|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2018. augusztus
Tudd meg, Kedves Olvasó, hogy a Nyugdíj-igazgatóság – amely bérellenőrzést végez nálunk 1996-97-re vonatkozóan – a világon semmit meg nem őrzött. Fogalmuk sincs, hogy 1997-ben mennyi járadékot fizetett be utánam a béténk. Nincsenek meg náluk azok a TB-bevallásaink sem, amelyeket akkor még papíron kellett benyújtani minden hónapban, és ők pecséttel igazolva átvették. Ezeket és a korabeli bérelszámolási iratokat nekünk kell elővirítani. (Meddig kell megőrizni a munkáltatói dokumentumokat? – kérdeztem a revizort. Nem selejtezhetők ki ötven évig – felelte. Kivéve a gyevi Magyar Postát nyilván.) Van viszont 1 db prapírjuk, na annak alapján nem ismerték el a munka- és biztosítási viszonyomat 1997. febr. 1. és dec. 31. között. Ez az Egyéni Nyilvántartó Lap 1997. évre. Az én adataimon kívül a következő rubrikákat tartalmazza, ekképpen kitöltve: Biztosításban eltöltött idő: 01.01.-12.31. A szolg. idő napjainak száma: 365. Rendszeres kereset (jövedelem): 17000. Nyugdíjjárulék összege: 1020. Egészségbiztosítási járulék összege: 680. Egészségügyi hozzájárulás összege: 1800. Emez adatokat a Nyugdíj-biztosító most úgy értelmezte, hogy én a 365 nap biztosítási idő dacára abban az évben csak egyetlen hónapban kaptam fizetést, és csak egyszer fizettük be a járulékait. A papírjuk láttán jeges tekintettel meredtem a revizorra. Nem álltam le vitatkozni vele a „Rendszeres kereset” szóösszetétel értelmezésén, mert úgyis fölényesen bebizonyítottam azt a 11 hónapot, amit megtagadtak tőlem. De magamban mégiscsak igazat adok a rég meghalt könyvelőnknek, aki ebbe a Rendszeres kereset (jövedelem) rubrikába a havi 17000-et írta be. Biztosan bejegyezte volna a 12x17000-et is, ha a rubrika nem Rendszeres kereset (jövedelem), hanem mondjuk Évi összkereset (összjövedelem) iránt érdeklődik. Anyátokat – gondoltam a köteles tisztelettel.
Volt ugye a néhai apósom esete az OTP-vel, visszautalok most erre. Naivitásnak bizonyult azt gondolni, hogy a levél, amiben értesítették az elhunytat a bankszámlája megszüntetéséről, azt jelentette, hogy megszüntették a többször megszüntetett bankszámláját. Hát nem megjött neki minap a legfrissebb bankszámlakivonat? Benne 22 forint levonás OTP direkt havidíjra. Unokáinak unokái sem fognak az OTP-bankszámlájával leszámolni soha. Ha eljön a világvége, Fidesz-kormány távozása, atomháború, doktor Varsányiné, ez a bankszámla azt mind túléli majd. Egyébiránt valamiféle elfajzott alaposság jegyében megnéztem azt az alpacinós-robertdenirós filmet, amiből részlet szerepelt a Fenyő Ivánban, magyarra ferdítve. Mondjuk már első pillantásra látszott, a 2 óra 50 perces linkre sandítva, hogy ez a film minimum egy órával hosszabb a kelleténél. És valóban. Valamint kezembe vettem Fenyő Iván Észlelések című könyvét. De már az első három oldal után sejtettem, hogy én ezt aligha fogom abszolválni. Riasztottak a nagykezdőbetűs szavak, az olvasónak szánt összes, áradóan nagylelkű Neked, Hozzád, Rólad, Számodra, Tőled, Feléd és Általad. Idézni sem fogok belőle, mert ekkora ziccereket – szolidabb-szerényebb naplóíró lévén – nem használok ki.
A helyi önkormányzat jeles gyakorlata, hogy nyaranta rendszeresen kínál ingyenes színházi programot a falu lakosságának a strandszínpadon. Számomra ez igazán gáláns ajándék, hiszen különben mikor látnám pl. Pintér Tibor lovatlan előadását? Idén már lemaradtam sajnos egy Fabók Mancsi-vendégjátékról, de a tegnapi fellépéshez akkurátusan hozzáigazítottam a programomat. A Pannon Várszínház hozta A Pál utcai fiúk című előadását. Elég meglepőnek találtam a vállalást, egy sokszereplős zenés produkciót feltenni a strandszínpadra, amin egy puszta pódiumot kell érteni, a Duna-partra épített furcsa trapéz alakú, kb. 150-200 négyzetméteres faemelvényt, fémkorláttal szegélyezve három oldalról, egyetlen szűk lépcsőjű feljárattal jobbról. A körülményekhez és a várakozásaimhoz képest meglepően jól teljesített a Vándorfi László rendezte előadás. A rendezés kevésbé látszott, mint a koreográfia, amely Krámer György szakértelmét dicséri. A fiatal színészek – akik közül senkit nem ismerek –, főleg csapatban erősek, egyenként már akadtak velük gondjaim itt-ott, de énekelni például határozottan tudnak. Viszont az is igaz, hogy egy ilyen csupaszforma előadásban előbukkannak a darab gyengéi. A többit majd a Spirin. Esetünkben tízen voltak a Pál utcai fiúk, de az elnökválasztásnál itt is három voksot kapott Geréb. Szoktam ezen gondolkodni, honnan lett neki három szavazata. Jó, egyet leadott Boka, egyet maga Geréb, de kié a harmadik? Ez a meleg nyári este nem nélkülözte a szürreális momentumokat sem. Ide sorolom pl. azt, hogy a fűben ülős nézőtéren helyet foglalt Ker. Miklós Gábor is, és az előttem ülő anyuka odavitte hozzá a tizenéves kislányát, hogy készíthessen egy olyan fotót, amin a híres rendező átkarolja a gyermekét.
Ma leadom a Nyílt Fórum drámakötetet a nyomdának. Emlékeim szerint tavaly tíz nappal korábban volt a határidő. Felteszem, azért, mert a tapasztalataik alapján csúszásra számítottak. Most meg már tudják, hogy határidőtartó ember vagyok. Mint szerkesztőnek és különböző dolgokért felelős személynek nekem is az a tapasztalatom, hogy rátartással és figyelmeztetésekkel kell élni. Viszonylag ritkán találkozom olyanokkal, akik anélkül is úgy tesznek, amint ígérték. De most éppen pont. Litkai Gergelyre gondolok, akit nem ismerek személyesen, de évente váltunk egy-két mailt, mert a Dumaszínház rendszeresen támogatja a kritikusdíj-átadó gálát, egy számunkra jelentős pénzösszeggel. Azon egyszerű okból, hogy őket nem érinti a kritikusdíj, és/ámde fontosnak tartják. Na most idén ez nem bizonyult egyszerűnek, és írta Litkai Gergely, hogy majd ír. Már tipródtam is magamban kicsit, hogy jelzek, de épp akkor írt, amikorra ígérte, és át is gondolta, meg is magyarázta, hogy mit miért. Nagyra becsülöm az ilyen embereket. Bizalmat ébresztenek, amikor pedig a bizalom mostanában elég széles körben aluszik. Én különben a fügénkben is bízom, nem akarom elkiabálni az idei termést, de már 5 uszkve 6 darab érett, finom példányt leszüreteltünk bele a szánkba, bár aránytalan elosztásban.
Roosevelt negyedik beiktatása csendben zajlott le. Az új elnök alig tudott megállni a lábmerevítőjében. Nem ment fel a Capitoliumra, az esküt a Fehér Ház déli oszlopcsarnokában tette le. Az ötezer fős, kisebb tömeg előtt elmondott rövid, alig ötperces beszéde magában foglalta politikai hitvallását, mely szerint a politika nem technikai, hanem emberi kérdés (…). „Az 1787-es alkotmányunk nem volt tökéletes, még most sem az – mondta. De szilárd alapot teremtett, amelyre támaszkodva a legkülönbözőbb fajú, bőrszínű és felekezetű emberek képesek voltak felépíteni demokráciánk stabil intézményét.” Nem az izoláció, hanem az összetartás a helyes út, amely előrevisz. „Mára, 1945 háborús esztendejére már sok mindent megtanultunk – rettenetes áron –, amit pedig megtanultunk, annak hasznát kell venni – fejtegette. – Megtanultuk, hogy nem élhetünk egyedül, békében; hogy saját jólétünk messzemenőkig függ a többi nemzet jólététől. Megtanultuk, hogy emberként kell élnünk, nem struccok, sem pedig irigy kutyák módjára. Megtanultuk, hogy a világ polgárai, az emberi közösség tagjai legyünk. Megtanultuk azt az egyszerű igazságot, amit Emerson így fogalmazott meg: ’Annak, hogy barátod legyen, az egyetlen módja, hogy te jó barát legyél’.” (John Meacham: Franklin és Winston – Egy nagy ívű barátság bensőséges története, fordító: Soproni András) (Winston Churchill pedig csodálatos leveleket írt, amint a könyv tanúsítja. Meg fogom mutatni.) Van ez a tipikusnak mondható helyzet jószerével minden családban, ahol házaspárok váltak – és hát minden családban váltak házaspárok. Hogy ugyanis nagyobb szabású ünnep, családi esemény, találkozó esetében előáll a fogas kérdés: kit lehet meghívni, kit nem, melyik viszonylatban zavaróak az előző viszonylatok, ki az, aki el se jön, ha más valaki ott van. Mennyi figyelmet, gondosságot és tapintatot követel az ilyesmi! Churchillnél ez így nézett ki, Randolph fia elvált feleségének írván: Úgy látom, karácsonyi terveink bizonyos súrlódásokat okozhatnak, mert egyes családtagok aggódnak, hogyan hat Randolphra, ha értesül a hírről. Clammie és én éppen ezért a legnagyobb sajnálatunkra kénytelenek vagyunk azt javasolni, hogy jelöljünk ki egy másik dátumot, amikor idelátogat, és magával hozza Winstont. Clammie és jómagam türelmetlenül várjuk, hogy itt láthassuk magát és a gyermeket a karácsonyfa mellett. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy a következő hétvége valamennyiünknek alkalmasabb lesz. Őszintén remélem, hogy ez nem okoz magának kellemetlenséget. Venyige Alex – akit még Nyíregyházáról… – néhány éve színházat hozott létre Veresegyházon. Oly sikeresen, és úgy kinőtték magukat, hogy már nyári színházat is működtetnek: a szépnevű Mézesvölgyi Nyár rendezvénysorozat másfél hónapon át kínál szabadtéri színházat. Oda tartottunk tegnap. Az első kellemes meglepetés, hogy ez hozzánk milyen közel van, szinte szomszédvár. Félóra alatt ott voltunk. Megállapítottuk a színházjegyek, valamint az éttermek árfekvéséből, hogy ez egy jómódú város lehet (nálunk legalábbis jobbmódúbb), ami nyilván szükséges is egy színház sikeréhez egy közel húszezres kisvárosban. Meg a bizalom és a jó tapasztalás kell ezekhez a telt házakhoz itt. Két, ellentétesnek mondható színházi élményben volt részünk, egy gyerekelőadást meg egy felnőttet láttunk. Délután a Kisszínpadon a Görbe Tükör társulat Maugli, a dzsungel fiáját szinte minden elemében – díszlet, jelmez, zene, tánc, színészi játék – igénytelennek találtam. Este a Veres 1 Színház saját Anconai szerelmesekjét adták a nagyszínpadon, Szilágyi Annamária rendezésében. Kifejezetten impozáns a helyszín, az általam ismert nyári színpadokról (a Városmajortól Keszthelyig pl.) egyáltalán nem mondható el, hogy ilyen gondosan kitervelt, tágas, rendezett, kényelmes és elegáns nézőforgalmi tereket kínálnának, mindehhez irányítókkal ellátott parkolók, népviseletbe öltözött, kedves fogadószemélyzet (kvázi a veresegyházi asszonykórus). Csak az ülések szűkek kicsit az 1300 fős tribünön. Az előadás igazi örömszínház, a végén megtáncoltatott nézőkkel. Egy rövidnadrágos férfi milyen szépen, feszes tartással majdnemkeringőzött Fésűs Nellyvel! Nekem egyébként is Fésűs Nelly tetszett legjobban, Dorina szerepében, a stílusos, reflektált, önironikus játékával. De Balogh Gábort is szívesen néztem – aki már Nyíregyházán is… –, meg Buch Tibort, a tipikus helyes fiút a nem tipikus ősz loboncával. Elhunyt Kerényi Imre – olvastam tegnap a hírekben valahogyan. (A valahogyan azt jelenti, hogy kerestem, de nem találtam meg a pontos állapothatározómat.) Az utóbbi években, ha összefutottunk – márpedig ez előfordult, hiszen közel lakunk egymáshoz –, tulajdonképpen mindig picit bizonytalan volt, hogy észrevesszük-e egymást, köszönünk-e. Aztán általában igen. Valaha fanatikus, munkamán színházcsináló és színészpedagógus volt. Pályám első éveiben erősen hatottak rám nemcsak némely előadásai – János király, Csíksomlyói passió, II. Richárd, István a király –, hanem a megszállottsága, a szuggesztivitása is. Jártam próbáin, csináltam vele mint rendezővel egy-két interjút. Talán akkoriban lépett ki az MSZMP-ből, és néha megmutatta, milyen kispublicisztikát vagy glosszát szán épp az ÉS-be. A telefonom üzenetrögzítőjére rámondta a lakitelki találkozót, invitált rá. (Azt is hozzátette, hogy nem színházról lesz szó. Úgyhogy nem is érdekelt az engem egy csöppet sem.) Azután a Madách Színház igazgatója lett. Azután volt Csurka-ellenes felszólaló a Demokratikus Charta tüntetésén. Azután ideologikus hecctévéműsor-készítő. Azután politikai propagátor és kultúrharcos. Azután miniszterelnöki megbízott. Miniszterelnöki megbízottként halt meg, úgy fogják eltemetni. Hát ki tudna ma már igaz és érvényes nekrológot írni róla. (És melyik orgánumban.) Mors omnia solvit. A kritikusdíjas-várományos interjúk szezonja indul, Izsák Lilivel találkoztam. Az Örkény színházbeli A hattyú látványvilágáról beszélgetni igazán izgalmas volt számomra, mert ezek a ruhák az én ízlésfogalmamba be nem illeszthetők, az én ízlésfogalmaimmal le sem írhatók. (És Lilivel egyszer már találkoztam, csináltunk egy rádióműsort, amit a jól sikerültek között tartok számon.) Egy másik interjú, amit viszont olvastam, készült Szamosi Donáthtal – megjegyezhetetlen álnéven –, aki a Majd, ha az eső eláll című produkciót rendezte. Meglehetősen elriasztónak találtam, amiket mondott, de akkor már mindegy volt, mert este oda készültem, erre az előadásra a Hatszín Teátrumba, kifejezetten a szereposztás miatt, ami az interjúban történetesen nincs említve-sorolva: Simon Zoltán, Máhr Ági, Bajor Lili, Száraz Dénes, Pásztor Edina, Sipos Veronika, Epres Attila, Dióssi Gábor és Dudás Demeter. A darabot, Andrew Bowell művét modoroskodó-ügyeskedőnek éreztem, de utólag azért nem panaszkodom, mert lassan összeállt, és spéttel, pótlólag lehet kicsit rágódni rajta. A bemutató fő erényének tartom, hogy független színházban ritkán látni vizuálisan ennyire igényes (vagyis drágának is drága) produkciót, erőteljes, meghatározó látványvilágot. Ámde ugyanezt tudom be az előadás fő hátrányának is: mintha a rendezőt a legjobban ez érdekelte volna az egészből. Én meg inkább a színészeket szerettem, azt a szép komolyságot, a szakmai hitükbe és alázatukba fogódzást, amivel végigjátszották ezt a két órát. 11. Zamárdi Moszkovita Gyűlés és Összeesküvés. Ezúttal felülreprezentáltak voltak az újságírók, úgyhogy javasoltam: kezdjünk szamizdatot csinálni, Vrémja címmel. Bár ha oroszul írjuk, akkor én leszek az, aki a legkevésbé fogja érteni. Ám ehelyett lehet, hogy unokaversenyt fogunk hirdetni, mert unokája még senkinek nincs a társaságban. De alighanem titokban, magunk között hirdetjük meg, nehogy frusztráljuk evvel az immár harmincas gyerekeket. A Balatonon zsúfolt ház. A strandon mindig felüti a fejét a valami új divat; most olyan szerkezetekkel lehet vízre szállni, amikben egy kerek asztal köré ülhetnek le az emberek, az asztalon lyukak a poharaknak. A vízen lehet iddogálni tehát, félórára 10 ezer a forint a bérleti díj, ha jól értettem. (Idővel majd biztosan ki tudnak találni valami ennél drágábbat is.) A túlpart szinte lebegett. Olyan volt, mintha elé húztak volna egy fátyolos fátylat. Lehet, hogy elfogyott a pénze az agit-prop osztálynak a Belvárosban, mert tavaly augusztusi Mai Belváros „független újság” volt bedobva a postaládánkba. Nem is könnyű észrevenni egyébként, hogy nem friss a lap, hiszen ugyanannak a fideszes polgármesternek a fotója szerepel az újság minden oldalán, akár tavalyi szám, akár idei. Elhagytam a várost délután. 18 hákor a Dunából néztem, hogy akik a visegrádi várban vannak, azok már áznak. Még nem mondtam, de a régi, boltíves borospincénkben lakik egy denevér. Én személy szerint nem találkoztam vele, mert amikor néha le kell mennem valamiért, akkor ajtónyitáskor előbb leszólok neki, hogy bújjon el valahová, mert jövök. És eddig még mindig szót fogadott. A Fenyő Iván-cikkem egy mondata miatt megnéztem a Mészáros Bélát. (Meg kell mondanom, hogy az AlkalMáték felvételről is hatásosak és élvezetesek.) Elolvastam aztán, mit írtam erről a 2016-os előadásról. Meglehet, nem akartam folyton Dömötör Andrást ajnározni, de akkor sem értem, hogyan nem említettem azt a lenyűgöző karácsonyi családi jelenetet, amelyben Mészáros Béla (Dömötör András) fegyelmezettségében el-elbotolva összeütközik a mamájával (Járó Zsuzsa, mindenki anyukája, mármint ő szokta játszani), majd kiflörtöl a nézőtérre. Nem pusztán az, amilyen káprázatosan játszotta Dömötör András Mészáros Bélát, hanem ahogy ebben az alakban egy önkéntelen életstratégia minden bája és kétségbeejtősége kiderült és beborult. Hétfő, szeptember 4. Rettenetes a korrupció, a zsidónyúzás jövedelmező iparág. Mióta a németek bejöttek, csakugyan tejjel-mézzel-vérrel folyó Kánaán lett azok számára, akiknek semmi közük Kánaánhoz. Rendes emberek számára is természetesnek látszik nemcsak az, hogy a zsidótól büntetlenül el lehet venni mindent, hanem az is, hogy ez nem bűn, hanem jutalma annak az érdemnek, hogy valaki keresztény. Mi történik akkor, ha kifogyunk a nyúznivaló zsidókból? Még mindig van egy-két társadalmi réteg, amely nem jutott hozzá a húsosfazekakhoz. Jöhet olyan fordulat, hogy ezek is részt követelnek a mások vagyonából, és nem ragaszkodnak ahhoz, hogy annak zsidó vagyonnak kell lennie. A pénznek nemcsak szaga nincs, hanem vallása vagy faja sincs. (Heltai Jenő: Négy fal között, Naplójegyzetek 1944–1945) Kedves férjemet ezen a héten eléggé elnyelte a főváros. De aztán jött, hozta nekem kinyomtatva a Nyílt Fórum kötetet, hogy megcsinálhassam a korrektúrát. (Korrektúrát nem csinál az ember monitoron. De lehet, hogy csak régivágású ember nem csinál korrektúrát monitoron.) Estére tartogattam egy köszönetteli koccintást vele, mivel befejeződött a Koltai Tamás kritikapályázat. És persze ő volt az én segítségem. Ő készítette el azt a táblázatot, amelyben a 39 pályázó 3-3 írása linkkel szerepelt, úgyhogy egy klikkeléssel eljuthattak mindegyik íráshoz az első fordulós bíráló kollégák. A második fordulóban a nyolc zsűror rangsorolása többé-kevésbé egybevágott, voltaképp csak a harmadik hely kapcsán volt élénkebb vita. Abban azonban némiképp talán eltértek a vélemények, hogy a pályázók anyagai összességében véve mennyire magas színvonalúak. Voltak, akik igen elégedettek voltak, mások kevésbé. (Én inkább az előbbiek közé tartozom.) Gondolkodtam azon, hogy Koltai Tamás vajon milyennek találná ezeket az írásokat. Az jutott eszembe, hogy amikor fiatal voltam, egyszer azt mondta rólam egy színházi embernek, hogy ígéretes tehetség vagyok. „A színházhoz még nem ért, de azt megtanulhatja. Viszont írni tud. Márpedig az nem tanulható.” (Most azt hagyjuk, hogy mit tanultam azóta.) Jóindulatú, a szerzőt tisztelő szerkesztő volt. Igen, úgyhogy arra jutok: örülne számos cikknek ezek közül. Hatvanévesen is kézen fogva fogtok menni? – kérdezte egyszer régen valamelyik gyermek. Uristen, már alig maradt időnk addig leszokni róla. A többnapos ünnepek, az nekem leküzdhetetlen probléma. Képtelen vagyok három-négy napnyi kaját összegondolni, összevásárolni és összefőzni. Amit tegnapelőttre, aztán tegnapra csináltam, elfogyott. Ma már csak zacskósleves és sajtostészta bír lenni ebédre nálunk, tudják meg a kedves olvasók, akik – ismeretlen okból, sőt számomra teljesen érthetetlenül (általában soha semmit nem lehet megjósolni vagy kitapasztalni a naplómolvasók szokásaiból, mennyiségéből, reakcióiból) – tömött sorokban jönnek ebben az augusztusban. A mi falunk idén is gondoskodott ünnepi szórakozásról. Valami könnyűzenei koncert volt este a strandszínpadon. Amikor koraeste, még előtte lementünk a Dunára – mert rendszeres szokásom 19-20 há körül a naplementét úszva nézni –, megdöbbentő látványban volt részünk. A mi kis csöndes, levegős utcánk tele volt parkoló autókkal. A falu hegyvidékéről bulizni érkezők idáig jöttek kocsival. Hirtelen pont olyannak tűnt, mintha a Belvárosban lennék. Láttam tegnap a denevéralbérlőt! Kedves férjem előre szólt, hogy balra, a lépcsőfolyosó felett, az ajtótól kábé egy méterre szokott lógni. Mondta azt is, hogy falun az asszonyok azért félnek a denevértől, mert amikor az állat rémülten menekül, akkor hajba szokott kapaszkodni-akadni-akaszkodni. Mondjuk aki az én hajamba bele tud gabalyodni, annak lehet gratulálni. Mióta találkoztunk, azóta tudom, hogy alsó és felső pincehelyi Denevér Ernő a neve. Meglepően pici, legfeljebb 8-10 cm lógtában, és azt egyelőre nem tudom, hogy akkor ő ilyen kicsi fajtájú, apró termetű denevér, vagy esetleg kölyök, árvagyerek. Utánanéztem, a mérete megfelel a közönséges kisdenevér normál adatainak. (Ha a szárnyát kiterjesztette volna, akkor látszott volna meglepően nagynak.) Jól van, szóval nem kiskorú, úgyhogy nyugodtan járhat ki éjjelente bulizni a pinceajtó fölötti téglányi lyukon. Bementem tegnap a váci spárba bevásárolni. Haladtam a város hosszú egyenesén, és egy saroknál beengedtem magam elé egy fiatal lányt, aki tanulóautót vezetett. Mivel nem idegen tőlem az udvariasság a volánnál. Mentem aztán mögötte és fogyogatott a türelmem, mert minden létező zebránál megállt, és azt a gyalogost is megvárta és átengedte, aki még nem is ért oda a járdaszegélyhez. Aztán a harmadik zebra után gyorsan, élesen, kicentizve megelőztem. Mivel nem idegen tőlem az agresszivitás sem a volánnál. De főleg a pedagógiai szándék: tapasztalja meg az ifjú tanulóvezető, hogyan viselik az autósok, ha ő minden zebránál megáll. Jól reagált, úgy értem, nem remegett meg a kezében a kormány, nem ugrott bele csikorogva a fékbe, és ahogy elhúztam előle, még rám is dudált. Szóval pontosan azt tette, amit a helyzet megkövetelt. Mondjuk azért ahogy így visszagondolok, nem vagyok büszke rá. Közben lehűlt a pincében a kovászos uborka, lementem érte, ott lógott az Ernő és pofákat vágott.
Vendégeink voltak, a Belgiumban élő barátaink. A 37-40 éves ismeretségnek van az a különös bája, hogy mindenki másra emlékszik. Nem az, hogy máshogy, hanem másra. Így lehet összerakni mozaikokat a múltról. Az például erős hatást gyakorolt most rám, hogy mint elbeszélték, valamikor a nyolcvanas évek közepén egy hétköznap este meglepetésszerűen beállítottam hozzájuk. (Persze nem Belgiumban, hanem Kispesten.) Megörültek nekem, és ami pia volt otthon, azt kibontották. Valami jugó konyak akadt a háznál, ami nyakalva lett hajnali háromig, amíg ott ültem náluk. Aztán reggel elég nehezen keltek. Gábi alig bírt bekóvályogni a munkahelyére, Kati pedig lement sétálni a kis Zolival a babakocsiban, és séta közben bőszen csuklott. Ezt mesélték, én ebből semmire nem emlékszem, mindenekelőtt arra nem, hogy én vajon hogyan viseltem a konyakot (amit nem szeretek, de vajon nem azóta nem szeretek-e, ki tudja), és miként mentem haza hajnali háromkor. Hogy Takács Timót Trabantommal, azt kizárhatjuk. Hogy taxival, azt is. Uristen, lehet, hogy még mindig ott vagyok? Éreztem, hogy a vigyorgás az egyetlen esélyem, hogy jól kormányozzam a világot. Hogy elröhögöm magam, amikor baj van. Most is ezt gondolom, amikor ezeket a sorokat írom egy laptopba, mivel a világ szerencsére még mindig létezik, és a laptop egy létező tárgy neve, ami akkor még nem létezett, és ami nemsokára, talán még az életemben el fog tűnni a világból, és átadja a helyét más, még korszerűbb tárgyaknak, mert eszeveszett tempóban rohan az emberi faj egy spirál mentén keringve a saját agya körül, egyre beljebb és beljebb csavarodik befelé. (– írja Kemény István a Kedves ismeretlen című regényében.) Meglehet, elvárható volna tőlem, hogy mondjak valamit egyrészt erről, másrészt Székhelyi József haláláról, akivel régen, a második házassága idejében, balatonszéplaki nyaralások kapcsán családilag jóban voltunk. Azt meg nem fogom elfelejteni, ahogy harminc évvel ezelőtt a Takáts Alice-ban a címszereplő (Nagy-Kálózy Eszter f.h.) apjaként, a századelős svihák karakterében, ami mindig oly jól állt neki, azt mondta: „agódom”. De nézzük el, hogy nem mondok valamit sem. Ezt írtam A Pál utcai fiúkról. Annyit mondanék még a tegnapi kapcsán, hogy elégedett vagyok a barátaimmal-ismerőseimmel-olvasóimmal. Szinte senki meg nem kérdezte közülük a lemondásom okát. Amit én úgy értek, hogy vagy korrekt emberek, akik akceptálják a „belső ügynek tekintett viták” kifejezést, vagy úgy vélik, hogy mivel én is korrekt ember vagyok, úgyis hiába kérdeznék. Vagy ez a kettő így harmonikusan együtt. Verőcénél verőcebb nincsen – ahogy ezt a kis Annamari mondta valaha –, de most látom a FB-n, hogy a Tigáz két teljes napig nem fog itt gázt szolgáltatni, úgyhogy ez a nyár rövid úton való befejezésére serkent. (Legalább lenne valami kis mackónk, amit itt hagyhatnánk alvósállatnak Ernőnek!) A Revizor kritikusdíjasos interjúk másik alanya László Zsolt. (Aki a Kossuth-díjat meg nem kapó színészek közül talán az 1. számú, a legkossuthdíjasabb.) Én ővele csak egyszer beszélgettem, csináltunk 1 rádióműsort és rögtön 2 lett belőle. Ez öt évvel ezelőtt történt, azóta volt egy vidéki (székesfehérvári) korszaka, érdekes, hogy mégis szinte ugyanazokról a rendezőkről lehet vele beszélgetni most is, akikkel dolgozott, mint akkor: Andrei Şerban, Alföldi Róbert, Mohácsi János. László Zsolttal interjút készíteni delikát élmény, ezt már akkor tudtam, amikor még életünkben nem találkoztunk, ugyanis olvastam interjúkat, amiket mások készítettek vele, és azokból is világos volt, hogy nyílt, őszinte színész, aki mindenféléről gondolkodik. Élveztem azt a két órát, amit tegnap elbeszélgettünk egy terézvárosi vendéglátóhelyen. Na most én véletlenül itthon felejtettem a prapírjaimat, a kérdéseket meg a jegyzetfüzetemet. Szerencsére az asztal, aminél ültünk, fehér papírral volt leterítve. Felszedtem, összehajtogattam egy nagyobb füzet méretére, és abba jegyzeteltem. Úgyhogy most van egy kváziabroszom László Zsolt szavaival. Mint azt jól tudom, 13 éves korom óta írok naplót. (Ami remélhetőleg ahhoz is hozzásegít, hogy a Nyugdíj-igazgatóság elismerje néhány elfeledett munkaidőszakomat a múltból. Bár eddig még a füle botjukat sem mozdították a fellebbezésemre.) Abban a papír alapú naplómban természetesen magán- (vagy mondjuk: magánabb, legmagánabb) ügyek szerepelnek. De amióta ez az internetes van, azóta abba ritkábban és tessékebbül-lássékabbul írok. Ezért aztán az esedékes kötet, amit most fejeztem be, olyannyira nem szószátyár, hogy több mint hét év fért bele. 2011-ben kezdtem bele, a szüleim életének utolsó évében, éveiben. Amit pedig most fogok elkezdeni, az egy archaikus darab, apukám hagyatékában találtam. A Pauker Papíráruszaküzletben vették, V, Vilmos császár-út 60. A háború előtti, közel százéves is lehet. Ceruzával bele van írva az elejébe, hogy Ulrich B. J., ott volt raktáros a nagyapám, az Ulrichnál, aki aztán fájó szívvel elbocsátotta, amikor már rég megvolt az erre vonatkozó hatalmi elvárás és törvényi előírás, a zsidó polgártársak jogfosztásának és dehumanizálásának menetében. Ebben a könyvben folytatom a naplómat, a matricára majd csak annyit írok, Stuber. Belül három betűnél van néhány sornyi feljegyzés ceruzával, pl. Magyar Iparban hirdetés, fizetve I. 23. Ezeket majd tisztelettel kikerülöm. A villamosra vártam (nem jött), nézelődtem. Hátam mögött fagylaltos. Érkezett egy középkorú, vékony ember, kezében legalább két táska, fagyit akart. Az árus lány persze a markába nyomta a tölcsért a három gombóccal, ő meg ott küzdött a használatba vehető egy kezével a csomagjai meg a pénztárcája egyensúlyozásával, hogy fizessen és még el is tegye a visszajárót. Pár méterre voltam csak, úgyhogy odaléptem és mondtam neki: megfogom a fagyiját, csinálja csak nyugodtan végig a pénztárcás akciót. Talán mondhattam volna azt is, hogy adja csak a pénzét meg a pénztárcáját, majd én összerendezem, vagy tartom a csomagjait, amíg ő bénázik, de nyilván ösztönösen éreztem, hogy ez túl bizalmas volna. Így is az történt, hogy rám nézett meglepve és kicsit zavartan. Nem, köszönöm, mondta, boldogulok, majd tovább szerencsétlenkedett, mígnem leesett a fagyija egyik gombóca. De én akkor már tapintatosan nem néztem oda. Meg kell barátkozni a gondolattal, lehet a külsőmben vagy a fellépésemben valami gyanút keltő, amitől ez az ember rögtön tudta, hogy minimum elszaladnék a fagylaltjával, de az is lehet, hogy mire egyet pislog, máris belenyomtam a számba. Ki tudja, mire vagyok képes, ha három gombóc fagyit látok, eper, puncs, háború. Említettem, hogy ebben az augusztusban elképesztő a látogatottság itt. Ami máskor rekord, az ebben a hónapban átlag. Ez engem picit frusztrált, illetve zavarba ejtett: ha nem a színház miatt jönnek ide az olvasók, akkor ugyan miért. De az utóbbi pár napban visszaesés állt be, úgyhogy megnyugodva hátradőltem: mire jönnek a színházak, addigra már csak mi maradunk itt, a színházazók meg én. (Ellentmondásos a viszonyom az olvasásomhoz. Miközben minden egyes ember érdeklődését külön-külön és összesen is megtisztelőnek tartom.) Mindentől függetlenül, Röhrig Géza. (Botladoznak sorok, de micsoda képek!) fiú kibogoztam köldöködet belülről add oda öled nem kint vágytam élni de ott emberevő magzat vagyok anyatejtől irtózom én velődet szívom csak: enyém becézgeted úgy kívánod icipici kannibálod petesejtbe furakodott mezítelen űrhajósod öleld asszony öleld belül szíved üssön őstengerül hálából én meg-megrúglak tudom tetszik e mozdulat csukott szemmel nézlek s lassan súlyos méhed szűk lesz rajtam benn a világ még képzelet összeprésel vastagbeled kicsit ha tudsz légy már nagyobb édesanyám megfulladok nálad folyton üt az óra rámarkolok zsinórodra s húzom félre ez a dolgom víz alatt kell harangoznom Évek óta nem voltam a jó Vidor fesztiválon Nyíregyházán. (Mindjárt meg is nézem: uristen, nyolc éve!) Pedig a program mindig hívogató, és most észrevételeztem a műsorban három olyan napot egymás után, amikor szerepel 2-2-2 olyan előadás, amit nem láttam még. Ilyenkor az embernek kedve támad menni, úgyhogy felhívja az általa ismert színházi szerkesztőket, van-e valakinek igénye tudósításra, beszámolóra, kritikára, bármire a Vidorról. És a cikk elkél, minek köszönhetően a leendő honor legalább a vonatjegy árát behozza. Az megdöbbentett, hogy a színház és a színészház közötti park teljességgel fel van dúlva, talán mélygarázst építenek. Evvel mindenesetre maximálisan felidézték bennem az otthonosság-élményt, a reggel 7-kor kalapácsolásra ébredéssel bezárólag. Benedek Miklós a zsűrielnök, jólesik kicsiket beszélgetni vele előadások szünetében és között. A miskolciak Játék a kastélybanja szerepelt tegnap, Mohácsi János rendezésében. Amikor Kaposváron ment, én akkor sem szerettem, de elhittem (főleg Koltai Tamásnak), hogy az az előadás nagyobb ambíciójú volt annál, mint hogy ne úgy játsszanak Molnárt, ahogy (nekem) jó. Ebben a mostaniban már csak a romlottságot érzem – a főhősök morálját illetően, meg a játék stílusát és ritmusát tekintve. És hát fájnak nekem az átírt mondatok, a félkészre tervezett díszlet, a pezsgőspoharak minősége, a konyakot játszó zavaros barna lötty és sorolhatnám még. Görög László, Szatmári György, Gáspár Tibor szakértelmét persze igazolja az előadás, de igazán pozitívumként a fiatal színészek – Czakó Julianna, Feczesin Kristóf és Simon Zoltán – jól alkalmazott báját dokumentálhatom. Éjjel a Majdnem 20 előadását néztük meg az Átriumból, Vidovszky György rendezését. Alapjában véve a megszűnt Bárka Színház nekrológjának tekinthető, de sokkal tágabb utópia annál. Tanulságos és izgalmas önfejlesztő csapatprodukció. Különösen jó volt Molnár Áront látni, akit évek óta nem láttam színpadon, de olyan, mintha az elmúlt éveket nagy szerepben játszotta volna végig, s úgy lett belőle mostanra erős, magabiztos, meghatározó színpadi személyiség.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
