|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2019. április
Görög napok. Szombaton Görög Laci, tegnap Trójai nők, ma Elektra. A Trójai nők a Maladype lakásszínházán, ezúttal szellősebben, nem zsúfolt házzal. Szabó K. István rendezte bele a darabot egy mozgásnehezítő fehér fateknőbe. (Jó, hát sem a formája, sem a mérete nem teknő, de mégis.) A Trójai nők annyira nem drámai – cselekvés-cselekmény értelemben –, annyira nem egyéb, mint dermesztő helyzetjelentés a hátországi áldozatok frontjáról egy vesztett háború után, hogy igényel valami mélyebb rendezői elgondolást. Nem tudom, ez megvolt-e, lehet, hogy igen, csak nem jutott el hozzám. A nők tisztelete, az kiérződött. (Voltaképp ahogy a görög drámák a nőket ábrázolják, legyenek bár emberi vagy isteni alakok, abban /nemi/ egyenlőséget, legalábbis egyenrangúságot lehet felfedezni.) Láttam a nyolcvanas években Psota Irén Hekabéjával és Törőcsik Mari Kasszandrájával, de akkor sem tudtam komolyan venni. Maladypéék javára írom, hogy gondoskodtak tragikai nagyságról a főszerepben – meghívták Varga Máriát. (Érdekes, akkor ő most a második Sulyok Mária-szerepet játssza, a Régimódi történet Rickl Máriája mellett.) A többi nő is szépen, odaadóan dolgozik, Huszárik Kata, Tankó Erika, Szilágyi Ágota. Egy ponton Varga Hekabé kitépett könyvlapokat kínált a nézőknek a fekete keménykalapjából. (Nagy Imre élete és halála – ez a könyv hevert a teknőben, meg sok-sok megtépázott könyvlap.) Mindenkinek kellett venni tőle egyet, aztán kérte, hogy olvassuk hangosan. Esélyem sem volt. Nem mintha az általam mindig ösztönösen elhárított interaktivitással dacoltam volna, de a távolos színházi szemüvegem volt rajtam, úgyhogy a prapíromról egyetlen betűt sem tudtam kivenni. Hát színház lett Budaörsön, kétségkívül – gondoltam a Latinovits Színház Elektra-előadásáról hazajövet tegnap este. Emlékszem, eleinte jóindulatot követelt az ottani nézés, de már nem követel semmit, egyszerűen helyt áll magáért a színház, ha az idei Az arab éjszakájukra és erre az Elektrára gondolok. Fodor Tamás írta ezt az Elektra-változatot össze egy 1986-os Stúdió K-s bemutatóhoz, amit nem láttam, tehát a szöveg is új és izgalmas volt most számomra. Brasch Bence játssza Aigiszthosz királyt, Balsai Móni a zavart nevetgélések királynőjét, Klütaimnésztrát, a hozzáillő szőkés gyerekeivel: Ladányi Júlia Elektrájával, Bohoczki Sára Khrüszothemiszével és Böröndi Bence Oresztészével. Színészi erősítésnek ott van még a slank Ilyés Róbert biztonsági főnöke, Spolarics Andrea udvari szobrásza és Páder Petra gondterhelt homlokú szolgálója, plusz Bregyán Péter a viseltes arcával. Alföldi Róbert rendezte a produkciót, pontos és hatásos ajtócsapódás-, hang- és fénykoreográfiával. Van benne kraft. A nyilvánosság előtt játszódik az egész történet. Mi nézők vagyunk Mükéne lakossága, három oldalról karéjozva a játékteret. Innen, a közönség soraiból szedik az ál-Oresztésznek szánt Idegent is (Chován Gábor adja, remekül). Hogy mi görög akkor? Talán egy kancsó hátul a sublódon. Vagy a vörös színű leves. Valamelyik botrányos jelenet közepén Brasch Bence király előrelépett a színpad széléhez, felemelte a két karját és emelt hangon közölte a megnyugtatásunkra: A független bíróság meg fogja vizsgálni az ügyet. Mire a közönség halkan és tömegesen nevetgélni kezdett. Így állunk. A szokásos másodikai ünnepi vacsoránk, az nem mindig vacsora. Lehet ebéd is, és előfordult már, hogy reggeli. Mint például tegnap, amikor aztán elutaztam Gyergyószentmiklósra, ahol most vagyok, háromnapos miniévadon. A szinte a szomszédunkban működő Á la maison nevű reggelizőbe mentünk. Függetlenül a boldog reggelitől, meg kell jegyeznem: most jártunk ott másodszor, és most mondtuk másodszor, hogy ide többet nem jövünk. Egyszerűen nem áll arányban az árszínvonal a minőséggel és a mennyiséggel sem. (Csorba tányér!) Azután hosszas vonatozás. Hoztam valamit a naplóba otthonról, a „Mai Belváros független újság” híreiből: „Dr. Fáy Miklós zenekritikus, újságíró és publicista, belvárosi lakosként arra ösztönzi jobbító szándékú írásaival a művészeket, hogy magasabb színvonalú, kiemelkedő teljesítményű alkotásokat hozzanak létre. Belváros önkormányzata a kritikus munkásságát 2019-ben Pro Civibus-díjjal tünteti ki. Fáy Miklós elfoglaltsága miatt egy későbbi időpontban veszi át a díjat.” Őszintén remélem, hogy nem szokása a belvárosi önkormányzatnak kitüntetni a kerületben élő és alkotó kritikusokat. Ha mégis, nálam ez megfeneklene. Másrészről viszont tartozom az igazságnak és az önkormányzatnak avval, hogy nemrégiben kaptunk egy augusztusig érvényes behajtási engedélyt a Városháza udvarára. Úgy képzelem, valaki ott a sok hivatalnok közül, akivel már leveleztem az építkezések ügyében, azt mondhatta: választások jönnek, adjunk ennek a kellemetlen nőnek egy bónuszt, hátha elhallgat. Belváros másrészt: most, hogy a Vörösmarty teret teljesen felszedték – újabb területeket annektál a térkőmaffia –, a Vigadó teret építik tele fabódékkal, mert bazár nélkül mi belvárosiak nem tudunk élni se immár*. * Nem direkt idéztem ide, blaszfém mód, Radnótit. Egyszerűen benne van az ember szájában rengeteg verssor, s néha kijön. Négy bemutatójukat játsszák el a gyergyóiak, ebből legalább kettő erősen érdekelt, ez igazán nem rossz arány, ezért vagyok itt. (És találtam vevőt a beszámolóra. Pardon, nem négy, hanem öt.) Az egyik a Három nővér. Van aki műtárgyakat gyűjt, én Három nővért, ezt itt a 34. az életemben. A másik vonzó programpont A vágy villamosa, ami mint darab taszít ugyan, de Nagy Botond rendezte, aki kétségkívül tehetséges fiatal, és úgy tűnik, már épp egy látványos karrier elején tart a román színházművészetben. Hárman jöttünk kollégák, a színház egy kedves önkéntese várt bennünket az állomáson, azután bevackoltunk a szállodába és este mentünk Három nővért nézni. Pici és aránytalan összetételű társulattal rendelkezik a Figura Stúdió, hat lány, három fiú, és nincs már itt Barabás Árpád. (Nekem hiányzik.) A színházat vezető Albu István tehát vendégeket hívott a Csehov-bemutatóhoz, valamint kihúzták, akit lehet. Az elhulló szereplők végrendeletileg ráhagyták némely szavaikat vagy tárgyaikat a megmaradókra. Így például Tamás Boglár Anfiszája úgy süket, mintha ezt a fogyatékosságot Feraponttól kapta volna, továbbá ő ad búgócsigát Irinának a likvidált Fedotyik-Rode helyett. De nem megyek mégse ilyen részletekbe, arra ott lesz a cikk. Albu István rendező, akire ehelyütt felesküszöm, a négy felvonást a színház négy különböző terében játszatja. Az előcsarnokban – kilátással az utcára: lovon érkezik Versinyin! Natasa pedig taxival! –, a kisteremben, ahol hóban áll egy derékig érő Moszkva, a nagyszínpadon, ahol mintegy fóliasátorként ég le a Prozorov-ház, végül a belső udvaron, amit mint épületmagas zárt teret, zöld nejlon borít. Mentem felfelé az előadással, enyhe ellenállással, aztán a harmadik felvonással lefegyvereztek, és ez már így is maradt a negyedikre is. Színészileg inkább a testvérsort dicsérném – Bartha Boróka, Vajda Gyöngyvér, Máthé Annamária és Bocsárdi Magor zenész-Andreje –, de a produkciónak Csehovon túl szoros és érzékletes köze van az alkotókhoz, egyenként s külön, a színházukhoz, a városukhoz, a külön bejáratú Moszkváikhoz. Egyszóval máris jó, hogy jöttünk és látunk. A szállodai szobában nincs internet, és lent is megbízhatatlan, az étteremben, amit összecigeretáznak, és ebben a személyzet jár az élen. Ez a tényállás egészségesen mozgásra kényszerít engem: megyek mindig internetet fogni munkához, ügyintézéshez. A tegnapi napom a nem minden papsajt jegyében telt. Volt először a Kövekkel a zsebében, aminek kapcsán antagonisztikus ellentét feszül a színházcsinálók és köztem: ők szeretik játszani, én nem szeretem nézni. Minél többször látom, annál laposabbnak és érdektelenebbnek érzem a darabot. A rendező, Csuja László szerint e bemutatójuk a posztindusztriális kapitalizmus kritikája. (Komolyan ilyeneket mondott a szakmai beszélgetésen.) Minden idők legsikeresebb gyergyói produkciója ez, a 48. előadást láttuk tegnap. Jó bizonyítványt állít ki Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László képességeiről, színészi felkészültségéről. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy pörgősebben, markánsabb és színesebb váltásokkal, bravúrosabban kellene előadni ezt. A Mártírokat Keresztes Attila rendezte, hideg, éles, goromba térben ezt a hideg, éles, goromba Mayenburg-darabot. A rokonszenves, jól kondicionált színészcsapat odaadóan játszik. Még a saját szemüket is odaadták. A „mi végre?” némiképp homályban maradt. A rendező távollétében zajlott szakmai beszélgetésből megérteni véltem – nagyon veszélyes műfaj tud lenni a nyilvános szakmai beszélgetés –, hogy nincs különösebb szellemi muníció rendezői részről a produkció mögött. Ezt főleg azért találom igen sajnálatosnak, mert egy erős, szenvedélyes, energikus figurát hozó pályakezdő színész, Gedő Zsolt áll – pontosabban görnyed az állványzatszínpadon vagy alatta – az előadás középpontjában, rendkívüli kitettségben, támasztalanul. Három derékfájós kritikus kiszáll a vonatból. Ez nem egy vicc eleje. (Legfeljebb a vége.) Ugyanis annyira meleg volt a fülkében, a fűtést pedig nem lehetett állítani, hogy engem, aki a legfelső ágyra mentem, fejem színe alapján már a hőguta kerülgetett. Ezért lehúzott ablak mellett utaztunk egész éjjel. Ebből jöttünk ki derekasan. Nagyon jó egy ilyen pici társulat több előadását megnézni egymás után, mert a mindössze kilenc színész annyiféle szerepben, karakterben mutatkozik meg, hogy tisztán körbe lehet járni őket szemmel, kiismerni az alkatukat, a lehetőségeiket. Kevesen akadnak köztük olyanok, akiket nem láttam eddig még soha, de úgy érzem, most mindannyiukról alapos képet kaptam, és ezenközben rászolgált az egész csapat, az egész műhely a megbecsülésemre. (Arról nem is beszélve, hogy mennyire lehet megterhelő nekik három napon át négy-öt különböző előadásban fellépni, ha nézni is /jóféle/ tereh.) Tegnap a Drognapló című egyszemélyes előadást néztük meg, amit a Fodor Alain Leonard adott elő a társulat másik színésze, Faragó Zénó rendezésében, igen megnyerő magabiztossággal. Azután pedig a Nagy Botond rendezte A vágy villamosa a nagyszínpadon, olyannyira tágas képekkel, hogy az első hat sort le is takarták, és csak a hetediktől ültünk. Ez az előadás megér majd egy misét, már csak azért is, mert a látomásossága ellenére igen jó színészi pozíciót teremtett a Blanche-t játszó Bartha Borókának, aki élt is a lehetőséggel. (Az előadások utáni beszélgetéseket Varga Anikó kolléga vezette érzékeny gondolatfutamok fuvallatával.) Kedvesek, szívélyesek és tapintatosak voltak ott velünk, a teljes panziós ellátás mellett, de mindenekelőtt az előadásélmények teszik, hogy ha képes leszek még erre a kétszer 12-13 órás utazásra, akkor két év múlva is szívesen megyek majd a most 35 éves gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház következő miniévadára. Úgy tűnik, hogy a fél éve befejeződött Koltai Tamás kritikapályázat győzteseit, a három lányt – Dézsi Fruzsinát, Gergics Enikőt, Kollár Zsuzsannát – befogadták a szakmai orgánumok. Ez öröm. De jókat is írnak! Ma van Gábor Miklós születésének 100. évfordulója. Erre való tekintettel az idei Gábor Miklós-díj nem úgy lesz átadva, ahogy szokott – előadás végén, tapsnál a színpadon –, hanem egy kis díjátadó ünnepség keretében, meghívott vendégek, korábbi Gábor Miklós-díjasok társaságában. (Torta is lesz. Kérdeztem Vass Évát, milyen tortát szeretett Gábor Miklós. Mondta, nem szerette a tortát, a hajókat szerette. Ez felvillanyozott, de sem tortaszállító hajót, sem hajószállító tortát nem sikerült beszereznem az alkalomra. Végül is – kicsit kalandosan – kifejezetten retró jellegű torta lesz, hullámos szélű Gábor Miklós 100 táblácskával, bár az végképp annyira ómódi, hogy lehet, rá se merem tenni.) Izgulok. Hála a nagyon tisztelt adományozóknak, több mint 600 ezer forint érkezett a Summa Artium Gábor Miklós-díjalapjára. Tehát egyrészt sosem látott gyorsasággal meg fogja kapni a díjazott a pénzjutalmat – pénteken már el is utalták a bankszámlájára –, másrészt idén épp az utolsó meglévő bronzplakettet adjuk oda, és a küldemények jóvoltából most készíttetünk újabbakat. 33 tételnyi utalás, 30 magánszemély, legtöbbjüket ismerem – színészek, színikritikusok, rendezők, színházi dolgozók, színigazgató, újságíró, kuratóriumi tag, ügyvéd, olvasó, néző –, MASZK Országos Színészegyesület, álljanak itt kék aranybetűkkel. Azt hiszem, nincs is olyan díjátadó itt a naplómban, amiről ne azt írtam volna, hogy jól sikerült, és bizonyára azért így dokumentáltam, mert tényleg jól sikerültek. Most megint azt tudom mondani, hogy tényleg. A Három Holló nagyon kedves, barátságos, otthonosságérzetet keltő házigazdája volt a Gábor Miklós-díjátadónak, amire a többi vendég talán nem, de én, aki szerveztem, kétségkívül rászorultam. Tíz Gábor Miklós-díjas jött el örömmel, és a többiek is szívesen jöttek volna, ha tudnak. Jelen voltak többek között a kuratórium tagjai, Gábor Juli, a Macbeth címszerepében a díjat elnyerő Nagypál Gábor és tettestársai. Hegedűs D. Géza felolvasott egy hosszú levelet, amit Gábor Miklós 1976-ban írt Mihályi Gábornak, egy Hamlet-tanulmányára. A szöveg szenvedélyességéhez jól passzolt Hegedűs D. Géza szenvedélyes előadásmódja. Valamint jelesül illusztrálta azt is, amit utána Ascher Tamás mondott el beszédében Gábor Miklós esszéinek irodalmi jelentőségéről, okfejtéseinek színvonaláról, intellektusa erejéről. Vass Éva a 100. születésnap alkalmából szép, érzelmes köszöntő levelet küldött, amit Ascher visszafogottan interpretált. Azután Nagypál Gábor átvette a díjat és szintén mondott egy meghitt szakmai beszédet, majd csoportkép készült a Gábor Miklós-díjasokról, torta, trafika, bár ez utóbbi szó elbizonytalanít, mert ha a trafikálás szót így visszaképzem a tövére, akkor zavaróan nemzetidohánybolt-szagú. (Jövök egy zárójellel, mert egyszer valaki kommentelte, hogy mindig a zárójelesek a legizgibbek. Beszéltem telefonon előző nap az egyik Gábor Miklós-díjassal. Mit kell felvenni? – kérdezte. – Én csinos leszek a magam módján – mondtam –, Aschert meg biztosan el tudja képzelni. – Jó, akkor inget veszek meg zakót – mondta. Jelzem, nadrágot is vett azért.) Többé nem ír. Ez olyan egyszerű, hogy a köznyelvben használatos matematikai párhuzamok túl bonyolultnak hatnak mellette. Ez itt a felesleges kötődés görcse a nyelvben. Az ott a Nap. Szeretni annyi, hogy állsz és nem tudsz mit csinálni. Van olyan pont a vízen, ahol a világűr közelebb van, mint akármelyik part. A történet itt megszakad, egyetlen dolgot említhetünk még: egyes források szerint aznap éjjel egy róka lopózott be a sátrába, és lerágta az ajkait. Azután már csak annyit tudott suttogni, hogy hó. Álmaimban egy sötét arcú, ellenszenves figura tör-zúz. Én vagyok az. Egyszer elé állt valaki, attól megijedt, és fölébredt, hogy aztán hasztalanul próbáljon visszaaludni, mert régóta tartogatott épp neki egy mondatot: szép vagy, mint két kés. Hát, ilyen egy szer- da. (Simon Márton: Szer, részlet. A Rókák esküvője című kötetéből.) (Nem azt mondom, hogy igen, mert nekem inkább nem, de van benne valami, másfél sor.) Az utóbbi néhány évben az a nagy elhatározásom, hogy kicsit kevesebbet menjek színházba. Mondjuk heti 4-5-nél ne többször. De nemigen sikerült ezt tartani, és a kudarc módját is ismerem már. Jön egy-egy meghívás, vagy hirtelen rájövetel, hogy épp megy valahol olyasmi, ami érdekel, és nahát, van szabad estém, tudok menni. Így. Tegnap a Belvárosi Színházban a Valódi hamisítványhoz támadt hirtelen kedv – tavaly nem jött össze, hogy lássam – és akadt kedves partner is, meg lett nézve. Írta Stephen Sachs, rendezte Valló Péter, játsszák Hernádi Judit és Kern András. Egy amerikai álom az amerikai álomról. A lakókocsiban élő, kirúgott pincérnő kukázott egy festményt, ami talán Jackson Pollock-mű, tehát nagyon értékes lehet. Jön a rangos New York-i szakértő, hogy megnézze és eldöntse, igazi vagy hamis. Abszolút jó kézzel írt darab – a szerző hatvanéves színházi minden: színész, rendező, igazgató, drámaíró –, másfél óra könnyed, magabiztos dialógusvezetés úgy, hogy sejted-tudod-akarod, mi legyen a vége. (És bár igyekeznek meglepni a nézőket, mégsem rúgják fel ennek érdekében a karakterek önazonosságát.) Hernádi Judit és Kern András párosa kiváló, főleg mert hibátlanul kiegészítik egymást. Hernádi Judit szeles, morcos, vicces, lendületes, és szívesen esik túlzásokba, ami a mimikát illeti. Végtére is nagyjából el lehet hinni, hogy egy flitteres pólót, párducmintás cicanadrágot és farmer miniszoknyát viselő, vöröshajú pincérnő állandóan pofákat vág. Mellette Kern az elegáns öltönyében, a rengeteg őszülő hajával, a szemüvegével és a száraz modorával maga a visszafogottság és a szakemberiség. Két nagyon különböző világ a két hős, de a két színész, az szépen passzol egymáshoz. Aztán hazamegy a közönség és Jackson Pollock-képeket kezd nézegetni a neten. Gyerekszakasz. Arspoeticus cikkem a Mire gondol Alma? előadásról. Tegnap A rendíthetetlen ólomkatona táncmeséjét láttam a VSG Táncszínháztól az Eötvös 10-ben. Értem én a jószándékot, de ezt akkor is igen alacsony színvonalú művészeti produktumnak látom. Este hirtelen elindulásból az Ódry Színpad. Amióta a főiskolások öt évet járnak a színművészeti egyetemre, és már harmadiktól nyilvánosak a vizsgáik, azóta annyi, de annyi a bemutató, hogy elvesztettem a fonalat. Nem tudok már egy-egy osztályt viszonylag végigkövetni, csak elvétve látom őket. Szúrópróba, mondhatni. A most negyedéves színházrendező – fizikai színházi koreográfus osztály tavalyi színészmesterség vizsgája ment, Dalok a földszintről, Keresztes Tamás rendezésében. (A rendező legjobb jelenete hiányzott az előadásból.) A mű nem ismeretlen, most már akkor az előadói sem – az egyik szőke lány, Ténai Petra megragadt nekem az Octopusból –, különben inkább csak hümmögök. Kisebb villany kapcsolódott fel bennem, amikor a szupermarket környezetben zajló válásbejelentő szcéna mintha utat mutatott volna a szürreál felé. Szoktam a költészet napján verset közölni itt? Igen? Nem? Karinthy Frigyes: Nihil (Recitativo) Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz És beszélgettem vele a lépcsőházban: Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél És kemény csöppek estek. Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem: Aztán lementem a Rottenbiller-utcán, Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni, Találkoztam Biró barátommal. Biró beszélt a neo-impresszionizmusról, Én mondtam: mindent abba kell hagyni: A művészetnek ne legyenek korlátai – Se ütem, se vonal, se szín. Vagyis az a művészet, amit az ember gondol, És ha nem gondol semmit, az is művészet – És ha csak érez valamit, az is művészet És ha neked nem, hát nekem. És ha neked ez nem képez művészetet Kedves Ernő: hát akkor nem művészet – Nem is az a fontos, hogy művészet-e Vagy sem; – nem az a fontos. És ha ez nem művészet: hát nem az, De akkor nem is kell művészet – Mert az a fontos, hogy figyeljenek Az emberek és jól érezzék magukat. Biró dühösen ott maradt az utcán, Én meg bementem egy kávéházba: Akkor egy szélroham jött veszekedve És bevágta az ajtót. A szélnek mondtam egy gorombaságot, Kávét ittam és olvastam egy lapot: Valami cikk volt a versköltészet céljáról, De nem egyeztem meg vele. Ja igaz: a lépcsőházból lejövet (Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam, Hogy most meg kellene dögölni És kiölteni a nyelvemet. Végignéztem az Alvilág című tévésorozatot, amely, ezt sajnálattal állapítom meg, jócskán elmaradt az Aranyélettől. Az első rész után hosszas leüléseket ültem meg vele, a 7. epizódban pedig jószerével semmi más nem történt, legalábbis az utolsó percig, mint hogy könnyes szemmel ölelgették egymást rokonok és barátok. De javára írom a sorozatnak, hogy Ujj Mészáros Károly rendező csakis jó színészeket foglalkoztatott, ami egyfajta minőségbiztosítás. (És ami egyáltalán nem mondható el a Drága örökösökről. Arról kicsit le is szoktam, már csak azért is, mert ott az emberközi ügyletekben más eszközt szinte nem is használnak, mint a zsarolást.) Két kiváló színészi teljesítményt emelnék ki az Alvilágból. Az egyik krónikus volt, a másik akut. Molnár Levente elképesztően expresszíven tudott nyolc részen át félni. A másik pedig Szirtes Ági, akit filmbéli volt férje, Bezerédi Zoltán durván helyre tett az utolsó részben. És akkor Szirtes Ági viseltesen is szép arcán gyönyörűen lefutott minden: hiába hitte ő, hogy bár a férje elhagyta őt, közöttük ez a dolog mégsem múlt el. Mostantól nem áltathatja magát többé semmivel. Színész esetén ez ilyen: egy akciósorozatban is, fél percben is, felütheti a fejét egy teljes emberi dráma a maga megrendítően hiteles mivoltában.
Erre a péntek-szombatra annyi exkluzív színházi eseményt koncentráltak ügyesen,
MITEM-től a határon túli magyar színházak szemléjén, Budapesti Tavaszi
Fesztiválon és más vidéki vendégjátékokon át Nézem a Schwajda-kötetemet, 1985-ös, tehát akkor olvastam A szent családot. Nyilván fogalmam sem volt arról, hogy az Alzheimer-kórról szól. Jaj, hát ismerem a tüneteket! A borzalmas anya-gyerek dialógusok némelyikét szinte szó szerint! A panaszok, a vádak, a gonoszkodás, a többiek simfelése, az összeugrasztási kísérletek, a mindent sérelmesnek értés (ezt a nagyot hallás még tudja fokozni a mindent sérelmesnek hallással is), a kétségbeejtő feledékenység, a pénzkezelési zavar. A legfájóbb, hogy ez a betegség eltorzítja, tönkreteszi a személyiséget, nagyszerű emberből elviselhetetlent csinál, s az elviselhetetlenség ténye még külön folyamatos lelkiismeret-furdalást biztosít a beteg családjának. Vári Éva elragadóan játssza ezt az asszonyt, sok humorral. Ez nemcsak gyengéd színészi tapintat a részéről, de bele is van kódolva a Vincze János által jó kézzel meghúzott darabba. Abból gondolom, hogy a Bánky Gábor játszotta középső fiúnak az irónia a stratégiája, márpedig iróniával csak akkor próbálkozhat az ember, ha a célszemélynek van humorérzéke. Ahogy Vári Éva gondterhelten összehúzta a szemöldökét, avval az arckifejezéssel kicsit emlékeztetett az anyukámra. Nehéz este volt ez nekem. Nem mondom, hogy talán másik előadásra kellett volna mennem inkább, mert sosem rónám fel a színháznak, hogy elénk tárja, ami van, ami volt, és ami lehet is még. Az eltört korsó, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház vendégjátéka a Szkénében tegnap este. Számottevő az érdeklődés, minthogy Tarnóczi Jakab e. h. rendezte, és talán őt tartja most a szakma a legígéretesebb rendezőtehetségnek. Amiket eddig a salgótarjániaktól láttam, azokhoz képest ez a produkció mindenképpen jelentős előrelépés. Azt nem mondanám, hogy színészileg egyenletes a teljesítmény. Volt, akit soknak találtam, mást meg kevésnek. Soknak azt nevezném, amit az Ádám bírót adó Kaszás Gergő csinált, hangjával kukorékolva, szemét meregetve, és a lefelé görbített alsó ajkával tátogatva, ami Major Tamás kedvelt eszköze volt komikus szerepekben, emlékszem. Ezenközben a törvényszéki tanácsost adó Máté Krisztián színpadi jelenléte kevéssé keltett professzionista benyomást, ugyanakkor Mikecz Estillát bízvást kineveztem volna példa- és irányadónak, amilyen arányosan ütősen elmondta a lány monológját. Most itt talán halványan fanyalogtam, úgy tűnhet, de összességében mégis formátuma keletkezett a dolognak. Kinőtt, megtestesedett, ereje lett annak, ahogy ez a társaság állt vagy üldögélt félfenéken a sötét fadobozban, amely oly jól mutatott a Szkénében. Az történt, igen, hogy kinyúlt az előadás hatósugara a közönségért, minek következtében lesújtva megértettük és átéreztük a végére, hogy össze vagyunk zárva ezekkel a valódi márkás öltönyös hamis alakokkal, akik a törvényeket hozzák és viszik. A veszprémi Kabóca Bábszínház vendégszereplésre hívta a győri Vaskakas Bábszínház Óz-előadását. Ezt az alkalmat többen is megragadták – zalaegerszegi bábszínészek például vagy pesti kritikusok –, hogy elmenjenek Veszprémbe megnézni Markó Róbert rendezését. Arra gondoltam, miközben figyeltem ezt a látványos, hallványos, mozgalmas, lendületes gyerekelőadást, hogy hová jutott a bábszínház. Mármint a változásban, a fejlődésben. Milyen sokkal túlment már azon, hogy a paraván mögött szép orgánumú nénik és bácsik nyújtogatják a kezüket a bábokkal. Tessék, egy tízfős társulat musicalszinten énekel, táncol, hoz karaktert. (Ráadásul engem olyasmivel teljesen le lehet venni a lábamról, hogy amikor Dorka – a kicsattanóan eleven Gergely Rozália – és a Madárijesztő – a teljes egyéniséget hozó Bora Levente – kettőst adnak elő a rivaldánál, akkor ezalatt hátul „szó” nélkül átsétál a színen egy nagy, vörös, szőrös, kétszarvú, sárkányfarkú állat.) Markó Róbert gyerekelőadásaira jellemző a vizuális igényesség. Az Óz Svila Velichkova tervezte látványvilága futurisztikusan hat. (Vajon minden textilhegy gyomrában ember van, aki gurítja a díszletelemet? – kérdezem magamtól kicsit nyugtalanul.) A leleményesen kitalált és megvalósított mumpicoknál Men in Black-hatást sejdítettem. (Lehet egyébként, hogy fordított irányban folyik az ihletforrás. Hogy mondjuk amikor a Men in Blackben furcsa ufóembert látunk, akit belül egy pici, okos, kopasz valaki irányít, ezt az ötletet Óz, a nagy varázsló inspirálta.) Színházi szempontból jó dolguk van a győri gyerekeknek, nem először jutok erre. Este belevágtam a magam korlátozott – főleg a Nemzeti bemutatóit begyűjtő – MITEM-jébe, a Meggyeskertbe. De arról majd holnap. De nincs is kedvem írni a Meggyeskertről. Nem láttam az utóbbi években Csehov-előadást, amely ennyire érdektelennek bizonyult volna számomra. Meg az értetlenségi faktor. Nem azt nem értem, amit a rendező Purcărete mond, hogy „a végről, a veszteségről, a kudarcról” szól, hanem például az olyasmit, hogy leül Ranyevszkaja a rivalda szélére elmondani egy fontos monológot, és árnyékban van az arca, mert nem őt világítják meg, hanem a szénaboglyát mögötte. (Udvaros Dorottya húsz évvel ezelőtt már eljátszotta ezt a szerepet, ahogy Blaskó Péter is Gajevet, 33 éve. Trill Zsolt pedig olyan, mintha már száz éve játszana egy ezeréves Firszet.) Tegnap délután volt a Jó kérdés sorozatban egy jól sikerült beszélgetés a gyerekszínházról, Hoffer Károly, Pogány Judit és Vidovszky György részvételével. Aztán este a Vojágert láttam a Jurányiban, írta Vinnai András, rendezte Keszég László. Örömnézőnek mentem, és ha nem is kitörően, de többé-kevésbé be is vált ez nekem. Jó a színészi felhozatal. Olasz Renátó Keresztes Tamásra emlékeztetett. Azért is áldásos, ha a független színházi szféra és a kőszínház között vannak szálak, átjáró alkotók, mert akkor például Keszég László olyan belevaló színésznőt tud hozni ide, mint Nádasy Erika. A darab és az előadás fő szála a „betépett óvodás” normálisságú Stefanovics Angéla és az égnek álló hajú, frusztrált, szorongó Bánki Gergő párkapcsolati válsága. Volt egy jelenet, amikor Bánki Gergő átölelte Angélát és elmondta, hogy számolni szokta ilyenkor a másodperceket, és a nap végén beleírja egy kis füzetbe, hány másodpercet töltöttek egymás karjában aznap, élete végén pedig összesíti majd és megköszöni. Angéla olyan arcot vágott, mint aki nem nagyon érti ezt, de én, én értettem! Arra jöttem haza, hogy lángol a Notre-Dame. Nincs az az örömszínház, ami nem fordulna ettől bánatba. Ceterum censeo: szerintem a szerbeknek sem kellene négyfelvonásos Csehovot egyben játszaniuk, pláne ha semmi nem látszik indokolni a szünetmegvonást. Nem attól kellene szenvednünk színházban, hogy két és háromnegyed órára bezártak minket. Nem alkalmas erre sem a nézőtér – ezúttal a Nemzeti nagyszínpadán állították fel a játékteret és a három oldalról szegélyező tribünt –, sem pedig a közönség. Az én ismeretlen szomszédom kicsit unta az előadást, ficergett és a lábával dobolt, amitől a mobil nézőtér padlózata mozgott, konkrétan az én székem rázkódott. Halálom. A negyedik oldalon egy képkeretben a játszók ültek és néhány zenész. (Jó volt a zene.) Míg gyülekeztünk, szemügyre vettem a színészeket és kiosztottam magamban a Platonov szerepeit. Aztán még kezdés előtt rájöttem, hogy nem is a Platonovot adják, hanem az Ivanovot. Gyorsan töröltem magamban a víziót és a szöveget, s átálltam a másik darabra. Tolmácsgépet nem szoktam kérni, a Csehovokat jól ismerem, és mondatonként úgyis megismerszik egy-egy szó az orosz nyomán, az eligazít. Ivanov a biliárdasztalon kezdte és ott is végezte. Magas, jókiállású férfi, bár először nem tetszett, hogy inkább ötvenes, mint negyvenes, és dauergyanús a haja. De aztán miközben az orvossal beszélgetett, elnevette magát, és akkor megvettem. Ez a Nikola Risztanovszki játszotta Ivanov nem életunt ember, a nyugtalanságát a gesztusai rejtik. Ahogy a hajába túr, az orrát birizgálja vagy a homlokához nyúl. Nem is az, hogy beteg nagyvad, még inkább csak fertőzött. Egyszer, a második felvonásban majdnem kinyílt Babakinára is. Akit sok vonulással, fújkodással, csodálatosan közönséges kacagásokkal és egyértelműen Ivanovra utazva játszott Vanja Milačić. Nő rendezte a produkciót, Tatjana Mandić Rigonat. Alig néhány erős rendezői gesztust használ, az Ivanov-monológra és az eseményekre lassan rácsúszó, világító csillárokat. Rendes kis előadás, szép rendesen eljátssza benne mindenki a magáét. Jólesett nekem A mélyben (Éjjeli menedékhely) tegnap este az Örkény Színházban, Ascher Tamás rendezésében. Klasszikus forma nagy előadás, klasszikus forma nagy színészi alakításokkal. És a klasszikus alatt, bár kétszer is leírtam az előző mondatban, egyáltalán nem azt értem, hogy régimódi. Mai ez, és még csak nem is úgy, hogy azt gondolnám: miért nem maibb. Nincs hiányérzetem. Khell Zsolt díszlete olyasmi, mintha valami nagy gépház vagy kazánház lenne a pincében. A koszos, koszlott emberek benne a színek. Felteszem, a Madách Színház 1968-as bemutatójának nézői érezhették ezt: bárkit nézünk, nem akárkit és nem akármilyen színészi teljesítményt látunk. Nagyon szépen, aprólékosan, elmélyülten, tartalmasan dolgoznak. Akkor Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Dégi István, Vass Éva és a többiek, most Gálffi László, Csuja Imre, Nagy Zsolt, Kerekes Éva és a többiek. (Amivel egyben cáfolni kívánom azt a közkeletű sajnálkozást, hogy ma nincsenek nagy színészek.) Szeretem különben azt is mindig, amikor egy ilyen klasszikus kapcsán összeérnek-fonódnak a szálak korábbi bemutatókkal. Gálffi László a Bárót játszotta a Vígszínház 1988-as Menedékhelyében, amely nekem erős jó emlékem. Vajda Milán, aki most Bubnov, Szatyint adta Egerben 14 éve. Ascher is rendezte már, Kaposváron 25 éve, de azt nem láttam. Még nem is mondtam tulajdonképpen semmit erről az előadásról, de mennem kell. (Vasziliszaként a Hámori Gabi korszakokon átívelő feje! Sminkje! Ahogy rágja belül a száját!) Nem fogom megérteni, hogy ha van egy olyan, mondhatni, jól bevált darab, mint a Ványa bácsi, és vannak hozzá pompás emberpéldányok-színészpéldányok, akkor miért kell rá előadás-hossziglan zenét önteni. Azt hittem, megbolondulok ettől. Láttam egy szépséges, lusta macska Jelena Andrejevnát (Anna Dubrovszkaja), egy vízilabdázó forma Asztrovot (Vlagyimir Vdovicsenkov), egy kis csúnyácska Szonyát (Marija Bergyinszkih), akinek esélye sem volt összejönni Asztrovval – hiába volt az orvos a második felvonásban már-már alkalmasan tökrészeg ehhez – és egy karakteres, sürge-fürge Ványát, akinek olyan a tekintete, mintha vak lenne. 10 évvel ezelőtt mutatta be a moszkvai Vahtangov Színház ezt a sokszorosan díjnyertes előadást, Rimas Tumanis rendezését. A Ványát játszó Szergej Makoveckij most annyi idős, mint ameddig Ványa az életét tervezi (60 év), elborzadva azon, hogy ugyan mivel fogja kitölteni az addig esedékes rengeteg évet. Ő kitöltötte. (Nem láttam, mi lett végül Ványánkkal, mert a végjátékban a színpadnak arra a részére hátrált be, amit az én helyemről nem lehetett látni.) Van az a jelenet az elején, amikor Ványa Szerebrjakovot írja le Asztrovnak. A címszereplő a színpad bal oldalán ült egy széken, jobbra a munkapadnál Asztrov, mint aki Indiana Jones-hasonmásversenyre készült, köztük a kissé felülöltözött, keménykalapos Tyelegin. Azt mondja Ványa a professzorról: двадцать пять лет читает и пишет о том, что умным давно уже известно, а для глупых неинтересно. Vagyis: 25 éve olvas és ír arról, amit az okosok már úgyis rég tudnak, a butákat meg úgysem érdekli. Ekkor megvilágosodásom támadt: Je suis Szerebrjakov. Leadtam Kovács Dezsőnek az art7-re a gyergyói cikket. Nem mondhatni, hogy elsiettem volna, de hosszú lett. Verhetetlen címadóm, a kedves férjem azt javasolta címnek, hogy Fent, hol a fenyvek őrzik az enyvet. Ezen én huzamosan jól szórakoztam, de hát még ahhoz is, hogy az ember ne értse ezt a címet, kellett látni az előadást. Úgyhogy lemondtam erről fájó szívvel. Látom ám, hogy lesz a kisvárdai fesztiválon a gyergyói Három nővér. Sok sikert a helyieknek a négy felvonás négy helyszínének előteremtéséhez. (Bár a tehetséges alkotók az adaptálásban is tudnak kreatívan jók lenni, az a tapasztalatom.) Kortárs magyar szerzőket olvasok, mint általában, András László: Rasszista utazások, Márkus András: Paraszttartók kézikönyve, hát furcsákat írnak, idegenkedem. Tegnap elővettem a papírosnaplómat, az ulrichos könyvet, amibe elég ritkán írok, mondjuk jó, ha havonta. Nekifogtam, először mindig a dátum, és úgy kezdtem, hogy 19..! Ez azért megdöbbentett kicsit, hogy közel húsz év kevés volt a kezemnek ráállni a kétezeres évekre. De lehet, azért van ez, mert a múlt században volt napi rutin a kézzel írás. A Trafóba mentem délután Yoann Bourgeois társulata Éjfél című előadására. Amit ők csinálnak, az az újcirkusz, a színház és a tánc metszete (matematikailag), és amikor ezt láttam tőlük, arra gondoltam, hogy ki kellene lőni ezt a felvételt az űrbe. Értelmes lények, ha fogják, minden fontosat megtudhatnak belőle emberről, életről, művészetről. Én úgy értettem, hogy a tárgyak, a szerkezetek és szervezetek lázadásáról szólt ez a mostani produkció. Leszakad a kéz, a láb, összedől a mikrofonállvány, minden szék és asztal. (Az egyik szék egyszer „elromlott”: nem esett szét.) Szellemes, leleményes, költői bemutató, és annyira játékos, hogy valószínűleg minden néző arra vágyott, hogy kipróbálhassa. Tulajdonképpen úgy kellett volna befejezni, mint a csecsemőszínházban: a nézők bemászhassanak a színpadra játszani. Én szívesen beálltam volna ingani a keljfeljancsi babába – persze el sem tudom képzelni, hogy az milyen fizikai képességet-készséget követel –, és kipróbáltam volna az ugrószőnyeget is. De a legjobban azt szerettem volna, ha a minden ízében elomló széket én nyomogathatom alulról, a színpad alól. Pont úgy, mint gyerekkoromban a hasonló játékot: valami négylábú állat volt, gumiszálakra feszítve, és ha megnyomtam alul a gombját, összerogyott. Este a Sacra Hungarica a Stúdió K-ban, Urbán András rendezésében. Hét színész ül velünk szemben és mondja. Amikor felállnak, az szinte félelmetes. A Magyar című hasonlóan provokatív, temesvári Urbán-rendezést juttatta eszembe, de ez redukáltabb és radikálisabban szarkasztikus. Pillanatkép a magyarok jelenlegi lelki és szellemi állapotáról. Lehetne azért színházszerűbb – gondoltam kicsit fancsali képpel. Bár elképzelhető, hogy ellenkezne a rendezői szándékkal, ha örömet lelnének a produkcióban a nézők és a játszók.
Érdekesnek találtam, hogy a stuberandrea.hu üzemeltetőjének arra van gondja, hogy egy négynapos ünnep második napján a sávszélességkorlát elérésére hivatkozva elérhetetlenné tegye az oldalt, kérve, hogy haladéktalanul lépjünk kapcsolatba az adminisztrátorral. És amikor haladéktalanul kapcsolatba lépünk, akkor arra nincs gondja a négynapos ünnep további napjain a szolgáltatónak, hogy válaszoljon a kérdésünkre, miről van szó egyáltalán. (Mára megértettük, az vezetett a túlzott adatforgalmazáshoz, hogy az egyik rádióműsoromat 37-szer töltötték le a múlt héten. Ettől most rá kell fizetnünk.) A honlapról jut eszembe, nemrég egy kedves fiatal ember azt találta mondani nekem, hogy gyerekkora óta olvassa a naplómat. Ezen értelemszerűen megdöbbentem, de aztán rövid fejszámolás útján arra jutottam, hogy ez végül is lehetséges. Szeptemberben lesz 15 éves a naplóm. El is határoztam, hogy ebből az alkalomból szemelvényeket közlök majd olvasói reakciókból. (Meglepő módon elsöprően túlnyomórészt pozitívak. Ez persze nem azt jelenti, hogy ilyen arányban tetszik az olvasóknak, amit írok, de mindenesetre inkább a jót mondók ragadnak klaviatúrát.)
Ha olyan gond van, amiről nem lehet itt írni, akkor inkább hallgatok – gondoltam tegnap. Spiri-cikk az Ólomkatonáról. Ahogy öregszem, egyre kevésbé ambicionálom az agyagba döngölést. De azért remélem, hogy a visszafogottság feszültsége kisüt belőle. Batu-tá kalandjait néztem délután a Bábszínházban, Barna Zsombor egyszemélyes előadása, pontosabban kétszemélyes, Teszárek Csaba zenei-zenészi segítségével. Kovács Géza írta és rendezte, és az elmúlt években több vidéki színházban bemutatták. Batu-tá tulajdonképpen egy afrikai Vitéz László, sötét színű arccal, piros sapkácskával. (Ó, igen, láttam a lisszaboni bábmúzeumban afrikai bábokat!) Érdekes ez, mert a gyerekszínházról szóló Jó kérdés beszélgetésen elhangzott, hogy mindig vannak tabuk, mostanában például a migrációról nem lehetne előadást csinálni. Erre tessék. Ez ugyanis hibátlanul gyerekszínházként alapjában véve a migrációról szól, mégpedig egyrészt az érzékenyítés szemléletével, másfelől voltaképp abból a hivatalosnak is nevezhető álláspontból kiindulva, hogy a migrációt okozó problémákat a keletkezés helyén kellene orvosolni. Ne legyen félreérthető, amit írtam; virgonc vásári bábjátékot láttam egy fiatal színész teljes szakmai vértezetű előadásában. Délután Kritikusdíj 40 beszélgetés, Szakács Györgyi és Gabnai Katalin, Kovács Bálint társaságában. Eleve értékeltem Szakács Györgyi szettjét: fekete volt minden rajta, a blúza elején egy párducfej, visszaköszönt neki a fekete cipő párducmintás betétje. Gabnait meg hallgatni is jó, nemcsak olvasni. Nevettem azon, hogy nem engedte Papp Timinek odaírni az ő (Gabnai) nevét az idei életműdíjasunk, Pogány Judit laudációjára. Mintha a méltatás szeretetteljes hangjából és szép stílusából nem ismerne rá mindenki, aki olvasott már Gabnait. Az esti színház már nem fér bele ebbe a naplóbejegyzésbe, úgyhogy csúsztatom.
Szerdán este az újpesti rendezvényközpontban jártam (a piac fölött, a második emeleten, egy nagy nézőtéren – brékó, brékó: 20 fülke a női vécében!) Vidéki színházak fesztiválja zajlik ott, ennek keretében néztem a Veres 1 Színház Játék a kastélybanját. Schlanger András rendezte, a ritmust nem találtam elég pergőnek, kicsit pazarlóan bántak az időnkkel, ezt az is jelzi, hogy beülvén a nézőtérre minden felvonás előtt végig kellett hallgatnunk egy-egy korabeli slágert. De elég szép kiállítású a produkció; mutatósan modern itáliai kastély, az Annie-t játszó Molnár Gyöngyi kosztümjeit pedig tőlem szokatlan gyönyörűséggel gusztáltam. (Jelmez: Dőry Virág.) Turaiként Hirtling István ha nem is virtuóz, de elegáns, és privát élvezetemet leltem a Gált adó Pusztaszeri Kornél viszontlátásában. Jól emlékszem rá még főiskolásként a ’80-as évek közepéről, majd a Madáchból. Azután elég ritkán láttam az elmúlt évtizedekben, de örömmel konstatálom, hogy egyben van. Avval a fajta – kissé talán avíttas – minden hájjal megkentséggel, poentírozásra hegyezett, széles beszédgesztusú vígjátéki modorral játszik, amivel simán el tudnám képzelni mondjuk Márkus László mellett szekundálni. Almády szerepében Kerekes József, akiben van némi plusz ehhez a mérsékelten vonzó gúnárhoz, és azt pont gúnárságból teszi hozzá: az önhittség fájdalmát. (Janik László elrontotta a Dvornicsek lakáj legjobb poénját! Kérdezte Turai, hogy mikor alszik, mire azt válaszolta, nyáron. /Ahelyett, hogy „télen”. Legalábbis remélem, hogy elrontotta, nem pedig „tanítják Molnárt darabot írni”. ) Tegnap Szegedre mentünk kritikusok A gyilkos című előadásra. Kortárs orosz szerző, Alexandr Molcsanov, magyarországi ősbemutató Vidovszky György rendezésében. Főiskolás fiú az orosz kollégiumi közegből pénzt behajtani indul kényszerű lánytársaságban. Ellentétben a diáknézőkkel, engem nemigen ragadott magával az előadás, de látom azért értékeit: a szétbontható buszdíszletet a pravoszlávos leplekkel (Horgas Péter), a buszt belakó zenészeket (zene: Monori András), a főszerepet játszó Medveczky Balázs spontánabb részsikereit. Délután a MOM-ban a pécsi Bóbita Bábszínház Robin Hoodja. Pazar bábelőadás, tobzódik benne az a rengeteg jókedvű energia, ami Schneider Jankó rendezéseit jellemezni szokta. (Nézem a trélert.) És hát ott van ugye ama tényező, hogy nincs az a kultúrpolitikailag kijelölt célfeladat, ami elérné, hogy a néző ne azt gondolja, amit gondol, amikor például Keresztény Tamás Robin Hoodja teljes életnagyságban kiáll a paraván elé egy gitárral, és elénekli, mi a baj a királlyal, miért „le vele!”, és menjünk már tenni ellene! Hiába hogy a XII. század végén. Este a KuglerArt Szalonban, lakásszínházban a Kedves én! bemutatója. Enyedi Éva és Szenteczki Zita 1939 és 1945 év között írt naplókat, gyerekek, tinédzserek naplóit dolgozta fel, Kunt Gergely Kamasztükrök című kötete nyomán. (Vagyis ugyanazokkal a naplókkal dolgoztak, mint Kunt Gergely.) Barna Lilla, Kovács Domokos, Száger Zsuzsa, Terhes Sándor, Urbanovits Kriszta játsszák. Ültünk 40-45-en egy szobában, a színészek úgymond körbejátszottak minket, ami azt jelenti, hogy mindenki keveset látott, mindig épp csak valakit. Meleg volt és levegőtlenség, szenvedtem. Magamra vállalom a felelősséget, nekem kellett volna jobban teljesítenem, de nem sikerült, hiába fontos/értékes ez, a körülmények útját állták, nem tört át, nem tudtam befogadni. Tudtam én azt, hogy a Carousel musical a Liliomból készült, de hogy ennyire szó szerint a Molnár-darab (dalokkal megspékelve), azt csak most tudtam meg, az Operettszínház bemutatóján. (Lehet persze, hogy eredetileg nem ennyire molnáros, mint ebben a saját verzióban.) A rendező Béres Attila még hozott is hozzá a Thália-beli Liliom-rendezéséből: Csányi Liliom Sándor pados emelőszámát rábízta Sándor Péterre is. Kedves vonása az előadásnak, hogy itt-ott tettek bele apró utalásokat más amerikai musicalekre – a Hairtől A muzsika hangján át a West Side Storyig –, mintegy elhelyezve Molnárt a világ musicalirodalmában. Pestről nézve kicsit bizarr ez, a sajátos flaszternyelvezet kb. a Coney Island Luna Parkja hátterével, vagy hogy Hugót Mr. Enoch Snow-nak hívják, a Hollundernénak pedig nem háztáji fényképészete van, hanem kikötői kocsmája Nettie’s seafood néven. Nyilván azért, hogy sok embert fogadhasson egyszerre. Általában véve ez az eljárás: a Liliom voltaképp egy kamaradarab, szerintem két (max. három) bábszínész el tudná játszani kesztyűsbábbal a paraván mögött, itt viszont majd’ minden jelenetbe beküldenek egy csomó embert, hogy táncolhassanak és kórusban énekelhessenek, amikor szükséges. Indulásnak mindjárt a nyitány: tömeggel, vurstlival, körhintával, a Liliom-szubsztanciát előrevetítő vásári bábjátékkal (!) – ekkor szinte szűknek is hat az Operett nagy színpada. Evvel az egész musicalműfajjal nekem még mindig barátkoznom kell. Hogy mást ne mondjak, Julika zárt karakteréhez mennyiben illik az, hogy áriákat ad elő? Jól csinálja egyébként Széles Flóra, egy rossz szavam sincs a színészekre. Se. Az előadás szakértelmes, ezt tudom mondani róla vállvonogatva. Minden klappolt és semmi nem villanyozott fel. Az tetszett legjobban, hogy szélről, ahol ültem, egy forgó óriáskeréknek csak a teteje látszott a Liget-képben. Pont úgy 10-15 percnyi szeletet láttam a fényeiből, mint itthon az erkélyről az Engels Erzsébet téri óriáskerékéből. Amit sikerült elkapnom az RS9 Off fesztiváljából: A pandák gyönyörű utazása. Matei Vișniec írta, álomszerű darab, rendezte Telihay Péter, játsszák Szorcsik Kriszta és Seres Zoltán. Jó volt látni őket együtt, Szorcsik Krisztát eleve hogy itt, nem pedig az Udvari Kamaraszínházban, ahol legutóbb. A taps elől ki kellett rohannom, hogy odaérjek a kőbányai Operába, az Eiffel műhelyházba. Nagy, tágas és hideg. Eiffelre, a Nyugatira és/vagy az Északi Járműjavítóra tekintettel kiállítottak egy vonatszerűséget az előcsarnokban, teátrálisan füstölgő kéményű mozdonnyal. (Nem fűtöttek be vele.) Két egyfelvonásos szerepelt műsoron. Az első eleinte dermesztő hatással volt rám, de hamarosan feloldódtam hangtalan kacagásomban, annyira… bizarrnak találtam. Egy bukott Krúdy-drámából írta Kenessey Jenő a múlt század első felében, Az arany meg az asszony címmel. Lőcsén játszódik a XV. században: az idős polgár fiatal felesége összeszűrné a levet a házba érkező zsoldoskapitánnyal, ám a férj eltéríti a csábító figyelmét az általa készített (hamis) aranytallérokkal. Talán az volt a kulcsmondat a férj dalszövegéből, hogy „öreg róka vagyok”, mert Káel Csaba rendező azt találta ki, hogy az összes szereplőt állatjelmezbe öltöztették. A férj róka, a feleség valami kis szőrös, talán macska vagy menyét, a zsoldoskatona kasas, a szolga effektíve a nyúl a Rémusz bácsiból és így tovább a zoomorf emberábrázolásban. Olyan volt az élmény, mintha egy nagyon jól eleresztett színház kétes értékű gyerekelőadását nézném. (Nem is tudom, ne írjam-e a Spirire.) A katonát vendégként az Operettszínház direktora, Kiss-B. Atilla énekelte. Passzolt hozzá ez a magas térdemeléssel járkáló, pénztől elvakuló, begyes kakas. (Vajon fog-e viszonzásul fellépni az Operaház igazgatója az Operettben?) A szünet után kortárs magyar opera ősbemutatója következett, a Tóték, Tóth Péter formás szerzeménye, szintén Káel Csaba rendezésében. Kis magyar groteszk. A dobozok már Az arany meg az asszony alatt is ott dudorodtak a plafonon, de különben a kétszemélyes budi uralta a színpadot. A stilizált népviseletbe öltözött pártás Tót Ágika buggyos ingujja libát formázott. Amikor nem nevetgéltem, akkor leesett állal bámultam egész este. Nem akármilyen kép volt az, amivel a berlini A vágy villamosa kezdődött a MITEM-en tegnap. A színpadnyílás sötétjéből egy hosszú, ferdén lefelé álló üveghasáb derengett elő, annak a felső végében állt Blanche fehér ruhában, hátulról megvilágítva. A profilja árnyéka szépen látszott a villamoskocsi méretű hasáb alsó falán. Azon tűnődtem, amíg Blanche lefelé botorkált, hogy vajon mi lesz, hogyan folytatjuk, hogy lehet kijönni ebből a képből? A sötétben eltűnik majd ez az egész a színről? De aztán nem jöttünk ki a képből, a hasábból, hanem sőt. A növekvő fényben kiderült, hogy a színpadnyílást befalazták, és amit üveghasábnak láttam, az voltaképp egy háromszög vagy ék alakú kivágás a rozsdaszín falban. Ebben a résben játszották el az előadást, a színészek lába alatt kb. 40 fokos emelkedésű talajon. (Azt nem tudom, mennyit nem láttak azok, akiknek balszélre szólt a jegyük.) Ez az elferdült színhely – ahol a szereplők teljesnek látszó biztonsággal kapaszkodtak lábbal, kaptattak, mentek lejtnek vagy csúsztak – meglehetősen plasztikusan fejezte ki, hogy minden kibillent. Amikor odalépett valaki az alul fennakadt Blanche-hoz, akit Cordelia Wege ab ovo őrültnek játszott, képileg olykor nem is párhuzamost alkottak egymással szemben állva, hanem hegyes szöget zártak be. A világ mindenestül megbomlott. (Rendezte: Michael Thalheimer.) Én hajlamos vagyok sajnálni a színészeket, vagy éppen felháborodni, ha a rendezők embertelen követelményeket támasztanak velük szemben. De itt valahogy sikerrel leplezték a minden bizonnyal jelentős fizikai erőfeszítést, úgyhogy ezek az erős színészek és ez az erős forma most meggyőztek. Ült az előadás végén a csücsökbe szorulva a rúzsát szétmázolt Blanche, és míg sötétedett el a kép, kicsit odébb Stanley (Andreas Döhler) – akiben rejtőzött egy könnyen zavarba jövő kisfiú, ezt Sina Martens Stellája pontosan tudta – azt kiabálta egyre, a létbe kivetve, a szakadék szélén, hogy Alles guten. Ja, ja, az biztos. Nincsen ilyen nap áprilisban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*