|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2017. május
Várjával van gond, ettől akadozik a naplóellátás. Esetlegesen pótolok majd színházakat. Felhívott tegnap egy színész, akivel soha életemben nem találkoztam. Azt mondta, ő már elég idős ahhoz, hogy mindegy legyen, megteszi-e ezt a szokatlan lépést vagy sem, egy kritikushoz fordulni. Meg akarja köszönni, amit írtam róla évtizedekkel ezelőtt egy előadás kapcsán. Aztán elmondta, miért volt az fontos neki. Ezért hívott fel? – kérdeztem végül, amire kicsit talán hökkenten válaszolta, hogy igen. Ez csodálatos! – állapítottam meg. Utánanéztem aztán, kikerestem az írást. Csak a szerzőre (rám) emlékszik jól, az előadásra és az orgánumra, ahol a cikkem megjelent, arra nem, de ez tök mindegy. A helyzetre emlékszik, amiben a róla szóló néhány soromnak jelentősége volt, és a körülményekre, amelyekről én persze sem akkor, sem azóta nem tudtam, de amiktől a véleményem határozottan számított. Igazán ritkán fordul elő ilyesmi a praxisomban. Olyan öt- vagy tízévenként. De mivel egyszer-egyszer mégiscsak előfordul, innen tudom, hogy nemcsak azt jegyzik meg a színészek, ha az ember rosszat ír róluk, hanem néha azt is, amikor jót. Mail jött tegnap egy színésztől, aki az ünnepi estjére hív, mivel írtam egyszer valamit, amire jó szívvel emlékszik. Kifejezetten rendes a sorstól, hogy akkor küld ilyen visszajelzéseket, amikor rosszul állnak a dolgaim. Egyrészt állástalanság és keresettelenség, másrészt a közszakmai közmunkásságomat kudarcok és csalódások övezik. (Ami a pályázati sikertelenséget illeti, gondoltam, írhatnék levelet Sor. Györ-nek, adjon a kritikuscéhnek 7,2 milliót, szívesen megbélyegeztetnénk magunkat!) A MITEM-mel abbamaradtam itt, és már nem is korrigálom, mivel közben beesett egy cikkmegbízás rá. A Nemzetiben voltam tegnap (sőt tegnapelőtt is, akkor a debreceni Az ajtón, amiről majd máskor), A miniszter feleségét nézni meg. Szünetben arra gondol az ember, hogy a második rész majd talán jobb lesz, de onnan is csak lefelé megy. Közel háromórás vergődés esetlen színpadszerkezetben. Varga József a miniszter, Udvaros Dorottya a felesége. Semmi koherenciája nincs az előadás eleji és végi asszonyfigurának. Úgy érzem, kétségbeesettség lehet amögött, amennyit a színésznő rikácsol. Árkosi Árpád rendezte, az idei POSZT egyik válogatója. Hogy rendezett is és válogatott is a Nemzetiben meg Debrecenben, ezt én kifogásoltam a POSZT Szakmai Tanácsában. Nincs kétségem Árkosi Árpád tisztessége és elfogulatlansága felől, mégsem szabad ilyen helyzetbe hozni senkit. A beválogatott nemzetis és debreceni előadásokat sem támadom (a debreceni Jadviga párnáját láttam dévédén, akartuk is a Városmajori Szemlére, de technikailag nem volt megoldható), mégsem tartom helyénvalónak, hogy válogató olyan színházakból válogat, amelyekben rendezett a válogatás idején. A Szakmai Tanácsot viszont csak az a probléma foglalkoztatta ennek kapcsán, hogy mi lesz így Árkosi Árpád idei rendezéseivel, amik nem kerülhetnek be a versenyprogramba. Arra jutottak, hogy a jövő évi POSZT válogatói majd beválogathatják. Meg is próbáltam most elképzelni, amint Térey és Regős János válogatók ölre mennek egymással azért, hogy A miniszter felesége ott legyen a 2018-as POSZT-on. Megpróbáltam, nem sikerült. Nem könnyű a Maladype tegnapi Három nővér-előadásáról mesélnem. Szokásom szerint rögtön leültem az ajtóhoz legközelebbi, szélső helyre. Aztán amikor a színpadot elfedő fekete függönyt az előadás kezdéseként széthúzták, akkor a függöny nem ment ki egészen szélre, hanem kicsit elakadt, és kb. egy méteres szakaszra elnyúlt. Ez számomra azt jelentette, hogy a statikus képi alakzatban elhelyezett három nővérből csak egyet láttam. Vártam egy darabig, hátha változik a helyzet, de egyértelmű volt, hogy ez így fog maradni. Úgyhogy cselekvésre szántam el magam. Valószínűleg onnan vettem a bátorságot, hogy a rendező házigazda Balázs Zoltán nagyon barátságosan fogadta a közönséget, vizet hozott, biztatott bennünket az otthonosságra. Az első jelenet során körülnéztem, átülhetnék-e máshová, de zsúfolásig tele volt a szoba. Úgyhogy lekúsztam a székemről előre, hogy kicsit odébb húzzam a függönyt. És akkor szépen, lágyan, szakaszosan leomlott elém az egész függöny. Én is leomlottam a székemre, lábam előtt elterült a corpus delicti. Láttam, hogy a belseje színes és mintás, ez rossz érzéssel töltött el: bizonyára lesz funkciója. Az egész első rész alatt végig frászban voltam, hogy mikor játszik majd a függöny, és hogyan tudnék én beugrani helyette. Csak a felvonás végén nyúltak hozzá a színészek, és mintha a rőzsehordó nő rőzséjévé szedegették volna össze. Ugyanis Balázs Zoltán azt találta ki, hogy a Három nővéren festészeti korszakokat visz végig képileg. Első hallásra ez jól hangzik. Aztán „pillanatnyilag jó ötletnek tűnt” ideának bizonyult. Nyilván nem mindenki ismer fel minden festményt, de mindenki felismer valamit, és örül neki. Sok szellemes ötlet színesíti a produkciót (előzmények: Stílusgyakorlatok és Dada Cabaret), de az alapélmény az, hogy színészek küzdenek a (díszlet)elemekkel és a gyorsöltözésekkel. Képeket, pózokat, beállításokat játszanak el – a szerepek és a darab helyett. Lehet, hogy az előadás elejét én vágtam agyon – irgalom atyja, ne hagyj el –, viszont a végén Csehov vágott vissza. Ott állt a három nővér kombinéban (jelmez: Benedek Mari persze, szép feladat) egy üvegfal mögött. Natasa rajzolni készült az üvegre, talán Banksyt. De nem fogott a toll. Mit volt mit tenni, Szilágyi Ágota, Huszárik Kata és Fátyol Kamilla elmondták a darab utolsó mondatait festmény nélkül, szépen, erősen. A franciás francia színházakban nagy divat lehet ez most – gondoltam a Házassági leckék középhaladóknak Puskás Tamás rendezte sikeres előadásán a Centrál Színházban. Mármint ez a becsapós megcsalásosdi, amikor bizonytalanságban hagyják a nézőt, hogy mi volt, mi nem. A Rózsavölgyiben futó Mesterhármas ugyanebben utazik. (Az Illúziók is, csak az nem francia, de lehetne.) Engem az ilyesmi mérsékelten szórakoztat. Például amit Stohl András figurája (és Stohl András mint színész) csinál ebben, arról azt gondolom, hogy csak bulvárszínházként működik, egyébként nem. Vagyis nemcsak ezt a „megcsalja a feleségét a legjobb barátja feleségével” bonyodalmat nem tudom realitásként elképzelni, de azt sem, hogy bármely nő, legyen akár a felesége, akár a szeretője, elviselne és tolerálna egy ilyen férfit, mint amilyet Stohl András ad. Színészileg virulensen, energikusan, hatásosan, poénosan, mindent a végsőkig kijátszva, a maga részéről semmilyen titokzatossággal nem bíbelődve az alakítás körül. Soknak találtam, színpadiasnak, valóságtalannak ezt az alakot. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy mégis van ebben a mentalitásban és vehemenciában valami ismerős. Hiszen ez a pasas pontosan azt teszi, amit "sikeres" politikusaink szoktak, a kormányprogramot kimerítő kormánypropaganda jegyében. Csinálnak valami galádságot, majd rettenetes erkölcsi felháborodás közepette megvádolnak másokat avval a galádsággal, amit ők maguk találtak ki és hajtottak végre. A vígjátékot író Florian Zeller voltaképp erre a mintára fűzte fel Stohl figurájának szólamait. Beláttam tehát, hogy egy szavam sem lehet a darab és a főszereplő életidegenségére. Ha a politikában megvan ez, miért ne vinnék át a magánéletre is. Az ember óhatatlanul gyűjti az ellenpéldákat. Nádas Péter szüleinek házassága, kapcsolata, szerelme. (E-könyv, 47%-nál tartok.) Az sem olyan, mint a francia színdarabok hőseié. Volt ez, az anyagiaktól beláthatatlan időre megszabadult Spiriben. Meg korábban ez. Tegnap nagy nyüzsgés a Centrál Színház előcsarnokában, sok elegáns ember – megfigyeltem már, a Centrál nézői felöltöznek –, zömük Nem félünk a farkastólt néz, kisebb részük felmegy a padlásra, ahol Szalai Kriszta Maradjunk annyiban című estje szerepel műsoron. Vörös csitriszínésznőből pár perc alatt átmaszkírozza magát szürke szájú hajléktalanná és előadja nekünk Lakatosné Jutka életét. Kell ehhez a különös kalandhoz ennek a színésznőnek a nyitottsága, kíváncsisága, érzékenysége. Fogta magát, kiment az utcára, öt napra megpróbálta a hajléktalanságot, hogy tudja, miről beszél. Kell ehhez ez a feltűnően intelligens asszony is, Lakatosné Jutka, aki az előadás után felmegy a színpadra, kérdezni lehet tőle, és ő pontosan, megfontoltan válaszol, érzékletesen beszél. És kell a közönség is, amely hibátlanul fog minden kis rezgést, és amikor eljön az ideje, őszintén, tapintatosan és lényeglátóan nyilvánul meg. (Az a legfeljebb 10-12 éves fiú is, aki előttem ült a szüleivel. Anyukája könnybe lábadt szemmel nézte, amint jelentkezik és kérdést tesz fel a gyerek.) Nem félek használni nagy szavakat, kivételes pillanatok ezek, amikor a színház ilyen tud lenni. Nemcsak az, hogy ad hoc módon összekerült emberek közösségét teremti meg, akik együtt néznek, gondolnak és éreznek. Hanem mert minden egyes néző úgy megy haza erről az estről – lefogadom –, hogy már másnap reggeltől jobb akar lenni, mint amilyen. Empatikusabb, segítőkészebb, elszántabb, tevékenyebb. A színház mint műfaj legjobb formája ez, kegyelmi állapot. Nem mindig tudok mit írni. Néha akkor sem, ha voltam színházban. Tegnap például a Radnótiban A játékos premierjén. Fehér Balázs Benő rendezte. Ez már a többedik munkája, ami kicsit idegen nekem. A főszereplő Vilmányi Benettről lehetne pedig írni, mert az különösen érdekes, ahogy a beszédmodora kettéválik, és aztán a kétféleség közeledik-távolodik egymáshoz-tól. Van a szerepben egy mai, laza, természetes, elnagyolt, picit nyaffancs intonációja, amivel a játékot elkezdi. Azután finoman átváltozik jól érthető, pontos, tiszta színpadi beszéddé a szövegmondása. És hát Csomós Marit nem hagyhatom szó nélkül, mint szenvedélyben és humorban gazdag nagymamát, ananászmintás sárga klepetusban. És még Rusznák Andrást is megemlítem. A Radnótiban most láttam a leghiggadtabbnak, legmeggyőzőbbnek, legtartásosabbnak. Jutott eszembe még az előző színházi estéről, amit a Hit,remény, szeretet műsorfüzetében olvastam Ödön von Horváthtól: A művészeti formák közül a színház az, amelyik a legerőteljesebben fantáziál a közönség helyett és köztudott, hogy a fantáziálás levezeti az aszociális késztetéseket. Na most a színház átveszi a nézőtől ezt a fantáziakésztetést, helyette fantáziál, és ugyanakkor maga a néző is átéli ennek a fantáziálásnak a produktumait. Együtt él vele, ami elsősorban azt jelenti, hogy ő maga követi el mindazt a nemes és aljas tettet, ami a színpadon végbemegy – aztán úgy hagyja el a színházat, mint egy kisangyal, vagy éppen mint egy gyilkos, rabló vagy házasságtörő. Ezt az állapotot nevezzük emelkedettségnek. Szoktam ilyesmin gondolkodni, amikor nem olyasmivel vagyok elfoglalva, mint most. Voltam tegnap a POSZT sajtótájékoztatóján, ahol számos rangos vendég ült az asztalnál és beszélt. Meghallgattam, hogy a POSZT Szakmai Tanácsadó Testülete nagyszerűen működött, a versenyszabályzat megalkotásával kiváló munkát végzett, amit folytat a jövőben is. Valamint hogy az idei POSZT, a tavalyi tapasztalatokból is tanulva, csodálatos lesz. Ennek egyébként valóban van esélye és én drukkolok is, hogy így legyen. Ami a szakmai tanácsot és tevékenységének eredményeit illeti, arról különvéleményem van, valamint meg kell mondanom, hogy egy hete nem vagyok tagja a testületnek, elköszöntem. Olyan sok előadást láttam tegnap, hogy be sem tudok számolni egyszerre mindről. Az Ódryn a végzős bábszínésznövendékek egymás után mutatták be az egyszemélyes produkciójukat, abból négyet tudtam megnézni. Markó-Valentyik Annától az Izeg-mozog!-ot, Főglein Fruzsinától a Pulcinella és a varázskutat, Horváth Márktól A pilóta, aki elrepültet és Horváth Alexandrától az Amáliát. Igen jó benyomást tettek rám a hallgatók. Azon túl, hogy érződik a felkészültségük és az ambíciójuk, mindegyikük előállt valami poétikus leleménnyel, ami finoman megemelte, felsőbb régióba vitte a vállalkozásukat. Ahogy a csecsemőszínházi előadást csináló Markó-Valentyik Anna az első tíz percben egy nejlon esőkabátból előbújt és újszülöttként ismerkedett saját magával, az olyan csoda volt, hogy akkor is elakadt volna a szavam tőle, ha nem némán ülök a nézőtéren. Ez addig tartott, amíg a kezébe nem került az első, tárgyi értelemben vett tárgy (zokni). Onnantól kezdve a játék a játék felé vett irányt, de abban is szellemesnek és buzgónak mutatkozott. Például előzőleg precízen berendezett hozzá egy nagy dobozt ezernyi csetresszel. Főglein Fruzsina a hagyományos vásári bábjáték műfaját művelte perfekten, ügyesen, picit elvarázsolva. Mondjuk ehhez én nem vagyok nagyon jó alany, mert a Vitéz László, Petruska, Pulcinella stb. hősök ütős-verős sztorijain általában megütközöm. Ez esetben is azt láttam, hogy Pulcinella rablógyilkosságot hajtott végre. Megölt egy csúf, felszarvazott embert a ládájáért, majd amikor előkerült az áldozat kis rokona, őt is elintézte, akár egy fiók-Raszkolnyikov. De ez az én értelmezésem nem von le semmit a pici, törékeny színésznő teljesítményéből. Horváth Márk férfias fáradozások közepette eljátszotta A kis herceg Pilótáját a sivatagban, tikkadtan, hallucinálva, a repülőgépet szerelve. A faládáiból előkerülő bábok formájában találkozott a történet minden szereplőjével, a királytól a lámpagyújtogatón át a rókáig és tovább, egyedül a kis herceggel nem. Horváth Alexandra klasszikus mese kereteibe ágyazott egy szép, reménytelen szerelmi történetet, azt adta elő kigyúló fényekkel, lámpákkal. Électricité. Enyedi Ildikó XX. századát juttatta eszembe, a legjobb értelemben. A kolozsváriak tegnapról maradnak holnapra. A kolozsváriakról némi irreleváns ez-az: a Julius Caesar a Vígben úgy kezdődött, hogy a rómaiak berontottak atlétatrikósan a nézőtérre, ordítoztak velünk, a császárt jöttünk nézni, mi? Takarodjunk haza. Ekkor egy jeles néző felállt és elment. Aztán sok fehér szerkós patrícius felvonult a színpadra. Hamar kivált közülük Cassius, nem ismertem, ki ez a figyelemreméltó színész? – gondoltam –, azonnal megütötte azt a hangot, amit tegnap az udvarban a lakógyűlésen használtunk. Nézem aztán, Balla Szabolcs, több mint tíz éve kolozsvári, kis szerepeket játszott, biztos láttam is, de nem emlékszem rá. Milyen markáns színészek vannak ott, a feltörekvő második sorban is! – állapítottam meg. Ráadásul úgy mondja Brutust, ahogy sose szokták, röviden ejtett u-val. Az előadás – Silviu Purcărete rendezése – i betűs: impulzív, impresszív, izgalmas. Noha nem egy dolgot nem értettem benne, más dolgokkal meg nem értettem egyet. Például Portia és Brutus éjszakai kettősének tónusával. Vagy a gyönyörű fehér kutya használatával. Az zavart abban, hogy az ominózus éjszakán megölik: a (kellék)teteme ott hever gazdája, Caesar előtt. Két mondat erejéig meggyászolja Bogdán Zsolt Julius Caesarja, de aztán ügyet sem vet rá, jóllehet a halott kutya jelenethossziglan színen marad. Lehet persze, hogy kedves férjemnek van igaza, aki szerint Caesar talán nem is volt jó gazdája ennek a szép állatnak, hanem Bács Miklós Antoniusa az igazi kutyás ember, aki hosszan játszott vele hátul, csak oda én nem láttam be. Tegnap a Kalucsni a Pestiben, szintén a kolozsváriak, Visky András rendezésében. Üvegfalú dobozban precíz lakásdíszlet ezernyi realista részlettel. Épp csak az irreális, hogy az újságíró főszereplő itt dolgozni tud. Az írógépe a dohányzóasztalon, fotel szemben. Hát nem, írógéppel nem lehet dohányzóasztalra görnyedni vagy fotelben gubbasztani, mert a kocsija miatt minden sornál lebillenne az ember öléből. Írógéphez rendes asztal és támlás szék kell. (A konyhában is csak hokedlik álltak.) És nekem az is irreális, hogy Albert Csilla buta, elkényeztetett csajszit játsszon, fesztelenül, óvatlanul viselkedve az apjával, akiről tudnia kellene, hogy agresszióra hajlamos ember. Sokért nem adtam volna, ha az üvegkalicka a megfelelő pillanatban felemelkedik, és betolják a helyére a rendőrségi helyszínt meg a másik lakást. Pár hete láttam a Kalucsnit az Ódryn. Az sallangtalanabbnak, életesebb tűnt, nekem jobban tetszett. Bezzeg a tegnapi előadás pont tudta azt, amit a Kalucsni nem: függőleges mozgatással eltüntetni a teljes, frontális díszletet. Igaz, ez a Budapest Bábszínházban történt, ahol a Holle anyót láttam. Klasszikus mese klasszikus megvalósításban egyfelől, másfelől viszont ez tulajdonképpen egy musical, ovisoknak. Bella Máté zenéjével. Kuthy Ágnes rendezte, Hoffer Károly a látványtervező, és a földi világban marionettbábok mozognak, amelyek engem megbízhatóan le szoktak nyűgözni. Többet erről most nem mondok, mert nem adtam fel, hogy a Spirire olykor publikáljak, jókedvemben. (Bár most épp nincs jókedvem.) Legfeljebb annyit szeretnék még megjegyezni, hogy roppant hálás lennék azoknak a szülőknek, akik színházlátogatás alkalmával nem villogó lámpás edzőcipőt adnának az óvodás gyermekükre.
Elhoztuk az Örkény Színházból a székünket. Még nem egyeztettem le teljes körben
a családdal, hogy mi legyen a sorsa, de azt remélem, nálunk marad, az
előszobában. Huszonnégy évig színházban szolgált, sok jó előadásnak
volt Ahogy színházba menet átvágtam a Bethlen téren a zebrán, egyszer csak beugrott valami emlékérzés, fagylalttal kapcsolatos. Konkrétumból semmi több, de biztos, hogy a gyerekkoromból, hiszen ott voltam épp, gyerekkorom két lakhelye, a Damjanich és Péterfy Sándor utcák között. Kolozsvári függetlenek léptek fel a Bethlen Téri Színházban, a Váróterem az Occupy Yourself című előadásával. Afféle modern – nem hangzik ez így öregesen? –, szenvedélyes dokuszínház a függőségről, fekete ruhás, zenélő fiatalok teátrális hatásokkal energikusan élő előadásában. Két nő és három férfi, köztük egy igazi orgánum (a magas, vékony fiú), és ami a legjobbat tett az egésznek, az Hatházi András megéltsége, személyiségének súlya és színészi ereje. Elgondolkodtam közben, vagyok-e függő – ez cél is volt, hogy mi nézők is bevonódjunk a körbe –, igen, internetfüggő vagyok, avval a tipikusan romlott meggyőződéssel, hogy ha akarnék, le tudnék szokni róla, de nem akarok. Volt az előadás végefelé egy jelenet, amit minimum vitathatónak gondolok, és én volnék a vitában az, aki egyenesen megengedhetetlennek mondanék. Kivittek a színpadra négy nézőt (mögöttem ültek, így nem láttam, hogy mennyire volt szíves és önkéntes a közreműködésük). A kihurcolt nézőknek aztán semmilyen érdemi funkciója nem volt a placcon, azon kívül, hogy az egyik színésznő félmeztelenre vetkőzött mellettük, majd érintésbe is vonta őket. Énszerintem itt durva határátlépés történt. De lehet, hogy ez a határ csak engem határol körbe. Ehhez a cikkhez pedig ez a konferanszom: Nem tudok mindent elmondani, nem tudok mindent pontosan fogalmazni meg, nem tudok minden félreértési lehetőséget kiküszöbölni, de ez lett a kísérletem a beszámolásra erről a tanulságos vállalkozásról. Tegnap Szombathelyen délután Béres Attila rendezte Tartuffe, este Alföldi Róbert rendezte Volpone. Ez egy olyan város, ahol a színház bemutathat két klasszikust párban a két játszóhelyén. Ez egy olyan társulat, ahol ehhez a két klasszikushoz jó színészek is rendelkezésre állnak megfelelő számban. A Tartuffe-ről kritikát írandó vagyok, úgyhogy arról csak annyit mondok: korrekt, rám kissé untatóan ható első részben készülődött elő az ütős második rész. Bajomi Nagy György játssza konszolidáltra fazonírozott fejjel Orgont, Mertz Tibor Tartuffe-öt, Matusek Attila hasonmás kiadású Lőrince társaságában. (És a többiek.) A Volpone enyhén kubista formájú, fekete-fehér-piros-kék színű, dobozba zárt eleven játék az élénken komédiázó Jordán Tamás nyálcsorgató, köpködő Volponéjával és Bányai Kelemen Barna szép, fürtős fejű, tettre kész Moscájával. (És a többiek.) Annyit jegyzek még meg, mielőtt elmegyek főzni, hogy az én talán nem szimpatikus, de határozott véleményem szerint mindkét produkció indokolatlanul és feleslegesen turbózta fel a trágárságot a szövegben. Akiben a Sörgyári capriccio filmként él, a Hrabal-kisregényt pedig nem olvasta, annak meglepő is lehet a József Attila Színház előadása. Is, mondom, mert a Hargitai Iván rendezte produkció szándékai nem egyneműek. Többneműek, és lehet, hogy a nemek alkudoztak egymással. Egyrészt ott van Horesnyi Balázs szépséges, szecesszióba hajló díszlete, amely maga az osztrák-magyar monarchia, a hozzá csatolható nosztalgiával együtt. (A fodrászüzlet az alaphelyszín.) Másrészt zenészek vannak jelen, minek következtében hol szólódalok, hol revübetétszámok ékesítik az előadást a teremtett kereteken belül. Kórus a fodrászat mozgalmas hétköznapi életében, disznótoros dévaj lakoma a sörgyári társaságnak, Zöld Csaba-Francin bánatosan dalol, gitározik – és így tovább. Harmadrészt pedig ez – ez az érdekesebb vonulat – egy emancipálódási kísérletnek vagyunk tanúi, egy kezelhetetlen asszony megzabolázási ügymenetének, egy össze nem illő emberpár viharos reménytelenségének. Színpadi jegyzetlapok a női szépség járulékos hasznairól és ártalmairól, az idők változásáról és az emberek változatlanságáról. Maryska Fekete Réka Thália, aki mindenekelőtt szép ehhez a szerephez, és a hangja is figyelemreméltó. Viszont a báj, az nehéz dolog. Ha nincs, nem lehet eljátszani. De ha van, akkor sem lehet eljátszani, mert akkor azonnal túl sok lesz. Békülgettem, békülgettem, de nem tudtam egészen kibékülni a színésznő alakításával. Azt néztem lenyűgözve, mennyi sörszerű folyadékot tud meginni egy este alatt. Belehalnék. Újréti László játssza Pepin bácsit, elismerően bólintottam, 75 évesen elbír evvel a szereppel, a rengeteg szöveggel. Avval fordult hozzánk a színház, hogy szeretnék, ha Kritikus órát, közönségtalálkozót vezetnénk az előadás után. Proics Lilla vállalkozott rá, én tudósítani mentem. Kevés néző maradt ott, de első kísérletnek azért megtette ez. Nemrégiben a Deák téri kismetró peronján a földön ülve (azért a földön ülve, mert a BKV állványos kamera használatára nem adott engedélyt) egy pici filmben a Mátyássy Kála Cecília – Zsótér Sándor – Törőcsik Mari tengelyt éljeneztem, úgyhogy mentem is végre megnézni tegnap a Hippolütoszt a Nemzetiben. Új fordítású Euripidész Rakovszky Zsuzsától, meg akarom szerezni a szöveget nagy és lelkes érdeklődéssel, nemcsak azért, mert ez a másfél órás előadás bizonyára tömörítette, hanem azért is, mert senki nem gondolhatja komolyan (Zsótér Sándor sem), hogy tudok a szövegre figyelni, amikor egy igazi fehér ló játszik nagy, komoly (épp csak nem szöveges) szerepet egy stúdió-előadásban, valamint fellép a produkcióban az immár vagy 4-5 éves Mátyássy Kála Cecília is, aki tulajdonképpen minden egyes nézővel kokettál mosolyogva. Ez a Phaidra-sztori (Faidrának nevezik a szereplők), és az eredetileg tervezett szereposztásból kényszerűségből kimaradt Törőcsik Mari, aki a Dajkát játszotta volna és Trill Zsolt, aki Thészeuszt. Előbbi helyett Kristán Attila, utóbbi helyett Mátyássy Bence vett át a magáé mellé újabb feladatokat. Zsótér tud alkalmazkodni koncepcionálisan a helyzethez. Phaidrát (és Aphroditét és Artemiszt) Trokán Nóra játssza a maga könnyed tehetségességével. Én azonban nem tudok elvonatkoztatni attól a véleményemtől, hogy Phaidra bűne és tragédiája szoros összefüggésben áll avval, hogy ő már nem annyira viruló fiatal nő, mint inkább egy veszedelmesen korosodó asszony. Trokán Nóra nagyszerű Phaidra lehet 20 év múlva, sajnálom, ha már nem fogom látni. Két kitűnő előadást rendezett Zsótér az elmúlt két évben a Nemzetiben, a Brandot és a Galilei életét, ezt a harmadikat most kicsit megfeneklésként érzékeltem. Közönségtalálkozó volt utána, maradtam, Zsótért hallgatni mindig élmény. Imádom az ilyen színésznőt, mint amilyen Máthé Erzsi. Egyszer felhívtam telefonon, és ahogy beleszólt, úgy süvített ki a kagylóból a hangja, az ereje, az energiája, hogy majdnem eldobtam tőle a telefont és keresztülrepültem a szobán. Ahányszor színpadon láttam, az irónia mindig benne volt már alapjáraton, az intonációjában talán, de lehet, hogy sokkal egyszerűbben: a személyiségében. Kevés ilyen típusú sziklaszínésznő van már, azt hiszem. (1927-es, mint az anyukám.) Úgyhogy együtt éneklem a főiskolásokkal, hogy Éljen mindig Máthé Erzsi! Tegnap szobafogság volt és cikkek írása. Hozok egy kis Nádast: Korai tudás, hogy az öröm közlekedik, adom, veszem, kiárad és visszatér és visszavár, amitől veszélyes sokszorosára nőhet, eksztázis lehet belőle, bonyodalom, szégyen. Kábé ez zajlott le a József Attila Színházban. Jut eszembe, álltam ott kint a bejáratnál, ahol sorakoznak nagyban a bemutatók plakátjai. A La Mancha lovagjáén egy szélmalom lapátjai láthatóak. A Sörgyári capriccióén egy korsó sör. Az üvegcipőén egy üveg cipő. Hát… nem túlzóan kreatív az alkalmazott művész, annyi biztos. Tegnap a Minden dolgok könyve előadását láttam a Kolibri Fészekben, Kiss Márton adaptációjában és rendezésében. Mondjuk értékelem a forma szabatosságát, a szőnyeges kockák leleményét, az igazi babákkal játszás báját, és a színészeket is szívesen elnéztem, főleg Ruszina Szabolcs kisfiúarcát. De összességében halálosan nem voltam jó kuncsaftja ennek a dolognak. Amikor a szomszédasszony levelét megírta, akkor beugrott, hogy hiszen olvastam én ezt a könyvet, az alapművet pár éve, amikor egy nyáron belevetettem magam a kortárs gyerekirodalomba. Rögtön fel is idéződött, hogy milyen viszolygást keltett bennem ez a történet. Nem értettem, mire lehet jó az, ha a gyerekek egy ilyen borzalmas családról olvasnak, ahol egy bornírt, bigott, rideg, durva, érzéketlen, erőszakos apa terrorizálja a feleségét és a két gyerekét. Azon az egyen kívül, hogy amelyik gyerek ilyen családban él, az a könyvet olvasva konstatálhatja: másokkal is van így, ezek szerint ez nem olyan rendkívüli. Kvázi normális? Lehet, könnyen lehet, hogy nincs igazam és korlátoltság ez részemről. Lehet, hogy alkotók és drámapedagógusok tömege megcáfol és mókusok elé vet, de akkor is minimum bizarrnak érzem, ezt az élményt nyújtani a színházban 10-12 éves gyerekeknek. (Talán hiba volt, de nem mertem ott maradni az előadás utáni foglalkozáson, nehogy eloszlatás helyett tovább növelje a kétségeimet.) Múltkor közvetlenül előadáskezdés előtt gyorsan írtam egy sms-t kedves férjemnek, hogy milyen hosszú, mikor jövök. De véletlenül nem neki küldtem el, hanem a család nevű csoportnak, amelybe a csengőhang megkülönböztetése okán tereltem be a rokonaimat. Nem is sejtettem, hogy az én buta telefonom ilyesmit tud, egyetlen sms-t 30 helyre szétküldeni a világba! Úgyhogy az előadás alatt láthatatlanul felvettem számos rokoni szálat, majd jóleső érzéssel konstatáltam taps után, hogy a föld több különböző pontján örömmel várnak engem negyedóra múlva. Tegnap viszont az előadáskezdés előtt az Operettszínház Raktárszínházában a Szegény Dzsoni és Árnikánál akadt egy pillanat, amikor a nézőtéren ülő valamennyi kisgyerek úgy nézett rám, mint a rosszgyerekre. (Nem, függönyt most nem szaggattam.) A darab – Lázár Ervinből színpadra alkalmazta Kautzky-Dallos Máté e.h., zeneszerző: Szirtes Edina Mókus, dalszöveg: Závada Péter – ügyes és szakszerű mesés musical. Mondjuk műfajilag ez már annyira transzformált, hogy kevéssé hallom ki belőle Lázár Ervint, de ez legyen az én bajom. Szenteczki Zita rendezte, bámulatos bábgazdagsággal, a legkülönbözőbb, legváltozatosabb technikák szellemes bevetésével. Az útonállókból szerveződő futballcsapat szcénája egyenesen lenyűgöző. Picit csalódott voltam, amikor megláttam, hogy egy szőke lány játssza Árnikát, aki ellen semmi kifogásom nincs, hiszen bájos, szép a hangja, tud énekelni (sokalltam ugyan, hogy minden mondatához arcot vág), de Gubik Petrát vártam örömmel. Mindösszesen az a zárszavam: jó, hogy az Operettszínház ilyet mutat be és igényesen csinálja. Az ott egy színész, csak nem tudom a nevét – mondta partnernőjének a mögöttem ülő idős nézőnő tegnap a József Attila Színházban, ahol a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház Augusztus Oklahomában-előadásának főpróbája zajlott délelőtt, nyugdíjas közönség előtt. – Melyik? – Az ott a sor szélén, a humorista mellett, annak sem tudom a nevét. De aztán a sötét előtt fél másodperccel még bemondta az ismert szinkronszínész nevét, eszébe jutott. A legközelebbi szava az első felvonás végén hangzott el, amikor felment a fény: De mi van a gyémántokkal? – ezt kérdezte (nem tőlem), és ebből megértettem, hogy ő sem fogékony a darabba sűrített nagy mennyiségű drámai eseményre, viszont dramaturgiai problémákba ütközik. A mű nyilván működni fog, ahogy máskor is. Ámbár a Zenthe Ferenc Színház kénytelen horizontálisan teremteni meg a házdíszletet, a vertikális lehetőségeik bizonyára korlátozottak. Azt is meg kell mondanom, hogy a színészileg igen egyenetlennek találtam, amit láttam. Még a jó színész sem feltétlenül életbiztosítás, mert például Vándor Éva szerintem indokolatlanul játssza a főhősnőt kb. Blanche DuBois-nak. Mondjuk Bozó Andrea, ő szilárd oszlop. (Rendező: Susán Ferenc.) Azon eltűnődtem, milyen rendezői-jelmeztervezői szándék az, hogy a darab hősnői nem tudják megkülönböztetni a kis/nagy estélyit a gyászöltözéktől. Leszögezem: attól még, hogy egy ruha fekete, nem feltétlenül megfelelő viselet temetésre. Itt aztán jöttek a lányok-asszonyok fekete csipkékben, melltartókat meg tangabugyit láttatóan, topban, kivágásban meztelen hassal, csupasz lábra pántos szandállal. Részemről a fejcsóválás: jobbra–balra–jobbra. Jó, hát mindegy. Egy csomó minden mindegy. Amikor naplót írok, nem színikritikát írok. Néha talán halványan úgy fest, de nem. Akkor sem kritika ez itt, ha pedig kiderül belőle, milyennek találtam az előadást. Olykor kéjesen és direkt kerülöm, vagy kifejezetten privátim fecsegek, vagy pont azt jegyzem be, amit kritikába nem foglalnék, vagy dafke hallgatok. Annyi mindenre jó egy ilyen napló végtére is. Amikor Bűn és bűnhődést nézek színházban, nem gondolok a könyvvel. Tudom, mi van benne, de eszemben sincs számon kérni. Nem az irodalommal, hanem a színházi estével kapcsolatos az elvárásom. Ezt most azért mondom, mert észrevettem, mennyi minden hiányzik a Vígszínház Bűn és bűnhődéséből (eleve a gyilkosság sincs benne, a kettős gyilkosság, hangsúlyozom, mert általában csak az öregasszonyt emlegették a színen), ettől még formátumos előadásnak találtam. Michal Dočekal ért a színpadi hatásokhoz, ezt tudjuk. És ebben a hűvös, halványan brechties formában, amit használ, erővel szólal meg a kiáltvány. Rögtön az elején üt, ahogy felbukkan ezen a rideg proszektúrán Orosz Ákos, majd megpróbálja elkapni az el-elrepülő Hajduk Károly Marmeladovot. Máris helyben vagyunk. Vádirat ez egy olyan, ismerős világ ellen, ahol a nyomorúság esélyt sem hagy senkinek. Közlik a bajt, aztán demonstrálják. Nem gondolnám, hogy Orosz Ákosért kiált Raszkolnyikov szerepe. (Ahogyan mondjuk Pálmai Annáért kiált a Kaukázusi krétakör Gruséje.) De épp az a szép benne, hogy nem intellektust akar elénk bíbelődni, hanem fékezhetetlen belső tűztől ég, az egzaltáltság láza fűti. Konkrétan reszket az első felvonás végén. Nincs most több idő, csak címszavakban még: Bach Kata Szonyája, a franciás prostituált, ahogy maga köré keríti a fehér kendőjét. Wunderlich József Razumihin, amint jobb ötlete nem lévén mindenkit vodkával kínálna. Telekes Péter fent beszélő, ironikus felhangú Luzsinja. Az előadás zenéje, hanghatásai. Az orosz tél. És hogy egyszer majd még bele fogok szeretni Ember Márkba. Temesváron vagyok, a színes esernyők utcája színházának regionális fesztiválján. Ez már a tizedik TESZT, bár azt nem állítom, hogy azonnal rájöttem erre a fesztivál emblémájából, de talán azért nem, mert csak harmadszor vagy negyedszer veszek részt nézőként ezen az eseménysorozaton. Nyitóelőadásnak mindjárt egy regionális bemutató zajlott, a Schilling Árpád rendezte Exit. A címről arra gondoltam, hogy talán a Brexit magyarországi változatáról lesz szó, amit stílszerűen Maki elnevezéssel is illethetnénk (elég nagy állatság is lenne), de nem, itt különböző nemzetiségű emberek (erdélyi magyar, román, szerb színészek magyar, román és szerb nyelvű alakításában) jöttek be az üres színpadi térbe, ahová a londoni repülőtéren lettek elzárva ismeretlen okból, ismeretlen céllal és határozatlan időre. Aztán kezdtek egymással, amit tudtak és amit szoktunk. Társadalmi modell is ez persze, az interperszonális kapcsolatok, a közösségi hierarchia és a vezetési gyakorlat terén szerzett napi tapasztalatainkra építve. Eszembe jutott a produkcióról Tasnádi István Tranzit című darabja 2008-ból, mintha az megelőlegezte volna ezt, nemcsak a darabot – amit most darabnak azért kicsit bizonytalanul nevezek –, hanem a témát. És ahogy abból sem lehetett megtudni, mi történik hőseinkkel tulajdonképpen, úgy lényegében itt is a nézői érzetekre, találgatásokra van bízva a történet igaz/nem igaz elemeinek szubjektív elbírálása. De én ezt a csak szőrmentén megérintett néző könnyedségével elhárítottam magamban. Egy ilyen nemzetközi színházi produkció legfőbb értéke alighanem magának a munkának a közös elvégzésében jelentkezik. Utána Upor László beszélgetett az alkotókkal. Mindig éhezem fontos, nagy igazságokra és felismerésekre az ilyen beszélgetéseken, és aztán gyakran úgy érzem, olyan öreg vagyok, mintha már semmi újat nem hallhatnék életemben. Egész nap vannak programok, például rövid, egyszemélyes-egynézős produkciók, amelyek, mint hallom, a néző interaktivitására építenek, úgyhogy rám nem számíthatnak. Így is láttam tegnap három előadást, elsőként a színház díszletfestő műhelyében szlovén Három nővért Ljubljanából. Igazán jól indult, a tágas, magas térben a csetreszek közé települt Prozorov házban három férfi, három nő kávézott Irina születésnapján. Az egyik vendég, aki dartsozott, s zömmel Szoljonij szövegét mondta, hamarosan bemutatkozott Versinyinként. Bizonyos szereplők kimaradtak (Csebutikin, Ferapont, Rodéék), két férfi szerepeket duplázott, és én hamarosan elvesztettem a bizakodásomat a tekintetben, hogy itt valami komoly, megalapozott, árnyalt dolog folyik. Vagy legalábbis nem értettem. Például a színészi szegényességet. Mondjuk ha egy kicsi, szőkés színésznőlány adja Olgát is meg Natasát is (a zöld öves dialógusnak lőttek), aki egyiknek sem igazán látszik, akkor miért nem játssza el legalább a különbséget a két nő között? Ezen a nyomvonalon folytatnám a kérdéseimet. Az előadás utáni beszélgetésen megtudtuk a fiatal rendezőnőtől, miközben a maga és Szoljonija-Versinyinje kisbabáját tartotta az ölében, hogy eredetileg a teljes drámaszöveggel kezdtek próbálni, aztán időközben 70 percesre zsugorodott a változatuk. Ó, gondoltam gonoszul, akkor már igazán lefaraghatták volna zéró percesre is. Este 9-től a Zombori Nemzeti Színház Gogoland című előadása szerepelt műsoron, Urbán András rendezése. Hat színes hajú, bohócfejű színész ordítozott mikrofonba. Minden szempontból erős provokáció a produkció. Mint ilyen, jól is sikerült: több hullámban hagyták el a nézők a másfél órás előadást. Az első dezertálók megvárták azt a pillanatot, amikor a színészek közül épp egy sem tartózkodott a színpadon, de a későbbi távozók már nem adtak ilyesmire. A két produkció között láttam azt, ami a leghatásosabb, legélményszerűbb nézői kalandom volt itt, a Birdie, spanyoloktól. Hogy műfajilag színháznak nevezhető-e egyáltalán, abban nem vagyok biztos, mivel élő színészt nem tartalmaz az előadás. (Akkor is ezt állítom, ha a résztvevők, akik technikai feladatokat látnak el a színen, amúgy esetleg színészek.) Ez az a fotó, amelyből az alkotók kiindultak. Ennek kapcsán dolgozták fel tárgyukat, számítógépes program mentén, színpadnyi terepasztal apró makettjeinek közelről filmezésével, vászonra vetítésével, Hitchcock Madarak című filmjének beleapplikálásával. Olyan performansz, amit mindenkinek meg kellene néznie, aki életében akár csak egyszer is migráncsozott már a szájával. A temesvári szállodai szobám szekrényébe fémállványon fémfogasok voltak beszerelve, úgy lehetett zenélni velük, mint egy triangulum együttessel. De már Temesvárt elhagytam, tegnap Budaörsön voltam színházban, az Álarcosbál Pelsőczy Réka rendezte előadásán. Amikor az aprólékos gotháros díszletben*, kicsit sem nagyvonalú jelenkori orosz közegben a szereplők oroszul kezdték a játékot, akkor magamban futólag mulattam, mert a hangsúlyozási nehézségek érzékeltették az erőfeszítés nagyságát és némiképp hiábavaló voltát. Aztán gyors váltás, és áttértek a színészek Áprily Lajos fordítására. A látvány és a hallvány bizarr ellentmondásának érdekessége 2-3 másodpercig tartott ki bennem. Onnantól kezdve inkább csak zavart, hogy ezek az alakok kicsinek, nívótlannak, olcsónak hatnak Lermontov nagy formátumú, schilleri szenvedélyességű verses drámájához képest. Falvédő jelleggel feszített a falon egy orosz zászló, Puty.-portréval a közepén. (Bár most már nem egészen így néz ki Puty., napjainkban sokkal műbőrfejűbbnek látszik.) Eszembe jutott róla, hogy volt az 1700-as évek második felében egy Novikov nevű orosz kolléga, literátor, szerkesztő (az első orosz gyermekfolyóirat kiadója, valamint az én egyetemem által alapított Moszkovszkije Vedomosztyi főszerkesztője), aki szatirikus cikkeket írt a szatíra társadalmi és irodalmi fontosságáról. E tárgyban vitába keveredett II. Katalin cárnővel, aki név nélkül ugyan, de maga volt egy folyóiratnak a kiadója. Beírt a cárnő a saját újságjába vitacikkeket, Novikov eszméit támadva, aki aztán hol ebben a lapban, hol a magáéban folytatott vele polémiát. Mígnem a cárnő az álnevén azt publikálta, hogy nem kíván a megjelent szitkokra válaszolni, hanem egyszerűn megsemmisíti. És tényleg, az egyszerűség kedvéért betiltotta** Novikov folyóiratát meg a sajátját is, egyből nem volt semmi látnivaló, dászvidányja. * Bár a Finlandia vodkásüvegre felugrott a szemöldököm. ** Ennyi persze nem volt elég, várbörtön lett a vége, Novikovot illetően. Nem biztos, hogy fesztiválturizmus alatt pont ez értendő, de tény, hogy a hét elején még Temesváron fesztiváloztunk Jászay kolléga meg én, most pedig Szekszárdon vagyunk a német színház miniévadán, ahol holnap estére megválasztjuk az évad színészét. Egyelőre ehhez egy Talizmán-előadást láttunk tegnap, röpke másfél órában, zöld mezőben – minden jópofán műfüves volt, az ülőbútorok kárpitja, még a hokedli teteje is. Kék a szobám. Horvát Teddi mackó meg én általában kedveljük a kék szobát. Azt akarom még dokumentálni, hogy minden kört lefutottam, ami a lehetséges pályázatokat illeti, és így módomban áll konstatálni: nincs olyan, hogy véletlenül kap némi pénzt a Színházi Kritikusok Céhe. A Belvárosi Önkormányzat, ahol ötödik kerületi színházakban Kritikus Órák szervezésére pályáztam, ezt küldte: Értesítem, hogy az Emberi Jogi, Nemzetiségi és Egyházügyi Bizottság 2017. 05. 08-án elbírálta kulturális programok, rendezvények, események támogatására benyújtott pályázatokat.(…) A Színházi Kritikusok Céhe kérelmét most nem áll módjában támogatni. A jövő V.árosa, Wolhmuth István kulturális tanácsnok Ebből tulajdonképpen csak annyi lepett meg, hogy eszerint a Belvárosi Önkormányzatnak nincs is kulturális bizottsága? A szépség és a szörnyeteg, gyerekmusical, Florin Gabriel Ionescu rendezésében. De nem az amerikai, a brodvéjes, hanem egy kisebb szabású német verzió. Itt helyben nyilván tovább specializálódott a mű, egyrészt mert a zenét Cári Tibor szerezte, másrészt mert a szörnyeteg magyar. Ő magyarul beszél, Elise pedig németül, így a kalandjuk voltaképp asszimilációs történet: megismerik egymást, egymás nyelvét, szokásait a bizalomépülő együttélésük során. Szükségtelennek találtam, sőt mélyen fájlaltam, hogy a mese végén a szörnyeteg ifjú herceggé változott. Hiszen épp arról szólt az egész, hogy „ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan”, illetve „egy férfinak elég, ha egy fokkal szebb az ördögnél”. Ráadásul szörnyetegként Zakariás Máté módfelett figyelemreméltó volt: kócos, izgalmasan diszharmonikus mozgású és egy pazar orgánumot recsegtető-torzító férfi. Királyfivá válván ezen vonásait elveszítette. Kai Hensel Melyik drog illik hozzám? című művének tantermi előadását egy szakközépiskolában néztük meg, ahol a folyosók falán megsárgult arcú kozmetikus- és karosszérialakatos-tanulók mosolyogtak a hetvenes-nyolcvanas évekből. Egy osztálynyi kamaszfiú elé állt ki a szép, fiatal, viruló, bátor, farmerdzsekis színésznő, Paula Donner. Előadta monológját, amely tartalmazta a különböző drogok alapos bemutatását, ilyenformán legalább annyira hatott ismeretterjesztőnek, mint irodalminak, egy 29 éves drogfüggő feleség és anya történeteként. Hogy az iskolásfiúk értették-e a szöveget – amelyet kivetítettek egy monitorra magyarul –, azt nem tudom. Én az elgondolást nem értettem. A produkciót inkább promóciósnak éreztem, mint prevenciósnak. Mindent megtudtam a kábítószerekről, amit sosem akartam tudni. Ráadásul nem követte feldolgozós beszélgetés az előadást. A fiúk, akik igen fegyelmezetten nézték végig, remélem, érintetlenül távoztak. Este Roland Schimmelpfennig A repülő gyermek című darabja, amelyet én eddig nem ismertem, de kábé olyan, mint a többi Schimmelpfennig. Szabó K. István rendezte, tette jól szabott formába, fekete dobozba, egy kis szürke Berlin fölé. Hat színész pontos, összehangolt munkája. Elismerésre méltó művészi teljesítmény. Mondtam valakinek Szekszárdon, hogy kétszer voltam már itt zsűritag, három és négy évvel ezelőtt. Most csekkoltam a naplóban: igen könnyedén dobáltam éveket a süllyesztőbe. Öt meg hat évvel ezelőtt volt az. Mindenesetre Frank Ildikó igazgatói korszakában, ami 14 évig tartott és most májustól idén novemberre véget ér. Ami egyébként jelzi, hogy a fenntartók mennyire nem tudnak egy színház működésében gondolkodni. Tegnap délelőtt egy újabb középiskolában jártunk, ahová az Odüsszeuszt vitte három színész, három zöld dobozt cipelve magával. Abból szedtek elő Barbie-szerű babaszereplőket, serpenyőt gyros-sütéshez, konyhai robotgépet és húsdarálót Szküllának és Kharüdbisznek és így tovább. A néhai Bárka Színház Odüsszeusz szemeteslapáton című előadása volt ilyen, ahol nagy leleménnyel használtak fel konyhai felszerelési tárgyakat a történet eljátszásához. Hasonló eljárással készült ez a produkció is – lehet, hogy ha iskolai-tanulási tárgyakból indulnak ki, az közelesebbnek hat –, két energikus színésznő és egy hegyes színész lendületes előadásában. Újabban a magyar nyelvet is használják Szekszárdon, belekeverik különböző módokon az előadásokba, nyilván ezt kristályosította ki a gyakorlat. Délután Shakespeare A makrancos hölgy című műve örvén lépett fel három színésznő, abban a keretben, hogy a művészek nem érkeztek meg – a Petruchiót játszandó színész ugyanis megsértett egy buszvezetőnőt –, így a három jegyszedőnőnek kell beugrani a színészek helyett. Keltettek némi bizonytalanságot. A zsűri – amelyben megismerkedtem egy figyelemreméltó fiatal pécsi kollégával, Apró Annamáriával – nehéz helyzetben volt, és nem a bőség zavarával küzdött. Úgy döntöttünk, hogy unortodox módon adjuk ki az évad színésze díjat: A repülő gyermek előadás színészcsapata közösen kapja meg. Angst – félelem. Ezt a német szót megtanultam most. Szinte minden előadásban elhangzott. Mint oly sok érzékeny művészember, Puskin is háklis volt a kritikára. Megcikkezett és megcikizett kritikákat, megsértődött pl. azon, hogy egy nő azt mondta a Cigányokra, amiben Aleko* egy medvét táncoltat, hogy az egész műben egyetlen becsületes ember van, az is medve (ez pedig szellemes szerintem), és legkedvesebb darabja, a Borisz Godunov kapcsán is hol arra panaszkodott, hogy a mű sikert aratott (Péterváron), hol meg arra, hogy nem (Moszkvában). (Vagy fordítva.) A Katonában mutatták be tegnap Zsámbéki Gábor rendezésében, nagyon megfontoltan, semmit sem véletlenül, azt sem persze, hogy a címszerepet játszó Máté Gábor és a Sujszkijt adó Bezerédi Zoltán annak idején együtt jártak a főiskolára és együtt kezdtek Kaposváron és együtt vannak a Katonában. Egyikükből Máté Gábor lett, másikukból Bezerédi Zoltán. Zsámbéki növendékei pedig jobbára díszleteznek az előadásban. A kis cárevicset játszó, szép arcú, lányos hajú gyermek, Zsámbéki Tóbiás, felteszem, a rendező fia. Ez is így kerek: ő maga is gyerekszínész volt 60-70 évvel ezelőtt a Művész Színházban. Arra gondoltam, hogy ez még mindig (vagy már megint) ugyanaz az attitűd, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Klasszikus dráma modern külsőségek közötti klasszikus előadása, a szövege soraiban és a hősei közt áthallásokkal és átlátásokkal. Van az a jellegzetes, hümmögős nevetés, amivel a közönség jelzi, igen, értjük, nahát. Máté Gábor szép nagy, oroszos ősz szakállal, mellényes öltönyben játssza a cárt, a hatalom elvesztésétől való szorongásos félelmét. Nem találtam én ezt izgalmas színháznak. Fáradtnak vagy talán kicsit szkeptikusnak tűnt a dolog. *Az az Aleko, akit Szoljonij emleget a Három nővérben. Kitartott a fesztiválhét végig, minthogy a téren is fesztivál zajlott előttünk hétvégén. Szerencsésnek mondhatom magunkat, mert kellemes komoly- meg jazz-zenét kaptunk programul, nem őrjöngőset. Az én nagyapám amatőr fotós volt, és akad néhány album, amely az ő, 1930-as, 1940-es fényképeit tartalmazza. Mutattam az egyiket Török Andrásnak, amikor itt volt nálunk a lakásszínházban, és azután elkérte a Fortepannak, hogy digitalizálják. Most jönnek épp vissza, haza. Ennek kapcsán elmerültem a Fortepan csodálatosan gazdag anyagában, és örömmel konstatáltam, hogy szinte minden házról-utcáról vannak képek a múltból, ahol laktam. Tessék, itt például, 1952-ben még nem volt meg a Múzeum körúti házunk, itt viszont, 1967-ben, vagy pláne 1978-ban már igen. Jöttem el a Vígszínház előtt, ránéztem a jövő évadi Hamlet plakátjára. Nem tudom pontosan, hogy páncél-e, vértezet, lovagsisak vagy kőszoborfej, aminek szemkivágásán ifj. Vidnyánszky Attila kinéz, de rögtön az jutott eszembe, hogy az apja az ott körülötte, az apjának szelleme. Ha ez nem egy vígszínházi bemutató lenne, hanem mondjuk független, akkor talán látszana is, halványan felismerhetően az atya, de ha független színházi bemutató lenne, akkor például nem is telne neki molinóra, sőt valószínűleg magára a bemutatóra sem telne, az a minimum. Megdöbbentett, mekkora rendőri készültség övezte a Parlament előtti civil pikniket tegnap. A készenléti rendőrség mintha elfoglalta volna a Magyar Tudományos Akadémiát: több mint egy tucat rendőrautó és busz állt az épület előtt, és abból az irányból közelítve meg a Kossuth teret, végig a villamos mentén buszok és mellettük fekete síruhás rendőrök között haladtam. A helyszínen aztán jobbára nők mondtak beszédeket. A Szklerózis Multiplex Betegek Csongrád Megyei Egyesületének vezetőnőjétől idézem, ami jó gondolatnak bevált nekem tegnapra: Előbb jöttünk, tovább maradunk. Kiolvastam a Nádast. 1956-ban fejezi be a történetét. Ez a vége: Patetikus felhang és szomorúság nélkül mondom, hogy a kettős kivérzés jegyében telt el az életem. Azóta nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom a fejemet elfordítani. Nagyon sajnálom. Ez az én hibám volt, az én – egyébként szakmai lelkiismeretességen alapuló – tévedésem, hogy elmentem tegnap a Játékszínbe megnézni az Eastwicki boszorkányokat. Vagy az a helyzet, hogy nem láttam annak idején a filmet, vagy ha láttam, nem ragadt meg bennem. De ettől még simán vannak képi emlékeim-elképzeléseim Jack Nicholson nőket démonian csábító fejéről. Ami a Játékszínben megy, Tasnádi István szűkítő átiratában és Bagó Bertalan rendezésében, azt kínosan laposnak, érdektelennek és – amint arra egy néző kifelé menet a szünetben mögöttem meg is találta a helyes kifejezést – alpárinak találtam. De talán némiképp az én hibám ez is, mert soha életemben nem fordultam meg olyan nőtársaságban, ahol az lett volna a téma, hogy a férfiaknak mijük mekkora. Maga a külalak – Vereckei Rita díszlete, üvegfallal és mögötte vetítéssel – tetszetős. Gáspár Sándorról elmondhatom egyrészt azt, hogy érződik a játékkedve, másrészt őriz még a fiatalkori férfiúi vonzerejéből. A színésznők sipákolnak, mesterkélnek, henteregnek. Egyet nevettem, tetszett, ahogy Pokorny Lia dúltan azt kiabálta: visz-sza-ta-szí-tó! Egyáltalán nem terveztem még az első rész végén, hogy ott hagyom az előadást, de aztán álldogáltam az utcán a szünetben derűtlenül, ránéztem az órámra, ez itt 50-60 perc még, és nem vitt rá a lélek, hogy a meleg nyári estéből visszamenjek a sötétbe.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*
