|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2016. augusztus
A Duna menti házaknak gyakran köves a lábazata, terméskő vagy kavicsok borítják a fal alját – lehet, hogy nem szakszerű, amit mondok. Mindenesetre van egy olyan ház az utcánkban, amelyiknek a fala a földtől úgy egy méter magasságig kavicsokból van kirakva. Kedves férjemnek, amikor kicsi volt, lett ott egy kedvenc kavicsa, sötétbarna, érdekes alakú. Mindig, amikor a nagypapájával vagy a nagymamájával elment a ház mellett, titkon megsimogatta azt a kis követ. Utóbb nagyon megnőtt (mármint kedves férjem), és mentében már nem érte el a kezével. De ha eljön az idő, amikor megöregszik, kicsit összemegy és talán meg is görbül, akkor majd újra észrevétlenül megsimíthatja. Nem vagyok egészen naiv és optimista az ügyintézéseket illetően. Ezért már hajnalban leutaztam a fővárosba, 8-kor ott álltam a bankban, céhbejegyzési végzéssel a kezemben, megtudandó, mire van szükség. Úgy gondoltam, ki korán kel, és tud aztán találkozni 11 órakor aláírása-fontosságú céhtagtárssal, 13 órakor pedig a másikkal, az egy nap alatt képes lesz elintézni a bankváltást. Áhhhh…! Hetek kellenek hozzá. A Media Markt ügyfélszolgálatánál előttem álló rövidnadrágos férfi jobb vádlijára tájkép volt tetoválva, fenyőfákkal és holddal. Ez így különösen hangzik talán, de mégis látszott, hogy éjszakai a kép. Elképzeltem egy ilyen dialógust a strandon: – Mi az ott a lábadon? – Szúnyog. Anyád! – Nem ott. A másikon. – Ja, szűz fenyves. Az amerikai szövőlepke* 5-6 milliméteres, világosszürke röpülő izé. Fehérre összemaszatolja a fügefa leveleinek alját, valamint az ágakat, utóbb pedig a gyümölcsöket, és akkor azoknak annyi. Gondolom, ennek a maszatolásnak köze van az amerikai szövőlepke szaporodásához. Én azonban az ő szaporodása helyett a fügékét preferálom. Egy spéci lével mosogatom-törlöm le az ágakat, igyekszem eltüntetni a szövőlepke nyomait. Ezenközben persze találkozom velük. Az ágakon álldigálnak, illetve lépegetnek-táncolnak körbe. Ágon nehéz őket elkapni, lecsapni rájuk gyilkos szándékkal. Ahogy odakapok, felrepülnek, és leszállnak kicsit odébb, fügefalevélen landolva. Tulajdonképpen ezért írok róluk, mert felbosszantottak a módszerükkel. Mégis mit gondolnak? Vak vagyok vagy hülye? Nem látom, hogy mintegy húsz centivel költöztek odébb, óvintézkedés gyanánt? Azt hiszik, ott megússzák? Éppen hogy nem. Ugyanis amelyik szövőlepke levélen ül, azt sokkal könnyebb elintézni. Az egyik tenyeremmel meg tudom támasztani alulról a levelet, a másikkal végzetes nyomást gyakorlok felülről a lepkére. Rossz taktikát választott. A szövőlepke nem tudhatja – de talán az ember sem –, hogy amikor azt hiszi, megmenekült, nem akkor került-e a legnagyobb bajba. * Hozzáértő hozzászólás nyomán helyesbítek: amerikai lepkekabóca a neve. Bartis Attila: A vége, ezt olvasom. „Nemrégiben olvastam, hogy az oroszok, mielőtt áttértek volna az emberrel való űrrepülésre, tíz év alatt harminchat kutyát küldtek fel a csillagos égbe. Az amerikaiak emberszabásúakat küldtek, a cirkuszidomárok viszont meggyőzték Hruscsovot, hogy az ember jobban hasonlít a kutyára. És milyen igazuk volt. Meg persze, Hruscsov is tudta, kinek a véleményére kell adni. Szóval, amikor háromszor egymás után élve tértek vissza a kutyák, meg a szkafanderbe bújtatott bábun sem találtak sérülésnyomokat, akkor mehetett Gagarin. De bármilyen jól kiképezték, az a száznyolc perc a semmiben neki is elég volt, hogy évekkel később azt mondja: még ma sem tudom pontosan, hogy valójában ki is vagyok, az először repülő ember, vagy az utolsó kutya. Szerintem tudta. Az ilyesmit azért lehet tudni.” A resztelt máj olyan étel, kedves férjem főzi, while I have a rest. Hétköznap este 8 körül lemenni a Dunára, az az igazi. Sehol senki, üres a part, a víz. Az ember mintha egyedül lenne a látható világban, de maga is csak egy fej a folyóban. Távolabb, a hegyek mögött mintha egy gyerek vízfestékkel pirosra kente volna az eget. Ez túl idilli lett. Egész nap dolgoztam, kritikarészleteket kerestem a neten, laudációkat a kritikusdíj 15 kategóriájának 45 várományosához. 56 éves vagyok, adhatna az állam nekem is valami pénzt 56-os ünnepségre. Most akkor itt van zúzmarásan egy nagy üveg, félig megkovászolódott uborka. Fürdőköntöst viselve áll a konyhában, hogy meg ne fázzon. Frédike kiskerttulajdonos lett. Kiültettünk a nagy kő mellé egy csomag mentát, amit limonádéhoz vettünk cserépben. Körbekerítettük, hogy Buksi kutya, akinek a szomszédból szabad bejárása van hozzánk, le ne pisilje. Mint ahogy a Frédike is lepisilné, ha ő maga kívül lenne, nem belül. Két férfi mögöttem a sorban a boltban: – Két hét ha volt jó meleg. – Hát, ez nem a Miami Beach. – Ja. Rájöttem, hogy amíg szeptember 21-én átadjuk a kritikusdíjakat, addig nekem folyamatosan dolgom lesz evvel. Annyi könnyebbségig jutottam el tegnap, hogy megírtam a Mészáros Bélát. Hosszú lett, és úgy kanyarodott, hogy egyik munkacím sem illik hozzá, tehát negyedikféleképpen kellett megcímezni, de ez legyen a legnagyobb bajom. Futó benyomások: Szász Emese párbajtőröző olimpiai bajnok. Ez a rokonszenves, füligmosoly nő, ahogy a győztes tus után a szájához kapná a kezét, de nem tudja, mert útban van a sisak. Az a szakember, aki az olimpiai magyar sportruhatárat tervezte, gondolt-e arra, mennyire útban van a kapucni, amikor érem nyakba akasztására kerül a sor? A kicsit türelmetlenre gyorsított, enyhén verbunkosított Himnuszunk. Arról, hogy olimpiai közvetítések címén, mentén és pláne a hírszünetekben milyen élmények érnek a magyar királyi televízió jóvoltából, majd máskor. Vagy soha. A teljességgel érdektelen sorozatból: A fügével kapcsolatban az a reményem, hogy amikor ez a rengeteg zöld gyümölcs, ami a gigantikus méretű bokron van, egyszer csak robbanásszerűen és tömegesen megérik, akkor sem a lepkekabócáknak, sem a hangyáknak, sem a madaraknak nem lesz érkezésük mindet lestipistopizni és szétenni, így jut majd nekünk is. Szeretem azt, hogy amikor belépek a kapun, onnan nézve a ház, a terasz messze lenni látszik. Egyenes kavicsos ösvény visz odáig, de azt is be-betakarja a diófa meg a döbbenetesen terjeszkedő végzetfa lombja. Olyan, mintha távlataim lennének. Nem teljesen tiszták, rejtőzködőek, de távlatok mégis.
Volt egyrészt Balaton. A föld feletti titkos földalatti mozgalom találkahelyén, ahol nem hat a kormánypropaganda. Aztán unortodox indulás Pestről a Dunakanyarba, Esztergom felé, megtekintendő a Várszínházban a nagyváradi Lilliput Társulat Négyszögletű kerek erdő-előadását, hogy legyen személyes munícióm a Spirituszra erre a hónapra. Abban a pillanatban, ahogy leparkoltam a Bazilika előtt, eleredt az eső, esélytelenné téve a produkció láthatását a reménytelen színű ég alatt. Utána kompátkelés Visegrádnál, borúra ború, majd megérkezés a mi dunaszéplakunkba, begubózás és stb. A riói olimpiáról akarok tudósítani kicsit. Hogy mindenkit figyelembe véve – pl. azt a helyes, egyszerre szemtelen és tisztelettudó úszófiúnkat, aki csízzel készült a fotózásokra – a legtöbb rokonszenvem és együttérzésem Imre Gézáé, aki talán a családi harmónia jegyében is predesztinált az elbukott aranyéremre. Cselgáncsot néztem sokat – szeretem nézni ezeket a szertartásos, test test elleni küzdősportokat, főleg a szumót, ami sajnos nem olimpiai sportág –, bizonyos szempontból különösen szórakoztatóvá tette a kommentátor, aki közvetített. Rögtön sejthető volt, hogy nem spéci szakértője a sportágnak, inkább csak adatokból, felszínes előkészületből és svádából dolgozik. Kifejezetten vicces, ahogy az általános sportriporteri szókészletéből keresgéli a szavakat az akciók megnevezéséhez. Általában véve igazi kihívásnak bizonyul számára a magyar nyelv használata a választékosság igényével, ettől aztán olyan mondatok kanyarodnak ki a szájából, amik valóságos aranybányát jelenthetnek humoros kortárs színpadi szövegeket író szerzők számára. Nyilván azért lett két sportcsatornája a magyar televíziónak, hogy több helyen lehessen állami hirdetéseket elhelyezni, és minden irányból nyomhassák a propagandát. De tulajdonképpen hálás vagyok a választékért, mert mihelyst az M4-en 1 perces migránshírekbe vagy olimpiareklámba vagy kéktáblázásba kezdenek, azonnal átmegyek az M5-re, és vice versa. Lehet, különben, hogy általában harmonizálják az adást, ne legyen menekülő útvonal, de interneten mindenképpen van némi csúszás, úgyhogy el tudok szlalomozni előlük. Ez is egyfajta olimpiai verseny, amiben az ember javíthatja a reakcióidejét és védheti az ép eszét. Cselgáncs, +78 kilós női döntő. Nem nagyon tudom elképzelni, miként lesz egy lányból dzsúdós – talán fiútestvérei vannak –, és az sem világos számomra, hogy az alkata vezérli-e erre, avagy ettől a sporttól lesz viszonylag drabális. Francia és kubai versenyző került szembe. Négyperces a viadal, iszonyat fárasztó, az nyilvánvaló, a fizikai erőfeszítés és főleg a koncentráció. Egy tizedmásodperc kihagyás elég a bajhoz, akár egy autóbalesetnél. Eltelt a négy perc, nem történt semmi, csak feszegették egymást, tán egy-egy intés, de egyformán álltak. Ilyenkor folytatni kell, amíg nem lesz valami. Lemegy egy ráadásperc, aztán még egy. Olyan fáradtak, legszívesebben egymásnak dőlve pihegnének. Egyszer csak az egyik elterül a földön. Úgy adta elő, mintha valami akciót kezdeményezett volna és abból került volna a tatamira, de valójában csak ki akart nyúlni kicsit. A másik veszi a lapot, gyorsan ráborul az ellenfelére, mintha akarna valami felfeszítést* vagy ilyesmit, de valójában ő is csak feküdni szeretne egy keveset. Pár másodpercig tart, angyal száll el felettük, két nagy darab, elcsigázott nő öntudatlanul kicsi a rakást játszik. Végül a kubai – aki a világbajnok – elindított egy dobást, amibe a francia belekontrázott és ipponnal nyert. Őbenne támadt fel az a talán dafkéból eredő pici plusz, ami az olimpiai aranyéremhez kell. * A felfeszítés inkább páncélszekrénybűntény, alighanem karfeszítésre gondoltam, vagy leszorításra, mert vezetek autót. Asziszitek, van idő írni? Nincsen. A leadások hétvégéje ez, laudációk, formázott szavazatok, közben másik céhes projektbe is belefogtam (arról majd később), és Mészáros Béla is elment, aki az utolsó pillanatban új címet kapott, azt, hogy Messire jutottak. Azért írom ide, mert ha jószándékú, segítőkész nyomdai munkás majd kijavítja Messzire, akkor ez a cím úgysem fog érni semmit. Nézem ezt a dokumentumot, amit írok, naplo_2016, lejjebb van egy-két jegyzet, például azt látom, hogy Payet zoknija. Még a foci Eb idejéből származik nyilván, de fogalmam sincs, mi ez. Sosem fogjuk már megtudni, mit akartam mondani Payet zoknijáról, így kell élnünk tovább. Ez úgy van chicagói viszonylatban, hogy a munkanapokra és a 7 órás időeltolódásra tekintettel vasárnap szoktunk szkájpolni a lánnyal. Váltunk mailt bármikor bármi ügyben, ettől függetlenül én hét közepén szoktam írni neki beszámoló levelet. Ezt egyébként apukámtól tanultam, aki minden héten küldött nekem levelet, amikor Moszkvában tanultam. Akkor is írt egy oldalt, ha a világon semmi nem történt. Ezen én akkoriban mulattam, de már tudom, hogy valószínűleg így helyes, oly sok mindennek a rend a lelke, talán a családi levelezésnek is. Most az a helyzet Chicagóban, hogy a lakásbérletek egyévesek általában, és augusztus vége a hosszabbítás vagy az elköltözés ideje. Annamariék másik lakásba mennek, a közelbe, mert a környéket, a Michigan-tó szomszédságát nagyon megszerették. Előbb-utóbb Annamari talán arra is rábeszéli a férjét, hogy bemenjen vele úszni (csodálatosan tiszta a víz, azt mondja, lelátni a tó fenekére). Nem lesz egyszerű rávenni erre vőnk urunkat, mivel ő Floridában nőtt fel, ahol úgy nevelik a gyerekeket, hogy az édes vizet kerülni kell, mert abban laknak az aligátorok. (És tényleg. Akár az útmenti vizesárokban is leledzhet egy-egy.) Az új lakás egy 48 emeletes felhőkarcolóban található. Én persze az interneten alaposan megvizsgáltam a házat, sorra megnéztem az összes kiadó lakást, a magaslatiakat is – Annamari nem akart magasra menni –, és elgyönyörködtem a leendő felső szomszédjaik kilátásában, mint egy messze- vagy jövőbe látó. (Egyszerre szívderítő, -szorító és -fájdító egy közeli életet ilyen távolból nézni.) De jelenleg a pakolás, dobozolás, rumli az Annamari programja a napi munkán túl, egyedül a hűtőszekrényben van rend, ahol a Szusi kutya egyhavi élelme – finomra darált emu és hasonlók – várakoznak a fogyasztásra. Tulajdonképpen a munkahelyi ügyekről akartam mesélni – mármint Annamari munkahelyi ügyeiről -, de most már az holnapra marad. (Kiegészítésül a tegnapihoz: a magasabbra nem költözésnek a felelős kutyaszülői magatartás az oka. A nyitott erkélyek veszélyesek. Lent zárt verandák vannak, nem rondák.) Tehát a munkahely egy pénzügyi szolgáltató cég, amely nem csak Illinois államban működik. (Úgyhogy utazni kell más államokba is olykor. Annamarinak idénre nem különösebben érdekes államok jutottak, de az érdekesekbe majd úgyis elmegy magától is, mondom én.) A cég sok időt és pénzt öl az alkalmazottja kiválasztásába, eligazításába és munkáltatásába, ezért nem az a célja, hogy kifacsarja és eldobja, mint egy citromot. Persze rengeteg a dolgoznivaló. Ugyanakkor van, hogy a főnök pénteken délután bejön és hazazavarja a tréning csoportot, ám előbb még elveszi és bezárja a laptopjaikat, hogy hétvégén pihenjenek. De ez egy másik, egy egész történet. Most csak azt akartam mesélni, ebben a hónapban úgy alakult, hogy Annamari négyszer járt a cég egyik háttéregységénél, amely kívül esik a városon. Podmoszkve, vagy banlieue, hogy mondják ezt magyarul. Elő-Chicago. Átszállt a metrójáról egy másikra, annak elment a végállomásáig, onnan autóbusszal 79 megálló. Reggel 2,5 óra utazás oda, este 2,5 óra vissza. Aztán az ottani igazgató írt egy lelkes mailt a központba, hogy Annamari tréningjei olyan nagyszerűek voltak, szívesen vennék, ha máskor is ő jönne! Annamarinknak örömében kicsit arcára fagyott a mosoly, de engedte felengedni. Már akartam megosztani a tanácstalanságomat a magyar birkózók olimpiai játszóruháját illetően. Hogy amelyiknek zöld az alapszíne, annak mintha vérfoltok lennének a derekán-fenekén. Amelyik pedig piros, az mintha fűben ülés nyomait viselné ugyanazon a helyen. Viszont a vízilabdázó lányok fürdirucijával maradéktalanul elégedett vagyok. Szolid, ötletes, elegáns. Koltai Tamás köteteit forgatom jelenleg. Egy régi, Kaposvárról szóló cikkében szerepel az a szó, hogy szalonnaturalizmus. Lehet, hogy túl erős a kötődésem a verőcei henteshez, de másodszori nekifutásra is szalonnaturizmusnak olvastam. Tíz éve volt a tragikus augusztus 20-i tűzijáték, látom. Utána mentünk Torinóba, illetve onnan Cap Esterelbe. Azon az elég taszító francia üdülőtelepen volt egy bolt is, ott vettük azt a kis kék, pántos rucit, ami most mint itthonka rajtam van. Az utazás, az egy kicsit hiányzik. Károlyi Amy: Mindegy Ki ez az ékes asszonyi állat kiismerhetetlenül titok cipellője is idegen ő nem én s én nem ő vagyok a haj pattogó zuhatag zöld almába harap a fog siklókígyó a dereka ő nem én s én nem ő vagyok Valamikor találkozunk majd mindakettőnk sírni fog mikor már úgyis egyre megy hogy ő vagyok vagy én vagyok Most azt hagyjuk, hogy egyáltalán minek kell államilag dalt csináltatni egy évfordulóra. (Egy sor ilyen jellegű kérdést tehetnénk fel, és félő, hogy mindegyikre az lenne a helyes válasz: pénzt lehet kifizetni érte.) Hagyjuk azt is, hogy ki rendelte, pontosan miféle szerződéssel, milyen feltételekkel és milyen áron, mert ennek a mondatnak minden eleme eleve haj égnek állását idézheti elő. Úgyhogy nem is koncentrálok semmi egyébre, csak a dalszövegre, amely egy Orb. Tamás nevű szakember műve. Korábban Szandinak és a Hupikék törpikékre írt dalszövegeket. Hogy munkája tartalmilag kínosan és röhejesen borzalmas – hagymázak, képzavarok, eltévesztett, félreértett idézetek –, azt is félretolom, csak formailag nézem. Úgy egyszerűen dilettáns. Ehhez képest Miklós Tibor legalábbis Adamis Anna a köbön. Én csak egy színikritikus vagyok, akit nívós szövegírók operettslágereivel és amerikai musicalek nyögvenyelős magyar fordításaival cserzett keményre az élet, de ha időben megmutatják nekem az első sort zeneileg, azonnal megmondom, hogy tekintve az ütemet, a mássalhangzó-torlódást és a rövid u-t, hiába írunk oda „halld szavunk”-at, abból fülhallás útján minimum halkszavú lesz, de sokkal inkább halszagú. Ez sikerült! Gratulálok. Járulékos haszon gyanánt egyfajta északi nyitás keretében újra rácsodálkozhatunk halszagú nyelvrokonainkra, a finnekre. Hajánál fogva iderángatom Vörösmarty Mihály színikritikus kollégát, akinek ugyan nem volt dolga popdalokkal meg rockoperákkal, de számított arra, hogy ami úgy van, az úgy van. "Nézeteink helyessége, okaink alapossága szerint kívánunk becsültetni. Hallgatnak-e ránk, ha dicséreteink, gáncsaink helytelenek lesznek? Úgy hisszük, nem; s ha helyesek s igazságok? úgy hisszük, igen. S ez minden, mit ohajtunk és kérünk.” (Nem volna könnyű megzenésíteni.) Nem tudom, hogy ez fejlődésnek tudható be vagy minek, de idén a falu újkenyér-ünnepi ajándékba nem musical-előadást kapott Pintér Tibor lovas színházának lovatlan verziójában, hanem Demjén Ferenc és zenekara koncertezett tegnap este a strandszínpadon. Mi azonban csak a délutáni behangolást hallottuk itthonról, mert aztán elmentünk Zsámbékra színházba, ahol ketten is csak alig tudtuk kicsit feljebb tornászni a közönség átlagéletkorát a dicsőségesen fiatal 20-30-ról. Vacilláltam ezen, hogy elvállaljam-e a megbízatást, egyrészt mert amikor olvastam Szálinger Balázs Köztársaság című darabját, akkor eléggé vaknak bizonyultam a mű értékeire. Másrészt a bemutató a rendezőként debütáló Horváth Illés munkája, jobbára a Hevesi Sándor térről származó színészi szabadcsapattal, és ilyenkor ugye egyáltalán nem lehet biztosra menni, hanem csak bizonytalanra. (Márpedig a jó reményében szeretek színházba menni, pláne ha kritikát készülök írni róla.) Most akkor annyit mondhatok, hogy az előadás igen szépen odaillett a zsámbéki rakétasilóba. Az mindenképpen pótolhatatlan látvány, ahogy kinyitják a hatalmas, rozsdás fémkapukat, és a kinti díszlet fák, telihold, természetes hangeffektusként tücsökkoncert. Egyebeket majd a küzdelmes megírandású kritikában. Megnéztük tegnap az István a királyt. Nem, nem a Koltay Gábor filmjét, hanem a Nemzeti Színház harminc évvel ezelőtti előadását. Kerényi Imre rendezésében, Bubik Istvánnal a címszerepben, Kubik Annával, Ivánka Csabával, Szemes Marival, Funtek Frigyessel, Mácsai Pállal, Rubold Ödönnel és az ugráló főiskolásokkal Kerekes Évától Spilák Klárin át Szervét Tiborig. (Leszögezem: sajnálom, de nem adhatom ki a kezemből. Ígéretet tettem az intézmény vezetőjének, hogy nem kerül ki tőlem. Legfeljebb arról lehet szó, hogy szűk körű vetítést tartsak azoknak, akik nem tudnak élni nélküle.) A felvétel egyébként olyan, mint régen a videotékák agyonhasznált filmjei, és gyakran ugrik is, úgyhogy tulajdonképpen élvezhetetlen. De arra teljesen jó, hogy nekem hiánytalanul felidézze az előadást, amit én úgy huszonharmincszor láttam. Általában blokkban játszották havonta 4-5-6 estén, és én sokáig minden hónapban megnéztem. Elvittem rá anyukámat, apukámat, bátyámat, sógornőmet, unokahúgomat, Erzsi barátnőmet többször is, de legtöbbször egyedül mentem. És egyszer sem álltam fel a végén a Himnusznál, viszont mindig bosszankodtam, hogy az előttem ülők felállnak, és nem látom tőlük a végjátékot, amikor Bubik lecókmókol és felveszi a kisfiút a szőnyegben. Bubik igazi, tiszta, erőteljes hős volt a szerepben. Ma is azt gondolom, hogy ez az előadás tökéletes volt. Értve ez alatt, hogy színházi eszközökkel a maximumot hozta ki a darabból. (A legjobban talán a súlyos csendeket szerettem. A harangszó-átmeneteket.) Nagyon, nagyon különös, értágító élmény volt ennyi idő után újra megnézni. Még azt is láttam, ahogy anyukám elragadtatott arccal felém fordult a csatajelenetnél. Futó feljegyzés az éjszakai műszak kezdetéről. Igazán örülök hogy soha semmilyen állami kitüntetést nem kaptam, így semmit nem kell keserűen vagy fájdalmasan vagy felháborodottan visszaadandónak éreznem. Úgy hiszem, magam is mindent megtettem azért, hogy ilyen könnyedén ellibeghessek efölött. Egyrészt soha semmi olyat nem csináltam, amiért állami kitüntetést kellett volna vagy kellene adni nekem, másrészt nem láttam még olyan kormányt, a mostanival non plus ultra bezárólag, amitől újságíró lévén/létemre elfogadtam volna állami kitüntetést. Újságoltam kedves férjemnek, hogy az ő becsületes-asszony-neve színlapon szerepel. Mármint az enyém. Bagossy László Három nővért rendez az Örkényben, és az én fordításomat használják Ari-Nagy Bori dramaturggal. Hát izé. Örülök. Szeretném, hogy jaj de jó előadás legyen. Szerintem erre minden esélyünk meg is van, és itt most nem a fordításra gondolok. Közeledik a nyár vége, egyben az az idő, amikor menetrendszerűen interjúkat kell csinálni a Revizornak a színikritikusdíj várományosaival. Úgyhogy tegnap este Sárosdi Lillával ültem egy erkélyen, beszélgetve, amíg ment le a nap. Van nekünk az erkélyen a spontán platánfánk, ami csak úgy lett, egy kitett üres, földes cserépben. Nyár elején okozott némi fejtörést, mit csináljunk vele, mert nem hagyhatjuk kint a tűző napon, ha nem tudjuk rendszeresen locsolni. Egyszer már majdnem teljesen elszáradt szegény ilyen körülmények között, de aztán végül összeszedte magát és újjáéledt. Kedves férjem azt találta ki, hogy amikor kimegyünk Verőcére, akkor becipeli a fát dézsástul a fürdőszobába, beteszi a kádba, és bokáig vizet ereszt rá. Hamar kiderült, hogy a kis fa fantasztikusan élvezi, olyan lehet ez neki, mintha valami éltető dzsungelbe települt volna, de legalábbis a kis-Balatonon nyaralna. Már legalább 1,80 magas, és ezen a nyáron felül akkora leveleket hozott, amik kétszer olyan nagyok, mint a lentebbiek. A helyzet egyértelműen kijelölte a teendőnket; amikor végleg hazajövünk, bent hagyjuk majd a fát a kádban és a továbbiakban lavórban mosakszunk. (Esetleg kiköltözünk az erkélyre.) Felszálltam egy buszra, elindult Budára, aztán meglehetős közöny fogadta, egymás után több megállóban senki nem akart se leszállni, se felszállni. A sofőr mégis megállt mindenhol, benyomott egy gépi hangot, miszerint a menetrend betartása miatt állunk a megállókban. És tényleg, ott álldigálltunk csukott ajtókkal a megállókban, vártunk a semmire, az arcunk is olyan semmi lett közben, utasoknak. Még ilyet én nem tapasztaltam, ilyen menetrend-fetisizáló szellembuszt, amelyik nem menni, hanem állni akar. Mondjuk nekem mindegy volt, nem késtem le semmiről. A Színházi Intézetbe tartottam. A nyíregyházi színházról írok a 35. születésnapja kapcsán valami ünnepi kiadványba, ahhoz akartam belenézni a dokumentációba, és elkerülte a figyelmemet, hogy még zárva van a Színházi Intézet, jövő hétfőig szünetel a szolgáltatás. Úgyhogy nemcsak a BKV-menetrendnek tartoztam az úttal, hanem az ördögnek is. (Lehet olyan nézőpont, ahonnan a kettő ugyanaz.) Bozse moj! Az öreg, rozzant fűnyírógép még tavaly kinyiffant. Idén egész évben a szomszéd masináját kérte kölcsön a fűnyíráshoz kedves férjem. De most tudom, hogy ha lefut a nyári szezon, és akcióznak az alkalmas kerti áruházak, akkor a Három nővér meg én veszünk neki a jogdíjból egy fűnyírógépet! Ha esetleg német gyártmány talál lenni, akkor Tuzenbachnak fogjuk hívni. Illetve Tuzinak becézzük majd. Volna már dolog a fővárosban bőven, de rátoltam mindent a jövő hétre. Foggal-körömmel kapaszkodom a nyaram utolsó hétvégéjébe. Amikor a víz nyugodt, Visegrád girbegurba fogazatnak látszik, a falu pedig vidám ebből a folyami nézőpontból. Nekem az folyamatos nyomasztó kihívást jelent, hogy nyáron minden napra kell ebéd, és mennyi macera van vele (kitalálni, vásárolni hozzá, megcsinálni), és aztán mindig milyen hamar elfogy. Tegnap az jutott eszembe – miután találtam két csirkemellet a fagyasztóban –, hogy kirántok. Szerintem akkor rántottam legutóbb húst, amikor Fejes Endre még a Svábhegyen lakott, és én időnként felvittem 8-10 szelet karajt és megcsináltam, mert nagyon szerette a rántott húst. Abban az volt a legnehezebb feladvány, hogy találnom kellett vágódeszkát, klopfolót, három tányért és egy serpenyőt abban a konyhában, amelynél kaotikusabbat életemben nem láttam. De nem ezt akartam írni ma, hanem hogy szeptember 1-től olvasószerkesztő leszek a 7óra7 portálnál. Egy ideje már próbamunkán vagyok náluk, és most akkor odaszegődöm. Szeretnénk kicsit feljebb vinni az oldalt minden értelemben (a geográfiait kivéve). Keresünk egyébként szerzőket is, inkább interjúkra, mint kritikára, kifejezetten szerény honoráriummal. Tegnap a vízen kedves férjem egyszer csak azt mondta, amikor én épp nem lapátoltam, hanem lébecoltam (mondjuk ez nem egyszer van, hogy én a Mackóalsóban ülve csak lébecolok, miután gondosan biztonságba helyeztem az evezőmet a hajó fenekén), szóval azt mondta: szerinte itt az ideje annak, hogy autentikusan lefordítsam a Chicago című musicalt. Értettem a célzást, de ahhoz valami nagyon erős szponzor kellene. Ezt akartam mutatni, ezt a csodálatos találmányt, a kutyakiállítást, ahol nem kutyákat állítanak ki, hanem nekik. Ott hátul, a harmadik, amelyik olyan intelligensen érdeklődik, az vagy a Frédike, vagy az ő kiküldött tudósítója. Van a falunak egy majdhogynem elegáns cukrászdája, amit mi sajnos rossznak és drágának tartunk. De minden évben kap egy sanszot, hogy bizonyítsa, változott, fejlődött. Ennek jegyében tegnap fagylaltozás történt. Mascarponés tőzegáfonya – ez volt a neve a fagyinak, amit megkóstoltam. Megdöbbentő, de pontosan olyan az íze, mint a 35 évvel ezelőtti szovjet jégkrémeknek. Ha csak sejtettem volna annak idején Moszkvában, hogy mascarponés tőzegáfonya-fagyit eszem! Tulajdonképpen meglepő, de vannak még saját fogaim. Nagyvonalúaknak is mondhatóak, mert nem a nyár közepén kezdett el begyulladni és fájni a bal alsó ötös, csak most. Az évadzáró képei, a koraestétől a későbbig, a hangulat tetőpontra hágásán át a sötétségig. A harmadik kéz hiánya néha kifejezetten fájó veszteség. Például tegnap, amikor estefelé jöttem haza, és a kettes út mentén, balra, fantasztikus látványt produkált az ég. Lehet, hogy Holle anyó hálószobáját láttam, de alul volt egy szép egyenesen, elvágólagosan elrendezett kék paplan, fölötte gyönyörű, szabályos rózsaszín párnafelhők. Két kezemmel vezettem, nem volt harmadik, hogy lefényképezzem sajnos.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*
