Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2015. november

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     A tegnapi napon a nézői sokatlátás átka sújtott engemet. Először a Kolibri Színházban jártam az Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak bemutatóján. Kolozsi Angéla gyerekregényéből készült, Novák János rendezte, és úgy éreztem, hogy az előadásnak minden elemét ismerem már, a Novák-féle fülbemászó zenei világtól a tartózkodó muzsikusokon át a színésznői karig, amelynek tagjai a hátukon fityegő fehér karikát húzogatva emelgették angyalszárnyukat, ritmusra, kórusban. Tóth József az egyedi elem, ez a Körmöczi nevű deviáns őrangyal ballonkabátban, borostásan, csokornyakkendőben, keménykalapban. Bájos volt, mindazonáltal beleizzadt a bájba.

     Este a Köd utánam az Örkény Színházban. Gondoltam, várok kicsit, nem nézek premiert, mert egy Mohácsi-opusnak mindig ajánlatos időt adni. (De ilyenkor erősen felmerül bennem a kérdés, hogy félkész produkciókra féláron adják-e a jegyeket a színházak?!) 7-től ˝ 11-ig tartott tegnap, ennyi idő alatt zajlott le a hozzávetőleg kétmondatos cselekmény, rengeteg régi és új duma közepette. A legnagyobb elismerés hangját hallatva bámulom az Örkény színészeit. Kiállnak elénk – nagy létszámú, komplett csapatként, úgy legalább oszlik a teher és a felelősség – és mindent megtesznek, hogy feltornásszák a dolgot az élvezhetőség szintjére. Hangos siker volt, meg kell mondanom, lelkesen tapsolt a közönség a végén. Úgy sejtem, hogy akik kivárták a harmadik felvonást, hálásak voltak a semmiből előrángatott migráns- és ügynökkérdésért.

     Pogány Judit lenyűgözően uralja a helyzetet, minden megszólalása briliáns. Csuja Imre szintén imponálóan magabiztosan működik. Nagy Zsoltot említeném még, aki igen jó formában van mostanában, és Kurta Nikét, aki meggyőzően drámai primadonnaként énekel is, ha kell.

     Még visszaszaladtam ideírni, hogy jólesett Vajda Milánt délceg bonvivánnak látni.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

     Várady Szabolcs: A halottakkal

      A halottakkal óvatos vagyok.

     Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek.

     Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz -

     hát nem ilyenek a kísértetek.

     Mégis: nem csak én vagyok elfogódott.

     Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg

     az ágyban és az ágy szélén kuporgó

     próbálja egymást megsegíteni:

     oly hitelesen hiteltelenek!

     Mennyi időd van? Mennyi van nekem?

     Még ugyanolyan őszinte a szájad,

     üdvözlő csókját nem csak mímeli.

     Valamiképpen vágyhattam utánad.

     Szakadékony, hártyapapírszerű

     valódiságok közt ketyeg a nap.

     Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek.

     A hó elolvadt, téged eltemettek,

     ez megmarad.

vissza a lap tetejére

3. kedd

     Megnézem ma a 45 év című filmet – mondtam reggel kedves férjemnek. Szerintem ha ilyen történhet, akkor az egész 45 év nem is volt igazi – mondta erre ő. Fogalmam sem volt, miről beszél, mert nem tudtam semmit a filmről, én csak Charlotte Rampling miatt választottam. De most már tudom. Az alaphelyzet az, hogy egy 45 éve házas pár férfitagja kap egy levelet, mely szerint az úgy 50 éve az Alpokban lezuhant szerelmének holttestét megtalálták a jégben. Innentől kezdve a filmben majdhogynem semmi sem történik. Kevés információ, elejtett szavak és tekintetek, hétköznapi helyzetek, pasztell párbeszédek, rutintalan tisztázások. A néző voltaképp unhatná is, ha nem lenne folyamatos feszültség az egész alatt, ha nem éreznénk, miként, hogyan és miben rendülnek meg a felek. Unatkozás helyett óhatatlanul azon is gondolkodik közben az ember, hogy ő maga mit és hogyan veszteget vagy laposít el az évek múlásával. („Érdekes, hogy elfelejtjük, mi tett bennünket boldoggá” – mondja az asszony, amikor Bach-kottát bányászik elő a sufniból, majd rozsdás ujjakkal elkezd zongorázni*.)

     Nem mondom most el, miként értelmeztem a házasfelek között történteket – aki megnézi és kíváncsi a koncepciómra, avval szívesen megosztom –, de úgy jöttem haza, hogy megnyugtattam kedves férjemet: szerintem nem az a helyzet, hogy „ilyen történt és akkor az egész 45 év nem volt igazi”. Megbeszéltük, hogy beszerzem a filmet és 17 év múlva majd megnézzük együtt – akkor leszünk 45 éves házasok –, egyeztetendő a tapasztalatainkat és véleményünket az esetről és Andrew Haigh rendező nagyszerű művéről.

*Ezt nem értettem egyébként. Mármint ha én zongoráznék, akkor biztosan zongoráznék. Még két dolgot nem értettem. Hogy miért mindig a nő ment egyedül sétálni a kutyával. És hogyan képesek olyan ágyneműben aludni, aminek kicsi bütykök képezik a mintáját. Megbolondulnék, úgy viszketnék tőle.

vissza a lap tetejére

4. szerda

     Amikor a Szépművészeti Múzeumban jártam Textúrán, akkor megtapasztaltam, mi a jó ebben a programban. Az ember elkorbelászik a kiállítótermekben, nézegeti a festményeket, belebotlik egy-egy színészbe némelyik kép kapcsán. Belehallgat kicsit a szövegbe, aztán továbbmegy, vagy végigüli, vagy tovább is marad, hogy az elejét is megismerje. Egyedül és szabadon gazdálkodik az élménnyel. Na most tegnap a Nemzeti Galériában ez nem egészen így volt. Itt rajokban hajtották az embereket egyik színésztől a másikig. Ha magam akartam bemenni valahová, rám szóltak, egész szárnyat elzártak testtel az érdeklődők elől, hogy majd a következő kezdésre menjünk be. Villogó szemmel néztek rám a teremőrök a csendes járkálásom miatt, miközben ők maguk diskuráltak előadás alatt. Énszerintem a léptek meg a taps, ez a kettő nem lehet zavaró itt. Valló Péter rendezése alkalmasint sokkal zavaróbb a színészek számára, mert mindenféle hanghatások terhelik a produkciókat. A Sapphóról mesélő Takács Kati került messze a legkedvezőtlenebb helyzetbe. Neki két, nem távoli szomszédja is akadt: Zsigmond Emőkénél zongorajáték szerepelt kíséretként, Sipos Veránál pedig folyamatos aláfestő zene ment. Hökkenten néztem, hogy miközben Sipos Vera a tengeri vihart ábrázoló festmény mellett állt, annak kapcsán mondott el Dunajcsik Mátyás írta történetet, a rendező folyamatosan háborgó tengert vetített a falakra. Nem is láttuk tőle a terem festményeit. Ez teljes félreértés szerintem.

     Mérhetetlen csalódásként ért, hogy Spiró György szövegét tegnap nem Péter Kata adta elő, úgyhogy azt eszem ágában sem volt meghallgatni, inkább elolvasom majd.

     Az egyik teremben belefutottam Pátzay Pál Dunai szél című szobrába, ennek megörültem. A másolata a Duna-korzón áll, úgy nevezzük: A sértődött Szamóca szobra*. Mivel Annamari kiskorában mindig ilyen pózba vágta magát, amikor (sűrűn) megsértődött.

* A lábánál tengeri tehén és üzenet van, mert ezt Annamarinak fényképeztem tavaly.

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Ilyenek a kalandjaim, hogy meglátogattam tegnap a Kozma utcai temetőkben az összes hozzátartozót. Mindenki rendben volt, és amikor végeztem, beültem volna az autóba, csakhogy a slusszkulcs riasztópittyegtetője egyáltalán nem reagált a nyomogatásra. Megpróbáltam nyomogatás helyett magával a slusszkulccsal kinyitni a kocsiajtót, de ez sivalkodásba torkollt. Amikor végre elhallgatott, akkor gyorsan elfordítottam a kulcsot, majd beugrottam, de gyanús apró fény villogott a műszerfalon, éreztem, hogy a riasztó makacs, rögtön rázendített megint, ahogy beindítottam a motort. Kiszálltam, újabb kísérleteket tettem – tudnom kellett volna, hol lehet az egész hóbelevancot kiiktatni, de nem tudtam, a mobilomat pedig otthon felejtettem, így a telefonos segítségkérés lehetősége kiesett –, ám újra és újra felvisított, egyre hangosabban. Minden halott feléledt, felült és ujjal mutogatott rám – ott az a nő el akar lopni egy öreg, hámló orrú Skodát. Próbálkoztam megint, mire ez a ravasz szerkentyű újabb trükköt vetett be: már a motort sem indította. Végül egyszer mégis elkapta a járást, és én haladéktalanul kilőttem, tekintet nélkül szirénára, holtakra, élőkre, őrökre.

     Kijutottam a temetőből, de lehet, hogy nem engednek be soha többet.

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Györgyi Anna jött hozzám rádiózni, majd mentem Tatabányára. (Ez úgy van, hogy amikor vendég érkezik az Ahol hely vanba, általában le akarja venni a cipőjét, én meg mondom, semmi szükség rá, meg úgyis csak idáig jövünk, mert már ott is vagyunk a konyhában. Közben azonban a szárnyas üvegajtón át meglátják a kilátást, és legtöbbször nem állják meg, hogy be ne menjenek a nagyszobába, az erkélyajtóig, ilyenkor aztán ki is nyitjuk, kimegyünk körülnézni. Pedig én tudom, hogy távolabbról, a konyhából nézve előnyösebb a panoráma, mert onnan még nem látszik a postaház ronda teteje. Majdnem mindennel így van egyébként: aki jobban ismeri, az tudja, hogy nem olyan szép :-)

     Tatabányán délután A kripli. Nem néztem meg előre a színlapot, de odafelé végigfuttattam magamban a társulatot és arra gondoltam, remélem, Schruff Milán játssza a főszerepet! És úgy is van. Azt tudtam, hogy a nénikéket az Egri lányok, Kati és Márta adják, osztoztam az efölötti örömükben. Az előadást Guelmino Sándor rendezte, akiről – mint korábban már nemegyszer – most is azt gondoltam, hogy nem hozta ki a darabból és a szereplőgárdából azt, amit én optimálisnak gondolnék. De erről majd a kritikában. Érdekes volt a közönség: középiskolás főleg lányok. Teljesen tanácstalanul nézték a dolgot, és roppant értetlenül forogtak felénk, amikor nevettünk. A szünetben azonban megállapíthatták, hogy ez egy hülyeség, mert a második részben – három órán át húzták a produkciót – már ők is nevettek.

     Este a Tartuffe, Szikszai Rémusz rendezésében a stúdióban. Ez a társulat elég erős, úgyhogy ide is jutottak jó színészek. Megyeri Zoltán játssza Orgont, Crespo Rodrigo Tartuffe-öt, Major Melinda Elmirát. (Szerettem Kis Julcsi jelmezeit.) Nem ütőtlen előadás – azt akartam írni először, hogy ütős, de abban talán volna egy hangyabokányi túlzás –, kiderül belőle, miként működik a nemzeti együttműködés rendszere. De erről meg majd egy másik kritikában.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     Nem készültem Göncz Árpád temetésére, de kedves férjem azt mondta, hogy szeretne ott lenni. Márpedig ő engem annyiszor elkísért már olyan helyekre, ahová én akartam menni – tüntetésektől kezdve színházakig, ugye –, hogy feltétlenül csatlakoztam hozzá. Úgy találtuk, hogy a BKV (bármi legyen is a neve) nem erőltette meg magát, legalábbis mi igen hosszan álltunk egy zsúfolásig telt buszon a Batthyány téren, várva, hogy elinduljon. Aztán menve is igen hosszan álltunk, zsúfolásig telten. Utoljára akkor éreztem ilyen rosszul magam, amikor Rómában a Roma-Juventus után felszálltunk egy buszra a szállodánk irányába. Komolyan azt hittem, nem fogok élve lejutni arról a buszról. No ez a tegnapi járat is megviselt, ráadásul el is késtünk vele. A reklámra értünk oda, amikor Mécs Imre ismertette, hogy amit itt nem mondhat el, azt majd a Kossuth téren. A Göncz unoka beszédét nagyon helyesnek találtam. (Vajon része volt a Göncz Árpád-i elképzelésnek a dísztribün protokollvendégekkel?)

     Este a Koma Bázisán jártam Pestújhelyen, ahol a kattogas@por.no premierjét tartották, Zrinyi Gál Vince és Patocskai Katalin szereplésével. Arról szól, hogy milyen egy pár szerelme, kapcsolata az elején, miként változik, és vajon meg lehet-e őrizni a frissességét, érdekességét. Párjelenetek, beszélyek, közben néhány dal. Aztán egy ponton belerángatták a pornóproblematikát, miszerint a fiúkat tönkreteszi, hogy rákattannak a pornónézésre és az önkielégítésre, azután a rendes viszonylat meg rámegy.

     Most nem mondom, hogy ezt a fiataloknak szóló színházat nem értettem, sőt. Magam is álltam már párkapcsolat kezdetén, és a hosszú távról is tudok egyet s mást. Hanem azt mondom, hogy nagyon kevésnek találtam ezt a dolgot. Sem gondolatilag, sem íróilag, sem szerkezetileg, sem színészileg nincs benne elég.

     Felmerült bennem utóbb: felajánlhattam volna, hogy ha visszafizetik az 1500 forintos szakmai jegyem árát, akkor elárulok kettőt-hármat a hosszú párkapcsolat titkaiból.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     Amikor péntek este a Komához indultam, a Felszab téri buszmegállóban megállt a Budáról jövő busz, leszállt róla Haumann Péter. Olyan volt, mint egy szépséges régi kép, még nem színes: fekete kabát, fekete kalap, közte a fehér szakálla. Nem a Katona, hanem a Kamra felé indult. Nem ismerjük egymást – egy telefoninterjút csináltunk egyszer –, és már csak a buszon ülve jutott eszembe, hogy elmulasztottam ezt a lehetséges dialógust:

     – Csak nem A mi osztályunk megy ma a Kamrában?

     – De igen.

     – Ó, hát abban csodálatosan játszik a művész úr!

     – Ó, köszönöm.*

     Tegnap a Határaink című, félig vagy meddig dokumentarista produkciót láttam a Stúdió K-ban, Simányi Zsuzsanna rendezésében. Rezignáltan sóhajtoztam az előadás elején: úgy látszik, hozzá kell szokni, hogy most az ilyenfajta színháznak van itt az ideje, amely aktuális közérzettel és közélettel foglalkozik, ez a vonása az elsődleges. A Határaink a társadalmi érzékenységével és a személyességével jellemezhető, esztétikai vagy színházművészeti értéket nemigen mutat. Vékonykának találtam ugyan a produkciót, de élményszerűséggel bír. Amikor Spilák Lajos elmesélte a négy gyerekét, aki szétszóródott a világban, akkor kis híján elsírtam magam.

     Nem is értem, hogyan lehetett ezt a 25 évet ilyen kétségbeejtően elszúrni. Mindannyian szavaztunk olyan pártra, amelyik bűnrészes abban, ami itt lett. Végeredményben pedig a nemzedékünk gyerekei lelépnek az unokáinkkal, mi pedig magunkra maradunk ebben a csöppet sem szívderítő országban.

     Ma három éve láttam az apukámat utoljára, élve, halva.

* De nem, különben. Megnéztem aztán a programot: a Szókratész védőbeszédét adta.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     Don Quijote a Nemzeti Színházban, Vidnyánszky Attila rendezésében. Sokan voltak a színpadon és esztétikus összművészeti zarámbolást folytattak. Az első negyedóra végén Kristán Attila – aki nem tudom milyen szerepet játszott, több más színész is volt, akiről nem tudtam megállapítani, mi a szerepe – azt mondta, hogy ő semmit nem ért, és evvel mások is lehetnek így, intett ki a szemével a nézőtérre. Ördöge volt.

     A magam részéről azt állapítottam meg, hogy a rendező számára első a zene. Második a látvány. Harmadik az üzenet. A színészek nincsenek dobogós helyen. Mikroportot hordanak, hogy kihallatsszanak a zene alól. Udvaros Dorottya ismét műmelleket játszik, majd hosszan lóg a levegőben kötélen, csülköt rágcsálva és mosolyogva. Horváth Lajos Ottó pedig mászkál és nézelődik, egyszer például a balkont a földszinttől elválasztó fal tetején álldogált. (Nem gondoltam volna, hogy a balkon ötödik sorában is megeshet, hogy egy színész kitakarja előlem a színpadot.) A főszereplők egyébként jól beválhatnának: Bodrogi Gyula mélázón tréfás Sancho, Reviczky Gábor pedig meglepően visszafogott, szikár, imponáló Don Quijoteként, de hát nem róluk szól az előadás.

     Az első rész úgy ért véget, hogy Bodrogi és Reviczky épp dialogizáltak, amikor lement a függöny. Nem tapsolt a közönség, mert azt hitte, hogy itt valami gikszer történt. De aztán később megérthettük, hogy ez koncepció, mert a második rész ugyanígy zárult, a színész a lezuhant függöny mögött fejezte be a mondatot.

     Hogy miről szólt az előadás? Nekem arról, amit Trill Zsolt kiabált: „A rögeszme száguldása vagy a száguldás rögeszméje”. Meg egyébként is Trill Zsoltról szólt, mert az ő jelenléte kiemelte, hogy míg a többi színész dolgozik mint volgai hajóvontató, ő minden pillanatát éli és élvezi a színpadon levésnek.

vissza a lap tetejére

10. kedd

     Elkezdődött a Marczibányi téren a 8. gyermekszínházi szemle, amelyen zsűritagként veszek részt Csizmadia Tibor, Láposi Terka és Vasvári Csaba társaságában, aki stílszerűen Miki egeres piros pólót viselt tegnap. (Én meg úgy gondoltam, ez a hét jó alkalom arra, hogy naponta másik pulcsimat vegyem fel abból a négyből, amelyik amúgy egyforma, de mindegyiknek más a színe, sőt különböző fülbevalókat is pászítsak hozzájuk minden egyes nap, amiről már rég leszoktam.)

     Három előadást láttunk, a nagyszerű Fabók Mancsi Vitéz László és Vas Juliskáját, a néhai Bárka Színház Odüsszeusz szemeteslapáton című produkcióját, majd a Torzonborz, a rablót a pécsi Bóbitától. Kétharmados arányban fogadtam tetszéssel a programot. (Persze megírom majd az egész kalandot a Spirire.) Az előadásokat követően szakmai beszélgetések is zajlanak, ez értelemszerűen frusztrál engem kicsit, de az első nap nem bizonyult elrettentőnek e tekintetben sem.

     Este tisztújító közgyűlést tartott a Színházi Kritikusok Céhe. Lejárt az elnökség mandátuma, új vezetőség választására került sor, én lettem az elnök, Proics Lilla és Kovács Bálint a társaim az elnökségben. Ezt egyáltalán nem érzem diadalnak, győzelemnek vagy ilyesminek – jóllehet anyukám biztosan szép ajándékként élte volna meg tegnap, a 88. születésnapján –, de munka és küzdelem. Igyekezni fogunk előbbre vinni szakmai kollektívánk közös ügyeit, bármilyenül hangzik is ez. (Szép illúziók jegyzéke – ez a titkos címe a programunknak.)

     Azt nem mondtam még, hogy Vass Éva felkért tagnak a Gábor Miklós-díj kuratóriumába. Illetve mondtam már, de most megint, és most már tényleg.

vissza a lap tetejére

11. szerda

     Jöttem haza fél hat tájban, és arra gondoltam, nahát, milyen különös, különös életmód ez, dolgozni egész nap, aztán este hazamenni, nem pedig színházba!

     Két hosszabb előadás szerepelt a Marczi szemle műsorán tegnap, felvezető és levezető gyerekfoglalkozással plusz a szakmai beszélgetések. Délelőtt a szombathelyi Mesebolttól A haza Veres András rendezésében. Lengyel darab, a színrevivő elbeszélése szerint több színigazgatónak már a címe elég volt ahhoz, hogy el se akarja olvasni a művet. Kisiskolásoknak való lírai előadás lett belőle, öt színésszel és sok színes kockával. Bennem színészetileg erős hiányérzetet keltett, de aztán délután helyrebillent az egyensúlyom. Akkor a Szputnyik Mentőcsónak alakulata adta a Pass Andrea írta-rendezte Újvilágot, Sztarenki Dórával, Szamosi Zsófival, Hajduk Károllyal, Kovács Lehellel és Porogi Ádámmal. Hát ott aztán volt szüret!

     Ifjúsági, színházi nevelési vállalkozás, rasszizmus, szélsőjobb tárgykörben. A remek színészek, az egy dolog, de a nézőket nézve is tanúja voltam egy csodálatos pillanatnak. Két középiskolás osztály ült a nézőtéren, és az én soromban egy afro-magyar lány is. Pont rápillantottam, amikor a szomszédja a színpadi események menetében odasúgott neki valamit, amire ő azt válaszolta, leolvastam a szájáról, hogy „de hülye vagy”. Az adott pillanatban ez a válasza azt jelentette, hogy ő naiv volt és optimista. Nem tartotta elképzelhetőnek, hogy hőseink most majd zsidó mivolttal jönnek elő. Ennek a magyar nyelvű fekete lánynak nem szerepelt a primer gondolatai között a faji megkülönböztetés, az előítélet, a kirekesztés.

     Érdekes és színes volt a szakmai beszélgetés is, szinte egymás szájából kikapkodott szavakkal.

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

     Tegnap szünnapot tartottak a Marczi szemlén, és ez igen jól jött nekem, mert sok munkám akadt, például rádióműsort vettem fel. Tavasszal történt előzmény, hogy Egri Mártával szerveztem le beszélgetést, csak az valami zűrös vendéglátóhelyen zajlott, és hasznavehetetlennek, hallgathatatlannak bizonyult az anyag. Akkor megegyeztünk, hogy megismételjük, csak teljen el egy kis idő, mert hülyén hatna rögtön feltenni és megválaszolni ugyanazokat a kérdéseket. Pár hete felhívott, hogy szoktak eszébe jutni a kérdéseim, gondolkodott rajtuk, és szeretné, ha nem maradna el a javítási kísérlet. Mondtam neki, dehogy marad el, evidenciában tartom, csak meg akartam várni a tatabányai Kriplit vele. (Szeretem, ha az interjúalany kívánkozik beszélgetni.) Tegnap jött el az ideje, hogy meglátogasson ez a szimpi nő.

     Na most akkor nem bírom tovább. Merthogy ezt valójában még tegnap este írom, számítván arra, hogy reggel korán kelek a szemlére igyekezés miatt, és nem lesz időm naplóval szöszölni. De annyira fáradt vagyok, hogy már egyetlen sort sem bírok leírni. Talán még egy felet, vagy minimum egy negyedecskét, de többet már egészen biztosan nem.

vissza a lap tetejére

13. péntek

     Kolozsi Angéla Auguszta kisasszonyát láttam már Tatabányán. Kellemetlen-kényelmetlen érzéssel most is úgy éltem meg, hogy ez az előadás a kisgyerekek totális kiszolgáltatottságáról szól. Minden helyzetben védtelenek a felnőttek összes hülyeségével vagy rossz emberi minőségével szemben, és az alávetettségükhez még csak nem is kell, hogy a felnőtt a szülejük legyen. Más megközelítésben viszont – Sándor L. kolléga figyelemreméltó meglátása szerint – ez voltaképp egy felnőttnevelő gyerekelőadás. Hátha észreveszik magukat szülők, pedagógusok – gondolom. De speciel a tegnapi előadáson drámai esemény történt. A nézőtér elejében ülő óvodások a cselekmény egy pontján hangosan reagáltak, ad hoc kórusba szerveződve két-három kiáltást hallattak. Felcsillant erre a szemem és a fülem, azt hittem ugyanis, hogy fellázadtak a nézőcskék a színpadi gyerekkollégájuk folyamatos fegyelmezése miatt. De kiderült, hogy épp ellenkezőleg, azt szólták be Augusztának, hogy „Zárd be! Zárd be!” Vagyis biztatták a címszereplőnőt, hogy büntesse csak azt az igyekvő színpadi kisgyereket. Ettől én úgy omlottam össze, mint Michael Douglas a Mekiben.

     A Kolibri Függésbenjéhez is volt már szerencsém, egy éve, a bemutatón, de most sokkal jobbnak, erősebbnek, virgoncabbnak találtam. A harmadik előadás az Escargo Balkánja volt egy kicsi, meleg, zsúfolt, levegőtlen kamarateremben, ahol az én befogadókám már igen nehezen működött.

     Mint Vasvári Csaba pólófigyelője jelentem, tegnap azt lehetett leolvasni róla, hogy Vienna is not the same. Engem is figyelnek egyébként, kaptam egy bókot, hogy minden nap milyen gondosan és tetszetősen harmonizál minden mindennel rajtam. De meg kell mondanom, ebben nem lehetett überelni azt a számomra ismeretlen lányt, aki a Függésben produkcióhoz tartozóként ült a rendező Czukor Balázs mellett a szakmai beszélgetésen. Szemeszínű föli és hajaszínű nadrág volt rajta.

vissza a lap tetejére

14. szombat

     Volt egy ilyen, interjú. Már most kis bűntudatom van, hogy még nem fogtunk hozzá semmihez, de előbb túl kell élni ezt a hetet, aztán jöhet átadás-átvétel és fejesugrás.

     Tegnap két ifjúsági előadás szerepelt a szemle programján, egy úgynevezett beavató színházi (a József Attila Színház, pontosabban Quintus Konrád Oidipusz nyomozása) és egy úgynevezett színházi nevelési (a Káva Üzlet című előadása 7-8. osztályosok részére). Én ebben a színházi nevelési dologban nem vagyok nagyon járatos, meg nem is gondolom, hogy értek hozzá, de ezek a mostani tapasztalataim elbizonytalanítottak az egésznek a mivoltát és lényegét illetően. A színházi nevelés szóösszetételnek nem egyértelmű a jelentése. Lehet színházra, színháznézésre nevelés, vagy lehet életre nevelés a színház eszközével. Mármost az Oidipusz nyomozás során a középiskolások a passzív ellenállást választották. Az öreg hölgy látogatása történetén alapuló Üzlet-előadás pedig számomra nyomokban sem tartalmazott színházat, színházművészetet (illetve voltak itt bizonyos lehetőségek, de kihagyva), ugyanakkor a nevelési részét meglehetősen esetlegesnek találtam. Nem nagyon jöttem rá, mire jó ez. De gondolom, avatott szakemberek tudják, úgyhogy talán majd megkérdezem ma a szakmai beszélgetésen, mert ezúttal átcsúszott a következő napra.

     Olyan fáradt voltam már tegnap, hogy észre sem vettem, milyen pólót hordott Vasvári Csaba. (Igaz, ő nem volt jelen egész nap.) Viszont helyreigazítást kell közölnöm, mert felhívta a figyelmemet Csaba arra, hogy az első napon nem Miki egeres pólót viselt, hanem kisvakondosat. Ez olyan durva tévedés és súlyos dezinformáció volt itten a részemről, hogy semmilyen magyarázatot nem találok rá. Talán volt rajta még valami, ami félig kitakarta az állatfigurát, nem tudom. Érthetetlen. Mea maxima culpa, krtk.

     Uristen, most látom Párizst...

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     Délelőtt a Kerekasztal Tükörvárosa növelte a színházi neveléssel kapcsolatos tanácstalanságomat. Mivel ott meg belefutottam egy pofonba, de szó szerint, bár nem én kaptam. Hanem az egyik szereplő adta a másiknak, és mindenki szemrebbenés nélkül átsiklott efölött. A második részben aztán visszatértünk rá, ekkor kiderült, hogy a gyerekek észrevették, konstatálták a pofont, de következménye akkor sem lett. Én pedig nemigen tudtam túllépni magamban azon, hogy a tettlegesség ilyen könnyen átcsúszott. Másrészt viszont azt láttam – amit már régebben is Kerekasztaléknál –, hogy ügyesen és meggyőzően játszottak együtt a harmadikos gyerekekkel, ténylegesen az ő ötleteik mentén alakították a történetet és valóságosan hozták őket olyan helyzetekbe, ahol a morális érzékük mentén kellett dönteniük és cselekedniük. Amikor a zsarnokságra kifutó mese végefelé a királylány megtartotta magának a varázslatos napkövet, azon az alapon, hogy más úgysem tudna megfelelően bánni vele, egy kisfiú mélyen felindultan azt mondta neki: „Az apukádtól örökölt népedet nem nevelheted hazugságban!!” Egy csodálatos, demokrata kisklapec.

     A Káva és a Kerekasztal produkcióit tárgyaló szakmai beszélgetésen feltettem kérdéseket és megkaptam a válaszokat. (Igen, esetleges volt, hogy miről konzultáltak az Üzlet-előadásban a diákokkal. Legalábbis  épp megváltoztatták a foglalkozást a korábbiakhoz képest.)

     Az egri Harlekin Hamletet hozott 12+-os nézőknek, 60 percben, bábosan. Igen jól fogadtam. Ennek a gyerekelőadásnak határozottan művészi ambíciója volt, amihez az alkotóknak – Somogyi Tamás rendező és Jakob Nóra tervező – formanyelvük, eszközeik és nagy alázattal működő játszóik is voltak.

     Harmadiknak kaptunk még egy tisztelgő Vitéz László-előadást Tatai Zsolttól, aminek az hommage része ért el hozzám mint szépség.

     Most akkor még tartozom avval, hogy Vasvári Csabán tegnap kék repülőgépben ülve repült a kisvakond. (Momentán nyilván nekem öltözködik. De ennek ma vége lesz.)

vissza a lap tetejére

16. hétfő

     A Budapest Bábszínház Tíz emelet boldogság-előadása maradt az utolsó napra, arról tudtam saját tapasztalatból, hogy jó, és ezt igazolta is. Utána összeült a zsűri és döntött a díjak felől. Ahogy az lenni szokott, hol eltértünk, hol egybeestünk, aztán meggyőztük egymást vagy engedtünk, vagy ragaszkodtunk, és elég hamar végeredményre jutottunk.

     Úgy találtam, jó volt ez a fesztivál. Eleve nem lehetett panasz a szervezésre. Nem csúszott a program szinte soha, a helyszínek megfelelőnek bizonyultak, és dacára a hétköznap délelőttöknek és délutánoknak, mindig volt közönség, épp a megfelelő számban és a megfelelő életkorban. A válogató szemletanács által felkínált 14 előadás széles skálán mozgott, nem is volt könnyű összevetni őket egymással. Nagy volt ugyan a szórás, de egyik produkciót sem mondanám színvonaltalannak, mindegyikben akadtak értékek. A szakmai beszélgetéseket is meglepően hasznosnak és érdekesnek találtam, valamennyi hozzászólásból okulhattam, akár alkotó beszélt, akár szakmai néző, akár zsűritárs. (Láposi Terkában külön bírtam, hogy egészen máshogy néz színházat, mint én, általában filozofikus a megközelítése.) Csütörtökön lesz eredményhirdetés, sajtótájékoztató, zárás.

     A Marczibányi téri célállomás miatt naponta kétszer elsétáltam amellett a Lövőház utcai pad mellett, amely őrzi az ott lakott hajléktalan emlékét. Két táblácskát is elhelyeztek a pad támláján, a mögötte álló villanyoszlop derekára pedig virágokat, koszorúkat szerkesztettek nyilván a halottak napján. Esténként, hazafelé tartva mindig láttam ott kollégákat üldögélni (Mármint nem kritikuskollégákat, hanem hajléktalanforma embereket.) Egyik reggel fehér műanyag tálcán lefóliázott palacsinta várt a padon. (Mármint nem engem, hanem… tudjuk.)

vissza a lap tetejére

17. kedd

     Bevallom, nem csak hogy nem néztem a magyar-norvégot, de semmiféle örömmel, elégedettséggel vagy büszkeséggel nem tölt el engem az, hogy a magyar válogatott a résztvevő csapatok számának megemelése és saját teljesítménye révén kijutott a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságra. Nemzeti érzéseimnek a futball már nagyon régóta nem terepe. Mély érdektelenségembe alighanem belejátszik az is, hogy hátha a közönyöm az univerzum egészére nézve valamelyest ellensúlyozza a miniszterelnököm rajongását, akinek szinte semmi nem fontosabb a focinál.

     Tegnap részt vettem a Magyar Színházi Társaság tisztújító közgyűlésén m.v. Sokan voltak, nem is kellett nekik újra összehívniuk magukat negyedóra múlva. Azt nem mondanám, hogy lelkes, bizakodó, a cselekvési láztól duzzadó hangulatot érzékeltem. Mindenesetre személyileg felkészültek a jövőre: teljes támogatással megválasztották Keszég Lászlót elnöknek és a sokszemélyes elnökség tagjait, akiket a különböző tagszervezetek választottak ki a maguk soraiból, és akik minden bizonnyal sokféle véleményt fognak majd képviselni, egyeztetni és kifejezni.

     A végén Novák Eszter hozzászólt, aki több mint tíz évig dolgozott az elnökségben, mígnem az utolsó esztendőben eljutott apátiába. Őszintén, önkritikusan, felelősen beszélt. Arra gondoltam, Novák Eszterből is többet kellett volna kapnia és befogadnia a világnak az elmúlt évtizedekben, úgy szakmailag, mint közéletileg.

     Van a statisztikámban a kereső-kifejezésekkel érkezők részlege. Nemrég avval jött valaki, hogy „Miért nem Ónodi Eszter játssza Arkagyinát a Sirályban?” Mondjuk ez a kérdés bennem is felmerült, de nem jutott eszembe beírni a gugliba. Lehet, megteszem, hátha többre is jutott vele az illető, mint hozzámra.

vissza a lap tetejére

18. szerda

     A tegnapi napomat talán hagyjuk.

     1985. november 16. szombat

     Már egyszer elővettem, aztán „nincs mit írni” alapon vissza, de mégis: szerdán láttam a Máli nénit. Tetszett, Margitai Ági váratlanul jó benne, nem az váratlan, hogy jó, hanem ahogy. A láthatatlan légió viszont még a nem túl nagy várakozásomat is alulmúlta, rendezte Marton László, nulla. Fekete Sándor kivette már levonatból a főiskolás cikkemet, mondván, hogy nem kívánja az Új Tüköröt csatlakoztatni az Aczél-káderek elleni hadjárathoz. Na. Viszont megjelent a héten a Mácsai-portré, nem tudni, hogy. Még csütörtökön be is dobtam a postaládájába egy példányt. Ma felhívott és azt bírta mondani, hogy keresett tegnap, tegnapelőtt is.

     Mikroszkóp, Markos-Nádas, ezek zseniálisak a maguk nemében, egyik jobb, mint a másik, és nekem most a Nádas az egyik. Beszélgettünk aztán, bez lámpaláz, lehet, hogy csinálok egy interjút, természetesen annak maximális figyelembevételével, hogy interjúalanyba nem belepistulni.

     Volt pár nap fogyókúra, most meg elszabadultak kaják, kilók, költészetek pénzileg. Színház, munka, és ez még így istenes. Istenes, tényleg, de azért óvatosan megkockáztatom, nem lehetne, hogy legyen nekem valakim? Akármilyen hihetetlen és elképzelhetetlen is ez? Jó, nem mirtuszág és örök boldogság, de úgy fél évre vagy ilyesmi?! Az nem túlzó igény talán.

     Legalább a hátralévő három sort ne nyafogjam. A főnöktől kaptam dicsérő szót a Mácsaira. Egyáltalán, ismeretlen ismerősök körében terjedek, olvasói tábor alakul szolidan.

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

     Hosszú idő után végre újra sikerült összehozni egy olyan rádióműsort, amelyben Gabnai Katival és Urbán Balázzsal beszélgetünk. Jól is ment, kell majd kicsit vágni is, annyi sok mondanivaló akadt.

     Este a Tesla nevű, mérsékleten színháznak látszó helyen felolvasószínház történt Esterházy Péter Mercedes Benz című művéből, Vas-Zoltán Iván rendezésében, sokfelőli színészek előadásában. Babahajat növesztett most ez a szép sörényű ember, az író. A darab – amely a Szlovák Nemzeti Színház felkérésére készült, ott is lesz ősbemutatva – pontosan olyan, mint amilyenre számítani lehet. Van benne humor, rálátás, sziporkázó mondatok, egy halom idézet, történelem, Haydn, Esterházy nagypapa, nagymama, anya, apa, fiú. (Szentlélek.) Úristen és Lucifer is, az előbbit Fodor Tamás adta kedéllyel, utóbbit Gyabronka József. Még amit megjegyeztem magamnak: Jordán Adél hangjának puhasága és a csizmája. (A csizma nem a hangjáé volt.)

     Mai:

     Fodor Ákos: SZÁM-ADÁS

     (Zsenibabának)

     2 vers között 1

     halandó vagyok, aki

     ˝ a haláltól.

.vissza a lap tetejére

20. péntek

     Ültünk szépen sorban zsűritagok, várva a Marczi szemle díjkiosztó záródélutánjának kezdetét, amikor sötét öltönyös emberek jöttek be, miniszter (nemzetgazdasági), államtitkár (forrásos), ami elég nagy meglepetés volt számomra. Nem kifejezetten a kellemes fajtából, mivel bennem olyan erős, ösztönös távolságtartás van bármilyen párti politikusokkal és államhatalmi emberekkel szemben, hogy az testvérek közt is legalább 40-50 méter. Itt meg nem volt annyi hely. Az is váratlanul ért egyébként, hogy a díjakhoz fűzött 4-5 soros indoklást, amit – gondoltam én – nyilván sajtóközlemény számára kell megfogalmaznom, a miniszteriális díjkiosztók a saját szájukkal olvasták fel. Talán jobb is, hogy erről nem voltam előre informálva, mert ha tudom, esetleg kajánul beleírok hosszú francia nemesi előneveket. De így is történt elakadás a szövegben. Mindenesetre az a zavarbaejtő helyzet állt elő, hogy a kormány tegnap tuggyukki kottájából játszott.

     Hat előadást díjaztunk, és a többi nyolc is megérdemelte a diplomát, amit átnyújtottunk a magas színvonalú produkcióért.

     Este az RS9-ben Ibsen Ha mi holtak feltámadunkja Lábán Katalin rendezésében 80 percben. Arra mentünk be, hogy egy hivatalnokforma férfi és egy kicsit mondénnak ható, piros ruhás nő sirályhangokra újságot olvasnak nádszékekben ülve. Sokáig bizakodó és érdeklődő voltam, kerestem a jót, az érdekeset, néha találtam is. Koleszár Bazil Péter intonációja, nahát, Anger Zsoltéra hasonlít. Facskó Maricát mondatról mondatra változóan hallottam hamisnak és igaznak. De nem ment ez sokáig. Körülbelül azon a ponton, ahol Álmosd Phaedra tőrrel/papírvágó késsel a kezében hisztérikusan kacagni kezdett, eldőltem: nem, ezt nem gondolhatják komolyan. És onnantól a végéig már nem tudtam meg, hogy mit is akartak itt Ibsennel.

vissza a lap tetejére

21. szombat

     Ez egy rövidhétvége Szombathelyen, mivel évados írást vállaltam a Weöres Sándor Színházról a Színháznak. Jöttünk ketten két estére, aztán majd jövök egyedül a továbbiakban. (Megpróbálom megoldani valahogy, bár az útiköltség csak töredékesen lesz fedezve, azt már tudom. Viszont a színház segít: el fog szállásolni egy-egy éjszakára.)

     Azonnalilag az a tapasztalatom, hogy Szombathelyen a színház rendben van, a helyén van. A kis hotelben a recepcióssal beszélgető szakács rögtön megkérdezte, mit nézünk ma este, és hogy majd mondjuk el, milyen volt. A taxis is érdeklődött, mit adnak ma – taxisra sajnos azért volt szükség, mert úgy tudtam, emlékszem, melyik irányba kell elindulni a színház felé, de tévedtem. És aztán a színházteremben a szembetribünön meglepő arányokat konstatáltam: nem zömmel középkorú nők magukban vagy hasontársaságban, hanem elsöprő többségben párok, különböző korosztályúak, de akár fiatalok, akár idősebbek, fogják egymás kezét, úgy nézik az előadást. (Mi sem ríttunk ki.) Ez nekem nagyon tetszett.

     A kriplit láttuk, Ivo Krobot rendezésében. Nem tudom pontosan meghatározni a pluszt, hogy cseh volt vagy ír, de valami olyan kisközösségi melegséget éreztetett a produkció, amit a darab nem szokott sugallni. Hogy mégis jó hely Írország, ha az ottani emberek között működik valami szemérmes gyengédség és összetartozás-érzés.

     Balogh János játssza a kriplit, akire már korábban is felfigyeltem. Hartai Petra Helent, akire szintén. Ő a legárnyaltabb Helen, akit eddig láttam. A nénikék: Csonka Szilvia és Kiss Mari. Erős és szerintem túlzott rátétekkel dolgoznak: beszédhibával, gobbihildás nyelvhasználattal és elnyaffantott hanghordozással. Csonka Szilvi pedig annyi sárga haminyamit evett már, hogy nagy hasa kerekedett tőle :-)

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

     A Makrancos Kata Alföldi Róbert rendezésében, Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna főszereplésével. Az első felvonás, úgy láttam, tele van elevenséggel, rendezői felpumpálással, színészi energiákkal, ráadásnak itt-ott kifejezetten szívderítő szépségekkel. Például ahogy Mertz Tibor papa útnak engedi Katát az ifjú férj vállán átvetve. Ennek a Baptista Minolának nyilvánvalóan Kata a kedvence a két lánya közül. Annak rendje és módja szerint megindultan szomorú attól, hogy egy férfi elviszi az ő szerelmes és szerelmetes lányát. „Én még ilyen csodát nem láttam – mondta kedves férjem a szünetben, Kata és Petruchio első találkozására utalva. – Nem csináltak semmi különöset, láthatót, mégis teljességgel megtörtént, hogy beleszerettek egymásba.” És tényleg. „Hogy lehet ez?” – kérdezte. Hát úgy, hogy két jó színész, és beleszerettek egymásba.

     A második rész az első pillanatától kezdve feleslegesnek és eljátszhatatlannak tűnt. Ugyanis a világon semmi szükség nincs itt a Kata megzabolázására, megtörésére, megalázására, megkínzására. Petruchio eddigre már mindent birtokba vett: szerelmet, nőt, pénzt – így a történet a Shakespeare-vonalon nem folytatható. Mégis ment tovább, durván, kíméletlenül. Innentől már nem Kata és Petruchio konkrét történeteként értelmeztem, hanem tágabban, társadalmiabban, hazabeszélőbben. Úgyhogy amikor a végén Bánfalvi Eszter elegánsan, kalaposan, barbibabaszerűen elmondta a zárómonológot, amelyet oly nehéz ma érvényesen  megszólaltatni, akkor arra gondoltam, hogy ő itt már egyáltalán nem Petruchióné Baptista Katalin a maga személyében, hanem talán egyenesen a vakkomondoros asszony, aki támogatólag el is kíséri dúvad paliját a bírósági tárgyalásra.

vissza a lap tetejére

23. hétfő

     Még visszatérve a Makrancosra, igen jókezű közönség gyűlt össze rá szombat este. Kétszer is előfordult az előadásban, hogy be kellett hajítani valamit a nézőtérről a színpadra, először Bánfalvi Kata menyasszonyi csokrát, amit kidobott közénk, másodszor Bányai Petruchio tüzet kért, ekkor egy öngyújtó repült oda és vissza, s minden esetben hibátlanul lekezelte a tárgyat, akinek ment.

     Még visszatérve Szombathelyre, két nap alatt ettünk két helyen, meg egy kávézás, meg a hotelben a reggeli, és mindenhol, de tényleg mindegyik helyen azt tapasztaltuk, hogy a vendéglátó-ipari szakmunkás, akivel összehozott a sors, kedves, mosolygós, segítőkész és láthatólag van kedve művelni a szakmáját. Mi ehhez Pesten nem igazán vagyunk hozzászokva.

     Visszatérve akkor már a vasárnapra, el kell mondanom, hogy mindig jóérzéssel gondolok a varsói Imposztorra, amikor krumplit pucolok. Kézipoggyásszal repültünk Varsóba januárban, így itthon kellett hagynunk kedves férjem bicskáját. Ezért a szomszédos nagyáruházban vettünk egy kést az esti gyümölcsevéshez. Gondoltam, majd ott hagyjuk a szállodai szobában – hiszen hazafelé sem vihetjük fel a gépre –, de olyan szép volt, olyan jó, és nem is olcsó, hogy inkább kerestem megoldást a hazajuttatására. Pászt Patrícia volt a szállító. Messze ez a kis kés a messze földön nem híres konyhám legjobb kése, mindig evvel hámozok krumplit. Nem csak úgy nyiszatolja a héjat, hanem úgy, vágja mint… mint az egyszeregy.

vissza a lap tetejére

24. kedd

     Visszalestem itt, hogy milyen volt Törőcsik Mari 70. szülinapi gálaestje a Nemzetiben, és látom, hiányoltam a nézőtérről a köztársasági elnököt. Ott kellett volna ülnie, hogy képviselje mindazokat a magyarokat, akik szívesen ünnepelték volna Törőcsik Marit, de nem tudtak eljönni. Most a 80. születésnapon is ugyanezt gondoltam. Ha már a köztársasági elnök nem volt jelen a gálaesten, legalább a miniszterelnök eljöhetett volna, mondjuk elvégezni két-három kapura rúgást a Nemzeti színpadán a legnagyobb színésznőnk tiszteletére. De csak az erőforrás-miniszter lépett fel, aki az est nyitányaként beszédet is mondott. Ebből megtudtuk, hogy lesz Törőcsik Mari-ösztöndíj nehéz sorsú színinövendéknek, kuratórium határoz majd arról, ki nyeri el két évre, a döntnökök Jordán Tamás, Zsótér Sándor és ifj. Vidnyánszky Attila. (No comment.)

     Az estet Jordán Tamás rendezte, aki már több alkalommal csinált ilyet, és előszeretettel ismétli az ötleteit.

     Na jó, elhatároztam, hogy megtartom magamnak a többirányúan kritikus megjegyzéseimet.

     Amikor Lázár Kati jött és elénekelte 1971-es közös Moličre-előadásukat Törőcsik Marival, abból átütő szívmelegség érződött. Hirtling István is helyes volt, ahogy egy régi tévéjáték felvételének háttere előtt énekelt és leborult az ünnepelt előtt. Akadt még néhány jó pillanat, mielőtt négy zenész, Selmeczi György, Darvas Ferenc (nem fehér tornacipőben!), Jávori Ferenc és Szakcsi Lakatos Béla megvadult két zongorán, csúcsra futtatva a műsort. Utolsó képként pedig a Nemzeti Színház mint majdnem arctalan tömeg a színpadon, amely magába fogadta Törőcsik Marit, hogy végül valami jellegzetesen itthonias sutasággal záruljon az egész.

     Szeretnék majd ott lenni tíz év múlva a kilencvenediken is.

vissza a lap tetejére

25. szerda

     Tasnádi Csaba 16 éves nyíregyházi igazgatása után Schlanger András jött. Nemrégiben küldtem erős jeleket, hogy mi kritikusok változatlanul szívesen el-ellátogatnánk a Móricz Zsigmond Színházba, csokorban nézni a bemutatóikat. Rögtön szerveztek is egy kétnapos turnét négy előadással, és rögtön tudtam, mindenképpen részt kell vennem, már csak azért is, mert hátha az esedékes program – Dollárpapa, Egérfogó és két gyerekelőadás – nem lesz elég vonzó a kollégák számára. (Ebben nem is tévedtem. Mondjuk számomra sem annyira vonzó. Úgy értem, el tudnék képzelni izgalmasabb darabokat egy induló érában.) Így jöttem Nyíregyházára. Ültem tegnap este a Dollárpapán és kicsit elrestelltem magam a nemvonzódásom miatt. Az előadás teljesen rendben lévő, nagy súllyal benne van a társulat szakmai tisztessége, amit én jól ismerek, úgyhogy nyugodtan számíthattam volna rá eleve. Lendvai Zoltán rendezte, revüsítve, zenés betétekkel (főleg eleinte sűrűn), Kabaré-szerű, fregolizó konferansziéval, akit Szegezdi Róbert játszik élményszerűen a maga könnyen sátánosítható küllemével és ördögi mozgásával. Józsa Imre a címszereplő visszafogottan, a hazatért rokon szívbéli csalódottságával, már-már letargiájával. Eszembe is juttatta a fiatal Józsa Imrét, aki nagyon tudta ezt, az érző kisembert szívszorítóan eljátszani. Üdék és ügyesek a fiatalok, jól áll a lányoknak – Jenei Juditnak és Dézsi Darinkának – ez a kor, ez a stíl, kifejezetten elegáns Vaszkó Bence a Darvas Iván egykori szerepében, és akkor még ott van főispánnak-főfénynek Bárány Frigyes, akinek külön örültem.

     Végig reméltem közben, hogy egyszer csak kibukik, egyszer csak ráismertet valahogy az előadás arra, hogy ez mi vagyunk, ebben élünk. Nem is hogy a mindent átható korrupcióban – ez szinte közhely –, hanem abban a szorító pénztelenségben és kilátástalanságban, ami bármire rávihet. Ez a rádöbbenés nem történt meg. Maradt a tisztes szórakoztatás.

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

     Reggel Coppelia a színészház aljában a Művész Stúdióban. Többedszer látok itt ilyet Krámer Györgytől (és Kardos Tündétől), legutóbb a Seherezádét. Ez már kész sorozat, afféle beavató-bevezető: klasszikus zenébe, balettba, színházba, óvodás közönségnek, csodálatos ötlet. Vannak hozzá táncosok és olyan színészek, akik képzett, művészi mozgással adják elő (Kuthy Patrícia, Lakatos Máté), és mindig kerül bele plusz szépség is, most például Offenbach Barcarolája jelelve.

     Délután Mumus Bal József rendezésében a nagyszínpadon. Hát sokat változott Mumusország az elmúlt 20 évben. Ezt a gyerekmusicalt ugyanis bemutattuk a Verebes-érában, imádta a közönség és imádta az egész társulat. Mi is elvittük rá Pestről a gyerekeket, szoktuk idézni azóta is Tóth Totya Károly Böhöm mumusától, hogy máááálnatorta. Abban az előadásban a mumusok nagy, színes, életre kelt plüssfiguráknak látszottak, vagyis nem mind, mert volt egy kicsi is, a világosító Bonca nevű kisfia, aki ma már maga is világosít a színházban. A mostani mumusok zombinak néznek ki, vagy legfeljebb kócos hippik kísérteteinek. Ezt én nem találtam olyan szeretetreméltó előadásnak, mint a régit.

     Este a kamarában az Egérfogó. Tavasszal láttam Veresegyházán, amikor ott rendezte Schlanger András, aki most itt. Előszörre sem találtam különösebben érdekesnek a darabot, most még kevésbé, amikor már ismerem a sztorit. Mondjuk játszani sem igen van benne mit. Annyit tudok mondani, hogy Széles Zita a főszereplőnő alakjába belevitt némi finom, szép zaklatottságot. És hogy Horváth László Attila nagyszerű Poirot lenne szerintem.

vissza a lap tetejére

27. péntek

     Minél több színházi nevelési programot látok, annál neveletlenebbnek érzem magam – ezt gondoltam a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ Kéksziget című bemutatójáról jövet. Kárpáti István rendezte, Kárpáti Péter írta, felvázolva (eleinte) monológok formájában egy nagyjából átlagosnak mondható, széles érzelmi amplitúdón mozgó, háromgyerekes család életét, bemutatva tagjait. Az előadás második részében aztán elmentünk egy nemzetközi gyerektáborba Haifába, ahol a tábor állománya a darab egyik szereplőjéből, valamint a nyolcadikos diáknézőkből tevődött össze, akik egy józsefvárosi iskolából jöttek színházba. Innentől kezdve a gyerekekkel való együttműködés ügyesen, jó hangulatban zajlott, de nem éreztem, hogy különösebben megmozgatta volna a kreativitásukat, a fantáziájukat, a mérlegelési képességüket, a vitakészségüket vagy a morális érzéküket. Holott beleütköztünk olyan kérdésekbe, amelyeket érdemes lett volna kiélezni vagy megtárgyalni. Egyszóval nem értettem, hogy mi ez, miért ilyen, és mik a céljai.

     Másik színházi programként a Fácántánc Pintér Béláéktól. Lehet, hogy ballábbal felkelt befogadó voltam tegnap, de szolid, tompa csalódás volt az este. (Tudom, persze, nagy a nyomás és a várakozás. Hogyan is lehetne mindig megfelelni neki.) Úgy találom, hogy Tokai Andreáról támadt Pintér Bélának egy nagyszerű ötlete. Aztán ez az ötlet nem lett elég alaposan kitalálva, kidolgozva. A többi a magyar történelem elmúlt húsz-huszonöt éve, meglehetősen direktben, nagyon kis áttételekkel. Minden mondat minden szava túl egyszerűen, túl kézenfekvően lefordítható. Valahogy nem elég nagyvonalú a produkció. Kisvonalú. És most először véltem azt érezni a színészeken, hogy ők sem hisznek ebben igazán.

vissza a lap tetejére

28. szombat

     Még nem mutattam, hogy ezt írtam a Marczi szemléről.

     Dömötör András jött az Ahol hely vanba, és amikor lejárt az idő, annyira nem volt még vége a beszélgetésnek, hogy kétrészes műsor lett belőle, mint egyszer László Zsolttal. Mielőtt elment, megkérdezte: Holnap megírja a naplójában, hogy egész délelőtt itt ültem (szemeszínű pulcsiban – tettem hozzá magamban), és annyit beszéltem, hogy kiszáradt a szám? Így, így – feleltem. És ez nekem tetszett.

     Hosszú mozgólépcsőn menve két nő állt mögöttem, arról beszélgettek, hogy mit csináljanak a gyerekeikkel. Mi megszoktuk – mondta az egyik –, abban nőttünk fel, hogy folyton változni és változtatni kell. De a gyereket mire taníttassam? Mit fejlesszek, mire készítsem fel? Tanuljon zenét? Focizzon? Korongoljon?

     Nehezen álltam meg, hogy hátra ne forduljak, közbe ne vessem: focizzon, az a fontos. De jobb is, hogy nem nyilatkoztam váratlan hirtelenséggel, mert aztán némi gondolkodás után inkább azt mondtam volna, hogy aki tud egyedül zenélni, annak menekülési útvonala van befelé. Magára zárhatja az ajtót remekművek társaságában.

     Este A vámkisasszonyt néztem volna a Kolibriben, de viszmajorilag el kellett ejtenem.

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

     Máté születésnapi pizza calzonét sütök, hagyjatok.

     Különben a mozgólépcsős dologról még ez jutott eszembe, mondjuk érdekesség gyanánt:

     Markó Béla: Egy mondat a szeretetről

     Az igazságot nem kell hangosan kimondani,

     mert megváltoztatja az életedet,

     mint amikor az utcán így szól valaki:

     – Ölni tudnék a gyermekeimért –

     hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég,

     és belelátsz Isten fekete agyába,

     hányinger kínoz,

     mert gonosszá tesz a szeretet,

     mert ezután már minden mondatod

     egyetlen irányba visz,

     és visszatérni lehetetlen,

     bocsássátok meg nekem, gyermekeim,

     hogy ölni tudnék értetek,

     egyik embert

     a másik emberért!

vissza a lap tetejére

30. hétfő

     Leszaladtam délelőtt az újratelepített Jégbüfébe szimbolikus tortáért, és arra lettem figyelmes közben, hogy idős nénik sétálgatnak magányosan. Hármat is láttam egymás után, az egyik mosolygott. Ó, hát milyen ez – gondoltam –, egyedülálló nénik vasárnap délelőtt beutaznak a belvárosba az ingyenes békávéval, hogy bámészkodjanak kicsit a Váci utca környékén. Összeszorult a szívem erre a perspektívára. De a harmadik mosolygott. Úgy vélem, neki van férje, aki nem jött vele, mert fáj a lába, otthon várja, és kevergeti közben a tűzhelyen a levest*.

*A Kerekasztal Kéksziget-bemutatóján, amikor a táborjelenet elkezdődött, az egyik színész haifai táborvezetőként fogadta a józsefvárosi nyolcadikosokat. Megkérdezte egyenként a nevüket és hogy mi a kedvenc ételük. Egy nagyon szép, jól öltözött, Ady Endre-szemű roma fiú azt válaszolta, hogy Gyula, és a leves.

vissza a lap tetejére

31. kedd

Ilyen nap nincs.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra