|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2017. január
Hát jó. Legyen boldog új éve mindenkinek. Próbálom ezt magamat biztatva elképzelni, ezt a globális boldogságot. Ami minket illet. Ha az ember vett valahol egy tököt, amiből isteni finom sült tök lett, akkor visszamegy és vesz még. Úgyhogy mi az elmúlt egy hétben folyton sült tököt vacsoráltunk. Tegnap, a szilveszterre tekintettel forralt bort is főztünk. És mert a forralt borhoz hidegnek kell lennie – ez bennem valahogy így él –, ezért kiültünk éjjel az erkélyre a forralt borral és onnan néztük a tűzijátékokat. Van egy öreg észt barátom Tallinnban. Legutóbb 35 évvel ezelőtt találkoztunk, az első esküvőmön. Az utóbbi évtizedekben évi egy levelet váltottunk, karácsonyra írtunk egymásnak. Az idén nem jött tőle levél. Nem tudom, azt jelenti-e ez, hogy meghalt, vagy pedig a Magyar Posta totális összeomlását jelzi a nyugdíjasoknak küldött Erzsébet-utalványok miatt. Lehet, hogy az utóbbi. Végtére is Annamari karácsonyi csomagja, ami hetekkel ezelőtt lett feladva (kisebb vagyonért) még mindig Budaörsön vesztegel a követő szerint. A Verőcéről beköltöztetett növény a lépcsőházban lakik, és világra hozott egy téli gyereket! Mindent kiadtam magamból most, ami idén eszembe jutott. A Klubrádió Hallójárat című műsorából felhívott tegnap Borgula András, hogy beszélgessünk kicsit a színházakról a 2016-os évet lezárván, úgyhogy ezt tettem. Említettem ott, azt hiszem, hogy 243 előadást láttam az elmúlt évben. Ahogy most megszámoltam, észleltem, hogy pont 90-nél tartok a 2016/17-es évadban, ez éppen a kritikusdíj-szavazáshoz szükséges előadásszám. Lehet tehát, hogy részemről itt lezárom az évadot, amiképpen az angolok is nyugodtan befejezhetik az idei Premier League szezont, mert január elsején már megvolt náluk az év gólja. A múlt esztendő utolsó napjaiban kikerült az NKA honlapjára a színházi folyóiratok 2017-es működésére kiírt pályázat is. 13 950 000 forint, ennyi pénzt áldoznak a print lapokra – én ehhez nem értek, de valószínűnek tartom, hogy ez kb. egyetlen újság éves megjelenésére elég –, és ugyanennyire pályázhatnak az online színházi orgánumok. Plusz még van a hároméves támogatás, az is ilyen 14 milliós nagyságrendű évente. Nem kevesebb az összeg, mint tavaly, sőt a hároméves dolog előrelépés is, de ha az embernek eszébe jut, miféle százmilliók és milliárdok röpködnek itt naponta, akkor mégis elfacsarodik, hogy ez a szféra meg ennyiből működjön, ennyiből dokumentálja a magyar színházat. Más forrás pedig nincs. Hogy a színházi szaksajtó üzleti alapon éljen meg, azt majd talán akkor várjuk el, ha a magyar futballnak már sikerült. (Igen, tudom, olyan például van, hogy színházak üzletet kötnek színházi sajtóval, ezt ugyan problematikusnak tartom, de kénytelen-kelletlen el tudom fogadni, ha transzparens. Ám e tárgyban nem egy főszerkesztővel van nézeteltérésem, aki úgy gondolja, hogy ez az információ az olvasóra nem tartozik.) Félig-meddig szolgálati közlemény. Mivel novemberben egy repülőjegy-akciós hétvégén könnyelmű, sőt duhaj módon vettünk márciusra két chicagói repülőjegyet (meglátogandó Annamarit), ezért én mostanában a szakmai jegyeket sem igen tudom megfizetni. Köszönettel el is hárítom az ilyen, 1500-2000 forintos jegyre vonatkozó meghívásokat, sajnálattal és némi bűntudattal egyébként. Láttam Kincses Réka Pentheszileia-programját Marosvásárhelyen az Ariel Színházban, két éve januárban. (Akkor tört el a kezem. Mondjuk most már nem fáj. Kevesebbet bírok el avval a kezemmel – két pudot? –, mint a másikkal, de nem fáj már.) Be is válogattam az előadást a kisvárdai fesztiválprogramba, úgyhogy Kisvárdán néztem meg másodszor. Most, amikor a Vígszínház Háziszínpadán megpillantottam a nagy ágyat és a rendetlenséget, tudtam, hogy Kincses Réka körülbelül megismétli azt a rendezését. A felütés erőteljes verbális attak a nézők arcába, el vagyunk igazítva. Amennyire én meg tudom közelíteni ezt a művet – mert nem áll hozzám közel –, abból annyi világos, hogy ha egy családban a férfiak és a nők végzetesen idegenek egymásnak, az lecsorog a következő nemzedékekig is. Megy tovább a ridegség, a nem-tisztelés, és visszaüt. Pál Emőke, aki Vásárhelyen játszotta a lányt, hordozott magában valami költőiséget. Meg egy kis reményt, hogy aki ilyen szőke, sudár és filigrán, az talán egyszer csak kirepül, vagy hirtelen elrugaszkodik, felugrik az égre és megszabadul. Itt, a Vígben, Szilágyi Csenge láttán nem lehet bízni ilyesmiben. Az ő hősnője a földön jár, bele van gyökerezve. A boldogtalanság eljegyezte, ráírt a homloka közepére keresztbe egy hosszú vonalat, mintha az lenne a szignója. Megfogott Hevér Gábor összeszűkölő szeme, amikor kidobták. Meg az ismerkedő dialógus a kolozsvári kocsmában Szilágyi Csenge és Király Dániel között. Az is jó, eleve, hogy itt van Lázár Kati, lehetett vele együtt próbálni, és lehet nézni. Nekem a vásárhelyi előadás a maga esetlenségével, halványabb profizmusával jobban bejött, mint ez. De a Víg Háziszínpadának közönségét elkapta, úgy tűnt a tapsnál. Lehet azt érezni, hogy mikor tapsolnak a nézők erősebben, hosszabban és meggyőzőbben a várhatónál, a szokásosnál. Amikor a Budapesti Nap nevű, nem nagyon hosszú életű napilapnál dolgoztam egy korrektorszerű olvasószerkesztő brigád tagjaként, az már az az időszak volt (2002-03 talán?), amikor az embereket úgy bocsátották el, azonnalilag, hogy a számítógéphez már vissza se ülhessenek. (Ez a gyakorlat megítélésem szerint durván megalázóan bizalmatlanság alapú. Bár manapság, kormánypárti sajtó esetén indokolt lehet.) Én akkor a vezetőség irodájából való távozásunkat követő tíz percet arra használtam fel, hogy bementem a deszkbe, megkerestem azt az újságíró kollégát, akit a cikkei alapján jótollúnak, tehetségesnek tartottam, viszont minden alkalommal megállapítottam magamban, hogy fogalma sincs a gondolatjeles közbevetések esetén alkalmazandó központozásról – máshol a pont helye és máshol a vesszőé: –, úgyhogy mielőtt vettem a kalapom, elmagyaráztam neki. Abban kábé kiegyeztem magammal, hogy az Ahol hely van rádióműsort nem engedem el, de kéthetente csinálom csak. És ha már én egyre unalmasabb vagyok benne (mert ehhez nem fér kétségem), akkor legalább az alanyok legyenek változatosak, így jött most Törőcsik Mari után Ördög Tamás. A Puksinban egyáltalán nem játszották A martfűi rémet, de a Toldinak is van olcsóbb napja, úgyhogy elmentem oda megtekinteni tegnap. Kritikákat nézés előtt sosem olvasok, de valahogy a cikkcímek meg a toplista-helyezések félrevezettek kicsit. Az volt az előzetes benyomásom, hogy ez nem pusztán egy jól megcsinált, profi zsánerfilm Sopsits Árpádtól, hanem több annál. A láttán meg azt gondolom, hogy nem több, hanem pont annyi. Mármost az nem biztos, hogy egy professzionálisan elkészített sorozatgyilkosos thrillerért el akartam volna menni moziba. Legalábbis ha külföldi. Mert magyar filmet önmagában a magyar színészekért is szívesen nézek. Ilyen szempontból nem is panaszkodom. Bár azt nem állítom, hogy kiemelkedő vagy felejthetetlen vagy ilyesmi színészi munkát láttam volna benne. Értékeltem, hogy alapos munkával többé-kevésbé sikerült megteremteni a korszak – hatvanas évek – közegét, tárgyi környezetét. Jó, hát talán nem volt minden telitalálat. A Mávaut busz például túlságosan ragyogott, az ember szinte látta lelki szemeivel a közlekedési múzeumi felügyelő óvó szemeit. De például amikor Hajduk Károly zaklatottan hazament és a fürdőszobában kezet mosott, akkor a mosdó szélén ott állt egy sárga-fehér csíkos műanyag fogmosópohár. Felismertem a gyerekkoromból, a későhatvanas-hetvenes évekből. Már kétnapi használat után egészen ótvarosnak nézett ki. A szolnoki Szigligeti Színházban matrózblúzos lányok a jegyszedők és hideg van a nézőtéren. Hozzávetőleg 80%-os ház gyűlt össze megtekinteni a Szent Johannát tegnap este. Kicsit talán meglepő választás Balázs Pétertől egy ilyen mű, amely a hatalmat is és az egyházat is igen kedvezőtlen színben tünteti fel. Mindenesetre Shaw darabja olyan jó, hogy a jósága halványan átüt ezen a minimál-előadáson is. Minimálon itt most nem a vizualitást értem (Vereckei Rita négyarcú toronydíszlete pont rendben van), nem is a játékstílust, hanem a gondolatiságot. A produkció legfőbb célkitűzésének az látszott, hogy a szereplők elmondják a szövegüket (na, ez sem ment mindenkinek súgófoglalkoztatás nélkül), mimikával és gesztusokkal kísérjék, szerepjátszó színészeknek tüntetve fel magukat. Mindjárt az első kép roppant árulkodóan hatott. A Baudricourt-t játszó Molnár László egy rönkfát fűrészelt a közönségnek háttal, ezt öt katona nézte, és közben a jobbján álló szolgájával úgy beszélgetett a kapitány, hogy minden mondata alkalmából odafordult a fiúhoz. De nem ám úgy, hogy a 12 órai állásából egy negyedfordulattal előremozdult volna a 3 óránál tartózkodó partnerhez, hanem mindig ellenkező irányba indult, 12 órától visszafelé, háromnegyed fordulattal, hogy minél többet mutathassa magát szemből. Jászai Mari-díjas színészek hemzsegtek az előadásban, de nem bizonyultak elég színesnek, mélynek és koncentráltnak ahhoz, hogy intellektuális tartalommal töltsék fel Babarczy László nem feltűnő rendezését*. Mintha a férfiszínésztömeg hite is hiányzott volna ennek a hitről (is) szóló drámának az eljátszásához. A címszereplő Molnár Nikolett teljesítményét méltányolom. Az ő alakításának szándéka, iránya is volt. A lány egyszerűségét, sallangtalanságát követte, nem is beszélt máshogyan senkivel, mint a saját egyenrangúságát ösztönösen feltételezve és kifejezve. Volt ehhez hangja a színésznőnek, ügyesen és gazdagon bánt a hangjával. De a célzott egyszerűségnek nem tudott a végére, az alapjáig, a gyökeréhez jutni, így vált egy-egy jelenetben majdhogynem hisztis bakfis belőle. * Shaw bármilyen korban képes élesen kiszólni ebből a darabból – gondoltam, amikor Vasvári Csaba Warwick grófja ezt mondta Beauvais** püspökének: Elnézését kérem, hogy a káplán a hazaáruló kifejezést használta. De Angliában a hazaáruló szó nem ugyanazt jelenti, mint Franciaországban. Az önök nyelvén a hazaáruló hazaárulót jelent: hamis, aljas, hűtlen, hitszegő embert. A mi hazánkban egyszerűen csak olyan embert jelent, aki nem szolgálja szívvel-lélekkel az érdekeinket. Megnéztem a kötetben ezt a jelenetet, és látom, hogy van itt egy finom rendezői-dramaturgi distinkció. Ottlik fordításában nem „hazaáruló” szó szerepel, hanem áruló. ** Jártam Beauvais-ban (különben nem bóvénak ejtik, hanem bovénak), ott is máglyára küldtek egyébként egy nőt, Jeanne Hachette nevűt, a róla elnevezett utcában laktunk Párizsban. Talán még korai azt mondani, hogy ez az év előadása, de… – olvastam a napokban a Futótűzről, és nevettem: biztosan korai, mert még be sem mutatták. Tegnap volt a premierje a Radnóti Színházban. A történetről nem mondok semmit, az legyen a következő nézőknek újdonság. Annyit beismerek, hogy engem ez zavarba ejtett, helyenként szinte kínosan éreztem magamat a zsöllyében, de vélhetően nem úgy kínosan, ahogy kellene. Értem én, hogy a darab, a téma fontos és személyes. Egy olyan nő* írta, aki nyolcévesen menekült Kanadába Libanonból, és körülbelül minden valós, megtörtént vagy megtörténhetett volna. De a gesztus, az igazmondás és a tisztesség nem pótolja számomra a mű drámai és esztétikai értékeit. Márpedig azokat nemigen tudtam felfedezni a cselekményvezetés, a pátoszra hajlamos szövegek, a vázlatos helyzetek és a kevéssé megírt figurák közepette. Inkább egyfajta érzékenyítés ez, menekültügyben. Nagy siker volt a taps alapján. Alföldi Róbert rendezte tőle szokatlanul visszafogott eszközökkel. Jók a színészek természetesen. A legjobban László Zsoltot szerettem mint kicsit béna közjegyzőt túl nagy öltönyben, bizonyára kifogyta. Kováts Adél a főszerepben légies, tiszta, egyenes, meggyőző. Csak hát bizonyos értelemben csúnyán elbukott a főhősnő – gondoltam hazafelé. – A gyerekeit nem sikerült életében szeretnie. * jav.: férfi! Délelőtti rövid belvárosi utamat megfagyott hányások szegélyezték. Az RS9-be tartottam, ahol a Nyolckor a bárkán című gyerekelőadást néztem Koleszár Bazil Péter fordításában és rendezésében. Elégedett voltam vele – főleg a darab serkentette fel az agyműködésemet –, a kivitelezést is ügyesnek találtam. Jövő hétre megírom a Spirire. A napot Baksa Imrével töltöttem különben, aki nemcsak a Nyolckor a bárkánban játszott, de Az imposztorban is, amit aztán délután láttam Tatabányán. Ezt a bemutatót semmi esetre sem hagytam volna ki, mivel mind a darab-, mind a főszereplő-választás örömömre szolgált. A Jászai Mari Színházban a tavalyi, sikeres Tartuffe után rendezte most meg Szikszai Rémusz a Spiró-darabot, ahogy kell, a megfelelő színészekkel, akik a Moličre-ben az azonos szerepeket adták. (Hát azt sajnálom, hogy Schruff Milán már nincs itt ehhez. Lelkem színpadán ő ennek az előadásnak az Antoni Rybakja.) Vendégnek, Boguslawskinak Fodor Tamás érkezett. Kicsit hosszú az előadás – némely rendezői megoldását értetlenül, sőt halvány ingerültséggel fogadtam –, és nem is indul be egykönnyen, de a Tartuffe-próbánál, ott már felvillanyozó stádiumba ért. (Azt például kifejezetten szellemesnek találtam, ahogy többször visszamentek a jelenet elejére, szó szerint visszapörgetve.) Amit mindenképpen rögzíteni akarok, az a személyes színháztörténeti rész. Huszonöt évvel ezelőtt Szolnokon Fodor Tamás eljátszotta a Szeget szeggel Angelóját. Van abban egy jelenet, amikor szerelmet vall Izabellának. Izabellát ugyan nem hódította meg, de engem igen. Én azóta reméltem és vártam, hogy Fodor Tamás újra elcsavarja a fejemet. És hát ez most megint megtörtént, amikor Tartuffe-ként Elmirának udvarolt szenvedélyesen. Például a járásába mennyi taktikusságot és kecsességet tudott koncentrálni, amikor megközelítette a nőt! Úgy képzelem, Kiss Julcsi jelmeztervező láthatta, milyen muníció van Fodor Tamás lépteiben, azért adott rá kicsit felhajtott szárú, bokavillantós nadrágot, hogy felhívja rá a figyelmet. Tegnap ülést tartott a POSZT szakmai tanács, de csak félház volt, úgyhogy – most először egyébként – határozatképtelenség esete forgott fenn. Attól tartok, hogy a POSZT-reform kínosan rá fog égni erre a testületre. De már én kivárom a végét, azt hiszem. (Hadd tudjam meg, ki a gyilkos.) Utána elmentem a Magyar Színház főpróbájára, Ráckevei Anna adta elő Visky András Júlia című monodrámáját, Szabó K. István rendezésében. Igen nehezen tudtam ezen a délutánon rácsatlakozni erre az ötvenes évek Romániájában játszódó súlyos, sötét, tragikus történetre. Egy hétgyermekes rab anya dialogizál itt félig az Istennel, félig a férjével, miután a pap férjet elvitték és lecsukták, az asszonyt pedig munkatáborba zárták. Maximális elismeréssel néztem a színészi teljesítményt, a hitet, az elánt, az eszköztárat, csak közben sehogy sem tudtam közös nevezőre jutni a dologgal. Mármint hogy mit akarnak itt most evvel, tőlem. Hazafelé jövet azonban eszembe jutott, alighanem úgy függött össze ez az előadás a jelenemmel, konkrétan a mai programommal, hogy esetleg a POSZT szakmai tanácsát is lehetne munkatáborba zárni, ha talán akkor képes lenne végre dolgozni szervezetten, célirányosan, operatívan. Utólag tájékozódva látom, hogy személyes családtörténetét dolgozta fel a szerző ebben az elismert művében, amitől szeppentebb, együttérző és tiszteletteljes vagyok, de a kissé tanácstalan nézőtéri senyvedésemen ez már nem változtat. Még azt nem mondtam, hogy Papp Timi és Urbán Balázs kollégákkal hárman válogatunk a nyári Városmajori Színházi Szemlére. Ennek kapcsán dévédén is nézünk vidéki előadásokat. A legütősebb élményem a kaposvári Kőműves Kelemen volt Bozsik Yvette rendezésében. A díszlet alapján munkásszállón játszódik, a kezdéskor hajnali derengésben Vati Tamás nekiállt zuhanyozni. Megütköztem azon, hogy egy meztelen férfihátsó látványa hosszú percekig tartó kuncogást-röhincsélést váltott ki a kaposvári közönségből. Azután jöttek a többi kőművesek, és piros téglákból mintha magát a kommunizmust kezdték volna építeni, de talán mégse. Inkább úgy hatottak, mintha az Iszlám Állam egy brigádja lennének, felfegyverkezve. Hüse Csaba egy géppisztolyt magasba tartva énekelte az Alkotni születtünk című dalt (!). Gyuricza Istvánt mint Öreg hírnököt megkínozták. Hát csodálkoztam, na. Este III. Richárd, de nem a Nemzetiben, hanem az Urániában, ahol a londoni Almeida Színházból közvetítették az előadást, Ralph Fiennesszal a címszerepben. Kicsit összefolytak bennem a műfajok – színház-e ez itt nekünk vagy mozi. Majd mondom, vagy mondanám még, de most el kell mennem. Megjött tegnap az öreg tallinni barát levele. Annyira reszketeg betűkkel írta már, alig lehet kiolvasni. Tudtam különben, hogy ez lesz, a III. Richárdot elsodorja a torlódás, most már nem fogom megírni, mennyivel többet nevetett a helyi londoni közönség, mint mi, vagy mit éreztem, amikor a Margit királynét játszó Vanessa Redgrave megátkozta a többieket, hogy nekik is kelljen eltemetni felnőtt gyereküket. Tegnap délelőtt megnéztem Vranik Roland Az állampolgár című filmjét. Nagyon erősen kezdődik – az első jelenetben a véreres szemű, fekete férfi premier plánja, aki ül a Terhes Sándor vezette állampolgári vizsgabizottság előtt /Terhes Sándoron piros-fehér-zöld névkártya/, és felelnie kell a corvinákból, majd röviden eszmét cserélnek a Szózatról – és aztán nem is igen hagy alább. Egyetlen túlzáson sem lehet érni a cselekményt, az alkotókat, a filmet. Erős és betalál. Tudtam én Máhr Ágitól, hogy ez a film készült az elmúlt években (lassan, meg-megállva), voltam Miskolcon pont, amikor küldözgetett fotókat a jelmezekhez, milyen ruhákat tudna prezentálni magán, emlékszem, félt az ágyjelenettől, és most – nem mintha erre személyemben okom lenne, de – nagyon büszke vagyok az Ágira, hogy kariatidája ennek a filmnek, a másik fő tartóoszlop, az őszülő halántékú fekete férfi főszereplő, dr. Cake-Baly Marcelo mellett. Páros interjú készítését vállaltam a 7óra7-ben, egy-egy társulatból fiatalabb és még fiatalabb színésszel. A Vígbe mentem tegnap, Kútvölgyi Erzsébetet és Wunderlich Józsefet összeültetve beszélgetni. Ez így könnyen ment. Akadt pillanat, amikor annyira mondták egymásnak, hogy rátettem a kezemet a kezükre és kedvesen kértem, hogy akkor most ugorjunk, mert ezt a részt úgysem írhatom bele az interjúba. A Trojka Színházi Társulás Orlandóját láttam tegnap este a Jurányiban, Soós Attila rendezésében. Szinte minden vonatkozásban szegényesnek, megoldatlannak, pangónak találtam a produkciót, de nem vettem ezt különösebben rossz néven. Van ilyen, hogy valami nem sikerül. Annak ellenére nem sikerült, hogy Petrik Andreában nemcsak a színészi potenciál van meg Orlandóhoz, hanem amellett, hogy jó nő, fiúarcot is rejt az arca. Utána Kritikus óra volt szervezve. Felmentünk egy fűtetlen terembe, aztán amikor megjött Soós Attila, a beszélgetést vezető Karsai György első kérdésére rögtön elmondta, hogy neki ebbe az Orlandóba beletört a bicskája, nem tudta megvalósítani, amit szeretett volna. Innentől kezdve aztán az összes alkotói megnyilvánulás arról szólt, hogy minden rendben van. Nem probléma, hogy az egyik szöveges szereplőnek – aki foglalkozására nézve táncosnő – jószerével egyetlen szavát sem lehetett hallani és érteni már a harmadik sorból sem. Jó úton van ő, csak még nincsen kész az előadás. Az sem gond, hogy sok minden elnagyolt, kusza vagy nem világos. De higgyük el, attól még, hogy nem vesszük észre a szereplőn, azért belül megtörténik benne. És hogy a rendező félt a közönségtől, de milyen jó, hogy most itt vannak a nézők és láthatja őket. Tisztem szerint én tudósítást írok erről a Kritikus óráról, ezért egyáltalán nem akartam hozzászólni – miként számolnék be magamról? –, de bevallom: nehezemre esett lenyelni azt az egyre élesebben kiütközni akaró kérdésemet, hogy ha ennyire csak nekik maguknak szól az egész, ha ennyire csak ők számítanak a dologban, akkor miért kell a közönségnek pénzért váltani jegyet az előadásukra? Miért nem ők fizetnek a nézőknek? Most annak kellene jönnie, hogy milyen volt a zalaegerszegiek Peter című előadása tegnap a Jurányiban, de nem bírtam elmenni. Már csütörtökön világos volt, hogy bekaptam valami taknyos-köhögős cuccot, tegnapra kedves férjem is csatlakozott, és késő estére már nemes versenyben neki volt magasabb láza. Ma Miskolcra vittem volna a válogató kollégákat A hülyéjét nézni, de azt is kénytelen voltam lemondani. (Plusz az útviszonyok.) Tehát ágyban színházazás van. Dévédéről nézni előadást, az az eldobáshoz körülbelül jó, másfelől pedig megsejteti, ha valamit érdemes élőben megnézni. A debreceni Jadviga párnáját megvágytam. Vidéki előadásokat nézünk értelemszerűen, és arra jutottam, hogy azért mi itt Budapesten nagyon el vagyunk kényeztetve jó színészekkel. (Amivel nem azt akarom mondani, hogy vidéken nincsenek jó színészek, mert de. Csak mások az arányok.) Balázs Áront és Pálfi Ervint összehozni a szabadkai Amadeus-előadásban, ez jó ötlet volt – jelzem. Írtam egy ilyet, még nem mutattam. Mai: Kedves férjemnek pénteken még volt érkezése elmenni az orvoshoz, úgyhogy kapott gyógyszert. Ezt olvasom a gyógyszer tájékoztatójában: A … filmtabletta első alkalmazásakor Önnél pszichiátriai reakciók léphetnek fel. Ha Ön depresszióban vagy pszichózisban szenved, tünetei súlyosbodhatnak a … filmtablettával végzett kezelés alatt. Ritka esetben a depresszió vagy a pszichózis öngyilkossági gondolatokhoz, öngyilkossági kísérlethez vagy befejezett öngyilkossághoz vezethet. Ha ilyet tapasztal, hagyja abba a … filmtabletta szedését, és azonnal forduljon kezelőorvosához. Ma semmi szórakoztató nincs, naplóilag sem. 2011-ben nyert a Kritikuscéh legutóbb állami pályázati pénzt. 2012-ben már mindkét pályázatát elutasították, és akkor az elnökségi elődeink le is szoktak a pályázásról. Gondoltam, én most nekiveselkedem a Nemzeti Együttműködési Alap civil szervezetek szakmai programjainak támogatása 2017. pályázatnak. Végigtanulmányozva, hogy milyen tevékenységeket támogatnak egyáltalán a kuratóriumok, nem könnyű elhelyezni a mi szakmai szervezetünk szakmai tevékenységét. Végül még leginkább a „Nemzeti összetartozás kollégium” tűnt megcélozhatónak. Azt mondja: „A Kárpát-medencei együttműködés, mint a határon túli magyarsággal kapcsolatos nemzetközi tevékenység, az európai integráció és a vallási tevékenység elősegítése, továbbá a Magyarországon élő nemzetiségek, valamint az emberi és állampolgári jogok védelme területén működő civil szervezetek, kulturális tevékenység, hagyományápolás.” Ebbe talán belefér az, hogy mi a határon túli magyar színházakat is nézzük-néznénk, valamint hogy a céhünk határon túli tagjai is nézhessenek határon belüli színházakat. Például. Kinyomtatva 70+78 oldal a pályázati kiírás és útmutató, és egészen könnyen megbomolhat az ember agya, miközben mondatokat próbál értelmezni a szövegből. Ha ép ésszel kijövök belőle, következnek az internetes ki- és feltöltések*. Nem biztos, hogy boldogulni fogok vele – nyilván nem is cél az, hogy könnyen menjen a pályázóknak, végtére is civilek –, de legalább megpróbálom megpróbálni. * Ha a rendszerrel gond van – van –, lehet telefonon tanácsot kérni. Ja, nem most, hanem heti három napon, négy órában. Megérkezett Annamarink karácsonyi csomagja! Mármint az, amit mi küldtünk neki. Hosszan vesztegelt a Magyar Posta budaörsi raktárában, de múlt héten eljutott Chicagóba, és azt mondták telefonon Annamarinak, aki hét közben dolgozik, hogy szombaton érte mehet. Érte is ment, és megtudta, hogy a csomagot már visszaküldték a feladónak. Annyi azonban biztos, hogy az amerikaiak nyerték a gyorsasági versenyt utaztatásban, mert nekünk tegnap már ki is hozta a postás. Nos, több év karácsonyi csomagos tapasztalata alapján ideje végleg felhagyni evvel a lehetetlen szokással, a csomagküldéssel. Megjelent ez és ez. Vívok a támogatáskezelővel. Egy pályázat, úgy fest, elesett. Miközben az internetes rendszerük meghibásodott. Lejár holnap a betegeskedésre fordítható idő, úgyhogy most már mindjárt egészségesnek nyilvánítom magam. A pályázás úgy kezdődik, hogy be kell küldeni postán a regisztrációs nyilatkozatot. 11-én fel lett adva elsőbbségivel, de az internetes rendszerben nem volt nyoma, hogy megkapták és elfogadták. Mailben érdeklődtem, mire közölték, hogy visszautasították, mert nem egyeznek az adatok a rendszerben lévőkkel, nyomtassak újat, küldjem újra. De, egyeznek, nézzék meg – írtam –, és súlyos méltánytalanság újraküldetni velem ugyanazt, hiszen nyilvánvalóan nem ér oda időben, elvégre ma (tegnap) éjfél a pályázási határidő. Ha akarnám, se tudnám átírni az adatokat, mert a rendszerük akadozik. (Egy másik érdeklődő mailemre egy másik válaszoló elismerte, hogy rendszerhiba van, dolgoznak rajta az informatikusok.) Hát jó, írták, kivételesen és a szoros határidőre tekintettel leadhatom (ugyanazt) a nyilatkozatot személyesen. Kiugrottam erre az ágyból és szaladtam. A hivatalnoknál nem is volt senki, csak egy telefonos érdeklődővel foglalkozott épp: segítőkészen elmesélte neki azt a 70+78 oldalt, amit én elolvastam. Kivártam, befogadta a nyilatkozatot, aztán hazasiettem a pályázathoz. A szöveges részeket megírtam előre, „csak” a rubrikákat kellett kitölteni. A rendszer tekert, küszködött, nem engedett be dobozokba, kilökött az oldalból rendszeresen. A legravaszabb akadály a költségvetés című fejezet volt, az ugyanis minden mentés után megváltoztatta a beírt számokat. Többszöri próbálkozásra rájöttünk, hogy a nullákat nem szereti, ledobja némelyiket, majd közli, hogy számszakilag nem stimmel és nem fogadja el a tervezetet. Végül úgy hidaltuk ezt át, hogy az összes sorban átírtuk a nullákat egyesre. Vagyis valamennyi tételnél 111 végű összeget kértünk. Evvel sikerült megbirkóznia a rendszernek. 23.14-kor nyomtam meg a véglegesítés gombját „Az egységes nemzeti színjátszás kritikai dokumentálása” projektcímű pályázatunknak, amelyhez véletlenül sátáni, 666 végű összeget igényeltünk. Addigra nemcsak lestrapálódtam, de a Nyuszika-effektus is fellépett. „Úgyse fognak adni*, kenjék a hajukra a pénzü(n)ket!” * Néztem a bírálási szempontokat. A legtöbb pontot ebben lehet kapni: „A Támogatás szervezetre gyakorolt hatása (szervezet fenntarthatósága, különös tekintettel a foglalkoztatás fenntartására és bővítésére)”. Egyáltalán nem látom be, miért lenne egy civil szervezet működésében a foglalkoztatás fenntartása és bővítése a legfontosabb. Sőt. Lehet, hogy ez már maga az öregség. Régebben egy ilyen vicik-vacak kis betegséggel három nap alatt kész voltam, most meg már lassan egy hét telik el, javultam, de még mindig elég nyamvadt vagyok. Mai: Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege című karácsonyi ajándékkönyvből: A szélsőjobboldali eszmék nagymértékű és korai elterjedését igazolják az 1927-ben a numerus clausus törvény megszüntetésének bejelentése miatt kirobbant tömeges tiltakozások és egyetemi atrocitások. A numerus clausus ellen csak 1922 és 1924 között nyolc javaslatot terjesztettek a nemzetgyűlés elé, de ezek kivétel nélkül megbuktak. Bethlen politikai okokból nem vállalhatta őket, Klebersberg pedig jellemző módon minden egyes alkalommal az Országgyűlés folyosóját választotta tartózkodási helyének – azaz demonstratív módon nem vett részt a szavazáson. Mindez a közhangulat fényében nem volt meglepő. Az 1927-es enyhítés is csak azért merülhetett fel, mert erre a kormányt a Népszövetség kötelezte. A hazai politikai szereplők egy része azonban nem fogta fel, hogy a nemzetközi joggal ellentétes belső jogszabályok lehetetlenné teszik azt, hogy az ország a szomszédos államok nemzetközi jogot sértő, magyarellenes intézkedési miatt hatékonyan fellépjen. Nem volt már tartható tovább a színháztalanság. A Baltazár Színházba szólt a meghívásom tegnap estére, a Kováts Kriszta rendezte Nézzünk bizakodva a jövőbe!-előadásra. Vittem magammal doktor Kingát, mert ha nem is gyakran, de szoktam őt bevezetni a budapesti színházi élet ismeretlen, izgalmas terepeire. Láttam már Baltazárékat, ám a saját, óbudai támaszpontjukon még nem jártam. Felcsaptam a guglit meg az útvonaltervezőt, azt mondták, hogy Aquincum-felső megállónál kell leszállni a HÉV-ről. Ezen nevettem és arra gondoltam, hogy mackóalsóban megyek Aquincum-felsőre. De aztán a HÉV-en kiderült, hogy nincs is ilyen megálló, csak sima Aquincum nevű. Ott szálltunk le, majd a hamis térképrajz nyomán eltévedtünk és – most már tudom – egyre távolodtunk a céltól. Sötétség, jeges járdák, névtábla nélküli utcák, számtábla nélküli házak – pont elkezdődött az előadás, mire beestünk a kábé ötven fővel már megtelt nézőtérre. Két zenész közreműködött, harmadiknak Kováts Kriszta, plusz Müller Péter Sziámi, és az értelmi sérültekből álló társulat tucatnyi tagja. Zömmel egyperceseket játszottak el, meg Örkény apuka leveleit a gyerekeihez. Egyrészt a produkció alaptónusa a gyermeki játékosság, a tartalmat és a formát is tekintve. Másrészt érződött az egészen a munka, a jártasság, a tapasztalat. Pontosan tudhattuk, hogy komoly koncentrációt és erőfeszítést igényel a szereplőktől a szöveg megformálása, elmondása, a szavak kiejtése. Észrevehettük, hogy évek óta dolgoznak együtt, és megvan bennük a színpadi biztonság a fellépéshez. Itt-ott felcsillanni véltem az örömét is. Baltazárékat látni különleges élmény, az biztos. A színház, amit sem csinálni, sem nézni nem könnyű, de érdemes. Most így a budapesti gimnazisták olaszországi buszbalesetének tudatában sokkal nehezebb naplót írni, de azt akartam volna elmesélni, hogy tegnap az Oktogonnál feltűnően intelligens fiatal emberek biztosították a lehetőséget a budapesti olimpia elleni népszavazási kezdeményezés aláírására. Ezt abból vettem észre, hogy amikor az anyja neve rubrikához érve elakadtam és kotorászni kezdtem a tárcámért a táskámban, akkor nem kérdezték meg, kétségeim vannak-e az édesanyám kilétét illetően. (Nincsenek, de egyszer valami igazoványcsináltatásnál értelmezési vitába bonyolódtam a hivatalnokkal. Mondtam, hogy nem mindegy a megfogalmazás, mert az Anyja neve, Anyja leánykori neve, Anyja születési neve kérdésekre akár három különböző válasz is adható, és ennek folyományaképp valamelyik igazolványomban dr-vel szerepel anyukám neve, és azt kellett ellenőriznem a nagyon is indokolt pontosság végett, hogy nem a lakcímkártyám-e az.) Este a Nem vagyunk mi barbárok előadását láttam a Sufniban. Sikeres kortárs német színdarab Vajdai Vilmos rendezésében, kicsit hazaira adaptálva-adoptálva. (Már azt is némiképp TÁP-osnak éltem meg, hogy a kezdési idő után percekkel még kint álltunk az ajtó előtt.) Erős felütés volt Pilinszky, aztán beálltunk: kompakt az egész, profi produkció, kiváló színészek. Szórakoztató és gyomrozó, átüt a rendezésen, amit Vajdai Vilmosra jellemzőnek érzek: szertelen humor és fölényes-rezignált-szarkasztikus emberlátás. Olyan előadás, amit a néző inkább méltányol, mint szeret. Részemről leszámítva azt a részt, amikor Rajkai Zoltán és Dankó István szinkronizálták két csecsemő párbeszédét (illetve nem is hogy szinkronizálták, hanem fordítva: úgy csinálták, mintha ők lennének a hang), azt én nagyon szerettem. De ez nem feltétlenül érdemem nekem, mint inkább a javíthatatlan infantilizmusom. Délelőtt a Jurányiban jártam, a Scallabouche Színház készülő, Waiting for HÍRÓZ című előadásának zártkörű nyílt próbáján. Kiss Márton írja, Alexis Latham rendezi, jó a színésztársaság: Balsai Móni, Szalontay Tünde, Chován Gábor, Elek Ferenc és két főiskolás: Messaoudi Emina és Szántó Balázs. Koncentrációs gyakorlatokat végeztek, majd párjelenetekben improvizáltak, mentek egyik „helyszínről” a másikra, vitték a figurájukat és a többiektől füllel elfogott szavakat. Az utolsó jelenet egy társasházi közgyűlést formázott, ebben mind együtt vettek részt, és előre sorszámot húztak hozzá. A szám nagyságához mérten kellett a színészeknek aktivizálni magukat a jelenetben, uralni a helyzetet. Ezt a feladatot különösen érdekesnek találtam, és ha jól értettem, ez a szcéna az, aminek végül is majd konkrétabban köze lesz a február 11-én bemutatandó produkcióhoz. (Fú, lehet, azért hívtak meg, hogy többet írjak erről, hát most nem tudok. De áttanulmányoztam a honlapjukat és idézni szeretném, amit Alexis Latham mond a társulat elnevezéséről*.) Este, miután hazaértem a budaörsi Latinovits Színház Macskajáték-előadásról, arra jutottam, hogy ha egy Macskajátékról észlelhető mennyiségű néző eltávozik a szünetben, akkor avval az előadással bizonyosan gond van. Azon tűnődtem, gondolt-e Forgács Péter rendező arra, hogy a nézők miért mennek el a színházba egy Macskajátékra. Aligha azért, hogy olyan gondolattal és formában kapják meg Örkény művét, amilyennel még egy rendező sem állt elő. Talán inkább a darabért mennek, amely az életszeretetről szól, valamint az óvodáskortól nyugdíjaskorig bármikor fellángolni képes szerelemről. Vagy pláne a színészekért, jó szerepekben virulni látni jó színészeket. Mármost a budaörsi Macskajátékról kritikát írva kénytelen leszek tételesen felsorolni, hogy melyik színésznőt mivel, hogyan hozta a rendezés súlyosan kedvezőtlen helyzetbe. És nincs nyertese a bemutatónak. Sem a dráma, sem a színészek, sem a közönség. *20 évvel ezelőtt, mikor a Tóvidéken kempingeztem, alkalmam volt meghallgatni a Bohemian Rhapsodyt a Queentől, a valaha élt legrosszabb manchesteri utcazenész előadásában. Mindössze két akkordot tudott belőle, és mikor az operaszerű részhez ért, a normál szöveg helyett, hogy „Scaramouche, Scaramouche, shall we do the fandango”, amiből nyilván nem sokat értett, azt énekelte, hogy „Scallabouche, Scallabouche….” Van olyan, hogy az embernek nem való egy színházi előadás, vagy fordítva, hogy az ember nem való egy színházi előadásnak. Bennem például, aki öreg vagyok és konzervatív, mindig lesz némi komfortérzethiány az olyan, újabb színházi helyeken, amelyek nem felelnek meg a színházi helyiség minden kritériumának, például a nézőtéren nincs emelvény, csak azonos szinten lerakott székek. Ilyesmi. Új helyen voltam tegnap, a B32-ben, ahol a Nézőművészeti Kft mutatta be a Testvérest című előadását. Három jó színész, nincs vita, Katona László, Simkó Kati, Scherer Péter (az utóbbi rendezésében). Szerző nincsen, dramaturg van (Gyulay Eszter). Dráma nincsen, szöveg van. Ugyanakkor a cselekmény nem mélocs, nem semmiség, hanem nagyon is erős a téma: halál, hozzátartozó elvesztése. Ezért is gondolom, hogy noha vannak jó részek, szép pillanatok, itt-ott színészi remeklés, mégis nagyon hiányzik a dolog mögül a markáns írói teremtés, alkotás. A nézőtéren össze-vissza tették le a karosszékeket, nem egy irányba néztünk, hanem tetszőlegesen. És mivel a színészek is a nézőtéren mászkáltak és játszottak, keringtünk feléjük, attól függően, mikor hol bukkantak fel. Köztünk voltak és mi köztük, így olykor a társaság képét öltöttük, amelyben a szereplők tartózkodnak épp. Tudomást vettek rólunk, néha meg is szólítottak egy-egy nézőt, és én hajlamos vagyok nagy érdeklődést és csöppnyi kárörömöt érezni ilyenkor, amikor ebben a helyzetben a közönségben mindig akadnak, akik annyira magukévá teszik ezt a játékszabályt, hogy ettől valóban résztvevőnek érzik magukat és képesek verbalice beleszólni. Logikus ez, akár tetszik, akár nem. Valamikor valakinél volt egy Facebook-poszt, amihez Székely Csaba hozzászólta, hogy Erdélynek is kellene legyen Stuber Andreája, aki annyira szereti a színházat, hogy mindennap ír róla, honorárium nélkül is. Ezt megjegyeztem magamnak persze, és most rossz a lelkiismeretem, hogy tegnap este Székely Csaba-darabot láttam a Szkénében, és eddig nem volt időm írni róla, sőt most sincs. Őszi bemutató volt a Kutyaharapás, és akkoriban szinte csak rosszat hallottam róla. Most akkor vagy nem egészen értettem volna egyet szeptemberben a véleményekkel, vagy azóta fejlődött a produkció (ez szinte biztosra vehető, a fejlődés). Mindenesetre élvezhető előadás volt a tegnapi, a közönség kifejezetten jól szórakozni hallatszott, és a végén a taps is igen meggyőzőre sikerült. Egy Tarantino-film átirataként készült ez a darab, és én vagyok az a szerencsés néző, akiben ez semmiféle defektust vagy összehasonlítási kényszert nem okoz. Felteszem, a filmet érdeklődésből megnéztem később, videón, ahogy a Ponyvaregényt is, de nem volt rám maradandó hatással. Érződik Székely Csaba munkáján, és a rendező Szikszai Rémuszén is, hogy keresés folyik, és nem folyamatos a találás. Akadnak elvékonyodások és lelapulások, de néha meg különösen jó forma mutatkozik, ilyennek mondanám az előadás elejét is, amikor minden szereplő jelen van, meg a végét is, amikor kábé szintén. Egyszerűen nem lehet nézőként ellenállni annak, amikor ennyi jó színész van a színen (Nagypál Gábor, Fodor Tamás, Kaszás Gergő, Mucsi Zoltán, Katona László, Bercsényi Péter és így tovább*). Ráadásul van egy felemelő multikulti-internaci jellege az együttesüknek: a vajdasági magyartól a pesti magyaron és az alföldi magyaron át az erdélyi magyarig, szerb és román nyelvet beszélve, ha az kell. *10 színész állt a sorban a tapsnál, szoktam ilyenkor, a tapsnál megszámolni, hogy hányan jártak a rádióműsoromban. Ezúttal 6 volt az eredmény. Délután a Nemzeti Színházban voltam, megnéztem a Hany Istók legendájából készült, Szarka Tamás írta és komponálta gyerekdarabot Bozsik Yvette rendezésében, az Éden földön címűt. Félház sem igen volt. (Talán majd ingyen). Az előadást most nem mesélem el, megírom a Spirire. Bár azt az egy problémámat talán megosztanám itt, hogy az egyik szám refrénjében ezt énekelték a láp lakói: „miamihív, miamivár”. És én értelemszerűen azt hittem, hogy Floridába készülnek, csak fonetikusan mondják, mint a gyerekek. De kénytelen voltam aztán rájönni, hogy nem erről van szó a szöveg szerint, hanem hogy „mi ami hív, mi ami vár”. De evvel a megoldással sem vagyok igazán elégedett. Végtelenül örülök, hogy elmentem a Nemzetibe, ez valósággal bearanyozta a napomat. Az történt ugyanis, hogy amikor leszálltam a villamosról és átmentem a zebrán, vetettem egy pillantást a vezetőfülkére. És a fekete ember ült ott bent, ő vezette a villamost!! Az állampolgár című film főszereplője! Nyilván azonnal széles mosoly terült el rajtam, majd szájról olvashatóan azt mondtam, hogy „Láttam!”, és a bal kezemmel mutattam egy lájkot. Ő visszamosolygott, s elhajtott a villamossal. Határozottan úgy él bennem, hogy Turgenyev Apák és fiúkja jó regény, pedig nem is 40 éve olvastam utoljára, hanem legfeljebb 15-20 éve. Színdarabot írt belőle Brian Friel fordító-drámaíró, a Pogánytánc és a Philadelphia, nincs más út! című darabjait ismerjük itthon. Ezt a Turgenyev-átiratát ősbemutatóként vezeti elő a székesfehérvári Vörösmarty Színház a nagyszínpadon Bagó Bertalan rendezésében, és a legkevésbé sem keltette bennem azt az érzést, amit a regény. Mondhatatlanul unalmasnak találtam a több mint háromórás előadásnak főleg az első részét, amelyben Nagy Péter Bazarov nevű ifjú nihilistája már az első perctől kezdve tenyérbemászó és bicskanyitogató (nem tudom, lehet, hogy ez a két kifejezés úgy függ össze, hogy a bicska mászik valakitől az ember tenyerébe kinyílni), és bár sok idő telt el aztán, mégsem sikerült elfogadnom, szerelmi vallomása dacára sem, hogy egy árnyalatnyit is változott volna ez a fiatalember. Az előadás második részének nagyjelenete fájdalmasan aktuálisan megszólalt. Bazarov halála után Arkagyij, a főszereplő (Kádas József, szeretem Kádas Józsefet) meglátogatta barátja szüleit. Varga Marika addigra már belebetegedett a fia halálába, az apa, Kuna Károly pedig fel s alá járkált és mondta dúltan, hogy ez nincs rendjén. Szülőnek temetni a gyerekét, ez nem felel meg a természet rendjének. Épp a napokban olvastam ezt, nyeldekelve: van szó arra, ha az ember elveszti a házastársát. Akkor özvegy lesz. Arra is van, ha meghalnak a szülei, akkor árva. De hogy a gyereke meghaljon, arra szó sincs, arra nincs szó. A Káva Kulturális Műhely Lady Lear című, felnőtteknek szóló részvételi színházi előadásában az a helyzet, hogy a 78 éves özvegy édesanyánál a stroke után féloldali bénaság maradt, és családjának, három felnőtt fiának és egy unokájának ezt a helyzetet kell hosszú távon megoldania. Veszekedések, hárítások, lepasszolások, bűntudatok, satöbbik közepette. Teljes mértékben élő, drámai, létező problematika, elég jól megírt jelenetekben. Az anyát a három fiút játszók felváltva alakítják. (Így a tapsnál az anya már nem vonul fel.) Akárcsak abban a Karamazov-darabban, ahol a bundával jelzik a fiúk a szülőfigurát. Itt egy szürke parókával és a kismintás otthonkával. Nincs énvelem szerencséje a Kávának. Elismerem, hogy fontos, amit csinálnak. Ám színházművészetileg minden értelemben keveslem a teljesítményt. A lényeg persze a problémafeldolgozás és annak módja, de jelen esetben evvel is heves belső emocionális tiltakozást váltottak ki belőlem és sok ellenszenvemet gyűjtötték szegény fejükre. A játékot két ízben megszakította csoportos beszélgetés, amiben képtelen voltam felfedezni annak jeleit, hogy az érzékenyítést és az empátia felkeltését szolgálná szisztematikusan és eredményesen. Alig volt egy-két velemkorú vagy idősebb néző a nézőtéren, zömmel fiatalokból állt a közönség, ami természetes és jó is. Amikor nevetgéltek a mama hisztérikus kitörésein, akkor az jutott eszembe, hogy egyszer a jövőben még torkukra forrhat sajnos a nevetés. Akkor majd innen, a távolból, erről a nézőtérről szeretném üzenni: nem szabad, hogy így legyen, ahogy a Lady Learben, nem szabad és nem is muszáj. Biztosan kell hozzá szerencse is, feltételek is, de üzenem, hogy a bátyám, a férjem, a sógornőim és én vita nélkül, teljes egyetértésben és együttműködésben kísértük végig a segítségre, gondozásra, ápolásra szoruló szüleimet a halálig vezető, hosszú és nehéz úton. Éveken át egyetlen rossz szó, kimondott vagy elhallgatott szemrehányás, egymásra panasz nélkül. Többek között alighanem azért is, hogy a gyerekeink ezt lássák és tapasztalják meg, hátha akkor nekünk is lesz majd egy sanszunk. A Szürke galambot láttam tegnap a Stúdió K-ban, Horváth Csaba vendégeskedett ott, Tar Sándorból dolgozva ismét. (Ezt olvastam, ezt a könyvet.) Tulajdonképpen gondban vagyok a produkcióval. Nem voltam jó befogadója, fáradtan és kókadtan néztem. A második részre, a végefelé már beazonosítottam a dolgot: nagy utazás-szerű Horváth Csaba, kimerít, de a végére érzed, hogy megtetted velük az utat. Csak én épp bicegtem, így lemaradtam itt-ott. Az agyamat a hátizsákban vittem, ott lötyögött, és voltaképp mindössze annyi jutott eszembe, hogy Nagypál Gábornak karizma és karizmája is van. Nagy, univerzális hősi szerepekre van hivatva – mi ilyen? hát igen, Petronius a Caligula helytartójából, az ilyen, Szikszai Rémusz el is játszatta vele –, de mondjuk ilyen egy dr. Indiana Jones is sokmillió dollárért Hollywoodban, simán. Nem említettem még, hogy Jordán Tamás adott nekem dedikált példányt a könyvéből kedvesen, talán mert idéz benne tőlem, a szombathelyi színházról írt évados cikkemből. El is olvastam rögtön, és most felhívott a szerző, hogy megkérdezze, mi a véleményem. Ez meglepett – nem szoktak így kérdezni, nem is szoktam így válaszolni, nem a beszéd a műfajom, hanem az írás –, de megértettem ebből, hogy nagyon fontos számára ez a könyv. Nem tudom, jól feleltem-e, mondtam ezt-azt. Biztosan mondtam például, hogy a Hátrametszés érezhetően egy jó ember szakmai és élettörténete. Az is jó, hogy a saját pályáján keresztül dokumentál egy hosszú színháztörténeti korszakot, amelynek számos jelentős helyén és időszakában részt vett – az Egyetemi Színpadtól kezdve a 25. Színházon, Kaposváron, a Merlinen, a POSZT-on, a Nemzetin át a szombathelyi színházalapításig –, és ezekről most rögzítette, összefoglalta az emlékeit és tapasztalatait. Kicsit fájlalom, hogy Jordán Tamás személyes bája nem jön át a könyvön, de lehetséges, hogy azt nem is lehetséges önírásba foglalni. Tegnap szinte teljes teltház volt a Nemzetiben. Fogyatékkal élőket hívhattak meg kedvesen; nem egy tolmácsberendezéssel ellátott látássérült eljött, az előadást pedig jeltolmács kísérte a színpad jobb szélén. Tóth Ilonka címmel artisztikus dramatikus emlékestet láttunk 1956 kapcsán, Vidnyánszky Attila rendezésében. (Az 1956-os Emlékbizottság 25 millió forinttal támogatta a produkció létrehozását.) Szólt a zene, kopogott az írógép, forgott a hatalmas díszlet, színiegyetemisták üres koporsót hordoztak*, ünnepelt a nép 1957 május elsején, sorolták a halálra ítéltek nevét, dőzsöltek a szovjet tisztek, tudósított a tudósító stb., és mindezt egyszerre, 2 óra 40 percben a honlap szerint, de 10 után fejeződött be. Érdekes volt, hogy amikor a színen a május elsejét ünneplők munkásmozgalmi dalokat énekeltek, akkor Bodrogi Gyula kiszólt a nézőtérre, hogy énekeljünk mi is velük. De senki nem énekelt. Ott ült az a sok ősz hajú ember a zsöllyében, de nem énekeltek, lehet, hogy velem ellentétben nem ismerték a dalszövegeket. Olyannyira ódzkodtak pl. a fináléként felhangzó A párttal, a néppel egy az utunktól, hogy nem is tapsoltak utána, pedig az volt az első felvonás vége. (A második felvonás végén aztán tapsoltak, néhányan felállva. Ezt is meg lehet érteni, figyelembe véve, hogy 1956-hoz bizonyos életkor felett mindannyian érzelmileg viszonyulunk, legfeljebb nem egyformán.) A legvégén jöttek a személyes vallomások az előadás idősebb szereplőitől. Dózsa Lászlóé a zárszó, aki röviden elmondja az ismert 56-os történetét, és hogy büszkén hord azóta a fejében két szilánkot, amely szög volt a kommunizmus koporsójába. A kurzusriporter (Rubold Ödön) kis vörös zászlót lengetve azt kiáltotta: "Mostantól mi mondjuk meg, hogy mi lesz. Azt is, hogy mi volt." *16 kaposvári színiegyetemista szerepel az előadásban. Zömmel szépen koreografáltan és átélten helyezkednek a zenére ide-oda. Olykor egy-egy jelenet is jut nekik, például amikor a kórházban nővérként, betegként mutatkoznak. Az egyik lány infúziós állványt tologat maga előtt. A másik előhúz egy ágytálat az ágy alól, és egész idő alatt nem válik meg tőle. Elszégyelltem magam a színpadon lévő sok felnőtt nevében. Hogyhogy hónapok óta senki nem akadt, aki beavatta volna a lányt abba, hogy ezt a tárgyat a nyelénél fogva visszük, nem ölelgetjük magunkhoz, mint egy csecsemőt. Délután ˝ 3-tól ment tegnap a Forte Bűn és bűnhődése a Szkénében, és mivel így nem tudott ez a hosszú előadás az éjszakába nyúlni, megragadták az alkalmat, hogy kritikusos közönségtalálkozó legyen utána, Jászay Tamás vezetésével. Van nekem a céhben egy jó emberem arra, hogy az eseményről tudósítást írjon (én). Az előadást láttam tavaly, tehát nem volt nagy baj, hogy csak a szünetre értem oda és a második részt néztem meg. Volt épp két, most beálló új szereplő, Mészöly Anna és Ballér Bianka Gréta, és az osztálytársaik ott drukkoltak nekik a nézőtéren. A Szonyát játszó Ballér Bianka Gréta különösen jó benyomást tett rám: lefegyverzően egyszerű volt a játéka. Az előadás után 25-30 néző maradt ott, előszörnézők, harmadszornézők, nagyon rendben voltak a kérdések, a válaszok, általában az egész délután-este üdítően normális volt és értékes. Még azt nem mondtam, hogy volt szerencsém rögtön elfogni a neten Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmjét, amely versenyben van az idei Oscar-díjért. (Nem tudom, most megnézhető-e, mert egy idő után szerzői jogi okokból levették a youtube-ról.) Felemelő élményt jelentett. Nemcsak azért, mert jó történet jól megcsinálva – leszögezem, hogy Szamosi Zsófi tanárnői álláspontja sem vonható kétségbe maradéktalanul, és ez így kompakt –, hanem mert az általános érvénye mellett érződik, hogy erősen ide szól, nekünk, fiatal nemzedékeknek meg időseknek is: kell tudni, hogy mikor kell tudni csinálni végre valamit. Így télen menetrendszerűen rongyolódnak az ujjaim, de most újdonság gyanánt viszketős-hámlós piros foltok is felbukkantak a kézfejemen és az alkaromon. Bejelentkeztem a kerületi rendelő bőrgyógyászatára, két hét múlvára adtak időpontot. Felvillanyozott ez a hosszú, laza határidő, ennyi idő alatt magától is elmúlik, remélem. Ami a Városmajori Színházi Szemlét illeti, a vidéki utakra rájár a rúd. Hol betegség, hol időjárási és útviszonyok, hol szmogriadó (a mi autónk büntetendő természetesen), hol Puty. akadályozgatja, de közben nézzük a dévédéket, amiket vidéki színházak küldtek ajánlat gyanánt. A legmegrázóbb élmény a veszprémi Petőfi Színház kínálata. Három nagyszínpadi produkciójukat volt alkalmam ily módon megtekinteni. Az egyik a Tanár úr, kérem! Oberfrank Pál rendezésében. Középiskolás diákok adják elő jelenetezett formában a könyv fejezeteit. Maga a rendező is színre lép, ő a szerző, aki találkozik egy fiatalemberrel. A másik a Múlnak a gyermekévek című „zenés utazás gyermekeknek és gyermekszívűeknek”, szintén Oberfrank Pál rendezésében. Ez egy slágerest: gyerekek, kamaszok és felnőttek adnak elő közkedvelt dalokat, miközben állóképeket vetítenek mögéjük. Az icipici házikó szám alatt icipici házikót, a Jaj, de jó a habos sütemény alatt habos süteményt, az Én egy kis öcsit kérek szülinapra alatt – vigyázzál! – focipályát meg labdát, és így tovább. A rendező itt is emeli az est fényét, maga énekli el a Sír a telefont. Felmerült bennem a gyanú, hogy a veszprémi Petőfi Színháznak már nincs is meg a társulata. De igen, felvonulnak a Tokaji aszú című operettben, amelyet Szilágyi Tibor rendezett, a szcenírozásnak körülbelül ugyanazon a szintjén, mint a Múlnak a gyermekéveknél. Valószínűleg a közönség is megvan még Veszprémben. Tanúsítja a taps, a nevetés, és hogy az operett felvételén a mikrofon közelében ülő nézők végigbeszélgették az előadást.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
