Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2018. november

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

1. csütörtök

     Volt egyszer ez, a Soltis Lajos Színház gyerekelőadása, meg a Varsói melódia (moszkovita diáktársaknak ajánlva), szokatlanul hosszú nyomdai átfutási idővel.

     A tegnapi beszámolóból a maiba csúszott A diktátor pont olyan produkció, mint amilyenek ma fémjelzik Eszenyi Enikő igazgató jelenlegi, sikeres vígszínházi korszakát. Vecsei H. Miklós fiatalosan csapongó szövegmunkája, vizuális nagyszabás (Antal Csaba), a vígszínházi ifjak seregének már-már fékezhetetlen színészi energiája (csatlakozott hozzájuk a Hegedűs D. Géza-osztály csapata), ifj. Vidnyánszky Attila pezsgése, nyüzsgése, testbedobása, virgoncsága, fáradhatatlansága (beleértve azt a magabiztos, irányított kommunikációt is, amit a közönséggel folytat és megél). És bár az egész este inkább idézi Chaplint és a filmet, mint akár a darab valóságát – második világháború, Hitler, fasizmus –, mégis kelt végül olyan érzetet (mármint abban, aki ezt szeretné érezni), hogy a mához is szól, inkább ellenzéki pozícióból, mint nem.

     Az előadás iránt elképesztő érdeklődés mutatkozott, nekem speciel pótszék melletti pótszéken jutott már csak hely. Ami azt is jelenti, hogy nem láttam az egészet, csak korlátozott hozzáférésem volt a színpadképhez. Ha kritikát írnék róla, mindenképpen el kellene mennem megnézni még egyszer, teljesebb képet alkotni.

     Szinte tomboló sikert arattak a játszók.

     Az jutott eszembe hazafelé jövet, nem függetlenül a látottaktól, hogy szívesen megnézném Wunderschön Wunderlich Józsefet Lohengrinnek, lesz ami lesz, lenne ami lenne.

vissza a lap tetejére

2. péntek

     Úgy gondoltam, ezek az ünnepnapok pont alkalmasak arra, hogy elolvassam Krusovszky Dénes első regényét, a – meg kellett néznem a címét, mivel nem emlékeztem rá, talán mert az öt szó között egyetlen főnév sincs –, Akik már nem leszünk sosemet. Meg is kaptam hamar kölcsön. (Mivel könyvet olvasatlanul már évek óta nem vásárolok, csak ha csekkoltam, és megállapítást nyert, hogy kell a háznál.) A 15. oldalon arra gondoltam elégedett jó érzéssel, hogy ez olyan könyvnek tűnik, amibe kényelmesen elfészkelődve bele lehet kuckózni. Két lapra rá hirtelen meghalt az elbeszélő főszereplő.

     Tovább most nem mesélem, de olvasom.

     Ma reggel fél 8-kor arra ébredtünk, hogy a szemközti építkezésen kalapálnak. Szerteágazó levelezést folytatok erről, hogy mikor legális a munkazajuk és mikor nem, a kerületi aljegyző legutóbbi válasza szerint ezek itt felmentést kaptak a polgármestertől a szabályok alól, így szombati napon is dolgozhatnak, 9-16 óra között. (Ja, írtam ezt.) Felhívtam tehát reggel ľ 8-kor a felügyeletet, hogy legyenek szívesek kimenni most a helyszínre és megvizsgálni a helyzetet. Mire közölték, hogy szombat lévén nekik csak 9-től lesz emberük arra, hogy ellenőrizzék, folyik-e munka már 9 előtt. Sakk-matt.

vissza a lap tetejére

3. szombat

     Folyt. Felhívtam ám a felügyeletet tegnap 9 óra után is, és kértem, ellenőrizzék, van-e egyáltalán engedélye az építkezőknek a szombati munkára. (Vagyis hogy megkapták-e újra a polgármesteri felmentést, amely október 10-én lejárt tudtommal. Egyszer egy készséges ember vette ott fel a telefont – ellentétben a tegnapival, aki a legkevésbé sem volt az –, tőle tudom. Jó – mondta ez a tegnapi kelletlenül –, ellenőrzik. Két órával később ismét telefonáltam, az ellenőrzés eredménye iránt érdeklődve. Ekkor azt válaszolta undok emberem, hogy ma péntek van, úgyhogy engedéllyel dolgoznak reggel 7-től este 8-ig. Meglepett engem ez a fordulat. Minden létező forrás szerint pihenőnap van, és a mai munkanapot jövő szombaton kell ledolgozni – tudattam vele. Megkérdezte a feletteseit, közölte ingerülten, és azt mondták, hogy péntek van. Akkor remélhetem, hogy jövő szombaton viszont nem lesz péntek és 7 órai munkakezdés? – kérdeztem. Azt ő nem tudja, válaszolta, evvel mintegy megsejtetve velem a NER szabadságát.

     Én persze biztosra veszem, hogy jövő szombaton is péntek lesz. Azon sem csodálkoznék, ha hétfőn a parlamentben egyéni indítványt adnának be, kedden pedig beírnák az Alaptörvénybe, hogy a Szervita téren ezentúl minden szombat péntek.

     Tegnap a tanyájukon felköszöntöttük Józsi doktort a 60. születésnapja alkalmából. Elég elképesztő, de szűk másfél éven belül mi is 60 évesek leszünk. Világéletemben másmilyennek képzeltem a hatvanéves embereket, mint amilyenek mi vagyunk.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

     Annamariék ötödik éve házasok, de csak idén jutottak el oda, hogy a magyar szervekkel elismertessék a frigyüket. Kértek tehát időpontot a chicagói konzulátusra, három hónap, és már mehettek is. Közben mailben és telefonon érdeklődtek a teendőkről, tájékoztatták őket, milyen papírokat vigyenek, valamint hogy az eljárás ingyenes. Helyben aztán kiderült, hogy nem jó a hivatalnak az a normál házassági prapír, amit Floridában kiadtak, hanem kell kérni Tampából egy másikat, amelyet 205 dollárért állítanak ki. Valamint le kell fordítani magyarra, amit a chicagói konzulátus 189 dollárért végez el. Mehetnek tehát majd újra. Mindez mélységes otthonosságérzéssel töltheti el az embert. Itthon sincs egyetlen hivatal sem, ahol elsőre bármit el tudsz intézni, akármilyen felkészülten mész oda, biztosan mást fognak kérni, mint amit mondtak, hogy kérni fognak.

     Megnéztük tegnap a Puksinban Ujj Mészáros Károly X-jét. (De kénytelen leszek leszokni a Puksinról, mert elharapózott a pattogatott kukorica.) Énnekem ez a film jó volt. Már a főcím lenyűgözött, a felfordult Budapesttel, a zenével, a vágásokkal. Rögtön megágyazott a szórakozás kategóriába illeszthető gyomorszorításnak, miközben láthattuk azt is, hol élünk. A szereplőgárda olyan, mintha én lettem volna a kasztingos. Az ugyan lehetséges, hogy Schmied Zoltánt nem választottam volna ki, de hibáztam volna, mert nagyon is jó a szerepre. (Kicsit emlékeztetett Szili Búsz ügynökre /lusta vagyok megnézni, hogyan írják a nevét/.) Vagy például milyen isteni a vásznon a Kőszegi Ákos csontos arca?! Vagy az, hogy Schneider Zoltán mintha ugyanaz az izzadós rendőr lenne, mint a Viszkisben? Vagy hogy Kulka villája mintha ugyanaz lenne, mint a Budapest Noirban? Minden kis részlet – a finom utalásoktól az apró hommage-okig – tökéletesen meggyőzött a rendező fölényes szaktudásáról, észjárásáról, forma- és ritmusérzékéről.

     Egy hiteltelen tényezőről azonban be kell számolnom. Töreky Zsuzsa a Nyugdíj-igazgatóság alkalmazottjaként előhoz egy tucat kartont, évtizedekkel ezelőtt elhunyt nyugdíjasok adataival. Hogy ezek megvannak egyáltalán, ráadásul rögtön, vagyis vissza sem kell menni értük a Fiumei útra – na ez kizárt!

vissza a lap tetejére

5. hétfő

     A Váci Dunakanyar Színházat felújították a kormány többszáz milliós finanszírozásában, tegnap adták át a szép, friss, újszagú épületet. (Színpadtechnikát is építettek be az egykori moziba, forgót és süllyedőt.) Az ünnepélyes évadnyitón Rét. Bence államtitkár a beszédében elmondta, hogy a magyar kormány minden ember mellé odaáll, aki a kultúra hídfőjén posztol, minden ember mellé odaáll, aki a magyar ember erényeit mutatja, nem a hibáit, és azok mellé, akik nemzeti darabokat mutatnak be, Molnár Ferencet például. Ezután következett Az ördög premierje, a salgótarjáni és a váci színházak közös produkciójaként, Bakos-Kiss Gábor rendezésében.

     A 15. sorba szólt a jegyem, ami nekem kicsit messze van, nem láttam onnan nagyon jól, de ha közelebb lettem volna és többet láttam volna, talán még többet szomorkodtam volna ezen a vígjátékon. Persze bele vagyok már törődve abba, hogy Molnár Ferencet nemcsak molnárferencesen lehet játszani, hanem más célra is használhatóak a történetei és a poénjai, de ez az előadás mégiscsak a szolid keretek között igyekezett maradni: volt selyem férfiköntös, korabeli gramofon, kandalló stb. Ehhez képest azonban a magát úrnak vélő János – Fenyő Iván – matrózléptekkel járt, fennakadt a nadrágja a cipőjén, vakargatta a fejét úriasszony – a molnárilag partiképes Bozó Andrea – társaságában, öblögette szájában a kávét stb. A címszereplő pedig – Mészáros Máté pontos poénkezelésű alakításában – inkább hatott szimpla társasági intrikusnak, mint diabolikus figurának. Arról külön vitát nyitnék Ondraschek Péter jelmeztervezővel, hogy hordhat-e lakáj olyan szettet, amelyben simán vendégnek nézhetnék egy estélyen. Vagy hogy funkciójából adódóan milyen lehet egy női belépő. 

     Összefoglalva: lehangolóan stílustalannak találtam az előadást. Finomság helyett drabálisság, titokzatosság helyett egyértelműség, frivolság helyett közönségesség. De lehet, hogy én vagyok az a magyar ember, aki mellé a kormány nem áll oda, mert hibákat lát.

vissza a lap tetejére

6. kedd

     Behívattak reggeli kihallgatásra a Nyugdíj-igazgatóságra a távírdai nyaraim ügyében, engem és a két tanúmat; volt osztálytársaimat, diákkollégáimat a néhai 02-ben. Elkülönítve, egymás után szólítottak be bennünket a szobába, és irányított kérdések nyomán jegyzőkönyvbe vették a vallomásunkat. (Általában nem értem, hogy a Salemi boszorkányokban miért nem ilyen módon vizsgálják a sikítozó-vádaskodó lányok sztoriját.) Nem beszéltünk vagy hangoltunk össze előtte, nincs mit konspirálnunk – gondoltam –, hiszen igazat állítunk, legfeljebb majd teljesen különböző dolgokat idézünk fel az egészből. Mondjuk abban biztos voltam, hogy Erzsi barátnőm memóriájára számíthatunk. Ő még arra is emlékszik és belemondta a jegyzőkönyvbe, hogy egy magas, középkorú férfi volt a munkavezető, akivel egyszer nézeteltérése támadt a nekünk kiosztott fejhallgatós mikrofonok minősége miatt :-D (Majd értesítenek az ítéletről.)

     Nézve délután A bűnös című dán krimit a Puksinban, rögtön láttam, hogy a főhősnek sokkal jobb mikrofonos fejhallgatója van, mint nekünk annak idején a Távíró Hivatalban! No, az elsőfilmes Gustav Möller alkotása igazi minimál, úgy is mint film, úgy is mint filmszínészi alakítás. Kiváló. Mondjuk rádiójátéknak is pont ugyanilyen izgalmas lenne. De nem mondom, hogy nem film, mert a székben ülve elmesélős Az arab éjszakára is lehetne azt mondani, hogy nem színház, aztán mégis mennyire színház volt, amikor az Örkényben úgy játszották. Vagyis bármerre nézek a művészeti műfajokban, több dolgok vannak földön és egen, Horatio, amit igenis a bölcselmetekkel kell álmodnotok.

     A napom mintegy stílszerűen a Menopauza című produkcióba torkollott este a Játékszínben. Azt most csúsztatom, annál is inkább, mert időre van szükségem. Nem egykönnyen nyeltem le, de még meg is kell emésztenem valahogy.

vissza a lap tetejére

7. szerda

     Menopauza. Amerikai musical, bár inkább zenés egyvelegnek nevezném. Áruházban játszódik, ahol négy nő összeakad a liftben, majd végigsoppingolják a házat, s közben ismert világslágerek dallamára eléneklik panaszaikat a változó korról. Nem úgy, hogy mindegyikük eldalol egy-egy problémát, hanem mind a négyen előadnak egy-egy számot a különböző témákról, hőhullámtól hízáson, szexhiányon át depresszióig és tovább, ami azért, lássuk be, mégiscsak sok. (Már maga a „cselekmény” is abszurd számomra, mint egy Ionesco-darab. Soha nem csábított egyetlen áruház sem arra, hogy próbálva-vásárolgatva bejárjam az összes emeletét. Ha egyszer belefognék, már a magasföldszinten elegem lenne.)

     A nézőtéren elsöprő többségben idősödő nők ültek, és kezdés előtt úgy lármáztak, zsibongtak („было шумно”), mint a gyerekközönség. Az előadás alatt is viharos tetszésüknek adtak hangot. Elismerem, hogy a produkció (Tallós Rita rendezése) nem mentes a méltányolható alkotói innovációtól, mindenekelőtt a dalszövegek (Bach Szilvia, Lombos Márton): ügyesen és szellemesen fordítják le magyar közegre a mondandót. A négy színésznő energikusan, kedvvel és sokat dolgozik. Hárman remekül énekelnek, és külön szerencse, hogy egyikük (Náray Erika) humorral karakterizál, a másik kettőben pedig (Hernádi Judit, Szulák Andrea) erős az önirónia. A negyediket (Tóth Enikő) lefoglalja, hogy lépést tartson velük.

     Felmerül a jóízlés kérdése, és pozitív megközelítésben azt mondhatom, hogy a Menopauza vagányul kikerüli az ízlés kategóriáját. Egy-egy részt kifejezetten jól sikerültnek találtam, például Hernádi Judit énekszámát a szerelmes idők elmúlásáról, vagy a Bohemian rhapsody-feldolgozást. De azért ez dermesztő este volt számomra. Hajlandó vagyok elvinni a balhé egy részét: van bennem némi prüdéria. Másfelől meg – ez tán puszta szerencse – a hősnők egyetlen problémáját sem éreztem magaménak. Oly idegenül és idegenkedve néztem az egészet, mintha nem is 58 éves asszony lennék, hanem huszonéves pasas, aki hülyét kap, ha öreg tyúkok rinyálnak.

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

     Semmi nem tetszik, ami a környékünkön folyik. Most nem is az építkezés, de ott van a Pilvax köz, amit felszedtek, majd nagy sokára újra leköveztek. Eddig még nem hoztak vissza egyetlen dézsában tartott cserepes növényt sem „fa” címszóval. Viszont letettek négy dizájnos padot, a támlátlan fajtát. Itt korábban támlás padok álltak, teljes joggal. A Pilvax köz nem kifejezetten turistás utca. Erre járnak a nyugdíjasok a közértbe, meg a kutyások a Városháza parkba. Úgyhogy azokon a padokon mindig ült egy-egy öregember, kényelmesen. Na hát ne üljön. Ha vannak még egyáltalán öregemberek. Mert itt a házunkban is kihalnak, és külföldiek veszik meg a lakásokat. Már fiatal orosz tulajdonostársunk is van, zengett a ház a lakásavatójakor. Másrészt a kutyásoknak is minek ott mászkálni vagy időzni, a Városháza parkban úgyis felszedték és elhordták a füves dombokat. Nyilván kell minden talpalatnyi hely a pálinkafesztiválnak meg a karácsonyi bazárnak.

     De azt akartam mondani, hogy elolvastam Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényét. Merem ajánlani. Valamint megvettem Röhrig Géza Angyalvakond című kötetét, amit hajléktalanok árulnak. Talán azért is csak így, aluljárókban lehet hozzájutni, mert a szerző számít arra, hogy rátesszük a szervizdíjat, úgyhogy rátettem. Meggyőződésem, hogy Röhrig Géza fantasztikus ember. Túl azon, hogy milyen magával ragadó pesti aszfaltlírikus. Hajléktalanokat írt versbe, mindjárt a kezdés a Hajnali részegség parafrázisa – persze nem a Logodi utcában. Csodálatos költői idea. (Részlet: )

     éjente mind gyakrabban kínoz már a légszomj

     egyre többször kell a világűrbe alélnom

     s bár én is az éden kertjéből valék

     itt csupán afféle szerves hulladék

     kit nem véd se nő se vers

vissza a lap tetejére

9. péntek

     Radnóti Színház, A művésznő és rajongói. Valló Péter a pályájának eddigi 45 éve alatt több előadást rendezett meg, mint a vele egy osztályban diplomázó, ma is aktív Ascher Tamás, Meczner János és Karinthy Márton együttvéve. Mindig sokat dolgozott. Valószínű, hogy a legnagyszerűbb, fiatal korszakában én még nem láthattam Valló munkáit. Voltak időszakok, amikor vidéki színházak szakmai fénypontját jelentette, ha évente egyszer vendégként színre vitt náluk valamit. De persze Pesten is akadtak jó évei, évizedei. Voltak olyan, hosszas időszakok is, amikor kiégettnek, kiürültnek hatott, és úgy tűnt, hogy mindenki unja, amit csinál, ő maga, a színészek, a nézők egyaránt. De Vallóban mégis mintha lenne valami elemi kíváncsiság az élet, a színház, a kettő sajátos együttese, valamint a kor iránt, ezért voltaképp bármikor előfordulhat, hogy feltűnően eleven előadás kerül ki a keze alól. Ezt az Osztrovszkij-bemutatót ide sorolom. (A darabot mindketten egyszer láttuk magyar színpadon, harminc évvel ezelőtt Egerben.) Persze bizonyos értelemben könnyű dolga van, kiváló színészek állnak rendelkezésére. Lovas Rozi, ne is mondjam. A kivirult Börcsök Enikő. Schneider Zoltánt, ez az a pillanat, kinevezem nagy színésznek. Rusznák András gazdag urának izgalmasan eldöntetlen emberi minősége. Porogi Ádám, a klasszikus Petya (Trofimov is).

     Az előadás nem XIX. századi orosz vekengés, hanem arról szól, hogy elkurvuljunk-e. És ha megtesszük, mi marad belőlünk azután.

     Ráadásul az elején, egészen váratlanul, releváns tartalmat kaptam a játékból arról – amire nem igazán gondoltam eddig–, hogy mi van az ismert és rosszul elsült zaklatási attak után, ha tovább is tart a jelenet.

     Nem írok erről többet, még nem adtam fel a reményt, hogy valaki kritikát rendel tőlem a produkcióról. (Bár egyelőre nem sikerült eladnom magam.)

vissza a lap tetejére

10. szombat

     Lett megbízás a Radnóti bemutatójára, ez pedig a Turay Ida Színház gyerekelőadása.

     Bábkonferencián vettem részt tegnap mint a délutáni szekció vezetője. Azt találtam mondani a bemutatkozáskor, hogy én vagyok a néző, aki ír. (Meg is tetszett ez nekem így, főleg gyerekszínházi vonatkozásban. Célközönségnek mégsem mondhatom magam.) A Budapest Bábszínház drámapedagógusa, Végvári Viktória tartott előadást a Samu nevű bábszínházi báb történetéről. Izgalmas nyomozati anyagot prezentált. Azután a nagyváradi Bíró Árpád beszélt Fux Pál elfeledett forgatókönyveiről, majd Mátravölgyi Ákos bábtervező gondolkodott hangosan arról, hogy hol születik a báb. Olyan… otthonos volt újralátni a bábosokat.

     Megvettem Pintér Béla Újabb drámák kötetét. Lassan már szabadalmaztatható eljárás, ahogy Pintér Béla csípőre teszi a kezét – ugyanebben a pózban szerepelt az első drámakötete címlapján is. Benne van a könyvben az Ascher Tamás Háromszéken szerzői változata is. Abból idézem Tegerdy Áron rendező átkát.

     Mert nemsoká minden színházban, színpadon, öltözőben

     Bizony ott nálatok, az anyaországban, a színészbüfében, nézőtéren, próbateremben,

     A nyomtatott s az elektronikus sajtóban, de még a kávézókban is a színházakkal szemben,

     Az én nevem fogjátok suttogni, mert rettegni fogtok tőlem,

     Rothadó világotoknak inkvizítoraként nézek majd legközelebb szembe veletek,

     S én vezérlek ellenetek egy majd minden színházat vezető csinovnyik sereget.

     S akkor lesz majd sírás, s szenvedés s fogcsikorgatás!

     Mindenkinek! De legjobban neked: Pokolfajzat Ascher Tamás!

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

     Családi hírek.

     Kedves férjemet voltaképp alig látom, hetek óta hajnalban elmegy az egyetemre és késő este ér haza. Nyúzott és lestrapált, úgyhogy mindennap gondosan megborotkozik (ezt a kiskori Máté mondta így), mert borostásan talán elvinnék a rendőrök, amiért életvitelszerűen tartózkodik az egyetemen.

     Gyerekmunka rovat.

     Máténk már három éve megbecsült dolgozója a General Electricnek, a turbina szekcióban, ahol a megrendeléseket fogadja. Észak-Amerika és Kelet-Európa régiókat kezel, minden csín-bín ismeretében.

     Annamarink szintén három év után úgy döntött, hogy elhagyja a pénzügyi szolgáltató céget, ahol mindent elért már, amit elérhet az, aki nem akar menedzser lenni. Az AXA Biztosítóhoz nézte ki őt egy fejvadász, megpályázta a senior training specialist team leader állást és el is nyerte. (Az AXA francia cég, aminek van egy-két nagyon jelentős, egyelőre itt nem részletezem előnye.) Innentől csak fokozta a bámulatomat. Amikor kevesebb fizetést akartak adni neki, mint amennyit megjelölt igényként, nem fogadta el. Rövid gondolkodás után beleegyeztek az általa meghatározott összegbe. Amikor a felmondás ütemezéséről volt szó, abban is a saját elképzelését érvényesítette, nem akarván pácban hagyni az eddigi munkaadóját. Az új állás elfoglalásához amúgy is szükség van néhány napra, például abszolválni kell a kötelező drogtesztet. Na ezen „megbukott”. Ugyanis négy percet adnak arra, hogy a vizeletvizsgálathoz teljesítsen az ember lánya, bruttó négy percet, a vetkezést-öltözést is beleszámítva. Ez nem sikerült szintidőre: öt percbe került, hogy végezzen. Úgyhogy újra neki kellett futnia a pisilésnek. Megcsinálta!

vissza a lap tetejére

12. hétfő

     Délelőtt a Hatszín Teátrumban jártam a Zichy Szín-Műhely Utazás a szempillám mögött című előadásán. Jobbat vártam, mert Dolmány Attila az egyik alkotó és a rendező. Nem volt ez kellemes élmény számomra, fájt a produkció vizualitása is, a színészi játék is. Majd a Spirin részletezem.

     Este a Budapest Bábszínházban A vihar, Szikszai Rémusz rendezésében, fent a stúdióban. Abszolút lenyűgözően kezdődött: a színpadkép, a fények, a hangok, a zene, a mozgás – teljes érzékletességgel odajátszották elénk a hajót, a tengert, a vihart. (Jó nehéz lehet ebben a díszletben játszani, színészpróbáló próbaidőszakot képzelek el.) Nem mondom, hogy nincsenek az előadásban hullámvölgyek, mert akadnak, de számos izgalmas pillanat és sok jó is van benne. Érdekes a bábokkal való munka gazdagsága. Nemcsak az, hogy mennyi különböző féle-fajta bábot használnak, hanem az a játékviszony is, amit színész és báb közt kialakítottak. Teátrális volt kicsit Fodor Tamás Prosperója, de huncut is, amiért szerettem. Annak is van bukéja, gondolom, hogy Hannus Zoltán a Calibanja, nyilván beleépül a közös múltjuk a Stúdió K-ból. Meghatóan szépnek és egészségesen rómeó és júliásnak láttam Pájer Alma Virág és Barna Zsombor Miranda – Ferdinánd találkozását, valamint kifejezetten tetszett Tatai Zsolt Trinculóként. A ritmusát is megtalálta a figurának, meg valami hétköznapi elesettséget hozzá. A három Ariel, úgy éreztem, némi áthatás a Szikszai Rémusz tatabányai Macbethjének három vészbanyájától.

     Hogy a végén Fodor Tamás Prosperója egy Blasek Gyöngyi korú és törékenységű Arielt engedett szabadon, arról tudtam, hogy mit gondoljak hazafelé, meg-megállva.  

vissza a lap tetejére

13. kedd

     Villamossal mentem a Vígbe (szeretem a kettes vilit), és hallgattam, amint a mögöttem ülő ember telefonál. Azt mesélte valakinek, hogy a munkahelyétől kapott két 30 ezer forintos VIP-jegyet Ákos-koncertre, és még két-két hamburger is beletartozik. Nyilván vannak intézmények, ahol valamilyen okból pont ilyesmivel boldogítják a dolgozókat. Azon gondolkodtam, mennyit kellene fizetniük nekem, hogy elmenjek Ákos-koncertre. Igen, a 30 ezer talán elég lenne, végül is az két kritika ára.

     A vándorkutyára tartottam a Vígbe, írta-rendezte Pass Andrea. Eszenyi Enikő igazán fogadókész, ha tehetség bukkan fel. Ez a darab, mondhatni, folytatja egy szálon a Bebújóst, esetleg ugyanazoknak az óvodás korú gyerekeknek a szülei tömörülnek a színen, láthatatlanul keresztbe-kasul egymáson. (Bár itt a gyerekeket nem játsszák el.) Van a történetnek egy fura stichje. Lehet, jót tett volna neki egy őrültebb rendező.

     A színészcsapat vegyes, és különbözőképpen járnak el. Tar Renátának a vehemenciáját bírtam, Hirtling Istvánnak az eleganciáját – a Hirtling által játszott férfi sötét ügye voltaképp elég függetlennek hat az egész sztoritól –, meg ahogy úgy próbált táncolni, hogy minél távolabb tartsa magától a partnernőjét. És ott volt még a maga sejtelmes vonzerejével Petrik Andrea. Azt hiszem, hogy a vendégség estéjén fekete ruhát viselt fehér kutya mintával, és az áramszünet után pedig fehér ruhát fekete kutya mintával. De egy idő után elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg ruhát cserélt-e, nem tévedek-e, vagyis tulajdonképpen nem az történt-e, hogy a vándorkutya mondott nekem valamit, ami nem is igaz.

vissza a lap tetejére

14. szerda

     Bámulatos, hogy az Egy nap, Szilágyi Zsófia munkája egy elsőfilm. Nemcsak hibátlan, de tökéletesen arányos is. Nincs benne túlzás és nincs hiány. Elkezdi nézni az ember, már az első öt percben elfogja a „hogy úgy van” érzés, néhány centit folyamatosan szorul a gyomra, és közben reméli, hogy a filmben a helyzet ilyen marad és nem fordul rosszabbra.

     Emlékszem egyébként a mindent kitöltő családétkeztetés érzésére: reggelikészítés, terítés, reggelizés, elpakolás, mosogatás, főzés, terítés, ebédelés, elpakolás, mosogatás, uzsonna, és így tovább, el is fogyott a nap.

     Amikor Szamosi Zsófi a boltban vett valamit, majd visszatette és választott helyette a leértékeltből, akkor elpirultam a sötétben, mint akit tetten értek. Van a Lehel téri piacon egy üzlet, ahol mindig árulnak akciós élelmiszert, mindjárt lejáró vagy lejárt szavatosságút, hát ott én némely időszakokban törzsvásárló vagyok.

     A film keltette finom szomorúság kapcsán, épp olvasom Nagy Endrénél az Öregek kalauzában, hogy csak a műveletlen ember irtózik a szomorúságtól. A bölcs ember tudja, hogy a szomorúság az élet legdrágább, legnemesebb érzése. A világegyetem leitmotívja a szomorúság. Szomorúak a kerengő csillagok, a havas hegycsúcsok, a végtelen síkságok, az erdők, a legelésző állatok és a világ sorsán tűnődő emberek. Vidámság csak ott terem, ahol az élettől elszórakozik az ember. A vidámság mindig csak fodrozódás; az élet alapvonala a szomorúság.

     Mondjuk én nem vagyok bölcs ember.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

     Tehát az országgyűlés november 13-án eltörölte a színházak taóját, visszamenőlegesen, hiszen a cégek által 2018 januárjától kitermelt és a színházak által erre az évadra betervezett pénzhez sem jut már hozzá senki. Bizonyos büszkeséggel mondhatom, hogy az egyik első járulékos vesztes vagyok, mert tanulmány írását vállaltam, amelyet egy színház tervezett a jövő évi jubileumi kiadványába, ám rögtön úgy néz ki, hogy nem lesz rá pénz, odaveszett.

     Ugyanakkor az országgyűlés úgy döntött, hogy ezentúl a sok, sokmilliárdos, fenntarthatatlan és kihasználatlan stadion üzemeltetésébe is lehet önteni a taót. Egy ország adózik a miniszterelnök semmirekellő hobbijának.

     Gondolkodtam már azon, jobban jártunk volna-e, ha vezetőnk gyerekként nem futballista szeretett volna lenni, hanem színész. Mélységében és széltében elképzelve, hogy mikre terjednének ma ki az ambíciói és vágyai –, talán inkább beletörődöm a labdarúgásba.

vissza a lap tetejére

16. péntek

     Láttam annak idején ezt a Woody Allen-filmet, a Férjek és feleségeket, de nem emlékszem rá. (Pedig – ahogy most nézem – Judy Davis játszik benne, akit mindig is imádtam.) Valószínűleg így leszek majd a színházi verzióval is. A Belvárosi Színházban mutatták be tegnap, Szabó Máté rendezésében, egy olyan, idegenszerű műanyag díszletfal előtt, amin előadás-hossziglan visszatükröződött valami színes fénycsík. Házaspárok, házasodnak, elválnak („különb féle jerekekkel kísérleteznek”, de a jerekekre itt nem terjedt ki a figyelem, mintha nekik, már felnőttek lévén, semmi közül nem lenne ehhez, hozzájuk).

     Elég jó volt a fiatal lány is, és megélt Radnay Csilla figurájának nőies álnaivitása meg Járó Zsuzsa Sallyjének zaklatott fanyarsága is, de az egész arra volt a legjobb, hogy rájöjjek: ebből a színitársaságból én Ötvös Andrást szeretem a legjobban. Az ő magabiztos esetlenségét például.

     Na most ő egy író volt, aki íráskurzust tartott az egyetemen, és járt hozzá egy rajongó lány, akiről úgy vélekedett, hogy nagyon tehetséges. Hát az ő ún. szakmai vagy tanulmányi dialógusaik arról árulkodtak, hogy itt Woody Allen nem tud vagy nem akar semmit elárulni. Zseniális, meg sziporkázó – ilyeneket mondtak szakavatott hőseink a szóban forgó művekről, egyszóval semmi konkrétat vagy érdemit nem, csak egy-egy jelzőt, mint valami… színikritikus.

     Az előadás különben helyénvaló, a helyén van.

vissza a lap tetejére

17. szombat

     Megnéztem még egyszer A művésznő és rajongóit a Radnótiban, kritikaírás céljából. Nem az a fajta gazdagságú előadás, ami másodszorra sok új felfedezést kínál, de jól ment tegnap is.

     Ezt akartam mára, a mostani ÉS-ből, mert foglalkoztat a hét eseményei kapcsán (is).

     Takács Zsuzsa: Ha körbejárnak majd

     Ha körbejárnak majd egy kiállításon minket,

     ha szótagolják kiejthetetlen nevünket

     és nevetnek, ha olvassák a talapzatunkra

     írt  jóslatot, mely szerint: a sírt, hol nemzet

     süllyed el...  Nem, nem vették  körül a sírt –

     tiltakoznak –, el se mentek a temetésre.

     Nem ült gyászkönny a szemükben,

     megkönnyebbültek inkább – mondják.

     Szégyenteljes persze egy ország vesztén örülni,

     de annyi balszerencse közt, oly sok viszály után

     miért nem éltek a lehetőséggel – kérdezik.

     Miért vágytak vissza folyton Ázsiába?  S vissza-

     fogadta-e volna őket Ázsia? Rabszolganépnek,

     gyaurnak talán, bár nem követték a krisztusi utat.

     Talán nem is hallottak felőle? – tűnődnek

     Szent Mihály útján halk lombok alatt.

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

     (Elolvastam most a tegnapi verset, és kicsit nyugtalanít az e kérdőszó ott a visszafogadta után. Nem-e a volna után volna-e a helye-e?)

     Az egri Harlekin Bábszínházban jártam tegnap a Diótörő és a patkányok bemutatóján, a színház jóvoltából. Éry-Kovács András rendező elképzelése minimum érdekes, de működőképesnek hatott: Csajkovszkij musical-feldolgozásban. Gyerekek a gyerekszereplők, és ahogy múltak a percek, egyre jobban vágytam bábszínház után. Folyt. köv. a Spirituszon.

     Megjött a tél. Ezt onnan lehet a legbiztosabban tudni, hogy a napokban elkezdtek kisebesedni az ujjaim. Jelenleg 3/10 a helyzet, de lesz ez még rosszabb.

     A kocsink már két hete áll a szerencsésen kifogott parkolóhelyén a téren, két építkezés között. Úgy néz ki, mint egy marsjármű – vöröses por borítja. Valaki a motorháztetőre ráírta (a biztos nem sebes) ujjacskájával, hogy POROS. Másvalaki meg kijavította SOROS-ra. Olyan világot élünk, amiben egyáltalán nem lehet tudni, hogy ez vicc vagy vádirat.

vissza a lap tetejére

19. hétfő

     Székesfehérvár, Pelikán-udvar, meglepő módon két darab egy estén, pedig önállóan szokták ezeket bemutatni: Az arab éjszaka és a Camus-féle Caligula. Odavonzott a produkció a fiatal rendezők miatt – Widder Kristóf, Nagy Péter István e.h., utóbbi a Soltis Lajos színházas fiatalember –, meg mert Az arab éjszakát megszerettette velem az Örkény Színház annak idején. Kedveltem ennek a mostani Schimmelpfennignek a díszletét; a derékig meg nyakig érő, kockaházas lakótelepet, amelynek összes ablakából ugyanaz az arc bámészkodott, meg a sok üres és nem üres borosüveget. (Bár a darab szövegéből ez nem derül ki, de az egyik szereplőnek, aki váratlan fordulattal egy konyakosüvegben találja magát hirtelen, Peter Karpati a neve. Ült a nézőtéren is egy Kárpáti Péter, mosolyogtam ezen, ő persze üveg nélkül.)

     Nagyon izgalmas ötletnek tűnt ezt a fantáziamozgató szövegdrámát a fizikai színházzal összeboronálni, legalábbis így gondoltam előtte. Aztán az előadás mégis inkább olyan benyomást keltett bennem, mintha a mozgáskoncepció lehúzta volna, a földhöz ragasztotta volna az egészet. Nem szárnyalt fel. Persze nem biztos, hogy igazam van, talán az én nézőteljesítményemen ment el az este. A Caligulára meg végképp passzt mondok. Csak lettem egyre és egyre fáradtabb tőle, ami azért is nem szép tőlem, mert nem én dolgoztam-fáradoztam, hanem egy csapat energikus, lendületes, komoly fiatal színész. Mit csinálok én itt – kérdeztem magamtól tétován. Ha most kérdezem meg ugyanezt, akkor az a válaszom, hogy türelmetlenül írok ide gyorsan valamit, mert menni kell nyomtatni, ma lesz a kritikuscéh tisztújító közgyűlése.

vissza a lap tetejére

20. kedd

    

vissza a lap tetejére

21. szerda

    

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

    

vissza a lap tetejére   

23. péntek

    

vissza a lap tetejére

24. szombat

    

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

26. hétfő

    

vissza a lap tetejére

27. kedd

    

vissza a lap tetejére

28. szerda

    

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

30. péntek

    

vissza a lap tetejére

31. szombat

     

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra