Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2020. február

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

     Azért mentem a Három Hollóba, mert a Criticai Lapok e helyütt tartotta évi rendes összejövetelét. Ahogy ott ültünk, kiderült, hogy lent, alattunk egy Csongor és Tünde-előadás lesz mindjárt. Én meg olyan vagyok, hogy ha a közelemben váratlanul színházi előadás kezdődik, akkor azt megnézem. Mint utóbb csekkoltam, A Vadász Esélye Társulat lépett fel, amelyet tavaly alapított Budapesten három, Marosvásárhelyen végzett színházi alkotó. Bélai Marcel rendezte és hét fiatal játszta Vörösmarty drámájának leszűkített, kicsontozott változatát. Hát eleinte nem élveztem, gondjaim is voltak (pl. beszédtechnikaiak). Aztán idővel rájöttem, mi ebben a jó. Nyilvánvalóan elszántan érdekelhette őket, hogy mi közük nekik ehhez a fura, régies szövetű meséhez. De meg is találták: a szerelem. Erről szólt számukra, és ezt játszották el az archaikus szöveg ellenére mai modorban, a legsajátabb stílusukkal, divatjukkal,  gesztusaikkal, nyihogásukkal, röhögésükkel, zenéjükkel, öltözékükkel. Lényegében meggyőztek. (A nézőtéren, az első sor előtt feküdt egy nézőkutya békésen, nyikkanás nélkül. Ó! – gondoltam irigyen.) 

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

     Lassan már semmi perspektíva nem marad. Szemben eltakarták előlünk a Városháza tornyát, pedig onnan tudtam, hány az óra. A másik építkezés, már látszik, meghaladja majd a lebontott épületek magasságát. A tervrajz szerint még két szintet felhúznak rá, vagyis eltüntetik a szemünk elől Szomory Dezső Sütő utcai toronyszobáját, valamint a Bazilika kupoláját. Tehát többé nem fogunk tudni integetni egymásnak a Bazilika körkilátójáról.

     Ami meg a múltat illeti, ráklikkeltem a tíz évvel ezelőttre. Nahát.

     Andorai Péterrel sosem találkoztam, láttam színpadon, ott is valaki volt, eleve a korral tömbösödött alakjával és a világos, átható szemével. A nemzet filmszínészeként a művészete szerencsére megmarad. Egyet mondok (de lehetne kettő belőle), ami bevésődött: Berci az Eldorádóban. Nem pusztán ahogy lefordult a székről halva, hanem már életében is.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

     Jónevű brit szakember, Christopher Hampton írt monodarabot Brunhilde Pomsel Goebbels titkárnője voltam című önéletrajzi könyvéből, Zöldi Gergely fordította, Orlai Tibor mutatta be tegnap a Hatszín Teátrumban Molnár Piroskával, Máté Gábor rendezésében, Egy német sors címmel.  

     Rövid, érdemes este. Először is pont jó minőségű a szöveg, se le, se fel nem leng ki, nem olcsó és nincs irodalmivá stilizálva. Másodszor igen hálás vagyok, hogy nem terhelik az előadást rendezői rátétek, akciók, turbózások. A színésznő egy kerek asztalnál, a Cziegler Balázs tervezte 5XL méretű pompás olvasólámpa alatt előadja az idős, járóképtelen asszonyt, aki előadja a múltját. A lámpa fénye a meghatározó gyerekkor elmesélése alatt még halvány, a fiatal lány első voksolásakor kezd telibe világítani. A nő két ponton érzékenyül el a sírásig, nagyon is jellemzően pont ott – a személyes érintettségnél nincs nagyobb erő. A szövegnek bizonyos drámaiságot az ad, hogy hősnőnknek kezdettől fogva az a határozott álláspontja: ő nem tudott semmiről, nem követett el bűnt, csak végezte a dolgát a propagandaminisztériumban mint gyanútlan, tájékozatlan, beavatatlan gyors- és gépíró (és gyorshírhamisító). Csak hát okos, gondolkodó nő lévén maga is avval szembesül a monológjában, hogy fel-felfeslik a hazugságok mögül a való, és ilyenkor kénytelen ellentmondani magának. Alkalmasint nem is minket (?) akar meggyőzni arról, hogy nem felelős semmiért, hanem saját magát. Az a legnehezebb. A kérdőjel arra vonatkozik, hogy hozzánk beszél-e. Óhatatlanul úgy érezni, hogy ez a grandiózus színésznő átereszti a személyiségén ezt az asszonyt, ettől hat ilyen megbölcsültnek, közelinek és közénk valónak. (Az előadás nem erősít rá a jelennel való párhuzamokra, de azért ott vannak.) Alighanem az lenne az igazi, ha Molnár Piroska nem egy magasított színpadon ülne, hanem azonosabb térben, egy szinten lennénk. Begurítanák közénk, és úgy mondaná el nekünk a maga égetően tanulságos történetét.      

vissza a lap tetejére

4. kedd

     Jó, hát talán mégsem szabadna annyira tájékozatlanul menni moziba, mint ahogyan én szoktam befizetni hétfőnként a Puksinba. Azt persze tudom, hogy 1917 olyan év, amikor háború volt. De arra mégsem számítottam, hogy Sam Mendes (Akitől Egyszer Kabarét láttunk a Broadway-n) filmjében az egyik fronthelyről lövöldözések közepette elküldenek két brit katonát egy parancslevéllel, és akkor ők a film két órájában mennek lövöldözések közepette, hogy eljussanak egy másik fronthelyszínre, ahol szintén lőnek. Pontosabban a két futár egyike viszonylag hamar meghalt. Amikor később a másikra rálőttek és elsötétedett a vászon, akkor hirtelen érdeklődve felkaptam fejemet: az azért eredeti ötlet lenne, ha mindkét főhős meghalna, parancs nem lett teljesítve, a megmentendő 2. zászlóalj odalett, kész, the end. De hát nem így történt.

     Még a színészek sem tetszettek. Mondjuk az elején a félhomályos bunkerben annyira kevés volt a világítás, hogy nem ismertem meg Colin Firth-t. Csak gyanakodtam rá, hogy ő az.

     Kedves férjem egy csomó érdekességet és finom részletet talált ebben a filmben, de ő nem ír internetes naplót.   

vissza a lap tetejére

5. szerda

     Gyerekrablás a Palánk utcában Dunaújvárosban. Zenés családi nyomozás két részben – írja a színlap. Hát a zene, a betétszámok erősen meghosszabbítják az előadást – írom én –, miközben van dal, amely szerintem ordít azért, hogy kivessék a produkcióból. Ugyanakkor javára írom a Bartók Kamaraszínháznak, hogy ha már, akkor olyan kompetens színészeket is foglalkoztat, mint Siménfalvy Ágota vagy a zenés műfaj egyik féltitkos gyöngyszeme, Jegercsik Csaba, aki kitűnően énekel, kitűnően táncol és színész is. Anya-fia párost adnak, egyszer hirtelen átvedlenek revütáncossá (a lila, magasszárú fűzős takarítónőcipő marad), és pazar kettőst adnak elő. De a prímet mégsem ők viszik, még csak nem is Hajmási Dávid, aki kedves időutazónak tetsző, vonzóan szőke fürtös Hecseki Boldizsár, hanem a gyerekcsapat. (Szimpatikus módon egy kerekesszékes kislány-szerepet is alakít egy kislány.)

     A látványvilág erősen ránk küldi a nyolcvanas éveket. Nem is pusztán a korabeli reklámplakátokkal, hanem azzal a buhera jelleggel, amit a farost támlap, a fémállvány vagy a mászókára szerelt függöny sugall. Hátul a biztonság kedvéért vetítés – olykor szájbarágós, olykor szellemes –, de a bizonytalanság kedvéért félig takarják a színpadi építmények.

     Szemán Béla rendező vagy húsz gyereket igazított el ebben a gyorsan pörgő, sok jelenettel dolgozó történetben, akik amatőrök ugyan, de nem bántóan, nem zavaróan azok, tehát nem idegesítő a színpadi működésük. A legfőbb erényük, hogy átjön rajtuk a csapatszellem, a közös játék svungja és öröme. Egy rendesen megdolgozott, méltán sikeres produkcióként jegyzem be ezt a nagykönyvbe.

     A szünetben odajött hozzánk a rendezőasszisztens, hozta magával Gabnai Kati kollegina egy régi, értékes kötetét és dedikációt kért bele. (Mármint Katitól.)

     Lehet, azért, mert több száz kiskamasz társaságában töltöttem a délutánt, de mire este hazaértem, két pattanás nőtt a képemen.   

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

     Gábor Miklós születésének tavalyi centenáriuma óta időről időre szervezett egy-egy Gábor Miklós 100 estet a KuglerArtban Felvidéki Judit filmrendező, Gábor Miklós és Vass Éva barátja. Ezeken az alkalmakon a színészt idézik fel, vendégekkel, filmbejátszásokkal. Eddig hat program volt, harminc visszaemlékező művésszel. (Jut eszembe, kezd aggasztani, hogy Vass Éva hagyatékából még mindig nem jutott semmi pénzhez a Gábor Miklós-díj Alapítvány, pedig két hónap múlva itt az idei díjátadás ideje.)

     Most először tudtam egy ilyen estre elmenni. Öt meghívott részvételét tervezték, de hát az egyikük Andorai Péter lett volna, a másik kettőt megbetegedés tartotta távol. Felvidéki Judit szépen, alaposan felkészült, érdekes dolgokat vetített, az elején például egy összeállítást tapsrendekből. Jólesett látnom, hogy Gábor Miklós milyen felszabadultan, szinte szállva hajolt meg a Koldusopera végén. (Mindig az volt a benyomásom, nyilván elsősorban az írásai miatt, hogy ez az ember rágja magát folyton.) Elnéztem aztán a külseje változását. A kölyökképűeknek ritkán áll jól az idősödés, de neki szerencséje volt: egyre markánsabbá lett a feje.

     Gálvölgyi János ült ki a 30-35 fős közönség elé az első részben, és rögtön megnéztük ezeket a zseniális paródiáit. Elmondta, hogy ötször vagy hatszor látta a Hamletet Gábor Miklóssal, főleg azért, mert akkor még az hitte, az a színészet csúcsa, amit Körmendi János csinál Osrickként. Aztán jött egy hosszabb „Bezzeg a mi időnkben!”-blokk. A második részre Jordán Tamás érkezett. Mint megtudtuk Felvidéki Judittól, Jordán Tamás versmondása szerettette meg Gábor Miklóssal József Attilát. Gálvölgyi és Jordán, két „veszélyes” ember – úgy értem, nem korán végződött az este.

     Mint megtudtuk, Gábor Miklós elment Kaposvárra megnézni a Marat-t, és azt mondta utána Jordán Tamásnak, hogy csalódás számára ez az előadás. Megkönnyebbült sóhajjal fogadtam ezt a hírt. 

vissza a lap tetejére

7. péntek

     Történetesen láttam Győrben A vád tanúját Simon Kornél rendezésében, aki most a Játékszínben is színre vitte gyakorlottan. Felment a függöny a főpróbán, az illúziókeltőnek és elegánsnak mondható faburkolatú szobába belépett Sir Wilfried irodavezetőjeként Vadász Gábor öltönyben, órával, óralánccal, ugyanakkor borostásan, bő mellényben, elálló gallérú zakóban, ezen kicsit fennakadtam. De aztán túllendültünk, volt is rá időnk, majdnem negyed tizenegyig tartott az előadás, ami szerintem elfogadhatatlan. Úgy értem, a szórakoztató színház sose essen akkora túlzásba, hogy ne érjen véget tízig, itt is jócskán lett volna mit húzni. Elvileg mi nézők voltunk az esküdtszék, de nem bíztak bennünk; felvételről hű!-ket, há!-kat, morajt adtak a szánkba.

     De mondom, mi a jó: például Kerekes József milyen derék, rokonszenves másodhegedűs. Kocsis Dénes – akit eddig csak István a királynak láttam az Operettben – kitűnő találat Leonard Vole kényes szerepére: hihetően naiv, őszinte, megnyerő. Én is felmentettem volna. Lévay Viktória is megfelelt nekem Christine-nek, nemcsak a szép hosszú lába okán, de a hamis szőkeségét feledtető szenvedélyes fegyelmezettsége miatt is. És akkor még ott a nagyszerű Zsurzs Kati, a házvezetőnő tanú nagy szakértelemmel megformált kis epizódszerepében.

     Sir Wilfriedet Kern András játssza. Szeretjük és ismerjük a fád humorát, a dinamikai váltásait, a hosszúléptű járását. Hanem attól tartok, hogy a díszletet eleve úgy tervezték, legyen benne olyan rejtekhely Kern András térfelén, ahová berakhatják a súgót a főszereplő megtámogatására. Így sem ment zökkenőmentesen a szöveg. El tudom képzelni, milyen feszültséget kelthet ez a partnerekben; bármikor készen kell állniuk a verbális beavatkozásra.

     Ha megkérdeznék a tegnap esti közönséget, jól volt-e ez így, talán én lennék az egyetlen, aki azt mondaná: nem. Megjegyzem, a további nézők 8500 forintot fognak fizetni az ülőhelyemért.  

vissza a lap tetejére

8. szombat

     Újvidékről jelentkezem, ahol miniévadon látott vendégül kritikusokat a színház. Eredetileg három előadást néztünk volna, de az első – egy Dürrenmatt – valamiért elmaradt, így végül is ez egy két előadásos egyéjszakás kaland. (A Hasszán aga feleségét szívesen vettem volna még Urbán András rendezésében, de azt most nem kapjuk.) Piszkos Fred, a kapitányt láttunk érkezés után a kisszínpadon, Lénárd Róbert színpadra alkalmazásában és rendezésében. Tapasztalati alapon nem vagyok különösebben optimista, ha Rejtő Jenő színpadra viteléről van szó, és hát nem is igen cáfolt rám a produkció, noha igazán energikusan dolgozott a kilenc színész. Egyszer elmosolyodtam: amikor Ozsvár Róbert, vagyis Buzgó Mócsing egy Rubik-kockával játszott úgy, hogy autózott vele. Többet erről itt nem írok, mert a Criticai Lapoknak ígértem beszámolót.

     A főtéri szállodában helyeztek el bennünket – nyolc kritikus, teljes életkori skálán –, a hotellel szemben a szép főtéren az itt maradt karácsonyi bazár virít, amit leleményesen átminősítettek Valentin napivá. Az Újvidéki Színház épületét, amióta nem jártam itt, felújították, legalábbis kifestették kívülről. Meglepett kicsit, hogy itt még mennyországa van a dohányosoknak: mindenhol rágyújthatnak, az éttermekben csak asztalok szintjén választják el egymástól a dohányzó és nem dohányzó teret. A szálloda reggeliző helyiségében is így van, ami mondjuk már első blikkre (orrra, slukkra) sem volt kellemes, noha nem cigizett ott senki, amikor beléptem. Ettől a szokásrendtől nyilván nem függetlenül a színészek is alaposan telefüstölték – cigivel, szivarral, pipával – a kistermi előadást, úgyhogy ma reggel egy évtizedekkel ezelőttre visszautaló nosztalgikus érzet lepett meg: a pulóver, amit felveszek, büdös bagószagú.  

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

     Az Anna Kareninának szezonja van, csak az utóbbi időkben láttam belőle hármat. (A táncszínházi verziókat nem is említve, mert azokat nem látom.) Amikor az újvidéki bemutatónak előre híre jött, rossz néven vettem magamban, megmondom, hogy ott van a társulatban egy olyan színésznő, mint Elor Emina, akinek nagyszerűen illik ez a szerep, ám nem ő kapja, hanem Béres Márta, aki szintén remek színésznő, de nem a társulat tagja, és ez meg már milyen.

     Rendezőileg gazdagon hímzett előadás (a makedón Dejan Projkovszki munkája), színészi erőt is mutat, úgyhogy erről igazán lehet majd írni. Most így hirtelen talán csak annyit: először éreztem a Levint játszó Pongó Gábor láttán, hogy egy szerep teljesen összepasszolni tűnik vele, és ő telitölti élettel és személyiséggel.

     Újvidéknek van ám vára, illetve nem pont az övék, de majdnem: szemben, a Duna túloldalán lévő Péterváradé. Petur bán birtoka volt ez, úgy fortyogjon Dankó István. Aztán a vár persze ilyen-olyan kézre került, bajor, török, tartozott államilag ide-oda, ma vagy kéttucat etnikum lakja. Áll a masszív erődítményen belül egy szép, vasszerkezetű óratorony, ami télen késik, nyáron siet. Így járt a szilárd testek hőtágulása miatt, de amúgy is fordítva mutatja az időt, a nagymutató az órát, a kismutató a perceket, mert a Dunán lassan hajózóknak épp elég, ha annyit látnak, hány az óra.

     Volt itthon némi szerb maradványmukim (dínár), és most kiderült, hogy miután bevezették az eurót, már nem sokáig fogadják el, tehát el is kellett költenem mindet*. Utolsó kétszáz mukisomon partizános nyalókát vettem Máténak.

     Nem gondoltam volna, de éjfélkor egy álló órába telt átjönni a szerb-magyar határon Röszkénél.

* Lehet, hogy az eurótörténetben félreértettem valamit, de most már mindegy, elköltöttem a dínárt, egy húszasom maradt mutatóba.

vissza a lap tetejére

10. hétfő

     Ez volt tehát Udvarhelyen.

     Murakami Haruki 1Q84 című regényét olvasom élvezettel hetek óta. Nem tudtam, hogy három kötet, csak azt láttam elégedetten az Olvasgán, hogy százalékosan lassan fogy. Hanem egy fejezetnél hökkenten álltam az előtt, hogy hirtelen kellemetlenül megváltozott a szöveg stílusa. Gondoltam, ez talán magával a cselekménnyel áll összefüggésben – hiszen a történet központi eleme egy regény, amit átír az egyik főszereplő –, de utóbb megtudtam, hogy közben meghalt fordító.

     Mindenesetre úgy tűnik, hogy Murakami Haruki evvel a művével létrehozott valami olyasmit, mint a Kosztya Trepljov által megírt világszellem. Lefordították a könyvet több mint harminc nyelvre, elolvasta sok-sok millió ember, és lefogadom, hogy ők azóta mindannyian szemmel tartják a holdat, hogy hány van belőle. Újvidéken egy volt, arról tanúskodom.

vissza a lap tetejére

11. kedd

     Hétfő, mozinap: Kisasszonyok. Hát ez meglehetős csalódás volt számomra. Nem mondom, hogy nem láttam benne jó színészeket, mert akadtak. De régen, amikor Jean Austen-regényekből készítettek ilyesféle romantikus filmeket, akkor meg tudtak maradni normális időkeretek között, és tartózkodtak attól, hogy soha véget nem érőnek tűnő 2 óra 15 percben meséljék el a történetüket. (Hah, most megnéztem, és nincs is igazam! Az Értelem és érzelem 2 óra 20! El se hiszem. Akkor én csak az érzetről beszélek.)

     Emlékszem a Lady Chatterley szeretőjére, hogy könyv és film alakban milyen bugyborékoló izgatottsággal fogadta a közönség. Nagyon sok idő telt el azóta. Most a Dollár Papa Gyermekei társulat mutatta be a Trafónak abban a termében, amelyikben otthon vannak, az egy sornyi széken ülő nézők pedig óhatatlanul voyeurök náluk. Egy vacsoraasztal a központi díszlet, jószerével egész este emellett ül a férfitársaság – Schmied Zoltán, Földi Ádám, Szabó Zoltán, Ördög Tamás –, tekintet nélkül arra, hogy kinek-kinek a jobb, vagy a bal lába mellett zajlik épp nemi élet a földön. Kiss-Végh Emőkéék nagyon tudják ezt, ezt a stilizációba helyezett, végtelenül természetes játékmódot, ami egyszerre barátságos és nyomulós, befogadó és provokatív. A színésznő az előadás elején meggyújtja az asztalon álló tíz-húsz gyertyát, ez szolgáltatja a világítást. Milyen nagyszerű rendezői ötlet, milyen áldásos ez a nem is félhomály, hanem majdnem sötét – gondoltam –, még akkor is, ha emiatt sajnálatosan keveset látok Kiss-Végh Emőke vagy pláne Rába Roland arcából. De gondolhattam azt is, hogy Ördög Tamás rendező nem fogja ezt annyiban hagyni. Nem is. A vége a felszabadítás. Kinek hogy.

vissza a lap tetejére

12. szerda

     Elbuszoztam reggel a Budafok-Tétényi Művelődési Házba megnézni a zalaegerszegi Griff Bábszínház Hókirálynő-előadását, Szálinger Balázs átdolgozásában, Mihály Péter rendezésében. Van a hangulatában valami thrilleres – talán a bábok lyukas szemétől, a színektől, a fényektől, a hanghatásoktól –, ki is vittek a nézőtérről néhány kisgyereket, aki ordítva bőgni kezdett. Akár alkotói szándék nyomán, akár nem, de az volt a benyomásom, mintha Gerda és Kay férj-feleség lennének egy kihűlt, kiüresedett, megromlott házasságban, aztán jött a nő, akinek Hókirálynő a nickname-je, és el is vitte a palit. De végül minden rendbejön, nem válnak el.

     A válást mindig is helytelenítette a társadalom, nemcsak keresztény-nemzeti megközelítésben, hanem a létező szocializmusban is. Magyar Hírlap, 1970. április 11., Fahidy József cikkéből:

     A házasság és válás problémáival foglalkozó pszichológuscsoport álláspontja szerint a 25 év alatti fiatalok házasságkötése előtt célszerű lenne, ha az anyakönyvvezető a házasságkötés kimondása előtt beszélgetne a fiatalokkal életük addigi alakulásáról, jövő terveikről és arról: van-e létalapja a fiatalkorú házasságkötésnek. Az anyakönyvvezetők többsége nagy élettapasztalattal rendelkezik, és tanácsuk bizonyára sok fiatal élet kátyúba jutását megakadályozhatná.

     Az amerikai saspár persze együtt van, két tojást melengetnek, a héten várható a bébik világra jövetele. Remélem, idén nem lesz olyan szomorú februárunk, mint tavaly. Hajrá sasok!   

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

     Nagyon viccesen kezdődött a Végszó előadása a Rózsavölgyiben. Györgyi Anna felfokozott, kitett helyzetben Médeia monológját szavalta a színpad elejében. Egyszer csak megszólalt egy mobil a nézőtéren, mire a színésznő abbahagyta a szöveget, s dúltan lejött a közönség közé, megkeresni a csörgő telefont. Számos gyanútlan néző hangosan méltatlankodva reagált az incidensre, s felháborodva kérte számon az elszabadult telefonú nézőkollégát. (Aki azonban nem létezik.)

     Színész írta darab ez persze, színészekről szól, bulvárvígjáték, de hajlamos a melodrámával is kacérkodni. Dicső Dániel rendezte. Gálvölgyi János játssza a színész apát, igen jónak találtam, nem hajt nagyon a poénokra, és az önazonosság érzetét kelti. Színésznő lányát Györgyi Anna formálja meg, aki szintén játszotta Blanche DuBois-t A vágy villamosában, ahogy e darab hősnője – szép plakát hirdeti ezt a díszletnappali falán –, csak ő nem őrült bele. Úgy gondolom, Györgyi Anna személyiségéhez nem áll közel ez a fajta látványos színésznősség, a sztárallűr, a celeblét. Alighanem ezért dolgozik itt főként színésznő-sztereotípiákból, helyenként a paródia határát súrolva. Jószerével egyetlen pillanatig sem lehet azt hinni, hogy ez a színésznő most nem játszik, hanem őszinte. Talán ez a kettő nem is választható külön mindenkinél.

     A leglehetetlenebb szerep Csiby Gergelyé, akinek a színésznagyapa unokájaként, a színésznő fiaként és egykori gyerekszínészként kell titkárnak, idomárnak, börtönőrnek, ápolónak, mediátornak, súgónak, pincérnek lennie egyszemélyben, és még csak észre sem veheti a darab végéig, hogy nincs élete. Bajor Lili mutatkozik még a színen az egyszerű, tiszta, nagyszemű arcával, jó ránézni. 

vissza a lap tetejére

14. péntek

     A Radnóti A vágy-előadásáról.

     A ’90-es évek elején egy Kabaré-kritikában szóvá tettem, hogy a Sallyt játszó színésznő túlkoros már a szerephez. (Fú, ahogy most olvasom a cikket, ezen túlmenően fiatalos kíméletlenséggel bántam a színészekkel.)  „Az érett asszonyiság nem fér bele Sally figurájába. Ő huszonéves hebrencs, bolondos nőszemély, aki arról álmodozik, hogy színésznő lesz. Harminconéves korára vagy megvalósult ez az álma, vagy pedig iszákos konzumnővé strapálódott le. De harmincegynéhány évesen már biztosan nem lesz ott EZ a Sally EBBEN a Kabaréban” – írtam, és ezt a tételt ma is tartom. Úgyhogy mit mondhatnék most egy negyvenes Sallyről? Rendben, hogy ma már a negyvenes az új harmincas, de akkor is.

      A komáromi Jókai Színház Kabaréja szerepelt a József Attila Színházban, Rusznyák Gábor rendezésében. Kicsit olyan, mintha egy nagy, féktelen házibuliban mindenki előadná magát. Így fordulhat elő például az, hogy a Two Ladies-számot Sally és a lánynak öltözött Cliff játsszák a Konferansziéval. Származott kis dramaturgiai katyvasz abból, hogy a filmből és a darabból vett részek olykor ellentmondtak egymásnak. Holocsy Krisztina Sally szerepében jól énekel, tisztességgel táncol és teljes erőből játszik. Nem látom a színház honlapján a fordítót, de a dalszövegek helyenként rémesek szerintem. (Csak a győztes, az a nyerő, a többi mind hulladék – énekli Sally a Maybe This Time-ban.) Alan Cumming volt ilyesforma Konferanszié, mint Tóth Viktor. A szövegéből egy lelemény, talán valami vidambolcsessegek.hu oldalról, ami némiképp jellemzi is az előadást: A szerelem olyan, mint a bepisilés, mindenki látja, de a melegét csak te érzed.

vissza a lap tetejére

15. szombat

     Egy jó kis bábos Rómeó és Júlia.

     Tasnádi Csaba rendezői repertoárjának része az öccse, Tasnádi István néhány darabja. A Finitót most láttam harmadszor tőle, és még csak nem is voltak egyformák a rendezések. A Veres 1 Színház vállalkozott rá, amely öt év után már eléggé megerősödött magában, csapatában és közönségében, hogy ne csak bulvárvígjátékokat játsszon, hanem az ősz óta futó Tótékat most a Finito kövesse. (Érdekes – mondta hazafelé Tasnádi István –, hogy amikor 2006-ban az Örkény Színháznak írta ezt a darabot, akkor ott szó volt a Tótékról, voltaképp ez adta a budi ötletét. Nem tudtam egyébként, hogy Pált a tévéshow-jával Mácsai Pálnak írta Tasnádi István, ezért is lett ez a neve a szereplőnek, és kicsit ráigazítva a szöveg. De aztán Bagossy László helyett Mácsai Pál rendezte az előadást, csak a tévéműsor már nem váltott Csaba Show-ra Debreczeny Csaba nyomán.)

     A Veres 1 Színházban fellépő, innen-onnan jött színészek lassan már kezdenek társulatszerűen húzni, menni, haladni előre. Színészi működésüket látva mostanra meg is kedveltem többüket, például Molnár Gyöngyit vagy Pál Tamást. Molnár Gyöngyi kiszáradt lápvirág jellegű Blondinné Valija bensőséges, ihletett alakítás. Mellette Pusztaszeri Kornél tömbös, szilárd halmazállapotú, ismeretlen melankóliába merült Blondin Gáspár.

     A darab eléggé in medias res indul egy nyers, őszinte, rímekben írt házastársi veszekedéssel a budi mellett. Előttem egy idős házaspár férfitagja percenként a felesége felé fordult. Nem tudom, a ráismerést, a tetszést, az egyetértést vagy a felháborodást kereste az asszony arcán.

     A végén barokk/rokokó karmester képében a színigazgató Venyige Sándor jött be. Hanem a deus ex machina kinyilatkoztatás kissé ottragadt 2007-ben. Ma nem a nadrágszíjhúzás és a békehirdetés idejét éljük.         

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

     Thalatta! Thalatta! Az ókori görögök állítólag kétszer kiáltottak fel, amikor meglátták a tengert. Ezt Gergely Ágnesnél olvastam.

     Balaton! Balaton!

     Már hetek óta tudom, hogy e helyütt leszek hirtelen és meghökkentően hatvanéves. Nekem érdemes korán elárulni a meglepetéseket, mert akkor előre is hosszan és sűrűn tudok örülni. Ezt, azt hiszem, anyukámtól örököltem vagy tanultam.

vissza a lap tetejére

17. hétfő

     Chicago és Berlin után ez volt a harmadik napfelkeltenéző szobám, elejétől fogva. Mondjuk itt még a fürdőkádból is látszott a Balaton.

     Sajkodon a barátságos Apáti étteremben konspirált kedves rokonok bukkantak fel váratlanul. Vászoly hangulatos kis falu, tavacskával és olyasmi víziszínpaddal, mint amilyen Verőcén van. Remélem, ide is jár Fabók Mancsi fellépni.

     A tihanyi apátságnál a placcon sok a tereptárgy, fák, padok, és akad olyan állóhely, ahonnan egyik irányban a Balaton egyik oldala látszik, másik irányban a Balaton másik oldala és a Köröshegyi völgyhíd. Előrefele a tihanyi Belső-tó, mellette jobbra a távolban a Badacsony, amely elé-alá lágyan odarajzolódik a vonalában hasonló, de alacsonyabb Ábrahámhegy. Tökéletes.  

vissza a lap tetejére

18. kedd

     A Romance.com című romkomot öt éve játssza a Rózsavölgyi. Itt az idő, gondoltam, és tegnap megnéztem. Amerikai nő írta, magyar fiú rendezte. Molnár Piroska és Jordán Tamás az ütőlapok, interneten ismerkednek meg, bár a csetelés során mindketten a hozzájuk közel álló fiatal lánynak, illetve fiúnak adják ki magukat. A fiatalok is jól vannak választva, Sipos Vera a Molnár Piroska unokája, Domokos Zsolt pedig a vendéglátóipari egységben üldögélő Jordán Tamás pincére-pultosa. Hogy mi lesz az egyfelvonásosnyi történet vége, azt már ki is találta mindenki, mire idáig értem az írásban. Igen bájos az egész előadás, főleg Molnár Piroska nagymamájának pajkosságát találtam elragadónak. Egy pillanatig még azt is lehetett hinni, hogy csetszexbe fog bonyolódni a hergelődni kész öregúrral. Volt aztán úgy is, hogy hirtelen kirúzsozva és ősz parókában lépett elő, amiből megértettem, legalábbis latolgatja, hogy elmenjen randizni a 27 éves fiatalemberrel, akivel hite szerint jóban lett.

     Amikor az elején Sipos Vera letette az asztalra a laptopot, rögtön eszembe jutott anyukám, aki hetvenen felül ismerkedett meg a számítógéppel, a nettel, az iwiw-vel, a facebookkal. Mondjuk neki azért nem ment ilyen gyorsan, könnyen és tévedetlenül, mint Molnár Piroskának.   

      Már majdnem becsuktam Füzikét, de aztán még eszembe jutott, milyen szép volt az a kis lírai betét, amikor Sipos Vera és Domokos Zsolt hirtelen eljárták a székek között az Al Pacino-féle tangót. Mármint nem vakon, csak arra a zenére (az Egy asszony illatából).

vissza a lap tetejére

19. szerda

     Ha a József Attila Színház délelőtt 11-kor játssza az Eldorádót, az nekem tiszta haszon. Oda is illek a nézőtérre a nyugdíjas öregasszonyok közé. Együtt őrültünk örültünk meg a hangszórókból jött rikkantásnak: Sziasztok! Szente Vajk vagyok és hamarosan érkezem egy Broadway-musicallel!

     Meglepett a kezdés. A korrekt piacdíszlet standján felment a roló, mögötte kis revüszínpad tárult fel, énekesnővel. Egy katonai egyenruhás férfi odament hozzá, pénzt adott neki, mire a dizőz énekelni kezdte (némiképp musicalesen) a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország!-ot. Felkeltette ez az érdeklődésemet: Funtek Frigyes rendezésében egyéni elképzelésekre számíthatunk? Avagy ez Bereményi Géza újítása, aki Az arany ára címmel egyszer már megírta ugyan a film színpadi változatát, de most Eldorádó címmel egy másik verziót kínál? Eleinte úgy festett, hogy itt talán egy tapsos nyitány érlelődik, de aztán hamar kiderült, hogy amit látok, az voltaképp maga a Gida-epizód, csak le van fordítva, át van címkézve mai magyarra.  Elég jelentős fordulat ez az alapműhöz képest. 

     Az előadás táncos finálé befejezését is furcsának találtam kicsit. A kettő között gördülékenyen lezajlott a dráma története, amely egyébként nem egyezik meg a filmével, és az eddig ismert darabtól is eltér itt-ott. (Az első rész ment jobban, a másodikkal akadtak ritmusproblémák.) Csankó Zoltán teljesen rendben lévő Monori – mindene megvan hozzá: svungja, tónusa, ereje. Pikali Gerda nekem nem egy Monoriné, de más ezt gondolhatja másként. A produkció legértékesebb percei számomra azok voltak, amikor Skultéti eladta Monorinak Tulipánt. Újvári Zoltán játssza Tulipánt. Ült egy széken úgy, hogy egyszerre húzta magát ki és össze. Fegyelmezetten, elveszetten, némán figyelte, mi lesz a sorsa. Nézte Monorit fürkészve és esengve: ennek az embernek lesz kiszolgáltatva a jövőben, mindhalálig. De bele is volt sűrűsödve azokba a színészi pillanatokba az ő egész élete. 

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

     Alsó- és felső pincehelyi Denevér Ernő bizonyára szeretné tudni, megkaptam-e a születésnapi küldeményét. Igen, köszönettel vettem, és most már kicsit többet tudok róla.

     A georgiai sasfiókák miatt már elkezdtem aggódni, túl vannak hordva. Igaz, tegnap az egyik tojást megrepesztette az anyjuk, hogy segítsen. Remélem, ma világra jövetel lesz. Tegnap valóságos kabaréjelenetet adtak elő a fészekben. Hazaérkezett az apa, váltották egymást a tojásokon. Az anya ahogy felkelt, rögtön takarítani és pakolni kezdett.  Megfogott a csőrével egy nagyobbacska ágat, az ág azonban pont az apa hátulja alatt ért véget, ahol ő ráereszkedni készült a tojásokra. (Nagyon helyesen szoktak illegve-billegve elfészkelődni a tojásokon.) Ahogy az anyasas emelgette az ágat, úgy emelgette az apasas fenekét, aki emiatt sehogy sem tudott lefeküdni. Lehet, hogy szólt közben az asszonynak, hogy vigyázzon már, de ő se látott, se hallott, úgyhogy viszonylag hosszan kitartott a mulatságos kettősük.  

vissza a lap tetejére

21. péntek

     Azt már korábban észrevettem, hogy a Belvárosi Színház mennyezete olyan, mint az Orion űrhajó. De az tegnap este tűnt fel, hogy a padlószőnyeg mintája kifejezetten passzol a plafon Orionjához. Az Egy apró kérést láttam Rába Roland rendezésében. A szerző kortárs német vígjátékíró, és nem is az, hogy nem egy kétismeretlenes egyenlet a darab, de oly csekély a finesze ennek a másfél órát sem kitevő történetnek (eléggé kiszámítható is), hogy érzem, semmit sem szabad elmesélnem a dologról, mert akkor mi marad a leendő nézőknek.

     Négy szereplő, két házaspár: Szávai Viktória, Járó Zsuzsa, Debreczeny Csaba és Mészáros Máté. Megbízható, kiegyensúlyozott színészgárda. A nők tudják a dolgukat. A férfiakat két ellentétes póluson látom. Debreczeny Csaba mintha kicsit eltévesztené az arányt. Nincs semmi intim a játékában; harsány, hangos, mindent erősen kitesz. Mészáros Máté viszont, túl a kiváló ritmusérzékén, bensőségesen mutat meg valami igazit az emberi minőségről, ráadásnak az alkatát meghazudtolóan kecses és finom.  

vissza a lap tetejére

22. szombat

     A Leszámolás velem című egyszemélyes darabot évek óta játssza Nagy Dániel Viktor. Ötven előadás lement már belőle, de én még nem láttam. Eljött az ideje, hogy középiskolákba is elvigyék, először az Eötvös Gimnázium dísztermébe, és én most ragadtam meg az alkalmat. (Orlai Tibor ebbe a gimibe járt, biztosan jó érzés számára visszatérni egy produkciójával.)

     Egy meleg fiú mondja el gyötrelmes gyerekkorának történetét. Olyan családból, olyan környezetből, olyan faluból jött, amiről én jó darabig simán azt hittem, hogy magyar, de a fiatal szerző, aki az alapul szolgáló önéletrajzi regényt írta, francia. Ahogy értem, az előadás díszletét az iskolai verzióhoz egyszerűsítették – nem egész alakos kartonfigurák, csak kartonfejek jelzik a további szereplőket, és Nagy Dániel Viktor alakítása is közelesebb lehet most: Rába Roland rendezésében gondosan kimért szenvtelenséggel, elfojtott és kibukó érzelmekkel játssza a főhőst.

     Előadás után az Orlai Produkciós Irodánál gyakorló két SZFE-s növendék foglalkozást tartott a diákoknak. (Kellemesen meglepett, milyen fiatalosan kreatívan dizájnolt, otthonos ma itt egy gimnáziumi osztályterem.) Beszélgettek az előadás tárgyáról, igyekvőn inspirálón, játékosan. A végén az volt a feladat, hogy ki-ki írjon fel egy szót ragasztós papírra. Olyan szót, olyan vonást, olyan tulajdonságot vagy tettet, ami miatt ő már érezte magát kiközösítve. Aztán a papírokat a földre ragasztották, mindenki kapott egy-egy kavicsot, és azt letette arra, ami őt is érintette, volt már része benne. Gyorsan kiolvastam távolabbról a papírokat, és ha lett volna két kavicsom, magam is ráejtettem volna a „más nemzetiségű” és a „stréber” cetlikre. De a legszívszorítóbbnak azt a papírt találtam, amire senki nem tett kavicsot, az volt ráírva: „félreértés”.

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

     Milyen nehéz is lehet a színházaknak mindig új és újabb színdarabokat beszerezni – belátom. A színházban alkotóilag járatos emberek evvel élnek (vissza is), írnak, általában úgy kezdik: két férfi, két nő. A Minden nagyon jó lesz című amerikai vígjátékot – New Jerseyben játszódik, ó igen, ismerem az onnani manhattani panorámát! – a Kultúrbrigád és az Átrium mutatta be tegnap Spáh Dávid rendezésében. Hát, gyér anyagnak találtam. Amikor mulattat, akkor még hagyján. Amikor drámázik, nehezebben viseltem. Szerencsénkre a színészek – Brasch Bence, Parti Nóra, Bányai Kelemen Barna és Móga Piroska – jobbak, mint a darab. Többet nem mondok, mert kritika lesz belőle. 

     A tegnapi szkájp alatt szembesültünk avval, milyen következményei lehetnek, ha valaki infantilis családba csöppen. Tudniillik amikor a gyerekek kicsik voltak, és valami gusztustalan étellel volt dolgunk, akkor azt mondtuk, hogy Gustafson. Esetleg azt, hogy Vokádé. Társult ezekhez a szavakhoz egy undorodó grimasz, egy visszataszuló arckifejezés is. Na most azt nem tudtuk, hogy Annamarink nem tudta azóta sem, hogy ezek valójában nevek. A Vokádé is, az egy indiáné valamelyik Karl May-regényből. (Update: A Medveölő fia). Most derült ki számára, amikor a héten elékerült az AXA-ban egy Gustafson nevű új munkavállaló. Képzelem, milyen képet vágott hozzá!

vissza a lap tetejére

24. hétfő

     Rocco és fivérei a Nemzetiben. Ismerem Vidnyánszky Attila rendezészetét, ezért úgy gondoltam, ajánlatos előtte megnéznem a filmet, hátha a színházban nehéz lesz követni a cselekményt. Nyilván láttam gyerekkoromban Visconti filmjét, csak nem emlékszem rá. Most olyan távolinak, olyan idegennek tűnt ez a hatvan évvel ezelőtti világ, hogy tulajdonképpen nem értettem ezeket az embereket. De a film utolsó perceiből kiderült, mit akarhat evvel Vidnyánszky Attila. (Az egyik fivér megállapította, hogy az ő egészséges falusi gyökereiket megmérgezte a város.)

     Indokoltnak bizonyult az elővigyázatosságom, például mert egy hatalmas, négyszintes, sínen mozgatható házfémváz alkotta a díszletet, minden emeletén nyüzsögtek szereplők, és a mikroport miatt nem lehetett tudni, ki beszél éppen és hol. Szimultán zajlottak dolgok, és akadt fontos jelenet, amiről oly módon terelték el a figyelmünket, hogy Herczeg Péter a színpad elejében lehúzta a nadrágját, leült és hosszan matatott a meztelen lábai közt. Aztán az egyik szereplő megkérdezte: Hát maga mit csinál, fiatalember? A Nemzeti Színház nagyszínpadának proszcéniumához szögezem a heréimet – felelte kalapáccsal a kezében.

     Sok durva dolog történt a színen, a kritikai személet jegyében. A dekadens, bűnös nagyváros megrontotta a tiszta falusi ifjakat. A film történetének szó szerinti lebonyolítását vendégszövegek szőtték át, művészetfilozófiai eszmefuttatások, anarchista, nihilista, futurista, dadaista kiáltványok, lózungok. (Tristan Tzarára ráismertem.)

     Azon tűnődtem hazafelé, tud-e Vidnyánszky Attila rendezni. Nem az a kérdés, hogy tud-e nagyszabású víziók keretében politikai-ideológai üzeneteket küldeni. Tud. Hanem hogy képes-e megfelelni alapvető nézői elvárásoknak. Pl. tudjam, ki beszél épp a szereplők közül. Értsem, amit mond. Oda irányuljon a figyelmem, ahol az történik, amit látnom kell. Ilyesmi. Tud? Csak nem akar? Vajon érdekli egyáltalán, hogy mit nyújt ő a nézőinek, a színészeinek?

     A Nadiát játszó Barta Ágnest kiemelném. Átüt.

vissza a lap tetejére

25. kedd

     Délelőtt az Alíz!-t láttam Budaörsön, este a Vonat elé leguggolnit Tatabányán. Volt összefüggés köztük: pszichedelikus kalandnak tűnt mindkettő. Alíz! címmel ismerünk már egy darabot Lewis Carroll Alice-meséiből, azt Roland Schimmelpfennig írta, és nem kifejezetten gyerekeknek szól. Ezt Pallai Mara és az előadást rendező Tengely Gábor írták, 6+-os gyerekeknek, úgyhogy nem volt helyénvaló az a 3-4 sornyi 4-5 éves óvodás, aki előttem ült, jól viselkedve, de szolidan is zsibongót teremtve. (A sor szélén az óvónéni a mobiltelefonjába merült az előadás alatt.) No, remélhetőleg, nem ártott meg a kicsiknek ez a születésnapi muri, amely Takács Kati kékruhás Alízát fehér tüllfüggönyös (tudat)világba vitte, gyerekelőadásszínű, fodros ruhákba öltöztetett állatok, királyok és tündérek közé, akik voltaképp Alíz elfoglalt, figyelmetlen családját jelenítették meg.

     A vonat elé leguggolni eredetileg Réczei Tamás József Attila-darabjaként indult, de a bemutatóra már a rendező Czukor Balázs lett a szerzője, ami arra utal, hogy nem lehetett sima az elkészülte a próbaidőszak alatt. Részben József Attila – írja a színlap, ami azt az érdekes ötletet takarja (azt is), hogy ez a József Attila ma él és írja ismert verseit itt, talán egy lepusztult gangos bérház koszos lakásában, miután kijött a pszichiátriáról. Ide ront be hozzá, illetve a képzeletébe hol a szomszédasszony (Danis Lídia csodálatos!), hol a termosztátszerelő, hol a fiatal kortársai: Illyés Gyula, Kozmutza Flóra, Gyömrői Edit. Figeczky Bence az, aki ezt az érzékeny, kétségbeesett, fájdalomtól szenvedő, csendes, ordító, lassú, a világtól leszedált és felajzott fiatalembert megéli a színen lyukas mackónadrágban.

     Elsősorban a darab lezárásának, befejezésének gondolata az, ami helytáll az előadásért.            

vissza a lap tetejére

26. szerda

     Több sikeres évfolyam kirepülése után most már a harmadik szomorú szezonját nézem a georgiai sasoknak. Az történt pár nappal ezelőtt, hogy a két tojásuk közül az egyik összetört és üresnek bizonyult. A másikon ültek tovább. Aztán egy délután 5 órakor az anyasas felállt róla, húsz percen át a fészek szélén álldogált a rossz ballábával, majd elrepült. Utána másfél órán át maradt elhagyatottan a fészekben a tojás, amelyet melegen kell tartani a kikeltéshez. Megértettem, hogy az anyasas feladta, szerinte abban a tojásban sincs senki.

     Bánatomban átmentem kukkolni a floridai sasokat, de náluk szintén rossz idők járnak. Az egyik tojás terméketlen lett. A másikból kikelt a fióka, azonban hamarosan elpusztult. (A boncolás megállapította, hogy patkányméreg végzett vele. Nyilván hozta apa a mérgezett zsákmányt, a szülőknek nem ártott meg, de a kicsi nem bírta.) Hanem ezen a napon, több mint egy hónappal az idei fiókájuk odaveszte után, váratlanul újra tojt egy tojást az anyasas!

     Visszatérve Georgiába, meglepve láttam, hogy az apa visszajött a fészekbe és ül a tojáson. Meséltem kedves férjemnek. Ez egy Monori! – mondta ő. Sokat hűlt a tojás, felteszem, és mindjárt bezárul az időablak is (max. 45 napig jó a tojás arra, hogy kikeljen belőle valaki). De hátha sikerrel jár apa, épp olyan hihetetlenül és megmagyarázhatatlanul, mint Monori az Eldorádóban.   

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

28. péntek

    

vissza a lap tetejére

29. szombat

    

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

31. hétfő

    

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra