Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2017. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     A tantermi színházi szemle utolsó napján elnyertem megérdemelt jutalmamat: a k2 Színház Antigoné-bemutatóját. Ebben a produkcióban minden megvolt, amit megszenvedve hiányoltam a korábbiakban:

     – klasszikus műből kibontott, bennünket érzékenyen érintő, húsba vágó téma

     – adekvát forma, amely tökéletesen meggyőz arról, hogy ezt az előadást tanteremben kell játszani

     – drámai helyzetek hiteles megteremtése, elsőrangú színészi munka

     – a közönségre nincs ráoktrojálva semmiféle interaktivitás, ugyanakkor az események egy pontján a produkció megteremti, felkínálja a lehetőséget arra, hogy a nézők szavak nélkül is kifejezhessék az addigra kialakult véleményüket arról, aminek részesei.

     Úgy dolgozták fel az Antigonét egy magyaróra keretében – nagymértékben az eredeti szöveget felhasználva –, hogy az Antigoné-Kreón konfliktust egybeszőtték a diktatórikus tanár és a lázadó diáklány összeütközésével, átélhetően modellálva zsarnokság és kiszolgáltatottság körülményeit. Fábián Péter rendezte, Borsányi Dániel, Piti Emőke és Viktor Balázs játsszák. Le voltam nyűgözve, fel voltam villanyozva.

     A katarzismutatóm erős kilengésébe valószínűleg az is belejátszott, hogy ez a dolog nekem megvolt negyvenvalahány évvel ezelőtt a Madách Gimnáziumban, az Antigonét tárgyaló irodalomórán. Feleltettek a drámából, és az értelmezésem eltért a hivatalostól, amit a tankönyv tartalmazott, és amit a tanárnő hallani akart. Úgyhogy egyest kaptam, nem a tudásomra, hanem a véleményemre. Ez engem felháborított, a tanárnőt pedig a tiltakozásom háborította fel, volt paláver. Rémlik, hogy egy osztályfőnöki vagy igazgatói intőt is kijárt nekem a nő az incidens nyomán.

     Úgyhogy elég fantasztikus kaland volt nekem ezt most megnézni.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

     Sok mindent lehet mondani a tegnapi eseményről, a Vígszínház Hamlet-bemutatójáról. De tulajdonképpen csak egyet akarok mondani, ami a legnagyobb hatás. Előtte azért utalok egyre s másra.

     Szerintem az előadás ambíciója az, hogy esténként ezer ember megnézze a Hamletet, és ne unja és ne utasítsa el. Ehhez a rendező Eszenyi Enikő a maga színes tehetségét mozgósítva mindenfélét bevet, ami hasznos lehet, vagy divatos, vagy játékos, vagy kicsit provokatív stb. Több ponton kísértett a szombathelyi Hamlet, Czukor Balázs rendezésének szelleme. A vígszínházi produkció látványos, hangos, zenés, mozgalmas, lendületes. (Ami autóval Hamlet atyjának szelleme színre lép, az mintha a Jurassic Parkban akadt volna fenn a fán!) Átfogó gondolati tartalmat én nem fedeztem fel. (A végén nem EE veszi át az uralmat?)

     Ifj. Vidnyánszky Attila elbírja Hamlet szerepét. Győzi energiával, erővel, szusszal, spiritusszal. (Komolyan azt mondta neki Rosencrantz vagy Guildenstern, hogy Hami?!) Hegedűs D. Géza – mint az már a kritikusdíj-átadón is látszott –, teljesen lefogyott, ami jót tett a figurájának. Börcsök Enikő egy mondat erejéig igazán Börcsök Enikő; amikor válaszol arra, hogy „Gertrúd, ne igyál!”

     Amit mondani akarok: énszerintem csodálatos és felemelő, amit Hajduk Károlyra kitaláltak. Ő a színésztrupp, egyszemélyben. Bevonul hátul középen, és aztán nem a Hecuba-szöveget mondja el, hanem egy magyar költő versét. Így mutatja be, mire képes egy színészkirály, miként tud érzelmeket és gondolatokat ébreszteni, hogyan érinti meg a közönség lelkét. Ez a bizonyítási eljárás tökéletesen adekvát a hecubással. Sajnos a Vígszínház nézőterén ülő közönség soraiban nem mindenki tudta jól, hogy hol ér véget a vers, ezért akadtak, akik már az utolsó versszak előtt tapsban törtek ki.

vissza a lap tetejére

3. kedd

     Nagyvárad.

     Éjféltájban érkeztem meg a vonattal, nem volt viszontagságtalan. Most egy szép szállodában vagyok, ahol 7.30 hákor kalapálni kezdtek, úgyhogy én máris otthon érzem magam.

     Fux fesztivál, az erdélyi magyar hivatalos bábszínházak fesztiválja, itt nézek pár napig.

     De még adós vagyok avval, hogy a tantermi színházi fesztivál közepette az egyik este elmentem a Karinthy Színházba A mi kis városunk premierjére. Annyiban nem volt jó ötlet, hogy fáradt voltam, nem is bírtam végignézni. A második szünetben hazamentem, jóllehet az előadás kompakt és rokonszenves, a színészek is tetszettek, de addigra ki- és lemerültem aznapra.

     Álltam aztán – nem az éjszaka közepén, hanem este fél 10-kor – Budapest egyik legnagyobb közlekedési csomópontján, a Móricz Zsigmond körtéren, és a kijelzők jóvoltából konstatálhattam, hogy 15 percen belül semmi sem indul velem Pestre. Kicsit azért csodálkoztam. Amikor még jóval olcsóbb volt a bérletem, akkor ezen a téren sűrűn jöttek-mentek a BKV-járművek.

     Máma már nem panaszkodom tovább, fordulok arccal a bábszínházak felé.

vissza a lap tetejére

4. szerda

     Igaz, hogy ronda házakat építettek itt a hatvanas-hetvenes években, és igaz, hogy a régi, bűbájos-gyönyörű szecessziós épületek nagyobb része lepusztult állapotban van, másik részét viszont újítják fel. De például a várost átszelő Sebes-Körös két partja hosszan parkos: alsó- és felsőrakpartka bicikliúttal, füves területtel, lombokkal, vízre hajló fűzfákkal. Levegője van Nagyváradnak, és érezhetően benne fúj a múlt, a történelem, az irodalom szele. Volt az egyik bábelőadásban emberarcúra rajzolt Nap-korong és Hold-korong, hát én az illető Hold képében Ady Endrét véltem felfedezni.

     A fesztivál életkorilag megy előre: reggel 10-től szoktak lenni a legfiatalabb közönségnek szóló előadások, aztán a nap folyamán haladunk az idősebb korosztályok felé, a kamaszokig. A tegnapi két bábelőadás kicsit elszomorított, amennyiben látszott rajtuk, hogy nem nagyon van pénz erre a színházi műfajra. Márpedig a gyerekközönséget nemcsak életre és színházra kell tanítani a színházban, hanem vizualitásra is, és ha ehhez nincsenek meg az anyagi feltételek, akkor ezt súlyosabb, fájóbb hiányosságnak tekintem, mint egy felnőttelőadás esetében. Harmadikként Tasnádi István Cyber Cyranóját láttuk, ott pedig a színészi munka kedvetlenített el. Este a szakmai beszélgetésen a fiúszereplő rokonszenves őszinteséggel elmondta, hogy rémes volt számukra ez a fellépés, ahol nem a célközönség ült a nézőtéren, hanem mi felnőttek, akik nem reagáltunk. Ez megzavarta őket, és eltérő módokon próbáltak segíteni magukon. Lehet, igen, hogy mi voltunk a baj, pontosabban hogy mi is baj voltunk – ezt bizonyos mértékig elfogadom, de nem eléggé.

     Amikor ľ 7 tájban a vacsorázó-helyiség felé tartva elhaladtam a nagyszínház mellett, ahol gyülekezett az esti közönség, vetettem egy pillantást a műsorra. Láttam, hogy a román társulat A szarvaskirályt adja ma Colpacci rendezésében. Hát nem az vagyok, aki nem ül be rá. Elfértem a bő félházban.

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     A rest legényről, Mimorózart, A kis herceg, Játszmák – ezeket láttam tegnap. Azt szeretem a legjobban, amikor az Árkádia Bábszínház nagytermében kezdünk. Az a színház a Fekete Sas palotában található, Ady is járt oda szerkibe. Úgy megyek, hogy átsasszézok a legközelebbi hídon, és a budai alsó rakparton sétálok el odáig (mert Pest az az, ahol én lakom, a folyóparti szállodában). Ránézek a horgászra, van-e kapás. A köztes híd alatt nem veszek levegőt, mert ha hajléktalant nem látok is – a padok sincsenek hajléktalanellenítve –, de vannak nyomai mellékhelyiséggel nem rendelkező váradiaknak.

     Láttuk Papp Timivel az Ady Emlékmúzeumban az egykori újságíró-kolléga hiteles íróasztalát és székét a Nagyváradi Napló szerkesztőségéből. Egy jó régi írógép is áll rajta, de az csak úgy díszítésnek, mert Ady nem használta, ő általában ceruzával írt. Lakott egyébként a Körös-parton is. Megkérdeztem a bennünket ismeretterjesztő előadással fogadó múzeumőr fiatalembertől, hogy hány centi magas volt Ady. Azt mondta, mint én (mármint ő), 178-180 cm. Örülök, hogy nem volt kicsi, tehát nem az növesztette fel az egóját.

     A rest legényről című előadásban egyébként az történt, hogy a rest fiú – a „rest” szó körül szerintem volt némi szemantikai zavar a darabban –, aki visszadobta a folyóba az aranyhalat, majd kérhetett, második nekifutásra kért egy gyereket a királylány hasába. Azért efölött a súlyos következménnyel járó, erőszakos verbális aktus fölött kicsit nehezen tértem napirendre magamban.

vissza a lap tetejére

6. péntek

     A Fux fesztiválon három zsűri is dolgozik: szakmai, pedagógus és – nagyon helyesen – gyerekzsűri. Az első előadásom után a mellettem ülő óvónő-zsűror (zsűrőz?) kedvesen elhívott a közeli óvodájába kávézni, beszélgetni. Hát mikor voltam én legutóbb óvodában!? Jó ízléssel berendezett meseház: pici asztalok, pici székek, pici tányérok, pici vécék, pici fogasok, a térdem magasságában pici krampik nyüzsögtek. Azt hiszem, ez volt a legátütőbb nagyváradi élményem.

     Közben már hazaértem. Mondjuk azt csak most konstatáltam, hogy a Budapest-Nagyvárad távolság mindössze 300 kilométer. Ehhez kell a MÁV intercity járatának több mint hat óra! Hát nem sokat fejlődött a magyar vasút a kezdetek óta, amikor az első vonalon József nádor és nádorné 45 perc alatt jutottak el Pestről Vácra.

     Jelzem, elolvastam Kerékgyártó István A rendszerváltó című regényét, amiből hiányoltam a szépirodalmat, és Rakovszky Zsuzsa Célia című regényét, amiből meg nem. Bámulattal töltött el, hogy miként képes ennyire belülről írni meg a férfi főhőst.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     Volt annak bizarr bája, hogy az „Emberi hang…” sajtóbemutatóján fényes délelőtt bejött Molnár Piroska a Rózsavölgyi Szalonba, fodrászolva, kisminkelve, talpig estélyiben, és belefogott az önálló zenés estjébe, légkalapácsokkal kísérve. De egy idő után valahogy nem hallottam a kinti bontás zaját.

     Kicsit személyes, ugyanakkor nem túl kitárulkozó, mégis érint fontos pontokat és megtudunk olyasmit, amit nem tudtunk. (Én pl. nem tudtam, hogy ő írta a Kvittek vagyunk verziójú finálé szövegét a Csárdáskirálynő Cecíliájának.) Jól ültem ahhoz, hogy a közönséget is lássam, az ellágyuló arcokat. Egy idősebb férfi az első sorban mintegy vele énekelte a szexuális szolgaságot. Volt egy dal az elejefelé, az életről, remélem, hogy ezt konkrétan Piroskának írták ez alkalomból. Lábadtak könnybe a szemek.

     Novák János volt a vendégfellépő, aki a betegsége előtt egy szőkés, kopaszodó, korpulens fiatalember volt, a gyógyulása óta pedig snájdig, barna, sokhajú fiatalember, amit ebben a vonatkozásban nem is lehet érteni, csak üdvözölni.

     A vége Shakespeare. És az a finom gesztus, ahogy a nősziromra rímként érkező „őszi rom” kifejezést magára vonatkoztatta... Szép, emberi, színészi este.

     Részemről az estét a Kamra-premieren töltöttem: Munkavégzés során nem biztonságos. Kortárs brit sikerszerző műve a bulvársajtó működéséről, Máté Gábor rendezésében. Szinte az összes kritikusnak az első sorba szólt a jegye, akárha pellengérre ültettek volna bennünket. A színdarabot elég szimplának találtam, de jó színészekkel jól csúszik. Külön örömömre szolgált Kocsis Gergely főszerepe főszerkesztőként. Neki és Takátsy Péternek jutott az a hosszabb, izgalmasabb jelenet, amelynek vannak titkai és sanszai. Éltek is vele. És szerettem Dér Zsolt sünös zokniját.

     Elhatároztam, hogy az előadás kapcsán nem írok le „Én még olyan szerkesztőséget nem láttam, ahol…” meg „Én még olyan újságírót nem láttam, aki…”  kezdetű mondatot. Hiszen nem láttam egy tucatnál több szerkesztőséget (sajnos vagy szerencsére). Ezért nem teszek sommás kijelentéseket, ellentétben például az előadás fiatal színésznőjével, a Máté Gábor-növendék Rujder Viviennel, aki egy interjúban a szerepe kapcsán azt nyilatkozta, hogy sajnos elég kevés felkészült és intelligens újságíró van.

     A darabválasztás nem lepett meg. Tudom, hogy Máté Gábornak igen rossz a véleménye a sajtóról. Színházigazgatói pozíciójából a maga részéről bünteti is. Van olyan, gyakorló kritikuskollégám, akitől idén tavasszal nemcsak a tiszteletjegyet vonta meg, de a szakmai jegyet is, így neki teljes árú jegyet kell vennie a Katona előadásaira, mert annyira haragszik a direktor az orgánumra, amelynek ő munkatársa.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     Most nem tudok írni, de amúgy sem szeretném elírni magam elől a Katona tegnapi premierjét, a Háztűznézőt, amiről kritikát írandó vagyok. Amikor ilyen Ascher-rendezés van, akkor különös erővel tör rám, hogy Koltai Tamás kellene ide.

     Kárpótlásul hozok egy idézetet a Céliából, amiből nem hiányoltam a szépirodalmat (két nappal ezelőtt). A tájleírások a regényekben engem nem nagyon szoktak érdekelni, de ez olyan találóan és láttatóan megfogalmazott, hogy tessék:

     Éppen beáll egy busz a megállóba, összenézünk, és futva még pont elérjük. Majdnem teljesen üres, lezöttyenünk az egyik kettős ülésre, most legalább fedett helyről, a busz piszkos ablakán át nézhetjük az esőben ázó komor, szürke és okker szecessziós palotákat, a bankokat és látványpékségeket, a sörözőket és számítógépes szakboltokat, a szürke kapualjakat, az ablakok fölött a semmibe meredő, váratlan kőarcokat, a szürkeségből előlángoló narancsokat a zöldséges kirakatában, a felhólyagzó pocsolyákat, ahogy várakozásteljesen elébe csücsörítenek a becsapódó esőcseppeknek, a hídkorlát megzöldült bronzát, és aztán a folyót, ahogy átmegyünk a hídon, a fémesen fénylő, esőtől himlőhelyes vizet.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

 

vissza a lap tetejére

10. kedd

     Technikai és egyéb természetű problémák.

     De ha már idejutottam, elmondom: rájöttem, hogy papuskámozás közben egészen jól lehet cikket írni fejben.

     Ennél azonban annyi minden fontosabb.

vissza a lap tetejére

11. szerda

    

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

13. péntek

     A Marczibányi tér felé baktatva meglepetésemre összefutottam Lőkös Ildikóval és a kisunokájával. A meglepetést az jelentette, hogy Lőkös Ildinek unokája van. (Nem is egy egyébként.) Ugyanoda mentek, ahová én: a gyerekszínházi szemlére. Mondtam menet közben a kis Simonnak, hogy ismertem ám a nagypapáját. A dédapját – helyesbített Ildikó. Kijelentettem, hogy az lehetetlen, de nem sikerült meggyőznöm, hogy téved.

     A Marczi emeletén van egy gyönyörű kis kiállítás Bagossy Levente díszleteiből. Egyrészt látszik, hogy imád makettezni, másrészt hogy vonzódik a klasszikus Fellner-Helmer épületekhez, és az ilyen színházakban mindig szépen bele is építi a díszletbe, többnyire mintegy időutazásos módon, lepusztult formájában. Délután, amikor Levente már nem volt ott, még visszaosontam az Örkény színházi Hamlet díszletmakettjéhez és boldogan tekerésztem ki-be a színpad eleji lyukba ültetett kis (gémkapocs alapanyagú?) csontvázfigurát.

     A budaörsi színház egyszemélyes Takács Kati-előadását, Az öreg kisasszony autósmeséit igen szeretetreméltó produkciónak találtam. Majd megnéztem az ifjúsági közönségre specializálódott Partvonal Műhely Bánk az esküdtszék előttjét. Ez többesélyesen interaktív játék, aminek mégiscsak Katona Bánk bánja az alapja, ha nem is mindig saját szavaival. (A jelszóm: Melinda. És a fekete betétes fehér ruhája.) Harmadik programként a Rév színházi és nevelési társulat Massza című előadása következett, de azt oly rosszul viseltem, hogy az első lehetséges alkalommal, másfél óra után felindultan kiindultam. Lehet, hogy ezek megint az én korlátaim, de elhűlve nem értem, miért teszik ezt középiskolásokkal. Jól emlékszem, milyen iszonyatos lassúsággal tud telni az idő a gimiben egy-egy 45 perces tanórán a kicsengetésig. Itt pedig ráérősen nyomják azt, amit sem szépirodalomnak, sem drámairodalomnak nem mernék nevezni, és a színház ismérvei is alig mutatkoznak (sűrítés, stilizálás, színházi eszközök, hatások, színészi játék – mind erősen korlátozott). Ha tizenévesen ilyen élményeim lettek volna, később talán messzire elkerülöm a „színházi nevelési” szóösszetétel minden tagját.

     Este adóztam egy második nézéssel a Háztűznézőnek a Katonában. Jóval nevetősebb volt a közönség, mint a premieren.

vissza a lap tetejére

14. szombat

     Mondta a piacon a mellettem álló nő, hogy a pulikutyájának veszi a csirkenyakat. Pulikutyám, hegyezd füled – fogott bele harsányan a hentes –, hadd beszélek én most veled, régi cseléd vagy a háznál, mindig derekasan szolgáltál. Emberűl – vetettem közbe, tényleg csak a szótagszám miatt. De az mindig bizonytalan, hogy jól teszi-e ezt az ember.

