|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Ezeken túlmenően Törőcsik Mari-műsoron dolgozom, mármint hogy legyen. Istenem, evvel tette le a telefont: „Isten vele!”! Elmentem a Szkénébe A halottemberre tegnap. Persze hogy elmentem, ki nem hagynám a Jászai Mari-díjamos Mészáros Sárát. (Az első körre már felterjesztettem hozzám a jövő évi díjjelöltjeimet.) Meg Háy Jánost is szoktuk szeretni. Igaz, ebben nem sok háyságot találtunk. Pontosabban keveset. De a kevés háyság is háyság azért. Azon tűnődtem az előadás után, hogy ha semmi más nincs a színen, mint Mészáros Sára egy szál pendelyben, hokedlin ülve, és úgy meséli el ezt a drámai, tragikus hadiözvegyi történetet, akkor jobbnak találtam volna az egészet? Nem vajon. Biztosan. Énszerintem ugyanis Bérczes László rendezése elvitte ezt a dolgot lefelé, bezárta egy szűk, rögzített, gyászszertartás jellegű, ravatalozó szagú, fekete világba. Rituális díszlet, jajongó vonós, fekete ruhába öltözött kar, oratorikus vokálozók, álomarcú Mucsi. (Milyen átszellemülten elgyötört arca volt Mucsi Zoltánnak akkor, amikor… de nem akarok spoilerezni.) Szinte minden mache rátét feleslegesnek és haszontalannak tűnt ahhoz képest, amit Mészáros Sára egymagában – illetve egy hajafogyott babával a kezében – meg tudott teremteni életből, erőből, zsigerből, értetlenségből, érzékből, érzéketlenségből, és, igen, halálos önzésből. Annyi érzéstelenítőt nyomott belém Józsi doktor reggel, hogy egész nap reszkető kézzel bódorogtam. A számbeli dúlásról nem is beszélve. Annak idején, amikor dohányoztam, imádtam elzsibbadt arccal rágyújtani. Igazi csemege volt az. Jut eszembe, meccset nézett kedves férjem, és mondta: Képzeld, az a játékos, aki most pályára lépett a Juventusban, 2000 után született. Hm. Hát akkor ő már nem látott engem cigerettázni. Éhes vagyok. Jut eszembe, Brecht mondása egy (képzeletbeli) nézőnek: Azt tekintem feladatomnak, hogy a színházamban növekedjék az Ön étvágya. Hm. Színházi bulimia van-e. A Parasztoperából teszek zenét az Enyedi Éva-műsorba. Végighallgattam most az egészet. 14 éve játssza Pintér Béla társulata. Ennyi idő alatt már többször is meg lehetett volna tanulni énekelni – gondoltam. De aztán meggondoltam magam. Nem, nem kell. Ez így jó, ahogy van. Így, hogy énekileg ilyen kis háztáji. Lenyűgöző az egész, akárhanyadszorra is. A tegnapi beszámolót olvasták. Ne veszítsenek szem elől. Nem jól gazdálkodtam, mert tegnap egyetlen színházi előadást sem láttam, ma viszont kettőt fogok. Mai: Ezt nem tudom, honnan szedtem, de valószínűleg Jónás Tamás, mert őt „követem”. SÍRFELIRAT Honnan jöttem, hova megyek, honnan tudnám, hülye gyerek. Szél hozott, szél visz el. Elvis Presley énekel. Update: belenéztem a statisztikába, és látom, hogy valaki Kerim Jade keresőkifejezéssel érkezett. Ó! Akkor ő kétségkívül ebbe a 26 évvel ezelőtti estihírlapos tévéjegyzetbe esett be. (Remélem, nem ütötte meg magát.) Most nem alkalmas, úgyhogy csak lejelzek, hogy maradjon nyoma. Kolibri Pince, Már megint kezdik! Azt hiszem, pont ugyanott ültem, mint a Nincsenapám, seanyámon, és mintha körülbelül ugyanazt láttam volna. Majd ezt megpróbálom a Spirituszon cikkbe önteni. Este Fear the Szaknévsor címmel Vinnai-Vinnai (írta-rendezte), dumaszínházi bemutató az új Gödör Klubban. Most jártam először ezen a helyen, hát nézői szempontból színháznak (nézőtérnek) csak korlátozottan tekinthető. A produkció tulajdonképpen kabaré, klasszikus kabarétémában: szolgáltatások. Lakatostól fodrászon át temetkezésig és tovább. Én híve vagyok ennek a műfajnak, ha jó. Az anyag minőségén túl attól jó, ha a színészek jók. Itt ez szívderítően rendben is van. A jelenetek színvonala nem egyenletes, ezt azért leszögezem. Függetlenül attól, hogy egyik-másik az ízlésembe sem trafált. De Bánki Gergő, Jankovics Péter, Rainer Micsinyei Nóra és Sipos Vera a játszók, ami garancia arra, hogy érdemes nézni őket, és tényleg. Két jelenetet emelnék ki mint élvonalt. Az egyik, amikor Jankovics fanyűvő kiszáll egy fát eltüntetni Sipos Vera ház- és kerttulajdonoshoz. Az a szakmai meggyőződésen alapuló zöld idealizmus, amivel ő ott pislog a szemüvege mögött, a sapkája alatt… És ahogy Sipos Vera tökéletesen felépíti a kiborulását. (Ez, meg kell mondjam, a Hacsek és Sajókban általában megoldatlan. Sajó eléggé árnyalatlanul, színészileg kidolgozatlanul szokott eljutni oda, hogy kitörőrohamot kap Hacsektől.) A másik csúcsnak azt találtam, amikor Bánki Gergő portréfestő lealkudja a munkát, és az ezerhajszálú, melles, norvégmintás pulóveres, kezében rózsát tartó Rainer Micsinyai Nóra modelltől eljut egy fehér vászonig. Lehet, voltaképp ez a kép „játszik” Yasmina Reza Művészet című darabjában. (A művészet és a műsor szót MINDIG mávészetnek és másornak írom véletlenül.) A székesfehérvári Három nővér-előadásból nekem az volt a legérdekesebb, hogy Morcsányi Géza 2004-es fordítását játsszák, amit én nem olvastam. Azt mondja nála Csebutikin, hogy Balzac Bergyicsevóban esküdött! Az ominózus másai kifakadás pedig ez: Elrontott élet! Olga szavai: 28 éves vagyok, még csak… Hogy néhány kardinális pontot említsek. Szikora János rendezte az előadást, és az volt az elképzelése, hogy a Prozorov testvéreket megkétszerezi, mindegyiknek lesz egy ifjúkori mása is. Ennek a gyakorlatban semmi hozamát nem tudtam felfedezni. Hanem sőt. A két Andrej például nem tett ki egyet. A fiatal főiskolás lányok feladata túl nagynak tűnt, a Kiss Diána Magdolna – Tóth Ildikó – Törőcsik Franciska hármasé pedig túl kicsinek. A Zoób Kati tervezte jelmezeket viccesnek találtam, de aligha ezt célozták, mert az előadásnak a humor egyáltalán nem volt sajátja. Feltehetőleg azt tűzték ki, hogy a lányok ruhája emlékeztessen az ezredes apukára. Így Irina fehér ruháján váll-lap volt, Olga rucijára katonazubbony-mandzsettát és gallért varrtak, Másának meg már csak néhány puskatöltény jutott, a blúzára applikálva. A nővérek ifjonti változatai hasonló ruhákat viseltek, de ők melltartó nélkül, hiszen annyira frissek és fiatalok. A katonák halvány bézs krokodilbőr-utánzatmintás felöltőt hordtak. Leragadtam kicsit a jelmezeknél. Pedig nagyobb problémát jelentett, hogy a színészek tanácstalannak mutatkoztak. Gáspár Sándor adta Csebutikint. Így képzelem egy belső monológját: „Szóval itt semmi ki nem alakult, mindenki bizonytalanul bóklászik. Hát akkor én saját hatáskörömben megcsinálom, amit lehet.” Úgyhogy az egyetlen határozott résznek azt láttam, amikor Gáspár bejött a doktor részegszámát előadni a harmadik felvonásban. Nem is az, hogy miként. De meg volt csinálva rendesen, az első pillanattól az utolsóig. Padláson aludtál már? – kérdezte hajnali 5-kor kedves férjem. Nem – feleltem. Ma este fogunk! – mondta. De aztán persze egyáltalán nem aludtunk A padláson, amit 900. alkalommal játszott a Vígszínház. (Pedig strapás egy nap volt a tegnapi.) Azért is vonzott az alkalom – amely alkalommal, és ezt jóleső kedvességként éltem meg, úgy fogadott a színház, mint egy becses törzsgárdistát –, mert nem láttam még az új szereplőkkel. Meg kell mondanom, hogy az 1988-as gárda változásai óta ezt érzem a legjobb szereposztásnak. Wunderlich József, akinek megvan Rádihoz a hangja és a szeretnivalósága. (Olykor kicsit leengedi az alsó ajkát balra, mondjuk ez mint színészi eszköz már Michael Douglasnél is bevált.) Péter Kata puha, lányos Sünije, annamarinkos nézésekkel. Hajduk Károly eleganciája és mozgása a Detektív szerepében. Telekes Péter mesés hercegi bája. Juhász István termetes és kiérlelt Meglökője. És akkor ott van még a fantasztikus Pápai Erika, aki ennyi év után sem spórol ki semmi energiát a Kölyök-alakításából. Ad például arra, hogy amikor vonatozva táncolnak, ő a sor végén állva is vállig emelje a lábát, ha épp lábat kell feldobálni. Régi kalapemelője vagyok Pápai Erika Kölyökjének. Ugyanakkor bejelentenék 2 reklamációt. Az egyik, hogy Wunderlich nem vitte a rolleren Péter Katát az első rész fináléjában. A másik, hogy ennek a Rádiósnak belőtték a haját. Én nemtom, tupír vagy zselé, mindenesetre kócos, de merev a frizurája. Lobogástalanították a haját!! Egy Rádiósnak! Ez több mint hiba. Megjegyzem, a 200. előadás utáni kis cikkemben erősen alábecsültem én a lehetséges gyertyamennyiséget. De ezt biztos konstatáltam már magamban az 400. előadáson, amin szintén ott voltam 1998-ban. Most is írok egyet gyorsan a 7óra7-re, hogy lehessen majd mit felülvizsgálni évek múlva. Szíjártó Tímea-Aletta Az eset című darabját ismerem, olvastam a dramikkal együtt a tavalyi Nyílt Fórumra. Engem nem győzött meg, de úgyis alig lehet ráismerni a nagyváradi Szigligeti Színház előadásában, amit tegnap délután láttam az Ódryn a Kortárs Drámafesztivál keretében. Nem, ez így nem igaz. A lényege – ha van – benne van ebben a nem hétköznapi játékban. A kereteket hagyjuk is, a körülmények eléggé megnehezítették a helyzetet. Nem könnyen viseltem, türelmet és megadást követel Sardar Tagirovsky rendezése. Tömören összefoglalva: úgy gondolom, hogy ami ennyire provokatív, annak erősebbnek, jobbnak kell lennie, mint amilyen ez a produkció. Nyilván izgalmas volt csinálni. Nézni is izgalmas volt tulajdonképpen. Lehetett egy-egy néző, akik egy idő után azt hihette, hogy rajta kívül talán csupa szereplő ül a nézőtéren. Ott lappangott a színházteremtő tehetség az egészben. Egy megkapó jelenet – amelyben egyik hősnőnk és a férje a nőgyógyásznál járt – elvitt engem vagy tíz percre máshová: eszembe jutott, hogyan értesültem a terhességemről. A belgyógyásztól tudtam meg, hozzá mentem, mivel a rosszullétek miatt azt hittem, hogy kiújult a gyomorfekélyem. Az előadás egy pontján a színészek elindultak a nézőtérre, nézőkkel ölelkezni össze. Nem voltak agresszívek, szemmel engedélyt kértek a mozdulat előtt. Én udvarias mosollyal elhárítottam. Egyszer pár éve valami előadás keretében (TÁP Színház?) hasonló akcióban Mészáros Béla karjaiba kerültem. Nem akartam megtörni most azt az ölelést. Eldolgoztam a naplóíróidőmet. Pedig voltam színházban tegnap, Budaörsön a Maskarák című előadáson, amely darabot én Átváltozások címen őrzöm viszonylag jó emlékezetemben a Vígszínház 20 évvel ezelőtti, Simon Balázs rendezte produkciójából. Shakespeare-kori nem Shakespeare-dráma ez, kuszább, nyersebb, fékezetlenebb, mint amilyeneket a korszak topszerzője írt, de a nagyszabás, a lendület és a spiritusz megvan ebben is. Budaörsön Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésében kicsit egyszerűsítettnek és elvágólagosnak hat – eleve a világa, a fémrácsfalak, a fehér arcok, a jelmezek pasztelles színei. (Lehet, hogy nem is pasztelles, mégis így maradt meg bennem ma reggelre.) Az első részt kicsit megszenvedtem – valahogy nem töltődött fel a színpadon sem az elmegyógyintézeti közeg, sem a kormányzó háza tája –, de a másodikra már kinőtt az előadásból Bohoczki Sára és Ilyés Róbert kettőse. Ez a vörös hajú, finom, filigrán, hűvösen érzékeny lány, akinek mintha ceruzával rajzolta volna meg az arcát egy formátumos karikaturista. Meg ez a nagydarab, vaskos, forrongó férfi, akiből süvít kifelé minden indulat és érzelem. És a borzongató, szörnyű, szívbéli valami, ami összekötözi őket. Márkus Sándor is tetszett nekem, és Bán Bálint, ahogy tökéletesen kivitelezett lassított felvételben kisétált a színről. Nagy taps volt a végén. Részben azért, gondolom, mert akkor konstatáltuk a nézőtéren, hogy tán ha kétszer annyian vagyunk csak, mint a játszói ennek a sokszereplős darabnak. Tapsolnivalónk volt tehát a hiányzók helyett is. Úgy hírlik, az egészségügy is sikertörténet, ömlik bele a pénz, épülés-szépülés, de személyes tapasztalataim ezekben az években nincsenek hálistennek. Úgyhogy tegnap a mammográfián kicsit meglepődtem. (Még csak nem is azon, hogy amikor a vizsgálatot végző nő épp beszorította a satuba az egyik cicimet, megszólalt a mobilja. Bocsánat, mondta, hátrább lépett és telefonált*.) Közel húsz éve járok oda. Időpontot kérek telefonon – ez olykor több havi várakozást jelent –, megyek, ülök öt-tíz percet, aztán megcsinálják a röntgent, várok tíz percet, megvan az eredmény, annak fényében várok újabb negyedórát egy ultrahangra, olyan háromnegyed óra alatt végzek. Most azt mondták, egy hét múlva jöjjek vissza az eredményért. Hát hogyhogy? Nincsen orvos – felelték. – És ha jövök egy hét múlva az eredményért, lesz orvos? – Minek? – Mert ultrahangot akar majd. Mindig akarnak. Folyton gyanakszanak a cicimre. – Hát, nem valószínű, hogy lesz orvos. Majd behívják egy újabb időpontra. Na így lesz az egyórás mammográfiából háromnapos kaland. Este elmentem a Trafóba, hogy megnézzem a Proton Színház Látszatéletét, mert az nekem restanciám tavalyról. Időben odaértem, már 7.50-kor a büfé mellett zsúfolódtam. 8.10-kor, amikor már alig maradt levegő, arra gondoltam, egy füttykoncertre még elég lenne, de nem vagyok kezdeményező típus. 8.13-kor kijött egy lány és tudatta: technikai hiba okozza a csúszást, kell még egy negyedóra, hogy elhárítsák, esetleg nyissunk ki egy ablakot. Itt nekem elfogyott a levegőm és a bizalmam, úgyhogy keresztülvágtam magam a kapuig tartó tömegen és hazajöttem. A reggel és az este között jártam még Gáspárik Attila könyvbemutatóján, A színház kiterjedése, ez a címe. Volt zavarbaejtő momentum, de most jöjjön a könyv, s majd aztán. *Utóbb még egyszer elnézést kért. Mondta, most műtötték a lányát, és próbálnak információhoz jutni a férjével. Ismerem ezt. Tehát egészségügyi dolgozóként sem könnyebb. Szegény. Tegnap volt harmadszor, hogy a Nemzeti Színházba készültem A krokodilus előadását megnézni, de megint elmaradt. Hát nem tudom… Lehet, hogy külföldön kell majd megnéznem, ha nemzetközi karrierje lesz, mert itthon ez nem megy. Tulajdonképpen nem értem, hogy ha az embernek két szeme van, akkor miért nem tud két könyvet olvasni egyszerre, a két kezébe egyet-egyet fogva. Most pont erre a képességre lenne szükségem, különböző ikek kapcsán; Törőcsik, Gáspárik. Ami az előbbit illeti, nagyon jó, hogy Bérczes László megcsinálta ezt a beszélgetőkönyvet. Csak azt az egyet nem értem, miért nem képes azt mondani, hogy „Maga”. Vagy „Ön”. Egyfolytában egyes szám harmadik személyben beszél Törőcsik Mariról Törőcsik Marinak. Nem voltam tájékozott, amikor este elindultam a Kortárs Drámafesztivál utolsó produkciójára. Tudtam, hogy Urbán András rendezte, Magyar a címe, és láttam fotón a színpadképet, a háttérben a nemzeti konzultációs plakáttal: Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat! felirattal. De Urbán András miatt a Kosztolányi Dezső Színház színészeire számítottam, úgyhogy meglepődtem, amikor az előadás elején a füstből zömmel a temesvári színház tagjai bontakoztak ki. Borús asszociációkban gazdag egyenjelmezt viseltek, hosszú sorban állva nagyon pontosan előadtak egy kórusművet a magyar szó idegen nyelvű változataiból. Minden, ami ezután következett, durva volt. Mármint a szó szoros értelmében durva, és agresszív durvaságában hatásvadász. Nem mondom, hogy nem érzékeltem benne színházteremtő erőt – mondjuk akkor, amikor egy nő vörös festékben tocsogó ruhát vett fel és úgy ölelt véresre egy űzött férfit –, de nem győztek meg arról, hogy a brutalitás itt túlmutatna a brutalitáson. Önfegyelmem fegyvertényeként értékelem, hogy végignéztem az előadást. Arra gondoltam közben, tisztelettel a színpadon lévők iránt, hogy nagy hit kellhet ehhez, ennyi energiával, indulattal, lendülettel részt venni ebben. Személy szerint nekem nem tudtak átadni a hitükből egy hangyabokányit sem. Elkezdődött a Nóra előadása a Stúdió K-ban, és két perc után arra gondoltam, milyen kár, hogy Jeles András nem rendez a Nemzeti Színházban. Micsoda víziókat hozna létre ott, ahol rendelkezésre állna tér, technika, pénz. De hát itt dolgozik, ebben a kis zugban. A darab egyébként nem ott kezdődött, ahol szokott, hanem későbbről. Mármint a Nóra cselekménye. De azért megvolt benne tételesen szinte minden, sőt a tarantellajelmez gyanánt (?) még egy kisírt szemű csecsemő is színre lépett, aki nemi ösztönöktől hajtva gátlástalan verbalitással motiválta-kommentálta az eseményeket. (De ne okoskodjak.) Pallagi Melitta adta rajzfilmes gyerekfigura-hangon, és a végén váratlanul vádbeszédet mondott a teremtő isten ellen. Az előadás, gondolom, többféle úton is eljuthatott ehhez a „Jelenetek a bábuk életéből” formához. Egyrészt onnan, hogy a cím eleve nem Nóra, hanem Babaház. Másrészt élő még az élmény a szombathelyi Mesebolt Bábszínházból, a Jeles rendezte József és testvérei. Harmadrészt a Stúdió K-ban olyan színészek dolgoznak, akik jól ismerik a bábokat. Tudnak ők maguk lenni a báb. Furcsa, babafejű figurák mind, merev bábmozgásokkal, rosszul becsatolt végtagokkal, a rájuk vetített négyzethálóval. (Plusz egy pazar narrátor Lukin Zsuzsanna személyében.) A forma merev, szűkítő, bezáró. Nincsenek különösebb kifutási lehetőségei, így hamar unalmassá válik. Ez az egyszerre békés és nyugtalanító unalom elválaszthatatlan része az estének. A sarokkő Nyakó Juli Nórája. Alakra mintha egy Barbie-t ötvöztek volna százéves porcelánbabával. A világmindenség közepe az ő barna szeme. A tekintetében folyamatos riadalom és kétségbeesés. Rendkívüli alakítás. Talán az egész előadás alatt egyet sem pislogott, hogy egy pillanatra se szabadulhassunk a szemétől. Álmomban fog előjönni ez az élő baba, azt hiszem. Teljes szivárványt láttam a nyolcas útról Székesfehérvár fölött. Megvan a veszélye, az ember szeretné lefényképezni menet közben, de inkább csak örültem a látványnak. Visszafelé volt zűrös, szivárványtalanul, odaérni estére a Jurányiba színházba. A Mentőcsónak Egység diákcsoportjának Pokolra kell annak menni című előadást láttam Pass Andrea rendezésében. Első pillantásra gimnazistáknak néztem őket, de a történet alapján okvetlenül egyetemisták. A színművészeti egyetemen két gólya, rendező és dramaturg, vizsgafilmet kell kitalálniuk, mellettük testvér, barát, barátnő. Egy lakásban a fiatalság és az ambíció. Inkább közösségteremtő értéket láttam a produkcióban, mint esztétikait. Tulajdonképpen kicsit irrelevánsnak éreztem a színikritikusi jelenlétemet. Lettem volna fiatal, egyetemista, aki felismer itt valamit a saját életéből. Lettem volna idős, akinek fia, lánya, unokája valamelyik szereplő. De egyik sem voltam. Észre sem vettem, hogy ez közben megjelent. Mint az életben mindenben, úgy a kritikaírásban is vannak jobban sikerült dolgok meg kevésbé, és ez a cikk szerintem az utóbbi kategóriába tartozik. Rubold Ödönről még a nyolcvanas években írtam egyszer, és azóta úgy négy-öt évente leülünk beszélgetni egyet. Gondoltam, ez most legyen a konyhastúdióban, tehát ő a heti rádióműsor. (Törőcsik Marit, ha nem mondja le, karácsonyra tartogatom.) Még sosem jártam a Spirit Színházban. Az egyik szereplő kedvesen invitált, úgyhogy elmentem tegnap a Száz év magányt megnézni. Jó helyen van a színház, nem messze a Margit híd budai lábától, és szimpatikus, hogy az odalentjén tág, büfés tér fogadja a közönséget. Egy szinttel feljebb a szerényen felszerelt játszóhely, talán 80-100 néző befogadására is alkalmas. Tegnap kábé negyven főre rendezték be, kétoldali nézőtérre. Ami megdöbbentett, az az, hogy 4500 forint a jegy, plusz 200-ért ruhatár. Ezt én még félárú szakmai árfekvésben sem tudnám megfizetni. (Plusz félkabát.) (Közben áttanulmányoztam a honlapot. A Zorbát 6900-ért adják! Édes istenem, egy színikritika honoráriumából nem telik két teljes árú Zorba-jegyre a Spirit Színházba...) A produkciót Czeizel Gábor rendezte, és megnyerőnek találtam, hogy nem akart nagyot: egyszerű, válogatott eszközökkel dolgozott. Egy gitáros, fehér ruhák vérpiros toldásokkal, csipkeálarcok, csoportmozgások, figuraváltások, szűk szekrény a halálnak. Mondjuk íve és nagy svungja nincs az előadásnak. Tóth Jocó játssza Buendiát, Papadimitriu Athina Ursulát. Énszerintem Athina igen jó erre a szerepre. Az élettelisége, a nyersessége, a megviseltsége. Úgy kezdődik az egész, hogy ül a falnál, énekel kicsit, aztán elmondja a vaksága monológját. Abban benne van minden, ami kell, legfőképpen az erő. Igen, az eleje még nagyon rendben volt. Kell ahhoz némi hősiesség, hogy az ember már reggel 7-kor ott álljon a Hősök terén, hogy 10-kor gyerekelőadást nézhessen Nyíregyházán. Vuk szerepelt műsoron a Művész Stúdióban, Tasnádi Csaba rendezésében. Picit fennakadtam rajta genderszempontból. Az erős, bátor, celeb rókaférfi és őt bámuló, védelemre szoruló, hálás rókalányok. Megírom. Nyíregyen esett a hó, hosszan, míg csak a színházzal szomszédos iskola udvarán hóemberépítésbe nem foghattak a gyerekek. Este Emilia Galotti. Keresztes Attila rendezte bele egy tágas, levegős, fehér nagyszínpadi dobozba. Szép, erős, stílusos előadás. Tragédia mederben tartott szenvedélyekkel. Volt az egészben valami gótika: tisztaság és égre törés. A közönség, amelyre a polgári tragédia műfaji megnevezés eleve (el)riasztóan hat, kicsit döbbenten nézte. Talán nincs ilyesmihez szokva, de szolidan ment vele. Jól kondicionált színészcsapat: Illyés Ákos aggasztóan fekete szemealjú hercege, Szvrcsek Anita schelljuditos eleganciájú grófnője, Horváth László Attila családatyai súlya – milyen gálánsan kitette őt elénk Keresztes Attila a színpad szélére mint megtört szülőt, az elhomályosuló világos tekintetével –, és különösen Vicei Zsolt Marinellije. Alkatilag emlékeztetett a gazdájára, a hercegre, csak máshogyan épültek az ambíciói. Azt láthattuk az első rész végén, hogy még egy ilyen gátlástalan gazember is képes megrendülni a cseleinek következményei láttán. Lehet, hogy olykor magának a rossznak is rossz, hogy rossz. Mit vigyek Törőcsik Marinak? – kérdeztem Zsótért. Unicumot, mondta. De valahogy nem visz rá a lélek, hogy színésznőnek unicumot vigyek. Nem lehetne inkább virág? – kérdeztem bátortalanul. Ezt elutasította. Csokit lehet, tett engedményt aztán. Úgyhogy kompromisszumként unicumos csokit vittem. Izgultam. Azon izgultam, hogy lesz-e kedve beszélgetni Törőcsik Marinak. Mert egy papírosos interjúnál áthidalható vagy javítható a helyzet, ha az ember megdolgozik lassan és munkásan az alany kedvéért. De rádióműsorban ez kevesebb sikerrel kecsegtet. Úgy gondoltam, az a sanszom, ha a saját, személyes élményeimmel, emlékeimmel, kérdéseimmel jövök, felkeltendő az érdeklődését. Ettől függetlenül körülbelül azt mondta el, amit akart, amit szokott, illetve amit a könyvben elmesélt. Hát akkor így most meglesz nekünk hangban is. Nem számítottam arra, hogy a magnó kikapcsolása után majd még beszél, pláne olyasmit, ami új nekem, de ez történt, csak akkorra el is fáradt, úgyhogy aztán hamar eljöttem már tőle. Örülök, hogy ez mégis összejött. Délután megnéztem a Budapest Bábszínházban a Markó Róbert rendezte A csillagszemű juhászt. (Felnevettem, amikor annak idején fotókat láttam az előadásból. Sosem gondoltam ugyanis, hogy a csillagszemű juhász így csillagszemű.) Kifejezetten exkluzív produkció, nagyszabású díszlettel, látványos képekkel, itt-ott majdnem revüszerű betéttel. Amúgy pedig diktatúratörténet pomponéknál. (A jelmezük miatt nevezem őket pomponéknak.) A hatalomba alighanem bele van kódolva a zsarnokság – gondoltam –, és csak a legjobb emberi minőség akadályozhatja meg, hogy érvényre jusson. Szép munka A csillagszemű juhász. A végéről eszembe jutott A bajnok vége. Hogy nem eddig tartott a mese, hanem csak a befejezése az. Amikor jegyet kértem a Brookra, már réges rég nem volt. De azért odamentem tegnap délután a Trafóba, hátha bejutok, és tényleg, jó emberek benyomtak. Mint tudjuk, a Csatamező a harminc évvel ezelőtti Mahabharata egy részét eleveníti/dolgozza fel. Háború után, a csatamezőn. Példabeszédek, tanmesék szereplői tanmesét mondó szereplők tanmeséit mondják stb. Az emberségről, az emberi méltóságról szól az előadás, úgy gondolom, ország- és nemzetvezetőknek (is), persze, csak ők nem tudnak róla. Négy színész és egy zenész szerepel. (A japán dobos esett hozzám a legközelebb, érdekesnek találtam, hogy amikor nem dobolt, mennyit mozgott kicsiben, mintha unta volna.) Színes szőnyeg, néhány élénk, meleg színű textil, pálcák, botok, négyet használtak közülük, a többi elegánsan csak úgy ott volt. A játék végtelenül egyszerű és letisztult. Érződik, hogy ez egy gazdag út végi, kiérlelt egyszerűség, lepárolt tisztaság. Mint ilyen, nagyon impozáns. Bámultam, több helyütt lenyűgözött. (Pl. a fehér színész fel-felvillantott szaktudása.) Közben végig azt éreztem, hogy ez egy más világ. Más világ*, ahol ilyen színházat csinálnak ilyen bölcsen és nyugodtan, ilyen fölényes magabiztossággal. A siker rendkívüliségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a közönség tapsa nem állt össze vastapssá a végén. Lehet, annyira meg akartunk felelni, hogy ösztönösen kerültük ezt a kínos szokásunkat, a vastapsot. A délutáni érzésemet igazolta az esti színház a MU-ban, a Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara az Utcaszínházi Alkotóközösségtől, Simon Balázs rendezésében. Egy 16 éves roma prosti és kisbabájának hányatott élete a mai Magyarországon. Az előadást minden esetlegessége ellenére közelesnek éreztem. Főleg a nők jók benne, főleg Dobra Mária, akit mindig is figyelemreméltó színésznőnek találtam. * Miben más? Mindenben. Hogy csak tegnapról mondjak kettőt: 1.) Ott nem küldik el az újságíró barátomat a miniszterelnöki sajtótájékoztatóról, amelyre meghívták. 2.) Ott nem építenek százával magánlőtereket közpénzen, haszonszerzés és klientúra-gyarapítás céljából. Ha pedig nem magánlőterek lesznek, hanem köz-lőterek, annál rosszabb, mert akkor vagy szimpla elmebetegség, vagy pedig a félelem hosszútávú fenntartására irányuló komplex stratégia része. Biztosan nincs igazam, de mégis úgy érzem, az ország reménytelensége belejátszik abba, hogy idén sorra mentek el fontos jó emberek. Megyesi Gusztáv után is űr marad. Sosem találkoztam vele, de egyszer írtam neki levelet. Ez még a múlt században történt, a postai levelezés korszakában. (Talán kétszer fordult elő velem, hogy „ismeretlen” újságírónak elragadtatott levelet küldtem, a másik Székely Annának ment egy Eszenyi-interjú után.) Szóval valami olyasmit írtam Megyesi Gusztávnak a rendszerváltás környékén, ÉS címoldalas cikke* után, hogy mennyire fontosak az írásai, és momentán ő az egyetlen mértékadó publicista. Kedvesen válaszolt, köszönte, és hozzátette, hogy ebből a mondatomból talán csak a momentánt nem érzi túlzásnak. Volt egy elhatározásom, hogy az idei színházi évadban majd nem nézek meg 200-230 előadást. De látom, az a veszély fenyeget, hogy nem sikerül tartanom. December végére már majdnem 90-nél leszek (90 a kritikusdíj-szavazáshoz kötelező). Úgyhogy most így az ünnepek közeledtével kicsit befékezek. * Talán a halbiológusos cikk volt az. Nem találtam meg a neten. Az Antall-kormány megalakulása után a kb. a teljes magyar sajtót kiadó, összevont Lapkiadó és Hírlapkiadó igazgatójának Antall József egykori osztálytársát nevezték ki, egy halbiológust**. Így indult a szabad sajtó. Írt erről címoldalast Megyesi Gusztáv a maga pompás ironikus stílusában. Sokkal későbbi cikkéből kiderül, hogy fel is jelentette őt ezért a halbiológus. ** Rákerestem, Horti Józsefnek hívták ezt az embert, és szinte semmi nyomát nem őrzi az internet. Még az átkosban írt két-három természettudományos ismeretterjesztő könyvet, tízévente egyet. Ezen kívül annyit találni róla, hogy Antall József osztálytársa és Pozsgay Imre nászura volt. Megnéztem a Szürke senkiket, első világháborús magyar film, Kovács József munkája. Váratlan jóság, az ember nem számít ilyesmire. Ha negyven évvel ezelőtt vagy negyven év múlva készítették volna el ugyanilyennek, akkor is kompakt film lenne. (Na, negyven évvel ezelőtt talán nem ennyire kommandós módra mászkáltak volna a színészek a puskájukkal.) Keresés közben előkerült egy tavalyi színikritikám, amire úgy emlékszem, hogy jó cikk. Elolvastam, tényleg jó, viszont látom, hogy kétszer is elírtam benne egy szerepnevet a fene egye meg. Chicagóban mínusz 20-25 fokok vannak, ilyenek ott a telek. Mondta Annamari, hogy valamelyik este későn végzett, indult haza, várta a buszt, aztán egyszer csak klasszikus módon leintett egy taxit. Follow that car! – mondta a sofőrnek, aki kicsit megdöbbent, de aztán megtudta, hogy nem kell követnie senkit, csak az utasa mindig úgy képzelte, hogy egyszer majd beül egy taxiba és ezt fogja mondani.
Van egy kék bőr autóskesztyűm. Anyukám vette nekem évtizedekkel ezelőtt. Sosem hordtam, a kocsi ajtajában hever. De tegnap olyan hideg volt a kormány, hogy felvettem. A szülői gondoskodás soha nem ér véget. Nem terveztem ezt a programot, de este bekéretőztem a Rózsavölgyi Szalonba Az őz előadására, Őze Áron rendezésére. Színháznak nemigen nevezném, inkább irodalmi szalonnak mondanám ezt (tulajdonképpen való is ide), hogy Nagy Mari elmondja Szabó Magda regényének összevont részeit, és közben Gáspár Sándor, Spolarics Andrea és Erdélyi Tímea olykor egy-kétperces jelenetekben illusztrálnak. De hatással volt rám az újratalálkozás a művel. Kábé 12-13 éves koromban olvashattam, azóta nem, úgyhogy alig emlékszem rá. Amikor Nagy Mari belefogott a történetbe, hamar eszembe jutott, hogy én ettől a regénytől szerettem meg az Angéla keresztnevet. Ebből arra következtetek, hogy talán gyerekként sem a főhősnővel szimpatizáltam. Nem tudom, annak idején gondoltam-e erre, de most határozottan úgy találtam, hogy ez a mű a múlhatatlan és engesztelhetetlen irigységről szól. Ezen utóbb eltűnődtem. Lehet, hogy az írói konstrukció eleve hibás. A főhősnő színésznő, és nyilván jó színésznő. De én azt hiszem, sőt az a tapasztalatom, hogy a jó színész nem irigy. Nem lehet irigy, mert az gátolhatja a közös játékban, márpedig ha nem tud közösen játszani, akkor nem is lehet jó színész. Írónak, annak lehet lenni nagy sárga irigységgel, minden további nélkül. Elolvastam Gáspárik Attila marosvásárhelyi színházigazgató A színház kiterjedése című kis könyvét. Feltüntetnek benne sorozatszerkesztőt, aki biztosan fontos személy, de ennél még fontosabb lett volna, hogy legyen a kötetnek szerkesztője. Nem is csak azért, hogy kijavítsa az itt-ott felbukkanó néhány hibát, hanem hogy általában megszerkessze, vagyis kitalálja, mi kerüljön bele ebbe az írásgyűjteménybe, miért az, milyen rendben és milyen koncepció alapján. (Esszékonglomerátum – így aposztrofálta a könyvbemutatón a sorozatszerkesztő a kötetet. Esszékonglomerátum.) Hozok egy érdekes részletet, a Taub János-interjúból. Gáspárik Attilában ugyanis rokonszenves érdeklődés él a nagy elődök iránt, s ennek jegyében kutat, kérdezősködik, dokumentál is. Taub azt mondta neki, hogy nem szabad a színházban a tudományt keresni. A tudomány minden szinten hiányzik a színházból. A mi művészetünknek, munkánknak, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, a konkrétum a lényege. Amíg nem válik konkréttá például egy színész jelenléte a színpadon, amíg ő abszolút konkrétan nem létezik, nincs színház. Nem tudom, világos-e, amit mondok. Más szavakkal: a színésznek minden pillanatban pontosan tudnia kell, hogy mi a dolga. Nem azt, hogy mit játszik, mert nem játszik semmit, a lényeg az, hogy neki konkrétan mi a dolga, célja. (…) Az ideális színészet szerintem ott kezdődik, amikor a színész azért megy be a színpadra, mert ott valami konkrét elintéznivalója van. Nem tesz mást, mint végzi a dolgát. Ez mindig valamilyen konkrét cselekvés. Ami nem azt jelenti, hogy rögtön öldökölni kezd. A konkrétum nem is azt jelenti, hogy valami nagy dolgot kell elkövetni, hanem például bemegy, és tudja, hogy jó napot kíván, mert ő Szabó urat keresi. Azért megy be a színpadra, mert ott dolga van Szabó úrral!
A Kolibri Színház bemutatójáról a szép Spirin, ahol élvezet cikkeket betenni, tördelni, felképezni. Módon nyílt elmenni tegnap Dunaújvárosba A kaméliás hölgyet megnézni, amely bemutató még az utolsó hagyatéka volt az előző, Borsós Beáta-Dobák Lívia színházvezetésnek. Tulajdonképpen nem értettem, mit akarnak evvel a darabbal. Nem először találkozom a történettel színházban, és tulajdonképpen sosem értettem, mire ez a felhajtás. Pl. miért akarnak férfiak ágyba vinni egy tüdővészes nőt, mondjuk egy lavór kihányt vér mellett. Növelte az értetlenségemet, hogy Király Attila rendezésében Gautier Margitot a rokonszenves Lapis Erika játssza, aki magas, derekas termetű, erős csontozatú nő, és sokkal egészségesebbnek látszott, mint bármelyik másik nő a színpadon. Nagyszínpadi az előadás, ahonnan a rendezés, a színészek nehezen találtak utat felénk. Az eszközök nem bizonyultak alkalmasnak arra, hogy eljuttassák hozzánk a szándékaikat. Felmerül a gyanú, hogy kamaratermi vagy stúdiókörülmények között a játék talán jobban megélt volna, de ebben sem vagyok egészen biztos, mert én speciel valószínűleg azt is rosszul viseltem volna, ha testközelből kapom ezeket az érzelmi tolulásokat, amik hőseinket jellemzik. A nagyszínházban csak légüres térbe kerültünk, amiből a produkció – leginkább alighanem dinamika híján – nem tudott kimozdítani bennünket. Amit a fentiekben leírtam, azt egyetlen szóval úgy tudnám kifejezni, hogy unalmas volt az előadás. Kis jók természetesen vannak, mindig vannak. Pl. az első részben a fiatal Armand Duval, vagyis Papp Endre nagyfogú, tiszta mosolya. És a járása. A járásának és a szürke cipőjének a harmóniája. Abban benne volt egy kezdő férfi esetlensége és ösztönös magabiztossága, valahogy, egyszerre.
Amikor kábé két hete a 7óra7 premierajánlójába tettem bele a Bádogdobot, felhívtam Elek Ferencet és bevallottam neki, hogy a könyvet sem olvastam, a filmet sem láttam, úgyhogy semmit nem tudok a dologról azon az egy mondaton kívül, hogy a főhős, egy hároméves kisfiú úgy dönt, nem nő tovább, és dobolni kezd, úgyhogy mondjon róla pár szót (mármint Elek Feri). Láttam tegnap a bemutatót, most sem tudnám pontosan elmesélni a történetet, de legalább nincs is időm rá, mert megyek, nekivágok a konyhának, süteménysütés projekt. Inkább csak ideírok néhány mondatot mint jegyzetet. Az a díszlet! (Fekete Anna munkája.) Az a csodálatos kép a falon, amiről nehéz eldönteni, hogy tavi panoráma olvadt beázásba, vagy a beázásfoltok álmodódnak vízparti tájjá. Pálmai Anna mézszerű hangja. (Remélem, szinkronizál.) Ahogy a jobboldal harmadik sorába bemenő nézők nem vették észre vagy tudomásul a lépcsőn ülő Elek Ferencet. Mészáros Béla (csak el ne hízzon!) szőrös lengyelből simaarcú katonává válik a második részre. Tasnádi Bence az első képben, egyenruhásan. Mintha nem is ember lenne a katonakabátban, csak egy fogas. Bezerédi Zoltán Beethovenként a falon. Kovács Lehel csillogó lakk uniformisban, mint Pintér Béla a Gyévuskában. Egy sírhelynyi lyuk a színen. Elek Ferenc, a dob, dob, dob, és minden dobolás nélkül. Hegymegi Máté rendezte az előadást. Ez nem a Kohlhaas revelációja. De azért megvan benne a frissesség, az üdeség, a játékosság erénye. Végül is ez lett: a tepsiben összesen 57 darab sajtos pogácsa, egy sajtos hasáb és egy sajtos bumszli. Édeset nem sütöttem, mivel a magyar színházművészet jóvoltából van több bejglink, közülük az egyik étcsokoládés-narancsos, fekete szezámmaggal! És még egy kis mandulás is, liofilizált málnával és rózsával! Kedves férjem szerint ma reggel még nem szabadott volna megvágni, de nem látom be, hogy szenteste szent reggelén miért ne lehetne, sőt kell. Egészen biztos, hogy Betlehemben is így jártak el annak idején. Tegnap este elmentünk a Pesti Színházba a Don Juanra. Egy darabig azt hittem, most A kaméliás urat látom. Sőt urakat. Mert Hegedűs D. Géza Sganarelle-je is sokat köhögött, nemcsak Hajduk Károly Don Juanja, aki talán halálos betegségében dobta teljesen a lovak közé a gyeplőt, belehajtva a társadalomba, mint valami öngyilkos merénylő. Foghíjas ház volt és fejcsóváló nézők. Mondjuk volt is az előadásban szinte minden, amivel a közönséget bosszantani/felháborítani lehet. Fülsértő hanghatás, szemünkbe tűző reflektor, trágárság, homoerotikus és pedofil vágyak, valamint váratlan provokáció, amiből semmilyen reakcióval nem tudtunk volna jól kijönni mi nézők. Főleg a tagadásokat érzékeltem Kovács D. Dániel rendezésében, az állításokat kevésbé. Gőg – ez a szó jutott eszembe. Nagy baj lehet (velem), ha még Hajduk Károlyt sem tudtam élvezettel nézni. Drukkolok, hogy a tetszésem hiányát pótolja sok-sok más néző tetszése. Mi már lefektettük a karácsonyfát. (Asztalon tartjuk.) Némi ünnepi identitás-zavarra vall, hogy nálunk ilyenkor nem süteményszag, hanem sonkaszag szokott lenni, a 25-i sonkástészta miatt. Orrontástól függetlenül, boldog karácsonyt kívánok kedves mindnyájunknak. Jött Máténk tegnap délután, hozott ajándékokat és vasalnivaló ingeket :-). Játszottunk aztán este, ugyanis Annamari karácsonyi ajándékcsomagjába csinált(atott) kedves férjem egy nagy pakli memory card játékot. Családi fényképekből, rokonok, barátok, utazások, nyaralások, emlékek, ilyesmik, mindegyikből egy pár. Lefordítva felsorakoztatjuk az asztalon, aztán egy körben mindenki megfordíthat kettőt, és ha párt talál, az övé – hát hiszen biztosan ismerik a kedves olvasók ezt a játékot. Ha már Annamarinak készült, magunknak is megtartottunk egy példányt, azt avattuk fel. Van ez a kép, Máté New Yorkban kis limuzinnal és nagy limuzinnal, hát ez mágnesként vonzotta a kezemet, legalább négyszer felfordítottam, és aztán végül persze nem én vittem el párostul. Karácsonyi üdvözlet az üdítően üres Belvárosból. Annak reményében, hogy nem fogják a tette miatt megtizedelni a lakosságot, azt kiáltom vidoran: Éljen a Fejér megyei bátor partizán! Kaptam karácsonyra egy egérkét, nincs farka. Meg egy zsinórt, ami összeköttetést biztosít a telefonom és Várja között. Eddig nem volt ilyenem, de evvel most egyszer csak elérhetővé váltak azok a fotók, amiket telefonnal csináltam olykor. Például egy ilyen. Vagy ez, a szüleim házának elhagyatott kertjében. Éjjel nagy szél volt. Valahol a közelben, egy háztetőn valamit csapkodott a szél, olyan hangosan, nem lehetett tőle aludni. Ha ez nincs, sosem tudjuk meg, hogy a szemközti templom magaslati erkélyén éjfél után emberek járnak. Lehet, elkésett három királyok. Erről jut eszembe, evvel akartam boldog ünnepeket kívánni, csak én is elkéstem. ÉN vagyok a Boldizsár! Nem ismertem Eörsi Istvánt, de az írásai alapján a legfeltűnőbb a kérlelhetetlen erkölcsisége volt. Nem ismertem, de láttam néhányszor, úgyhogy a figura, amilyenként Znamenák István az Emlékezés a régi szép időkre előadásra megérkezett a Shure-ba (kis késéssel), ismerős volt. Az egész börtöntörténete úgy hátborzongató, hogy már nem is csak a „hát ez hogy történhetett meg?” miatt, hanem azokért a mondatokért, amiket nyugodtan vehetünk aktuális figyelmeztetésnek. Polgár Csaba rendezte az előadást, amely egy kicsit magán viseli a monodrámák tipikus rendezői erőfeszítéseit arra vonatkozóan, hogy mindig történjen valami, nehogy elunjuk a színészt, a szöveget. (Ami különben eszünk ágában sem lenne. Az elunás.) A piros-fehér-zöld lufierdő például csodákra képes, de csak egy-két pillanatig, azután viszont hosszan útban lenni látszik. Külön hátba veregetném laholva Polgár Csabát azért a zseniális betétért, ahogy musicalformában feldolgozták a Rákosi Mátyás 60. születésnapjára írt Eörsi-verset. Znamenák István végtelenül természetes és meghitten otthonos ebben az egészben. Jó nézni. Ugyanakkor azért, hogy ropit osztogat a nézőknek, ölni tudtam volna!! A béke és a megadás jegyében elhoztam egy fehér lufit. Reggelre földet ért a nappaliban. Ülésezett tegnap a POSZT szakmai tanácsa. Azért ebben a testületben elég erős a kritikusellenesség domine…dominanciája. Az idei utolsó cikkem. A hatvanadik, azt hiszem. Relatíve sok ez a hatvan. Elkezdtem felrakodni a Cikkek évenkéntbe. Ez a kép is a telefonomból. Szeretek a kettes villamossal járni, csak az 1944-es állapotra visszaállított Kossuth teret nem szeretem nézni a villamosról. 2-es villamossal megyek a Nemzetibe, a Vígbe, az Átriumba. Amikor hazafelé jövet leszállok a Vigadónál, ránézek a Dunakorzóra, mindig eszembe jut a Frédike, sétatere volt ez neki. Szűk két évet éltünk csak szoros közelségben vele, de alapjában véve múlhatatlan. Tisztelve szerettük őt. És ez kölcsönös volt, azt hiszem. Tegnap a Katonába menve megtudtam, hogy Az Olaszliszkaiba beugrás van éppen, Fekete Ernő játssza el Szirtes Ági helyett a Bíró szerepét, ami mindenképpen új értelmezési mezőt nyithatott az előadásban. De ezt csak így érintőlegesen, mert én a Sufniba tartottam, a PanoDráma Pali című előadására, év végén mintegy körüljárva (vagy legalábbis kétfelől megközelítve) 1956-ot. Az este rávilágított egyebek között arra, hogy bennem milyen sötét van, pl. képtelen vagyok értetlenség vagy egyenesen némi halvány ellenszenv nélkül végigkövetni a történet bizonyos momentumait. Mint Lengyel Anna elmondta az elején, ez a verbatim színházi produkció a Maléter Pál özvegyével, Gyenes Judithtal folytatott 15 órás interjújuk alapján készült. Jó, hát nyilván nem lehet mindent belevenni a bő egyórás előadásba, amit még jó lenne tudni. Szamosi Zsófi az egyetlen szereplő, ő meséli el Gyenes Judithként Palit. Szolid, deklasszálódott elemhez illő megkopott elegancia, decens külső, finomság, egyszerűség, visszafogottság. De mindenben: a rendezésben, a környezetben, a színészi játékban. Amit szívesen visszapörgetnék többször is, az egy tekintet, egy kitartott, velőtrázó nézés akkor, amikor valami olyasmit kérdez tőlünk, a nézőktől Maléterné Zsófi, hogy miért is tört ki a forradalom? Hogy katonailag kereteződjön az este: az előadás után a Kantinban ott talált Dömötör Andrást még kikérdeztem, hogyan áll a német pilóta ügye a Kamrában, a Terror előadásában általában, majd hazajöttem és megnéztem, mi lett Maléter Pál három kisgyerekével. Nos, az édesanyjuk (az első feleség) '56-ban kiment velük Amerikába. Énszerintem nagy előadás a Nóra a Katonában. Legalábbis nekem épp ez a gyengém: amikor első osztályú színészek a legvalósabban eljátszanak egy jó drámát. Úgy izgultam rajta végig, mintha nem ismerném a történetet. Bár az elején, a kihangosított szimultán jeleneteknél azt hittem, félóra alatt végezni fogunk. Persze nem múltmúltszázadi dolog, ez a Nóra nagyon is mai banki feleség, Kocsis Gergő Rankjának belépőjét pedig úgy képzelem, hogy talán napokig könyörgött Székely Kriszta rendezőnek, hadd jöjjön be westernhősként, koltokkal, Volt egyszer egy vadnyugat-zenére. (Sejtem, hogy a Pintér Béla Kovboját is szívesen eljátszaná.) Ha kritikát írnék, szánnék egy bekezdést a horrorisztikus kecskének*, valamint latolgatnám, hány értelmű dolog egy Székely-oszlop egy Székely-rendezés díszletében. Ónodi Esztert talán most láttam életemben a legjobbnak, Nóra babaarcával, derűjével, göcögő nevetéseivel. És a végén! Ahogy lesminkelve áll, egy rendes nemrendes ruhája sincs, amiben éjszaka elhurcolkodhatna otthonról, a Kristine szürke nadrágját kell lenyúlnia (kb.) Keresztes Tamás tényleg mint egy fába szorult féreg, nem ordítását tekintve, hanem élethelyzetileg. Pelsőczy Réka, amint húzogatja a karácsonyfát, akár egy hordár. A mai Nóra-előadásoknak mindig az a buktatója, hogy az öntudatra ébredő címszereplőnő otthagy maga után három kisgyereket. És Székely Kriszta nem is engedi, hogy efölött átsikoljunk, hiszen bőven jelen van a színen a három gyerek is, három kis személyiség. Egy rengeteghajú fiú, egy kisbakfisos merevségű lányka, és a nézőkre kíváncsi legkisebb klapec, aki a barátnőmet a törékenységével rögtön a mi kiskori Máténkra emlékeztette. Igen, nyugodtan legyünk kicsit zavarban, amikor a történet lezárul. *Közben drasztikus elbizonytalanodás történt. Milyen állat az ott? Se nem kecske? Se nem kos?
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
