|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2019. július
Már én törzsnéző vagyok a váci V4 fesztiválon, és idén fokozottan vonzott, hogy a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata hozta a nyitóelőadást, méghozzá Székely Csaba Semmit se bánok című darabját. V4-es törzsnézőként azt is tudom, hogy ilyenkor türelmesen és fegyelmezetten végig kell hallgatnom a nézőtéren ülve a reklámblokkot, egy államtitkár kampánybeszédét – meglehet, ő a pénzhozója a Váci Dunakanyar Színháznak – és kölcsönös hálálkodásukat a színházigazgatóval. A mű ősbemutató. Személyzetét tekintve két volt szekuritátés férfi a főszereplője, az egyik nyugdíjas, a másik átmentett. Van épkézláb története a darabnak – amiért eleve hálás a néző –, és a történet némi epizodikus-anekdotikus bővítésekkel ki is tesz közel két órát. Meglehet, alapjában véve sémákból, közhelyekből épül, de nem veszem ezt nagyon rossz néven, mert ha túlnézek a konkrét eseten, ha hajlamos vagyok kicsit metaforikusnak látni, akkor voltaképp arról szól, hogy nincsen bűntelenség, nincs magyarázat, nincs mentség. Az ember olykor a lehető legváratlanabb és legdrámaibb módon szembetalálkozhat a tettei következményével. Lendvai Zoltán rendezése nem kifejezetten markáns. A férfiszínészek – Rappert-Vencz Gábor, Nagy Csongor Zsolt – gyakran szépen rátalálnak az ideális ritmusra, bár a megoldásaik zöme eléggé első körösnek tűnik. És ott van még egy 16 éves, különös, „hibásnak” tűnő gimnazista lány. Ahogy Keresztes Ágnes játssza, azt túlzónak, szélsőségesnek, idegesítőnek találtam. Eleinte. De idővel elfogadtatta velem. Lényegében meggyőzött, hogy ennek a béna, fogszabályzós, pösze lánynak az idegesítőségében van a hitelessége, sőt a szeretetreméltósága.
Volt múlt héten egy naplóbejegyzésem, ami az újratöltésnél elveszett, azután Várja elsötétült. (Akárcsak a nyelv és tudomány weboldal az MTA-t kinyíró törvényhozás napján.) Most egyszerre rájöttek a rendszergazdafiúim, hogy nem is bántam én rosszul evvel a számítógéppel, ha ilyen szépen elműködött hét évig. Hétéves. Nyáron mindenhol nyáriasabban megy a munka, ezért még nincs meg a megoldás, hogyan leszek újra naplókezelő. Most Pesten fifikáskodom, de egyébként Verőce-Várpalota vonalon mozgunk. Ezúttal nem én vagyok a (szenvedő) alanya a fogászati kezelésnek, hanem sofőrként és biztonsági őrként, valamint pépes ételek feltálalójaként tevékenykedem. A fügefabokrunk is nyári menetrend szerint dolgozik, rengeteg gyümölcsöt ígér, és már napok óta minden reggelre megérlel nekem közülük 1 (egy) darabot a jótét lélek. Csak jeleztem, hogy megvagyok, és majd jövök, ha tudok. Láttam valamelyik hírportálon a telefonomon, hogy megdöbbentően üres volt reggel és délelőtt a körút. Nekem is feltűnt, hogy a hülye autósok otthon maradtak tegnap. Az M7-es fehérvári bekötőihez pocsék eredménnyel odahelyezett körforgalmaknál senki nem tolakodott be az elfogyó sávból a besorolt autók hosszú libasorába. Az Erzsébet hídon araszolgatás közben senki nem hasított végig a buszsávban. A kettesen pedig, amin építkeznek, ezért végig szűkítés, előzni tilos és 60-as meg 80-as sebességkorlátozás van érvényben, 40 kilométeren át senki meg nem előzött, pedig csak 65-tel meg 85-tel mentem. Egyértelmű, hogy tegnap volt a normális autósok magyarországi világnapja.
Várja visszatért! Valamijét kicserélték. Lett itt júliusban elszórva egy-egy naplóbejegyzés, de mostmár majd igyekszem rendszerbe szervezni magamat. Bécsben jártam valamelyik nap, épp csak annyira, hogy három busznyi vállalkozó kedvű nézővel együtt részt vegyek az Armel fesztivál Forte-bemutatóján. Volt azért ebben a túrában kábé félóra echte Bécs is, utcai jegeskávé erejéig, de már annyi is jólesett, olyan barátságosnak bizonyult. Dargay Marcell – Horváth Csaba El valahová című produkcióját láttuk. Tar Sándor és Monteverdi adták az alapelemeket a mixtúrához, próza is és opera is. A színészek által használt sporteszközök ezúttal kábé egyméteres stafnik. Szép előadás. Olyan igazi horváthcsabás dolog. Arra gondoltam aztán, hogy eleve szeretem nézni, amikor Krisztik Csaba minden haja szála egy-egy izzadságcsöppben végződik. Olyan 10-12 éve történhetett, hogy egy magonc odakeveredett valahogy az erkélyünkre, egy kint felejtett földes edénybe. Platán lett belőle, kedvesen cseperedett. Télen behoztuk a lépcsőházba, tavasszal kitettük az erkélyre, egyszer kicsit elfagyott, másszor kicsit elszáradt, de mindig átvészelte. Ezen a nyáron volt a fénykora, aztán a következő évben rosszabbul viselte a költöztetést, meg én nem nagyon bírtam cipelni, úgyhogy előfordult, hogy vele zuhanyoztam, mármint mellette, a kádban. Tavaly nyáron már kedves férjemnek is nehezére esett mozgatni, kint is maradt néha a fácska hosszabb időre öntözetlenül az erkélyen, amiért nem volt hálás. Úgyhogy elhatároztuk, hogy megválunk tőle, vidékre telepítjük. A héten elástuk Verőcén, a 14. villanypózna magasságában az ártéren. Jó helyet választottam neki, tere is van, de körbe is veszik magasabb cserjék, védik a széltől. Nőj nagyra, kis erkélyfa! – mondtam neki biztatón. Tegnap egy nagyobb kanna vízzel elsétáltunk hozzá, hogy meglocsoljuk – mire odaértünk, esett az eső. Velencei terecske, kaposvári előadás, Ascher Tamás rendezése. A youtube-on került elém, 1987-ben mutatták be, 1990-es a felvétel. Ó, hogy szerettem volna annak idején, ha láttam volna! Egy Goldoni, ami él! Eleve Khell Zsolt díszlete kedvenc – korrekt kis emeletes házak, a nők a fenti erkélyről, ablakból kerepelnek. Mindenki fiatal, filigrán, kicsattanó, életteli. Lázár Kati, Molnár Piroska, Pogány Judit, Csákányi Eszter, Czakó Klára, Kristóf Kata. Pogány Juditban váratlanul Stefanovics Angéla előképét látom meg. A színháztörténet valószínűleg ilyen, felbukkannak dolgok, jegyek, vonások, átúsznak a múltból a jelenbe s tova, és itt-ott összeérnek. Más. Omerta. A struktúrája felidézte bennem életem talán első nagy könyvélményét tízegynéhány éves koromból, Szabó Magda Freskóját. Olvastam Tompa Andrea előző két regényét is. Íróvá most avattam.
Drága Annamari! Egyszer, amikor már tudtad, mi vár rád, írtad, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akikkel beszélgetsz fejben, akiknek mindig elképzeled legalább a véleményét. Akkor most mit is tehetnék egyebet, mint hogy elmesélem neked a temetésedet. Ha van odaát net, akkor olvasod a naplómat, tudom. (Csak félő, hogy odaát sincs, nem hogy net.) Azt talán tudtad előre, hogy a ravatalozóban milyen zenét játszanak: orosz nő énekelt szomorú népi dalokat, szívről, könnyekről. Napraforgók tömege díszítette a termet. Sokan jöttek el, a fél színházi szakma, hosszú sorban álltak az emberek, hogy virágot tehessenek le. Rengeteg virág volt. Fullajtár Andrea köszönt el a Katona József Színház nevében, idézett tőled, fordításaidból, orosz drámaírók hőseinek szavait életről, halálról. Aztán a dramaturgok nevében Szokolai Brigitta beszélt, de ő halk volt, kintről nemigen lehetett hallani, érteni. Ascher Tamás felolvasta Dsida Jenő Már majdnem elfeledted című versét. (Kitűnő választás, mondta utóbb az egyik író-dramaturg, akivel baktattam egy darabon.) Végül pedig dramaturgtanítványok emlékeiből hangzott el összeállítás. Az urnafalnál – ahol a nagyszüleid melletti dupla urnafülkébe kerültél – Novák Eszter búcsúztatott, aki 14 éves korod óta ismert téged. Ahogy beszélt rólad, az csodálatos volt: felemelő és vigasztaló. Ez, és utána Eszternek a közeli lakása kertjében rendezett összejövetel – vodkával, uborkával, zakuszkákkal, salátákkal és mindennel – kicsit könnyített a nehezén. Szomorúan, de „jóformán” megbékítve emlékeztünk rád, nevettünk is. Bírtad volna. Tegnap tehát megtudtuk, kik kapták a legtöbb szavazatot a kritikusoktól idén. Jó kis lista ez, bár van egy nagy, fájdalmas hiány benne, számomra persze. (Plusz egy-két fájdalmas kicsi.) Egyetlen határon túli produkció sem került fel rá. Ez okvetlenül összefügg a nézési korlátainkkal, avval, hogy esetlegesség van abban, mit látunk. Nem ismerem a szavazólapok tartalmát, de biztosra veszem, hogy azok, akik látták a gyergyói Három nővért vagy a nagyváradi Apátlanult, szavaztak is rá. Csak hát kevesen látták. Persze az is lehet, hogy mások viszont voksoltak olyan határon túli előadásokra (sepsiekre, vásárhelyiekre, vajdaságiakra például), amiket meg én nem láttam sajnos. De a 14 kategória összes díjvárományosa között mindössze egy olyan produkció akad, amit nem láttam (a kecskeméti Állami Áruház). Ugyanakkor egyetlen díjesélyes produkcióról sem jelent meg kritikám – ilyen talán sosem volt még –, ami markánsan jelzi a munkalehetőségeim megfogyatkozását. 14 kategóriában 42 név vagy cím szerepel, pontosabban 44, mert két helyen nem hárman dobogósak, hanem négyen. (A holtverseny nem feltétlenül azt jelenti, hogy ketten kapnak majd díjat, mert lehet, hogy a 2. vagy a 3. helyen alakult ki azonos pontszám.) 16 + 1 egyezést számoltam össze a lista és a szavazatom között. (A + 1 az, hogy egy főszereplő-favoritom a mellékszereplő kategóriában futott be.) Na, hát alig várom a szeptember 22-i gálát a Katona József Színházban, hogy lássuk a győzteseket! „Ebben az időszakban – jeleztük korábban: minden év minden hónapjának úgyszólván külön időszámítása van – a nemzetközi, baloldali értelmiséget megbénítja, tudathasadásos állapotba hajszolja a választás kényszere. A választásra felszólító kérdés pedig, az akkori politikai fogalmak és az akkori etikai követelmények szerint körülbelül így hangzik: vagy a hitleri Németország, vagy a sztálini Szovjetunió, harmadik alternatíva nincs, nem lehetséges.” Sükösd Mihály Sinkó redivivus – Egy regény regényének utószava. (Sinkó Ervin nagy olvasmányélményem volt ifjúkoromban, az Optimisták és az Egy regény regénye.) Azért nevettem most fel Sükösd mondatát látva, miszerint harmadik alternatíva nincs, mert tényleg nincs, nem lehetséges, hiszen alternatívából a szó jelentésénél fogva eleve csak kettő lehet. Ezt a nyolcvanas évek közepén egy péntek délelőtt tanultam meg, amikor megjelent az ÉS esedékes száma a heti színikritikával, amelyben Koltai Tamás többedik alternatívát emlegetett. Az Új Tükör szerkesztőségében találkoztunk össze, mindketten a friss lapért mentünk be. Erki Edit szerkesztő azonnal szóvá tette neki ezt az alternatívás tévedést. Mondta erre Tamás, hogy igen, már tudja és restelli, reggel óta felhívták evvel négyen telefonon, útközben ketten figyelmeztették, akikkel találkozott, itt a házban pedig további öten. Ha most történne, szerintem nem szólna senki. Viszont kábé hárman kiszerkesztenék a Facebookon. Már befutott hozzám az idei Nyílt Fórum-kötet zöme, négy színdarab első olvasásán túlvagyok. Az a kezdeti benyomásom, hogy az ez évi mezőny talán jobb a tavalyinál. A szerzők magabiztos nyelvhasználók, vannak bizonyos elképzeléseik, nem teljesen szokványos hősökkel foglalkoznak – pl. 70 éves asszonyok vagy hajléktalanok –, képesek világszerűt teremteni. De aztán – több esetben is így éreztem – valahogy elfogy a szusz, eltanácstalanodik az író, nem fogja elég határozottan a tárgyát vagy nem látja eléggé korán a darabja végét. Mindenesetre gyanúsak a befejezések. Hol amolyan divatosnak divatos fajta, hol meg váratlanul lecsapott. De még a különböző fázisokban háromszor el fogom olvasni mindet, és amelyikben utoljára is lelek némi örömet, arról fogom írásba adni, hogy nekem az volt a legjobb. A Holdra szállás 50. évfordulója, nézegetem a NASA fényképeit. – Hihetetlen, hogy evvel a vicik-vacakkal landoltak a Holdon. – És a telefonod többet tud ma, mint annak idején az ő számítógépük. – De hát nézd meg, micsoda tákolmánynak tűnik. Ott fent az a rész, mint egy kiszuperált spájzszekrény hátulja. – Biztos, hogy ha itt lenne, most kilomtalaníttatnád velem. – Biztos. Ez itt voltaképp egy raktárház. Mindig minden idekerült, amikor valaki felszámolt valamit. Annamarink pécsi háztartása, Máténk győri háztartása, a szüleim háza, plusz amit anyósomék összegyűjtöttek, meg amit mi ide evakuáltunk. Úgyhogy nagyon hálásan tudjuk fogadni a lomtalanítás intézményét, ami idén ráadásul házhoz jött. Nem is élt a lehetőséggel senki az utcában, másnak már semmi feleslege nincs, egymagunk raktuk tele a járdát, álló napos pakolás, selejtezés, hurcolkodás nyomán. Sztahanov, Sztahanovné és a kis Sztahi. És még jövőre is bőven lesz mit kitennünk. Kajás poszt ám ez! Kedves férjem hozott Chicagóból Annamaritól egy receptet, egy keleti levesét, arra készült már egy ideje. Tele is pakolta a héten a hűtőszekrényt a hozzávalóival, tengeri herkentyűktől kezdve vörös curry pasztán, gyömbéren, kókusztejen, szójaszószon át a búzacsíráig és a fodros kelig. Megfőzte tegnap. Pazar! Elbicikliztünk a kis fához, és enyhén bizonytalan örömmel konstatáltuk, hogy lett neki egy vakond barátja, aki a törzse mellett jött ki hozzá ismerkedni.
Egy kis nejlonszatyorban képeslapok, amelyeket anyósom kapott és eltett. Ezt a kisfia írta neki 1971 nyarán: Az első napok jól telnek, az idő kitűnő. Ma túráztunk a hegyekben. Az üdülő körüli táj gyönyörű. A lengyel ételek különlegesek. Sokszor csókollak. Kifogástalan. Nem kifogásos.
De miért, miért pont a bicikliúton vannak a csatornafedelek?! – kérdem költőileg. Amikor a női alfél sokkal kényesebb biciklinyergen ülve, mint autóban a férfié vagy másé? (Ne jöjjön nekem a senki a vízlefolyás irányával, mert mit számít az, csak akarat kérdése.) Hétközben olykor rendelek ebédet a Patak vendéglőből. Egy vörös hajú, kedves fiatalember szállítja ki. Sok éve tartó barátságos kapcsolat ez már miközöttünk, de az jutott eszembe tegnap, hogy télen, kabátban, kalapban meg sem ismerném. Munkaidőn túl Elena Ferrantét olvasok, Nő a sötétben. Hát kicsit viszolygok én ettől; minden szót, minden érzelmi fuvallatot, mindenki viselkedését csontig kianalizálni. De van abban valami teljesen lefegyverző, amilyen biztonsággal a szerző rátapint az anya-lánya kapcsolat vagy a férfi-nő viszony érzékeny és lényegi pontjaira. Úgyhogy el fogom olvasni itt a másik két Ferrantét is, amim lett.
Ezekben a mai drámakötetekben mindig található egy olyan színdarab, amelyben a szerző nagyon egyéni módon, a szokványos formától eltérőt alkotott, tekintve a szerkezetet és/vagy a nyelvezetet és/vagy a tipográfiát. Ez aztán nem adja magát könnyen az olvasónak. Megjött, megjött idén is az ilyen, utolsóként. Ilyeténségét már az első oldalnál felismertem, amikor láttam, hogy az egyszavas (plusz névelő) cím után mondatvégi pont van. De most egy másik darabból hozok egy sort, amely sort megvettem: Hogy mit isznak a férfiak ezen a pálinkán, sose értettem!? És egy harmadik darabnak a kedvenc mondata: Több dolgok vannak, amikről az emberek nem hisznek semmit. A negyedikből azt tudnám még idecitálni, hogy vékony mentolos picsaropi. Így nevezi az egyik szereplő a hosszú, karcsú női cigarettát.
Leutaztunk tegnap a Pestre, szétterítettünk a fővárosban némi fügét. (A héten robbanásszerű robbanás várható az érésben.) De a fő úticél természetesen az AlkalMáté Trupp idei produkciója volt a Jurányiban, a Czukor Balázs. Olyan, ahogy kell. Kicsit gyomorszorítgató, amibe alighanem az is belejátszik, hogy már csak egy maradt hátra a sorozatból, és jövőre meg fogjuk érezni, kábé milyen lehet, amikor a színésznek el kell búcsúznia egy régóta játszott, szeretett szereptől. (Az előadás végén annak rendje és módja szerint kihúzták a kalapból jövő évi címszereplőnek az utolsónak maradt Jordán Adélt.) A Czukor Balázs Czukor Balázsról szól. Én Czukor Balázs munkásságát az átlagnézőnél (és az átlagkritikusnál) talán jobban követ(het)tem. Privátim nem ismerem őt, egyszer beszélgettünk egy előadás után a szombathelyi büfében, amikor ott még adtak enni. Aztán később csináltunk egy rádióműsort. Most akkor kiraktak nekem néhány mozaikot hátulról, nem a nézőtéri oldal felől. (Pl. hogy miként került Szandtner Anna a szombathelyi részvételi színházi előadásba, mert aztán ő lett az egyik színész szereplője a produkciónak.) Amikor az elején ott ültek sorban hátul mind a színészek, pasztell színű cuccokban, kollegiális érdeklődéssel figyelve a színpad előterét, elnéztem, milyen szépek a lányok! Kiélesedtek az arcvonásaik, és most így szépek, kiélesedve. Jordán Adél meg már eljátszotta apját-anyját, és nem kártyán. Legalább három katarzisztikus jelenetet össze tudok számolni, ahogy visszagondolok. Talán az volt a kedvencem, amikor Czukor apuka (Dömötör András) szánkózni vitte augusztusban a kisfiát (Mészáros Béla). Abban költészet volt, eszerint von haus aus. Többet igazán nem mondok, ha már van az a tradicionális hülye szokásom, hogy minden bemutatójukról írok a Criticai Lapokban.
Még visszajár kicsit a Czukor Balázs. Például a jelenet a szombathelyi Félkegyelműből. Hogy abban Péter Kata – aki egyébként is remek kis portrékat alkotott – milyen szépen visszaadta Kiss Mari Jepancsina tábornoknéjának mosolyát. Asziszem nem meséltem, hogy valamikor az évad során a Szkénében összefutottam Lázár Katival. A büfében üldögélve, az előadásra várva nevetgélve felidéztük a tavalyi Fenyő Iván-bemutatót, Jordán Adél abbani alakítását, ahogyan a telefonáló Lázár Katit előadta. Azt mondta Kati (leírhatatlan bájjal és csöppet indignálódottan), hogy bár elismeri a nyitószöveg dramaturgiai funkcióját; a néző tudja meg mielőbb, ki beszél kivel, de mégis, illetve mégse: ő sosem mondaná azt Adélnak a hívó azonosításaként a telefonba, hogy: Anyád.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*