     Este a Stúdió K-ban a Titánia című bemutató, Dömötör Tamás munkája. Azt gondoltam, köze lesz talán Bacsó Péter hasoncímű filmjéhez, de nem. Vagyis igen. Amikor az előadásban vázolódott az alaphelyzet, bólintottam magamban. Már csak azért is, mert gondoltam már erre, magunkra vonatkoztatva, hogy nagyon is kétséges, mit tudnánk meg arról és mikor, ha az ország vezetője elhalálozna.

     Nyers, éles, vicces, szatirikus politikai pamfletnek indult, aztán szerintem valahol tévútra ment, amikor vérdráma lett belőle. Közben a kit is játszó? Sipos György nekem most tetszett először nagyon. Azon tűnődtem hazafelé, hogy ha nem ebben a katonai közegben játszanák a darabot – a diktatúra egyik vezetői bunkerében, ahol ott állnak a Stúdió K kedvenc műanyag székei, nem először lépve színpadra (díszlet- és jelmeztervező nincsen feltüntetve) –, hanem a görög színház formáját és külsőségeit felidézve, akkor milyen flottul kötöttünk volna ki Klütaimnésztránál és Agamemnónnál. Így meg úgy mentem haza, mint aki pont azt látta, amit, pedig szeretne kicsit nagyobb távot fogni be a szemével.

     Hát ja, ha az ember premierről jön, legyen kicsit talányos naplóíró.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     Mindenképpen avval kell kezdenem, hogy akinek már reggel fájt a dereka, majd napközben a földön csúszott-mászott a málnásban, szerszámmal a kezében, és próbálta kigyomlálni a dzsungelt, annak egyáltalán nem való estére az Örkény Színház 3 óra 20 perces IV. Henrik I-II-je, hiába hogy sokkal kényelmesebbek a székek a korábbinál. Ezt azért kalkuláljuk bele a tetszésindexembe.

     Úgy találtam, hogy egyfelől sok trendi dolog van Mácsai Pál rendezésében – a minimáldíszlettől a zenekaron, a kivetített feliratokon, a reflektorokon, az esőkabátokon át a szerepösszevonásokig –, de néha, egy-egy jelenetben mégis úgy éreztem magam, mintha a nyolcvanas években ülnék egy Shakespeare-előadáson. Az volt a benyomásom, hogy a szereplők zömét talán kicsit megdermesztette a nagy történelmi dráma. (Miközben pontosan lehetett érteni, melyik az a 8-10 mondat, amivel kiszólnak, beszólnak nekünk.) Akadtak azért kivételek, pl. a szemtelenül eleven Polgár Csaba, vagy a helyét maximális odaadással és precizitással megbecsülő Kaszás Gergő m.v., valamint Pogány Judit, aki, ha már Sürge asszonyként (most Szaporánénak hívják) végre nőt játszhat, akkor pillanatok alatt megteremti a figura lágyságát, ölmelegét, ábrándoslelkűségét.

     Szívbéli reklamációs hajlam él bennem a szerepösszevonással kapcsolatban. Ha Csuja Imre (aki mintha kicsit lefogyott volna Falstaffhoz!) nem egy nagy főszerepet játszik el a darabban, hanem kettőt, akkor ez egyrészt megosztja az energiáit, másrészt a nézőknek sem ad lehetőséget arra, hogy az alakítását egynek és oszthatatlannak lássák. Nagy Zsolt Hercege dettó. Belőle, úgy érzem, a lazaság lett kiszívva.

     De azt most sem állítom, hogy biztosan igazam van.

vissza a lap tetejére

16. hétfő

     Radnai Annamari céhelnök kolléga tudhat valamit, amit én nem – gondoltam a dramaturgcéh hétvégi, Irodalom és színház, avagy irodalom-e még a dráma? című háromnapos konferenciája programjára nézve –: munkára bírni a szervezete tagságát. (Igaz, nekik pénz is jut erre-arra, szerencsére. Nekem meg a kritikusok jutottak, akik inkább csak kritizálnak.) A dramaturgok ezen a két és félnapos rendezvényen tartottak öt előadást, öt színdarab-felvezetőt és bemutattak öt felolvasószínházi produkciót. Szép munka. Tegnap tudtam odamenni, meghallgatni Faragó Zsuzsát Kárpáti Péter és Zsótér Sándor mozgásáról a szövegtől el és vissza, majd Dobák Líviát mint A Nyíregyháza utca felvezetőjét, majd megtekinteni Szilágyi EszterAnna darabjának felolvasószínházi előadását Mezei Kinga rendezésében. Igen, gondoltam magamban, Mezei Kinga olyan rendező, akinél jó kezekben lehet ez a különleges darab. Hozott színésznőket hozzá a Vajdaságból, Debrecenből, Pestről, és hát például Elor Emina nagyon olyan, hogy „nem hal meg az asztalnál”, hanem már az alakításkezdeménye is élményszerű.

     Háromszor ennyi színésznő kell ehhez a darabhoz, a kórusos megszólalások problematikusnak tűnnek, és meg kell valahogy találni a műben rejlő humor megjelenési formáját – ezekre jutottam magamban, mintha dolgom lenne A Nyíregyháza utca bemutatójának hogyanjával, de sok mással ellentétben, nincsen dolgom vele.

vissza a lap tetejére

17. kedd

     Engem soha életemben nem molesztáltak, nem zaklattak és nem bántalmaztak. Nem volt részem erőszakban, tettlegességben egyetlen partnerem vagy férfiismerősöm vagy ismeretlen részéről sem. Talán csak egyszerűen szerencsém volt, de ez a helyzet, le is kopogom. A legkellemetlenebb atrocitásként (avagy szimpla bunkóságként) arra emlékszem, amikor fiatal újságíró koromban egyszer interjút kellett készítenem egy filmrendezővel, aki alsógatyában fogadott a lakásán. Ez annyira megdermesztett, hogy szóvá tenni sem bírtam. Meglehetősen zavarban lévén nem is néztem sehová, gyorsan feltettem néhány kérdést, aztán a lehető legrövidebb időn belül távoztam. (Most megnéztem a cikkek között, meg is írtam aztán, meg is jelent aztán.) Ennyi, fél évszázad alatt. Ilyen is van.

     El akartam ezt mondani ma. Köszönöm a figyelmet.

vissza a lap tetejére

18. szerda

     Voltak megjelent cikkeim tegnap, ilyen, olyan.

     Az Olvasónapló rovatból:

     A múlt héten kaptam kölcsönbe és olvastam el Orosz Ildikó Marton László Összpróba – Múzsák és mesterek, avagy egy rendező emlékezései című könyvét.

     Kiírtam belőle egy jó történetet:

     Az 1930-as évek végén a Magyar Állami Operaház be akarta mutatni Bartók Csodálatos mandarinját. A balett librettóját eredetileg Lengyel Menyhért írta, és a jogok a Marton kiadóhoz tartoztak. Az Operaház igazgatója felkereste Böskét  [Marton László édesapjának unokatestvére], és közölte:

     Szeretnénk bemutatni a darabot, de Lengyel Menyhért neve nem szerepelhet a plakáton, mert zsidó. Meg tudná azért szerezni Lengyel Menyhért hozzájárulását?

     Böske írt egy levelet Lengyel Menyhértnek, és a korrektség kedvéért Bartók Bélának is. (…) Lengyel Menyhérttől valami ilyesféle választ kapott:

     „Drága Böske, nagyon örülök, hogy az Operaház bemutatja a Mandarint. Természetesen nem ragaszkodom ahhoz, hogy a nevemet feltüntetessék. Nekem már az is végtelen öröm, ha ez a remekmű megszólalhat és színpadra kerülhet. Szeretettel üdvözli Lengyel Menyhért.

     Bartóktól viszont a következő választ kapta:

     „Drága Böske! Megkaptam levelét. A magam részéről sohasem járulok hozzá, hogy a Mandarin Lengyel Menyhért nevének feltüntetése nélkül kerüljön színre. A mű sosem született volna meg Lengyel Menyhért zseniális írása nélkül. Nagyrabecsüléssel és szeretettel üdvözli Bartók Béla.”

     Mindez csak azért érdekes számomra, mert világosan mutatja, hogy ezek a nagy emberek egy nehéz korban is milyen kivételesen tudtak megnyilvánulni – írja Marton László.

     Én egyébként másként gondolom. Szerintem ez nem kivételes megnyilvánulás, hanem korrekt emberek teljesen normális válasza. Inkább hogy a világ állt a feje tetején.

     A világ most sincs jól. És erősen igényli korrekt emberek normális megnyilvánulásait.

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

     Dollár Papa Gyermekei: Az apáca. Premier a Trafóban, Ördög Tamás rendezésében. Manipuláció, erőszak, abúzus – pont. Az előadás utolsó harmadára ingerültséggé sűrűsödött az értetlenségem, hogy mit hoztak itt ki a Diderot-féle alapműből és az igen eltérő készségekkel rendelkező szereplőkből.

     Az Olvasónapló rovatból:

     Kolumnás cikk az ÉS-ben, „Nem tudom, mit kezdjek magammal” címmel, „Száz éve született Szabó Magda” alcímmel. Születésnapi, centenáriumi írás, Kiss Noémi a szerzője. Erős megütközést keltett bennem. Nem gondolom, hogy Szabó Magda a kortárs magyar irodalom legnagyobbjai közé tartozott vagy tartozik, és azt is elfogadom, ha valaki bírálja az írói életművét, s ezt szakmainak és/vagy meggyőzőnek ható érvek kíséretében teszi. De ilyesmibe ez a cikk nemigen bocsátkozik, viszont messze túlmegy rajta, amennyiben Szabó Magdát nemcsak íróként nem tartja sokra, de mint embert is meglehetősen negatívan véleményezi. Lekezelően, lesajnálóan, már-már megvetően.

     "Szabó Magda interjúiban sokkal több a gyávaság és a megfelelés, mint a szuverén élet, mesés, sőt gyermeteg életrajzi panelei és képei sosem változnak, valódiságuk viszont simán megkérdőjelezhető." Én például nem könnyen siklok át egy ilyen mondat felett, amely az első felében inszinuál, a másikban hazugsággal vádolja az ünnepeltet.

     Tartom szerencsénknek, hogy Kiss Noémi csak Király István naplóját olvasta el, Ortutay Gyuláét nem. Ellenkező esetben onnan is húzott volna vizes lepedőt Szabó Magdára, azt lefogadom.

.vissza a lap tetejére

20. péntek

     Majd biztos fogok tudni nyilatkozni, de most még csak nézem, figyelem dermedten, elhűlve az egészet. Minden szempontból borzalmas és a járulékos veszteségei is nagyok lesznek. Csak remélni tudom, hogy hosszabb távon pozitívumokat is hoz majd: bátorságot, tisztulást, öntudatot és fékeket. De az első és legfontosabb, amit mondani akarok: mélyen együttérzek azokkal az emberekkel, akiknek zaklatást, molesztálást kellett elszenvedniük, és szolidaritást vállalok velük.

    Van a céh kasszájában egy összeg, a Papp Timi Alap (PTA), amit elkötelezett kollégánk arra ajánlott fel, hogy a benzinköltséget fedezzük belőle olyan esetekben, amikor több kritikus egy autóval vidéki színházba utazik több előadást megnézni, és van közöttük gyerekelőadás. Ennek keretében jártunk tegnap Kecskeméten a Katona József Színházban. Délután Gimesi Dóra Hessmeséje ment Kuthy Ágnes rendezésében. Bemutatták ezt a darabot tavaly Debrecenben, szerettem volna megnézni, de nem jött össze. Így aztán most látom, hogy ez megint egy szép, szomorú mese Gimesi Dórától. Ő a gyerekszínház-irodalom boldogtalanságfelelőse, ugyanakkor mindig megcsillantja a szépséget is, ami bármiből fakadhat, akár a boldogtalanságból is. Egy picit alulkorosnak találtam a tegnapi előadás közönségét, a telt háznyi apróságot abban a szépséges nagyszínházban. Lehet, hogy a szerelem ébredése, elmúlása vagy az emlékek fontossága nem olyan témák, ameddig kiterjed a horizontjuk. De egyrészt mit tudom én, másrészt jól viselkedtek.

    Este A képzelt beteg Rusznyák Gábor rendezésében. Nem gondoltam én ezt igazán végig. Mármint hogy ez a Mohácsi testvérek verziója, amit egyszer már láttam Pécsen, majd láttam az Örkény Színházban, úgyhogy körülbelül 45-50. alkalommal hallgattam végig …a halál itt állt, … ott állt…, a kezén…, a kezén állt? poénsorokat, és hát nem mondhatnám, hogy élveztem.

     Voltak azért a rizsán túl, mellett jó színészek, kompakt kis alakítások is az előadásban.

vissza a lap tetejére

21. szombat

     A diót az Ördögi Találmányi Hivatalban szabadalmaztatták, abban biztos vagyok. A földről kell szedegetni a termést, aztán törni, merőben szaporátlanul. De ez még semmi, ráadásnak ott vannak a levelei, amiket össze kell söpörni és bezsákolni, mert ha lent marad, tönkreteszi a füvet, mivel csersav van benne meg valami növekedésgátló. Komposztálni sem egyszerű, úgyhogy jobbára ez a lehetőség marad: összecsomagolni a leveleit (és postára adni), amik hullanak és hullanak, sosem fogynak el.

     Én egyébként egyáltalán nem eszem diót, nem szeretem. De legalább az ismerősök örülnek neki, baráti barterekben játszik, mindig másoknak pucolom, szeretettel. Igaz, kedves kérjem szívesen eszik diós tésztát, baráti baracklekvárral, mint a pispek. (A pispek nagymamai tanítás, esetében.)

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

     Vidéki színházi hétvége, első szakasz: Szombathely. Jó ilyenkor autózni, amikor a fák-bokrok ezernyi színben pompáznak, és tudni lehet, hogy ami levelek leesnek, azokat nem nekünk kell összeszednünk.

     Délután Mihail Ugarov Oblom-off című darabját láttuk Valló Péter rendezésében. Goncsarov Oblomovjának kortárs orosz szerző általi feldolgozása ez, egyéni verzió, ami bizonyára azért dörömbölt nagyon határozottam a színház ajtaján, mert van a társulatnak egy Bajomi Nagy Györgye, akinél ideálisabbat erre a szerepre elképzelni sem lehet. Bajomi unikális színész, akinek az alkatához, a termetéhez az utóbbi 10-15 évben felnőtt a… nem, nem ez a helyes kifejezés, nem tudom, mi a helyes kifejezés (majd igyekszem megkeresni az írandó kritikában), mindenesetre mély és gazdag lett a színészete. Az előadás második részét hanyatlónak éreztem, az kicsit el is veszített. Viszont igazi felfedezés volt számomra az Olgát játszó Józsa Bettina e.h., akit nemcsak mint jelenséget találtam lenyűgözőnek – a tüllös-flitteres rózsaszín estélyijében –, hanem a színésznői lényét, a rebbenékenységét, a megoldásait láttam Balsai Móni-finomságúnak.

     Este A Grönholm-módszer, tavalyi bemutató, Nagy Cili rendezése. Az benne a jó kitalálás, hogy Jordán Tamás igazgatói irodájában adják elő, annak előterében állították fel a 40 fős nézőteret. A színészek az üvegfal mögött, mikroporttal játszanak, és kicsit olyan, mintha mi magunk lennének a HR-stáb, a szakértők, a személyzetisek, a pszichológusok, akik lesik és elbírálják (magukban) az állásra pályázók kvalitását és teljesítményét az interjún. Szombat esti színházi kaland. Élményszerű a közönségnek.

vissza a lap tetejére

23. hétfő

     A sárvári várban elképzeltem III. Nádasdy Ferenc országbírót háromszázvalahány évvel ezelőtt, amint ül otthon, barokkos fotelban, egyik lábát átvetve a másikon, a fejét felszegve, és nézi hosszan a plafont. De nem unatkozva nézi, hiszen maga festette (festettette) fel a mennyezetre nagyapja, a törökverő II. Nádasdy Ferenc csatajelenetét. Érdekes passzió.

     De a legjobban nekem ez a tehenke alakú ezüst kannácska tetszett: a fogai közt szűri ki a tejszínt.

     Celldömölkre tartottunk, ahol a Soltis Lajos Színház működik, amelyben még sosem jártam, és ahová szívélyesen invitáltak.  (Előadásukat már jó néhányat láttam Pesten.) Eredetileg mozi volt az épület, aztán le akarták dózerolni, hogy áruház legyen a helyén, aztán megmenekült, aztán mostanra csinos, színes kis színházikó, odabent otthonos, családias előtér és felszedett nézőtér, tehát teljes variabilitás az előadáshoz. (Volt is, hogy fogtuk és vittük a székünket.) A Szentivánéji álomot adták Nagy Péter István e.h. rendezésében, ami jelzi is, hogyan szövődnek össze a szálak, az amatőr, műkedvelő színjátszás tehetsége és ambíciója miként visz a profizmus felé. Horváth Csaba osztályába jár a fiatalember, aki itt nőtt fel a celldömölki Soltis Lajos Színházban, ahová ideszoknak a helyi fiatalok, jönnek bármit csinálni, aztán játszani, aztán hozzák az egyik testvérüket, aztán a másik testvérüket, és aztán van aki athéni mesterember színházcsinálóként debütál Shakespeare-ben.

      Mindenesetre átüt az előadáson a játéköröm, a felszabadultság, és az a közös érzés játszók és nézők között, hogy ez a dolog az övék, boldogan és maradéktalanul az övék. A Soltis Lajos Színház a maga nemében kivétel a nagy büdös életben, és erről nekem helyben meg kellett győződnöm.

      Ha konkrét pozitívumot is kell mondanom: az első rész vége. A Titánia – szamár nászt ritkán láttam nagyszabású fináléként működni. Most megvolt. A jelenet egyszerre teremtette meg a színházi csodát és a csoda önironikus leleplezését.     

vissza a lap tetejére

24. kedd

     A saját szavaim nincsenek meg. Ez egy önkényesen kiragadott részlet Kántor Péterből:

     De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged,

     persze semmi sem tart örökké, ahogy másfelől meg

     nincs új a nap alatt, igen-igen, ősz van,

     mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni, muszáj

     megindulni, ha csak egy kicsiny lépést is tenni előre,

     nem csak várni, kivárni, amíg el nem érjük a gödör legalját

vissza a lap tetejére

25. szerda

     Tarján Tamás temetésére mentünk többen, kollégák, Gödöllőre. (Vittünk sírcsokrot. Kedves férjem virágosa egyre kifinomultabban csinálja a sírcsokrot, de nem szeretném, ha tovább tökéletesítené.) Sokan voltak, a gödöllői temető ravatalozója kicsinek is bizonyult, de kintről is lehetett hallani mindent. Az egyházi szertartás keretében egykori tanára a piarista gimnáziumban, Jelenits István búcsúztatta. Aztán Kenyeres Zoltán tanár úr beszélt, majd a gyászoló testvér. Mit mondhatnék erről. Eszembe jutott Tamás életrajzáról, hogy hiányzik belőle a Jászai Mari-díj, amire a Jászai Mari díj-bizottság a céhünk jelölése nyomán felterjesztette 2012-ben. Az volt az utolsó esztendő, amikor még benne voltunk a testületben, Ascher, HDG és én. Már akkor Balázs Péter évek óta gyűjtötte a szolnoki díjazottjait, de Tarján Tamás még átment a bizottságon. Feljebb nyúltak hozzá a listához, azt is tudom, ki kapta meg helyette.

     Este a Kolibri Színházban A visszatérő premierje, amelyet a színház 25. születésnapja alkalmából készítettek a társulat alapító színésztagjai Czukor Balázzsal. (Istenem, hogy megöregedtünk… – gondoltam a tapsnál.) Czukor Balázs – akiben én komoly színházcsinálói potenciált látok – harmadszor rendez itt. Jött az AlkalMátén kiérlelt gyakorlattal, kíváncsian, empatikusan nyilván, és bizonyára a színészekben is megvolt az odaadás szándéka és a személyesség vágya. Ám ahová eljutottak, az tulajdonképpen csak a dolog eleje. A szereplők élettörténetei mindenfélék: szépek, igazak, drámaiak, kedvesek, szomorúak, meghatóak. De lent maradtak. Színházzá szublimálni csak néhány pillanat erejéig sikerült. Például az egyébként is figyelemreméltó Kormos Gyula gyerekkori fényképénél. Vagy Török Ági és Szívós Károly némelyik vonatos jelenetében. 

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

     A Budapest Noir alapjául szolgáló regényt nem olvastam, így abból nincs mit számon kérnem a mozin, amit tegnap láttam. Korrekt, profi zsánerfilmnek találtam Gárdos Éva munkáját. A Pater Sparrow tervezte látványvilág szerezte nekem a legtöbb gyönyörűséget, az 1936-os Budapest világának minuciózus megteremtése. A kockakövek, a cégtáblák, a villamos és a kismetró, a házbelsők, Kulka modern villája, a briós és a boroskancsó, a kávéház és a szerkesztőség, a kalapok meg a vízhullámos frizurák, és Tenki Réka különleges, filmre termett arcának esendőségeként a kis girbegurba alsó fogsora.

     Este megragadtam az alkalmat a Veres1 Színházat látni Pesten: a Szép jó estét, Mr. Green! című előadásukat adták a Belvárosi Színházban. Helyenként melodrámába hajló, jól működő bulvárdarab Székhelyi József és Pál Tamás szereplésével. Székhelyi fölényesen mindent tud, ami kellhet itt, és mindent akar is, amit tud. Az előadásban igénybe vett színészi eszközök aránytalanul használódnak el, de rokonszenves, ahogyan Pál Tamás a rá maradt 10 százalékot alkalmazza.

     Éreztem az előadás sikerességén túl azt is, hogy van, lehet haszna. A második rész elején a felek párbeszéde – nem tudom, miért nem árulom el a problematikát, de most már nem – pont olyan kérdéseket és válaszokat hoz elő, amik lényegiek és életszerűek. Ha értetlen és/vagy idegenkedő nézők képesek ezeket meghallani (kisvárosban vagy Pesten), talán meg tudnak érteni és átérezni fontos dolgokat. Mire való a színház, ha nem erre?

     Az én kedvemért azok a pillanatok voltak, amikor a dolog az abszurdot súrolta. Néha ugyanis úgy nézett ki, mintha a pozitív végkifejlet felé haladó darab fejlődőképes idős főszereplője a sok értelmes eszmecsere után voltaképp még mindig pont ugyanúgy gondolkodna, mint a legelején.

vissza a lap tetejére

27. péntek

     Miskolc. A Minden egér szereti a sajtót sajtot című eladással kezdtünk, Papp Timi Alap-ista kritikusok. Meglepődtem, mert én szinte el is szoktam már az ilyen gyerekelőadástól, ami nem akar semmit, csak édeskedik és harsánykodik, és nagy szemeket mereszt, és az egereket játszó színészeket tányérantenna-szerű egérfülekben és rálépésveszélyes egérfarokkal szaladgáltatja.

     A miskolci egy olyan színház, ahol egyetlen estén két nagyszabású, sokszereplős, hosszú, komoly igényű klasszikus megy: a nagyszínpadon a Bűn és bűnhődés Szabó Máté rendezésében, a Játékszínben pedig A kaukázusi krétakör Szőcs Artur rendezésében. Mivel a Dosztojevszkij olyan hosszú, hogy 6-kor kezdődik, ezért én meg is néztem belőle 55 percet, mielőtt a Krétakörünk kezdődött volna. Amit láttam, jó benyomást tett rám, a Khell Csörsz tervezte hatalmas, szikár díszletfalakból kialakított változatos, erős atmoszférájú terek, a zene, a kórus, a muzsikusok hátul, a színészek.

     A Krétakör tere szintén meghatározóan markánsan lett kitalálva (Kovács Dániel által) – autógumikból fal, hegy, ház, lázadás, háború, menedék, függőhíd, ágy, asztal, hordó, autógumiból minden. Láng Annamária játssza Grusét, Simon Zoltán a katonát – hogy belém hasított közben, Pálmai Anna és Mészáros Béla újratalálkozása a pataknál a Kamrában, annak erős emléke! –, Harsányi Attila Acdakot. Szép, érzelmileg telített előadás a miskolci is. Kiemelném az éneklő ismeretlen katonát, Varga Andreát, a nyílt tekintetét, a hihetetlen koncentrációját, a folyamatos, feszes jelenlétét több mint három órán át a színen.

     Ha már ott voltunk seregestül, Kritikus Órát kért a színház, Papp Timi moderálta, együtt töltöttünk előadás után az alkotókkal és a maradó 18-20 nézővel egy értelmesnek tetsző szűk órát, amit végül megkoronáztak a Slam Poetry Miskolc tagjai.

     Én meg rájöttem, hogy jobban tenném, ha nem hagynám el éjjel Miskolcot, mert akkor megnézhetem ma az Ahogy tetsziket, amire gábormiklósdíjilag úgyis el kellene jönnöm. Tehát váratlanul itt maradtam. A színháziak nagyon kedvesek, nemcsak szobát kaptam éjszakára, de még kölcsön-hálóinget és kölcsön-telefontöltőt is.

vissza a lap tetejére

28. szombat

    

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

     Mondjuk az vicces, hogy a miskolci Ahogy tetszikben és a Nemzeti Színház Bánk bánjában is szerepel kellékként egy Élet ÉS Irodalom. Csak az előbbiben az újság fejlécén a szokott betűkkel az állt, hogy Nemzeti Élet ÉS Nemzeti Irodalom. Akad egyébként másik egyezés is a két produkció között: a mohácsizmus. Mert nemcsak Rusznyák Gábor használja a tömegjelenetben a Mohácsik dialógustechnikáját, hanem Vidnyánszky Attila is, amikor a bánok nevezgetik egymást: – Mikhál! – Simon! – Miska! – Petúr! – Mikhál!

     De ha már tegnap nem tudtam írni (vö. ősz, Dunakanyar, főleg falevelek), akkor most lecsúsztatok, és maradok mára a miskolci Ahogy tetsziknél, aminek körültekintően „Ahogytetszik” a címe. Bírtam ezt az előadást. Nem tudom, hol játszódik, vállalati üdülőben, idegszanatóriumban vagy menekülttáborban. De magán visel két ritka erényt: az egyik a gazdaságosan, pontosan, optimálisan kidolgozott mohácsiság a színpadon lévő sok szereplő jelenlétében és összeszövegezésében. A másik pedig az a… minek is nevezzem, talán így: létszínházi közérzet, ami azt sugallja, hogy a színpadon lévő hősök/színészek úgy vannak itt együtt, egyszerűen „vanva”, mint a legtermészetesebb levés. Történetesen pont Vidnyánszky beregszászi társulata tudta azt nagyon annak idején, ezt az idillinek ható közös létezést a színpadon, a drámában.

     Mészöly Anna e. h. játssza Rosalindát. Láttam már őt figyelemreméltónak, bizonnyal tehetséges, de talán túl korán bízták rá ezt a gazdag, sokszínű, rétegelt szerepet, vagy nem kapott elég segítséget hozzá. (Az más kérdés, személyes ízlésé, hogy én jobb’ szeretem, ha Rosalindát álruhában nem a feje teszi fiússá, hanem a játéka /Lovas Rozi, Lovas Rozi! – kiáltok utána./) Simon Zoltánból Orlando szerepe többet engedett át (érzésben, bájban, kajlaságban, dacban, hévben, kétségben, lendületben), mint előző este a Krétakörben Szimon Csacsava. Ott inkább csak a fegyelmezett katona látszott, főleg hogy a döntő első megjelenésekor napszemüveges TEK-es kapuszolgálatnak mutatkozott a Kormányzó udvarában.

     Görög László Jacques-alakítása különösen imponáló (vajon mit jegyzetel annyit, mit jelent ez, jelent vajon?), és mind a többiek igen szépen, jólesően dolgoztak.

vissza a lap tetejére

30. hétfő

          Ja igen, ez volt a miskolci Kritikus óra.

     Szóval a Nemzeti Színház Bánk bánja a maga titokzatos életével. Bemutatták szeptemberben, és amikor felkerült a honlapra az októberi meg a novemberi egy-egy előadása, azonnal minden jegy elkelt állt mellette, a sajtós szakmai jegy mailfelelőse pedig még csak ígérni sem tudott semmit, hónapokra előre. Úgyhogy rém büszke pótszékjegy-tulajdonosként tettem be a lábam a Gobbi Hilda Színpad 140 férőhelyesre szűkített nézőterére szombat este.

     Vidnyánszky Attila négy éve vezérigazgatja a Nemzetit. Ez idő alatt rendezett ott kb. 16 produkciót. Ez a Bánk bán az első, amit én személy szerint igazán érdekesnek és kirívóan formátumosnak találok. Tele van szóval, tettel, ötlettel, zenével – felteszem, az operaváltozatban kicsit zavaró lehet a rendező számára, hogy ott nem ő választja hozzá a zenét –, folytatva a felsorolást: tele érzelemmel, szenvedéllyel, áradással, itt-ott hasogatott kulisszákkal. Gondolat is sok van benne, és ezek nagy vonalakban alighanem rendszert is alkotnak – állítólag maga a migránsuralom lett megmutatva itt, és gyanús is Ottó meráni herceg, aki ezúttal nemcsak magáévá teszi a magyar nagyúr feleségét, hanem meg is öli nekünk s.k. a takarásban –, no de mennyi mindent elmond ez a darab és az interpretációja a hatalmon lévők elveiről és gyakorlatáról is! Eresszük el a hajamat; arról, amit játszottak, lesz saját olvasatom, nézetem, értelmezésem színikritika formájában.

     Bocsárdi Lászlóval találkoztam ott. Azt azért szívesen kihallgattam volna, mit mondott ő utána egykori Bánkjának, Mátray Lászlónak erről az előadásról.

vissza a lap tetejére

31. kedd

     Nem mesélek Mészáros Márta Aurora Borealis című filmjéről, mert az a jó, ha nem tud róla semmit, aki megnézi. (Így módjában áll esetleg saját fejűleg kitalálni előre a fordulatokat.) Annyit mondok, hogy néhány közhelyes és szépelgő jelenetet leszámítva nekem ez a mozi megfelelt. És volt két szeretetteljes mosolyom az alkotók felé. Egyrészt mert a fiatal Törőcsik Marit Törőcsik Franciska játssza minden szempontból adekvát módon. Másrészt amikor be kellett jönni egy rövid jelenet erejéig két orosz katonanőnek, akkor ehhez orosz anyanyelvű magyar színésznőket vettek igénybe Szűcs Nelli és Fekete Linda személyében.

     Este a Belvárosi Színházban Love love love, kortárs brit darab Réthly Attila rendezésében. Nem egészen erre számítottam. Nyilván a Beatles említése miatt, meg talán Gubik Petra szereplése alapján is azt hittem, hogy énekelni fognak. (De ez itt nem reklamáció. Sőt.) Egy pár, egy család; betekintés 1967-ben, aztán a nyolcvanas években, aztán a 2010-es évek elején. Amikor egy-egy ilyen nem különösebben acélos, mondjuk kicsit acéltalan darabról olvasom, hogy díjat nyert Nagy-Britanniában, mindig megsajnálom az angolokat: talán nincs nekik Spirójuk, Háyuk… Másrészt viszont kétségkívül gondolatébresztő a művel való találkozás. Az ember utána számot vet avval, hogy talán nem mindenki való szülőnek (és/vagy gyereknek), és meglatolgatja, hogy ő maga vajon melyik kategóriába tartozik.

     Schruff Milán, Péter Kata, Gubik Petra, Dékány Barnabás. Dékány Barnabást határozottan megvettem: pontosan körvonalazott, szabatos, lendületes az alakítása. Az előadás talpköve Péter Kata. Sokáig nem jöttem rá, kire emlékezett, de amikor az utolsó jelenetre bejött szép ősz parókában, azonnal tudtam. Almási Éva. Ez énnálam dicséret felsőfokon. Péter Kata halvány affektáltságot is igénybe vevő játékában ez a figura a nőiességnek, a vonzerőnek, az önzésnek, a fejlődésképtelenségnek, a természetes rafinériának, az életösztönnek, az érzékiségnek és az érzéketlenségnek különös, hatásos elegye. Szép munka.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra