Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2016. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

2. hétfő

    

vissza a lap tetejére

3. kedd

vissza a lap tetejére

4. szerda

     Lehet különben, hogy most már folytattam volna a naplót, ha lett volna idő írni reggelente. De nem volt, mert a kaposvári gyermek- és ifjúsági színházi biennálé jellegénél fogva olyan, hogy eleve rögtön reggel kezdődik folyton. (Életre szóló átka ez a gyerekszínháznak, hogy korán kell kelni hozzá.)

     Voltam mindenféle színházakban, sőt még moziban is, majd biztos elejtek ezekről itt-ott pár szót. Most így hirtelenjében az jut eszembe, hogy a kecskeméti színház nézőterén ha körülnéz az ember abban a piros-fehér-arany házban, akkor az erkélysor alatt a falon látja díszítésként a színházi mosolygós-szomorgós fejeket odadomborművelve. Elnéztem azt a két arcot, és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy nevetne az egyik és keseregne a másik. Hanem az egyik rémületében ordít, a másiknak döbbenetében leesett az álla.

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Tegnap reggel Kaposváron egy színházi nevelési előadásban – amit több szempontból kissé éretlenül és értetlenül figyeltem – a színpadi térbe hívott hatodik osztályos gyerekeket foglalkoztatták a szereplők. Asztal, székek, színes rongyszőnyegek, kanapé színes párnákkal voltak körülöttük: hőseink, egy kétgyermekes család otthona. Milyen ez a díszlet, ez a lakás? – kérdezte a színész. Otthonos – mondta egy kislány. Szegényes – mondta egy kisfiú. Miből gondolod, hogy szegényes? – kérdezte a színész. Abból – felelte a hatodikos kisfiú –, hogy a bútorok lehasználtak, és ahelyett, hogy egy nagy szőnyeg lenne, sok kicsi van.

     Belesápadtam ebbe a megállapításba. Ezek szerint egy ilyen 11 éves kisfiú egyetlen pillanat alatt felmérné az anyagi helyzetünket, ha feljönne hozzánk. A bútoraink lehasználtak. A szőnyegeink nem rongyszőnyegek, hanem konkrétan rongyosak, néha varrogatom némelyiket. Talán még azt is meg tudná mondani, hogy ha eladnánk a 15 éves Skodánkat, abból kijönne-e egy tisztasági festés így húsz év után végre a lakásban.

     Este már a Thália Színházban ültem, az Amerikai bölény előadásán. Bizonyos értelemben rejtélyes ügy. Eseménytelen, beszélős háromszereplős férfidarab egy kis ócskásboltban, a nagyszínpadon. (David Mamet műve.) Nem fordulatos, nem is nagyon vicces. Mégis úgy szerette a közönség, mintha el sem tudna képzelni más esetet, mint hogy örüljön annak, amit kap a Thália Színházban. Sebestyén Aba rendezte. Mesélte Vásárhelyen, hogy jó munka volt a színészekkel, Szervét Tiborral, Csányi Sándorral és Mózes Andrással. Értem, hogy mire gondolt Aba. Aprólékos, gondos, alapos színészi kimunkálást tartalmaz a produkció. Mindenekelőtt Csányi Sándor komplex és rétegzett alakítását értékeltem. Nyilvánvaló, hogy kevesebbel is beérhette volna, az is elég lett volna a sikerhez. De nem érte be.

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Az Örkény Színházban a ruhatár oldalában a színlapra ki szokták írni, azt hiszem, hogy meddig tart az előadás. A Mesél a bécsi erdő esetében nincs ott, csak az, hogy három felvonásban játsszák. Na, gondoltam, még senki nem nézte végig, így nem tudják, hánykor van vége. (Tréfa.) Valójában mindenki végignézte tegnap este, és nagy siker volt, tovább is tapsoltak a nézők, mint a színészek számítottak rá. Elnéztem azt a huszonvalahány szereplőt, ahogy szűken sorakoztak a színpadon meghajolni, végigpásztáztam rajtuk, uristen, micsoda társulat ez! Még az a lány is a jobbszélen, akit nem ismerek, milyen jó volt a kis jelenetében a hentessegéd Havlitschekkel. Kákonyi Árpád kapta a leghujujujosabb tapsot, nem véletlenül.

     Új fordítás, Parti Nagy Lajos, ami helyenként ki is hallatszik belőle, és ezt nem tartom igazán erényének. Egyébként is kicsit adaptálták és adoptálták Ödön von Horváthot, került mellé Petőfi is, Szabolcska Mihály is. Bagossy László rendezte a darabot, három felvonásban, mint említettem. Na, gondoltam, különbözőek a helyszínek hiszen. De aztán nem különböztek, egy zongora mint multifunkciós bútordarab a díszlet. Egyszerű, célirányos, pik-pak előadás, telis tele magas színvonalú színészettel. Eleinte csöppet száraznak éreztem, hiányoltam valami szertelenséget, játékosságot, de aztán az is megjött. Bagossy-féle színház. Tiszta, átható és éles.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     Tegnapelőtt elhunyt kollégánkkal, Szántó Judittal én leginkább olvasójai viszonyban álltam. Tiszteltem a tudását, műveltségét, nagyon kedveltem az irályát. Újabb súlyos veszteség ért bennünket a halálával. Egyszer váratlanul azt mondta nekem egy színház előterében, hogy mindig nagyon élvezi, amikor ez a két okos nő (nem tudtam, kire gondol, de aztán nevesítette) összeszikrázik a kritikuscéh közös levelezésében. Akkor a legutóbbi pengevillanásokat sajnos már nem láthatta.

     A Stúdió K-ban jártam Jeles András Árvák című darabjának Koltai M. Gábor rendezte bemutatóján. Nem nagyon tudok mit mondani erről. Elsőre az jutott eszembe róla, hogy Füst Milánnak is van Az árvák című darabja, az egyezés nyilván nem véletlen, de az összefüggést nem látom át. Füst darabja egy nemrég megözvegyült, két felnőtt lánnyal és egy háztartáson belüli szeretővel bíró nyugalmazott miniszter családjában játszódik, Jelesé pedig a korabeli filmiparban dolgozza fel egy nyomorult, de bepiszkolhatatlanul tiszta cselédlány történetét.

     Még életemben nem láttam, hogy a Stúdió K-ban ennyire erősen igyekeztek volna a látványra koncentrálni. Meg is volt a böjtje, az este jelentős részében díszletfachok tologatásával, húzogatásával, igazgatásával és ki- bepakolással töltötték idejüket a színészek.

     Egy jelenet, egy ért el hozzám szívmelegség formájában. Amikor a főszereplő Homonnai Kati mint Andai művésznő vallomást tett a filmrendezőt adó Fodor Tamásnak.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     Végre vasárnapi vásárlási nap volt tegnap, Máté szobájában újabb előrelépések történtek, mutatom a szoba egyik felét. (A másikban van az íróasztal.)

     Az újságírói munkásságomat követőknek még nem tűztem ide ezt meg ezt, de most.

     Szombaton a Radnóti Színházban jártam A párnaember premierjén. Nagyon kedveltem annak idején a darab egri előadását Dömötör András rendezésében. Ezt a mostani bemutatót nem tartom annyira sikeresnek – félő, hogy a Radnóti közönsége is nehezen fogja tolerálni –, talán a tagolás, két felvonás egybenjátszása sem szerencsés. De azért nekem telt benne örömöm itt-ott. Mindenekelőtt Köles Ferencet jó látni, mert ő egy kitűnő pécsi színész, és én az utóbbi években nem jutottam el Pécsre, tehát ritkán van szerencsém őhozzá. Másrészt Pál András játssza a főszerepet Szikszai Rémusz rendezésében, Varga Járó Ilona jelentéses díszletében, egy templomból kialakított rendőrségen. (Szikszai Rémusz, úgy tetszik, rákapott a bábokra, és most jó érzékkel hozzáértő színészeket is rendelt melléjük Pallai Mara és Ács Norbert személyében.) Tehát Pál András játssza a főszerepet, nagyon erősen, pontosan, érzékenyen és hitelesen. Paradox módon ez tulajdonképpen hátrányára válik az előadásnak. Minthogy ő ilyen hatásosan és érvényesen megéli az alakítást, a produkció a pszichológiai realizmus talaján marad. Márpedig a darabot valószínűleg el kellene emelni onnan. Én így láttam.

vissza a lap tetejére

10. kedd

     Avval jövök még, hogy tegnap Dunaújvárosban jártam, olyan értelemben búcsúzóul, hogy Dobák Lívia kedves meghívására három kritikuskolléga társaságában megnéztem a korszakuk utolsó bemutatóit. Délután a Litera-túra, avagy a költők meg a kötelezők című, iskolásoknak szóló jópofa előadást. Kolozsi Angéla szerkesztésében és rendezésében az irodalom és az irodalmárok a főtéma, három iskolásgyerek (Pájer Alma, Kovács Domokos, Csadi Zolán és a velük adekvát bábok) előadásában. Este a Chicago Lendvai Zoltán rendezésében, óriási közönségsikerrel. Lehet, hogy színházművészetileg nem ez a produkció az alkotók szívének csücske, de szerintem büszkének lehet lenni rá: ez a majdnem semmiből induló színház/társulat az igazgatói ciklus végére képes egy ilyen komplex, nagyigényű, színvonalas musicalbemutatóval előállni. Díszlet, koreográfia, színészek, mind a helyükön vannak és az összes főszereplő nívósan abszolválja feladatát. (Leszámítva azt az egyet, hogy Mary Sunshine-szólamát nagyon bebuktuk.)

     Lapis Erika játssza Velma Kellyt, és már az első számánál látszik, hogy ha Sally Bowles talán nem is állt annyira jól neki, ez a nő viszont igen. Elegáns, magabiztos, bizniszmázos. Roxie Hartot Fazakas Júlia adja, kócos kis vörös parókában, mint amilyenben sok évvel ezelőtt, főiskolásként Malek Andrea. Tartottam attól, hogy Fazakas Julit talán már kicsit megkésve érte ez a csajszi, de ennek semmilyen jele nem mutatkozott. Ügyesen és karakteresen öltöztette őt édes-bolondosra Papp Janó, és az egész alakítás csupa huncutság, könnyedség, fesztelenség. Elragadó. (Ha áldásomat nem is, de megbocsátásomat adom a második felvonásbeli némi túlkapásra.) Örülök, hogy se Fazakas Júlia színészi, se Stuber Andrea nézői életéből nem maradt ki ez az alakítása ennek a tehetséges, ritkán látható nőnek.

vissza a lap tetejére

11. szerda

     A POSZT szakmai tanácsa ülésezett tegnap. Ott van abban a testületben az a sok csupa pasas. Az egyikük fekete inget viselt, pici színes szemüvegmintával, sok kicsi szemüveg, némelyik üveges, másik napszemüveg, pirosak, fehérek, sárgák, na ez nekem nagyon tetszett.

     Most cikkírás zajlik, holnapra idetűzöm.

     Mai:

     Thomas Bernhardt mondta ezt Kurt Hoffmannak, aki rögzítette a beszélgetéseiket:

     Nem lehet felsorolni mindent; egy életet nem lehet csak úgy kiteregetni. Ha kiteregetném, és kiporolnám, mint egy mocskos szőnyeget a maga orra alá, higgye el, nem lenne sok köszönet benne. Mert körülbelül ilyen az, ha valaki kiteregeti az életét. Maga meg kap egy köhögőrohamot és elrohan.

     fyi

     fmi

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

     Ennyit még a kaposvári biennáléról. Közben pedig egy évadáttekintő cikket vagyok írandó a Jelenkornak, amit avval kezdtem, hogy lajstromba veszem a színháznézéseimet. (Amúgy csak később szoktam ezt megtenni, júliusban, a kritikusdíj szavazáskor.) Látom, hogy ebben a szezonban is bőven 200 előadás fölött leszek. Azt is megállapítottam, hogy ügyesen kell bánnom a hátralévő estékkel, mert egy csomó bepótolnivaló nézendőm van még. Jól be kell osztanom, meg kell válogatnom. Első váratlan lépésként azt húztam, hogy nem mentem el tegnap este oda, ahová terveztem. (A jegyet persze lemondtam gyorsan, nem vennék a lelkemre pluszban lélekrevennivalókat. Van rajta úgyis elég most.)

vissza a lap tetejére

13. péntek

     Amikor gyerek voltam. akkor ment a televízióban a Maigret felügyelő sorozat. (Rupperdévisz magyar hangja Básti Lajos.) A főhős nagydarab, sötét hajú, busa ember volt pipával. Az arcára nem emlékszem, arcra csak a Lüká nevű nyomozója maradt meg bennem. Ezt most csak azért mondom, mert ha valakiben élesen él a figura, annak bizonyára meghökkentő vagy meglepő, hogy a Pinceszínházban Kaszás Gergő lép fel ebben a szerepben.

     Fej nélküli holttest, ezt játsszák, a főpróbát láttam tegnap. Nem mondanám, hogy nagy durranás a produkció, de látom értékeit. Nyilván nem fogja senki a körmét rágni izgalmában a nézőtéren, komótos párbeszédek zajlanak, nincsenek iszonyatos feszültségek, de nem is feltétlenül attól színház a színház. (Most így reggel nézzek azért szembe a ténnyel: nem tudom, ki volt a gyilkos és miért. Vagy nem derült ki, vagy épp nem figyeltem oda. Viszont nem is hiányzik számomra ez az információ a tegnapi estémből.)

     Vörös Róbert rendezése és Ondraschek Péter díszlete igyekszik a pincét a lehető legteljesebben kihasználni, és ebben igen ügyesek. Picit és jelzésszerűen még párizsi hangulatot is sikerül csinálniuk az amúgy kissé kusza színpadképben. Szajna-part, köd, valahol halványan Eiffel-torony. És hát néznijó színészek láthatók: Kaszás, Egri Márta, Szatory Dávid, Székely B. Miklós.

     Azt kicsit fájlaltam, hogy nem borospohárból itták a fehérbort ebben a bisztróban. Viszont volt egy olyan gesztus, egy tipikusan olyan, amit én imádok. Kaszás Maigret és Szatory Lapointe hosszan álltak és tárgyaltak egy nyitott faláda fölött, amely az áldozat levágott fejű-karú-lábú törzsét tartalmazta. Nézegették és következtetéseket vontak le a látottakból. A dialógus végefelé Szatory benyúlt a ládába és megemelte a csonka, véres végtaghelyű törzset. Úgyhogy akkor láthattuk mi is. Szépen rendesen meg volt csinálva a címszerep.

vissza a lap tetejére

14. szombat

     Rádióműsorom sajnos nincs új a héten. Kiss B. Atilla operaénekest lassan két hónapja hívom ismétlődően, de ez idő alatt nem akadt egy órája, amit rá tudott volna szánni arra, hogy az idei POSZT-válogatásáról kérdezhessem. Nem is láttam vele egyetlen interjút sem a sajtóban. Mondjuk ez szerintem nincs rendjén.

     A héten megszületett a belvárosi önkormányzati bizottsági elnökeinek és alelnökeinek döntése ennek a pályázatnak az ügyében – amely pályázathoz az OTP- és a NAV-igazolást minden leleményességet latba vetve sikerült végül beszereznem –, de nem ítéltek pénzt nekünk.

     Beugrásra kért fel engem a tatabányai Jászai Mari Színház. Az igazgató nem ért rá tegnap este, amikor A nagybőgő műsoron szerepelt éppen, és át lehetett adni Klem Viktornak a 2. MOST Fesztivál díját a legjobb monodráma-előadásért. Kérték, menjek oda az előadás végére a Jurányiba és nyújtsam át én a tapsnál. Gondolkodtam kicsit, mit vegyek fel, de tudtam, hogy Klem Viktor eleganciáját meg sem közelíthetem, mert ő frakkban van. Azért magamhoz képest igyekeztem ünneplőt viselni. Tíz perccel az előadás vége előtt már ott voltam az ajtónál. (Nem szoktam késni. Amikor a Gábor Miklós-díj kuratóriumi ülésére mentem, Spiró György már ott állt a Mamut előtt. Mondta szomorúan: ő már sosem fogja kinőni azt, hogy szorongó ember lévén mindig mindenhova előbb odaér.) Viktor mindenesetre nagyon pontosan játszhatott most is, mert éppen nyolc órakor felhangzott a taps. Akkor bementem, átadtam, örültem, térültem, fordultam.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

16. hétfő

    

vissza a lap tetejére

17. kedd

     Igazoló jelentés kétnapos hiányzásról:

     Elnéztem én azt a határidőt az évados cikkre. Úgyhogy erősen bele kellett húznom. Azonkívül volt nagyon nagytakarítás Verőcén, mert várunk valakiket, de erről majd mentében. Aztán készülnöm kellett arra is, amire a ház (úgy mint társasházi közgyűlés) készül ellenem, de ezt meg nem akarom kétségbeesetten elkiabálni. És még volt a bátyám 60. születésnapja, ami egy szép, kerek, rémesen öregítő évszám.

     Mindeközben két színházat láttam. A Marie Antoinette-et az Operettben, mivel kitűztem magamnak elhanyagolt színházak felkeresését, tájékozódás céljából. Franciás lett a pótlási tematika, mert a Nyomorultakat is megtekintettem nemrég a Madáchban. (És avval jöttem el onnan, hogy: Tóth Andrea. Van abban a lányban valami, az éneklésen túl is.) A Marie Antoinette is abszolút profi produkció, de én Kentaur vizuális fantáziájára, nagy, mozgó díszleteire, a helyenként szinte festményszerű, illetve filmszerű képkompozíciókra sokkal inkább vevő voltam, mint Kerényi Miklós Gábor színes, forgó fényekre alapított látványvilágára. A darabban butácska jelenetek szolgálják, hogy a színészek énekelhessenek.

     Hanem hogy Mészáros Árpád Zsolt milyen Znamenák-szerű lett! Értékelem a Marie Antoinette-et játszó Polyák Lillát, méltósággal tud neglizsében vonaglani, miközben a szeretője félmeztelenül, hátán mikroportzsinórral udvarol neki. Egyszer a kettősük alatt elment a hangosítás, na akkor, természetes emberi énekhangon, akkor kifejezetten jól fogyaszthatónak találtam a számot.

     Rosalie elmegy meghalni – Stúdió K, Szilágyi Bálint rendezése, ez volt még. Nagypál Gábor játssza egy csodálatos marionettbábbal. Spilák Lajos van még benne, aki határeset a tök normális, virgonc, jó humorú színész és a pont ott bóklászó flegma civil ember között. Finoman megható produkció. Elszállt fölötte egy angyal is. Nagypál Gábor kiment a színpadról, ott hagyta a fogasra akasztott bábot. Mind a nézők odafordultunk a fogas felé, hogy el ne szalasszuk, ha Rosalie egyszer csak egyedül, színész nélkül is életre kel.

vissza a lap tetejére

18. szerda

     Utazás közben arról beszélgettünk kedves férjemmel, hogy Kulka János elsőre majd a Két Korea újraegyesítésének abban a jelenetében léphet fel újra, amikor Szirtes Ágit látogatja. Abba a jelenetbe bejöhet a színpadra lábadozva, a betegség múló nyomaival, bárhogyan. Az a jelenet ugyanolyan gyönyörű lesz, mint volt. Hiszen pont arról szól, hogy a szeretet erősebb bármilyen betegségnél.

     Szombathely, A falu rossza. Néztem türelemmel háromnegyed tizenegyig. (Világéletemben fájlalni fogom, hogy Mohácsi János sosem volt hajlandó szerkeszteni, komponálni.) Igazából belefáradtam már az ilyen Mohácsi-előadásokba, amik vagy reprízek vagy nem reprízek, de utóbbi esetben is hozzák, vonszolják magukkal az ötleteket és poénokat, amik az összes korábbi Mohácsi-előadásokban eszébe jutottak szerzőnek-rendezőnek-színésznek és maradandó tetszést arattak az alkotók körében. Moha hogy nem unja vajon? Ez A falu rossza is megvolt már ebben a formában – jó, 2010-ben közalapítványokat és „De sikerült?”-et még biztosan nem emlegettek benne. A harmadik felvonásban a sínek láttán, a zene hallatán eszembe jutott, hogy vajon a Sárga liliom (és az Egyszer élünk) replikájáig is eljutunk-e majd. A színészek láthatólag élvezik. A közönség is, úgy tűnt, jól szórakozik. Én vagyok a falu rossza egyedül.

     Örömöm volt-e? Volt. Például az, hogy Sodró Eliza milyen remekül feltalálja magát bármilyen szerepben. Vagy Vlahovics Edit közlekedése a muskátlis járókeretével. Úgy ment, hogy voltaképp nem a járókeret támogatta az ő lépéseit, hanem az ő járása a járókeretet. Vagy Edvi Henrietta. Olyan ritkán látni természetes szőkeséget. Jólesik a szemnek.

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

     A bécsi Volkstheater csinos Fellner-Helmer ház, olyan 500-600 férőhelyesnek tűnik. Nem voltak nagyon sokan tegnap az Ivanov-előadáson. Mondta a jegyszedő, hogy pedig ez nagy siker, a kritika überfokon és a közönség is szereti, de ilyenkor, májusban már semmilyen produkció nem megy jól. Azonnal látszik a függöny nélküli színpadképen, hogy tárgyvilág azt a hatvanas-hetvenes évekbeli Kelet-Európát idézi, amelyben Ascher Tamás szívesen rendez Csehovot. Volt a játéknak egy konkrét pillanata is, aminél lelki mosolyom szólt a lelki Bodó Viktor lelki Ascherjának. Amikor Ivanov a harmadik felvonás végén hirtelen hevületükben felnyomta Szását a falra szexuális attak keretében, és véletlenül pont rá a villanykapcsolóra, amitől rögtön kigyulladt a fény.

     Bodó Viktor rendezte az előadást, és ez látszik is rajta. Nemcsak azért, mert ugyanaz a nyurganyikhaj-forma színész játssza a címszerepet, aki Bodó grazi Liliomjában is. (Jó színész.) Hanem azért is, mert mire a szereplők a díszlet minden tárgyát kihasználták, addigra nagy erők sűrűsödtek fel a produkcióban. Nem ironikus pasztell féltörténelmi tabló lett ebből – amerre pedig talán haladni látszott egy darabig –, hanem valamiképpen kisült belőle a jelenidejű tehetetlenség, kétségbeesés és düh.

     Időhiány és nyugodt lelkiismeret tényállás okán abbahagyom itt, majd lesz ebből kritika a jövő héten az art7.hu számára.

.vissza a lap tetejére

20. péntek

    

vissza a lap tetejére

21. szombat

     Még Moszkva-korszakbeli magyar egyetemista-társnőm él Bécsben, évtizedek óta nem találkoztam vele, náluk-velük töltöttünk két éjszakát és egy napot, nagyon jólesett, máskor is akarok! A végén pedig felvettük reggel a schwechati repülőtéren Annamarit, vőnk urunkat, Szusi kutya kváziunokánkat és indultunk haza. Illetve megkirándultattuk őket Pannonhalmára, Balatonra, hogy kibírják koraestig ébren, így segítve meg az átállásukat.

     Az amerikai szomszédunk turistáknak adja ki a lakását, az ő szíves vendéglátását élvezzük. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy majd a gyerekek laknak mellettünk ebben a tíz napban, de mivel ide kutya nem hozható, ezért kedves férjem meg én költöztünk magunk mellé. Most ez elég különös állapot, mintha külföldön lennénk, idegen, barátságos apartmanban, de ha kilépek a lakásajtón a lifthez, akkor rögtön kiderül, hogy itthon vagyok. Várja laptop azonnal fel is kapcsolódott a saját wifinkre. Olyan lakás, hogy szívesen ajánlanám külföldi pároknak, tele van apró figyelmességgel. Pl. a fürdőszobaszekrényben a pipereholmikon kívül még kontaktlencse-folyadék is található. Mondjuk főként fiataloknak javasolnám, mert amikor reggel lebotorkáltam a kis falépcsőn a galériaágyról, akkor a mozgásom és a nyögéseim arra utaltak, hogy ez mégsem a magam korabeli embereknek lett kitalálva.

     Szóval most lesz egy hektikus vagy ad hoc időbeosztású tíz nap, amire színházat is csak óvatosan és kérdésesen tartogattam, mert adott esetben kutyaszitteri minőségben is helyt kell állnunk emellett az intelligens, tartózkodó kis siba inu mellett, akinek nem írhattuk meg mailben az elmúlt egy évben, hogy kik vagyunk és mire számítson velünk.

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

     Tanítgattuk Szusit a nemzeti szokásokra. Kedves férjem négykézláb megmutatta neki, hogyan csinál egy Frédi nevű magyar eb, amikor séta előtt azt mondjuk neki: „Menjünk, menjünk!”. Szusi érdeklődve, némi megrökönyödéssel figyelte.

     A belvárosi népesség egyik része úgy ítélte meg, hogy Szusi róka. (A fején vörös a haj.) A másik része szerint mini farkaskutya.

vissza a lap tetejére

23. hétfő

     Nem ismertem Lev Birinszkij Bolondok tánca című darabját, és mindig élvezet olyan előadást látni, ahol nem ismerem a darabot. Eleinte, amíg hosszan némán akcióztak a színészek egyetlen fújós-billentyűs zenész muzsikájának hangjaira, meg sem tudtam tippelni, hogy ez meg micsoda lesz. Aztán kiderült, hogy kifejezetten jó darab, legalábbis a szabadkai Népszínház magyar társulata előadásában határozottan így nézett ki a Thália Színházban.

     A mű az 1905-ös forradalom idején játszódik valahol Oroszországban – bár sem a helyhez, sem a korhoz nem volt lehorgonyozva –, és olyan, mintha egy francia bohózatba Caragialét oltottak volna. Ügyes kézzel írt, pergő, mulatságos, helyenként már-már abszurdoid. A kormányzó évek óta zavargásokat és lázadásokat jelent a kormánynak, csak hogy pénzt kapjon a rendcsinálásra, miközben a városban bujkál az összes marxista-terrorista-forradalmár és nagy erővel dolgozik a béke és a nyugalom fenntartásán, az illegalitás megőrzése érdekében.

     A produkciót marosvásárhelyi vendég, Sebestyén Aba rendezte, aki egyrészt jóérzékű, másrészt ez pont olyasmi, amit különösen szeretek: amikor egyik határon túliak hatnak szakmailag a másik határon túliakra. A szabadkai társulat egyébként is kitűnő és kitűnően együtt van. A főszerepet játszó Mezei Zoltántól talán még sosem láttam ennyire felszabadult, ilyen fölényes könnyedségű alakítást. De virult mellette szinte mindenki más is, aki él és mozog a szabadkai színházban. Az első felvonás fináléja a konspirálva elénekelt Internacionáléval egyszerűen frenetikus. A második rész alatt is bugyborékolva nevetgélt a közönség. Olyan hangulat uralkodott a nézőtéren, mintha meglepetésajándékot kaptunk volna. Ráadásul nem is pusztán mulatságban részesültünk. Alapjában véve arról szólt az előadás, hogy mi a túró kell ahhoz, hogy a nép felkeljen.

vissza a lap tetejére

24. kedd

     Ez ment mellettem a metrókijáratnál:

     Női ellenőr: A bérletét, jegyét kérem.

     Női utas: Nekem már nem kell.

     Női ellenőr: Azt én nem hiszem.

     Női utas: Nem hiszi el, hogy elmúltam 65 éves?

     Női ellenőr: Nem hiszem el.

     Női utas: Köszönöm.

vissza a lap tetejére

25. szerda

     Most először jártam a győri Vaskakas Bábszínház új otthonában. Tágas, színes, világos, jó hely. Alaposan kutakodó gyereknéző még egy hintatrónt is találhat magának az emeleti foyer-ban. Az emlékfoltozók című előadás ment, Máté Angi meséjéből, Markó Róbert rendezésében. Két emlékfoltozó foglalkozású, nagy tapasztalatú tündérrigólánynak az előírt tízezerből már csak három emléket kell megfoltoznia, azután letehetik a lantot. Közben épp megérkezik hozzájuk gyakornoknak egy ifjú emlékfoltozó-hallgató, ebbe a kétfős, mérsékelten befogadó közegbe. A történet egyszerű és egyenes vonalú, nem burjánzik benne a fantázia a stoppolandó emlékek kapcsán sem. Valami békebeli zsörtölődéses harmonikus együttélés érződik belőle. A gyerekeknek miről szól az egész, nem tudom. De az csodálatos, ahogy reagálnak, például a foltozási kérelmek érkezésére. A levelek ugyanis csillogó aranypor hullása nyomán landolnak. Ezt az effektust minden alkalommal halk, mély, elragadtatott óóóóóóóó és áááááááá kísérte a nézőtérről.

     A felnőttközönségnek sok mindenről szólhat. A nemzedékváltásról elsősorban. Amikor a végén, túl a 10000 emléken a tündérrigólányok távoztak, én arra gondoltam, hogy 237 év szolgálati idő után, remélem, bőséges a nyugdíjuk, és olyan helyre utazzanak, ahol fényesen meg lehet élni belőle. Fiatal kollégám pedig eközben arra gondolt, hogy mi lesz szegény gyakornoklánnyal, aki ott maradt egyedül, magányosan a 10000 emlék megfoltozásának hosszú távú feladatával. (Vagy fejlődött a technika időközben, vagy racionalizálás és leépítés zajlik, hogy már nem kell két alkalmazott.)

     Két nagyszerű színésznőszemély, Kocsis Rozi és Ujvári Janka játsszák a Lizinka és Kamilla párost, csitrinek meg Gergely Rozália jön, és szintén jól érvényesül. Mosolyogtam a végén azon, hogy a színes, foltos, levélmintás kabát, amit a nyugalmazott emlékfoltozók kilépésükkor viselnek, olyan, hogy Kocsis Rozi biztosan szívesen felveszi civilben is.

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

     Észleltem tegnap, hogy már 24 órája nem tudok belépni a levelezésembe. Gondoltam, ideje megreklamálni. Felhívtam a 14valahányat, ahol mézes-mosolyos-modoros női hang üdvözöl és mondja, hogy melyik gombot nyomjam meg. A kedves Olvasó ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy ezekkel az automata telefonos ügyintézésekkel általában semmire nem lehet jutni, csak az idő megy vele. Negyedóra után fel is adtam. Nincs messze a Telekom-üzlet, inkább lemegyek és panaszt teszek személyesen, még ha sorba is kell állni. Úgy is tettem. És ott aztán a dolgozó nekiállt elintézni. Felhívta a 14valahányat! Háromnegyed órán át könyököltem vele szemben a pulton, néztem, ahogy hallgatja a telefont és időnként megnyom egy gombot. Végül arra jutott, hogy központi a hiba, már javítják, egy-két óra alatt elhárítják. Ha mégsem, akkor fel fognak hívni telefonon. Rámosolyogtam erre, de volt némi hitetlenség a mosolyomban. Mailfiókba belépés azóta is sikertelen, viszont nem is telefonáltak.

     Délután meghitt, barátságos szűk körben megnéztem A vámkisasszony című előadást a Kossuth Klubban. Már régóta készültem elmenni rá, most összejött. Kállai R. Gábor írta, Czifra Krisztina adja elő, aki jó emlékem nekem egy régi szegedi Három nővér-előadás Másájaként. Magas, vékony nő büszke fejjel, szép mosollyal, férfias kezekkel. Egy archaikus, magabiztos vámkisasszonyt játszik – valahonnan a múltból, Don Juan korából, a legendás csábító hírének és jövetelének igézetében – fehér csipkeblúzban, és úgy, hogy színésznőként mindenét, de mindenét szeretné odaadni nekünk. Megkapó produkció.

vissza a lap tetejére

27. péntek

     Az elúszni látszó rádióműsornak utánakapva Bach Katát hívtam vendégségbe ide, ahol vendégségben vagyok. Nespresso-kávéztunk, mert van itt ilyen gép, és haladéktalanul vettem hozzá egy rúd kapszulát a George Clooneynál. Ritkán szoktam ennyire fiatal színházi alkotókkal beszélgetni – a szerintem kissé idegesítő locsogásomat hozva –, és tulajdonképpen megrázott, hogy aki ilyen fiatal és tehetséges és munkás, annak számára ismeretlen vagy irreleváns minden, ami korábban volt, de most nincs. (Mondjuk egy-egy jelentős színész vagy rendező, aki az utóbbi 5-10 évben nem produkált semmi érdemlegeset. /Vagy épp egy amúgy színházi újságíró, aki blogger/.) És hogy ez alapjában véve természetes, de a magamfajta hajlott korú ember mégiscsak rácsodálkozik.

     Tetszik nekem ez a lány mint színésznő (ezért is hívtam), és tetszett most emígy is. (De most elbizonytalanodtam, hogy van-e emígy szó. Amúgy van, az tuti, imígy is, de ez?) A felvétel után még hosszan beszélgettünk A velencei kalmárról, azt ment játszani éppen, és ennek kapcsán küldött aztán egy sms-t, ami már nem publikus, de jólesett.

     Este a Katonában A második életmű – Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája című könyv bemutatója, sok szakmabeli érdeklődővel, kollégával, tanítvánnyal. Vetítettek egyebek közt az Új Színház-beli Ivanovból, amiből én szinte csak Lázár Kati Babakinájára emlékszem. Nahát, gondoltam, tényleg, hiszen Tóth Ildikó volt abban az Anna. Tóth Ildikó az örök fiatalasszonyság és az örök minőség. Játszotta a szerepet a 2000-es években a Katonában is, és simán beleférne most a Bodó Viktor bécsi előadásába is akár.

vissza a lap tetejére

28. szombat

     Családi ismerkedési est volt tegnap, de most azt akarom elmesélni, hogy John szomszéd már közel tíz éve fogad itt turistavendégeket. Onnan tudom, hogy áttanulmányoztam a vendégkönyvet. Zömmel amerikaiak jegyeztek bele, de megfordultak náluk angolok, olaszok, spanyolok is. Mind el vannak ragadtatva a lakástól is, a várostól is. Lelkesen emlegetnek, ajánlanak a később érkezőknek különböző budapesti helyeket – vendéglátó-ipariakat például, amiket mi egyáltalán nem ismerünk, vagy játszóteret, amely kétéves kisgyerekkel jól bevált –, sok olyasmit, amit különösen szerettek. Valaki Kaliforniából azt írja, hogy az édesapja szerint az ő családjuk Romániából származik, oda is indult most, de miután itt töltött néhány napot, reménykedni kezdett, hogy nem is Románia, hanem Magyarország az őshazája. Többen leszögezték a könyvben, hogy nem akarnak hazamenni. Mondjuk lehet, hogy ezt mi is beírjuk majd hétfőn (tekintettel a légkondi áldásaira).

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

     Az jutott eszembe a POSZT szakmai tanácsának tegnapi elnapolt ülése kapcsán, hogy negyedszázad után is hány évig fognak még meglepetéseket okozni ügynökügyek. Én pont múlt héten tudtam meg Bécsben, hogy egy fiatalabb egyetemistatársam, akivel jártam* egy ideig, ügynök volt, és amikor két évvel utánam lediplomázott, rögtön be is iskolázták a BM-esek.

     Álltam a tumultusban az 1000 forintos izzadó sajtójeggyel a kezemben, és arra gondoltam, hogy talán nem volt jó ötlet ezen a meleg nyári estén eljönni a Maladype Bázisra, egy lakásszínházba, ahol bezsúfolnak 55 embert a szobába, rájuk gyújtják a reflektorokat, és még az ablakot is becsukják, mielőtt elkezdődne a III. Richárd szünet nélkül 130 perces előadása Zsótér Sándor rendezésében. Nem tudok most a kissé kínzó estéről szóló beszámolóhoz megfelelő komolysággal hozzáfogni, úgyhogy a következőket mondom csak.

     Amikor megjelentek a bérgyilkosok fekete harisnyával a fejükön, nagyot mosolyogtam. Friedenthal Zoltán profilból kedvesen kocka fejét bármikor felismerem 1000 feketeharisnyás kobakú ember között is.

     Az a fajta kőkonzervatív néző vagyok, akire Margit királyné monológja sokkal inkább hat idős színésznő szájából, mint egy félmeztelen, tupírkontyos fiatal férfiszínész tolmácsolásában.

     Vagy nem volt Írnok-jelenet, vagy volt, de épp elvesztettem az eszméletemet.

     Plédekből, ágytakarókból készültek a jelmezek, hogy nekik se legyen könnyű. (Alkalmazott Zsótér nehezítéseket, kezdve mindjárt avval, hogy Szigligeti Ede fordítását adják.) Balázs Zoltán – aki a címszerepet játssza formátumosan, méltányolom az alakítását – vérvörös plédszoknyát viselt, és annak szegélyén rajta maradt a kis műanyag pucuka, amivel a márkapapírt szokták hozzáfűzni a textilneműhöz, és ez zavart engem valahogy, ez az ottmaradás.

* már ahogy ez a kifejezés a korabeli moszkvai viszonyokban értelmezhető egyáltalán

vissza a lap tetejére

30. hétfő

     Érdekes ez, hogy Brüsszelnek inkább a külső Váci úton meg Felsőgödön üzenünk, mint a Bécs felé vezető úton.

     Mivel a határon átjutás ideje bizonytalan – hétkilométeres sort láttunk hazafelé Hegyeshalomnál –, ezért a gyerekek inkább nem Pestről indultak a ma reggeli chicagói géphez, hanem tegnap nekivágtunk. Olyan álmosan és komótosan zajlott az út, hogy végül Bécsbe már be sem mentünk velük, csak megcéloztuk a schwechati szállodájukat, ahol éjszakáztak. Egy schwechati arab kebabosnál ettem rántott húst ebéduzsonnavacsorára.

     Amerikában évi tíz nap a munkavállaló fizetett szabadsága. Ha esetleg pár év múlva director lesz Annamariból, akkor majd felszökken 12-re. Jó sokáig nem látjuk élőben, attól tartok.

     A hírek szerint Szusi a schwechati zöldben erősen tekergette a nyakát, nézelődött mindenfelé, hol van az a két lelkes rokon.

     Az utolsó Nespresso-kávémat elvitte a ma reggeli áramszünet.

vissza a lap tetejére

31. kedd

     Az ágyneműink is kopottak, elhasználtak. Kell vennem újat, gondoltam, két garnitúrát, tekintettel Annamariék érkezésére. Nem Auchanban, nem Tescóban, ahol szoktam, hanem rendes szaküzletben. Szép is legyen, jó minőségű is. Meg is vettem. Kisebb vagyon. És most tudatom az olvasók ezereivel, hogy ha szaküzletben ágyneműt vesznek, és „Kell ezt vasalni?” kérdésükre az eladó azt válaszolja: „ez vasalásbarát anyag”, akkor nevessenek a szemébe!

     Na jó, mégsem háztartási blog vagyok, hanem színházi. Két dolog beakadt nálam, amiről talán egyáltalán nem is írtam, mármint az előadásról nem számoltam be, mert szünetre esett. De most így a szezon végefelé előjön az évadnak egy-egy pillanata. Hogy a Pinceszínház Horgas Ádám rendezte négyszereplős Hamletjében szegény Ophélia (Juhász Réka) többször, több embernek is el akarta mondani, hogy állapotos, de senki nem hagyta szóhoz jutni. És hogy a kecskeméti Figaro házasságában az Almaviva család nappaliját hátul Donald Sutherland portréja díszítette, Casanovaként Fellini filmjéből.

     A havi szaksajtót csak tegnap olvastam el. Gáspár Tibor-interjú a Criticai Lapokban. Már az első oldal után végtelenül szomorú lettem. Oly kevéssé emlékeztetett a szöveg arra a Gáspár Tiborra, akit annyira ismerek, hogy amikor pár évente összefutunk valahol, szoktunk beszélgetni a szakmai dolgairól. Azután kinyitottam a Színházat, és elolvastam Proics Lilla interjúját Kelemen Józseffel. Vele soha nem találkoztam, viszont ebből a cikkből igen jó benyomást tett rám. Őszintén mérlegeli az őszinteség lehetőségét.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra