Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2018. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. kedd

    

vissza a lap tetejére

2. szerda

    

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

4. péntek

    

vissza a lap tetejére

5. szombat

    

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

7. hétfő

     Jó napot kívánok, itt vagyok, ahogy ígértem. Sepsiszentgyörgyön. Amely a történelmi Háromszék legjelentősebb városa, ma Kovászna megye székhelye. Kiemelném a múltjából, hogy az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc után megsemmisült Háromszék teljes levéltára, mert az orosz és osztrák katonák a levéltár vaskos köteteit kockakőnek használták a város sáros utcáin. Amiről eszembe jutott Mása Kuliginának (Három nővér) az a különös mondása, miszerint az ő városukban a legrendesebb, legfinomabb, legúribb emberek a katonatisztek.

     A negyedik Reflex fesztivál zajlik, a zene mint a színház egyik meghatározó eleme nevében. Gondoltam egyébként, hogy kihívás lesz ez nekem, a Bocsárdi László válogatta fesztivál. Az első estén tánc volt (színházságtól nem mentesen), a másodikon ének (színházságtól nem mentesen). Tegnap Csíkszeredába mentünk buszokkal, megnézni a kolozsvári Rosmersholmot, amely előadáshoz helyben nincs megfelelő méretű helyszín. A Németországban élő ukrán Andrij Zsoldak rendezte a produkciót, ez volt az a botrányos premier, amikor a rendező a szünetben bántalmazta a színésznőt, kijött a rendőrség, folytatódott a második rész, utóbb a társulat színészei kiadtak egy az agressziót elítélő és a színésznővel szolidáris nyilatkozatot, majd az igazgató a gázsiból való bizonyos mértékű levonással büntette a rendezőt.

     Félelmetes előadás. Az ember úgy érzi, bármi megtörténhet benne, meglehetősen függetlenül egyébként Ibsen Rosmersholm című drámájától. Érzem az erejét, de nem szeretem. A rendezőnek, ez meggyőződésem, inzultálás helyett a színésznő, Imre Éva lába elé kellett volna borulnia, amiért ilyen szinten odaadja magát ennek a minden szempontból veszélyes játéknak.

vissza a lap tetejére

8. kedd

     Először elmentem mellette szó nélkül, de másodszor már nem bírtam. Egy mackó hevert a földön az étteremhez felé vezető belső úton. Kérdeztem az ott sepregető takarítónőt: csak nem kidobták azt a mackót? Mondta, nem, dehogy, a kutyáé. Láttam azóta a kutyát, nagy, helyes, szőrös, minden szállóvendégnek csóválja a farkát fektében.

     Szóval itt az van, idézem az m5 Híradó tudósításából: a Reflex idén olyan élvonalbeli európai előadásokból válogat, melyek az emberi létezés egyetemes dimenzióit bontják.

     Szalma Hajnalka szentgyörgyi színésznőt sirályos blúzban láttam minap az utcán. Ő ugyan felvetette, hogy talán galambminta ez, de nem, mindenképpen sirályként identifikáltam, már csak azért is, mert emlékszem Szalma Hajnalkára mint Nyinára az udvarhelyi Sirályban, meg is kapta érte Kisvárdán a Tepi Kati-díjat 2004-ben.

     Van itt egy lengyel filmblokk, délutánonként a moziban, annak felvezetéséül beszélgetett tegnap délután Bocsárdi László Pászt Patríciával. Kicsit én is beszélgettem Bocsárdi Lászlóval (Pászt Patríciával is különben). Kérdeztem, mi az oka, hogy az a nagyon is kézenfekvő programpont nem része a fesztiválnak, hogy az Ascher Tamás Háromszéken Háromszéken. (Az már hat. Szék.) Válaszolt is, csak elmulasztottam megkérdezni, hogy megírhatom-e. Ugyanakkor nem marad Háromszék teljesen aschertalan, mert jön a József és testvérei az Örkényből. (Csak én akkor már nem leszek itt.)

     Este az Alice a házigazdáktól, Bocsárdi László koncert-színháza. Ezt én láttam decemberben, úgyhogy most már ismerősebben fogadtam, főleg a zenét. Pál Ferenczi Gyöngyi, ahogy „futok”! Lehet szeretni.

     Lappáliákat akarok írni. Ezt a szót nemrég tanultam, valami interjúban olvastam és magamévá tettem, énekelhető is.

vissza a lap tetejére

9. szerda

     A reggeli naplóíró időben autóban ültem, Sepsiszentgyörgy és Bukarest között, tízkilométeres sorban araszolva, abban a hiszemben, hogy lekésem a repülőt és ki tudja, hogyan és mikor jutok haza. Váratlanul kellemes meglepetést szereztem magamnak, amennyiben egyáltalán nem idegeskedtem, nem kérdezősködtem, nem telefonálgattam, nem pánikoltam. De lehet, hogy csak nagyon álmos voltam. Végül 40 perccel a gép indulása előtt tett ki a sofőr a reptér előtt.

     A Reflex honlapjának fesztiválnapló rovatában tegnap ez a nyilatkozat jelent meg. Ebből világos, hogy a naplóíró kritikuskolléga írt az előzményről, amit én is említettem itt a kolozsvári Rosmersholmról szólva. Természetesen legális álláspont, ha valaki, mint Bocsárdi László, a kontextustól elvi alapon eltekint. De az is legális álláspont, ha más meg nem. Úgyhogy legalábbis nem elegáns csak a reakcióra adott reakciót hozni nyilvánosságra. Arra emlékeztet, amikor az egyetemen a burzsoá közgazdaságtan kritikáját tanították, de a burzsoá közgazdaságtant nem. Remélem, valahol valamikor majd a kritikuskolléga írását is megismerhetjük.

     Volt aztán tegnap lengyel film: holokausztos tévédráma, majd a sepsiszentgyörgyi román színház előadása, amely róluk szólt, a társulat hat színészéről. (Az AlkalMátéhoz képest, mondjuk így: színházilag nagyon alapszinten.) Végül a Hodworks Grace című előadása, ahol, hát, nem tudtam a tőlem elvárható befogadó teljesítményt nyújtani. 

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

     Most azt nem tudom, hogy írtam-e tavaly a kult50-ről, amely a Fidelio kiadványa volt, és az év 50 jelentős teljesítményű kulturális-művészeti személyiségét gyűjtötte kötetbe. Egy hánytagú zsűri (megnéztem a tavalyi fényképet, látom: héttagú) állította össze a listát (listáztunk), és úgy tűnik, sikeres lehetett a könyvecske, mert idén is megjelenik június elején. Ennek a csoportképéhez siettem tegnap haza, Bukiból Pestre. A fotózást megelőzően szolid, megadó derűvel engedtem a stylist elképzelésének ékszer, frizura és smink terén, tudván tudva, hogy az utóbbi 10-15 évben már úgysem olyannak látom magamat a fényképeimen, mint amilyennek emlékszem magamra.

     Este a Rosmersholm a Rózsavölgyiben, Fesztbaum Béla rendezésében és címszereplésével. A helyén lévő (a.m. ideillő) produkció, zsúfolt szalonnézőtér előtt, között. Az volna ám csak az érdekes összehasonlító fellépés, ha szintén meghívták volna a POSZT-ra, a kolozsvári Rosmersholm mellé! (A kolozsvári előadást talán helyesebb lenne az informatív és korrekt „Ibsen drámája nyomán” vagy „alapján” felirattal ellátni.) Ja, most nézem, a Rózsavölgyi bemutatója már nem esett bele az idei POSZT-ciklusba.

     Láng Annamária játssza Rebekka Westet. A szakmai ambíciója, a színészi innovációja előadás-szervező elemmé vált, ez a benyomásom. Olyan tiszta egyszerűséggel, belső gazdagsággal és fedett érzelmi telítettséggel játssza a szerepet, hogy ez döntő hatással van a dráma emberi szerkezetére. Itt a Rózsavölgyiben egy önfeláldozóan szerelmes nőt látunk, aki a nemes lelkületével fölébe emelkedik annak is, hogy egy végtelenül ostobának mutatkozó, hűvös, színtelen, ámbár jólelkű férfiért áldozza fel magát, egy álságos, korlátolt, bigott jóbarát (Gyabronka József Krollja) asszisztálása mellett.

vissza a lap tetejére

11. péntek

     Az ismeretlen fehérvári színháznézők olyanok, hogy nemcsak köszönnek, amikor bejönnek a sorba, de még azt is megkérdezik, hogy elestem-e vagy mi történt. (Az ismerős fehérvári színháznézők meg eleve kedvesek.) Mivel fel van kötve a jobb karom. Ez egy fájdalmas rándulás vagy húzódás a vállamban, ami nem múlt el és nem javult az elmúlt két hétben, úgyhogy most azt mondták, kössem fel (nem magam) a karom, hogy ne terhelje a vállam.

     A Kafka a tengerparton című japán darabot láttuk, Murakami Haruki regényének színpadi változatát, Szikora János díszletével és rendezésében. Hosszú és lassú kicsit, de passzol hozzá, én elég jól elvoltam vele. Eleve élvezet ismeretlen történetet látni színpadon, még ha az Oidipusz-reminiszcencia miatt kiszámítható is. (Meg kiszámíthatatlan is.) Van az egészben valami rezignált bölcsesség, a misztikus játékossága mellett. Tetszik nekem a szerző.

     Olyan kéttucat színészt foglalkoztat a produkció, és akadnak úgynevezett szerződésbontó szerepek is. Mindenképpen Andrássy Mátét szeretném kiemelni, aki az unatkozó, értetlen vagy összezavarodott néző szemének is menekülő útvonalat kínál. Sudáran, elegánsan, fekete öltönyben és fekete szárnnyal ő a szimbolikus jelentésű varjú. A megjelenése, az orgánuma, a beszéde, a figyelme, a szótlan és a szavas részvéte és részvétele – a legbiztatóbb, legmegnyugtatóbb eleme a produkciónak.

     Legjobb mondat, Lábodi Ádám szájából:

     Nagyapám mindig azt mondta, hogy kérdezni csak egy pillanatig kínos, nem kérdezni viszont egy életen át az.

vissza a lap tetejére

12. szombat

     Ilyenkor májusban már nagyon meg kell gondolnom, elmegyek-e színházba független előadásra. Mert sem a produkciónak nem válik előnyére, sem nekem, ha fullasztó melegben, levegőtlenségben kell ülnöm másfél vagy két órát. Félő, ilyenkor az előadás nem tud annyira jó lenni, hogy ne szenvedjek. De tegnap nem bántam meg, hogy beiktattam a táncrendembe a Kövek a zsebbent, amit az RS9 Vallai kertjében játszik Gulyás Hermann Sándor és Jászberényi Gábor.

     Marie Jones darabja – gondoltam, hogy színésznő – jókezű bravúrdarab két színésznek, aki eljátssza egy hollywoodi film írországi forgatásának valamennyi szereplőjét, de főleg a statisztákat. Kábé félpercenként váltanak figurát, egyetlen fordulattal, mármint megpördülnek egyet és már másvalaki áll előttünk. A legügyesebb a dologban pont az, hogy gyors, pörgős a játék, de figyelni kell, el ne vesszen a fonal. Rudolf Péter és Kálloy Molnár Péter 2004 óta viszik nagy sikerrel , láttam is valaha velük.

     Harmincegynéhány néző gyűlt össze tegnap, fiatalok, rokonszenvesen odaadóak. A legideálisabb mértékben vették át a szereplők játékkedvét, játékörömét. A színészi kettősben, úgy tűnik, Jászberényi Gáboré az irányító szerep, ő a motor, Gulyás Hermann Sándor a báj, a finomság felelőse. Pontos, összepasszoló páros, díszlet értékű bőröndök társaságában. A közönség foglalkoztatása kedves és nem erőszakos. Azt külön méltányoltam, hogy frappánsan elnézték nekem, amikor nem álltam fel ásni a statisztákkal.

     Jól sikerült este volt. Legalábbis belesett egy kisablakon az isten.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

     Csak napokkal később vettem észre, hogy megjelent, de ezt írtam a Balta a fejbéről.

     Mentem tegnap a TRIP hajóra Keménykalap és krumpliorr-előadásra Spiri-célzattal, és ahogy oda sétáltam a Bem rakparton, emléktáblát értetlenül bogarászó külföldi turistákba botlottam. Ismertettem velük a Kossuth-híd történetét, ha messze nem oly szószátyárul is, mint az emléktábla. Mellette van a minitank szobor, amit még nem láttam, helyes. (Liszt Ferenc miniszobra is olyan kicsi lehet, hogy nem vettem észre a Ferihegyi repülőtéren, amikor most ott jártam.) Egyébként az RS9 Színház Vallai kertje mellett is felfedeztem egy új emléktáblát. Azt a házat jelöli, amelynek pincéjében az utolsó működő vízcsap volt a gettóban. Ezek a dolgok rendben is vannak, kifogást inkább a bombamód szaporodó, nagyobb méretű utcai szobrok ellen emelnék.

     Elmeséltem volna a MITEM alatt, ha írok, hogy valamelyik előadásra menet amikor a villamoson ültem, felszállt egy megállónál Nagy Mari. Rámosolyogtam. Ezt követően azt olvastam le az arcáról, hogy nem ismer meg, és csöppnyi zavar suhan át rajta attól, hogy őt egy ismeretlen néző felismeri és rámosolyog. Bólintottam magamban erre, ez még jobb helyzet is, mint ha megismer és beszélgetünk kicsit.

     Lesz ám fügénk idén – jegyzem meg –, ha minden jól megy.

vissza a lap tetejére

14. hétfő

     Závada Pál regényeivel úgy voltam, hogy eleinte lelkesen olvastam, azután jött két olyan, amit nem bírtam végigolvasni, és akkor abbahagytam. Úgyhogy az Egy piaci napot is csak most abszolváltam, amikor teendőmmé lett megnézni a Radnóti Színház Egy piaci nap-bemutatóját Mohácsi János rendezésében. (Megdöbbentett egyébként a történelmi esemény. Attól tartok, nem tudtam arról, hogy 1946-ban minálunk pogromot rendeztek a kunmadarasiak.)

     Most akkor itt nem is akarok erről az előadásról sokat mondani – annyit talán: 21.20-ig tartott, szünet nélkül, tiltakozom! –, amúgy is át kell még gondolnom az egészet, mielőtt írok róla, mert ott helyben (túl a sok szeretnivaló színész szeretnivaló munkáján) nem nagyon győzött meg engem, elsősorban a színdarab nem. (Azonosítottam az egyik zenészt, aki a Magyar Népmese Színház Szóló szőlő...-előadásában is ott muzsikált :-)

     Végzetes helyzetekben a közöny a bátorság egyik formája – írta Márai Sándor. Igaza is lehet, már attól függően, hogy a végzetes helyzetnek mi a formája.

vissza a lap tetejére

15. kedd

     Molnár Ferenc-rajongó vagyok. (Nem Caramelre gondolok, bár ő sem rossz.) A Delila című darabját olvastam ugyan, de soha nem láttam színházban. Ebből arra következtetek, hogy ritkán játsszák. (Most nézem a mű színházi múltját, édesistenem, Balázs Péter háromszor eljátszotta saját rendezésében…)

     De most a Centrál Színházban vitte színre Puskás Tamás, és az előadáson mindenestül látszik, hogy kiforrta már magát itt a műfajhoz szükséges szakértelem. 1 óra 40 percben egyhuzamban megy a három felvonás, jó ritmusban, szemlegeltetős díszletben és jól kigondolt szereposztásban. Az a fajta nagyvonalú, gáláns Molnár Ferenc-i leosztás ez, amikor az asszony szép és bölcs, ő vezényli a játékot egy hiú barom férj és egy kis női csuka veszélyes összegabalyodása mellett.

     Stohl András játssza a férfi főszerepet. Az első jelenetben nem értettem, miért ordít, de hát aztán bele lett írva a darabba, hogy vad oroszlán. Jól állt neki ez a szánalmas és röhejes, mégis szerethető alak. Trokán Nóra adja az Úri csárda nevű útmenti vendéglő femme fatale pincérnőjét – megjegyzem, a beltéri helyiség elmenne angol klubnak is –, kedvesen fittyfirittyesen, ugyanakkor van benne kis ironikus színészi rálátás a hősnőre. És hát Balsai Móni a spiritusz rektora a cselekménynek. Bájjal, keccsel, eleganciával. Balsai Móni ma a legjobb Molnár-színésznőnk szerintem. Kovács Patrícia is ott lenne az élen, úgy gondolom, mármint ha játszhatna Molnár Ferenc-szerepeket. Lovas Rozira is erősen gyanakszom. És Szabó Mártát mondanám még, csak félő, hogy mellette már elment Molnár Ferenc, lebbent utána a könnyű fehér sálja.

vissza a lap tetejére

16. szerda

     Délelőtt a Marczibányi térre látogattam el a zalaegerszegi Griff Bábszínház Pepita című csecsemőszínházi előadására. Most már azt meg kell állapítanom, hogy én szeretem az ilyen előadásokat, a kisbabáknak valókat. (Elteszem, gyűjtök a Spirire.)

     Aztán jól ment a munka, ami időszerű is, mert sorban állnak az írnivalók.

     Ami az estét illeti, tudom, hogy vannak kollégáim, akik jártak már így, de én most először. Ugyanis Balsai Móni-napok jelszóval beugrottam a Rózsavölgyibe, megnézni a Valentin napi éjszaka című előadást. És amikor a kezdéskor – nehezen szoktunk eljutni a kezdéshez, mert előtte még mindenki fogyaszt és fizet – a tekintetemet a színpadra vetettem és megláttam az üvegtükör mögött a bundás Balsai Mónit és a fekete öltönyös Makranczi Zalánt, akkor azonnal tudtam, hogy én ezt az előadást már megnéztem. És tényleg.

     Nem olyan darab ez, ami másodszorra a többé-kevésbé kiderült titkok vagy a fékezett izgalmak helyett mélyebb dolgokat enged felfedezni. Leginkább az érzéseimre és gondolataimra ismertem rá, amiket elsőre is keltett bennem: megdöbbenést (hogy beszél itt egy szalonban egy elegáns férfi a feleségével, bazmegelve, bazmeg?!) És az is eszembe jutott, hogy milyen sokat nevetgél a Móni ebben a szerepben. És milyen sokféle ez a nevetgélés. Van* amikor egy spicces, flörtölő nő izgatott várakozását fejezi ki. Van amikor a feltételezett férji elvárásnak való megfelelési igyekezetet. És az is lehet, hogy van amikor a színészi tanácstalanságot vagy zavart leplezi.

*Innen tulajdonképpen hiányzik a vessző. De a könyvnek, amit most tavasszal szerkesztettem, volt korrektora, akinek csekkoltam a munkáját. Elégedett voltam vele, emellett azt láttam, hogy rendszere van, amelynek része, hogy az ilyen jellegű szókapcsolatokban nagyvonalúan elengedi a vesszőket. Úgyhogy most én is.

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

     Úgy gondoltuk a bátyámmal, hogy ha nem tudunk rákölteni (nem tudunk), akkor itt az ideje eladni a szüleim albertfalvai házikóját. Zömmel én szervezem, aki még életemben nem adtam el semmit – na, talán gimnazistaként a menzajegyemet –, pláne ilyen sokmilliós nagyságrendben, úgyhogy nagyon izgulok, jól csinálom-e. Tegnap és ma turnusokba rendezve fogadjuk a szép számú érdeklődőt. Nem tudtuk, hogy a tisztviselőtelepen belül ilyen nagy a kereslet. Egy csomó rokonszenves emberrel találkoztam ennek kapcsán tegnap, zömmel fiatal párok. Az asszonyokat a kamra lelkesítette, a férfiakat a kert mérete – nem kell órákig nyírni a füvet –, a gyerekek meg boldogan másztak fel létrán a beépíthető padlásra.

     De hogy szakmai tartalmat is szolgáltassak, egyrészt ezt írtam a Keménykalap és krumpliorrról.

     Másrészt kérdezte nemrég egy színházi ember, hogy kibékültünk-e Zsótér Sándorral az érthetetlen nyílt levele óta. Hát erre kábé azt felelhetem, amit Szoljonij mondott Tuzenbachnak: miért békülnénk ki, amikor össze sem vesztünk. Mondjuk beszélni nem beszélünk, nekem nem is áll szándékomban, mivel úgy gondolom, hogy a dialógus véget ért. A napokban aztán elhárítottam egy kritikamegbízást Zsótér-rendezésre, mert csak így tudom elkerülni azt a nemkívánatos helyzetet, hogy ha netán kedvezőtlen a véleményem a produkcióról, akkor az olvasó elkezdje latolgatni, nem-e haragszom-e Zsótérra-e. Úgyhogy nem írok róla.

vissza a lap tetejére

18. péntek

     Nem kaptam meghívót (még) sem a POSZT-ra, sem a kisvárdai fesztiválra. Pedig mindkettővel lennének terveim, ha nem is nagyszabásúak. Kisvárdán például volna egy interjúdolgom, és azt is elképzeltem, hogy szokásos Kisvárdai Lapok-publikálásnak elvállalnám a kritikát a komáromi A félkegyelműről. Hogy ebben a hipotetikus cikkben legyen majd szó az idei Miskin-felhozatalról, hát már csak ezért is megnéztem, egyebek között ezért is néztem meg tegnap a Sufniban a Miskin herceg című egyszemélyes előadást Takátsy Pétertől, ahelyett például, hogy a nagyteremben ültem volna az Ithaka bemutatóján.

     Magamtól, otthonról, spontán ötletből én nem gondoltam Miskinnek Takátsy Pétert. De ahogy ült a karosszékében mosolyogva, rögtön ott volt az arcán, a szemében, a zavarodott kis nevetéseiben a herceg. Megragadónak találtam az első jelenetet, a vonatosat. Ahogy kitartotta a csendeket. Miskinéit is, Rogozsinéit is, de még az enyiméket is. A lehető legegyszerűbben gondolta el a történet és a szereplők láttatását, és a módszere tökéletesen működött. Ennek talán a legszebb példája az volt, amikor eljátszotta Nasztaszja Filippovna és Aglája Jepancsina találkozását. Ült az a két nő különböző fokú feszültséggel, és nagy téttel beszélgettek. Takátsy Péter lényegileg ragadta meg őket, az eltérő ülő pózukkal, a lábtartással, a kézmozdulatokkal,  a mellviselés szignifikáns különbségével, a tónussal, a két nő belső ritmusával.

     Olyan ez az előadás, mint egy színészdoktori disszertáció. Ablakot nyit a felhalmozódott szakmai tudásra.

vissza a lap tetejére

19. szombat

     Miskolcon vagyunk, mivel kedves férjem szerette volna látni a Kivilágos kivirradtig előadását. Hosszú, jogos babaszünet után most tavasszal újra műsorra tűzték a darabot.

     Rusznyák Gábor rendezésében folyamatosan sok a tevő-vevő szereplő, az ilyen előadásokban mindennek nagyon kell klappolnia. Ennek persze nem kedvez a tetemes nemjátszás. Bár a produkció dinamikája talán nincs épp csúcsformában, de nem volt gondom, rá lehet feküdni az előadásra és úszni vele nyugodt tempókkal. Már amikor megjelentek az első vendégek a háznál a karácsonyi István-napon, havas kabátokban-kalapokban, megörültem nekik, mert eszembe jutott, hogy első látásra is el voltam ragadtatva a miskolciak havától. Valamilyen ismeretlen anyagból csillogó, le-leszállingózó hószerű foltokat tudnak művészien elhelyezni a ruhákon.

     Öröm látni, hogy ez a társulat milyen erős, ki tud állítani ennyi jó színészt, amennyit a regény színrevitele igényel, voltaképp csak a végére fogytak ki. Nehéz eldönteni – szerencsére nem is kell –, hogy kinek a legerőteljesebb a jelenléte, az apukámos (ez megint feltűnt!) Gáspár Tibor intézőnek, vagy a nyűgös-aggodalmas Nádasy Erika gazdasszonynak, vagy a kiváló ritmus- és humorérzékű Harsányi Attila jegyzőjének, vagy a társaságot társalgásilag könnyedén leuraló Fandl Ferencnek, vagy Máhr Ági sántán sürgő-forgó, buzgó rokoncselédjének, vagy a megnyugtató Varga Zoltán Asztrov ígéretű ispánjának, vagy folytathatnám a sort.

     A taps tulajdonképpen elmaradt a végén. Egy néző a második sorban elájult, ezt a színpadról látván a színészek azonnal segítséget kértek. Régebben volt a színházakban ügyeletes orvos (meg tűzoltó), ma nincs, pedig ilyen helyzetben nagy szükség lenne olyasvalakire, aki határozott és szakszerű fellépéssel azonnal megmondja, mi a teendő.

     Nyugtalan kioldalgással zárult a színházi este.

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

     Esett az eső, ezért a színház portájától indulva a Kamaraszínházba nem akart kivinni bennünket az utcára kísérőnk, Máhr Dani, hanem az épületkomplexumon belül vezetett különös utakon. Lépcsőn le, föl, pincébe, rejtélyes és ismeretlen helyeken át. Mondtam közben, a vége az lesz, hogy ő hirtelen eltűnik, mi meg ott maradunk elveszve, aztán egyszer csak kiderül, hogy már a színpadon állunk, felmegy a függöny, és ott ül velünk szemben a közönség. Mondta erre kedves férjem, hogy akkor csókolózni kezdünk, az a filmekben is jól szokott elsülni. Fúúj! – mondta erre a nagykamasz Máhr Dani :-))

     A színház jóvoltából egy hatalmas, világos lakásban aludtunk éjjel, ahol nappal futóversenyeket lehetne rendezni a napsütötte előszobában.

     A Györgyike drága gyermeket néztük. Úgy találtam, hogy ez nem egy jól sikerült produkció. Keszég László rendezte, és a felvonásközökben harsogó, modernszerű zene, valamint a számomra megszokhatatlan különösségű jelmezek (főleg a cipőket találtam otrombáknak) arra utaltak, hogy a rendező el akarta hagyni a kort és a szerzőt, a történetet a jelenünkhez közelítendő. De hát nem, Szomory Dezső így nem áll meg szerintem. Primér maradt az egész. A szövegen túl, a világból semmit meg nem érzékítettek. Költőiség és drámaiság helyett harsány szólamok és szimpla reakciók. Talán Gáspár Tibort találtam a leginkább stílusos szereplőnek, de hát ő meg hatvanasként kicsit már koros Hübner Félixnek, ami nem mindegy, mert ez tovább rongálja Györgyike renoméját, akit Tenki Dalma játszik, és a figura oly üresnek hat, hogy az még külön aláhúzza az előadás titoktalanságát.

     Nem szabad szegény Szomory Dezsővel ilyen közönségesen, érzéktelenül és érzéketlenül bánni, mert hüppögve sírva fakad – gondolom én. (A közönség soraiból  viszont sokan tetszésüknek adtak hangot kifelé menet.)

     A luxori szfinksznek

     hódoló csókkal a karmára

     és még sok másra,

     amit gondolok titokban, s hallgatok

– írta a szerző ajánlásnak a színmű címe alá.

vissza a lap tetejére

21. hétfő

     A Koltai Tamás kritikapályázat második fordulós versenyzői közül háromnak tegnap este zárult a nézéssorozat, amikor megtekintették A Cenci-ház előadását a Stúdió K-ban. Magam is ott voltam persze. No hát, ez egy kétszáz éves szörnyűségdráma Shelley-től (én nem ismertem), amitől nem lehet megtagadni, hogy máig aktuális, tekintve hogy alapjában véve a családon belüli erőszak a tárgya. Van is abban valami felvillanyozóan bizarr, ahogyan Alföldi Róbert rendezésének kezdetén jótékony feszültség támad az archaikus nyelvezet és a láttatott helyzet közt: egy fekete öltönyös férfi egyszemélyre terített asztalnál vacsorál – a 2001 Űrodüsszeia című filmnek az a jelenete jutott eszembe róla, amikor megöregedett hősünk egyedül eszik –, és a váratlanul érkező, mellé ülő, szürke öltönyös, slusszkulcsával babráló férfival tárgyal.

     De azért ez a feszültség messze nem tartott ki az előadás teljes időtartamára, bő másfél óráig.

     Nagyon kedvelem Piti Emőkét és a színészetét, de tartok attól, hogy lassan túlturbóztatják őt az ilyen heves, felfűtött, egzaltált szerepekben, mint amilyen a Cenci-lányé.

     Akit-amit a legjobb szívvel néztem és mondok: Domokos Zsolt. Hajduk Károly forma színésznek látom, az alkatával, a szuggesztivitásával, az átható tekintetével.

vissza a lap tetejére

22. kedd

     Privát rovat.

     Szóval a házeladás. Kicsit traumatikus élmény számomra. Most megtudtuk, hogy a szüleink háza nagyon kapós. Szeretik az emberek a környéket, nem költöznek el innen, hanem ellenkezőleg: szívesen hoznak ide szülőt, felnőtt gyereket, elvált feleséget, rokont, barátot. Így aztán igen ritkán akad itt eladó ház. Ha felbukkan, sokan csapnak le rá. Tehát jöttek egy csomóan, párok, teljes családok. Felcsillantak, megörültek, vágytak rá, elképzelték, számunkra meglepő árajánlatokat tettek, majd egymásra licitáltak. De hát sajnos nem adhatjuk el az összes vevőnek – illetve megpróbálhatjuk, de nem lenne jó vége –, csupán egynek. A többi mind csalódott lesz, ez elkerülhetetlen úgy is, hogy aggályosan korrekten járunk el. Empatikusan átérzem a vesztesek fájdalmát.

     Volt olyan, nekem kedves elképzelés is, hogy a családban marad a ház, de ez sajnos nem jött össze. Nyilván nem egy üzleti megfontolás, de számomra az is szempont, hogy rokonszenves emberek költözzenek be a szüleink hűlt helyére. Rendben is van a fennmaradt aspiránsok köre. E pillanatban még nem tudjuk, kié lesz a ház, de az már látszik, hogy jóval többet fog fizetni érte, mint amennyiért kínáltuk.

     A pénz, amihez a bátyám és én hozzájutunk, nálunk azt a célt fogja szolgálni, hogy valamilyen módon megőrizzük az értékét, és a nyugdíjat helyettesítse, mivel nyugdíjam nekem alig lesz, ha ugyan egyáltalán. Úgyhogy a nem várt többlet révén majd tovább fogok élni, ha az élés egyéb, természetes feltételei is adottak lesznek.

vissza a lap tetejére

23. szerda

    

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

25. péntek

    

vissza a lap tetejére

26. szombat

    

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

28. hétfő

    

vissza a lap tetejére

29. kedd

    

vissza a lap tetejére

30. szerda

     

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra