Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2019. november

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

     Még eddig életemben nem voltam MR-vizsgálaton. Most először. Az arab éjszakában a Kárpáti Péter nevű szereplő egyszer csak egy konyakosüvegben találja magát. Az lehet ilyen érzés, gondoltam, csak ezt az enyémet mintha kalapáccsal is ütögették volna, sőt volt úgy, hogy géppisztoly-sorozatot adtak le rám, de szerencsére nem hatoltak át a golyók az üvegemen.

     Este az RS9-ben Kean – a színész vallomása. Rég nem láttam Széles Lászlót, nehezen is ismertem meg a hangját. Régen pedig mennyi jót láttam tőle! Minnában Tóth Ildikóval 30 éve, egy pár voltak akkoriban, fejedelmi színpadi pár. Fox Rudi, majd az Új Színházban Szun pilóta, Borkin, Figaro, Bagossynál Lopahin a Bárkán, Mágnás Miska Kecskeméten, Hlesztakov Pécsen, aztán Eger: Versinyin például. Kedves férjem szokta emlegetni, egyszer interjút csináltam Egerben Kovács Patríciával a színházban, közben ő várt engem a földszinten, a művészbejárati részen egy fotelben. Ott időzött Széles László is, így kedves férjem tanúja lehetett annak, hogy az akkori jó kis egri társulat fiataljai a színházba érve milyen tisztelettel és szeretettel köszönnek neki, érződött a tónuson a megbecsülés. Aztán jött az Örkény Színház, Trigorin, Bicska Maxi, Platonov, Liliom a Bárkán – Mezei Kinga Julikájával, gyerekük is született, szerepel a naplómban –, később Acdak Tatabányán Novák Eszterrel, aki amikor csak lehetett, dolgozott vele. Az évtized elején a Csizmadia Tibor rendezte Bányákban láttam legutóbb, amikben idővel leváltották őt. Nem ismerem Széles Lászlót, így bár hallottam ezt-azt, nem tudhatom pontosan, hogyan került ki a pályáról, és most hogyan jött vissza ide evvel az egyszemélyes produkcióval. Ül a fotelben, italosüvegek a lába körül, és elmondja ezt a nem különösebben jó minőségű szöveget Raymund Fitzsimonstól, egy tönkrement alkoholista színész monológját.

     Olyan este, amitől szomorú lesz az ember.

vissza a lap tetejére

2. szombat

     Na, hogy miért dobtak ki engem a zárdából, azt is elmondom. Nálunk soha nem verték a gyerekeket. Senki nem is figyelmeztetett arra, hogy ott esetleg előfordulhat. Elég nagy érdeklődéssel mentem iskolába, bár akkor már olvastam, könyveket nem tiltottak el tőlünk, és normális, emberi hangon beszéltek nálunk. Nagy örömmel, új táskával, a kis matrózruhámban elindultam. (…) Beültem a padba. A Miasszonyunkról elnevezett iskolanővéreknek nagyon szép egyenruhájuk volt. Fekete, alatta fehér, és az arcukból csak kevés látszott, a nyakuk már nem. Az volt a nagy csalódás, mikor láttam, hogy bejön egy nő, kis fityula volt a fején, semmi fátyol, ami lebegett volna utána. Jelöltnő volt, nekik is volt próbaidejük. Ahogy én emlékszem – azután a család is elmondta nekem az én rémtetteimet –, üldögéltem, elzsibbadt a lábam, aztán fölálltam, és elkezdtem sétálni. Akkor megkérdezte: Téged hogy hívnak? Karig Sára. Miért sétálsz? Mondom, mert elzsibbadt a lábam. Mit képzelsz te, ha itt mind a harmincan sétálni kezdenének, mi lenne itt, milyen zsibvásár? Erre én azt mondtam, lehet, hogy a többieknek nem zsibbadt el a lábuk. Akkor kihívott: Gyere, nyújtsd ki a kezedet, tedd össze az ujjaidat. És akkor egy nádpálcával rávert, nagyon fájdalmas volt. Az én kis agyamat elöntötte a vér, megfogtam a pálcát és rávertem a tanítónőre kétszer. Mondtam: Fáj? Nekem is fájt. Lecsaptam, megfordultam és kimentem. Mondom, én nem jövök többet ide vissza, engem még soha senki nem ütött meg. Óriási nagy botrány lett belőle. Behívták édesanyámat, aki elkövette azt a nem helyénvaló tapintatlanságot, hogy elmosolyodott, nem tudott nem nevetni. Mert ez ellenkezett az ő felfogásával. A Montessori-nevelésnek egyik alapelve, hogy a gyereket nem szabad ütni, nem úgy kell nevelni, hanem a példa erejével. Amikor hazamentem, épp ott volt az egyik Szabay fiú, Szabay Gyula. (…) Azt mondja: Mi történt? Gondold meg, Gyula – mondom – rám vert az a perszóna. Nem is apáca néni volt, hanem egy jelölt, és rám vert. Azt mondja: Mondd meg, ha találkozol vele, azt üzenem neki, hogy ha még egyszer hozzád mer nyúlni, akkor bemegyek, és bombát teszek a zárda alá, és felrobbantom az egész pápista társaságot. Ezt nagyon jól megjegyeztem, ma is tudom a szöveget. Amikor bevittek, hogy bocsánatot kérjek, azt mondtam: Én bocsánatot kérjek? Kérjen ő bocsánatot, hogy engem megvert, egy ekkora nagy nő egy ilyen kicsi gyereket. Különben is a Gyula bácsi megmondta, hogy ha még egyszer hozzám nyúlnak, hoz egy bombát, a zárda alá rakja, és az egész pápista társaságot a levegőbe röpíti! Erre ki akartak zárni Magyarország összes iskolájából hatéves koromban.  (A szerencse lánya Karig Sára életútinterjú)

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

     Milo Rau / The International Institute of Political Murder / CAMPO (CH/DE/BE): Five Easy Pieces, a Trafóban.

     Tudom, ki Marc Dutroux. Jól emlékszem a belga gyerekgyilkosságok ügyére a ’90-es évekből, nyilván nem függetlenül attól, hogy az áldozatok nagyjából egyidősek voltak a mi pipijeinkkel. Hogy színházi előadás készült a témából, kicsit sem háborít fel. Úgy képzelem, a belgáknak evvel kell szembenézniük, ezt kell feldolgozniuk valahogy társadalmilag, mint ahogy nekünk más egyebeket. Hogy a játszók 10-14 éves gyerekek, az megkérdőjelezhető, de két érv eszembe jut mellette. Az egyik, hogy lehet ennek figyelmeztető, ismeretterjesztő, preventív jellege is. A másik a nézői tapasztalás: amilyen színészi ambícióval és játékkedvvel a gyerekek részt vesznek az előadásban. Láthatóan be is vannak avatva a művészetekbe: egyikük képzetten zenél, másikuk tanultan énekel, a harmadik táncol. (Itt jegyzem meg, míg gyűltünk a nézőtéren, a gyerekszereplők a színpadon várakoztak beszélgetve. Kettejüket is ásítani láttam közben. Ezt amúgy be is kéne tiltani, mert fertőző.)

     Világos, hogy felelősséggel, körültekintően, átgondoltan és cinkosan dolgoznak együtt itt gyerekekkel. Eleinte ismerkedő castingot látunk – a felnőtt szereplő jóvágású ősz férfi, igen élvezetes a mimikája, arra hasonlít, amikor Dömötör András Máté Gábort adja –, aztán filmes jelenetek egyidejű másolása, illetve felvétele zajlik, miközben végig a színpadi színészet mibenlétét pedzegetik.

     Az alkotók hajszálpontosan tudják, mit csinálnak. Ideértve azt is, hogy mit érzünk, amikor a férfi vetkőzésre szólítja fel az egyik kislányt, elmondandó a pincébe zárt áldozat levelét szüleinek. Rémületet érzünk, hogy mi lesz még itt. Szokatlanul egyenlőtlen az emocionális helyzet a színpadi és nézőtéri oldal között.

     Ez is egyfajta színház, kitaláltak valamit, érdekes – mondom magamban a lelkesedés leghalványabb, legparányibb jele nélkül.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     A Bethlen téri Színházban a Simorág TánCirkusztól látott Manómese című értékes gyerekelőadást megtartom a Spirire, most csak annyit: milyen utálatos szokás, hogy a független színházakban rendszeresen és sans géne késve kezdik az előadásokat. Hogy ezt gyerekekkel is megteszik – 10.10-kor még kint zsúfolódtunk fékezhetetlen gyerekcsapatokkal, a jegyek ugye nem helyre szólnak –, azt nem gondoltam volna és maximálisan helytelenítem is.

     Karig Sárát olvasom még mindig, akit műfordítóként ismertem, és nem tudtam róla, hogy a kritikus időkben Raoul Wallenberg munkatársaként mentett, gyártott hamis papírokat, szerzett üres lakásokat, szervezett, bújtatott. Ezen nevettem kicsit:

     Nekem furcsa volt látni, hogy Szladits professzornak, aki a nemzetközi jog professzora volt, valójában minden egyes hamisítás fájt. Szóval ő átérezte ennek a tulajdonképpeni jogtalanságát. Engem nem zavart annyira, mert az volt a felfogásom, hogy ha nem tudom személy szerint vállalni azokat, akik a jogot képviselik, akkor ők ne csináljanak törvényeket nekem, és a jog nevében se rendelkezzenek. Már az első pillanatban, amikor megjelent az a rendelkezés, hogy a zsidóknak a rádiójukat le kell adni, rögtön szóltam az ismerőseimnek: most kell eldönteni, hogy nem vagytok zsidók! Csinálunk jó okmányokat. Volt, aki erre azt mondta: Csak nem képzeled, hogy egy rádió miatt csalni és hazudni fogok!

     Nyomasztó gondolat, hogy valószínűleg én is ezt mondtam volna. (Ráadásul a szívem sem fájt volna érte, soha életemben nem voltam rádióhallgató. Csak rádióműsor-készítő hét évig.)

vissza a lap tetejére

5. kedd

     Szóval a leletek alapján porckorongsérvet találtak a gerincemen a 3. és a 4. csigolya között, aprót. Pénteken megyek a kórházba, hogy CT vezérelt analgetikus szteroidos blokádot hajtsanak végre. Ez azt jelenti, hogy adnak egy injekciót a gerincembe vagy mellé. (Szurinak nevezte a főorvos, mint ki infantilizmust is diagnosztizált nálam.) Azt remélik ettől az akciótól, hogy nemcsak megszünteti a fájdalmat, de a porckorong is helyrejön tőle. Ha nem, akkor utóbb gerincműtétre lesz szükség.

     Hát akkor ez lesz hétvégén, az általam levezetni tervezett telekocsis Szatmárnémeti – Nyíregyháza színházi turné helyett.

     Amikor hazaértem, kedves férjemmel szenvedélyesen letéptük egymásról a ruhát. Ez mostanában úgy fest, hogy ő amennyire tudja, felemeli a lábát, és akkor én a nadrágszárait megfogva, egyiket a másik után, lerántom róla a nadrágját. Aztán ő jön; én hátrafelé felemelem a sarkamat, hogy elérje a nadrágom végét és lehúzza rólam. Így tudunk átöltözni. A mozgásképességnek egy fejlettebb szintjén majd próbálkozunk más megoldásokkal is.

vissza a lap tetejére

6. szerda

     A Pestiben a Honderű előadásán nem ér a földig a függöny, mert útját állja a nélkülözhetetlen súgólyuk. Így a második sorban ülve a kezdés előtt óhatatlanul benézelődtünk a színpadra: láttunk zongoralábat, kecses bútorlábakat, de a legszebb lába már akkor is Börcsök Enikőnek volt.

     Tudom, Spiró György rejt magában egy idealistát. Abból is sejthető, hogy ilyen színdarabot írt, amelynek 82-83 évesek a szereplői. Mintha nem tudná, hogy a magyar színházi életben nincsenek szellemileg és fizikailag jó karban lévő, 80 pluszos színészek, pláne férfiak – talán akadnak, de most hirtelen egy sem jut eszembe –, akik képesek egy nem rövid színházi estén szinte végig koncentráltan jelen lenni, megtanulni és elmondani nagy mennyiségű szöveget. Ráadásul ezekben a szerepekben dinamikát, állapot- és hangulatváltásokat is kell abszolválni – ami energiaigényes –, különben csak egy kellemesen csordogáló, vicces társalgási darabnak hat a Honderű.

     Nem voltak ehhez életkorban passzoló színészek a Tivoli 1999-es ősbemutatóján – ott inkább ötvenes-hatvanas, mint hetvenes színészeket láttunk –, nincsenek most sem. Valló Péter rendezte a darabot ezúttal is, és a szereplőgárdát erősen próbára teszi a feladat. A szövegmondásban úgy segítenek egymáson, ahogy tudnak, így is beszélnek mindenfélét, például kiművelt emberfő létükre szégyenszemre pontatlanul idéznek verset vagy drámahőst. A rangidős Márton András volt a legpengébb, ő hozta a legtöbb vehemenciát, s láthatólag pontosan tudta, mi mindenre van itt szükség. Lukács Sándoron eleve megdöbbentem, mivel a háromrészes öltönyéhez borostát hord, úgy érkezik vendégségbe egy úrinőhöz.

     Én magam Börcsök Enikővel voltam ezen az estén, aki kicsit fádul, aggodalmasan összehúzott szemmel nézte, mit művelnek ezek a férfiak. És volt egy sikkes vállrándítása Orosz Ákos kicsit túlhabzó végrehajtójára, az volt őbenne a Törőcsik Mari.

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     Nagy Zoltán Szép csendben című filmje. Lehetett tudni előre, hogy egy csellózó 14 éves kislány és a 60 éves zenetanára kapcsolatáról szól, amely kapcsolat mibenléte után a lány diák- és zenésztársa nyomoz.

     Énszerintem ez a film jól sikerült, árnyaltnak és szemérmesnek mondanám. Picit elmosódó, picit titokzatos, mintegy őrzi a maga integritását. Lehet úgy gondolni, akár elégedetlenül is, hogy alapjában véve nem tudunk meg belőle szinte semmit, voltaképp azt sem, hogy mi történt valójában a kislány (Bognár Lulu) és a rokonszenves, nagypapa formájú tanár (Máté Gábor) között. A legkevésbé sem szószátyárok a dialógusok, de hát szerintem pont erről szól egész; a kimondatlanságról, a kibeszéletlenségről. Minek következtében az embereknek körülbelül dunsztjuk sincs arról, hogy amit csinálnak, az a másiknak milyen. Ezt lényegileg érzékeltetik finom részletek, például az édesanya (Szamosi Zsófia) „az én kislányom” szólamai, vagy az, amikor a főszereplő fiú (Major Erik), bármire való tekintet nélkül, megcsókolja a lányt.

     A közeg – zeneiskolai beltenyészet – garantálja a klasszikus muzsikát a filmhez, és ez nem tett rosszat neki. Major Erik, ahogy a színpadon, itt is tiszta arcú, érzékeny színésznek mutatkozik. Máté Gábor örömében meg osztozom, hogy harminc évvel az Amikor befejezi röptét a denevér után most kijutott neki újra egy pedofilgyanús alak. (Jó választás. Ideálisan bonyolítja a filmbeli képletet, mert egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a bakfis tanítványa beleszeret, féltékeny lesz más növendékre stb.)

     Nagy Zoltán rendező nagyon határozottan uralni látszik a filmet. Hogy mást ne mondjak, a csúcsjelenetnél fejezi be. Akkor, amikor a leginkább néznénk tovább.

vissza a lap tetejére

8. péntek

     Amikor olyan újságírói feladat van, mint a mostani – az Orlai Produkciós Iroda Kaktuszvirág című decemberi bemutatója elé cikk a Kisalföldnek –, akkor örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy riportot írjak. Mentem hát kíváncsian megnézni a tegnapi próbát a Jurányiban, ahol Novák Eszter, Ötvös András, Józsa Bettina és Hunyadi Máté azon dolgoztak, hogy a lódító fogorvos kikeveredjen az épp egy öngyilkossági kísérleten túllévő ifjú barátnőjének hazudott feleséghistóriából. Szívesen néztem őket. Mivel az előadásban az Ingrid Bergman-szerepet játszó Kovács Patrícia nem próbált ezen a napon, vele este beszélgettem szívesen a Játékszínben, az előadása előtt. Hallgatva a hivatalos instrukciókra, időben és metróval indultam aztán a Centrál Színházba. Már ahhoz is nagy önfegyelem kellett, hogy nekivágják a metrómegálló mélyének a tömegben, majd 20 percet töltöttem egy zsúfolt szerelvényben a Nyugatitól az Arany János utcáig. Ott leszállítottak bennünket, s két mozgólépcső közlekedett lefelé, egy meg föl. Borzalmas volt. A további utat gyalog tettem meg, de nem hogy az Andrássy útra, még a mellékutcákban se engedték mozogni a járókelőket sem. Kinek a milyen vendégének látogatása van arányban avval, hogy egy nagyváros életét, közlekedését, lakosságát egy napra megbénítják, ellehetetlenítik, semmibe veszik?

     Mint éllovas, 19.10-re értem a Centrálba, a többi nézők jóval később, úgyhogy csak ľ 8-kor kezdték az előadást. Mi történt Vegasban?, friss kortárs amerikai darab, Ujj Mészáros Károly rendezésében, Balsai Móni, László Zsolt és Rada Bálint szereplésével. (Szerettem a Móni lapfőnökasszonyi szájtartásait.) Kicsit tanácstalanul néztem. Tegnap történetesen épp újságíró voltam, és noha ismerek-ismertem írót is, szerkesztőt is, újságíró gyakornokot is, mégsem tudom elképzelni szinte egyetlen fontos elemében sem ezt a történetet. Pedig még igaz is, ha igaz. Akkor az lehet, hogy én nem vagyok igaz. Illetve talán pont ezt láttatni célja a bemutatónak: hogy innen felőlünk nézve egy normális világnak a normalitása és az abnormalitása is milyen távol esik.

vissza a lap tetejére

9. szombat

     A csütörtöki városi blokád után jött pénteken a privát: s-gyöki blokád – így szerepeltem a napi program táblázatában. Fél nyolckor öltöztem be és költöztem be egy háromágyas kórterembe. Teljesen elégedett vagyok a Gerincklinikával. Jól szervezett, tiszta, szép, felszerelt. Gondos a személyzet, és még az ebéd is guszta volt. Amikor a nővérnek felvetettem, jellegzetesen kórházi kérlelő hangon, hogy esetleg kaphatnék-e egy villanyégőt az ágyam fölötti kislámpába, akkor éreztem a válasz tónusán, hogy na ezt azért túlzásnak tartja. Nem ígérte meg, hogy lesz, nem is lett. Ha nem, hát nem. Fél kettőkor hívtak le a CT-be, ahol aztán csúsztam be hason a csőbe. Jelet rajzolt az orvos a hátamra, majd egy fájdalmas diadalsikollyal tudattam, hogy azonnal el is találta azt a helyet, ahová szúrni tervezett.

     No woman pain, no cry. (Illetve nyugodtan írhatom az eredetit, hogy no woman, no cry, mert a források szerint nem is angolul értendő, hanem jamaikai kreolul, és azt jelenti, hogy Ne, asszony, ne sírj!)

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

     Szóvá tette valaki, hogy Karinthy Márton halálát, életét nem érintettem. Sajnálom. Rendezőként nem tudnám méltatni, de voltak egyéb érdemei. Sok mindent írtak most róla, egyet nem, úgyhogy akkor én: Pintér Béla-fan volt.

     Tegnapelőtt volt hét éve, hogy meghalt az apukám. Tehát minden sejtem kicserélődött már, amióta teljesen árvagyerek vagyok.

     De nem ezt akartam ma, hanem ezt:

     Turbuly Lilla: Banánmatricák

     Banánmatricákat ragasztott

     a konyhaszekrényre, hűtő oldalára –

     győztem levakarni.

     Képes volt azért veszekedni,

     hogy mért nem külön tálba aprítom a zöldbabot.

     Ha szerelt valamit, órákat kellett állni mellette,

     hogy kézre adjam a szerszámokat,

     megfogjam, amit kell,

     és megkeressem az elgurult csavart.

     Mindig volt egy pillanat, amikor

     reménytelennek tűnt az egész:

     sose lesz kész, vagy ha igen,

     rosszabb lehet csak, mint rosszkorában.

     Pedig helyén volt még minden:

     banánmatrica, zöldbab, elgurult csavar.

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     Ezt a munkámat most találtam, mármint hogy fent van a neten.

     Kezemben a zárójelentés, rajta, hogy ma elhagytam a kórházat.

     Rögtön meg is néztem a Drakulics elvtárs című filmet Bodzsár Márktól. Meg kell mondanom, az Isteni műszakot ennél messze jobbnak találtam – Rába Roland eddigi élete legjobbja! amúgy itt most meg sem ismertem őt –, bár színészileg kétségkívül nagyon rendben van az egész. A forgatókönyvet érzem, khm, mindennek ellenére vérszegénynek. (De szívesen lettem volna statiszta a téeszes-disznótorosos jelenetben.)

     Ez privát személyes magánügyem: kicsit rosszul esett, hogy pont és konkrétan Barta Istvánné Nágyát, Kádár János orosz tolmácsát jelölték ki arra, hogy a vámpír megharapja és kiszívja a vérét. Annak viszont örültem, hogy Balsai Móni játssza.

     Az egész filmből a legelementárisabb hatást az gyakorolta rám, hogy Kun elvtárs, vagyis Nagy Ervin lakásában a cserépkályha mellett feszült egy falvédő, amely kecses vízhordó nőket ábrázol. Hát az a miénk!! Anyukám ágya fölött lógott! Nagyon szerettem gyerekkoromban, annyira szép volt!

    (Akartam belinkelni Isteni műszakot is, Nágyát is, de van úgy, hogy a google special ellenáll és nem hozza ki a stuberandrea.hu-ból, ami pedig benne van valahol. /Meglettek./)

vissza a lap tetejére

12. kedd

     Nagyváradon a Szigligeti Színház a Lila ákácot mutatta be Botos Bálint rendezésében. Nem áll jól Szép Ernő szénája, azt egy ideje már gondolom szomorúan. Fiatal színikritikusok leprázzák; hányavetien nem fogékonyak rá, és a fiatal rendezők sem igen látszanak érdeklődni az életműve iránt. Botos Bálint rendezéséből mindenekelőtt azt vettem most le, hogy az ifjú rendezők már aligha fogják „egy az egyben” játszatni Szép Ernőt. Ezt el kell fogadnom, egyszerre lemondóan és bizakodóan. Mert ez a stúdió-előadás, amely egy megroppant türkizkék házváz alatt zajlik le, nem „olyan” ugyan, de a tehetsége, a készsége (a készen levetele), az összeszedettsége, a szigorú szépsége nem vitatható. Valami hűvös, illúziótlan költészetet is érzek benne. Úgy mai, hogy nem a korából lett kivéve, hanem a világából.

     Megkapó mindjárt a kezdés, amikor Sebestyén Hunor, az átlátszó szemű, sárga inges, ujjai között cigarettát gyűrögető Csacsinszky Pali beszél hozzánk, nézőkhöz per te. (Rendkívül szépen beszél a fiatal színész, ezért külön hálás vagyok.) Aztán jön Tasnády-Sáhy Noémi elegáns, ruhája derekán sújtást viselő Bizonyosnéja meg az ő groteszk, revü-szürreál társasága, majd Román Eszter szőke, bájosan kusza fogú, kicsit talán mereven akarós Tóth Mancija. (Gajai Ágnes Arany Hédije pizsamában a szekrényben milyen bástijulis!)

     Ebben a türkizkék szobában, felborított bútorok között, kékre, zöldre (zöld mezőre) világított szekrénybelsőkben játsszák el a történetet. Kiürült, otthontalan közeg. Erős felfutás a vége: a lányok búcsúzása, a távozás, a befejezés. Áll előttünk megint a fiú és tüzet kér. Nem lehetetlen, hogy álom volt az egész: egy bölcsészhallgató, csóró egyetemista álmodta aznap, amikor utoljára aludt az albérletében, amelyből ki kell költöznie.

 vissza a lap tetejére

13. szerda

     Az én radikálisan konzervatív ízlésemhez nem smakkol az Örkény Színház Stúdiójában látott Édes Anna. Szenteczki Zita rendezésében, egy hosszú asztalon, asztal mögött, asztal alatt, alulról megvilágított színészekkel játsszák, akik egyben narrálják is hősüket. A külalakot, a formát, a mozgástartalmat negyedóra múltán érdekességét veszítettnek találtam. És még azt is felhoznám, hogy végtelenül aránytalan a színészek helyzetbe hozása. Bal szélen ülve nekem szinte mindig Borsi-Balogh Máté jutott – ezt nem panaszképpen mondom, de fájóan keveset láttam Znamenák István Moviszteréből. (Bár azt kifigyeltem, őneki hogy s mint szép és gyönyörű Magyarország. Meg hát kaptak ketten az Epres Attila westernhősszerű Vizy Kornéljával egy politikai kampányvitát is.) Für Anikónál nincs, nem létezik szebb fájdalmas Szűz Mária-alak. Zsigmond Emőke azonban végképp el- és le van nyomva, nemcsak mint cseléd, hanem mint címszereplő is.

     Kicsit elcsúsztam naplóilag, de most már majd lassan helyreigazodom.

     Délután az Ódryn néztem a Kacsa, Halál, Tulipán című bábos előadást, Fodor Orsolya rendezésében, Barna Lilla és Hannus Zoltán szereplésével. Arra gondoltam, megírom majd magamnak a Spirire, de lehetséges, hogy nem lesz abból semmi. Valahogy most énnekem nem adott elég muníciót ez a kis szomorú, szép, halálos kacsamese.

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     Pintér Béla Szutyok című darabja a tatabányai Jászai Mari Színházban. Olvastam Turbuly Lilla kollégától ezt az interjút a címszerepet játszó Szakács Hajnalkával, és elképzeltem, milyen volt neki találkozni evvel a darabbal. Valahogy a Szutyok nekem „fizikai színház” – mindig gyomorra hat, menetközben szinte elviselhetetlennek érzem az egészet, amit történik itt az emberekkel, vagy amit csinálnak. Nem, mégis inkább ami történik. Vagy ahogy élnek.

     Arra is emlékszem, hogy az ősbemutatót ráadásul rossz állapotban láttam – mármint nem a produkcióval volt gond, hanem velem –, igen, most kikerestem, a kiskutya halála utáni napokban történt a premier. Aztán volt pár éve ez a fehérvári is.

     A tegnapi előadás, amelyet az egyre markánsodó Guelmino Sándor rendezett és a nagyon kompakt, színvonalas tatabányai társulat játszik, anyukámat hozta be nekem képbe kicsit, amennyiben Egri Márta Etel nénijének pont olyan a frizurácskája, mint amilyet ő hordott a hetvenes-nyolcvanas években. Nem írok most többet erről, mert kritika lesz belőle.

     Ja, ez volt itt egy jó gyerekelőadás

vissza a lap tetejére

15. péntek

     A tatabányai kamara-előadáson megszólalt a nézőtéren egy mobiltelefon. Ha a tulajdonosnője hosszan, pánikszerűen nem kapkodott volna utána és vele, akkor talán fel sem tűnt volna, mert madárcsicsergés volt a csengőhangja, úgyhogy tulajdonképpen beleillett az aktuális jelenetbe.

     A Valan című magyar film sajtóvetítése előtt a felkonferáló ember avval kezdte, hogy egy nagy múltú orgánum kritikusa máris megírta, ki a gyilkos, és kéri, hogy mi ne tegyük. No, én nem tennék ilyet, mondhatom.

     Bagota Béla első filmje ez – már a neve is jó a rendezőnek –, és olyan, mintha a kisujjában lenne a szakma. Profin kezeli műfaji filmje műfaját, ez a bűnügyi/krimi/thriller szerintem bárhol a nagyvilágon megállná a helyét. Nekem speciel a Bíbor folyók jutott eszembe róla, az erős atmoszférája meg a tél, hó, hideg miatt. Az külön bónusz, hogy közben benne van (nyomasztóan) egy korszak, egy társadalom, egy (vagy több) ország a maga súlyos megdermedtségével, fejlődésképtelenségével. Erdélyben játszódik a történet, sok fehér tájat, hegyeket, fenyveseket látunk felülről, és rendre eszembe jutott elégedetten, hogy hányszor vonatoztam keresztül ezeken a helyeken színházba menet.

     Krisztik Csaba a főszereplő, s mivel én Krisztik-rajongó vagyok, másfél órán át nézni őt a vásznon, nekem az már eleve rossz nem lehet. De hát jó is. Továbbá külön és folyamatos örömömre szolgált erdélyi színészek – vásárhelyiek, sepsiszentgyörgyiek főleg – felbukkanása egymás után. Ezt a filmet, vegyük úgy, az ajánlásommal vetítik a jövő héttől. De azért olyanoknak, akik nem mimózák a moziban.

     Este a k2 Színház Ki vele, Néró! című előadásán jártam, de azt átgazdálkodom magamnak holnapra.

vissza a lap tetejére

16. szombat

     Nem ismertem ezt a szép házat a Benczúr utcában, ahol a k2 játssza a Ki vele, Néró! című tantermi előadását egy elegáns, cirádás, stukkós, fehér és arany színű helyiségben. (Nézem most, Egyedi Lajos építtette ezt a palotát bő száz éve. Nem egy szerencsés család: ez az Egyedi öngyilkos lett, a fivérét pedig  megfojtotta a veje, akinek a gonosz após nem fizette ki a tartozásait.)

     Fábián Péter rendezésében Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című regényéből indultak ki, azt hagyták maguk mögött. Vagyis azt dolgozták fel egy színházi előadás formájában, amely előadást éppen hoznak létre. Az ő kis társulatuk, Zsuzsi (Gyöngy Zsuzsa) és Bálint (Formán Bálint), Petyával, aki azonban megnyert egy német pályázatot és elutazott, a készülő produkciót pedig ráhagyta Oszira (Domokos Zsolt), az asszisztensre.

    Voltaképp egyszerű, mindennapos kis helyzet ez, amit üde, élvezetes, természetes színészi játék kelt életre. Milyen szépen modellezhető benne az egész dolog! A hatalmi kinövés, a terjeszkedés, a gátak csendes felszámolódása, az érdek mentén hajlás, a beszorulás, az elmulasztott ellenállás nyomasztó felelőssége.

     Jót nevettünk fogcsikorgva.

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     Mostanában szép cifra nemszínház-palotákba járok, tegnap a zuglói Lipták villában láttam a Rózsaszín ruha című produkciót. Dobák Lívia dramaturg barátunk első független színházi munkája ez, így szereztem róla tudomást eleve. A rendes elszánt tájékozatlanságomból kiindulva és elindulva, nem tudtam, mi az alapanyag, ám az este folyamán azt felmértem, hogy ez női irodalom, a nem mívetlen fajtából. (Péterfy-Novák Éva, Szentesi Éva – amint később utánanéztem.)

     Tele van nőséggel az egész. Sipos Vera rendezte, gondosan válogatva és pásszítva az összetevőket: zenét (ifj. Márkos Albert odaadóan billentyűzik az eseményekhez), mozgáskoreográfiát, színes, egyéni stílusú jelmezeket (Papp Janó), rengeteg fehér-piros-rózsaszín rózsaszirmot. Illúziókat és allúziókat. Vagányság is van a dologban; szeressenek a színésznők veszélyesen élni-dolgozni; csúszós parkettán szaladgálni, két szoba között tandemkerékpárral körbebiciklizni.

     Majzik Edit és Sárközi-Nagy Ilona a két szereplő, debreceni páros, szeretem-színésznők. Hol kislányok, hol barátnők, hol riválisok, hol anya és lánya, hol feleség és szerető vagy viszont. Néha össze- vagy egybefolynak szinte. Lírájuk is van, iróniájuk is, de valahogy a legerősebben mégis azt érzem ebben a meghitt előadásban – talán mert mindketten szép, esengő világos szeműek –, hogy a női lét mindösszesen és végeredményben reménytelenül fájdalmasan kiszolgáltatott.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     Mindenmentes napot terveztem tegnapra, sehová se menéssel. De hát van, hogy jön a kísértés – ezúttal egy kedves meghívó formájában –, és nem tudok ellenállni, így a Trafóban ért az este A tünetegyüttes című előadáson.

     15 éves a Tünet együttes, ebből az alkalomból csinálták Szabó Rékáék ezt a produkciót, amelyben a társulat megalakítására és működésére tekintenek vissza. Őszintén, tárgyilagosan, művészien, társadalmi, politikai, finansziális és személyes kontextusba helyezve.

     Három jelenetet emelnék ki tetszőlegesen ebből a tanulságos és impresszív előadásból. Az egyikben a menedzserük, Papp Éva ad elő egy fergeteges, elmebajba torkolló magánszámot a pályázatok elszámolásának rendjéről. (Még eddig sosem láttam Papp Évát, de sokat leveleztem vele, amikor Szabó Réka rendezte a kritikusdíj-átadót.) Ilyen az, amikor még a nem művész munkatársak is tehetségesek.

     A második az az erősödő háttérzaj, az emlékezetes Boldog karácsonyt kívánás. Ez annyiszor hangzott el, hogy a hetedik-nyolcadik alkalommal már tökéletesen átéreztem, milyen súlyosan megalázó mindannyiunkra nézve ez a válasz a miniszterelnöktől egy parlamenti interpellációra, nem kevésbé az ezt következő hangos derű és tetszésnyilvánítás az országgyűlési képviselőink soraiban.

     A harmadik a jövőbe mutató – a.m. a független szféra kilátástalanságát látó – végefelé után a vad zenére ülve őrjöngő szereplők. Pontosan tudtam, hogy csatlakozni kellene hozzájuk, kimenni székestől és csukott szemmel rázni öklöt, lábat, széket. De persze akkor sem tettem volna meg, ha mindenki más igen.

     Úgy érzem, lenne most egy éles, szúrós, fekete, roppant, betölthetetlen hiányjel, ha nem mentem volna el megnézni ezt a mindent tudó és mindent kifejező előadást.

vissza a lap tetejére

19. kedd

     Leadtam a Kaktuszvirág-cikket, amelynek azt a címet szántam, hogy Mexikói mekerék. Mivel ezt mondja a filmben spiccesen Ingrid Bergman. De aztán megkérdeztem Patríciát, benne van-e ez a jelen darab szövegében, és sajnos nincs. Úgyhogy nem ez lett a cím.

     Most itt a Mű szerző nélkül című filmről szóló beszámoló jönne, de meglepő módon nem kaptam jegyet rá. Ámbár nem a tömegek miatt, hanem mert olyan pici szobában vetítik a Puksinban, hogy már nem fértünk be. Helyteleníthető módon nem jelzi a moziműsor, hogy mi melyik teremben megy. Vagy csak én nem találtam meg ezt az információt. Egyszer már jártam az Annie Hall szobájukban, és komolytalannak találtam ezt a moziajánlatot.

     Este jött Czukor Balázs, mivel kaptam egy interjúfelkérést rá. Három és fél éve volt egy rádióműsorunk, azóta nem beszéltünk. Most akkor igen. A találkozó gerincsérv-fájdalmak elleni lazító fekvőgyakorlat ismertetésével zárult.

vissza a lap tetejére

20. szerda

     Pont a számítógép előtt ültem, amikor megjelent a Katona József Színház közleménye „az erkölcsi határokat átlépő” munkatárs elbocsátásáról. Olvastam dermedve. A következő félórában hatan kérdezték tőlem, hogy ki az. Mondtam, nem tudom, és nem is áll szándékomban megkérdezni.

     Elfogadom, hogy a színház közleményében nyilván jogi és személyiségi jogi okból nevek nem szerepelnek. Ha egyéb következményeket várunk, ahhoz a sértetteknek a rendőrséghez kell fordulniuk. A színház nem nyomozószerv, nem ügyészség, nem bíróság. Intézményi szinten ezt kell tennie: deklarál, eljár, megválik a tettestől. A közlemény azt üzeni, hogy a Katona komolyan veszi a dolgot és vegye komolyan mindenki más is! Lehet, hogy olyasmikről van szó, amik néhány évtizeddel ezelőtt még elmentek, de ma már nem mennek el. Ma már a társadalom talán valóban kényesebb arra, hogy a férfiak és/vagy a feljebb pozícionáltak mit engedhetnek meg maguknak a nőkkel és/vagy a lejjebb pozícionáltakkal szemben és mit nem. És jó, hogy ez így van, és jó, ha evvel kinek-kinek számolnia kell.

     Mindazonáltal lehet, hogy ez a közlemény kevés lesz. Ez esetben azonban sajnos csökkenni fog az esélye annak, hogy a jövőben egy intézmény a maga keretei között fellépjen hasonló ügyekben.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

    (Hagyjunk engem még kicsit szavakat keresni.)

     A Narratíva négy fiatal rendező – Pass Andrea, Szenteczki Zita, Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel – összeszerveződése. Első bemutatójukat tegnap este tartották a Radnóti Tesla Laborjában, a Kurázsi és gyermekeit Kovács D. Dániel rendezésében. Négyoldali a nézőtér, ennek következtében elég nagy a járulékos veszteség a színészi láthatásban. (Viszont a nézőket jól láthatni, rendes kivilágításban.) Középen jól felszerelt fekete zongora, ez szolgál Kurázsi kocsijaként, jármot felvéve húzzák, forgatják a gyerekek körbe. Szürke-fekete világ valószínűtlen, álomszerű sárga színfoltokkal: zongorafedél alja, cipzár, Yvette „piros cipője”, reverenda római gallérja. Amilyen egyszerű és tüchtig maga a forma, olyan (lenne) az előadás is, de az első részben valahogy döcög, topog, egyhelyben jár, nem ível, nem gyarapszik. A szünetben úgy ültem kint a szinte kényelmesnek mondható foyer-ban, mint ki nem érti, minek vagyunk itt, miért is nézzük ezt. Bár tudom ilyenkor avval biztatni és vigasztalni magam, hogy ahol színészt nézni érdemes, ott én már nem vagyok hiába. Márpedig érdemes. Főleg a nők: Pető Kata, Piti Emőke, Kurta Niké. (Aztán végül az este megkoronázásaként Lázár Kati, nem koronázási szettben persze.) Pető Kata milyen impozánsan bírja a szerepet! Az egész, pici, törékeny testével gesztikulál. És Hajduk Károly, kell-e többet mondanom. (Most jutott eszembe, hogy osztálytársak voltak a főiskolán Pető Katával.)

     A második rész kikupálódott, és azt hiszem, megértettem a miértet is. Azért, hogy a végén együtt énekeljünk a szereplőkkel. Mint akik igen, mint ahogy nem.

vissza a lap tetejére

22. péntek

    

vissza a lap tetejére

23. szombat

   

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

25. hétfő

    

vissza a lap tetejére

26. kedd

    

vissza a lap tetejére

27. szerda

    

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

29. péntek

    

vissza a lap tetejére

30. szombat

    

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra