Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2018. január

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     Volt egy jó ötletem: főzzünk forralt bort és üljünk ki vele éjjel az erkélyre, nézegetni a csődületet és az alkalmi tűzijátékokat. Most látom, hogy tavaly is pont ugyanezt találtam ki. Akkor ezt most ne szenilitásnak nevezzük el, hanem hagyománynak.

     Van az az életszakasz, amikor a szilveszter derű, vidámság, buli. Nekem is volt ilyen. Aztán később teljesen közömbös lett, év jön-megy, na és. De már jó ideje inkább csak az aggodalom és futó szorongás fog el ilyenkor: milyen lesz a következő év, milyen lehet. Mit nem fogok már megúszni, amit eddig megúsztam? Miközben az évek múlása merő hüledezés, maholnap hatvanévesek leszünk, és én belülről még kábé a harmincas éveimben tartok. Na jó, a harmincas éveim végefelé, legfeljebb a negyvenesek elején. Az élet egyszerűen elsuhan. Ha holnap meghalnék, a kutya sem mondaná, hogy „Nahát, ilyen fiatalon…”. Legfeljebb az elefánt mondaná ezt, a fejét és az ormányát csóválva.

     A 15. évi naplódobozt dobozoltam ide ma!

     Fogadják a kedves olvasók a lehető legjobb kívánságaimat 2018-ra.

vissza a lap tetejére

2. kedd

     Ha már távlatban vagyok, mindenképpen szeretnék megemlékezni a 10 évvel ezelőtti januárról, amit Dél-Korea Degu nevű városában töltöttünk. Nem írtam bele közben a naplómba, hogy mennyi ideig maradunk ott. Emlékszem, pár nap után érkezett egy mail egy ismeretlen olvasótól. Amiatt aggódott, hogy vajon milyen hosszan leszünk távol – bár belátta, hogy az ő szempontjából tulajdonképpen teljesen mindegy, hiszen ha itthon lennénk, akkor sem találkozna velem soha. Nagyon helyes kis mail volt.

vissza a lap tetejére

3. szerda

     Egy jó könyvet nem olvastam már mióta. Úgy értem, nekem jót. Mert Spiró György Kőbékája szellemes, jeges szatíra, olyan, mint a Feleségverseny volt, azt sem szerettem. (Különben is: ne adjunk ötleteket autokratáknak.) Aztán a Nyusziék – Szabó Magda –, hát erre gyanútlanul sosem gondolok, hogy egy-egy kötetet olykor talán csak a pénz miatt adnak ki. Ami az útijegyzetek részt illeti, az teljességgel hasznavehetetlen, értéktelen, értékelhetetlen. Tényleg jegyzet, szavak, emlékeztető annak, aki leírta. A szerelmük rögzítése pedig nem közérdekű szerintem. Vagy mondjuk nem énérdekű. Talán furcsán hangzik tőlem, de úgy gondolom, nem szabad egy szemérmes, szerelmes férjet ennyire kiadni, mint ahogy Szobotka Tibort.

     És akkor itt van még a Polcz Alaine–Mészöly Miklós levelezés, na az lesz a másik, amiről egyelőre szintén nem láttam be, minek kell ezt nekem olvasni – azon túl, hogy direkt kölcsönkértem – , de még az elején tartok csak.

     Közben az idei Nyílt Fórum nyolc beválasztott drámáját olvasom. Készülök menni Zalaegerszegre tanácskozni róluk szerzőkkel, szakemberekkel. Egy mű van még hátra az olvasásban, de már érzem, baljósan érzem, hogy nem való nekem ez az odamenés és trafikálás.

     Azért ezt a súlyos állítást csak nem hagyhatom idézetlenül Spiró könyvéből, amit egy, az igénytelenséget ostorozó futó szereplő mond:

     Ha egy pocsék színházi előadásról a kritikus nem írja meg, hogy pocsék, akkor a jelenleg élők és a következő nemzedékek lelki halálát okozza.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

     Nem számítottam arra, hogy A félelem megeszi a lelket több mint két és fél óra egyben, és hogy ráadásul a színpadon ülve – oda szólt a jegyem –, miközben a nézőtér is zsúfolt. De legalább pont hajat mostam tegnap, és pont a lisszaboni gumicsizmámat vettem fel az esőben. Így aztán illegettem is kicsit a lábimat a színpadon. Ceterum censeo, nem jó a nézőnek két és félórán át egyhelyben. Elbírta volna az Átrium előadása a szünetet, és egészen biztos, hogy a közönség sem falcolt volna le az első rész után.

     Értékelem a produkciót, értékes bemutató. Most csak úgy kiragadva egyet s mást: a látvány (díszlet: Tihanyi Ildi, jelmez: Nagy Fruzsina) főként a mintákkal kapta el a hetvenes éveket, például a hullámossal, amely Parti Nóra csizmájáról is visszaköszönt.

     Én a filmet nem láttam, vagy ha láttam, nem emlékszem rá. (Sok filmmel vagyok így.) Az előadást tehát önmagában néztem, és azt vettem le belőle, hogy minden elromlik, ami emberek között elromolhat. Vagy kívülről rontják el, vagy ha az nem sikerül, akkor majd romolni kezd belülről. Migráns vagy nem migráns, voltaképp mindegy, bár nehezítésnek az kétségkívül számottevő.

     Alföldi Róbert szép munkát végzett. Színésznőmentő rendező, úgy látszik. Most Hernádi Juditot húzta ki a munkafényre, aki az elmúlt jó néhány évben talán csak olyasmit játszott, amiben ő a fontos meg a szerepe. Itt viszont az előadásra megy ki a játék. Jót tett ez Hernádi Juditnak. Bejön, tiszta, egyszerű. Ahogy ül a bárban, olyan, mint egy megfáradt angyal. Aztán felkérik táncolni. Bányai Kelemen Barna zárt, feszes, csak a szeme szaladgál ide-oda Hernádi két szeme között. Kicsit gonoszul, de taktikusan úgy alakítja az arab Alit, hogy sokáig nem vagyunk biztosak benne. Nem lesz-e mégis tolvaj, rabló, gazember ez a szép, barna férfi? Akkor látjuk először mosolyogni, amikor a nővéreit említi.

     A további szereplők gyorsöltöznek, fregoliznak, színeznek, elrajzolnak. Olyan tehetősen hoznak be húszféle alakot, hogy a tapsnál szinte meglepődtem: tényleg mindössze hat színész jön ki meghajolni?!

vissza a lap tetejére

5. péntek

     Indulok Zalaegerszegre, ezért olyan korán keltem, hogy szemben a bontómunkások a betontörő gépeikkel még hozzá se fogtak a mai munkához. Gondoltam, hogy akkor most majd én csapok valami hatalmas zajt, amivel jól felverem őket, bibíí, de hiába, mert máshol alszanak.

vissza a lap tetejére

6. szombat

     Kicsit azért féltem. Mivel úgy éreztem, hogy az idei Nyílt Fórumban szereplő nyolc, formálódó színdarab túlnyomó többségéről nagyon kevés pozitívumot tudok mondani. De aztán a munkanap jól alakuló menetében felszabadító módon rájöttem, hogy itt most nem az a klasszikus kritikusi feladatom, hogy megbíráljam a produktumot, leírjam és elemezzem a hatását. Normál üzemmódban nekem nem dolgom avval foglalkozni, hogy az alkotás hogyan lenne jó vagy jobb. De itt más a helyzet. Beszélgetünk, értelmezünk, véleményezünk, lehetőségeteket vetünk fel, ötletelünk, jutunk egymás gondolatai nyomán innen oda, előre meg hátra.

     Öt csoportra vagyunk osztva, a színház öt helyiségében ülünk, és a szerzők beosztás szerint jönnek tanácskozni velünk. A mi 3. számú csoportunkat négyen alkotjuk, egyikükkel sem találkoztam korábban: Perczel Enikő dramaturg, Nagy Mihály végzős dramaturg, Mihály Péter színész-rendező és én. Igen elégedett vagyok a társakkal. Különböző ízléssel, elvárásokkal és megközelítésekkel, a szerzők iránti köteles tisztelettel vizsgáljuk a darabokat, s a kupaktanács a legszebb reményeimet látszik valóra váltani avval, hogy sokat tanulok ebből a kétnapos erős eszmecseréből.

     A legélvezetesebb szeánsz a Kovács-ikrekkel zajlott, akik már a tavalyi kötetben is szerepeltek drámával, s idén egy fölöttébb jól sikerült női monodarabbal álltak elő. Húszegynéhány éves simontornyai fiúk, egyetemisták. Megpróbálhatom leírni őket, de elképzelhetetlenek. Hajszálra egyformák, szemüveges, sovány fiúk, bölcsészdoktori szókészlettel és választékossággal, tájnyelvi ízzel, néha egymásra beszélve és ilyenkor szabadkozva egymásnak: „Bocsássál meg, tessék, mondjad!, De nem, elnézést, parancsolj!”. Egyforma zöld pulóverben, egyforma golyóstollal jegyzetelnek egyforma határidőnaplóba, de hopp, egyikük balkezes, másikuk jobbkezes, tehát tengelyesen szimmetrikusak. Elbűvölőek.

     Míg több tucatnyi szakember két napon át kortárs drámákkal foglalkozik itt, a színház esténként értelemszerűen játszik: Szent Péter esernyőjét Moravetz Levente rendezésében és Evitát Böhm György rendezésében. Nem kímélem magamat, nézem.

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

     Azt már megtapasztaltam a POSZT-on és Kisvárdán is, hogy amikor a feladattal megbízott emberek sorozatban szakmai hozzászólnak, akkor eljön egy pillanat, egy kliens (kicsit véletlenszerűen, de nem teljesen véletlenül éppen ő), akinél egyszer csak sorjázni kezdenek a bírálatok. Mintha belefáradnánk a tapintatba, empátiába és a pozitívumokba, s hirtelen muszáj lenne az ellenpólust képviselni. Itt is ez történt valamelyest.

     Indokolatlan nagyvonalúság lenne kihagyni a beszámolómból, hogy a délutáni műszakról késtem negyedórát, mivel elnéztem egy órával a programot, úgyhogy rám kellett szólni, és aztán loholtam. A végére elfáradtam. De azt is tartom szerencsémnek, hogy egész nap a színházban dolgoztunk, mert nem lett volna kellemes a panzióban ülni, ahol 19,5 fokot mértem a szobában. Amikor tegnap este véget ért a program, jólesett volna számlát kitölteni, de hát nincs annyi pénz erre, hogy fizetnének – „kommunista péntek-szombat” ez valamennyiünknek.

     Az esti záró „plenáris ülés” helyett beültem megnézni az Evitát. (Milyen furcsa antimű ez voltaképp, főhősnője bálványát lebontó.) Zeneileg is korrekt, tisztességes, munkás előadás. Néhány apróbb, bizarr rendezői ötlettel. Például hogy a boncasztalon fekvő halott Eva Peront rendszeresen áttolják a színen. (Szerintem elég lett volna a falra firkálni, hogy Memento mori.) A „Lány”-t játszó lány (Magyar Cecília), akit kirúgtak Peron ágyából, számomra minden értelemben kimagaslott a mezőnyből.

     Most pedig haza, vissza a saját terepemre.

vissza a lap tetejére

8. hétfő

     MU Színház, a k2 Hűség című előadása, ritkán megy. Robert Merle Mesterségem a halál című regénye alapján készült, az auschwitzi lágerparancsok fiktív életrajzát dolgozza fel. Benkó Bence rendezte – talán az idő alatt, amíg szerző- és rendezőpárja, Fábián Péter az Antigonét vitte színre –, hárman játsszák. Boros Anna, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs. Egyszerű az egész, számtalan szerepet váltogatnak, és mindössze krétát meg krétaport használnak kellékként meg három színes homokozó vödröt. Mindegyikükön vastag nadrágtartó van, amit meglepően variábilisan tudnak viselni, az aktuális figurához illesztve.

     Kábé nyolcvanan ültük körül őket. Néztünk. Nem hagyott bennem erős nyomot. Mindig előfordulhat, hogy ennek nem ők az oka, hanem én.

vissza a lap tetejére

9. kedd

     Hát én meglehetősen csalódottan jöttem ki Antal Nimród A Viszkis című filmjéről. Akárminek szánták is, kudarcnak találom. Műfaji filmnek tekintve eleve aggasztó, hogy 126 perc, mert egy bankrablásos akciófilm ne legyen több 90-100 percnél, ehhez a magam részéről ragaszkodnék. Mint ilyen, A Viszkis nekem hosszú, olykor le-leül, helyenként már-már untam. Ha viszont filmdráma akar lenni, egy ember élete (aki történetesen bűnöző lett), akkor valóságos közhelygyűjtemény. Sablonokból összerakva a gyerekkortól kezdve az elfogásig és tovább, a feldurvított filmzenét is ideértve. A legfájóbb kihagyott lehetőség alighanem az, hogy mondhatna-mutathatna valamit ez a film a kilencvenes évek Magyarországáról, a társadalomról, az akkori életünkről. De nem, ez itt kimerül a korabeli járműpark felvonultatásában.

     Minthogy az egész csupa séma, nem csoda, ha szerények a szereplők lehetőségei. Talán az egyetlen, színészileg gazdagon és érzékletesen játszott jelenet az, amikor a főhős családi vacsorán ül a barátnőjénél, Tóth Ildikó és Zsótér Sándor szülők polgári lakásában.

     Van két szellemes, vicces ötlet, jellemző módon az is zárt, az alkotók köldökét néző atelier-poén. Az egyikben a főhős – Szalay Bence, markáns figura – udvarlási céllal végigfut egy metrómegállót, utalva a Kontrollra. A másikban maga az igazi Viszkis vezeti a taxit, amelyben a bankrablók menekülnek, és meg is említi önmagát.

     Este tiszteletemet tettem (ez a helyes kifejezés) a Criticai Lapok 25. születésnapján a Három Hollóban.

vissza a lap tetejére

10. szerda

     Amit A vadkacsáról írtam.

     Kicsit sanyarúan jutott eszembe, sóhajtozva: meg kell barátkoznom evvel, hogy a színház egyre gyakrabban ilyen: nélkülözi a számomra kedves, hagyományos közeget. Egy osztályteremben ülök épp A vezér című előadáson (Jurányi, tegnap este), úgy-ahogy kialakított nézőtéren, lefóliázott dobozdíszlet, fölöttem mennyezeti neonok. Egy lámpa lóg, leng (ebből szép képek születnek az alatta álló színészek jó- és szépvoltából), a rendező a sötéttel és a színes aligfényekkel játszik, valamint igen ügyesen kezeli a számunkra nemlétező teret is, a kintet, ahonnan olykor behallatszanak a szereplők szövegei, akárha az utcáról.

     Pass Andrea klasszikust rendezett – vagy legalábbis klasszikus átiratát, öt felvonásból másfél óra –, meglepett ez kicsit. Szerettem a mai történeteit, amiket eddig csinált. Persze több száz éves történet létére ez is mai, a Lorenzaccio, nagyon is, már-már direkten az. (Diákoknak szánják.) Akkor érintett meg, amikor nem élesben, számonkérőn, szövegileg volt mai, hanem a helyzet, a hangvétel, a viselkedés mutatkozott rohadtul ismerősnek. Például amikor Alessandro Medici fejedelem (Vizi Dávid) és a barátja (Jászberényi Gábor) épp kegyeltek egy művészt (Lestyán Attila).

     Jászberényi Gábor beszéde, intonációja kicsit emlékeztet Kaszás Attiláéra. Nem is tudom, hogyan. Egy-egy s, egy-egy e.

     A ruhákon átütött a tervező Pető Kata öröme a textíliáknak, matériáknak.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

     Van egy nagyon kedves tartalomszolgáltatóm, akinek a jóvoltából Tóth Krisztina- meg Peer Krisztián-köteteket olvastam most, valamint elkezdtem tegnap szakmányban Terápiát nézni. Az volt az elképzelésem, hogy végigmegyek a rendes sorrenden, de az első hét epizódjai után igen nehezen álltam meg, hogy ne vessem magam a csupa hétfőre, Vilmányi Benett-tel. Mondjuk nem lepett meg a fiatalember a színészetével, mert láttam – tavaly talán? – ömlesztve a filmrendező-hallgatók vizsgafilmjeit, az egyiknek ő volt a főszereplője és már abban is olyan sűrű volt, mint… – kinéztem közben a sűrűség mértékegységét – 1000 kg/köbméter.

     Tóth Krisztina: Környék

     Átérsz egy hídon, és odaát mindenki fiatalabb nálad:

     a járókelők, a biciklisták, a fák, a szobrok.

     Lehet, hogy ez az idő, csak eddig sose láttad.

     Valahogy nem akadt ezen a környéken dolgod.

     Visszafordulsz, de a hídon szédülni kezdesz.

     Sima tükör helyett ez az örvénylő kétely,

     hogy mivel is kéne hazamenni, és kit találsz ott,

     ahogy magadat hagytad ezelőtt néhány évvel.

vissza a lap tetejére

12. péntek

     Bagó Bertalan-rendezést nézni többesélyes vállalkozás. Olyan rendező, aki nem mindig gondol sokat a darabról, amit színre visz, de valami keveset azért mindig gondol róla – gondoltam tegnap este Győrben, a Makrancos Kata előadásán. Shakespeare darabja a mai szemünkkel minimum furának látszik. Mit képzel Koppány Shakespeare? – kérdezi az ember lánya, nézve ezt a durva, hímsovén asszonyidomító történetet. (Október eleji bemutató volt Győrben, azóta pláne kaphatott egy nem rózsaszín árnyalatot a me too nyomán.)

     Itt a keret adhatta az ötletet, hogy Petruchio egy semmirekellő, terrorizált férj talán. Italtól bódult álmában-ábrándjában visszaterrorizál egy csinos lányt, akit egy buli táncolóit bámulva nézhetett ki magának. Szina Kinga játssza Katát. Kis, törékeny nő, a hangja jó karcos és dacos. A tetoválás a jobb karján még akkor tűnt fel nekem, amikor bő tíz éve a Büszkeség és balítéletben láttam. Ehhez a csajhoz most jobban illik a tetkó, mint az Austen-hősnőhöz. Maffiózós olasz közeg, helyenként ambiciózus komédiázás. (Pl. Posonyi Takács László milyen szép elszántsággal dolgozik egy aligszerepen, Hortensión.)

     A győri színház közönségét már sokadszor bámulom meg. Klasszikus publikum, őszinte megfeleléssel a hagyományos elvárásoknak. Megtapsolnak a nézők egy abgangot, ami ugyan kicsit sem hatásos, de mégiscsak abgangnak van szánva. És ugyancsak tapssal fogadják, 2018 elején, hogy Katát Sárközi József Petruchiója a testi fölénye bevetésével, konkrét erőszakkal veszi el feleségül.

     Vetítős évada ez a rendezőnek, jegyzem meg. Ahogy a fehérvári Szecsuániban, úgy itt is a színpadfenékre vetítettek képeket díszletül. Az első jelenet, kiáltom, Torino látképe! Látszik kicsit a Piazza San Carlo is, ahol reggeliztünk egyszer egy kávézó teraszán.

vissza a lap tetejére

13. szombat

     Elúszott a mai napló, és már nem is tudom, mit írtam volna, ha írtam volna reggel. Talán azt, az Örkény Színház tegnapi Az átváltozás-bemutatója kapcsán, hogy gimnazista éveim végefelé olvastam el Franz Kafkát, a Naplók, levelekkel bezárólag, és egészen biztosan nem gondoltam arra, hogy Gregor Samsát nem Samsának kell ejteni. Meglehetősen nyomasztónak találtam Kafka világát, úgyhogy azóta nem is tértem vissza hozzá, dacára a megbecsülésemnek, amelyet távolinak nevezhetünk.

     Tulajdonképpen így voltam a tegnapi premierrel is. Bámulom Gáspár Ildikó rendezészetét, igazi látomásos rendező. Ez a munkája például olyan, lenyűgöző vízió, amely engem nem nyűgözött le. Közelről nézve túlságosan anyagszerűnek hatott, miközben az erős epikussága is súlyként nehezedett rá. Most azt talán hagyjuk is, hogy az egyes széken ülve kiégette a szememet egy hátulsó reflektor a második rész majdnem teljes időtartama alatt. Ha úgy vesszük, adekvát élmény volt, védtelennek és kiszolgáltatottnak éreztem tőle magamat.

     Mindeközben a halotti fehérre sminkelt Polgár Csabát hideglelősen jónak találtam, valamint delikateszként élveztem Csákányi Eszter, Kovács Zsolt és Roszik Hella láthatását. (A többiek is finom falatok, csak hozzájuk jobban hozzá vagyok szokva.)

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

     Amikor Az átváltozás-előadásban lebontották a Kaiserpanoráma-díszletet, akkor az oldalsó falon előbukkant egy óra, olyan, mint a Stuart Máriában. Mindig annyiszor a rohadt idő, komolyan kéne venni – gondoltam.

     Ha az ember Mácsai Pállal álmodik, az azt jelenti, hogy túladagolta a Terápiát. Talán ma a végére érek. Vilmányi Benettet már említettem itt, de Czintos József is nagyszerű. Ő sem meglepetés számomra, jeles erdélyi színész. Az ő szólamából kihallani is vélem Székely Csabát. Udvaros Dorottya története meg kicsit olyan, mintha Szabó Magda írta volna. Az összes színész nagyszerű egyébként, és azt különösen szerettem, ahogy az első hetekben Balsai Móni terapeuta nézte Mácsait tiszta, rezzenéstelen arccal.

     Eszembe jutott, hogy amikor Balsai Móni Jászai Mari-díjat kapott (nézem: 2010-ben), akkor ő még győri vagy legfeljebb fehérvári színésznő volt, és mivel a főiskolára nem járt, kevesen ismerték. A bizottságban Ács János érvelt mellette erősen – neki színésznője volt Győrben –, és én is nagyon pártoltam. Azután Mácsai Pál szólalt fel mellette határozottan. Nem tudom, honnan ismerte Balsai Mónit, picit meg is lepett, hogy ennyire tisztában van a színészi értékével. Na viszont most aztán már mindenkinél jobban tudhatja.

vissza a lap tetejére

15. hétfő

     Végignéztem tehát a Terápia 3. évadát. Jó remény- és heppiendtelen, nekünk való. Egy jelenetet hiányoltam belőle, azt, amikor Dargay elmeséli Bárdos doktornőnek, hogy milyen ökölbe szorított arccal ment el Fischer Ágnes könyvbemutatójára, és milyen hülye képet vágva fogadta a kolléganő helyreigazító mondatát, amely szerint ő igazságtalanul vádolta meg Fischer Ágnest. El is vártam Csákányi Esztertől, hogy ő üsse le a meccslabdát!

     És hát a romantikus lelkületem igényt jelentett volna be az utolsó epizódban egy olyan fordulatra (vigyázat, spoiler!), miszerint Adél Andrástól terhes. Tudom, persze, hogy ez nehéz ügy, de esetleg valami fifikás dramaturgiai ötlet – mittudomén, spermabank, vagy a múltba beavatkozó időutazás, nem érdekel, tetszettek volna megoldani a forgatókönyvírók! Nekem tetszett volna.

vissza a lap tetejére

16. kedd

     A Vígszínházzal srégen szemben van egy utcai fánkos, és míg a kis túrófánkokat kisütötte, elmondta, hogy nem lett jó a Háború és béke, úgy hallja a nézőktől.

     Alekszandr Bargman rendezte a produkciót, nézem, ki ő, főleg színész, és nyilván úgy ismerik oroszok milliói, mint Tom Hanks és Johnny Depp állandó orosz hangját. (Most konstatálom, hogy nem láttam a tavalyi Szentivánéji szexkomédiáját a Pestiben.)

     Az előadás nem unalmas, ami minden bizonnyal fő szempontja a Vígszínháznak, amikor egy klasszikust, pláne egy nagyregényt visz színre. Nagy hórukkal a fiatal nézőkre kíván zúdulni az élmény, felteszem. Hoz Bargman valamifajta oroszos újteatralitást, op-art formák, erős zene, szélsőséges hatások, akár a giccstől sem tartózkodás. Ugyanakkor nem hat átütőnek a koncepciózussága az egésznek.

     Bach Kata Natasája és Wunderlich József Andreje szépen keringőznek a hóesésben.

     Jutott eszembe:

     Kántor Péter: A könyves mente

     Tolsztoj Pierre-hez adta Natasát,

     legyen jó anya, szüljön sok gyereket,

     Dosztojevszkij Szibériába küldte

     azokat, akiket nagyon szeretett,

     Mikszáth megfosztotta a csinos Nosztyt

     a Tóth-vagyontól, Marquez a fedelet

     fújta el Macondo feje felől,

     Shakespeare hullákat hagyott, magnótekercset Beckett,

     Kafka szorongott, Csehov bólogatott,

     Fontane szárazon sírt, Swift furcsán nevetett –

     nem említek most semmi egyebet.

     Ment-e a könyvek által a világ elébb?

     Ment, mendegélt, mígnem egy hármas útelágazáshoz ért.

     Akkor aztán hol így, hol úgy, hol meg amúgy.

     Tolsztoj Pierre-hez adta Natasát stb.

vissza a lap tetejére

17. szerda

     Nem mondanám ideális autós időnek a tegnapit, volt hó, eső, minden, de azért megjártam Debrecent, Papp Timi Alap keretében. Délután a Kövek című ifjúsági előadás bemutatóját néztük, amit láttam úgy 15 éve a Kolibriben és rémlik, hogy már akkor is zavarba ejtett – két kiskamasz egy sztráda felüljárójáról köveket dobálva gondatlanságból emberöl –, a debreceniek produkciója csak fokozta a zavaromat. Majd megpróbálom a Spirire elkövetett kritikaírás formájában feldolgozni a problémámat.

     Este a Macskajáték a nagyszínházban. Az erkély első sor közepére szólt a jegyünk, amiről eszembe jutott, hogy életem egyik első színikritikáját debreceni előadásról írtam. (Csongor és Tünde rémlik, keresem a munkásságomban, de nem találom nyomát.) Akkor  is az erkély első sor közepén ültem, és emlékszem, milyen hihetetlen büszkeséget éreztem abban a székben mint ifjú pesti kritikus. (Volt aztán sok évvel később olyan is, amikor második emeleti erkély második sorába szóló jegy várt a debreceni színház pénztárában.)

     Ráckevei Anna játssza Orbánnét, számomra egyébként elfogadhatatlanul korán, mert én nem tudom őt nyugdíjasnak látni, hiszen egy középkorú nő. De a színészekre különben nincs panaszom, hanem a rendező Szabó K. Istvánnak szeretném felhánytorgatni: ötleteinek egész kis bokra látszik arra irányulni, hogy Örkény hőseit lefokozza: vacakabbnak mutassa őket annál, mint amilyenek. (Hogy csak egyetlen példát mondjak: ha Kubik Anna Gizája az előadás során egy szolidnak egyáltalán nem nevezhető, piszkosfehér színű tüllruhában ül a kerekesszékében, akkor ez az öltözék hiába nyer valamelyes értelmet a legvégén, ha mi egész este azt gondoljuk, hogy ez a nő álságos és hamis, vizet prédikál és bort iszik, amikor rosszallja a húga mogyorószín dzsörzékosztümjének világos árnyalatát.) A kifejtés maradjon itt is a kritikára.

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

     Ezt írja a színikritikáról a Németh Antal szerkesztette 1930-as Színészeti lexikon:

     színikritika

     A legátfogóbb és legszélesebb ismeretkörű fajtája minden művészeti kritikai tevékenységnek, mert az irodalmi kritikával (dráma) a színészi (játék), a képzőművészeti (dekorációk, jelmez, maszk, forma, fény), a zene (kísérőzene, hangjáték, a beszéd zenei hatásai) és a tánc (mozgás, mimika, gesztus) kritikát is egyesíti s az összes művészetek szerves együttműködéséből támadó műalkotással foglalkozik, másrészről mivel a közönség érdeklődése az összes művészetek közül a színház művészete felé fordul a legintenzívebben, harmadszor pedig a kritikát par excellence jellemző sajátosságok (alkalomszerűség, frissesség, közvetlenség, hangulatkeltés) sehol se nyilvánulhatnak meg feltűnőbben, mint a színházi kritikában, amely a jelentől a jelenhez beszélő dráma és közönsége között, mint közvetítő és magyarázó tényező tölti be tisztét!

     (…) A tulajdonképpeni kritika, mint műfaj, az ember lelki valóját s annak megnyilvánulását, magán és nyilvános életét, érzelmi és akarati folyamatait kirekeszti ítélkezésének birodalmából s csak az ember alkotásait, szellemének termékeit vonja vizsgálódásai körébe, de még tovább szűkítve a kört, a gyakorlati célt, mely az alkotások hasznosságát, vagy haszontalanságát kutatja, sem vállalja feladatául, s az érdeknélküliség nézőpontjából, esztétikai szempontból mond ítéletet.

     Fú, hogy lennék kritikus a harmincas években, nem tudom. Pláne sőt blogger hogy lennék.

vissza a lap tetejére

19. péntek

     Erősen futólag bejegyezve: tegnap Veszprém, a Kabóca Bábszínház showcase-e, sókéze, körkép/kórképe. Kedves vendéglátás keretében áttekintő és búcsúzó is egyben, mert Székely Andreát, aki tíz éve igazgatja az intézményt, most váltja majd a vezetői poszton belülről, a társulatból Szőke Kavinszki András.

     Öt produkciójukat játszották el a lakótelepközepi művelődésiház-beli játszóhelyükön, játszóhelyeiken, ahol egyébként konkrét játszószobájuk is van, ami nem színház, de jó. Majd ebből a programból valamilyen megközelítésben cikket írok a Spirire, úgyhogy most csak ezt rögzítem: volt Álomszövők egészen pici gyerekeknek, aztán A hét királyfi kicsit nagyobbacskáknak. Arany János A fülemiléjéből osztálytermi előadást készítettek – ez az első ilyenjük, bele is csaptak a lecsóba. A Békakirályt találtam a legjobbnak a látottak közül, végezetül pedig volt szerencsénk az amerikai muzsikusukhoz, az afrikai hangszerekkel zenélő magyarul mesélő Danny Bainhez. Édes színpadi pali. Kodzsugukila boszorkányról mesélt, akinek csigaszagú a lehelete és gyereksírás az altatója.

     Ami az én altatómat illeti, gondoltam, megnézem este A szolgálólány meséjének első részét a tízből. Aztán nem sikerült abbahagynom, durván belehajoltam az éjszakába könnyelműen, és most már alig maradt belőle nézésre néhány rész sajnos.

vissza a lap tetejére

20. szombat

     Nem mondtam Jordán Tamás 75. születésnapján, hogy isten éltesse őt, de gondoltam!

     A győri RÉV Színházi és Nevelési Társulat és a KB35 Inárcs koprodukciójában othellót láttam tegnap a MU Színházban. (Inárcs-Kakucs – mondja rá rögtön kedves férjem, mert tertvezett arrafelé GSM-R-t. Nem tudom, mi az a GSM-R, de hogy miért tertvezés, azt tudom, mert egyszer egy szakmunka címében így írta, én korrigáltam, de azóta így nevezzük.)

     Eleinte kicsit idegenkedtem a produkciótól. Ha jobban megvizsgálom magamat, a saját gyarlóságaimat, akkor gyanítom, hogy az idegenkedésembe belejátszott a szakmai jegy ára is, meg a kedélyes csúszás is a kiírt kezdési időponthoz képest.

     Nem, Gábor Miklós-díjra gyanús alakítást nem láttam a produkcióban, de volt benne… mi is… a legátütőbben talán szabadság volt benne. Művészi és emberi szabadság. Kifejezetten ügyes dramaturgiai munkával húzták és szerkesztették meg a drámát, vegyítettek már-már klasszikusnak ható fordítást mai dumákkal és vendégszövegekkel. Kaptak egy pörgős, lendületes, pontos színdarabot és úgy is adták elő, pörgősen, lendületesen, kihegyezve fontos kérdésekre.

     Aki rendezte, rejt magában valahol egy költőt és egy festőt – most nézem, ez annál inkább reális, mert ketten rendezték, az Othellót játszó Balla Richie és az Öreget, Brabantiót, valamint Lodovicót adó Szivák-Tóth Viktor –, az utóbbi, a festő a Bálint Betty Desdemonájának kilométer hosszú vörös szoknyáján érthető tetten.

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

     Nem kell mindig minden előadást, amit láttam, megírni ide – erre gondoltam ma reggel.

     Peer Krisztián: Keserű pohár

     Aki egynél többet akar lépni, menthetetlen elesik.

     Aki kinyitja a szemét, mindent elveszít.

     Amihez először érsz, odafagysz.

     Ücsörögsz a kertben,

     embermagasságú szemét.

     Ébredés után pálinka.

     Jobb lenne ébredés előtt.

     A költészet nem segít,

     ezt egy költőnél jobban senki nem tudja.

     Hiába raksz reggel úgy-ahogy rendet,

     elrontod éjszaka.

     Fogaiddal tépnéd ki magadból a jót,

     ha még lennének fogaid.

     Egy élet elmúlt,

     a helye fáj.

     Jézus meg hol a kurva anyjában késik?

     Leragadt mennyországban?

     Meddig kéreti még,

     kétezer év eltelt,

     ennyire jól érzi magát?

vissza a lap tetejére

22. hétfő

     Az ötvenes éveink lassan elszelelnek, és szinte fel sem tűnt – mondta kedves férjem. De hamarosan jönnek a hatvanas évek, azt észre fogjuk venni, mert nyár felé tetőzik az ifjúsági probléma.

vissza a lap tetejére

23. kedd

     Márai Sándor: Judit, monodráma Vándor Éva előadásában Dunaújvárosban, sok rokonszenves, szépen felöltözött, idős helyi nézőnő társaságában. Mesélte a rendező, Szemán Béla, hogy az adaptációt a regényből évtizedekkel ezelőtt készítette Hőgye Zsuzsanna számára, aki sokáig játszotta Szegeden nagy sikerrel.

     Végigolvastam Márait, amikor a boomja jött, erre a regényére nem nagyon emlékszem, bár rémlik, hogy ez egy több kötetes, több szemszögű háromszögtörténet. (Az életrajzi írásai ragadtak meg bennem, az Egy polgár vallomásaitól a Naplókig.)

     Vándor Évát nézni jó. Ha Domján Edit után olyan színésznőt kellene mondanom, akinek a puha nőiessége, a sikkessége, a finomsága, a hangja bársonyossága megközelíti az elődöt, akkor Vándor Éva jutna eszembe elsőként. (Bár a hangja most épp máshol jár.) Formás kis előadás, számos kreatív, hatásérzékeny rendezői ötlettel, a képkeretbe vetítéstől kezdve a megtréfálásunkig a végén, amikor (spoiler!) az ágyból váratlanul előszalad egy csóválka kutya, és a maga igen rövid jelenetében sikerül kiennie egy tányérból az összes virslit.

     Azon hosszan gondolkodtam utána, hogy ha ez a töredékes történet itt ennyire idő felettinek hat, akkor nem felesleges-e, nem zavaró-e egy lyukas magyar zászlóval lerögzíteni. Szerintem igen. De végtére is a rendezőnek jogában áll gondolni és gondoltatni.

     Lógott a falon egy falióra, ami visszafelé járt. Azonnal észrevettem, hogy hátrafelé szalad a másodpercmutatója. Ilyet még életemben nem láttam, úgyhogy vonzotta a szememet, mint a mágnes. Olyan negyed négytől kettőig tartott az előadás.

vissza a lap tetejére

24. szerda

     

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

   

vissza a lap tetejére

26. péntek

    

vissza a lap tetejére

27. szombat

    

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

29. hétfő

    

vissza a lap tetejére

30. kedd

 

vissza a lap tetejére

31. szerda

 

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

 

 

*