Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2019. szeptember

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     Szinte már restellem a jó dolgomat. Annyi itt a gyönyörködnivalóm! Alapnak rögtön a ház, ahol lakunk – vagyis laknak Annamariék –, alig tudok betelni vele. Éjjelente darabosan alszom, meg-megébredve, hajnalban láthatom az ablakból, ahogy felkel a nap a Michigan-tó fölött. Talán ez volt a legszebb a napfelkeltém. Vagy ez. Persze minden jó véget ér egyszer – már kész a húszemeletes ház terve, amit ideépítenek a tópart és a ház közé, 2021-re fel is húzzák.

     Mint említettem, minden nap felliftezünk a legfelső emeletre, menetközben be- és kidugul a fülem. A lift kijelzőjén nyáron strandlabdácskák nőnek az emelet megnyomása után. De most ünnepre készülnek, ezért a kijelző amerikai zászlódíszbe öltözött, és ha az erkélyeket nyomogatom, tűzijátékok lövődnek a képen. Még szép, hogy nyomogatom, mint egy gyerek. A legfelső szinten egyrészt napozótér, grillezővel felszerelt partiterasz, másrészt konyhával bíró tágas partyroom található, hatalmas ablakokkal a városra és a tóra. Itt nézem a Kórház a város szélént a város felett. (Mert nekiálltam a húsz évvel később készült folytatást is abszolválni. Eleinte fanyalogtam, de aztán arra jutottam, hogy ezt is jól írták meg, nemcsak a régit. Kicsit csiszolódtak, tapasztaltak, bölcsültek hőseink húsz év alatt, de lényegében ugyanolyanok maradtak.)

     Az jutott eszembe, hogy ha időkockákat lehetne tetszésem szerint egybeilleszteni, akkor itt tartanánk a Kisvárdai Lapok lapindító szerkesztőségi értekezletét. 

     A harmadik emeleten szintén közösségi terek találhatók, játékszoba billiárddal, csocsóval, és ezen a szinten helyezték el a biciklitárolót is. Minekünk nincs biciklink, mindazonáltal tegnap egész nap tekertünk a tóparton. Én otthon a bubit sosem próbáltam. Itt ez olyan, hogy 24 órára lehet bérelni, elkötni, aztán három óránként le kell tenni valahol, vagy legalábbis berakni egy dokkba, hogy csekkolják, aztán mehetünk vele tovább, vagy máshonnan egy másikkal.

     Nem akármilyen élmény olyan kerékpárúton biciklizni, amit balról majdhogynem nyaldos a Michigan-tó, jobbról meg előzékenyen árnyékolnak a felhőkarcolók.  

vissza a lap tetejére

2. hétfő  

vissza a lap tetejére

3. kedd

     Családi okból jöttünk, de volt mód városnéző programokra is. Hajóztunk a tavon és vízitaxiztunk a folyón, amely harmad akkora sincs, mint a Duna Pestnél, de igen nagy a forgalma. Kis és nagy sétahajók járnak, jachtok, motorcsónakok cikáznak, ráadásnak sok a kajakos – városnéző kajakot is lehet bérelni –, plusz még valami lábhajtású dolog, a kajak és a vízibicikli szerelemgyereke.

     Megnéztük a Képzőművészeti Múzeumot, ahol időszaki Manet-kiállítás látható, de a legjobban a XX. századi amerikai festészetet bírtam. (Családbarát múzeum, mondhatni, mert a chicagói illetőségű gyermek nemcsak maga mehet be ingyen csütörtök délután, de a szüleit is beviheti.) Jártunk az Adler Planetáriumban, ahol dekoratív kiállítást rendeztek a Holdra szállás 50. évfordulója alkalmából. (Megnézhető az az utazási terv is, amelynek az Apolló 13 űrhajósai felhasználták a fedőlapját, amikor szénmonoxidszűrőt buheráltak, amint azt a filmből tudjuk.)

     Ettünk nevezetes spéci chicagói pizzát az egyik legrégebbi ilyen étteremben – ahol a falakat, az asztalokat, a székeket mutatósan telefirkálták a vendégek –, vasedényben sütik, voltaképp fejjel lefelé, mert a sajt van alul. A szomszédos asztalnál olyan vendég ült, aki egy hatalmas, szépen kidolgozott csótányt viselt a pólója hátán minta gyanánt, ezt azért elengedtük volna a vacsorából.

     Fürödtünk a tóban, mi legalábbis, Szusit nem lehetett bekönyörögni a vízbe a kutyastrandon. Ne nevessen a kedves olvasó (vagy nevessen), de a Szusi kutya nem tud úszni – és rosszak a kisgyermekkori floridai emlékei, ott úgy merült el a kellemetlenül sós vízben, mint egy tégla –, ezért van neki mentőmellénye. Igazán bájosan néz ki benne, fogantyú is van a hátán.

     No, szóval ezt a szűk két hetet tekinthetjük gyerekügyben az ez évi egyszeri élőben láthatásnak. Nagy öröm volt itt lenni velük.

vissza a lap tetejéree

4. szerda

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Indulás előtt felsuhantam a 48. emeletre elköszönni, búcsúkép egyet és búcsúkép kettőt csinálni. Jól megúsztam Chicagót gond nélkül, csak a fogam gyulladt be, de arra fel voltam készülve. Hazafelé azonban megfáztam a repülőúton. Nyolc óra repülés egyben az gyötrően sok (plusz átszállás és még két óra), aludni meg nem tudok ülve – könnyebb az élete az olyan színikritikusnak, aki tud aludni ülve, de hát én nem tudok –, sőt esélyem sem volt rá, mivel két kisgyerek ült mögöttünk. Vagy visítottak, vagy rugdosták a székünket. Tom Hanks-napot tartottam, megnéztem az előttem levő ülés háttámláján az Apollo 13-at és a Forrest Gumpot. Ezek olyan filmek, hogy akárhányszor látom, mindig találok bennük valami újat. Bár lehetséges, hogy bizonyos koron túl már mindig ugyanazokat fedezem fel benne, mert elfelejtem, hogy korábban már felfedeztem.

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Szeptember 1-én lett 15 éves a naplóm, és feltett szándékom volt ez alkalomból olvasói reakciókból szemezgetni. (15 év!! Dokumentált negyedélet!)

     Régóta figyelemmel kísérem munkásságát és még sosem zaklattam levelekkel, most úgy érzem, eljött az ideje ennek is.  Arra kérem, hogy ne legyen a Vámpírok báljával ennyire undok.

     Néhány napja, hogy bele-beleolvasok a "Napló"-ba. Azóta hozzáadtam a "Kedvencek"-hez. Jól esik szemezgetni belőle, színházról, olvasmányokról, a mindennapokról. Már rég szerettem volna valamilyen formában elmondani Önnek, mennyire szíven ütött és lelkemből szólt a Kaszás Attila halála kapcsán írott minden egyes sora. Kicsit mintha együtt gyászoltuk volna.

     Honlapján a "Kapcsolat" a levelező programot próbálja meg elindítani, úgy mondanám, ez elavult dolog, Elég lenne a címét látni, a többit, mi - fiatalok :) - majd megoldjuk valahogy.

     Szia Andrea, érdekes, amit írsz - hogy ez egy régi, múlt századi szerelem története - szerintem nem az, legalábbis én minden erőmmel azon voltam, mást rendeztem, mást játszanak a színészek  - mint ahogy ez nagyon sokaknak át is jön.

     Elnézést kérek a zavarásért, de hosszú hónapok óta hűséges olvasója vagyok a Naplójának és írásainak. Egy színházi előadással kapcsolatos kritikája alapján  találtam az oldalára. S most már úgy éreztem, jelentkeznem kell, mert egyébként kicsit kukkolónak érzem magam. Gratulálok írásaihoz! Nagyon élvezem a hangnemét, stílusát, finom kritikáját és öniróniáját, azt az életszemléletet, amely a napló magán- és közéleti utalásaiból szól.

     Kedves Andrea! Először is bocs, hogy ismeretlenül rögtön egy szívességet kérek, de az írásai alapján úgy éreztem Önnek egy ilyen levél elküldhető. Ha tévedtem volna számítok nagylelkű megbocsátására.

     Olyan érdekes, hogy úgy tudod leírni az ilyen történeteket (mint a mai), hogy a normális lelkületű emberek sírva fakadnának rajta, de ehelyett mosolyognak, és közben belül persze sírnak.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     A többszörös nemzetközi fesztiválnyertes dokumentumfilmet, A létezés eufóriáját láttam tegnap reggel a sajtóvetítésen. (Ott volt Bársony Éva is, akivel sajnos oly ritkán találkozom. Az évek múlásával ő most már fiatalabb nálam, ebben egyre biztosabb vagyok.) A filmben Szabó Réka dokumentálta a Fahidi Évával és Cuhorka Emesével készített Sóvirág című színházi produkciója létrejöttét. A vetítés előtt a rendező, Szabó Réka elmondta, azért csinálta a filmet, hogy Fahidi Évát mindenki lássa. Ezt én együtt harsogom vele kábé négyszáz torokból. Mindazonáltal ez a szép film egyáltalán nem váltja ki a Sóvirág előadásának megnézését. Abban komplexen, artisztikusan és élőben láthatjuk a két szereplő különös, szeretetteljes kapcsolatát, egyikük sorsának és személyiségének tükröződését a másikban meg viszont.

     Este a Centrál Színházban a Kling Kft. kezdte a szezonját, munkatársai, üzleti partnerei, vendégei társaságában, ahol én mint közvetett vendég vettem részt, színháznézői státuszban. Érdekes volt egy ilyen, hagyományokkal rendelkező, családi cégből kifejlődött vállalat közösségi programját látni. A New York-i komédia című előadás szerepelt műsoron, amiről mind megbízhatóbb emlékek jöttek elő bennem, a végén már azt is tudtam, hogy annak idején szerepelt a társaságában egy másik egyfelvonásos is, valamint hogy akkor még nem Puskás Tamás adta az egyik férfi főszerepet. Básti Juli lehengerlő. De éreztem annak hátrányát, hogy nagyon régóta játsszák (2006-os bemutató). Olyan sokszor mondták már a szöveget a színészek, a mondás módja nem kompatibilis avval, hogy a néző először hallja.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     A Vígszínház tegnap esti bemutatójával megnyitottam az évadomat. A nagy Gatsbyt adták Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila feldolgozásában, Kovács Adrián által zenésítve. Megemelem a kalapom az alkotók előtt, rengeteg munka, energia, ötlet és pénz pumpálja ezt a látványos produkciót. Ámbár énnekem nem mondott a világon semmit, emiatt szégyenletesen hamar unni kezdtem.

     Olyan egyébként, mint egy Broadway-show. Lendületes, ütős nyitánnyal indult, és ez hosszan tartott. Fel is merült, talán nyitány lesz az egész, Pater Sparrow impozáns díszletében. Rendkívül elszántan dolgozik mindenki, nem lepne meg, ha még olyankor is táncolnának, amikor beforog a díszletfal és nem látjuk őket. Ha a fal mintájába kell beolvadniuk a falmintás ruhát viselő szakállkás revüfiúknak, azt is hiánytalan intenzitással teszik. Hegedűs D. Géza valóságos oroszlánkirály. Az odaadás überelhetetlen jeleként értékelem, hogy amikor a szereplők szappanbuborékokat fújnak, akkor Ember Márk ehhez nem veszi igénybe az ismert segédeszközt, hanem a szájából eregeti a buborékokat. Én már a gondolattól is kicsit rosszul lettem, hogy szappanos vizet tartogat a szájában.

     Még a szünet is tipikus ifj. Vidnyánszky Attila módi: zarámbolnak a szereplők a színpadon és a nézőtéren.

     Minden elismerésem mellett, nekem a legjobban a hól tetszett a Szilágyi Csenge nadrágjain.

     Nagy siker volt a premier. Alig is akartunk hazaindulni, zuhogott az eső.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     Picit csalódottan láttam, hogy leérett a fügénk. Nem lenne méltányos, ha panaszkodnék rá, mert igazán szép termést hozott idén, csak nem olyan elnyúló időbeosztásban, mint korábban.

     Akartam mondani, megnéztem a mediaklikken a Duna tévében bemutatott Egy másik életben című új magyar tévéfilmet, tök jó. Annak külön örültem, hogy nemhiába csinált Tasnádi István Szabadkán Tapasztalt asszonyt (és mást), minek révén most itt látható ebben a munkájában G. Erdélyi Hermina és Pálfi Ervin.

     Valamint végignéztem az elmúlt hetekben a Hatalmas kis hazugságok című sorozat két évadát. Igen, először túl kell jutni a kefe evésén: vajon mi a túrót dolgoznak ezek egy egyébként sokat otthon ülő fiatal vagy legfeljebb középkorú férfiak, akik mind óceánparti házat biztosítanak a családjuknak, hogy aztán az asszony belemerenghessen a teraszon a naplementébe meg a hullámokba. De aztán vitt magával. Időközben arra jutottam, hogy Reese Witherspoon kétségkívül színésznő.

     Vihogósan örömteli hatalmas kis igazságom, hogy jártam egyszer Montereyben, és egy estén meg egy reggelen magam is belemerengtem ott a naplementébe meg a hullámokba egy óceánparti házban.

vissza a lap tetejére

10. kedd

     Függetlenül a Nyílt Fórum kötet készülő korrektúrájától, terveztem tegnap, a kedvezményes Puksin-napon, hogy megnézem a Tarantino-filmet, valamint részt veszek Fodor Tamás székfoglalóján az akadémián. De előző este lett kedves férjemnek valami idegbecsípődés a derekában, amitől aztán egész nap a földön feküdt, én meg adogattam a kezébe, ami kellett neki, és így maradt kizárólagos programnak a munka.

     Pont tegnap konstatáltuk, hogy nem főztünk lecsót egész nyáron. Vártuk az úgynevezett lecsószezont, amikor már olcsó a paradicsom és a paprika. De nem lett olcsó. Úgyhogy idén elmaradt a lecsószezon.

     A február a hónapok novembere – írta Szilasi László (azt hiszem, a Luther kutyáiban), de most hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nincs igaza, mert inkább a szeptember az.

vissza a lap tetejére

11. szerda

     Utórezgés.

     Hazaérkeztünkben a Ferihegyi repülőtéren meglepve láttam, hogy az útlevélvizsgálathoz vezető-terelő labirintust nemzeti szín szalagokkal jelölték ki. Tényleg csak egy-két politikus hiányzott, hogy átvágjon.

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

     Örömteli, és a színház számára jogos büszkeséget jelentő esemény, hogy a Rózsavölgyi Szalon magyarországi ősbemutatót tart Székely Csabából. A Semmit se bánok című egyfelvonásost játsszák tegnaptól, Sztarenki Pál rendezésében, Schneider Zoltán, Elek Ferenc és Sztarenki Dóra szereplésével. Remélem, hogy nagy érdeklődés fogja övezni és sikerre viszik a színészek, illetve a nézők.

     Személyes tetszésről azonban nemigen tudok beszámolni, mármint az enyémről. A leendő nézőkkel ellentétben ismerem a darabot, láttam nyáron a szatmárnémetiektől. Másodszori találkozásra a művel, szerettem volna kicsit mélyebbet vagy mélyebbre látni benne, de ez nem sikerült. A legnagyobb gondom az előadással – és ebbe időről időre beleütköztem –, hogy Schneider Zoltánnak kicsi a Rózsavölgyi Szalon. Túl nagy darab, túl hangos, túl erőteljes, túlságosan csapkodó, túlságosan harsogó ő ide. Ugyanez igaz a figurára is, akit alakít. Ha egy ilyen kiterjedésű ember beszorulna egy akkora lakásba, mint ami itt a Rózsavölgyi Szalon színpadán megteremthető számára, akkor már régen megbolondult volna. És mivel a tehetetlenség egy efféle férfiban, akinek a tettlegesség munkaköri kötelessége volt, agressziót szülhet, már szétverte volna baltával a házat, felteszem. Ugyan hol az a tizenhat éves lány, aki bejárogatna egy ilyen félelmetes, ordítós, durva, izzadós emberhez? És bár voltak Schneider Zoltánnak szép pillanatai, a barátozás íve nem épült ki, amitől úgy éreztem, hogy itt a lényeg eljátszatlan maradt. Befejezésül pedig nem találtam szerencsésnek, hogy az előadás utolsó képének rendezői gesztusa (a díszletben) az eltávolítást szolgálja.

     Köszönöm szépen, ennyit akartam mondani máma.

vissza a lap tetejére

13. péntek

     A Budapest Bábszínház októberben lesz 70 éves – bármin ingyen utazhat már –, és ebből az alkalomból egy csomó jó dolgot fognak csinálni, mint megtudhattam a tegnapi sajtótájékoztatójukon; kiállítást, fesztivált, konferenciát. Lesz a születésnapon Holdbeli csónakos-premier Hoffer Károly rendezésében, ebből egy jelenetet láthattunk is Pájer Alma Virág Pávaszemével és Barna Zsombor Medvefiájával. A díszletben mögéjük vetítették nagyban a Holdat. Ezen tulajdonképpen meglepődtem. Úgy értem, valahogy sosem kötöttem össze. Mármint hogy a holdbeli csónakos tényleg holdi származású, mondjuk ott nőtt fel a Nyugalom tengere mellett, és kiskorában teszem azt szeretett belelépni Aldrin lábnyomába, az iskolájával pedig mindig megkoszorúzták az elesett űrhajósok emlékművét. Izgi lesz az előadás egyébként, bábművészet teljes skálán.

     Este a Becéző szavak pesti premierje a Belvárosiban. Egy darabig úgy éreztem, hogy bizonytalan Kocsis Gergely rendezése. (Olyan színű díszletben, mintha nem is akarna díszlet lenni egyáltalán.) De aztán idővel – úgy képzelem – a színészek kiforogták, hogyan kell ezt csinálni. Jól vannak kiosztva a szerepek. Hernádi Judit elragadó. Nem Hernádi Juditot játssza, hanem egy végtelenül, ámbár jópofán önző, elviselhetetlen anyát, aki különben számos tekintetben olyan, mint egy süldőlány, és némely helyzetekben inkább a makacsul decens Péter Kata által játszotta lánya viselkedik anyaszerűen a kettősükben. Nem egy harmonikus kapcsolat az övék, becéző szavaik sincsenek, de az egymás iránti szeretetük egy pillanatig sem látszik kétségbe vonhatónak, és kb. ez a legfontosabb a szülő-gyerek viszonylatban szerintem. Gyabronka József adja a Jack Nicholson filmbeli szerepét, az űrhajóst. Igen jól megy neki a kisfiús csibészség meg a nagyfiús  is. Szerethető előadás.

vissza a lap tetejére

14. szombat

     Amikor megláttam Marton László halálhírét, önző mód az volt az első gondolatom, hogy a gondviselés vagy egyéb felsőbb szerv megkímélt a találkozástól, még véletlenül sem futottam össze vele, amióta kiderültek a dolgai. (Amelyekről olyannyira nem tudtam, hogy az elején ki sem bírtam találni, ki lehetett az.) El nem tudom képzelni, milyen lett volna. Zavarbanos, az biztos. Beszélgettünk egyszer erről Annamarival („drága Radnai Annamária tanárnő”, mondta egy fiatal rendező egy minapi interjúban, milyen érzékletes ez), szóval arról beszélgettünk, hogy milyen nehéz helyzet lenne a találkozás, de Annamari már előbb meghalt. Nem könnyű az a gondolat se, hogy nincs többé Marton László – aki előbb fontos, majd meghatározó vezető művésze volt a Vígszínház hosszú, jelentékeny korszakának –, és végleg jóvátehetetlen maradt minden.

     Délelőtt a Stúdió K szezonnyitó sajtóreggelijére gyönyörű szendvicskéket készítettek a színésznők, jelen voltak a társulat képviselői, az évad rendezői, és meglehet, avval szembesültünk most, hogy a homogén hivatalos sajtó negligálja a független színházat, nem tudom. Gyarmati Kata, az új vezető ismertette a négy bemutatót, amire készülnek, már érezni is vélem a programon Kata hatását, amennyiben koprodukció jön létre horvátokkal (Rijeka és Budapest történetéről) és jön egy szlovén rendező. Jóleső biztonságnak lesz egy Fodor Tamás-féle gyerekelőadás, valamint Topolcsányi Laura egyik drámájából készül koncert-színház Galambos Péter irányításával.

     Majdnem az utolsó napon volt csak érkezésünk elmenni a Kieselbach Galériába megnézni a gazdag, szinte már túl zsúfolt Nagy István-kiállítást. (15-én zár.) Nem mondhatnám, hogy értek a képzőművészethez, de ezt a festőt már rég felfedeztem magamnak. Itthon is. Kopasz fákban, szélfútta lombokban és dombokban nincs párja. A fejkendős asszonyok, katonák és parasztgyerekek portréi is érdekesek. A legszikárabb képein is van valami álomszerű – néha rosszálomszerű – a kékjeiben.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     Elolvasva Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című verseskötetét, egyetlen verset akartam idehozni. Rákerestem a neten, hátha nem kell kézzel bepötyögnöm ide, meg is találtam a Jelenkor tavaly januári számában, amit nem olvastam. A vers előtt pedig ott van Reményi József Tamásnak Tarján Tamásra emlékező írása. Amit véletlenül is meg kell találni, azt az ember egyszer megtalálja.

     Nádasdy Ádám: Egy fiókban

     Be kell költözni egy belső szobába,

     ezentúl kisebb lesz a bútorom.

     Át kell öltözni egy bővebb gatyába,

     másféle lépték lesz most már soron.

     Ezentúl ceruzát se hegyezek,

     majd nézem, ahogy lassan elkopik,

     nem kérdezem, mit akarnak ezek,

     magamnak, rólam szólnak a sztorik.

     Egy fiókban kell várni, hogy kihúznak,

     sőt inkább azt kell várni, hogy nehogy.

     Mert kihúzás nélkül is beletúrnak.

     Kis bútor, bő gatya, és egyre fogy.

vissza a lap tetejére

16. hétfő

     Nem gondoltam volna, hogy idén még használatba vesszük a Dunát, pedig de. Nem volt hidegebb a víz, mint a Michigan-tó. Megbízhatóan gyönyörű naplementéket produkált a hétvége.

     Van ez az ismert fotó, erről olvasok a 2000-ben, Czeglédi András „Ne engedelmeskedj előre!” című cikkében. Voltaképp vitatott, hogy August Landmesser vagy Gustav Wegert az a férfi, aki nem lendít, hanem keresztbe fonja a karját. Rég nem él már egyikük sem (Landmessert többször letartóztatták, börtönbe, munkatáborba került, mert zsidó volt a felesége, Wegert a náci rendszer keresztény ellenzéke volt). De a hajó, amit 1936-ban Hamburgban felavattak Adolf Hitler részvételével, Rudolf Hess ünnepi beszédével – ezen az eseményen készült a fénykép –, az még ma is üzemel, az USA parti őrség flottájában járja a vizeket. Gyakran megdöbbent, hogy az ember a legveszendőbb az egészben.

vissza a lap tetejére

17. kedd

     Nem vagyok egy Tarantino-fan, de ezt a filmet, a Volt egyszer egy Hollywoodot élvezettel néztem. Tulajdonképpen már az elején meg voltam véve, legalábbis elnevettem magam, amikor egy hatvanas évek végi fekete-fehér hollywoodi tudósításban az egyre redfordosabb Brad Pitt a dublőrje Leonardo DiCapriónak. El-elengedtek aztán itt-ott kicsit, de mindig visszarántottak szorosba, például egy kiválóan előadott Steve McQueen, vagy az, hogy a szép színésznők éjjel mind horkoltak. A Becstelen brigantyk után sejtettem, hogy a végkifejlet nem az lesz, amire számítunk, de arra esküdni mertem volna, hogy vérben fogunk fürödni.

     Őrzök jó García Lorca-emléket a főiskoláról, ezt a Vérnászt 2013-ból. Szívesen elmentem most is megnézni a Yermát a Horváth Csaba-osztálytól, Molnár G. Nóra rendezésében. Minden benne sűrűsödik: ének, tánc, drámaiság, papírgurigák. Szép komolyan van véve, ahogy kell. Nem nélkülözi az előadás a belső tüzet. Herman Flórára, talán a kicsit ferde vágású szeme miatt, már korábban is felfigyeltem. Feszül, feszeng erő ebben a szívós lányban. Nagy Norbertről, ha nem tudnám, kicsoda, akkor is biztonsággal megállapítanám, akármilyen fiús a külseje, hogy ő már nem diák. Annyival készebb, annyival könnyedebb a többieknél.

vissza a lap tetejére

18. szerda

     Olyan komplikált kombinációban készültem jegyeket venni a Nemzeti Galériába – Fortepanra tárlatvezetéssel, csakis Török Andrással, Magritte-ékra tárlatvezetés nélkül, plusz még az újságíró-igazolvány mint bonyodalom –, hogy interneten el sem lehetett intézni. Felmentem tehát a Várba, hogy majd személyesen, és ott is húsz percbe telt, míg a kedves eladólánnyal felgöngyölítettük a dolgot. Odafele észrevettem, hogy a Várszínházra nem átallották kiírni: Karmelita. Rendre megjelenik a sajtóban, hogy a miniszterelnök a Karmelita kolostorban így meg úgy. Mint azt már említettem, ez_nem_így_van. Másrészt most fedeztem fel, hogy állítottak itt egy Bethlen István-szobrot. Úgy nézem, hagytak is mellette helyett másik miniszterelnök-szobornak, aminek a talapzatára majd még hosszabb idejű regnálást lehet rávésni.

     De nem erről akartam ma. Hanem hogy Zsolt Béla Kilenc koffer című könyvét olvasom. Olvastam én már íróktól elég sok személyeset 1944-45-ről, a német megszállásról, a nyilas uralomról, Máraitól Heltain át Szép Ernőig és tovább. De ez, ahogyan Zsolt Béla ír, a nagyváradi haszid zsinagógába mint a gettó kórházába szorulva (ott tartok most), várják a vagonokat, és ő pontosan tudja, hová viszik őket és mi célból – az számomra minden eddiginél plasztikusabb, egyben nyomasztóbb és kétségbeejtőbb. Miközben a „hogyan történhetett ez?” ma jobban elképzelhető, mint mondjuk három évtizeddel ezelőtt.

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

     Zsolt Bélától gondoltam hosszan idézni – megrázóan erősek a szövegei –, de aztán előzött egy levél, amit a postaládában találtam tegnap. Pincehelyről érkezett, a bélyegző szerint is, és már a boríték is különleges. Azt írják benne a pincehelyiek egy látképes képeslapon, hogy alsó- és felső pincehelyi Denevér Ernő augusztusban hazarepült a falunapra bulizni és megnézte a kastélyt, ahol Vörösmarty Mihály a Zalán futását írta. Van a képeslap mellett egy kisebb, elegáns boríték is, abban egy szép üdvözlőkártya, amit alsó és felső pincehelyi Denevér Ernő küldött szeretettel a 40. színikritikusdíj-átadó alkalmából.

     Le vagyok nyűgözve! (A családi beszédhelyzeteinkben egy ilyen kijelentést okvetlenül az követne, hogy nyűg-nyűg.) Egész nap nevetgéltem Ernőre. Üzenjük, hogy jövő nyárra visszavárjuk!

vissza a lap tetejére

20. péntek

     A Zentai Kamaraszínház vendégszerepelt a Vigadóban a Szilágyi Tibor rendezte Deficittel, szerettem volna megnézni. Azt válaszolta a levelemre a sajtós, hogy szabályzataik értelmében 50%-os szakmai jegyet tud adni. Szinte látom is magam előtt, hogy az MMA Vigadójában a színházi előadásokra mindenki fizető jeggyel megy, de én csak egy állástalan színikritikus vagyok, zsebem üres, köszönettel visszaléptem. Volt másik választásom, a Megyek utánad a Jurányiban. Jól jártam, igazán. Grecsó Krisztián legutóbbi regénye, a Vera ugyan kis csalódás volt számomra, de a korábbi köteteit kedveltem. Bár azt nem állítom, hogy nagyon erős hatást tettek rám, a Megyek utánadról például csak előadás közben, a cselekmény egy tragikus pontján jutott eszembe, hogy olvastam.

     Bíró Bence az adaptáló dramaturg, Dékány Barnabás a rendező. Ügyes munka, játékos feldolgozás, eleven színészi jelenlét. Két férfi és egy nő, ők játszanak minden férfiakat és nőket. Baki Dániel, aki főiskolásként még kamasznak látszott, de mostanra fiatalemberré nőtt, Kurta Niké, akire egyszer már voksoltam is, azt hiszem, amikor Heilbronni Katicát játszott a Szputnyikban, Mészáros Béla pedig Mészáros Béla. Valamennyi alkotó közös érdeme, hogy átjön a produkción a fiatalság íze, levegője, bája. (Egyet nem értek: háromszor-négyszer is emlegették a hősök férfi-nő kapcsolatban a megalázás szót. Azt nem tudom, mi az, ebben a viszonylatban, nem tudom.)

     A legmelegebb mosollyal fogadtam azt a jelenetet, amikor Daru beszámolt a barátjának, hogy mi volt a nőnél. Ezt a fejmosásos dialógust egyszer én már végighallgattam tizenhány éves koromban, amikor a bátyámat leszúrta a barátja, amiért dolgavégezetlenül jött el egy nőtől, aki felhívta a lakására.

vissza a lap tetejére

21. szombat

     Akik maradtak – idén ezt a művet nevezte Magyarország az Oscar-díj versenybe. Szép, érzékeny film, sok fájdalom lakik benne. (Ahogy Hajduk Károly inkább nem sír…!) Aki rendezte – Tóth Barnabás – nyilvánvalóan nagyon ismeri a magyar színházi világ (nem) titkos kincseit, tudta, mire kit kell választani. (Casting director: Ascher Irma.) A kislányt játszó kislányt, Szőke Abigélt sosem láttam még. Remélem, rendesen fel lesz fedezve. Hajduk Károly figurájának megbízhatósága az első pillanattól kezdve végtelen nyugalmat árasztó volt számomra. Nem is cáfolt rá erre, noha a fenyegetés, az ellenfél veszedelmesen erős.

     A Mi történt Baby Jane-nel? a film halvány emléke alapján egy vastagon porlepte hollywoodi thrillerként él bennem. Amikor Szabadkán játszották, már akkor sem értettem, mit akarnak vele. Ott mindenesetre megcsinálták belőle egy szétesett alkoholista nő drámáját, vagy mondjuk melodrámáját. Ami a Hatszín Teátrumban zajlik Alföldi Róbert rendezésében, Kálmán Eszter praktikusnak nem bizonyuló, púderrózsaszín revüszínpad-díszletdobozában, annak már a műfaját sem értem. Kiss Mari a thrillerért dolgozik szépen, komoly erőfeszítéseket téve fizikailag is, például amikor kidolgozza magát a kerekesszékből. (Kerekesszékben ágytálazza őt Hartai Petra, ami agyrém, jegyzem meg.) Bercsényi Péter vígjátéki vonalat visz kedéllyel. Hernádi Judit egész estés babaruhás magánszámát nehezen tudnám definiálni, a végén Blanche Dubois-t adja a Tennessee Williams-hősnő saját szavaival, annyi biztos.

     A szünetben avval biztattam magam, hogy talán nemhiába ennyire érdektelen számomra, a végére, lehet, megtudom, mire ez az egész. Szoktak olykor így járni el rendezők. De utóbb sem jutottam semmire. Amikor a tapsnál a szereplők táncikáltak a rivaldánál, kínosan úgy éreztem magam, mint akit bepaliztak.

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

     Nem spóroltam a színházak éjszakájára, de azért úgy alakult, hogy színházakban töltöttem a napot. A Bethlen tériben kezdtem délelőtt, Tárnok Marica-féle gyerekelőadáson, erről majd beszámolok a Spirin. Délután a Katonában Cseh Tamás-dalokat énekeltek. Miközben váltogatták a Cseh Tamás-fényképeket, azon merengtem: az ősz hajú, szemüveges Cseh Tamást már nem ismertem. A mi – nem találtam megfelelő szót, hogy mink – a harmincas éveinek második felére esett. Jók voltak persze a színészek. Kiemelném Jordán Adélt, aki igazi nagyágyú. Tasnádi Bencét, aki az Apa kalapját adta, amit nemrégiben egy hosszabb autóúton vezetés közben addig énekeltem, míg lassan minden sora eszembe jutott (ami ritka nálam, mármint hogy minden sor meglegyen), valamint a Fegyverszünetet, ami nagy kedvencem. És még Bányai Kelemen Barnát találtam megkapóan különlegesnek A jobbik részemmel. Egyrészt kedves sutaságot láttam benne, ami Cseh Tamástól sem volt idegen, másrészt éreztem valami műfaji diszkrepanciát az előadásmódjában

     Az este a Madách Színházban talált, a Once című musical premierjén. Korrekt munka, leendő sikerszéria Szirtes Tamás mértéktartó, ízlésében nem tévelygő rendezésében. Eszembe juttatta, mi bajom a műfajjal. A cselekmény szimpla, a történések logikátlanok, a figurák egydimenziósak, a helyzetek szofisztikálatlanok. Mindezekért engem egyáltalán nem kárpótol, hogy sokat énekelnek. Viszont ért néhány kedves meglepetés, úgy értem, meglepő színészek jelentek meg a színpadon. Dolhai Attiláé a férfifőszerep, ami kicsit olyan, mintha a Milan focistája a Juventusba igazolt volna. És független színészek lépnek fel zenélő-éneklő-táncoló kisebb szerepekben: Némedi Árpád, a kákettős Borsányi Dániel. Vagy ott van Krausz Gergő egy Vidnyánszky-osztályból, kaposvári tag, és Fillár István, akit amikor legutóbb a Madách színpadán láttam, akkor az még az édesapja volt, de pont így nézett ki ő is.

     Többes a szereposztás, ám attól tartok, a Lányt csakis Tompos Kátyától tudom elfogadni. Nem hiszem, hogy bárki más is képes lenne ilyen angyalszerű lenni, mint ő. Aztán háromnegyed óra után már énekelhetett is egy rendeset.

vissza a lap tetejére

23. hétfő

     Először vissza kellett vinnem Újpestre 150 borospoharat, csak utána napló.

     Szóval lezajlott a 40. kritikusdíjak átadása tegnap a Katonában. Jó, hogy ott történt, mert ez a színház, ez a színpad sokaknak jelent sokat. Markó Róbert rendezte a gálát, annak a gondolatnak jegyében, hogy a résztvevők, a szereplők, átadók és a díjazottak együtt főzzenek egy nagy fazék paprikáskrumplit a színen, és ehhez műsorvezető-főszakácsként az igazán rátermett Ötvös András szolgált.

     Szinte emberemlékezetem óta – ahogy öregszem, rövidül az emlékezetem – a szavazatszámlálók egyike voltam, úgyhogy most nagyon különösnek találtam nem tudni előre az eredményt. Drukkoltam, szorítottam, aztán értek fájdalmas meglepetések meg örömteliek is. Ha én osztogattam volna a díjakat, akkor Az ügynek és A velencei kalmárnak mindenképpen többet adtam volna annál, amit kapott, de végül is hálistennek az a botrány nem esett meg, hogy Görög László ne kapta volna meg a Shylockjáért a legjobb férfialakítás díját. (Egyébiránt a legjobb díjátvevő beszéd díja is őt illeti.) Znamenák István díja volt a másik, amit elengedhetetlennek tartottam. Mármint hogy meg kellett kapnia szerintem.

     Utána a kicsit gyanús paprikáskrumpli elfogyasztása a Kantinban, borozás, gratulálás, örülés. Jó este volt.

     Az én céhelnöki időszakomra eső három díjátadóra – már csak Papp Timi jóvoltából is – a Bábszínházban került sor. Amikor a tavalyin Radnai Annamari színpadra ment átadni a dramaturgok díját a legjobb új magyar drámáért, azt mondta, „már harmadszor lépek fel a Bábszínházban, pedig nem is tudok bábozni.” Most meg itt van nálam eljuttatásra a posztumusz különdíja. Fú, de gyűlölöm ezt a haláldolgot.

vissza a lap tetejére

24. kedd

vissza a lap tetejére

25. szerda

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

vissza a lap tetejére

27. péntek

vissza a lap tetejére

28. szombat

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

vissza a lap tetejére

30. hétfő

vissza a lap tetejére

31. kedd

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra