Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2015. március

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     Tekintettel a friss diplomámra, az értékes munkatapasztalataimra, az életerősségemre, a meglehetős egészségemre, a bőséges időmre, a lekötetlen energiáimra és pláne a családom rövidtávon belátható ijesztő anyagi helyzetére, a szokottnál aktívabban keresek állást. De annyira, hogy a Magyar Nemzeti Bankhoz(!) is jelentkeztem szerkesztő/olvasószerkesztő álláshirdetésre. Írtam egy olyan motivációs levelet, hogy amikor felolvastam kedves férjemnek, úgy reagált, hogy ő erre azonnal elvenne engem feleségül. De hát evvel már elkésett.

     Tegnap láttam a Karinthy Színházban a teljes Olympiát, a fotóspróbán megismert első két, ígéretes felvonás után. Nos, mint azt már oly sokszor megállapítottam magamban meg ebben a füzetben is: a Molnár Ferenc-vígjátékok titka a ritmus és a stílus. Ha van szerző, akinek biztosan és pontosan kell tudni a szövegét, akkor az ő. Mert a csak nagyjából tudott szöveg, a körülírás vagy a hablatyolás tönkreteszi a ritmust. Mármost tegnap néhány színésznek érzékelhetően akadtak problémái. Sőt olyan helyzet is előállt, hogy két szereplő kettősében az egyikük a partnernőnek halkan súgva igyekezett kimozdítani a megfeneklett dialógust. Az ilyen zavarokat megsínyli az előadás. Közben még fel kellett dolgoznom valahogy azt a nagyon ellentmondásos vizuális élményt is, amelyet a jelmezek jelentettek.

     De – mint azt már a múltkor is írtam – a szereposztás remek. Balsai Móni elragadó, és stílusból jeles. Marton Róbert is igen rendben van, bár kőszívű módon nem szerelmes férfit játszik, hanem sértett, bosszúálló hímet – ez szíve joga. Pásztor Erzsi képpel, hanggal, mimikával olykor már sok kicsit, de nem lehet nem szeretni őt. A kritikában majd talán elnézőbb leszek az előadással, mert ha jól megy, akkor biztos jól megy.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

     Fáradt vagyok én már nemcsak ahhoz, hogy Mohácsik-féle vígjátékokról írjak, hanem ahhoz is, hogy nézzem – ezt gondoltam tegnap este, amikor fél 11 után elhagytam a Radnóti Színházat. És még azt is, hogy ha Moha harmadszor is megrendezi a Buborékokat, arra már nem valószínű, hogy elmegyek.

     Pedig egyébként méltányoltam az előadásban résztvevő színészek munkáját, számosan igen jók (Kováts Adéltól Gazsó Györgyön és Adorjáni Bálinton át Szávai Viktóriáig és tovább), sőt úgy jók, hogy nemcsak teljesíteni látszottak, hanem élvezettel lubickolni a dologban. (Noha általában nem minden színésznek fekszik a Mohácsi-féle alkotói módszer). Ámde elég sokat bakiztak, ami hátrányos, mert nemcsak Molnár Ferencnél fontos a pontos szöveg, hanem Mohácsinál is: hogy értsük, miféle nyakatekertség a vicc a mondatban. Ugyanakkor az a többlet, ami Trokán Nóra alakítása által kifejeződött a darabban Kecskeméten, itt mintha nem jött volna létre, noha Petrik Andrea is szépen dolgozik, szomorúságos egyéni drámát játszva el a mindenki cselédje szerepében. (A kecskeméti Solmay, Márton András ezúttal Simicskai Hámor.)

     Kétszer nevettem. Egyszer amikor Gazsó Gyuri azt mondta: Miklós felvágja az ereit az első fára. Ez vagy nem hangzott még el Mohácsiban, vagy elsiklott a fülem mellett. A másikat elfelejtettem, de az is Gazsó volt.

     Annyit még: ha nekem már nem is való ez az előadás, másoknak azért való lehet.

     Úgy volt, hogy ma elmegyünk Szombathelyre, Mohácsi rendezte Parasztoperát nézni, ott aludni, és holnap esti Vitéz Mihály után jönni haza. De elmarad sajnos a mai előadás, úgyhogy itthon kell operálni, vitézkedni.

vissza a lap tetejére

3. kedd

     Se időm, se kedvem – ezt akartam írni ma. De aztán eszembe jutott, hogy hát mit szólnának a hiába jövő kedves olvasók. A honlap látogatottsága tovább nőtt, a januári rekordok csak azért nem dőltek meg februárban, mert három nappal rövidebb volt a hónap. A keresőkifejezéseket áttekintve: általában színházkörnyékiek. (Pl. a Züfec nézőinek tömegei itt találták meg a cím megfejtését.) Ritkábban fordulnak elő más tárgyú, vagy meglepő bejárati jelszavak. Ahogy látom, februárban a lakosság rácuppant Illyésné Flóra és Szabó Lőrinc titkos szerelmére, ekörül keresgélve szinte tódultak hozzám az emberek. A legkülönösebbnek a „csirkeláb gomba” keresőkifejezést találtam, mert őzlábgombát ismerek, de csirkelábasról még nem hallottam. És vajon jutott-e valamire az „úgy keresek olyan embert, aki aztalos munkát vállal”-lal érkező vendég?

     Részemről a Körhinta.

     Még sosem láttam a Baltazár Színházat. Jó sok éves késéssel tegnap ismerkedtem meg velük az Átriumban. Boldog Óra a produkció címe, ami a Happy Hour fordítása, és akkor is játszódik, amikor nem kell fizetni a turmixért és a pálmalevélért, hanem történetet kell mesélniük a vendégeknek a kiszolgálás ellenében az Aquincum nevű pizzériában. A cselekmény nem erős, bár időben (t)ágas-bogas, (lélek)vándorol a történelemben.

     Nem könnyű mesélni erről. Elek Dóra társulatvezető értelmi sérült színészekkel dolgozik. A lányok – szemre – zömmel Down-szindrómások. Az biztos, hogy ez a színház jó. Jó, hogy van. Jó a résztvevőknek, jó a közönségnek. De nem színházesztétikai értéket hoz létre. Ebben a produkcióban engem tulajdonképpen a néhány profi jelenléte zavart. Akkor is, ha igazi színházi pillanatokat voltaképp csak Varga Klári teremtett, amikor elénekelte az életet a születéstől a halálig. Mégis ők rínak ki az előadásból, a szép, ép, magabiztos profik.

vissza a lap tetejére

4. szerda

     Fejemre esett a Beöthy-féle irodalomtörténet a XIX. századból, amit a kolozsvári antikváriustól cipeltünk haza. Petőfiről:

     Igaz, hogy Petőfi demokratikus-forradalmi érzelmeiben is elment a végső határig, sőt jóval meghaladta a magyar szabadságharc szellemét, mely elsősorban, alapjában mégis konzervatív volt. Petőfi már az Egy gondolat bánt engemet kezdetű költeményben nem csupán a magyar, hanem a világszabadságért óhajt meghalni. Később, a forradalom utolsó hónapjaiban érzelmei néha fékeveszetten elragadják, költészetében valami vérengző, vad hang jelentkezik, így midőn azt harsogja, „Akasszátok föl a királyokat” vagy midőn az 1849-iki új év napján így imádkozik: „Nekünk már az isten kevés, mert ő nem elég kemény; Hozzád imádkozom pokol, az új esztendő reggelén: Öntsd szívünkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk könyörületet”*.

     Petőfi költészete az ifjúság költészete. Ha egyszer kiveszne az emberiségből az ifjúság (mint már most is mondani szokták, hogy kiveszett a gyermekkor, mert nincsenek többé gyermekek), akkor az ő műveiből lehetne az ifjúságot rekonstruálni. Az ifjúkor minden fénye: nagylelkű lobbanékonysága, végletes lelkesedése, nemes fogékonysága és lázas energiája, szeretetreméltó elfogúltsága éppúgy meg van benne, mint minden árnyéka: meggondolatlansága, dacos könnyelműsége, túlzása és elbizakodottsága. Minden sajátosságában, erényeiben épúgy mint fogyatkozásaiban, teljesen őszinte: ha ír, démonja diktál neki, lángoló szive hevíti és páratlan ihlete égbe emeli. A költő, a katona és a vértanú hármas glóriája vonja be sápadt, ideges arcát. 

* Nem ismertem ezt, ilyen.

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Befejeztem a tavalyi cikkek felrakását a Cikkek évenkéntbe, akit érdekel.

     Itt a márciusi Színház folyóirat, benne a cikkem, ami úgy lett, hogy Koltai főszerkesztő elküldte Rádai Andi írását a beágyazott kritikáról, és kérte, szóljak hozzá. Erre megírtam a tapasztalataimat és az ideáimat erről a tárgykörről (tágan). Olvasom most ezeket a mondataimat az újságban: „A naplómra már az első években tízszer annyi levelet kaptam, mint a cikkeimre a megelőző két évtizedben összesen. Nézőktől, alkotóktól. Általában az előbbiektől a pozitívakat és az utóbbiaktól a negatívakat.” És rossz érzés fog el, mert ez így nem igaz voltaképp. Kapok ugyanis pozitív visszajelzéseket is színháziaktól, nem ritkán és nem akárkiktől. Vannak, akik írnak nekem. Van, aki a naplóm miatt megölelget-megszeretget minden alkalommal, amikor összefutunk valahol. Más fel szokott hívni, mert egyetért. A harmadik elejt egy jóleső megjegyzést. A negyedik csak szebben mosolyog valamitől.

     A fiatalabb kritikus- és alkotónemzedékek, azt hiszem, könnyedebben és közvetlenebbül érintkeznek, akár működnek is együtt. (Erről a cikkekben is esik szó.) Azonban a korosak, a régibbvágásúbb színházi emberek többsége tudatos tartózkodással viszonyul a kritikushoz. Mármint az életben. De egy-egy becses pillanatban ezen is átüt, ha szereti olvasni a naplómat. Persze diszkréten kezelem. Pedig ez a legnagyobb büszkeségem, csak titkos.

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Három kritikus-kolléganőm váltott közepes árfekvésű szakmai jegyet az autónk egy-egy ülésére, és elvittem őket Tatabányára a Sirály délutáni előadására. Rába Roland rendezte, erős szereposztásban, sok rondaszín faléc közé. Középen mintha nagy, rácsos ketrec állna, abban várakoznak a színészek a jelenetükre, üldögélve, nézelődve. A két rész elején a szereplők körbefutkossák az építményt, egymás nevét kiabálva, amivel egyrészt jelzik a leglényeget, másrészt állapotba is kerülnek, gondolom. Rendező van az egész dolog mögött kétségkívül, mégpedig kicsit kiábrándult rendező, aki abban hisz, hogy nincs miért hinni ebben a szerelemben, legyen akárhány pud vagy mennyi kiló. (Az előadás alcíme  – Sirály avagy 80 kiló szerelem – egy Csehov-levélre utal.)

     Tóth Ildikó játssza Arkagyinát, teljes pompájában virítva a színészetét. (Na ne már...! Vajon a kritikuskollégák társasága miatt lettem ma ilyen hivataloskritika-stílusú?) Legjobban a fiatalok tetszettek nekem. A negyedik felvonás Trepljov-Nyina jelenete volt számomra az előadás csúcspontja. Szabó Emíliára csak bámultam felfelé, mert egészen magasra emelkedett itt az alakítása. Schruff Milán is gyönyörűen játszott. Nem is a szerelem… Hanem azt várta, hogy ha ez a csaj visszajön, akkor megtudja tőle, hogyan lehet értelmes módon élni. De nem. Az előadás legvége sajátos – nem lövöm le (én sem) –, még értelmezgetem magamban. És végtelenül hálás voltam Schruff Milán Trepljovjának azért, hogy ő nem vette semmibe Gulyás Hermann Sándor Medvegyenkóját, hanem mindig volt egy bágyadt kis mosolya és kézfogása számára. És örömmel láttam Megyeri Zoltánt, és még azt is szerettem, hogy Honti György úgy tudott beszélni Samrajevként, hogy attól ez a szerep egyrészt szinte szerepnek látszott (jé, azért ez is egy szerep!), másrészt embernek is.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     Szívélyes üdvözletem Szombathelyről! (Ez az apukám képeslapszövege volt.) Még soha ilyen szép, modern, jól ápolt mikrobusszal nem utaztam vidéki színházba, gyerekbútor-mintázatú a kárpitja. Célépület a Weöres Sándor Színház, az esti Vitéz Mihály-előadás. Amolyan shakespeare-i királydráma az 1600 körüli időkből a mai Romániából, csakhogy Székely Csaba írta, és a megtévesztésig úgy hat, mint egy aktuálfiktív véres tragédia komédia tragikomédia.

     Béres Attila rendezte, ami eleve tiszta haszon, mert Erdélyből származó lévén ő sokkal jobban tudja, hogy itt historice ki kicsoda és mit akart (már ha ezt igazán tudni lehet), mint mondjuk én vagy mondjuk mások. Abból a szempontból is jó alkotópartner Béres Attila, hogy ért a zenés színházhoz, tömegjelenetekhez – remek finálék vannak a produkcióban itt-ott. Az egész egy zavaros, de logikus hatalmi-politikai ámokfutás, nagy svunggal, elsöprő lendülettel megírva és eljátszva. Hozzá még Székely Csaba fékezetlen humora. Szóval élvezetes előadás. Bajomi Nagy György játssza a címszerepet, énszerintem kiválóan. Ez az alak, akinek évszázadokkal ezelőtt egy kis időre sikerült egyesítenie Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt, nem nagyszabású figura, inkább csak ügyes, talpraesett, haszonelvű ember. Viszont a színen megnő a maga nemében, mert Bajomi alakítása nagyformátumú.

     Mennem kell most, talán még folytatom ma. Ha nem, akkor ez ennyi volt, és holnap majd jövök másik szombathelyi előadással.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     Reggel Jordán Tamás jó házigazdaként színházépület-bejárást tartott az újságíró vendégeknek. A stúdiószínház nézőterét félretolva meglátnom és megszeretnem egy pillanat műve volt. Az egy sublót, összecsukva nem foglal túl sok helyet, kihúzva viszont előbújnak, kinyílnak az ülések és jól emelkedő, kényelmes nézőtéri széksorokat kínál. Nos, ilyen kell majd nekünk, ha egyszer lakásszínházat alapítunk az egy nagyszobánkban. Benéztünk Béres Attilához próbára, akinél Sweet Charityre készülnek Nagy Cilivel, és Czukor Balázshoz, aki Hamletet rendez Bajomi Nagy Györggyel. Utána a színigazgató és a polgármester együtt tartottak sajtótájékoztatót. Szent Mártonnak*, a helyi szentnek jövőre lesz az 1700. születésnapja (mekkora torta dukál vajon ilyenkor?), ez alkalomból hirdettek drámapályázatot, amelyen öt művet jutalmaztak. Kinéztem magamnak a sajttáj helyszínét, a Márkus Emília termet a Vitéz Mihály díszletével, és oda invitáltam aztán Ahol hely van műsorra Bajomi Nagy Györgyöt. (Nyíregyházán kezdte a pályát fiatal színészként, úgyhogy onnan ered az ismeretség.)

     Délután Hosszú út az éjszakába a nagyszínpadon, Szabó Máté rendezésében. A közel háromórás előadás felélte a türelmemet. Nem akarom nézői gyötrelmemet elsődlegesen a produkció nyakába varrni (az idős közönség lelkesen tapsolt a végén), sőt, direkt javára írom, hogy gyönyörű, ősz emberpárt mutat Tyrone-ék szerepében, Kiss Marit és Trokán Pétert. Nemcsak úgy szépek, hogy szemnek jólesőek, hanem olykor a szenvedés is szép az arcukon.

     Láttam eddig négyszer vagy ötször ezt a drámát, és mindig rosszul viseltem O’Neill nyúlós, nyálas, terméketlen nyavalygását. Most eldöntöttem, részemről végeztem evvel a darabbal. Nézze az, akinek két anyja van és mindkettő drogos.

     Hosszú út volt aztán még hazafelé is. De bármikor szívesen elmegyek újra.

*Volt némi vita a pannonhalmiakkal, mert erősködtek, hogy Szent Márton náluk született. De a szombathelyiek leverték az ellenpártot, és az a végeredmény: lehet, hogy Szent Márton Pannonhalmán született, Szombathelyen viszont biztosan.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     A tegnapi tavaszias tüntetőidőben jegyem volt a Brandra a Nemzetibe. Zsótér azt mondta múltkor, hogy majd biztos ezt is lehúzom, de hát az ő elvárásainak sem tudok mindig megfelelni. Ezúttal pozitív élménnyel távoztam a színházból. Segített ebben a rendező úgy is, hogy amikor unni kezdtem, akkor beküldött a színpadra egy legfeljebb kétéves, bámulatos kisgyereket, aki – esküszöm – alakítást nyújtott. Azért is gondolom ezt, mert amikor többször körbeszaladgálta a játékteret, egyszer sem vett tudomást az ülőgarnitúra takarásában fekvő színészről, aki pedig az apukája (ha jól tudom).

     Az a típusú színházi kaland, amikor az előadás lassan eligazodik, felnő, megtestesedik, kikerekedik, összeáll – ezt éreztem a végére. És még azt*, hogy Trill Zsolt egyszerű, tiszta, erős és fiatal. Nem is tudnám most elképzelni Brandot senki másnak. Kell az ő szeme ahhoz, hogy nézni lehessen ezt a rigorózus karizmatikus alakot, aki annyit követel az emberektől, és aki maga is hoz áldozatokat, de még a saját áldozatai is mindig a mások áldozataival járnak. Törőcsik Marival úgy vagyok, mint Lázár Kati (a rádióműsorom szerint): eleve meghatódom, ha látom. Trokán Nóra színpadi létezése örömforrás. Mátray László pedig végre egyszer nem hős.

     Tartom szerencsémnek, hogy délutáni vendég voltam: az üvegfalak mögött apró emberek, sárga villamosok, a távolban a ház, ahol anyukám dolgozott. Kellett ennek a látványnak a világiassága az élményhez. (A nagyszínpadon zajló Johanna a máglyán zenei aláfestése viszont nem hiányzott.)

     Este a Patyolat nevű helyen jártam, ahol eddig még soha. Kocsis Pál kaposvári növendékei adták elő a Fürdőavatás című produkciót, Felhőfi Kiss László írta és rendezte. A nép ellensége-szerűség, horrorisztikus beütéssel. Ez még az óvatos ismerkedés időszaka részemről. Egy sudár lányt mondok: Lénárdt Laura. Derb a nevetése, néha hamisnak is hat, de csodálatosan jár a szemöldöke, tiszta a mosolya és van egy figyelemreméltóan előadott monológja.

*És még azt, mennyire nem szeretek 2 óra 25 percet egyben leülni a nézőtéren.

vissza a lap tetejére

10. kedd

     Munkadarab.

     POSZT-válogatás. Feltűnően megnőtt a Teátrumi Társaság színházainak aránya a versenyprogramban, és én notórius néző létemre nem állíthatom, hogy ez megfelel a valóságos színházi fejlődési tendenciáknak. A 14 beválogatott produkcióból hetet láttam. Abból a hétből kettőt nem néznék meg még egyszer. A nem látott másik hétből három-négyre komoly érdeklődéssel tekintek és örülök, ha láthatom. Hiányolom a Katonát. Én személy szerint a Kamra Dömötör András rendezte M/S-éről gondolom, hogy ott lenne a helye.

     Este megtekintettem a MOM Kupolájában a Nemzeti Táncszínház, illetve a Feledi Project Psyché című előadását. Nagyon régóta nagyon kedvesen hívtak erre, afölött búslakodva, hogy színikritikusok nem néznek ilyesmit, mert nem értenek a tánchoz, a kortárstánc szakírói pedig azért nem jönnek, mert ez klasszikustánc-alapú. Na de én mehetek, mert sehonnan nem értek hozzá. Egy-egy szép emelés vagy forgás után lelkesen bele is tapsoltam volna, mint a műkorcsolyaversenyeken. A Weöres Sándor hősnője által ihletett történetről annyit: egy nő kelt életre egy fürdőkádból, lett férfipartnere, aztán lecserélte egy másikra, és hármuk között bonyolódott a tánc, a dráma. Megragadott az utolsó jelenet, az iszapba fürdetett nő a hosszú, sarat locskoló hajával. Krausz Alíz, Bajári Levente és a koreográfus Feledi János adták elő a darabot. A nő volt a centrum, Krausz Alíz nagy, sötét, kifejező szemeivel. (A körbevett színpad túloldalán ült egy nézőlány, akit Bozsik Yvette-előadásokban láttam már táncolni, az ő arcát is jó volt nézni néha.)

     Odaérvén a MOM-ba, jószerével az első ember, akit megláttam az előcsarnokban, Trill Zsolt volt. Megöleltem.

vissza a lap tetejére

11. szerda

     Amikor megláttam a József Attila Színház zsúfolt, pótszékes nézőterét, csurig zömmel idős emberekkel az újvidékiek vendégjátékán, enyhe aggodalom fogott el. Nem arra gondoltam (ekkor még), hogy milyen a Csárdáskirálynő, ha (felteszem) sem pénz, sem élő zenekar, sem operettszínészek nem állnak rendelkezésre. Az sejlett fel, hogy vajon mit szól az idősebb közönség, ha Táborosi Margaréta nem klasszikus modorban rendezte a művet. És elég rossz-e már a hallásuk ahhoz, hogy elengedjék a fülük mellett, ha az éneklés esetleg kívánnivalót hagy majd maga után.

     Rögtön az első jelenetben, amikor Béres Márta Szilviaként a revülépcsőn alig-nadrágocskában rákezdett a Hejhóra, megérthettük, hogy nem a torkával hódította meg az orfeum közönségét. A továbbiakban is kényesnek bizonyult zeneileg az előadás, nemritkán szóltak hamisan és/vagy kellemetlenül a dalok. Még attól a két nőtől is, akiket pedig alighanem azért állítottak be a produkcióba (csillogó aljú estélyi dresszben+bakancsban), hogy legyen, aki elénekel. Leginkább az Edvint játszó Mészáros Árpád törekedett a vokális pontosságra, miközben nagy erővel lökte ki magából a hangokat. Amúgy persze szándék volt a nyersség, a rendezés meg akarta mutatni, mit takar el az orfeumvilág csillogása: háborút, szegénységet, nyomort.

     A szünetben kézzelfogható volt a közönség csalódottsága. De a második részben a játszóknak lassan sikerült felforrósítaniuk a publikumot. Talán az energiájuk, talán a rokonszenves színészi igyekezetük, talán a finálénak felhasznált Kivilágos virradatig tett róla, de a végére siker lett, hosszú, lelkes taps. Énszerintem egy szám erejéig volt egyensúlyban az előadás. Amikor Miska, Ferkó és Cilike elmulatták a Hajmási Pétert. Magyar Öcsi Attilának és Balázs Áronnak volt hozzá humorérzéke, Banka Lívia pedig kellő műfaji magabiztossággal bírt ahhoz, hogy Honthy Hanna-módra elénekelje a számot.

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

     Amikor a Duna-parton sétálok a Nemzeti felé, mindig azt hiszem, hogy a homlokzaton épp ablakot mosnak alpintechnikával, de nem. Azok ott a szobrok a falon. Kétszer mentem tegnap a Nemzetibe, mindig tatabányaiakra. Délelőtt a Kutyafül, macskakő és egérút című előadásra, amelyet Kolozsi Angéla írt-rendezett, Pálfi Kata (aki társszerző is), Jaskó Bálint és Szolár Tibor adtak elő óvodáskorú közönségnek. Ez nagyon jó, úgyhogy gondoltam,  megírom a Spirituszra, hiába állt le a portál. Majd számla nélkül fizetek érte egy fagyit magamnak. (Csak sok legyen és finom.) Különben a felvezetését bizarrnak találtam. Ugyanis a nézőtéren gyülekező gyerekeket a Nemzeti egyik munkatársa elfoglalkoztatta a kezdésig: biztatta őket, hogy ütemesen tapsoljanak és kiabálják: Kez-dőd-jön! Biztos, hogy hasznos ezt tanítani a kezdő nézőknek?!

     Este a Vízkereszt volt a program, a két tatabányai vendégjáték között pedig üléseztem kicsit a dramaturgokkal. Minden évben invitálják a céhbeli kritikusokat a Nyílt Fórum program szervezéséhez, színdarabok olvasásához, kiválasztásához, és most jelentkeztem segédszemet nyújtani.

     A Vízkeresztet Hargitai Iván rendezte, sok fás, állványos díszletben, zenekarral, muzsikával, kihangosítva a prózai szerepekben fellépő színészeket. (Talány, hogy épp csak a Máriát játszó Bakonyi Csillán nem volt mikroport, akinek a hangja a legindokolta volna.) A zenék, díszletforgások és díszletmászások közepette valahogy erejét és hangulatát veszítette a darab, meglepően unalmasnak bizonyult. Ezúttal még a Violát játszó Szabó Emíliában, ebben a remek kis színésznőben sem találtam semmi megragadót. Igaz, a modorosan szavaló Mihályfi Balázs adta a szerelmét, akit inkább el tudnék képzelni Malvoliónak vagy Böffen Tóbiásnak, mint Orsinónak. Szinte csak Schruff Milán játékát élveztem, de az ő Keszeg Andrása meg keveset van színen. Isten bocsássa meg nekem és mindenki más is, eljöttem szünetben.

vissza a lap tetejére

13. péntek

     Állatilag az a helyzet, hogy a georgiai sasfiókák szépen cseperednek. Szinte egyik napról a másikra megsötétedett a tollazatuk és fehéredni kezdett a fejük, most kezdenek hasonlítani a fehérfejű rétisashoz. Megtanultak közepes hatótávolságúan kakilni. Míg kisebbek voltak, nem igazán sikerült messzire kilőniük, így fehérre színezték a fészek szélét az ürülékükkel. De most már ki tudnak célozni a püspökfalatjukkal a fészekből. Kedves férjem munka közben az egyetemen rajtuk tartja a szemét, vagyis őket tartja az egyik monitorján, és megörökít nekem egy-egy akciódús jelenetet. Szép látvány volt például, amikor szemből érkezett és landolt az egyik szülő, a bal markában egy hallal. (Ritkán kapnak halat a kicsik, pedig az jó agyvérzés ellen. Mármint embereknél persze. Sasviszonylatban nem tudom.)

     A Nemzetibe mentemben vagy jöttömben találkoztam a Duna-parton egy nagyon fiatal német vizslával. Mivel ritkán látni a városban a magyartól eltérő vizslát, haladéktalanul léptem. Tőlem idegen módon habozás nélkül odamentem, megismerkedtem a kutyával és a gazdájával. Megszeretgettem, megdögönyöztem (mármint nem a gazdát) és hosszú, boldog életet kívántam neki.

     Ezt még nem mondtam, de számot vetettem a sorsommal. Avval, hogy egyszer majd talán mustárnagymamája leszek egy angolul beszélő szkájp-unokának. Már 72 napos szériában vagyok a duolingo.com nevű nyelvtanulós weboldalon.

vissza a lap tetejére

14. szombat

     „Mélyen elkeserített a tegnap kiosztott állami művészeti díjak listája. Akkor is, ha mindegyiken elhelyeztek egy-két olyan színházi alkotót is, aki nagyon megérdemelte a kitüntetést. Összességében viszont ismét az igazolódott, hogy a jelenlegi kurzus hivatalos színházi potentátjait semmi más nem érdekli, mint hogy saját embereiket ellássák plecsnikkel.” – egyebek közt ezt írtam tavaly. Idénre annyit változott a helyzet, hogy az „egy-két olyan színházi alkotó”-t egy-egyre redukálták.

     Meg nem erősített híreim szerint már gondolkodnak az illetékesek azon, hogy a szolnoki Szigligeti Színházat az egyszerűség kedvéért átnevezik Jászai Marira.

     Ja, a tényleg Jászai Mari Színházról.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     Mentünk Koldusopera-premierre a Vígbe, hátha forradalmár ifjú irodalmárok  csörtetnek fel a színpadra, Börcsök Enikő kokárdát tűz a kebelükre vagy ilyesmi. (Tréfa.) Bodó Viktor rendezése ez, és a darabbal pont ugyanaz a helyzet, mint A revizorral: egyáltalán nem szükséges aktualizálni, anélkül is süt belőle az aktualitás. (Részemről azt az egy narancsot is elengedtem volna.) A díszlet láttán is eszembe jutott A revizor, hasonló a szerkezet, és aztán iratkötegek is repültek – ez így van jól: előadások utalnak egymásra, köszöngetnek oda-vissza. Simán adhatták volna Hegedűs D. Géza Peacockjára akár ugyanazt a köntöst, amit Julius Caesarként visel. Gondoltam Börcsök Polly Peacockjára is, akit 25 évvel ezelőtt játszott ugyanitt. Valamint eszembe jutott, hogy Pető Katának és Hajduk Károlynak HDG volt az osztályvezető tanára a főiskolán, és nem hinném, hogy ezelőtt játszottak volna valaha is együtt. Szépen kötöződnek-bogozódnak a szálak.

     Szóval Bodó Viktor-rendezés, vagyis játékos, tele poénos hangeffekttel és gegekkel. Nem gondolom kiemelkedő produkciónak, de élvezetes. A Brecht kapcsán emlegetendő elidegenítést a színházcsinálásra való folyamatos vicces reflektálás teremti meg. Mészáros Máté játssza a főszerepet, és bár én nem látok benne Bicska Maxit, az alakítás viszonylag meggyőző: feszes, fegyelmezett. (Mondjuk a Megmentve, megmentve… nem hangzik el, nyilván nem véletlenül.) Pető Kata komplettebb, Hajduk Károly a szokásos lenyűgöző alkati könnyedségével és eleganciájával, Réti Adri egyre markánsabb, mindazonáltal a főnyeremény Peacockék. Mert Hegedűs D. Géza és Börcsök Enikő nem pusztán erőteljesek és érvényesek, de ráadásul ez nekik énekben is épp olyan jól megy, mint prózában.

    Azon gondolkodtam most reggel, hogy 2015. március 15-ét mitől érezném méltónak, rangosnak, ünnepinek. Nos, azt hiszem, például attól, ha ma a Parlamentben Kossuth-díjat adnának át Börcsök Enikőnek és László Zsoltnak. 

vissza a lap tetejére

16. hétfő

     Hagyjuk a díjakat. Bár egy költői kérdés kikívánkozik belőlem, egészen prózai: mire kap Kossuth-díjat az a színművész, akinél mindig voltak jobbak, és akit pályája négy évtizede alatt soha semmilyen művészeti díjra nem érdemesítettek. Most ért el a szakmai csúcsra? Vilma takarítónő szerepében Topolcsányi Laura Segítség, én vagyok a feleségem! című vígjátékában a Turay Ida Színházban? Á, mindegy, végeztem az állami művészeti díjakkal, többet nem bosszankodom rajtuk, nem törődöm velük. Jövőre már nem fogom idenaplózni, ha mondjuk úgy érzem, hogy időszerűvé vált Fekete Ernő Kossuth-díja.

     Voltam a tüntetésen, épp Fullajtár Andrea olvasott fel egy szenvedélyes írást, amikor odaértem. Nem mindenhonnan lehetett hallani ugyan, de az is igaz, hogy volt mód mászkálni a Baross téren, keresni az optimális helyet a fülnek. Később, elindulván a Rákóczi úton már elég nagyra nőtt a tömeg, az volt a benyomásom, igen hosszan elnyúlt a vonulat. Az egyszemélyes transzparensek  közül a kedvencem az volt, hogy JE SUIS VÁCI. Az Astoriától már hazajöttem, mérsékelten forradalmi alkat vagyok.

     Este elmentünk a Müpába, ahol az Üvegteremben március 15-ét ünnepelték irodalmilag és zeneileg. (Nem lehet nem észrevenni, hogy a Müpa belseje építészetileg fényévekre van a szomszédos, kínosan provinciális Nemzetiétől, s hogy az előbbiben mennyivel kellemesebben, levegősebben érzi magát az ember.) Dragomán György és Németh Gábor olvasták fel egy-egy erre az alkalomra írt szövegüket – érdekes, hogy mindkettejüket Petőfi halála utáni élete foglalkoztatta –, Csákányi Eszter olvasott fel verseket, és egy trió muzsikált. Kovács Márton hegedült és húzta, amit még húzni szokott, Márkos Albert csellózott, Ágoston Béla pedig megfújt mindent, ami a keze ügyébe került.    

vissza a lap tetejére

17. kedd

     Úristen, csak tegnap vettem észre, hogy este a Tamási Áron Színház a Tháliában játssza a Kaisers TV Ungarnt. Pedig ezért az előadásért múlt tavasszal Sepsiszentgyörgyig is el akartam menni. Szerencsém, hogy észbe kaptam délelőtt és 2 jegyet is még. Porogi Dorka rendezte, és ha a Tejút-rendszerben kasztingoltak volna Mucsi Zoltán után a Baráznay tábornok szerepére, akkor is csak Pálffy Tibor jöhetne szóba. (Talán még Jeremy Irons. Ha van humora. Nem tudom, van-e humora Jeremy Ironsnak.)

     Én nagyon szeretem ezt a darabot. Jól példázza azt, amit nagyon szeretek Pintér Bélában: végtelen könnyedséggel tud gondolkodni és beszélni súlyos dolgokról. Az előadás első negyedórájában picit megijedtem, mert nem működött túl meggyőzően. Mi lehet a baj? – kérdeztem magamban megütközve. A darabbal van gond? Vagy a rendezéssel? Vagy a színészekkel? De csak addig nyikorogtak a kerekek, amíg be nem értek a Kaisers TV Ungarn stúdiójába Kossuth és Petőfi urak. Akkor kiderült, hogy ezek az urak is rendben lesznek – az igazi Kossuth irigykedhetne egy Mátray László-féle Kossuth-dalia láttán (egyébként a budapesti Kossuth és Petőfi urak is ott ültek a nézőtéren) –, és onnantól kezdve már ment. Kónya Ütő Bence egyrészt erősen emlékeztetett Pintér Béla Petőfijére – a gesztusai, az intonációja –, másrészt másmilyen is volt, kevésbé izgága, öntudatlanabbul nyikhaj. Jólesett nekem D. Albu Annamária finom, cingár hangú Baráznay grófnéja is. A Magyar Nemzeti Élőkép Vibránc viszontagságos, akadozó élő adását a schwechati csatatérről gálánsan aktuálissá tette a mai Magyar Televízió.

     Az előadás végén a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország szólt. Ekkor ütött meg, hogy ha minden úgy végződött, mint itt Pintér Bélánál, akkor mi a sepsiszentgyörgyi kedves színházi kollégákkal nem is vagyunk országhatárral elválasztva egymástól.     

vissza a lap tetejére

18. szerda

     Nemrégiben együtt ültünk Gabnai Katival egy színház várójában, amikor odajött hozzánk egy ismeretlen fiatal nő. Szabadkozott kicsit, majd elmondta, hogy neki konkrétan az a kedvenc Ahol hely vanja, amikor a kritikusok trafikálnak, azon belül is Gabnai Kati. Úgyhogy a hájjal kenegetett konyhastúdiómba összehívtam tegnapra a kollégákat. Sok mindenről szó esett, a POSZT-tól kezdve díjakon át különböző előadásokig. Énnekem talán az tetszett legjobban, amikor Hajduk Károlyról beszélgetvén a Koldusopera és a Heilbronni Katica kapcsán Gabnai Kati azt mondta elragadtatott hangon, hogy Hajduk úgy mozog, mint egy sál.

     A műsor felvétele után elindultunk Katival egy VIII. kerületi helyre, ahol még nem jártam, az E-Mancik nevű négy színésznő verses estjének délutáni főpróbájára. Először csak a helyet nem találtuk, mert nem pontosan emlékeztem a címre, aztán amikor megtaláltuk, kiderült, hogy a dátumra sem pontosan emlékeztem, mert egy hét múlva lesz ez a dolog. Voltam már ennél sikeresebb az életben. Jövő kedden egyébként nem tudok elmenni rá, hacsak el nem felejtek elutazni aznap Sepsiszentgyörgyre vagy hová.

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

     Tudják-e a kedves olvasók, hogy az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, a lehajtás kanyarjában áll egy holokauszt-emlékmű? Múltkor, amikor eggyel korábban szálltam le a 2-es viliről, akkor figyeltem fel, hogy van ott valami. Mintha letettek volna egy világos konténert a bozótosba, úgy tűnt távolabbról. Átmenni nem tudtam, szemügyre venni, mert veszélyes útszakasz ez a gyalogosoknak, lendületből jönnek az autók több sávban kanyarban, zebra pedig nincsen. Egy másik alkalommal, a híd alól jőve megnéztem. Jószerével csak onnan, a híd alól látszik, hogy ez egy emlékmű, a formába vésett számokkal, a fűbe lerakott kövekkel, amelyeken a koncentrációs táborok neve szerepel. Rá lehet, vagy kell lépni a kövekre, hogy az ember végigolvassa, a megtaposásukra nem volt ingerenciám. Nem is értem az egészet. Lehet, hogy régóta itt van, és még sosem vettem észre. Ennél jobban eldugni már tényleg csak úgy lehetett volna, ha benyomják a híd alá. (Meggugliztam. Eredetileg nem ide tervezték, áttervezni meg nem volt mód, mert határidős EU-s finanszírozású.)

     A Sufniban voltam, Láng Annamária Nagyvárosok Máriája című estjét láttam, Astor Piazzolla egyszemélyes tangóoperáját. Bejött Láng Annamária piros ruhában, lyukas harisnyában, sok fekete hajjal, kereszt fülbevalókkal a fülében, Buenos Aires-i sánta prostiként. Energikus volt, mosolygós, gyöngyfogú. Öt feketeruhás, mezitlábas zenész várta. Olykor zavart a gitárosnő, aki kis mozgásokkal mindig magára vonta a figyelmet. De különben ez Láng Annamáriáé, a huncutságáé, a hangosítás miatt enyhén gépinek ható dalolásáé. Szeretem ezt a színésznőt – mondtam magamnak az est előtt, után. A kettő között hallgattam.

     Mai napi álláspont: függetlenül attól, hogy Kiss Csaba milyen igazgató volt, és függetlenül attól, hogy jobb lesz-e utána a miskolci színház(nak), elfogadhatatlan, veszedelmes képtelenségnek tartom, hogy egy polgármester mandátum és évad közben, feszültségekre hivatkozva leváltsa a színházigazgatót.

.vissza a lap tetejére

20. péntek

     Kassán a Rükverc. A felvidékiek adaptálták és adoptálták Kerékgyártó István regényét. Maguk a jelenetek sem ugyanazok és ugyanolyanok, mint a Kamra produkciójában. A kassai Vidra Zsolt Kassán halt meg az előadás elején, a dóm és a színház közötti parkban, a szökőkútnál. Visszalépegetvén az időben az ő életének eseményeit Csehszlovákia, majd Szlovákia története foglalja keretbe, köti évszámokhoz és politikai-társadalmi eseményekhez. Czajlik József rendező, Forgács Miklós dramaturg és a társulat ilyenformán eléggé a szó szoros értelmében magukévá tették a darabot, ami mindig jót tesz a színháznak: az alkotók személyes ügyévé válik és ők maguk is személyessé válnak benne. Ugyanakkor van némi veszély is: az alkotók elvakultan beleszerethetnek anyagukba, és ilyenkor hajlamosak elveszteni érzéküket a mérték és az arányok iránt.

    Nincs sok rászerelve a produkcióra, csupán néhány jól megválasztott eszköz, mód és ember. A jókiállású művészeti titkár, aki néptáncolva felkonferálja a jeleneteket. Népzene. Két világító fugájú, csempés fal úgy is mint vetítőfelület. Egy multifunkci bútordarab: ágy, szekrény, boncasztal, konyhakredenc, amely fémesen recseg-ropog. És a színészek. Gál Tamás a fél griberlijével és a nyersen érzékeny hangjával. Varga Lívia elgyötört, melankolikus arca. Petrik Szilárd csapzott sármja. Benkő Géza monstruózus alakja. Ollé Erik akár mint verőember. És a többiek.

     Az első rész kis híján kétórás, majdnem tűrhetetlenül hosszú és tempótlan. Egyrészt minden egyes jelenet hosszabb a kelleténél, másrészt még az egyéni örömök és ötletek is időrablók olykor, pl. hogy dadog egy epizódszereplő. A második rész is épp csak rövidebb az elsőnél, de gazdaságosabb, jobban bánik. Gördülékenyebben és dinamikusabban működik. Ott szépül meg a vállalás. A második részben megszületik, aminek meg kell születnie: a szorító fájdalomnak a néző szíve környékén.

vissza a lap tetejére

21. szombat

     A tanácstalan köztársaságtalanság napján a Mamma miáról vagyok beszámolandó. Hónapok óta voltam várakozó kontaktusban a Madách Színházzal, hogy megnézhessem az előadást Sáfár Mónikával, mivel reá fáj a fogam Ahol hely van. Nagyon szerény sikerként értékelem, hogy kaptam tegnap este 1000 forintért egy lépcsőjegyet a kakasülőre. Onnan volt módom nagy vonalakban szemügyre venni a produkciót. Elég látványos, dolgos, profi munka. (Apró gikszerek: a hangosítás olykor különös zörejeket produkált, és a díszletek igen zajosan mozogtak.) Jelenetekben és zenékben nem okvetlenül a film nyomán halad az előadás, ugyanakkor utal rá, idéz belőle. Jelmezeket, koreográfiát például. (Az első nagy, zajos tetszést a Dancing Queen aratta, talán mert erről minden nézőnek eszébe jutott a film idevágó része.) Egy-egy szám kimaradt, másik bekerült. Azt például bizarrnak találtam, hogy Sam elénekelte Sophie-nak a Knowing me knowing you-t, hozzávetőleg olyan szöveggel, hogy hagyja a férjhez menést, a házasság reménytelen, csak válás lehet belőle, együtt élni nem egy kéjutazás stb. Teljességgel indokoltnak látom egyébként, hogy Sam szerepében Sasvári Sándort küldték Pierce Brosnan után. Hasonló típusú gúnárok. Bár én személy szerint Brosnant megettem, kiskanállal, Sasvárit viszont röhögéstől fuldokolva kiköptem. Méltányoltam viszont Kováts Kriszta Donnáját. Benne, akárcsak Meryl Streepben a filmben, van valami egyszerű, csináltságtól mentes nőiesség.

     A fináléban a nézők fényképezhettek, sőt felmehettek táncolni a színpadra. Az előadás boldoggá tette a publikumot, ami nagyon rendjén is van. Odalent 7900-ért ültek a földszinti nézők. Erről eszembe jutott: már egy Karinthy színházi Róza néni is 3950, és egy Portugál a Katonában 4500. Önerőből én már évek óta nem tudnék színházba menni – gondoltam szomorúan, sok vidám ember között. Miközben ezekkel az árakkal sem lehet önfenntartóan színházat működtetni.

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

     Jártam már a Maladypénél a Mikszáth téri lakásszínházukban. Barátságos, családias hely. Kicsit megrettentett tegnap, hogy 70 nézőt ültettek be a Stílusgyakorlatok-előadásukra, kétméteres sáv maradt a színészeknek a szoba közepén, szinte csak egy ösvény, vonulni. Én szokásosan szélre ültem, nem tudván, hogy emiatt számos jelenetet nem látok majd, ami az ajtó mögött játszódik.

     Különböző filmrendezők modorában jelenítették meg a variációk alapját képező szöveget. Pontosabban rövid szcénákban megidéztek számos filmet. Zene, jelmezek, kellékek és figurák segítségével. Én nem vagyok úgynevezett filmbuzi, a moziműveltségem átlagos, úgyhogy sok filmet nem ismertem fel. Amit igen, annak gyakran közhelyesnek találtam a megmutatását. (Pl. stempli egy lány fenekére.) Az előadás iszonyú nagy meló lehet a négy színésznek szobán belül és főleg kívül: folyamatos rohangálás, öltözködés, kapkodás. Alternatív társulat, nyilván mindent maguk csinálnak, felteszem, nincs öltöztetőjük. Pedig ehhez kellenének szakavatott öltöztetők. Mert így a szereplők, főleg a lányok – Tankó Erika és Szilágyi Ágota – gyakran hatnak rendetlennek. Végig nem húzott cipzárak, le nem simított parókák stb. Túl nagy luxus erre áldozni a színészek energiájából és koncentrációjából.

     Bár akadnak Balázs Zoltán rendezésében szép pillanatok és ügyes megoldások, szerintem egy ilyen jellegű produkció több ötletet, sziporkát, szellemességet kíván. A szereplők közül csak Orosz Ákosban éreztem ehhez kirobbanó mennyiségű erőt és kreativitást. Azt találtam az előadás csúcspontjának, amikor ő a keresztapát adta. Mert abban több volt, annak duplafeneke volt. Kicsit úgy játszotta, mintha ezt a keresztapát Eperjes Károly játszaná.

     Ahogy eltelt egy óra, másfél, egy és háromnegyed, kettő, láttam a szemközti nézőkön, ahogy fáradnak, fogy a levegőjük, a kíváncsiságuk, a türelmük. Úgy éreztem, garanciálisan meg tudnám húzni ezt a játékos, kimerítő előadást 90 percesre.

vissza a lap tetejére

23. hétfő

      Még a közönségről akartam beszámolni. Felteszem, hogy a Maladypének megvan a saját közönsége, és ahogy meglepve láttam, ez a publikum inkább idős, mint fiatal. (Ámbár lehet ez egyesti véletlen.) Előttem például egy koros bácsi ült, akinek az ősz hajában hátul épp olyan spontán választék volt, amilyen apukámnak is lett a sok fekvéstől. Egy apukámválasztékot néztem, amikor nem láttam. És a kassai közönségről is el akartam mesélni, hogy van. Heroikusan, figyelemmel nézte a hosszú Rükvercet. Miután vége lett, beültek a buszukba és hazaindultak, az egyik busz Nagyidára, a másik a magyarországi Encsre. Ebből a két helységből több bérletese van a kassai Thália Színháznak, mint a szombathelyi Weöres Sándor Színháznak egész Vas megyéből. (Ha jól emlékszem a számokra, amiket Jordán Tamás mondott.)

     Tegnap délelőtt Varga Klári jött fel rádiózni, akivel tíz évvel ezelőtt találkoztam emez interjú kapcsán. Szépen sikerült a műsor. Mielőtt elment, azt mondta, okvetlenül hívjam meg tíz év múlva is, mert annyira jó a kérdéseim nyomán hangosan végiggondolni az életét, a pályáját. Nem fogom ezt elmulasztani 2025-ben.

     Mai:

     Mint említettem, kortárs drámákat olvasok számolatlanul a Nyílt Fórum miatt. Ezt egy ifjú szerzőnő darabjából hozom, egy öreg falusi postás szájából:

     Pedig a nőfélének nem árt az idő, kicsit aszottabb lesz, igaz, de a kedvit nem szegi, még a vénasszonyok is megriszálják a farukat, ha rájuk csapok a nyugdíj kézbesítésekor.

vissza a lap tetejére

24. kedd

     Elvittünk tegnap egy újszülöttet a 2001: Űrodüsszeiára a Puskin moziba. Lehetséges egyébként, hogy mi sem láttuk moziban ezt a filmet annak idején, csak tévében meg dévédén. Moziban azonban hasonlíthatatlan élmény. Hihetetlen, hogy ezt a filmet Stanley Kubrick 1968-ban készítette! Elképesztő sugallat lehetett ez az egész, íróstul, rendezőstül. Nemcsak a számítógépkorszakot előzi meg, de az űrügyeket és a körülmények ismeretét is. 1968-ban még el sem jutottak az amerikaiak a Holdra! Mivel a nemzetközi űrverseny utóbb erősen lanyhult, így ez a film még ma is futurisztikusnak hat. De egyáltalán nem látszik rajta, hogy bármit avult volna, hogy gagyi lenne vagy mórickás vagy nevetséges, az eltelt 47 esztendő dacára sem. (2001 aztán nem Űrodüsszeiát hozott, hanem szeptember 11-et.)

     Ma már ezt a filmet nem csinálná meg így senki. (Ma már alatt értve: napjaink plusz-mínusz húsz év.) A jelenlegi filmiparban felpörgetnék, megcsavarnák, beleraknának negyedóránként egy-egy sistergő akciót. Elrontanák. Nem bírnák kivárni, hogy az űrállomás szépen nyugodtan kiforogja magát a Kék Duna keringő utolsó hangjáig. Csodálatos film, na. A végén Dave hosszú, színes utazása nem tudom hová – körülbelül így képzelem a kábítószer hatását.

     Hazajőve rákerestem a filmre a neten. Azt szerettem volna megtudni, mikor került a magyarországi mozikba. 11 éves késéssel, 1979-ben mutatták be nálunk. Ennek kapcsán aztán elolvastam a cselekményét is, és eléggé meghökkentem. Én ugyanis egyáltalán nem úgy értelmezem, ahogy a lexikon írja. Bennem fel sem merült soha, hogy a fekete monolit idegen civilizáció célzatos küldeménye volna. Szerintem az maga az Idő. És ebből nem is engedek soha. Vagy ameddig az időm engedi.

vissza a lap tetejére

25. szerda

     Repülőgép-szerencsétlenség napján repülőgépre szállni nem annyira vonzó. Ráadásul a román légitársaság gépe olyan kicsi volt, teljesen komolytalannak látszott. Az volt a benyomásom, amikor odaértünk hozzá, hogy egy jól megtermett ember majdhogynem a kezébe vehetné és szélnek tudná ereszteni. Ráadásul az én ablakom a szárny alatt helyezkedett el, alánéztem a szárnynak: remegő lemezek, össze-vissza csavarok, koszok, egy funkcionális lyuk körül nagy koromfolt…áááá… Egyáltalán nem hatott bizalomerősítően. De eltekintettem inkább, lejjebb néztem, ahol nem mindig lehetett tudni, mi havas hegy és mi felhő. Szépen barátságosan elszállított a kis játékgép Bukarestbe. És amikor az ember már kénytelen volt hozzászokni a fapadosokhoz, akkor milyen jólesett most visszatérni ahhoz, hogy kényelmes beszállóváró, buszos szállítás, görcsmentes kézicsomag és légikísérők innivel és ennivel.

     Bukarest tágas város, sok kis és nagy parkoló repülőgéppel. Sepsiszentgyörgy viszont még több órás autóút onnan, keresztül a Kárpátokon. A Kárpátok legmagasabb pontja egészen sötét, de ez nincs mindig így, csak ha már lement a nap. Késő este még megtaláltam a pacallevesemet, amit el is vártam mind magamtól, mind Sepsiszentgyörgytől.

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

     Tulajdonképpen még hétvégén fáztam meg, és kedden már folyt az orrom, de tegnap robbant be igazán. Utolsó pillanatban vettem Pesten tízes papírzsepi-csomagokat, valami színeset. Ez mekkora hülyeség, papírzsebkendő hupikék törpikékkel és piros love feliratokkal! Frászt kapok mindig, hogy mi a csodákat fújtam bele. Tegnap zömmel az ágyban gubbasztottam, idzadtam (ezt a kiskori Annamari mondta így), köhögtem és pihegtem, szedtem magam összefele estére. Napközben épp csak a színház melletti önkiszolgáló kajáldáig mentem el. Erdélyi csorbát ettem (erdei csorbának értettem, ahogy a néni mondta, láttam magam előtt szedret, szamócát), vastag volt, tárkonyos és savanyú, zöldségekkel és hússal teli, isteni. Utána vargabéles, messze meghaladt mívességben és minőségben minden vargabélest, amit otthon evőhelyen valaha is ettem. Mindez nem került 11 mukiba sem. Milyen kár, hogy nem ide születtem én – sóhajtottam rövidet és felelőtlenet.

     18 órától a temesvári színház magyar és német színészei adták elő Purcărete rendezésében a Moliendo café című aligszövegű produkciót. Most ha itt az előadásokról nem számolok be, akkor azt vegyük úgy, hogy nem baj, majd megírom a Fidelióra. Este Pintér Béláék léptek fel a Titkainkkal. Kicsit izgultam, mert a nagyszínházban játszották, elképzelhetetlenül zsúfolt ház és sok idős korú néző előtt, de jól ment és szép sikert aratott. Utána közönségtalálkozó keretében én moderálhattam kérdezhettem Pintér Bélát, nem sikerült rosszul. Ezt követően a temesvári előadás színészei érkeztek, és ahogy azt az ankétot a román kritikuskolléga lefolytatta, az erősen felértékelte az előző beszélgetést.

     Éjszaka még videókonferencia Tampa-Budapest-Sepsiszentgyörgy vonalon. Annamarinknak megromlott a munkahelye, eltörött a csuklója, és örökbe fogadtak egy kölyökkutyát a menhelyről, ahol ő önkéntesként dolgozik hétvégenként.

vissza a lap tetejére

27. péntek

     A bukaresti Odeon színház A demokrácia ellen című előadását láttam tegnap, eléggé bírtam, de nincs most időm elmesélni. Indulnom kell vissza Bukarestbe, abban a reményben, hogy a borzalmas másodpilóták példája nem ragadós.

vissza a lap tetejére

28. szombat

     Az vicces volt, hogy Bukarestbe autózva szólt a rádió, és a duruzsolásából egyszer csak kihallottam: „pedofil vágyait”. Erre felfigyeltem, Pintér Béla beszélt a Titkainkról. Aztán később váratlanul megszólaltam én is, ekkor rájöttem, hogy ez a rádióműsor a közönségtalálkozót adja.

     A keddi odafelé repülőúton kétszer is végiglejtett az utastéren az egyik pilóta. Hazafelé ilyen nem fordult elő.

     Úgy érkeztem, hogy az esti Örkény-premierre még pont jó voltam. A Bernhardi-ügy, Ascher Tamás rendezésében. Amikor ezt a Schnitzler-darabot először bemutatták nálunk, 1991-ben a Vígszínházban, akkor a téma ugyan rögtön izgalmasan hatott, viszont az előadás iszonyú hosszú és unalmas volt, és el sem készült a bemutatóra – így olvasom az akkori kritikámban, és bizonyára azt értettem ez alatt, hogy a színészek nemigen tudták a szöveget. A mostani verzió alaposan meg van húzva, gyors, frappáns, szellemes, szereplők vonódtak össze és/vagy cseréltek nemet. Most reggel néztem a műsorfüzetet, annak alapján a produkció mintha a zsidóság-antiszemitizmus-kirekesztés témáját pertraktálná, de én nem így éreztem, és ezt nem is bánom. Énnekem ez az előadás az egymás meg nem értésén túl elsősorban a politikusi gondolkodást és működést mutatta meg érzékletesen és érvényesen, Gálffi László alakításában. Egyik színész jobb, mint a másik, nem is tudom, kiket mondjak egyiknek, talán Znamenák Istvánt és Polgár Csabát. Mácsai Pál a főszerepben – sokat néz maga elé, és különösen szép, amikor idővel megtörik és összezuhan. Máskor szokott lenni benne némi hűvös irónia, ritkán látom őt ennyire esendőnek.

    Szerettem ennek az elegáns és kiegyensúlyozott előadásnak az olyan apróságait is, mint a fém álló hamutartó, vagy a neonok, amelyek közül több világít, amikor a minisztériumban vagyunk, elvégre ott nem kell annyira spórolni.

     Amikor bejöttek a kórházi szereplők, mindnek fehérre volt sminkelve az arca. Arra gondoltam, hogy én csak arra tudok gondolni ebből: olyan sokat dolgoznak, sosem éri nap őket. Lehet, hogy más a jelentése, de én ilyen földhöz naphoz ragadt néző vagyok.

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

     Kétesnek mondható könnyedséggel átruháztam az ebédfőzést kedves férjemre, és 11-kor leszaladtam a Faust nyílt próbájára a Katonába. Ekkor már zsúfolásig teli volt a nézőtér, miközben a Petőfi Sándor utcában még hosszú sorban álltak a bejutni kívánók. Ártatlan pofátlansággal elmentem mellettük, behajtottam, és még épp elcsíptem a kedvenc lépcsőmet.

     Nyílt próbát is többfélét ismerünk. Van rendező, aki ilyenkor beavatja, plusz ismeretekkel látja el a nézőket. Van, aki szívesen hagyja a bohócabb természetű színészeknek, hogy munkashow-t csináljanak a közönségnek. Schilling Árpád olyannak bizonyult, aki leginkább dolgozni akar akkor is, ha 130%-os telt ház előtt. Három jelenetet vettek az elejéről, Máté Gábor, Keresztes Tamás és Kulka János részvételével.

     Agatha Christie Egérfogó című darabját sosem láttam még, bár azt a színházat kívülről már igen, ahol hatvanhárom éve szakadatlanul játsszák Londonban. Most megtörtént az első vizit, a Veres 1 Színházban, amelyet Venyige Sándor alapított tavaly, és azóta Veresegyháza és a Váci Mihály művelődési házban működő Veres 1 Színház között láthatóan kialakult a meghitt szülő-gyermek kapcsolat. (400-500 férőhelyes lehet a hely, nézőtéri emelkedés sajnos nincs.) A bemutató előtt elhangzott, hogy a produkció létrehozásában mely helyi cégek sora vett részt. Aztán láthattuk, hogy össze is hoztak egy kifejezetten illúziókeltő, szép, tölgyfaburkolatúnak látszó korabeli angol házbelső-díszletet.

     A darabot magát nem találtam acélosnak, bár van ódon bája. Lassúdad, komótos korban-stílben született és úgy is maradt. Az előadást Schlanger András rendezte, szerteágazó eredetű és tapasztalatú színészcsapattal. Én például igen szívesen láttam-hallgattam viszont Verebes Lindát, akinek szép, érzelemgazdag a hangja. De a legjobb mégiscsak az volt az estében, hogy bejön egy helyi néző a sorba, és nemcsak köszön, de még kezet is fog az ismeretlen székszomszéddal.

vissza a lap tetejére

30. hétfő

     Tegnap is kórházban játszódó darabot láttam: Topolcsányi Laura Doktornők című zenés történelmi színjátékát a Turay Ida Színházban. Erre azért is hegyeztem, mert a központi alakként jegyzett dr. Hugonnay Vilma a kedvenc csíkoskönyvhősnőm volt. Bencze Ilona formálta meg idős frontorvosnőként, zongoraszóra visszaemlékezve epizódokra az életéből, olykor egy az egyben felidézve a kedvenc csíkoskönyvemet. Valójában nem volt szükség életrajzi szálra, hiszen a mű önállóan horgadt zenés melodrámává egy első világháborús hadikórházban, ahol már-már idilli üdülőtábori hangulat uralkodott. Katonadalok jártak hozzá tangóharmonika kísérettel, talán ennek is tudható be, hogy csak bő félháznyi közönség volt, zömmel idős asszonyok, akik talán nem buknak a katonanótákra. (Meg kicsit túl intellektuálisnak is hathatott a darab.)

     Topolcsányi Laura igyekezett erősen alapozni, most is rengetegféle dolgot írt össze, jobb-rosszabb poénoktól kezdve szerelmi szálon át arszpoétikusnak ható elemekig, mint például illúziótlan vélemény a háborúról, eszmék a színház funkciójáról, enyhén irredenta hevű finálé az első részben, feminista fellángolás. Végül Kacsoh Pongác János vitézének hozzávetőleges előadásába torkolt a mű. A János vitéz rövid, zenés szüzséje annyiból helyénvaló volt itt, hogy Árkosi Árpád rendező jó néhány, operetten edzett színésszel bírt, Jankovits Józseftől Vásári Mónikáig. Meg is mondom, hogy megragadónak találtam Jankovits Józsefet, aki egy gyerekméretű ágyon gubbasztott vagy ült a sapkáját kefélve, néha énekelt, és a figurája en bloc rendben volt. A másik favoritom a hadikurvát adó Bódi Barbara. Kicsattant az elevenségtől, és amikor tökéletesen énekelte a francia királylányt, enyhén ironizálva az alakítása fölött, én be tudtam volna ugratni őt a Mohácsi János Egyszer élünkjébe.

     Zsótérral voltam, rákaptunk a Turayra. Már spórolunk a következő szeánszra.

vissza a lap tetejére

31. kedd

     A Sufniban játszott Petra von Kantról olvastam-hallottam ellentétes véleményeket, jókat is, rosszakat is. Megnézni mindenesetre csak most sikerült, nagyon jól megy, október óta mindig szétkapkodták a jegyeket rá. Lényegében nem tudok sem pró, sem kontra nyilatkozni róla: értetlenül és érzéketlenül néztem Székely Kriszta rendezését. Méltányolom, hogy élénkségre és elevenségre törő munkálódás folyt a jeleneteken. De az a problémám, hogy semmiféle szerelmet vagy szeretetet nem tapasztaltam a játékban. Legfeljebb némi szűkölő testi vágyat. Pelsőczy Réka Petrája már az első pillanatban nyers, fölényes, éles, arrogáns hangon beszélt, ezt kapta a barátnője is, a szerelmese is, a lánya is, az anyja is, az alkalmazottja is. Cserében viszont ők sem szerették Petrát, senki, még Sárosdi Lilla Marlenéje sem. Nem mondom, Pálmai Anna, aki gyönyörű is tud lenni, Karinként kellően szelesnek, bolondosnak és vonzóan könnyelműnek mutatkozott, joggal elbűvölhet bárkit. De ez a Petra egy pillanatig sem engedte át magát kontrollálatlanul a lány varázsának. A tönkremenetelében azonban volt színészeti szépség és meggyőzőerő, amikor hangtalanul szenvedett. És megrázó volt Tóth Anitát felismerhetetlen öreg babává sminkelve látni. És tetszett az előadás vége, amely leginkább az amerikai gyászszertartásokra emlékeztetett.

     Persze lehet olyan rendezői álláspont, hogy a darabban senki nem szeret senkit, mindenki önző és szívtelen. De akkor milyen érzelmi viharok tépáznak itten? És mi milyen drámát nézünk? Pláne én, akit Petraként megrendített és lenyűgözött egyszer Lázár Kati?!

     Más. Megkaptam Erdélyből a rádiófelvételt, amely a Titkaink közönségtalálkozóját rögzítette (ha nem is egészében). Gondoltam, én is csinálok rádióműsort belőle. Felvettem hozzá egy hosszabb előbeszédet, d-moll toccata és centrifuga kísérettel. Mivel elfelejtettem előtte kikapcsolni a mosógépet. 

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra