. (Ő nekem amolyan idegenvezetőm itt, a távolból, mert épp Figaro házasságát rendez Hannoverben.)

     Elrohadt, elpusztult színházak szívszorító képeit vetítették elénk, úgyhogy amikor kibontakozott a színpadi forgón egy megdőlt, hatalmas rom és az öt, fényes, színházias jelmezes szereplő látványa, akkor azt gondoltam, hogy a színészek ebben a már-már oratorikus formában a színházat gyászolják, az életüket, és azt keresik-kutatják verbálisan, hogy hol, miként folytathatnák. (Nem értek németül. Magyar változat.) Milyen érdekes, gondoltam, hogy a színházi előadások, amiket látok esténként, néha mintegy folytatják egymást. (Vö. az előző napi Liliomfi.) De aztán fel-felsandítva a kivetített angol szövegre megállapítottam, hogy nem színházról van szó. Egy építész a főszereplő, aki templomot épített és eluralta az építkezés, úgyhogy a lehető legnagyobb dolgokat taglalják itt hőseink, az építész és a családja, metaforikusan, filozofikusan, egyvégtében a színen állva ebben a tőről metszett szószínházban, amelyet látványos, vetítéses képekkel teatralizál Philipp Arnold rendező. Volt ötük közt egy színésznő, Linn Reusse, aki nem nyugodott, folyton eljátszott valami teljesen érthetőt és élvezhetőt: hol női rivalizálást, hol házastársi aggodalmat például. Rajta volt a szemem.

     Félház követte végig az előadást (jegyár: 25 euró), akadtak, akik menetközben távoztak. Én váltakozva senyvedtem és irigykedtem.        

vissza a lap tetejére  

15. szerda

     A Schaubühnében* három előadás is ment este, különböző kezdési időpontokkal. Thomas Ostermeier rendezésén volt a helyem. A Hedda Gablerje nem egy mai csirke, 2006-ban született, azóta járja a világot, aratja a babérokat. Ehhez képest meglehetősen frissnek és elevennek mutatkozott tegnap, és olyan lábdobogásos sikert aratott, mint egy főiskolás vizsga. Mai Ibsen ez, mobiltelefonnal és laptoppal, úgyhogy vicces is kicsit, amikor Hedda kalapáccsal semmisíti meg Lövborg művét a számítógépével együtt. (Pedig az is elég lenne, ha ráöntené a Veuve Clicquot pezsgőt, amit fogyasztanak.) Láthatólag nem érzéketlen a német fordítás, illetve a produkció a humor iránt.

     Tesmanék háza egy négyzet alakú dobogón áll, az forog. (Mondjuk örülök, hogy nem az első sor közepére sorsolt a jegyem, mert akkor alig láttam volna a játszókat attól a két, nagy köteg tényirodalomtól, amit a tudós Tesman letett a négyzet csücskére.) A teraszra néző üvegfalon csorog az eső, és tükröződik rajta minden szereplő. Felül is ferdén elhelyezett tükör zárja a színpadképet, és ez a többszörös tükröződés alapeleme az előadásnak: senki nem bújhat el sehová, kínosan mindenki láthat és lát mindent, legfeljebb nem érti, mi történik.

     Kiválóak a színészek. Katharina Schüttler minden porcikájával, idegenkedő nézésével, nyakbirizgálásával, lábtartásával pont olyan, amilyennek Heddának lennie kell szerintem. (A cigaretta hiányzik az ujjai közül.) Hogy segítsek elképzelni: Bohoczki Sára lenne efféle Hedda, mint amilyen ő. Lars Eidenger Tesmanja kamaszosan magas, áthatóan és esengően világos a szeme. Kay Bartholomäus Schulze megöregedett Lövborgja nem átall véres fejjel, zavaros szemmel, részegen, minden eleganciáját levetve zokogni Heddának, az ősz Julje néni pedig kalap helyett Paris feliratú napellenzős fejpántot hagy a kanapén. Megjegyzem, még a kanapé is nagyot játszik.

* Erotisch, politisch, moralisch et cetera – hirdeti homlokzatán.

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

     Dömötör Andrásnak több színházban több rendezése is megy Berlinben. Az én itteni három napomra a Mephistoland esett, amit a Gorkij színházban játszanak évek óta. Nem a klasszikus épületében, hanem mellette a Konténer nevű játszóhelyen, ami kívülről valóban konténerforma. Igazi alter helynek nézem, sorban állva a befutós beeresztésnél. Belül korrekt, rendesen emelkedő nézőterű, 160-170 férőhelyes kisszínház. Teltház, jól mulató közönség, a végén zajos siker. A darabot Dömötör András, Laboda Kornél és Benedek Albert írták, az előadást 2016-ban mutatták be, azóta nyilván egyre időszerűbbnek tűnik, ámde nem mesélem el itt, bocsánat, mivel megírom a fidelio.hu-ra.

     A berlini estékről számoltam be, ami meg a nappalokat illeti, szerencsére van egy internetes naplóm, amiből kinéztem, hogy mi lett eltéve későbbi megtekintésre a legutóbbi, 14 évvel ezelőtti berlini látogatáskor. A Zsidó Múzeum. Ami ott látható, az igen impresszív: labirintusszerű, ferde vonalakat kiadó, nyomasztó fehér-fekete folyosók, a sötét ablakvitrinek mögött személyes tárgyak és személyes történetek a harmincas-negyvenes években Németországból kivándorolni kényszerült zsidókról, valamint azokról, akik az övéik közül itt maradtak és aztán elpusztították őket. Fényképek. Levelek. Világot járt hanukija gyertyatartó. Kávéscsésze. Az egyik folyosó végén ajtó nyílik a sötét, ablaktalan holokauszttoronyra. Nem is tudni, hogy kint ez vagy bent: hallatszik tompán az utcazaj, hideg van. Ferdén magasba törő sötét falak, a teteje is feketeség, a szögek találkozásánál éles fehér fény. Erősen visszhangzik, kipróbáltam, nem volt ott más, felkiáltottam Stuber nagyapát.

     Az állatkertről majd holnap.

vissza a lap tetejére

17. péntek

     A berlini állatkertben az a leghelyesebb, hogy az állatok szép, nagy területét kifejezetten otthonosan alakították ki. Kinek-kinek szülőhelye szerint, nyilván hogy ne legyen honvágyuk. A kicsit bután néző bölények köré igazi amerikai környezetet építettek, épp csak néhány indián tipi hiányzik. Az óriáspandák portáján pedig pagodás épületek, színes lampionok, és kínai zene szól halkan, hangulatosan. Néhány hónappal ezelőtt születtek pandaikrek, egyelőre nem láthatóak szabadon, bent tartózkodnak valahol a házban az anyukájukkal, de közvetítik őket. A papa, Csiao Csing hivatott kint grasszálva kielégíteni a látogatók érdeklődését. (A pandák, bárhol éljenek is a világ állatkertjeiben, a kínaiak tulajdonát képezik, a szaporulatuk is. A két kicsi berliner bocs is kínai kölcsönpanda tehát.)

     Tegnapra már elég sok kilométer került a lábamba, több nemigen fért. A Collegium Hungaricum egyébként a legjobb helyen van, speciel a Gorkij színházig kevesebbet kellett mennem, mint itthon a Pestibe vagy a Katonába, ami azért nagy szó. (Kis lépés.) A Múzeum sziget direkte láb előtt terült el. Úgyhogy kiválasztottam egy múzeumot, a Régi Nemzeti Galériát, annak is csak egyetlen termét nézni meg, amelyikben Caspar David Friedrich festményei vannak.

     Jó, hát lefelé csattogva a harmadik emeletről még összefutottam evvel a Renoirral, amelyik megállított, mert eléggé ilyen voltam 13 éves koromban.

     Az éjfél már Pesten, a házunk kapujában ért.

vissza a lap tetejére

18. szombat

     Andrzej Bubień rendező A viharról: „Ez a darab a felháborító hálátlanságról, ravaszságról és erőszakról szól, ugyanakkor fontos gondolatokat közvetít a művészet és a művész mai világban betöltött szerepéről. A csoda – messze nem az emberségesség szinonimája. Egy ember varázserő nélkül is ember maradhat. Viszont a mágikus képességekkel bíró, de belső, lelki emberi tulajdonságoktól megfosztott személyt nem tekinthetjük egyértelműen a nagybetűvel írt Emberi nem képviselőjének. Addig létezünk, ameddig az emlékünk fennmarad. De a legszörnyűbb, ha elkezdjük az emlékezetet korlátlanul manipulálni.”

     Persze rég rossz, ha az ember a színlapról tudja meg, mit akart a rendező. (Már ha ez a színlap az az eset, hogy megtudja.) A Nemzetiben A vihar úgy kezdődik, hogy a rivaldánál cipők sorakoznak, és a Mirandát játszó Szász Júlia e.h. némelyikbe belelép. Erről az árva cipősorról nekem nem hajótöröttek jutnak eszembe, hanem csakis a Duna-part. A színpad hátuljában nemzetis székek sorai, Horváth Lajos Ottó ott ül. Úgy fest, mintha ő a Gobbi Hilda Színpad nézőteréről nézné a történteket, mint egy Prospero nevű rendező. Erős jelenléttel egyébként. De ezek voltak az utolsó olyan pillanatok az előadásban, amikor egyáltalán értelmezni tudtam valamiképpen azt, amit látok.

     Végtelen monotónia, jövés-menés, szövegmondás, vetítés, zene (a zene jellegénél fogva külön is álmosító). Dinamikailag kiugró rész Miranda és Ferdinánd menyegzője, lakodalmassal, ricsajjal, női ruhába öltöztetett Trinculóékkal. Úgy éreztem, Prospero rosszul adta férjhez a lányát.

     A premieren talán nem sikerült jól a szünet, mert azóta kivették. Nyilván hogy ne léphessünk le. De épp csak a szünetet húzták ki, előtte a felvonásvég érzékelhető, valamint maradt a második rész indításának ráérős, lassú pepecselése is. Két óra húsz perc, egyben. Szerencséje a Nemzetinek, hogy a nézőivel nem kell számolnia.

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

     Arra jutottam a Katonában: jó, hogy jött Bocsárdi László kívülről, és megcsinálta most ezt a Tartuffe-öt, amely egészen más, mint amilyen a belüli rendezőké lenne. Egyszerre időtlen és modern, éles és csupasz, egyszerű és extravagáns, univerzális és helyi érdekű, szigorú és szórakoztató. (Az az érzésem, hogy a humor területén Bocsárdi nem áll két erős lábbal szilárd talajon, de még ennek is lett előnye: itt-ott burleszket vagy blődlit is beengedett.)

     A színpadi tér egy fémfalú cella, mindent kihűt, elhidegít. A kémlelőablak parádés antréja, hogy amikor a fotocellás ajtó kinyílik, akkor méretes kereszt áll a házhoz. Nincs ebben a díszletben semmi otthonos mindaddig, amíg meg nem látom az ajtó mögötti falakra festett madarakat.

     Ebben a házban senki nem akad, aki már felnőtt volna. A gumicsontú Keresztes Tamás lenyűgöző háromszemű Tartuffe-je úgy mozog (emeletes edzőcipőben), mint egy hiperaktív gyerek. De Máté Gábor Orgonja is infantilis, nemcsak a bizalma és rajongása jelzi ezt, hanem az is, amennyire nem tud és nem akar kommunikálni a családtagjaival. (Pedig a lányát, Mészáros Blanka Marianne-ját még szereti is, ezt, esküszöm, látom rajta.) Érdemben beszélni nem képes senkivel. Csak közölni. Ónodi Eszter akkor van elemében Elmiraként, amikor el kell játszani Tartuffe elcsábítását, asztal nélkül.

     Bocsárdi Magor zajzenéje helyenként olyan, mint amikor a Jumanji társasjáték dobozában dübörögnek az elefántok. Nem ígér semmi jót.

     A vége… Hát tulajdonképpen már 1992-ben ilyen volt a Tartuffe vége, Kapás Dezső rendezésében a Kamaraszínházban, amikor a Rendőrbiztos szavai nyomán az akkori miniszterelnökig szálltak a nézők gondolatai. Bár akkor más úton jutottunk oda. A hatalom deus ex machina eljárása itt most elsősorban a kommunikációról, a propagandáról szól,  és persze csöppet sem megnyugtató. Ráadásul a véresre vert Tartuffe-nek csak két szeme csukódott le, a harmadik nyitva van és örökre rajtunk marad.

     Ui.: Akarok olyan felmosószettet, amilyen Bánfalvi Eszter Dorine-jának van.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

     Elmulasztottam említeni, hogy szombaton a Jurányiban láttam a Vaskakas Bábszínház félelemügyi szakelőadását, A manógyárat. És nem tettem még ide, amit az operettszínházi János vitézről írtam.

     Valamelyik hajnalban Berlinben az ágyból észrevettem egy madarat, amelyik nemigen haladt. Arra lettem figyelmes a szürkületben, hogy szárnyal, csapkod, forog, repked az egyik háztető fölött, de mégis egy helyben marad. Lassan kivettem a képből valami hajladozó ágat vagy zsinórt is. Minden jel arra utalt, hogy az a madár csapdába esett, beleakadt valamibe, ami nem engedi. Ez meglehetősen rossz érzéssel töltött el. Végigvettem, mit tehetek érte. Hát semmit. A visszaalvásnak viszont lőttek. Egészen ki kellett világosodnia ahhoz, hogy meglátsszon, az a madár nem igazi. Talán kartonból készült, egy hosszú, antennaszerű botra volt rákötve, és a szél hányta-vetette. Jó játék, hülyegyerek.    

vissza a lap tetejére

21. kedd

     Megnéztem felvételről a zalaegerszegi A windsori víg nőket, Csiszár Imre rendezésében. Háát… Kicsit dermesztő. Mindazonáltal tartalmaz színészetet nyomokban. Helyenként egy-egy figyelemreméltó hang. Vagy egy elképzelés. Vagy valami ambíció. Megnéztem felvételről a szolnoki Lóvátett lovagokat is, Molnár László rendezésében. Háát… Abban még annyi sem. Aggodalmat ébresztett bennem ez a produkció a szolnoki társulatot illetően. Ugyanis ezt a vígjátékot, ha érdemes bemutatni, ha várható tőle egyáltalán valami, akkor annak a négy párt alkotó nyolc fiatal a záloga. Hogy harapni kész fiatal színészek az ifjúság szerelmi hevéből és lendületéből kihoznak valamit. Mármost nem átallottam áttanulmányozni a szolnoki szereposztást, és megállapítottam, hogy a szerelmi fogadalom körül tanácstalankodó 4+4 szereplő átlagéletkora 46,1 év. Ilyenkor a szerencsésebb emberek már nagyszülők.

     Az időnél, kornál maradva épp passzol ide, hogy elmentem a Puksinba a Boldog idők című filmre. (Mondjuk a La Belle Époque helyett a magyar cím szánalmasan szimpla, de ne akadjak fenn ezen.) Á, szóval ilyen, amikor a franciák megcsinálják a Játsz/ma – na, az is milyen béna magyar cím –, a The Game filmjüket! Jó volt nézni. Szívre menő mozi. Természetesen a világ összes nézőjével egyetemben én is elgondolkodtam azon, hogy mihez kezdenék, hová mennék időútra vagy időútjátékra. Ez például egy vonzó opció számomra: 1940. március, New York, 44. utcai Színház, ahol a Liliomot próbálják a szerző jelenlétében, Ingrid Bergmannal Julika szerepében. (Ó, fotót is találtam!)    

vissza a lap tetejére

22. szerda

     Székelyudvarhelyen tegnap kezdődött a III. MAFESZT nevű színházi szemle. Öt romániai magyar társulat vesz részt azok közül, amelyek négy éve megalapították a Magyar Színházi Szövetség nevű erdélyi szakmai szervezetet. Én meg jöttem és beszámolok róla az art7.hunak. Úgyhogy itt majd csak óvatosan írok.

     Vásárhelyig a Wizzairrel, onnan kocsival, és esküszöm, hogy Dózsa György nevű településen is áthaladtunk, bár nem találom nyomát a térképen. Parajd, Korond, az jól látszik, hogy ezek a helyek idegenforgalomból élnek: az országút mindent áruló boltokkal van kikövezve. Megérkezvén a főtéri kis szoborparkról rögtön azonosítottam a várost, jártam itt 2013-ban.

     A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház kezdte telt ház előtt Pirandello IV. Henrikjével, amiről van egy halvány, nem emlékezetes emlékem a Radnóti Színházból 2005-ből. Victor Ioan Frunză rendezte ezt az előadást az igazgató Balázs Attilával a címszerepben, Adriana Grand látványos díszletében. A színpad előtt egy – ha jól számoltam – 14 fős zenekar helyezkedett el, a nézőtér első sorában ülő Cári Tibor olykor eléjük állt vezényelni, nyitányt játszottak először, aztán pedig gyakorlatilag felvonások közötti szüneteket. Ez a zenekar tulajdonképpen életmentő volt számomra az előadás két órája alatt. Nemcsak a zenélésük, de a példaadó figyelmük is, ahogy rezzenéstelenül, feszengés nélkül, érdeklődőn nézték a színpadon játszókat.   

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

     Nemigen lesz innen napi naplóbavalóm. Úgy jöttem, hogy három nap, három megírandó cikk, és szépen haladok is. A színház, ahová esténként járok, többfunkciós művelődési ház. Összefogással épült, az udvarhelyi dolgozók egyhavi fizetésüket ajánlották fel, a diákok pedig iskola után segédmunkásként szorgoskodtak. Ez az ötvenes években történt, ó, el tudom képzelni a lelkesedést…

     Tegnap egybeestünk a magyar kultúra napjával, nyílt egy kis színháziplakát-kiállítás a bejáratnál, beszédek, majd az itteni Tomcsa Sándor Színház A mi kis városunk-előadása következett. Vladimir Anton rendezte, a társulat méretéhez képest nagyszabású, nagyigényű, sokszereplős produkció. Ugyanakkor meghitt is, A mi kis városunk valamelyest az udvarhelyiek kis városa, és a személyességnek mindig van ereje, vonzása. Barabás Árpád játssza a Rendezőt, megörültem neki.

     Különben amióta a Boldog időket néztem a moziban, azóta színházban is egyfolytában időutazást látok. Pirandellónál ugye egy középkori német császárhoz rendezkedik és öltözködik be az egész személyzet, itt pedig a meghalt Emily Webb (megkapó alakítás Nagy Xénia-Abigéltől, vagyis Kőmíves Borókától*) mehet vissza a 12. születésnapjára. (Thornton Wilder – aki egyébként maga is játszotta színházban a Rendezőt – arra sajnos nem gondolt, amikor a darabot írta, hogy majd valaha Webb szerkesztőt mindenki webszerkesztőnek fogja érteni.)

     „A nézőtéren, a hátsóbb sorokban, előadás alatt, elájult egy hölgy. Előbb idegrohamot kapott, sikoltozott egy keveset, aztán hátradőlt ülőhelyén és elalélt. A jegyszedők az eszméletlen nőt kivitték a nézőtérről, fellocsolni” – ez nem most volt, hanem 1945-ben a Vígszínház A mi kis városunk-előadásán. Mátrai Betegh Béla kritikus kéthasábos jegyzetet írt az esetről a Fényszóró nevű, Balázs Béla főszerkesztette művészeti hetilapban.

* Kettős szereposztásban játssza a színház. Megnéztem a társulati tablón, kit láttam a két színésznő közül, és rosszul választottam, elnézést. (Hasonlítanak egymásra.)

vissza a lap tetejére

24. péntek

     Egyéb cselekedeteim: picike a szállodai szoba, úgyhogy a fürdőszoba melletti kis folyosón pokrócot leterítve kialakítom a gerinctornatermet, ha szűkösen is, és ide-oda beverve ezemet-azomat, megvan minden nap, ami kell. Sétálni is megyek, tegnap megkerestem a Székelytámadt várat, mert ilyen nevű nevezetességet nem lehet kihagyni. Az építését a székely köznép felkelésének leverése után rendelte el János Zsigmond fejedelem 1562-ben. Aztán lerombolták a székelyek, majd Bethlen Gábor a fejedelemsége idején újraépíttette. De a székelyek makacsok és nem tűrik külső hatalom várépítését Székelyföldön, úgyhogy 1706-ban megint lerombolták, akkor Csonkavár lett a neve, bár ma az is túlzó lenne, mert jobbára  csak a bástyái romjai vannak meg.

     Este Borisz Akunyin Sirálya a Csíki Játékszíntől, Albu István rendezésében, aki nálam jól jegyzett alkotó. Különleges az előadás látványvilága a díszlettervező Márton Erika jóvoltából, bútor gyanánt az ál-lólámpától a tehénzongorán át a medveszófáig mindenféle izgalmas tárgy látható, és a végén még az is kiderül, hogy van ennek értelme.  (A darabról itt volt már szó.)  Némiképp olyan az előadás, mintha Poirot-filmparódia lenne. A színlap szerint Bogdán Zsolt játssza Dorn doktort, de Kozma Attila lépett fel helyette, ami engem fájó csalódásként ért. Nem mintha nem respektálnám Kozma Attila alakítását, ő itt a legeszközgazdagabb színész. De határozottan és kedvvel készültem Bogdán Zsoltra, és nehéz volt váltani, mint Sipos Lajosnak átállítani a gyomrát a bornyúvesésről.

vissza a lap tetejére

25. szombat

     Táncos nap volt a tegnapi, Györfi Csaba köré tekeredve. A Ki vagy te, táncszínház? című produkciót a Nagyváradi Táncegyüttestől amolyan beavató táncszínháznak is tekinthetjük, beszélt Györfi Csaba, kérdezett, táncjelenetek, szólók, kettősök között. Ebből megállapíthattam, hogy a többi nézők, a megnyilvánulók, nyitottabbak nálam. Koraeste a Vakfolt című táncprodukciót adták elő a nagyváradiak, Tőkés Imola rendezésében, Tőkés Imolával és Györfi Csabával, sok szétkent festékkel. Aztán A tavasz ébredése következett a szatmárnémetiektől, Györfi Csaba rendezésében, egy összeszedett, vérpiros előadás.

     Annyit táncoltak tegnap, elfáradtam belé. Ideje hazamenni már.

     A Hotel Küküllő bejáratánál egy állványon panaszkönyv és emlékkönyv fekszik egymás mellett, egyforma bordó szép könyvek. Bele kellene írnom, hogy hálás vagyok a minden igényemet kielégítő svédasztalos reggelijükért. Talán majd legközelebb. Adieu, Küküllő.       

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

     Délelőtt még megnéztem a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának Toldi-előadását, Bartal Kiss Rita rendezésében. Egy zenész, egy zenész-színész és két színész, az egyikük egész estét bársonyosító hanggal. (Sorrendben: Varga Imre, Csepei Róbert, Daróczi István és Hanyecz Debelka Róbert.) Értetlenül figyeltem, mennyire túlbiztosították az egészet – magyarázatok, összefoglalások, vetítés a Daliás idők című rajzfilmből –, mintha ennél kevesebb-ben nem hinnének. Pedig a cseh vitézzel a párbaj ékesen bizonyította, hogy a zene, a két színész és a kreativitás bőven elég, több se kell. (A párviadalt asztalnál játszották el, a kezükkel. Az ujjaikkal mint lovakkal szaladgálva, a másik kezükben tartott bicskát meresztve egymásra.) (Ezt, hogy eszembe jutott, muszáj idetennem.)

     Az autóút Vásárhelyig ilyen-olyan falvákon vezet (Csókfalva is van), Farkaslakát, Tamási Áron szülőhelyét külön megnéztem, gazdag falu, látszik az épülő házakon is. Szénégetők, kürtöskalácsosok és busztársaság – ezek hozzák ott a pénzt. (Én meg csak viszem.)

vissza a lap tetejére

27. hétfő

     Nincsen az rendben szerintem, hogy a Műcsarnokban egyetlen pénztár működik. Nem úgy, hogy csak egy tart nyitva vasárnap délben, hanem egyáltalán: a csinos faházikóban, ahol lenne helye három pénztárablaknak is, mindössze egy van. Így aztán, bár nem volt különösebben hosszú a sor keresztben az aulán, mégis 20-30 percig kellett benne állni. Számlát kérni nem is mertem, nehogy megverjenek a hátrább lévők, így is kicsit türelmetlen volt mindenki. Keleti Éva Élet/kép című fotókiállítását néztük meg. Nagyszerű, hogy mennyi remek portrét készített, és pláne hogy évtizedek múltán újra lefényképezett, akit lehet. (Azt reméltük, hogy lesznek előadásfotók, de azok nem voltak, csak táncműfajban.) A legnagyobb szeretettel Kálmán Györgyöt néztem fekete kalapban, piros pöttyös bögrével a kezében. Az egy Új Tükör-címlap volt a nyolcvanas években, egy időben kint volt a falamon a szerkiben, ahol dolgoztam.

     Este a József Attila Színházba mentem a Shirley Valentine-ra Ildikóval, aki szintén szereti Vándor Évát, nekem pedig régi adósságom az alkotókkal szemben – a rendező Cserje Zsuzsát illetően már sajnos posztumusz –, hogy lássam ezt a sok éve futó produkciót. Milyen helyes benne Vándor Éva! A humor hangjai helyenként hernádijuditosan szólnak belőle. Több mint tíz éve játssza ezt a monodarabot, és az jutott eszembe, mennyire jó lenne, ha közben az idő múlásával növelné a főhősnő életkorát a sajátjának megfelelően. Tudják csak meg a nézők – akik tegnap este nem fiatalok voltak és teljesen meg lettek hódítva –, hogy nemcsak a 47 éves Shirley Valentine akar még élő, érző nőszemély lenni, hanem a hatvanas is.  

vissza a lap tetejére

28. kedd

     Ezt írtam tehát Dömötör András berlini munkájáról.

     Ha hétfőn, a kedvezményes napon elmegyek a Puksinba, akkor ott válogatni is tudok a néznivalókból: a Különleges életek című francia filmet választottam. Egyértelműen Vincent Cassel miatt, akit a Gyűlöletben láttam először, a Bíbor folyókban szerettem meg, és legutóbb talán a Visszafordíthatatlannál találkoztam vele, aminél erősebb és sokkolóbb filmet életemben nem láttam, viszont nem is ajánlom senkinek megnézni, legalábbis ha nem akar onnantól kezdve mindörökké borzalmat, félelmet és viszolygást érezni a nagyvilág bizonyos teljesen hétköznapi helyszínein.

     Eric Toledano és Olivier Nakache filmje, a Különleges életek teljes mértékben valóság alapú: két – itthon talán úgy mondanák: – szociális munkás a főszereplője. Az egyik (Vincent Cassel) vallásos zsidó, a másik (Reda Kateb) muzulmán, de ez mindegy. Mindketten segítő egyesületet működtetnek. Olyan, súlyosan problémás, ön- és közveszélyes beteg gyerekekkel-felnőttekkel is foglalkoznak, akikkel a rendszer nem tud mit kezdeni. Ha az egészségügy befogadó velük szemben, akkor legfeljebb szedálják vagy lekötözik őket. Ez a két, engedélyekkel nem feltétlenül rendelkező civil szervezet viszont „egy beteg – egy gondozó” rendszerben vállalja őket, közben folyamatosan képezve a gondozókat, hogy legyen, aki felügyeli, elhelyezi, kíséri; tornázni, kirándulni, korcsolyázni vagy lovagolni vigye a beteget. A mindennapos megoldandó feladataikon kívül ellenőrök érkeznek vizsgálódni, hogy legális-e és megengedhető-e ez a működés, amelyben Cassel (és Kateb is) olyan, mint egy-egy Péter apostolnyi szikla, amire alternatív egyházat lehetne építeni.

     Azon gondolkodtam közben kicsit szorongva, hogy nálunk vajon vannak-e ilyen szervezetek és ilyen emberek. (Ilyen emberek gondolom, remélem, igen.) De abban egészen biztos vagyok, hogy vizsgálódókból, ellenőrzőkből, keresztbetevőkből nincs hiány.   

vissza a lap tetejére

29. szerda

     Koldusopera a Latinovits Színházban, Fehér Balázs Benő rendezésében. Szép vállalás Budaörsön. Olyan az előadás, mint egy vízisikló. Hideg és csúszós. Brasch Bence játssza Bicska Maxit, azonnal megnyugtató ránézni és ráhallgatni. Rögtön lehet tudni, hogy jó kezekben vagyunk, jó kézben van nála a karakter, a feladat. Nyilván áll az egész mögött egy vizuális elképzelés, abból gondolom, hogy a kopaszt hajasították és a hajast kopasznak parókázták. Van valami kellemetlen a zenei részben, a songok hangjában, de nem arról van szó, hogy nem tudják elénekelni, mert zömmel de. A színészek – Kurta Niké, Ilyés Róbert, Takács Kati, Chován Gábor és a többiek – elég sokféleképpen játszanak, és a teljes kínálatból számomra az a legátütőbb, legmeggyőzőbb és legbrechtibb, ahogyan Spolarics Andrea adja Kocsma Jennyt. Az a tónus, az az energia, az az előadásmód.

     Nem folytatom, mert felvetődött a kritikaírás-megbízás, de még nem tudom.

     Hazajöttem, első dolgom volt felütni a neten a Budaörsi Infót, hadd lássam, miként ítélt az előadásról a helyi lap Adams aláírású kritikusa, akit olvasni mindig élvezet számomra.  Ó, igen: „…a majd’ kéttucat szereplő tisztesen betölti a fizikai és szellemi teret, ami vitathatatlan előnye a színház atmoszférájának a síkhoz kötött konkurens médiumokkal (TV, mozi) szemben.

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

     Ványává rövidült Ványa bácsi-előadás szerepel a Katonában a torinói Teatro Stabile vendégjátékában, Székely Kriszta rendezésében. Felment a függöny, egy üvegdobozt láttam a színpadon, amely Szonya Szerebrjakova birtokán zárt verandaként szolgál. Hűtőszekrény, koszos légkondi, morzsaporszívó, táskarádió, vízforraló, filteres tea – igen, így főztek teát :-) –, de az első, amit a részletes-alapos-kánikulás-hangulatos színpadképből felfogtam, az mégiscsak az volt, hogy mikroport van ragasztva a színészekre. Nem szeretem, amikor bármit raknak a színészek és közénk, ám idővel beláttam, hogy ez itt most többet ad, mint amennyit elvenni látszott eleinte. Termékenyen használták az üvegfalakat, lett hozzá minden szereplőnek egy-egy elengedett, szétfolyó arca, amivel csak úgy bámult ki néha. Például ahogy Asztrov zsebre dugott kézzel nézte, amint a tehéncsorda surround hanghatással hazatér. (Egészen pazar az előadás hangkulisszája.)

     Nézői tapasztalataim szerint Székely Kriszta jól dolgozik a színészekkel. Jól is választotta meg őket itt, a karaktereket a darabhoz. És jól is játszanak.

     A feliratozott olasz „fordításnak” feltűntek érdekes elemei, például hogy Szerebrjakov nem nyugalmazott tanár, hanem visszavonult filmrendező, akiről későn derült ki a családja számára, hogy sosem volt tehetséges művész, máig egy évtizedekkel ezelőtti filmjéből próbál élni, amúgy azt a filmet sem értette senki. Asztrov doktor pedig nem pusztán természetvédő amatőr erdész, hanem érvekkel és adatokkal felvértezett klímavédelmi harcos. (Egészen csehtamásosan pislogott a negyedik felvonás búcsújelenetében, korántsem ide nem illő módon egyébként.)

     Ványa szerepét nagyon nehéz lehet eljátszani önsajnálatba süppedés nélkül. Ennek a torzonborz hajzatú-szőrzetű férfinak ez nem is igazán sikerült szerintem. Hanem a szürke frottírköntöse telitalálat. Lennének melegen elismerő szavaim a bánatos madonna típus Jelenáról és a szép hajú Szonyáról is, de most mennem kell.

vissza a lap tetejére

31. péntek

     Ez volt tehát a Macskajáték részemről.

     Mentem tegnap 10-re A feltaláló című film sajtóvetítésére. Arra nem számítottam, hogy ennyire hosszú. Dél előtt pár perccel muszáj volt eljönnöm, így a film végét nem láttam. Ez talán mentesít is az alól, hogy beszámoljak, mert egyébként sem szívesen nyilatkozom egy bemutatás előtt álló magyar filmről, ha semmi jót nem tudok mondani róla. Márpedig félő, hogy szinte csak olyan szavaim lennének, amelyeket az alkotók talán bántónak vagy sértőnek találnának.

    Vallatás nyomán legfeljebb annyit árulnék el, hogy jobbára úgy éreztem magam a moziban, mintha reklámfilmet vetítenének. A képek, a zene, de mindenekelőtt a magas közhelytartalmú, simpla simplissima díjra érdemes dialógusok. (Példának okáért: Béresné, általában a konyhából: Féltelek. Béres: Bízzál bennem.) Úgy érzem, Gyöngyössy Bence filmjét még az egyébként jó színészek sem tudták megmenteni. Ha van értékelhető pillanat, akkor az az, amikor Monori Lili és Székely B. Miklós ülnek egy konyhaasztalnál. Különben a színlap nem tüntet fel látvány- vagy díszlettervezőt, csak jelmeztervezőt, pedig kellékekben azért akad egy-egy szép találat az 1960-70-es évek vonatkozásában. (Pl. némely kávéscsészék.)

     Fogtam néhány áthallásos mondatot, de aligha olyan időket élünk, hogy az ember ezeket nyilvánosan észrevételezze, nemde?

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra