Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2016. április

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

     Április bolondja jelentkezik.

     Tegnap Zalaegerszegen jártam a Makrancos hölgyön, és evvel végére értem az idei Gábor Miklós-díj érdekébeni előadás-nézéseimnek. A Gábor Miklós-díjat ugyanis az elmúlt év legkiválóbb Shakespeare-szereplője kapja. Húsz Shakespeare-bemutatót láttam, és az éjjel leadtam a voksomat. Most pedig… hát… helyzet van abban a bizottságban is.

     Kellemes meglepetésként ért, emeleti középső páholyban ülve, hogy a zalaegerszegi színháznak nagyszerű az akusztikája. Illetve vagy az akusztika remek, vagy a színészek beszélnek kifogástalanul, vagy a kettő együtt, de ez feltűnő pozitívum számomra a pesti (vagy mondjuk a nemzeti) tapasztalatomhoz képest.

     Verebes István rendezte az előadást, Katát (Pap Lujza) és Petruchiót (Sztarenki Pál) határozottan kiemelve abból a csiricsáré világból, amelyben a darabot játszatja. (Ők ketten a kétszemű királyi pár a félszeműek között. Minden más, vásárias jellegű szereplő fél szemet takaró maszkot visel.) A társulat ereje, kondíciója és ambíciója nem tett túl jó benyomást rám. Ugyanakkor a két főszereplő markáns jelenléte becsülendő.

     Köszönettel vettem, hogy Verebes István rendezésében van magyarázat arra, miért csinálja végig ezt a történetet  Baptista Minola Katalin evvel a pasassal. Egyrészt az első kettősükben – amelynek akadnak szép és erős pillanatai – Sztarenki-Petruchio megérteti Pap-Katával, hogy ez az utolsó esélye távozni ebből a házból, ahol az apjával is, a húgával is folyton konfliktusokba keveredik. Másrészt az esküvő után Liszt Szerelmi álmokjára bemutatnak a cirkuszporondon egy nászéjszaka-kűrt, amelyben az ifjú férj kvázi a mennyekbe juttatja aráját. Reméljük, Katával együtt, hogy ez a repülés nyugdíjas korig is kitart majd.

vissza a lap tetejére

2. szombat

     Nincs idő ma írni, az események menetében csak ennyit tudok mutatni most.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

     Ott hagytam el, hogy voltam pénteken a Belvárosi Színházban a Várj, míg sötét lesz premierjén. Énnekem sokszoros tapasztalatom az, hogy a krimik színpadon nemigen működnek. Egyrészt nem tudnak úgy gyorsulni, felpörögni, mint könyvben olvasva. Másrészt nem hatnak valósnak a szörnyűségek fenyegetései. Úgy értem, egészen biztos vagyok abban, hogy amikor egy szereplő behoz egy kis marmonkannát, abban nem benzin van, hiába mondja. Ha véletlenül benzin lenne benne, akkor egyrészt érezném a szagát, másrészt a szétlocsoló színész biztosan nem kattintgatna öngyújtót, mert akkor kiülne a rémület az ügyeletes tűzoltó arcára, ha volna még ilyen személy. (A kíméletes verekedésről ne is beszéljünk.) A váratlan hangeffektek pusztán ijesztőek, akár egy eldurrantott papírzacskó, de feszültséget nem keltenek. Igen, a feszültség hiányzik, amely egyébként ott lehet a színészek arcán, csak nem látjuk olyan közelről, mint egy filmben. (És akkor most Audrey Hepburnt ne is emlegessem.)

     Ugyanakkor ez a történet ma olyan avíttasnak hat, hogy nemcsak unalmas, de már-már bájosan ódon is. Gengszterek, akik álló napot szánnak arra, hogy különböző bonyolult, szerepjátszós mesékkel beugrassanak egy vak asszonyt, akitől meg akarnak szerezni egy babát. Hol vannak ma ilyen gengszterek? Szerintem simán betörnék az ajtót, bekaszálnának gépfegyverrel, vagy megkötöznék a nőt, hogy szétdúlják a lakást, megpörkölnék a talpát, hogy valljon, ha valamiért nem találnák meg a szajrét, stb.

     Elég jók a színészek, kedvvel el lehet őket nézegetni, Kovács Patríciát, Szabó Kimmel Tamást és a többieket.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     Délelőtt Zuglóban néztem egyszemélyes gyerekelőadást: Aranyszamár Bábszínház-Kabóca Bábszínház, Máté Angi-mesék, Érsek-Csanádi Gyöngyitől. Példás produkció, meg is írom a Spirire, lesz ami lesz, a semmi. (Úgy értem, olvastam, hogy idén a művészeti lapok NKA-támogatását félbehagyják, 21 millió jut mindösszesen a színházművészeti orgánumoknak.)

     Este A bajnok a Katonában. Amikor a végén sodródtam kifelé a tömeggel – állóhelyes full ház –, mögöttem egy férfi arról áradozott a partnerének, milyen zseniális volt zeneileg, ahogy itt összerakták a Pucciniket. „Tudod, mit énekelt Pálmai Anna, amikor éjjel visszajött?” – kérdezte lelkesen. Hát ilyen vonatkozásában én kevésbé tudtam megítélni a darabot, még ha felismertem is több áriát.

     A mű jólesően visszautal a Parasztoperára (is), amelyben üdítően bizarrnak hatott az operazene és a hétköznapi szöveg kettőse, plusz még hozzá a szereplők göcsörtös éneklése. Ebből a szempontból voltaképp enyhén hátrányos, hogy a Katona színészei kiválóan énekelnek. (Amikor elkezdődött, néztem is körül, nincs-e valahol feliratozva a szöveg.) Azt a fajta mulattató diszkrepanciát itt egyedül Bezerédi Zoltán képviseli, aki egyébként megérzékíti a régi, tanácselnöki vagy megyei párttitkári szervezői-hatalmi potenciált is, amelyben az egész, új uralkodóosztályunk szocializálódott, még ha nem is tud róla.

     Lehet, hogy Pintér Béla kicsit meg volt illetődve a Katonában, de nem olyan játékos a rendezése, mint szokott. Erre akkor jöttem rá, amikor bejöttek a tévéműsorok, főleg a csodálatos Animal Planet. (Jordán Adél! Kiköpött medve.) Ezúttal nem éreztem, hogy mártogatna engem Pintér Béla hidegből melegbe, hánykolódnék komédia és tragédia között. Nincs itt drámája egyetlen szereplőnek sem. Az ország drámája az egész. (Közben mennyi finom apróság! Például ahogy Pálmai Anna interjút készít, és abban egészen halványan exponálódik a viszonya a polgármesterhez, -rel. Vagy Nagy Ervin figurájának politikusi veszélyérzete, ami megsúgja neki, hogy ma udvarolnia kell a feleségének.)

     Tudok kritikuskollégáimról, akiknek a bemutatón sejtelmük sem volt arról, hogy Puccini szereplőin kívül még kikre ütnek a hősök. Emiatt őket nem érhette az a felismerés, amire én a végén jutottam: milyen végtelenül szellemes gondolat ez! Mármint amikor a Nessun Dorma fináléban eléneklik a szereplők, hogy ez nem igaz. És igaz, hogy nem igaz.

vissza a lap tetejére

5. kedd

     Menni kell bizottságni, úgyhogy gyorsan csak annyit: Édes Anna a szabadkaiaktól a Katonában. Czajlik József színrevitele, és ez olyan jó, hogy a vajdaságiak kassai rendezővel dolgoznak! Nem néztem még a színlapot, de nyilván Gyarmati Kata írta színpadra a regényt, epikus, félepikus: a szereplők magukat narrálják. Van némi szertartás jellege az előadásnak, szekrény-oltár függőleges bútorraktár díszlettel, a színészek mint végig jelenlévő érdeklődők részvételével. Szeretem ezeket a színészeket, G. Erdélyi Hermina végtelen sallangtalanságát, vagy vele ellentétben Vicei Natália megfontolt túlforszírozottságát, Mezei Zoltán eleganciáját, Pálfi Ervin könnyedségét, Pámer Csilla ízeit és így tovább. Most is azt éreztem ugyan, amit már máskor is Czajliknál, hogy ívet nemigen épít, kicsit egyentompa végig az egész, de például kedves férjem azt mondta, hogy ő tulajdonképpen most először értette meg Vizy Kornélnét. Úgyhogy az ember sosem tudja, mi kit mit hogy’ talál.

vissza a lap tetejére

6. szerda

     Délelőtt a Rózsavölgyiben új bemutatón jártam, Szerelem, Léner András rendezésében, Kovács Krisztina adaptációjában. Formás maga az anyag. A színésznők – Molnár Piroska, Pető Kata és Spolarics Andrea – munkáját is méltatni fogom a kritikában, amit írandó vagyok, de nekem vagy bennem nem jól csúszott a dolog, félrement. Súlyos hátrányként éltem meg, hogy ez a produkció nem film, ahol a jelenetek, a vágások segítségével bizonyos szemérmes kihagyások történnek. Itt a rendezés egy az egyben és folyamatosan kitett bennünket a hősök színészileg eljátszott drámájának. Lehet, hogy ez így hirtelen ideírva nem teljesen érthető, de majd megpróbálom kifejteni a szinhaz.neten. Hogy egy egyszerű színházi függöny is mennyire tudott hiányozni! Hogy ne kelljen mindent látnunk, és a színészeknek mindent szakadatlanul mutatniuk!

     Este Spiró György 70. születésnapját ünnepelte a Petőfi Irodalmi Múzeumban sok-sok ember. Volt egy terem, mire odaértünk, már tele volt ülve. Abból nyílt egy másik terem, az elejében kivetítő, amelyen az első terem pódium részét mutatták, de már az a terem is tele volt ülve. Nyílt innen egy harmadik terem, ahol már csak egy kisebb monitor mutatta az első terem pódiumát, itt még szereztünk magunknak két helyett. Még aztán belőlünk is nyílt egy félteremnyi átjáró, ahol egy telefonképernyőnyi néznivaló sem volt már, de még azt is eléggé teleállták az emberek. Grecsó Krisztián laudált és Závada Pál, majd Dés László zenélt, Zsámbéki Gábor köszöntött, Gyabronka József felolvasott, Börcsök Enikő és Schneider Zoltán előadtak a Prahból, Bálint András kérdezgette az ünnepeltet, remélem, senkit nem felejtettem ki. Központi jóságkosár – ezt emlegette Grecsó, akkor egymásra néztünk és bólintottunk. (Mármint kedves férjem és én.) Éljen soká Spiró György! – ezzel zárom soraim ma.

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     A kolozsvári színház vendégjátékát láttam tegnap a Jurányiban #hattyúdal címmel. Óvatosan nyilatkozom, mert ha úgy foglalom össze, hogy én egy mukkot sem értettem az egészből, akkor az egyrészt túlzás. Másrészt pedig avval csak annyit mondok, hogy én egy mukkot sem értettem az egészből, miközben színházban az simán előfordulhat, hogy nem érteni kell, hanem érezni. Itthon aztán megnéztem a színlapot, Sinkó Ferenc írta és rendezte, Csehov nyomán. Ez meglepett, mert Csehov eszembe sem jutott volna. De utóbb az információ birtokában aztán bederengett az egyfelvonásos, amelyben bent felejtődik a színházban egy idős, iszákos komikus. A színlapról tudtam meg azt is, hogy a produkció az öregedésről szól. Ezt sem gondoltam volna, noha Albert Csilla előadott egy biológiai-fiziológiai értekezést e tárgyról. Mégis, a produkcióra sokkal inkább a fiatalság, a mozgás, az energia nyomta rá bélyegét.

     Jópofán kezdődött: állt a színen egy komplett színpad, díszlettel, bútorokkal, azután bejöttek a színházi díszletmunkások és szétszedték, kihordták, jöttek a takarítónők porszívózni és pár perc alatt helyreállították a teljesen üres, tiszta színpadot. A plafonon négy intelligens reflektor tekergett, csinált izgalmas sötéteket és fényeket, azután elkezdődött a mindenféle, amit a színészek csináltak: Keresztes Samu hastáncoltatásától Bodolai Balázs és Albert Csilla ágymatrac számán át nem tudom midáig.

     Volt egy lány, akit még soha nem láttam. Félig kopasz, félig színeshajú. Bekúszott, betornászott a sötétben fekete szerelésben, kapucnisan. Úgy mozgott, olyan könnyedén, mint egy pók, és közben úgy énekelt, mint egy istennő. Ötvös Kinga a neve, jól megjegyeztem magamnak.

vissza a lap tetejére

8. péntek

     Már nem először van szerencsém bizottságozni Ascher Tamással, ezért most elmesélem egy privát és bizottságfüggetlen pozitív élményemet vele kapcsolatosan. Amikor a Várkonyi-dolgozatot írtam, mentem kutatni a Történeti Hivatalba (Szakáts Miklós egykori vígszínházi színész ügynöki jelentéseit olvasni). Adtak ott egy nyomtatványt, töltsem ki, és kellett rá egy aláírás annak az intézménynek a vezetőjétől, amelynek kebelében vagy támogatásával kutatok. Nem igazán volt ilyen. Kijöttem a prapírral az Andrássy útra és telefonálni kezdtem, hogy azonnali aláírót szerezzek. Először felhívtam X intézményt. Elmondtam, miről van szó. De pontosan miért is? – kérdezték. – Ezt meg kell beszélni, adjam be itt meg itt, majd elbírálják, stb. Felhívtam Y intézményt, körülbelül ugyanezzel az eredménnyel. Harmadiknak felhívtam Aschert, aki a színiegyetem rektora volt. Két percig sem tartott a beszélgetés. Azonnal megértette a dolgot és azt válaszolta, hogy induljak el a főiskolára, ő 20 perc múlva odaér és aláírja. És amikor 30 perc múlva odaért, aláírta, én pedig siettem vissza a dolgomra.

     Nekem ez az azonnali átlátás, határozottság és a gyors döntés képessége végtelenül imponál. Sok ember oly nehézkes és körülményes! Én például, sajnos. Jellemző emlékem magamról, hogy amikor ingáztunk Verőce és Budapest között, felszálltam egyszer a Nyugatiban a vonatra az indulása előtt egy perccel. És akkor csörgött a telefonom. Kedves férjem kérdezte, hol vagyok, mondtam, a vonaton, mindjárt indul. Szállj le – mondta. És akkor ahelyett, hogy lepattantam volna a vonatról, megkérdeztem, hogy de miért? Mire belefogott, a vonat elindult velem.

     Már arra egyáltalán nem emlékszem, mi volt akkor, miért kellett volna leszállnom, csak annak szomorúsága maradt meg bennem, hogy nem voltam képes a szavára azonnal cselekedni.

vissza a lap tetejére

9. szombat

     Viszonylag ritkán nézek színészi zenés estet, legutóbb Kulka Jánosét láttam, úgyhogy önkéntelenül is összevetek, és ennek nyomán megállapítom, hogy a HERNÁDI pont című Orlai-produkcióban sokkal több van. Ez egy intim hangulatú, személyes hangú, tökéletesen önazonos előadás. A dalok, a szöveg és a bejátszások segítségével képet kapunk egy színésznőről, akiben talán az a legszeretnivalóbb, hogy humorral nézi a világot, öniróniával saját magát, maliciózusan a pályáját. Legfeljebb ha annyit vethetek ellene, hogy a beszédmódja kitettsége és artikuláltsága annyira hangsúlyos volt, mintha gyerekközönséggel ülne szemben. Pedig nagyon is nem gyerekközönség voltunk :-)

     Két csúcspontot emlegetek fel, az egyik, ahogy műdalt énekelt Verebes István dalszövegével és járta el népiesen. A másik pedig igazi mély és értékes színházi pillanat volt: amikor bejátszották Hernádi Judit Nyináját a Vígszínház egykori Sirály-előadásának negyedik felvonásából, és ő élőben, korosan, tapasztaltan folytatta Nyina monológját a színészetről.

     Hernádi Juditot és Pelsőczy Réka rendezését dicséri az is, hogy az egész est precízen átgondolt, jóízlésű és arányos, mind formájában, mind tartalmában. Miután az ebéd még nincs kész, ehhez már csak annyit tudok most hozzátenni, hogy istenien néz ki Hernádi Judit. Három ruhát mutat be, és még a piros-fekete komplé is hibátlanul elegáns, pedig a piros-fekete ruha-színösszeállításban szerintem mindig ott rejtőzik a közönségesség veszélye. De itt az ebben is ki van zárva.

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

     Tatabányán a MOST FESZT-en színészek társaságában zsűriztem, és egyikük azt mondta Klem Viktor A nagybőgő-előadása után, hogy érdekes, egyetlen gatya sem jött ki a száján. (Nem biztos, hogy pontosan idézem a szófordulatot, de gatyás volt, ez tény.) Hogy micsoda?* – kérdeztem, mert sosem hallottam még ezt a kifejezést. Mire megmagyarázták, azt jelenti, hogy nem bakizott, nem botlott a nyelve.

     Ez a tegnapi Mucsi Zoltánról nem mondható el, de nem minősítésnek szánom ezt, csak arra gondoltam utána, hogy vagy ő nem volt eléggé koncentrált, vagy én nem voltam eléggé koncentrált. Nekem persze csak néznem kellett, neki viszont beszélnie majd’ két órán át. A Nehéz című előadást láttam, harmadszor (a barátnőmet vittem el), tehát az is elfordulhat, hogy ennyiedik alkalommal már nem tud rám eléggé hatni. Ugyanakkor a Szkénében tegnap este ülők bizonyára először látták, és úgy fogadták, ahogy kell, nagy taps volt a végén.

     2010-es bemutató ez Háy János darabjából, és teljesen megértem, hogy nem engedik el az alkotók. A Bárka megszűnése után a Nemzetiben láttam tavaly (akkor hosszabb volt az előadás, mint tegnap), most pedig a Szkénébe került. Azon gondolkoztam közben, hogy a csodálatos Lázár Kati-Mama vajon mióta hallgat. Mucsi-Fia felhánytorgatja neki a monológban, hogy korábban mindig mindent megmondott neki, hogy mit csináljon. Itt meg egész este nem szól a fiához. Vajon megfogadta, hogy nem beszél vele többet? Vagy egy nehéz pillanatban rádöbbent, hogy fölösleges bármit is mondania? Vagy már elfogytak a szavai?

* Erről eszembe jutott, hogy egyetemista koromban erős humorral bírt a moszkvai magyar diákság. Számos vicc született ott, például ez:

– Hogy mondják oroszul, hogy „Bocsánat, uram, nem értettem pontosan, amit mondott, megismételné, kérem!”?

– eee?

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     Ha lett volna időm ma délelőtt, azt írtam volna meg, hogy az utóbbi egy-két hónapban a szerzői tevékenységem legnagyobb része szakmai levelezésben merül ki. Nem könnyű műfaj. Egyrészt ott van az, amit már rég tudok, hogy ha az ember nem egészen közeli ismerősnek vagy barátnak ír, akkor nem szabad alkalmazni a nekem oly kedves iróniát. Az ugyanis mindig kétséges, hogy az irónia a címzettnél mint befogadónál hogyan esik le vagy puffan. Másrészt pedig arra törekszem, hogy tárgyszerűen és minél pontosabban fogalmazzak. Ennek azonban van egy olyan sajnálatos mellékhatása, hogy a leveleim nemritkán hosszúak és bonyolultak. Márpedig visszatérő tapasztalatom, hogy az emberek nem szeretnek hosszú maileket olvasni – kivéve, ha szerelmes levél, legalábbis nagyon remélem, hogy az kivétel –, és ha végigolvassák egyáltalán, akkor sem alaposan, hanem sietve és felületesen.

     Még nem találtam meg a megoldást erre a problémára.

     Este azonban szintén mondatokkal bíbelődő emberrel volt dolgom (magasabb szinten művelővel), nézőként, illetve hallgatóként. A Spinozában jártam a Tapasztalat és fantázia 1. elnevezésű esten, ahol Hirtling István olvasott fel Esterházy Péter különböző műveiből. Szölőssy Judy rendezte színpadra, ami a szerkesztésen túl azt jelentheti, hogy volt egy kis dolgozószoba-hangulat, zenei aláfestés, valamint meghitt barátságosság, amivel Hirtling István hozzánk fordult ezekkel a szövegekkel. Azt, hogy Charlie Parker hogyan tanította az Urat szaxofonozni, azt vagy nem olvastam soha vagy elfelejtettem, de ezt élveztem a legjobban. Az este elérte, amit elérhetett: hazajöttem és levettem a polcról egy-két EP-kötetet.

vissza a lap tetejére

12. kedd

     A Szerelemről.

     Tegnap az Átriumban vendégszerepelt a szombathelyi színház a Hamlettel. Tartottam a helyszíntől, mert nagyon más, mint a hazai pálya, a Márkus Emília terem. Nincs az a közelség, az egy szinten levés, amit az előadás igényel és használ. Itt alatta voltunk a színpadnak, felfelé kellett nézni, ráadásul a hosszú étkezőasztal óhatatlanul kitakart. De minden nehézség ellenére, úgy éreztem, működik az előadás. Én most is szerettem és élveztem. A tapsnál aztán felment a színpadra a Gábor Miklós-díj kuratóriumának elnöke és átadta a címszereplő Bajomi Nagy Györgynek a Gábor Miklós-díjat, amely így nézett ki, amikor még nem kapta meg. Siker és öröm. Amikor már lementek a színpadról, odaszaladtam a díjazotthoz a telefonommal, amin felhívtam Vass Évát, aki szeretett volna gratulálni neki. Úgy gondolom, kedvére volt a beszélgetés neki is (Évának), mert arra aligha számított, amit Bajomi Nagy György mondott, miszerint ő egy ilyen koros, 49 éves Hamlet, akinek még volt szerencséje Gábor Miklóshoz. Azt nem merné mondani, hogy a partnere lehetett, de állt vele egy színpadon a Nemzeti Színházban, amikor A velencei kalmárt mutatták be. Gábor Miklós játszotta Shylockot, ő pedig stúdiósként ott sertepertélt a színen, és a próbákon szünet nélkül figyelte a nagy öreget.

     Na, ennek külön örültem.

     Túlvagyunk tehát a Gábor Miklós-díj kuratórium ez évi munkáján. Nem volt egyszerű és sima, ezután a vessző után röviden összefoglaltam, mi és hogyan történt, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok erre felhatalmazva. A lényeg a díj, ami megérdemelten került jó kezekbe, kitüntetve egy kitüntetendő teljesítményt.

 vissza a lap tetejére

13. szerda

     Ez volt az anyag, amit a Gábor Miklós-díj átadása kapcsán leadtam az MTI-nek az általuk kértnél kisebb terjedelemben, amit ők aztán húztak, átírtak és átszerkesztettek. Megértem, hogy megdolgoznak a fizetésükért, de én személy szerint sajnáltam, hogy rosszabb cikket hoztak létre, mint az eredeti volt.

     Este a Thália Stúdióban a Nézőművészeti Kft bemutatóját láttam, a Beate Teresa Hanika Soha senkinek című regényéből készült majdnem monodrámát. Scherer Péter rendezte, Moldvai Kiss Andrea segíti partnerként és Simkó Kati adja elő. Egy bakfislány elbeszélése. Tárgya súlyos: családon belüli erőszak, szexuális abúzus a nagyapa részéről. Gondos, szép színészi szakmunka. Mivel iskolákba is viszik, és némely ponton interaktív, bizonyosan nagyon észnél is kell lenni. Úgy képzelem, ez talán még nehezebb feladat, mint eljátszani a történet 5-6 szereplőjét egyedül. Utána feldolgozó beszélgetés zajlik az alkotókkal és szakemberrel. Megnéztem, meghallgattam azt is. Míg kint sétáltam, várakoztam a folytatásra, valaki azt mondta mögöttem, veszélyes előadás. Nem hallottam a továbbit, de az jutott eszembe: szerintem is az. Kisbakfisok utána talán gyanakvóan fogják nézni az ártatlan nagyapjukat.

     A beszélgetésen a mellettem ülő fiatal lány is hozzászólt, azt mondta, mindannyiunknak van az ismeretségi körében olyan, akinek ilyesmiben része volt vagy lehetett. Szerettem volna megkérdezni a szakembert, hogy ha az én ismeretségi körömben senki nincs, akiről tudnám, vagy elképzelni tudnám, hogy része volt ilyesmiben, akkor én vak vagyok, vagy pedig mégsem olyan gyakori ez?

     Az egész estében az egyetlen ismerős és átélhető momentum az volt számomra, hogy ült előttem egy pár, a férfi, mint mondta, ügyvéd, úgyhogy járatos a témában, többször vehemensen hozzászólt, a partnernője pedig szolid, visszatartó simogatásokkal próbálta rávenni arra, hogy ne szerepeljen már annyit. (Hiába.)

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     Kulka Jánosról nem írok, csak gondolok.

     Tudtam én egyébként, hogy Simkó Kati ezen a Soha senkinek produkción dolgozik már jó ideje. Tudtam, hogy kislány lesz és áldozat. Csak a nagypapáról nem tudtam, asziszem, és lehet, hogy éppen ezt toleráltam nehezen a színházban. Talán mert én nem ismerhettem a nagypapáimat. Vagy mert ismertem a pipijeink nagypapáit, legalábbis kettőt a háromból. Valamint az zavart, hogy ha ült a sorainkban olyan néző, aki valamilyen szinten érintett, akkor bizonyára felkavarta őt az előadás, amit a feldolgozó beszélgetésen a szakember segítségével feloldani vagy becsatornázni lenne jó, márpedig nem éreztem, hogy ilyesmi történt volna. Ha valaki érintett vagy úgy érzi, hogy érintett lehetne, hát ő hogyan lett innen hazaeresztve… Alighanem ez a gondolat adta a rossz érzésem másik felét. De nem biztos, hogy igazam van.

     Tegnap megnéztem még egyszer a Nem félünk a farkastólt a Centrál Színházban, mivel időközben jött rá egy kritikamegbízás a Színháztól. Nem nagyon bizonyult kétszernézősnek. Úgy értem, újat vagy bonyolultabbat nemigen fedeztem fel benne a premierhez képest.

     Mai:

     Ezt még a Milne fiú (Róbert Gida) könyvéből tettem el magamnak:

     Apám azt szokta mondani, hogy a harmadosztályú ész úgy gondolkodik, mint a többség, a másodosztályú, mint a kisebbség, az elsőosztályú pedig önállóan gondolkodik.

vissza a lap tetejére

15. péntek

     Még nem említettem, hogy Pass Andreával készítettem rádióműsort a héten.

     Amikor Zsótér Sándor Brechtet csinál, akkor van a legnagyobb sansz arra, hogy bejön nekem a rendezése. A Galilei életét színre vitte már egyszer, a kétezeres évek elején Szegeden. Emlékszem, ahogy Király Levente trónolta-uralta a színpadot. Most a Nemzetiben minden más. Eleinte egyszerűen csak élveztem. A vicces kis fekete doboz-univerzum díszletet, Trill Zsolt élénk elméjét, a fiatalok energiáit (szerintem a takarásban is erőgyakorlatot végeznek, hogy izzadtan és zihálva jöjjenek színre), a tornászatot (milyen gyönyörű gondolat az, hogy aki a távcsőbe pillant, az egy fiatal ember szemébe néz bele!), a test és a szellem erőfeszítéseinek teljes harmóniáját.

     Azután egyre nagyobb gondolati körökbe vitt bele Zsótér, és mire az utolsó részben betipegett Törőcsik Mari az idős Galilei képében, már megrendítő ereje volt az egésznek. A dialógus Galilei és egykori tanítványa (Trill Zsolt) között voltaképp mindent elmondott tudásról, igazságról, hatalomról, árulásról, tehetségről. Törőcsik Mari életéről és pályájáról akár, vagy arról, hogy miért rendez Zsótér Sándor a Nemzetiben. Volt egy pont, amikor ha elengedtem volna a könnyeimet, a tapsig eláztam volna, mint egy veréb. Meg egy olyan pont, ahol búcsút intettem volna a vetített Törőcsik Marinak, aki sebbel-lobbal befordult, majd elsétált, eltűnt a kertben (a Töredék című Maár Gyula-filmben).

     Színes, gazdag, játékos, mély, mindenséges előadás.

     Utána még végigszenvedtem a Szerb Nemzeti Színház Hazafiak című produkcióját Urbán András rendezésében. Nem voltam fogékony rá. Hazafelé indultamban középiskolások mellett haladtam el. Micsoda darab volt ez?! – kérdezte az egyikük dúltan. – Végig a magyarokat gyalázták!

vissza a lap tetejére

16. szombat

     Írtam Turandot.

     A színiegyetemen négynapos monománia tombol csütörtöktől vasárnapig: óránkénti váltásban adnak elő egyszemélyeseket a növendékek. (Bábosok és a drámainstruktor osztály végzős színjátékosai.) Kettőt láttam tegnap. Először Valentyik Anna Anyajegy című produkcióját, amely Szabó T. Anna-verseket és egyéb szövegeket tartalmaz. Szépen elgondolt, jól megcsinált előadás. Meghitt vallomás gyerekvárásról és a továbbiakról. Mármint arról, amikor már itt van a gyerek. Valentyik Annát egyfajta XXI. századi Twiggynek látom, nem pusztán azért, mert nyurga lány, hanem valahogy benne van „a kor foglalatja”.

     Az előszobaszekrény boszorkánya-előadással már voltak gondjaim. Először az, hogy a szereplőt nem tudtam elhelyezni. Nem volt világos, hogy a kockásblúzos, farmersortos Hell Krisztina hová pozícionálja: kisgyerek ő, nagylány vagy felnőtt nő? Hosszan és idegesítően pakolgatott kartondobozokat az elején. És bár a továbbiakban kiderült, hogy a dobozok ötletes meglepetéseket rejtenek, úgy éreztem, nem térült meg a nagy munkabefektetés, amit Hell Krisztina és a rendező Schneider Jankó a dobozokra áldoztak.

     Este grúz Éjjeli menedékhely a Nemzetiben a MITEM-en. No igen, David Doiasvili kétségkívül olyan rendező, akinek a munkái közel állhatnak Vidnyánszky Attila ízléséhez. (És ezt úgy mondom, hogy vevő voltam Doiasvili Nemzeti-beli Szentivánéji álomára.) Szép képek, drámai, hatásvadász zenék. Még a taps alatt is. Nem szeretem, ha zenére tapsoltatnak. Föld vagy por fedte a színpadot, esztétikusan szállt-keringett a levegőben egész este. Az egészségkárosodás megelőzésére papírmaszkot kaptak a nézők, aki akarta, felhúzta a fülére. (Igazán vicces képeket lehetett volna fotózni a zsöllyéről.) Jól kondicionáltak és erős drámai erővel bírók a színészek, én legfőképpen a Vaszka Pepel színészt és a Nasztya színésznőt díjaztam. Lukát helyből elutasítottam: egy hidrogénszőke, dauerolt hajú futóbolond. Igaz, hogy nem is úgy hatott a menedékhelyiekre, ahogy szokott. Itt voltaképp minden baj és tragédia az ő beavatkozása nyomán történt. Így jártunk.

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     Pótnapló

     1986. április 20. vasárnap*

     Jó, hát azért túljutok rajta. Most már, ha valami, csak az a kérdés, hogy fog-e és mennyire zavarni ez engem, hogy én itt vele... inkább ne is definiáljam.

     Nem írtam a csehszlovák gyilkosról, akit a TV-Híradóban láttam a héten, és elementáris hatást tett rám. (Meg az ország női felére.) Egészen rendkívüli fickó. Napok óta nem megy ki a fejemből. Ha hozzám csönget be, holtbiztos, hogy én is beengedem, de nem tudom elképzelni, hogy engem is megölt volna. Csak úgy, hogy valahogy kijöttünk volna. Nem fér a fejembe, hogy lett ebből a paliból gyilkos.**

     Tegnap Pécs, az előadás nemigen, a szálloda nagyon tetszett. Ma kicsíptem magam a Várj, míg sötét lesz premierjére. Azt hiszem, mindenki rühellte az előadást, én meg nem, főleg Ráckevei Anna miatt nem. Legfeljebb egyedül én nem fogom lehúzni.

     Sanyival ma beindult az agyunk munkaügyben, nem is merek belegondolni, ha tényleg bejönne ez, hogy Hajdú Jánosnál a Hétben. Pedig kivihetőnek tűnik, talán tényleg csak rajtam múlna. Még mindig nem vagyok eléggé nem lusta. És a kapcsolatok, az információk… Mindent jobban kéne akarni, mint amennyire én akarok.

     Még fél oldal van ebből a füzetből, most már befejezem. Majdnem két évet fog át. Elvált asszonyiságom és a pályám első évei. Már kinn is vagyok, benn is vagyok (szakmai berek). Tavaszelői zűrök, X, Y, Z… Hát volt ecsetelés, nem mondom. (Figyelem a pontos megfogalmazást?) Több fényt!

*Nem szeretem különben ezeket a régi időket a naplóban, szomorúak.

**Aztán egy estihírlapos kolléganő írt róla egy könyvet.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     Vasárnapi csipcsupjaim:

     300 napos széria a duolingón, vagyis hogy ennyi ideje minden nap csinálok angol leckét. A fiktív jutalmaimmal már Temzét lehetne rekeszteni. (Bár jobb’ szeretnék Michigan tavat.)

     Megtudtam egy Németországban élő rokonunktól, hogy minekünk a dédapánk, a henczidai csodarabbi is itt van Pesten eltemetve a Kozma utcában. Sőt a pontos lakcímét is megadta: 42. parcella, hányadik sor hány. (Ennek kapcsán most csekkoltam a dokumentumok alapján, hogy apukám épp úgy nem ismerte a nagypapáit, ahogy én sem. Ha nem is épp úgy. Az egyik dédapa ötvenhárom évesen halt meg végelgyengülésben 1913-ban, a másik vesegyulladásban pont száz évvel ezelőtt.) Ki akartam menni tegnap a temetőbe megkeresni, de aztán az Élet menete útját állta a halálmenetemnek. Nem baj, megvár.

vissza a lap tetejére

19. kedd

     Ülésezett tegnap megint a POSZT szakmai tanácsa, amelyben én a kritikuscéhet (valamint a női nemet) képviselem. Nem könnyű dolog ez, összeegyeztetni a magam véleményét és más céhtagok más véleményét és ennek mentén működni. Hogy nekem lesz-e igazam, aki csinálom, vagy azoknak, akik szerint nem is kellene csinálni vagy nem így, az csak a végén fog kiderülni. Vagy soha.

     Este a Trafóban A te országod a Forte Társulattól. Érdekes ez, hogy mennyiféleképpen tudja Horváth Csaba és csapata azt, amit tud. Hogy a test, a mozgás a minden, de mindig akadnak új témák, új világok, új színek, új tárgyak. (Most például univerzálisan használható csövek.) Szinte megfogható volt ebben a dologban Tar Sándor is, meg az egész, szomorú, folyton csak épülő szocializmus a múltból. És aztán a váratlan összeomlása után egy nagy lyuk az élet.

     Nem ragadott magával végig a produkció. Amikor elfáradtam vagy eluntam kicsit, akkor mindig Krisztik Csabánál kötöttem ki, ő jelentette a végső menedéket számomra. Egyrészt egy pillanatot sem szerettem volna elmulasztani abból, ahogy mozog. De amikor nem mozog, akkor is őt kell nézni, mert olyan erők feszülnek benne, hogy úgy érzem, csak a maradékából feltöltődnék percek alatt, akár egy mobiltelefon.

vissza a lap tetejére

20. szerda

     Lehetséges, hogy dédanyám és nagyanyám viharos természetűek voltak. Abból gondolom, hogy a sírjuk megint katasztrófa sújtotta területnek néz ki. Mehetünk majd a fiúkkal faipari szakmunkát végezni újra. De jószagúak az öregasszonyok, orgona nyílik mellettük. Azután megkerestem a dédapai parcellát. Meglehetősen elhanyagolt és járatlan, benőtte a természet, a sírkövek zöme pedig, ha ép, akkor már olvashatatlan. Úgyhogy nem tápláltam nagy reményeket. Leszámoltam a sorokat, amennyire meg lehetett ítélni egyáltalán, mi sor, mi nem, aztán bebóklásztam a sűrűbe. És egyszer csak ott volt. A teteje, felteszem, nem dizájnos, hanem letörött, de ott van, világosan, összetéveszthetetlenül. Helló, rabbi dédi!

     Este az Ódryn a Bársonytafota című egyszemélyest láttam Nagy Petra bábhallgatótól. (Ez kimaradt nekem a hétvégi monomániából.) Esterházy Péter Csokonai Lilijének Tizenhét hattyúkja alapján. Nem könnyű ezt a szöveget mondani, hallgatni. Sokat kell tudni hozzáadni a színésznek. Azt éreztem, amit szoktam fiataloknál máskor is, hogy a hangjukat még nem tudják elég széles skálán, gazdagon, változatosan használni. De ezt itt most ellensúlyozta a rendezés – ami természetesen szintén a növendék tehetséges teljesítménye –, amely kompakttá teszi az estét, és keretbe (ketrecbe) foglalja a kerekesszék küllőinek pengésétől a bicikli küllőinek pengéséig. (Fegyveeeeerszünet!) Az öltözők környékén, valami kis előszobában töltöttük a bő egy órát Lilinkkel, aki tökéletesen belakta ezt a kis teret. Egyszerűen, takarékosan, már-már briliánsan használta fel azt a néhány tárgyat, amit igénybe vett: mosdótálat, riói Krisztus-szobor fotót, vizes lepedőt, farmersortot és még néhány satöbbit. Szép munka.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

     Három röpke hónap sem telt el, és a bíróság reagált a kritikuscéh változásbejegyzési és (kötelezően előírt) alapszabály-módosítási kérelmére. Hiánypótlási végzést küldtek, amelyben felsorolnak mindenféle apróságot, amit máshogy kell írni/csinálni. Még ha ugyanazt jelenti is. Vagy ha mást. Pl. van az az ismert eset, amikor egy közgyűlés nem határozatképes, ezért meg kell ismételni. Ezt ugye általában negyedóra múltán szokták összehívni. Na most nem elég negyedórát várni, egy teljes órát kell. De a legviccesebb előírás mégiscsak az, hogy lehet ugyan interneten, videókonferencia formájában közgyűlést tartani, amint azt mi le is szögeztük az alapszabályban. Viszont a közgyűlés jelenléti ívét a résztvevőknek személyesen alá kell írniuk két tanú igazolásával.

     Egyszer talán majd eljön az idő, hogy bejegyzett céhelnök leszek. Csak nehogy lemondjak vagy leváltsanak addigra, mert akkor újra kell kezdeni az egészet.

     Az NKA nyilvánosságra hozta a döntését, miként osztotta el a színházművészeti kuratórium a színházi lapoknak juttatott ez évi mindössze 27,7 millió forint támogatást. A Spiritusz kapott belőle hármat. Magam sem értem. Mindenesetre kifizetjük az elmúlt két hónap kifizetetlen cikkeit, kijövünk az új, modernizált oldallal, ami már majdnem kész, aztán felpörgünk, dolgozunk tovább.

     Ahol hely vanom az utóbbi időben kezdett átcsúszni rádiós hetiműsorból kéthetiműsorrá. De most összekaptam magam. Rezes Judittal beszélgettem tegnap, és már azt is tudom, hogy jövő héten Derzsi János jön.

vissza a lap tetejére

22. péntek

     Egyszer a nyolcvanas években voltam a Színházművészeti Szövetség közgyűlésén, akkor láttam utoljára ennyi színházi embert együtt, mint tegnap a Nemzetiben a lausanne-i Sirályon. Amíg elhelyezkedett a közönség, a szürke dobozdíszletben már várakoztak a színészek. Elnéztem őket, és akiről azt gondoltam, hogy Samrajevet fogja játszani, az lett Trigorin. (Samrajev polinástul kimaradt a produkcióból. Amikor Arkagyina lovakat kért, Medvegyenkóval balhézott, aki ezen éppúgy meglepődött, mint én. Nekem hiányoztak Samrajevék*.)

     Izgalmasan indult a játék, aktuális-improvizatív monológokkal, ami azonnal kapcsolatot teremtett korunk, mivoltunk és a darab között. És felvetette annak lehetőségét, hogy az előadás reggelig fog tartani. Mármint ha nemcsak Medvegyenko és Trepljov tart beszédet, hanem mindenki más is. (Egy év alatt másodszor ültem úgy a Nemzeti nézőterén külföldi Sirályon, hogy kellemetlenül azonosítva éreztem magamat az országom politikai vezetésével.) Trepljov a modern színház divatjelenségeiről beszélt szellemesen, felsorolta jegyeit, a mobiltelefont kihagyta, jóllehet azt is felvonultatták később. (Bájos jelenet volt: Trigorin fényképezgette Nyinát, majd sután szelfiztek is.)

     Érdekes előadásnak találtam, számos dolog tetszett benne, miközben az egészét nem vettem meg. (Összetalálkoztak rendezői gondolatok. Ahogy Ascher, úgy Ostermeier is egymás karjába veti Kosztyát** és Mását. Ráfanyalodik a fiú, vagy megszánja, vagy nincs már ereje hárítani.) Újat is kaptam: most döbbentem rá, hogy Trepljov milyen szörnyen bánik Nyinával. Hát micsoda helyzetbe hozza szerelmét-színésznőjét, amikor félbeszakítja a premiert és ott hagyja a csajt a produkció közepén?! Nyinát ideálisnak láttam. Már akkor is, amikor a kezdés előtt ült a díszletben testszínruhás babaként. Ütősnek találtam Trepljov performance-át.

     A legnagyobb gondom: súlyos Arkagyina-deficitet éltem meg. Ezt a könyvelőforma asszonyt, aki egyetlen fekete szoknyában csinálja végig a négy felvonást, másodpercig sem tudtam színésznőnek, Arkagyinának nézni.

* Mit nézől? Nincs itt az intéző.

** Konsztantá – mondták szépen franciául.

vissza a lap tetejére

23. szombat

     Azt álmodtam, hogy Csányi Sándorral csináltam interjút, előtte Orlai Tibor figyelmeztetett, vigyázzak, mit kérdezek, mert esetleg undok lesz. De nem volt undok.

     Nem várt fordulatként meghívó jött a Rózsavölgyi Szalontól a K. V. Társulat Egy élet háromszor sajtóbemutatójára. Örömmel mentem délelőtt. (A sajtóbemutató itt pont úgy fest, ahogy máshol a nyilvános főpróba, sok idős, ősz néző – mint én pl. –, igaz, itt az előadásokon is általában ez a helyzet.) Családi jelenettel kezdődött, Száger Zsuzsanna munkába merült volna, Scherer Péter pedig mint buzgó, rutintalan apa folyton jött ki valamivel az elaludni nem akaró, bőgő gyereküktől. Aztán egyszer csak beállított egy vendégházaspár. Épp jöttem a Nem félünk a farkastólból (most adtam le a kritikát), éreztem, hogy annak köpönyegéből bújt ki ez a házastársalázó, a szerző, Yasmina Reza felvette a köpenyt kifordítva. Az első harmad végén egyszer csak rájöttem: hiszen ezt a darabot bemutatta a Magyar Színház a kétezeres évek elején, csak azt az előadást nem élveztem annyira, mint ezt most.

     Ördög Tamás rendezte, Száger Zsuzsa, Scherer Péter, Urbanovits Krisztina és Terhes Sándor játsszák. Egyáltalán nem áll ez távol attól, amit Dollár Papa Gyermekeiként szoktak csinálni. Urbanovits Krisztina fekete kisestélyiben, a lábán pink vendégpapuccsal, az csodálatos. Scherer Péter házigazda, amint feldúltságában beleiszik a Rózsavölgyi Szalon egyik vendégének ásványvizébe. Terhes Sándor a szemöldökével. (Egyszer egy kritikusnő valami olyasmit írt, hogy ő a legszebb szemöldökű férfiszínész, de nem emlékszem, ki volt az.) Száger Zsuzsa, ahogy gubbaszt egy kényelmetlen puffon, amiért külön hálás vagyok, mert a nappalijuk értelmezhetetlen ülőbútorai minden bizonnyal miattunk, nekünk ilyenek, hogy minél kevesebbet takarjanak a játszó színészekből.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

     Emlékszem, hogy amikor olvastam ezt a cikket 10 évvel ezelőtt a Színház folyóiratban, több ponton visszatetszést keltett bennem. Írta az ismeretlen színész, aki örökké hálás a láthatatlanul tanító tanárának, Ádám Ottónak. Spontán hála töltött el, amikor utána megjelent rá Jeles András levele. Azért hoztam most elő ezeket a hosszú, érdekes olvasnivalókat, mert amit tegnap a Trafóban láttam, az pont ebből az 1969-es Közönséggyalázás című vizsgaelőadásból indult ki. Kelemen Kristóf írta-rendezte a produkciót, szellemesen és találóan ez a címe: Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk. (De miközben olvastam, rögtön félre is olvastam, mert azt hittem, „mi maguNkról beszélünk” szerepel a címben, és azt találnám pontosnak.) Szóval az 1969-es főiskolából indultak ki – és az nekem igen imponál, ha a színház fiataljai a színház múltjában kutakodnak –, azután magukról beszéltek: Eke Angéla, Horváth Alexandra, Horváth Márk, Rétfalvi Tamás, Tarr Judit. (A nézők között pedig ott ült az egykori Közönséggyalázás-vizsga két szereplője, Farkas Zsuzsa és Zsolnai Júlia.)

     Én már nagyon sok színésszel beszélgettem és tudom, hogy a színész nem boldog emberfajta. Talán a sok mennyiféle szerep, talán a kiszolgáltatottság, a másoktól függés, a minden szerepnél újrakezdés, a bizonytalanság okozza. Aki színháznál van meg forgat, az túl sokat dolgozik és kiég. Akit nem szerződtetett színház, az arról koldul, hogy nem játszhat eleget. De mindig úgy van, hogy nem igazán jó nekik.

    Hasznos és tanulságos produkciónak találtam, bővítette az ismereteimet a (színházi) világról. Értékelem a szereplők személyességét. Színészi teljesítményük azonban, úgy érzem, megrekedt félúton. Ahhoz, hogy természetesek legyenek, nem volt elég spontán a szövegük. Ahhoz viszont, hogy alakítást működtessenek, nem volt elég szofisztikált és megkomponált a mondandójuk. De érdemes megnézni.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

     Volt ez. Lesz ez, mármint ilyen.

     Láttam a k2 Át az ingoványon című előadását Ascher Tamás rendezésében. Fogas feladat lesz írnom róla, egy magamfajta fantasytlan személynek.

     Tavaszi fáradtság van rajtam. Rá is untam magamra.

     Mikor is volt utoljára naplószünet?

vissza a lap tetejére

26. kedd

     Tegnap este egy színház lépcsőjén odajött hozzám egy színész, és elmesélte, hogy ő vitt kórházba egy színészt, aki aztán meghalt. Beszélgettek akkor, arról az előadásról is, amiben sok évvel ezelőtt együtt játszottak, és az illető színész felemlítette, mit írtam róla, ami jólesett neki. Ez nyilván nem tipikus, úgy értem, a színészek inkább azt jegyzik meg, ami rosszat írt róluk kritikus, ezért is gondoltam, hogy ezt az ellenkező esetet most, dacára a naplószünetnek, felírom a kéménybe ide.

vissza a lap tetejére

27. szerda

    

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

29. péntek

vissza a lap tetejére

30. szombat

      

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra