Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2015. június

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     Hónapok óta tudtuk, hogy május végén lesz az Átriumban egy Sirály Fehér Balázs Benő rendezésében, hűha-szereposztással. Annyi remek színészt sorolt fel a plakát – eleve a plakát is klassz –, hogy az azt sejtette, vagy nagyon jó előadás lesz ebből, vagy nagyon nem. De végül is egyik sem, úgy találtam. Az én rendkívüli várakozásomat legalábbis lefogyasztotta lassan az este, és végül kongott bennem a hiányérzet, így mentem haza.

     Úgy nézett ki az elején, Porogi Ádám kamaszosan nyugtalan és nagyon szépen elkeseredett Trepljovjának plusz szövegei alapján, hogy a produkció látványosan szembe- vagy hátba támadja majd a hagyományos színházat, ahol „háromfalú szobában, esti világításban” utánozzák az embereket. (Ennek mentén jól el tudnék képzelni egy eszelősen vicces, groteszk, parodisztikus Sirályt is.) Maga a díszlet is ez a háromfalú szoba, bár Trepljov performansza színházi eszközökkel kihozta belőle a maximumot. Talán ennek az attaknak jegyében volt számos olyan rendezői gesztus, amit per pillanat nem értettem. De az alkotói történet vége trepljovi szempontból mégiscsak az lett, hogy a negyedik felvonásban elhozta neki Trigorin az elbeszélését, amely a Ridikül nevű képeslapban jelent meg, Oszvald Marikával a címlapon. Úgy voltam az előadással, hogy gyakorlatként tudtam értelmezni, de össze nem állt bennem semmivé, nem észleltem ennek a Sirálynak a röppályáját.

     Ami a szereplőket illeti, miután ezt olvastam tavaly, nem lepett meg, hogy Oszvald Marikáé Arkagyina szerepe. Tisztelője, becsülője vagyok, örömmel láttam ebben a produkcióban, és hálásan köszönöm, hogy cigánykerekezhetett egyet, adekvát módon a második felvonás elején, amikor Arkagyina csitriskedik. A többiek közül Trokán Nóra, Kaszás Gergő, László Zsolt, Orosz Ákos, Derzsi János, Szilágyi Csenge egy-egy részlet erejéig fogott meg.

vissza a lap tetejére

2. kedd

     Dologtalanabb időben mi jut eszembe: filmszínház. Tegnap hirtelen elszaladtam a Puksinba a Hölgy aranyban című filmre. Semmit nem tudtam róla, csak azt, hogy Helen Mirren a főszereplője, de ez elég. (Rajta kívül három külföldi színésznő van még, akiért elmegyek moziba: Cate Blanchett, Judi Dench és Judy Davis.) Jóllehet a Klimt-festményt ismerve gondolhattam volna, hogy a történet valós, de annyira hollywoodiasnak találtam, végül mégis meglepetés volt nekem a film tényszerűsége. (Hollywoodias alatt például azt értem, hogy áll a fiatal ügyvéd a bíróság előtt, és bár beadhatta volna írásban a mondandóját, ő inkább beszédet tart. Ez sokkal előnyösebb az operatőr számára.) A történet arról szól, hogy az Anschluss után Bécsből elmenekült fiatal osztrák zsidó nő szüleit megölték, vagyonukat elrabolták, és 60 év után eljött a jogi lehetőség, hogy Amerikából visszaperelje az osztrák államtól a családja tulajdonát képező Klimt-képeket, köztük a nagynénje portréját. Helen Mirren színészileg hozza, amit kell, az ügyvédet játszó Ryan Reynoldst érdektelen, vastagnyakú, üres arcú színésznek láttam. A Good bye, Lenin! kedves fiúcskájának örültem, megemberesedett.

     Nem szívesen jövök evvel, de közben néha hazagondoltam. A Helen Mirren játszotta asszony a háború óta be nem tette a lábát a szülővárosába, Bécsbe, ahol azt tették velük, amit. Én Budapesten élek, ahol a nyilasok megölték a nagyapámat, talán éppen ott, ahol a Duna-parti cipők sorakoznak, amelyek közül néhányat időnként leszerelnek valakik és a halottak után dobnak a folyóba. A filmnek abban a jelenetében, amikor a bécsi bíróság kimondja a végső szót, a teremben a hallgatóság ujjongásban tör ki. Végre büszkék lehetnek az osztrákságukra, mondják. Na ez is hollywoodias. Vagy bécsies.  Csak hogy pesties lenne, azt nehéz elképzelnem. (Nota bene: a Sigray-örökösök ükanyjának portréját végrehajtó hozta el a Nemzeti Múzeumból, két évvel azután, hogy a bíróság megítélte a visszaadást.)

vissza a lap tetejére

3. szerda

     Május: 35. Nem Erich Kästner írta, hanem ennyi előadást láttam a múlt hónapban. (Ez szerintem sem normális.) A honlapom látogatottsága ismét rekordot döntött. Van egy rendszeres olvasóm Dél-Koreában. (Ha felfedi magát, esetleg küldök neki kimcsit. 2008-as, de még mindig nem robbant fel a frigóban.) Kedvenc idetalálós keresőkifejezésem: Ónodi Eszter vagy Györgyi Anna jobb színésznő?

     Akartam mesélni, hogy Temesvárról hazafelé jövet a vonaton az utazás közel öt órája alatt végig az futott a vagon ajtaja feletti információs sávban, hogy  78 IC Temesvár-Budapest K. Volt időm, sokat gondolkodtam azon, hogy miért éppen ezt közlik egyfolytában, ahelyett, hogy írnák, melyik állomás jön vagy hány percet késünk. De megfejtettem végül. Nyilván azoknak szólt ez, akik nem kaptak jegyet arra a vonatra, amivel utazni szerettek volna, így pusztán kényszerűségből szálltak fel erre az enyémre, és ne felejtsék el egyetlen pillanatra sem, hogy nem ott vannak, ahol lenniük kellene.

     Van egy helyes viccem a hajléktalanújságból:

     Két csecsemő beszélget az újszülött osztályon.

     – Szia! Te fiú vagy vagy lány?

     – Fiú.

     – Honnan tudod?

     – Majd ha kiment a nővér, megmutatom.

     Kimegy a nővér. A csecsemő hirtelen lerántja magáról a takarót:

     – Látod? Kék a zoknim!

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

     Musik, Musikk, Musique koncertvarieté utolsó előadása a Katonában. Három éve voltam a bemutatón, lássuk a végét, gondoltam, egy kellemes májusi estén. Már a gyülekezőn érződött, a hangulatán, hogy nagyrészt szerelmetes drukkerközönség tölti meg a színházat, sokan búcsúzni jöttek a produkciótól. Most meggyőződtem, formásan össze van rakva ez a dolog. (Személy szerint engem ott talál meg igazán, amikor Jordán Adél portugál dalt énekel, annak a számnak az adjusztálása, körítése, humora.) Nívósan tálalta fel Pelsőczy Réka, a színészek pedig kitűnőek és mindentudók. Rezes Juditnál senki nem képes szebben nyakazni: fejét tenni jobbra-balra. Kocsis Gergő feje meg pont olyan itt, mintha bábfej lenne, mívesen kifaragva. Jordán Adél olykor úgy énekel, ha van az éteri tisztaságnak hangja, az ilyen. Ónodi Eszter nőiességében esendőség rejlik, Nagy Ervin és Tasnádi Bence párosa pedig a legnagyobb teljesítményű (iker)motorja a produkciónak. Szeretem Nagy Ervin humorát, az önironikus macsóságát. Hogy kiválóan táncol, azt régóta tudjuk. Amit viszont Tasnádi Bence csinál mellette, az már szinte nem is tánc, hanem valamiféle légies repülés a színen.

     Nagy sikert arattak, a végén stílszerűen különböző nyelvű köszönet-táblákat emeltek fel a nézők, majd felállva tapsolt a publikum. Öröm volt játszani nyilván és öröm volt nézni.

vissza a lap tetejére

5. péntek

     Oszvald Marikánál voltam tegnap Ahol hely vanni. Azt hiszem, ez lesz az évadzáró műsor. Hacsak nem csinálok még valamit majd Pécsen a jövő héten. (A tapasztalat az, hogy többnapos színházi esetekben magammal viszem Zümit – van neve a riportermagnómnak, ez az –, hátha csinálok egy műsort, de még sosem csináltam ilyenkor.) A nyári alvás idején megújítani tervezem a műsort, mert nagyon unom már benne magamat. Az alanyokat nem, ők mindig érdekesek, csak magamra untam rá, a kérdéseimre, a közbevetésből közbevetésbe eső, kusza mondataimra, a konferálószövegre, satöbbi.

     Lehet, hogy vénségemre Stuber Lágyszívű Andrea leszek, de egész jól elvoltam a Spam operetten a Radnótiban tegnap. Nem acélos anyag, az tény, de májusi premiernek elmegy Rudolf Péter rendezése, a színészekre számíthatunk. Néhány momentumot-részletet kifejezetten értékeltem vagy élveztem. Mindenekelőtt Csomós Mari láthatását. Erős bűbájjal hatott, úgy is mint banyatankos, bevásárló öregasszony és úgy is mint Közel-Keletre szakadt ősmagyar sámánasszony-királynő. Ott volt még Rétfalvi Tamás csodaszarvastánca vagy a sémák szerint a táncoskomikust játszó Gazsó György az alkata dacára is végtelenül sikkes mozgásával. Kováts Adél pedig lenyűgözött az első kettősében Schneider Zoltánnal. Úgy kezdődik a történet, hogy Adél, a bolti eladónő az angolul tudó kirúgott, alkoholista tanár Schneiderhez fordul, fordítaná le neki a mailt, amit fogságba esett amerikai katonától kapott. (Énszerintem a darab alapötlete remek.) Hiába mondja neki Schneider, hogy ez egy spam, ő tudja, hogy igaz. Áll ott komolyan, szerényen, elszántan, türelmesen, naivan, megingathatatlanul, fogva a válltáskája szíját – csodálatos.

vissza a lap tetejére

6. szombat

     A tegnapi egy izgága és fordulatos nap volt, de hogy miről szólt, azt most nem mesélem el. Majd ha már elvetettem a kockát (vagy a sulykot), vagy ha engem vetettek el, szóval kicsit később.

     Ha lassan haladva is, de már eljutottam eléggé a végefelé a Gyarmati Fanni naplójának. Sajnálattal összegzem, hogy a színház igen kevéssé volt része az életüknek, bár ennek nyilvánvalóan anyagi okai voltak elsősorban. (Főként olyankor mentek, amikor potyajegyet kaptak valahonnan. Szerintem Radnótinak, lapok körül forogva igazán eszébe juthatott volna a színibírálat-írás. Kevésbé bonyolult morális feladvány, mint hogy folyton egymás köteteiről írtak kritikákat a költő- és írókollégákkal.) De például 1936 márciusában eljutottak a Belvárosi Színházba a Bárdos Artúr rendezte, Bulla Elma játszta Szent Johannára, ám egyetlen szót sem ír az előadásról Gyarmati Fanni. Csak a társaságról beszél, meg ebben a „posztban” is azt fájlalja, hogy fogy a férje haja.

     Végezetül leszögezem: nagyra becsülöm ezt az asszony, amiért közkinccsé tette a naplóját. Ha jól emlékszem az adatokra, valamikor a hetvenes években gyártotta át gyorsírásból gépelt kéziratba ezt a hatalmas anyagot. Eddigre ő már idős, tapasztalt, képzett, művelt, bölcs volt, lehetett. Biztos vagyok abban, hogy látta, a fiatalkori naplója mennyiféle szempontból nem vet jó fényt rá. De legyőzte a hiúságát – volt benne hiúság, ezt is tudhatjuk a naplójából –-, és engedte kiadni, hogy megtudhassuk, milyen volt Radnóti Miklós élete. Ez a gesztusa – a naplóból kiolvasható sok-sok emberi kicsisége után – az emberi nagysága végső és megdönthetetlen bizonyítéka.

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

     Ültem 18 hákor dugig a dologban, sürgető határidő mellett a sutban, és arra gondoltam, hogy miért is ígérkeztem el. Jött valamikor egy kedves meghívó, invitált az Ady Endre Gimnázium öregdiákjainak színtársulata (Ady Teátrum) Abigél-előadására, és azt válaszoltam (kedvességből, kíváncsiságból?), hogy köszönöm, elmegyek. Úgyhogy most ülhetek kocsiba – mert messze is van az a művelődési ház –, és nézhetek Abigélt, a tennivalóim helyett, ráadásul a BL-döntő estéjén. Amit mondtam, megmondtam – mondtam magamnak és elindultam. Ha rövid, végignézem, ha szünetet tartanak, akkor egy részt bevállalok. Az M3 kivezető szakaszán eszembe jutott Básti Lajos a filmből. Milyen pazar abban a jelenetben, amikor leleplezi a lányosztály nászát a leltárjegyzékkel!

     Úgy is jártam el aztán, hogy eljöttem szünetben. Nem támadt ettől hiányérzetem, hiszen az első rész alatt már minden szereplőt láttam – még Kuncz Ferit is, bár őt voltaképp csak álomképben, ahogyan Gina visszaemlékezett a táncukra –, láttam a díszletet, a színpad és az előadás lehetőségeit. Nagyon dicséretesnek és rokonszenvesnek találom ezt, hogy az egy gimnáziumban végzett diákok utóbb, felnőttként amatőr színjátszó csoportot alkotnak (vagy folytatják a középiskolait), és Abigélt játszanak, felteszem, rokonok, barátok, ismerősök előtt. Teljen benne sok örömük valamennyiüknek. Színházművészetileg vagy esztétikailag nincs relevanciája. Mit mondhatnék róluk. Kedvesek, suták, eszköztelenek. A Kalmár tanár urat játszó fiatalembernek volt egy-két kifejező gesztusa a kezével. És lehetséges, könnyen lehetséges, hogy van mögöttük egy elhivatott, elszánt, színházban gondolkodó személy, aki az adaptációt készítette – Mimó nénit téve meg végig jelenlévő, teázó narrátorrá –-, és megrendezte az előadást, ő Matyaczkó Olga.

     Az első gólt még az utcán láttam, hazafelé, a többit már itthon.

vissza a lap tetejére

8. hétfő

     Negyedszer láttam tegnap a Closer (Közelebb!) című darabot, és most tűnt a leginkább érdektelennek és unalmasnak. Ebben persze része lehet annak, hogy már háromszor láttam eddig. De nem találtam különösebben jól sikerültnek ezt a bemutatót. Tulajdonképpen meg is lep, hogy a 011 csoport, amelyet markánsan alternatív vonalon vitt Radnai Márk, most előállt evvel a meglehetősen kommersz darabbal. Nem sokban különbözik ez a Neil Simonoktól és Bernard Slade-ektől, talán csak annyiban, hogy tragikusra van véve a vége és persze abban, hogy trágárul beszélnek benne. Maga a rendezés sem hatott ügyesnek. Fantáziátlan, semmicske díszlet, amelyből annyi azért van, hogy rendszeresen zajt okoz, amikor jelenet alatt a kulisszák mögött pakolásszák az oldalszínpadon. Fantáziátlan jelmezek, különösen Bata Éva Alice-ének ruhái jellegtelenek, pedig hát ebben a lányban mégiscsak kellene lennie valami különlegesnek. (Amikor Bánfalvi Eszter játszotta főiskolásként a Centrálban, akkor volt is: bohóság és titokzatosság).

     A darab legjobb jelenete az, amikor hőseink szexchaten találkoznak, és mi a monitoron nézzük a dialógusukat. De ez akkor hatásos, ha látjuk a két szereplőt, amint reagálnak egymás szövegeire. Nem szerencsés döntés, hogy itt csak Anger Zsoltot mutatják, őt is messziről és félsötétben, alig lehet kivenni az elmosódó, ritmustalan reakcióit. Általában nem nagyon színészbarát, vagy színésztlátnikívánónéző-barát a rendezés, akkor sem, amikor szimultán egymásra tesz párosokat, ily módon mintegy belelógatva oda nem illő szereplőt egy-egy kettősbe.

     Akadt két-három jelenet, amelyikben Anger Zsolt nagyszerű. Kovács Ádám teljesen el van dugva a szemüvege mögé. Bata Éva nyers még. Dobó Kata meglepően kicsi. Úgy értem, mindig azt hittem, hogy magasabb, sudárabb.

vissza a lap tetejére

9. kedd

     Úgy siettem Pécsre, hogy a Nyílt Fórum felolvasószínházi előadására ideérjek. Mikó Csaba Offroadja – ezt találtam messze a legjobbnak, amikor olvastam a műveket. Kicsit schimmelpfenniges, Az arab éjszakára hajaz, amennyiben a szereplők monológokban narrálják önmagukat. El nem tudtam volna képzelni idegenebb megközelítést, mint hogy a Trojka Színházi Társulás Soós Attila rendezésében fizikai színházi módon interpretálja. Legalábbis adott belőle egy szűk félórás ízelítőt, amiben a darab eléggé kevéssé mutatkozott meg, csak mintegy mellékesen.

     Kihajtattam aztán a Zsolnay Negyedbe, hogy az off program keretében lássam a szekszárdi német színház Minenblumenjét, vagyis a Bányavirágot. Egyrészt mert tudtam, hogy a társulat jó színészei szerepelnek benne – Andrei Hansel nagy, busa fejét mindig bírtam, amikor szekszárdi miniévadot néztem –, másrészt a rendező, aki az igazgatónő férje* (és kétségkívül rendező) román, és kíváncsi voltam, hogyan látja ő a Székely Csaba erdélyi magyarjait (német nyelven). Nos, drámainak látja őket és esőáztattának (egyfolytában esett). Idővel tartottam is attól, hogy ennyi érzelmi vihart, vehemens dühöt, tombolást, törést és zúzást nem bír ki a darab, vagy maguk a hősök nem bírják ki, ne adj’ isten idő előtt felkötik magukat. Szenvedélyes előadás. Nem fesztiválozó szakmai közönség volt jelen, hanem idős helyi sváb nézők lehettek, nem nagyon nevettek. Illetve mögöttem ült két néni, az egyikük nagyon hamar ráhangolódott Székely Csaba humorára, és aztán egész idő alatt végtelenül helyesen, halkan, göcögve nevetett mindenhol, ahol dukált.

     Ha már jöttem ide a naplómban nem bojkottálni a POSZT-ot, akkor most eldobom a napi terjedelmi korlátomat, annál is inkább, mert 9-től még megnéztem a debreceniek A Mester és Margarita-előadását. Már én azt itt alighanem bevallottam, hogy bűnös módon egyáltalán nem áll közel hozzám ez a mű, most sem nagyon hegyeztem rá, de azt meg kell mondanom, hogy Rusznyák Gábor rendező számos rendkívül szép színházi megoldást talált. Imádtam a díszletet – háromemeletes lépcsőház, felülnézetben, olykor tudták is rendeltetésszerűen használni –, ihletett képi és hangi hatások, és a színészek sem rosszak. Kiemelném Sárközi-Nagy Ilona Helláját és Bakota Árpád Azazellóját, amilyen koncentráltan, stílusosan és erősen voltak jelen.

     Kiss József szolnoki főrendező ült mellettem, legalábbis az első részben. Érteni vélem, ha elment szünetben. Addigra talán megtelt az előadással, amelynek már az első részébe is messze-messze több volt rendezve, mint amennyit én a Kiss József-rendezésekben összesen tapasztaltam.

* Már nem férj és feleség, mint most megtudtam.

vissza a lap tetejére

10. szerda

     Az Árkádia hotelben lakom, hálatelt szívvel, egy szép világos, hűtött szobában. Ahogy reggel kinyitottam a szemem, pamacsfelhőket és repülő fecskéket láttam először.

     Ami a versenyprogram előadásainak szakmai beszélgetéseit illeti, úgy tűnik, visszatértek megint a kritikusokhoz. Sándor L. István ül ott mindegyiken, néha egyedül, néha társaságban, tegnap Térey János, illetve Gáspárik Attila volt a partnere, de semmit nem láttam-hallgattam meg teljes egészében, mindig menni kellett valahová. Például a Nyílt Fórum-kötet egyik darabjának kitárgyalására. Onnan akkor jöttem el, amikor a szerző azt mondta, azért nem írta meg alaposabban, érthetőbbre a darabját, hogy teret hagyjon a színházi alkotók kreativitásának.

     Két olyan dolog történt tegnap, amiből arra jutottam, hogy a POSZT-nak most már igazán annyi. Az egyik a fesztivál témájú szakmai beszélgetés, ahol megtudhattuk, hogy az NKA és a Teátrumi Társaság tanulmányban dolgoztatta fel a Mozaik Művészegyesülettel a POSZT 15 éves történetét. Ennek eredményeiből adott elő részleteket Gáspár András. Ez a számomra igen mérsékelten meggyőzőnek tűnő munka lesz majd a tudományos alapja a POSZT megreformálásának. A harci helyzet reménytelensége szembeszökő, miközben az őszinte beszédet egyedül Jordán Tamás forszírozta. A Teátrumi Társaság titkára csodálkozik, nem érti a problémákat, hiszen ők komoly vitákban, de eddig is mindig megegyeztek a Színházi Társasággal. A Színházi Társaság elnöke azt mondja, hogy 15 év nagy idő egy házasságban is, a POSZT mindig változik, fejlődik, stb. A másik „annyi”-tényező, hogy a gyenge egészségi állapotú Törőcsik Marit eltanácsolta az orvos a tegnap esti fellépéstől. Így elmaradt az a Brand-előadás, amelyet a zsűri megtekintett volna. Na tessék. Kínálkozott az optimális megoldás, hogy a Nemzeti Színház nyerjen itt, olyan produkcióval, amely vitathatatlanul méltó rá. Most majd keresgélhet más győztest a zsűri a versenyben maradt kétharmadnyi se produkcióból. A „különben minden rendben van, csak sokat ártott az imázsnak, hogy a sajtó nyilvánosság elé vitte a vitákat” alapálláshoz még annyit, hogy ott, amerre a pécsi szerelemlakatok hemzsegnek, áll lakatfala a POSZT-nak is, kapnak egy-egy lakatot a versenyelőadások és a díszvendég. Itt most a versenyből visszalépett négy produkció lakatját elkülönítve, mintegy száműzve helyezték el.

     Délután megnéztem az Alszanak a halak? című temetői monodrámát Prohászka Fannitól, aki szép is, ügyes is. Szilágyi Bálint* bábrendező-hallgató munkája ez, rendben is van, bár pécsi sziesztának nyomasztó program. Este a Szigorúan ellenőrzött vonatok Bérczes László rendezésében a kaposváriaktól. Nem, én nem értettem, hogy mi ebben az előadásban a különösen fontos, vagy érdekes, vagy jó, ami miatt ott fulladoztam közel két órán a pécsi nagyszínpadra feltett zsúfolt nézőtéren.

* Együtt jártam vele a Stifter-kurzusra!

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

     Hát a Weöres-szobor a Király utca elején, az elég rémes. Magányosnak és kirekesztettnek hat, több porcikája is kényelmetlenül rosszul érintkezik a többi porcikájával – az egyik lábára tett másik lába, az egyik karja, a másik keze –, és úgy sárgállik, mintha sárgarézből lenne.

     A szakmai beszélgetésen sok jót elmondtak a Brandról, amelyet a jelenlévő közönségnek kábé a fele nem láthatott. A Hrabal – Bérczes László – Kiss Mónika művét adó kaposváriak megvitatását kihagytam, mentem át a Nyílt Fórum zárására, a Vilmos-díj átadására. Az idei drámakötetben megjelent színdarabok legjobbjának járó elismerést Kucsov Borisz kapta A bánsági szamurájért. (Kétségkívül ez a kötet legjobbja. Nem kívánok elhatárolódni, de megjegyzem, hogy a kötet válogatása végül is kevéssé tükrözte az ízlésemet.)

     Délután megnéztem egy csapat iskolás társaságában, amint Zsigmond Emőke és Zoltán Áron a komponista-zongorista Kovács Adrián megzenésítésével és a saját megtornáztatásukkal Weöres-verseket adnak elő. (Zoltán Áront a Vérnász-vizsga láttán jól eltettem magamnak, azóta megvan.) Este a miskolciaktól a Keszég László rendezte Erdély – Tündérkert. Néztem, néztem, kicsit úgy hatott az előadás, mint egy tisztességes történelmidráma-előadás kb. az 1970-es évekből. Arra gondoltam közben, hogy nahát, mennyire hasonlít a történet a Székely Csaba Vitéz Mihályáéra. És még arra, amikor a díszletbe ereszkedett egy régi Erdély-térkép, hogy nahát, mennyi olyan helységnevet látok, ahol jártam! Itt is voltam, ott is, mindegyikben színház miatt. Színház nélkül talán nem jutottam volna el. Milyen jó, hogy színház van! Aztán a produkció utolsó jelenetében váratlanul kiderült, mire is van ez a miskolci bemutató.

     Az a tapasztalatom, hogy minden POSZT-on van egy olyan éjszaka, amikor kimaradok. Vagyis hogy belefolyok, mármint a szakmai köz-társaságba. Iszom egy pohár bort, meg felfüstöl a sok cigis, találkozások, megismerkedések, beszélgetések, netán váratlan naplóügyi kámingautok, valamint ölelőzések, zömmel határon túliakkal (újvidékiek és szentgyörgyiek lépnek ma fel), de nem csak velük. Ez az éjszaka idén tegnapra esett (nem függetlenül attól, hogy a miskolciak jártak itt, a soraikban Máhr Ágival), és jól. (Mármint esett.)

vissza a lap tetejére

12. péntek

     Brumi mackónak lett itt valakije, aki játszik vele. A takarítónő, gondolom, mert amikor hazajövök, látom, hogy mindig más pózban tartózkodik Brumi az ágyon.

     A szakmai beszélgetések nevű kényes terepen mostanában az van, hogy óvatosság és/vagy lelkesedés. Mindenesetre bent a teremben általában jókat hallani a produkciókról, kívül, ahol tágasabb, ott meg nem. (De lehetséges, hogy az újvidékiek fellépése kapcsán ma megfordul a trend.)

     A sepsiszentgyörgyiek Sardar Tagirovsky rendezte Meggyeskertjét nagy reményekkel és várakozásokkal előztem meg. Ha ez nem, akkor semmi, gondoltam. De aztán a produkció tulajdonképpen meghaladta a nézői képességeimet – ez a legjobbhiszeműbb verzióm. Pedig az elején kifejezetten hálásan fogadtam, hogy Lopahin (Pálffy Hobó Tibor) tíz percen át csak várta Ranyevszkajáékat. Rendben, fújjuk ki magunkat, hűljünk és lassuljunk le, vegyük fel az előadás komótját, ritmusát, figyeljük a részleteket, a hangulatot. De ami gazdagságot ebbe az ott-tartózkodásba még beleélhettem és -érezhettem, az hamar elmúlt. Rendezői találmányok tömege érkezett, szimbólumok erdeje, miközben az például ránézésre is rögtön látszott, hogy Nemes Levente Firsze a végén majd a padlóba süllyedt szekrényből bújik elő. De nem is annyira az értetlenségem fájt, mint inkább az, hogy a rendezői szándék nyomán a színészi játékot markánsnak, élesen kitettnek, ám összetetlennek találtam. Mintha mindannyian egyhúros hangszereket pengettek volna. (A legszebbnek Dunyasa néma szólamát találtam, Pál Ferenczi Gyöngyi kifejező arcával. /A színlap szerint: Dunyasa Pál - Ferenczi Gyöngyi/.) Körülbelül ott ment el végképp a kedvem, amikor ez a ráérős előadás – amelyben a mű első felvonását közel egy órán át játszották – annyival intézte el a negyedik felvonás Lopahin-Várja jelenetét, azt a csodálatos kettőst, amikor Lopahin végül nem kéri meg Várja kezét, hogy Lopahinunk, aki a fejére tett egy lámpaernyőt, levette, majd ráhúzta Várja fejére, aki visítani kezdett. A dialógusból, attól tartok, semmit nem mondtak el.

     Odamentem később a nagyszínházhoz az újvidéki Bánk bán-előadás végére, mert biztos voltam abban, hogy ez a produkció, Urbán András rendezése és az utójátéka kiveri majd a biztosítékot. És ez így is lett.

vissza a lap tetejére

13. szombat

     A Meggyeskert szakmai beszélgetésén megtudtam, hogy az érzékekre akart hatni az előadás, és én vagyok a bukott, érzéketlen néző, akire nem sikerült hatnia. (A szóbeli közléseivel sokkal jobb benyomást tett rám a rendező, mint a rendezésével.) Sándor L. István kolléga elmondta, hogy számos gondja volt az előadással, ez foglalkoztatta, ezért a Bánk bán után visszament és megnézte a másodszor is lejátszott Meggyeskert második részét, és akkor már jól megvolt vele. Én azonban nem vagyok híve annak, hogy egy előadást kétszer kelljen megnézni ahhoz, hogy egyszer tetsszen. (Bár elismerem, hogy lehet ilyen.) A Bánk bán tárgyalásának legérdekesebb momentuma az volt, amikor Balogh Tibor válogató előadta, hogy neki még jobban is tetszett Urbán András rendezése, mint Perényi Balázs másik válogatónak. Csak az utójáték* miatt nem pártolta a meghívását. Mert Újvidéken az helyénvaló. De nálunk, ahol mindenféle politikai kampányok folynak, kivándorlás-bevándorlás, nem helyénvaló evvel előállni a POSZT-on. Mire Urbán András jogos megdöbbenésének adott hangot: ezek szerint erre a fesztiválra politikai megfontolások alapján lehet bekerülni vagy nem bekerülni.

     Este a Jókai Színház Koldusoperája. Már a színház kapujánál lehetett tudni, hogy a békéscsabaiak, mivel tálcákról csabai kolbászos szendvicseket kínáltak hölgyek. (Nemritkán idegenkedem Fekete Péter igazgató marketingötleteitől.) A színház nehéz helyzetben volt a Peacocknét játszó Kara Tünde fájdalmas hiánya miatt. Úgy határozott a társulat, hogy nem pótolják az intenzív osztályon fekvő színésznőt, hanem a szövegét súgó olvasta be (ekkor vágyakoztam legalább egy színészbeolvasó után), a dalait pedig felvételről adták. Bár ez csak a második felvonás elején nyújtott kielégítő megoldást, amikor a függönyre vetítették a turnbridge-i lányoknál tett látogatást és a dalt, de megértem a döntést.

     Alapvető gondom az előadással: ellenzem, ha a Koldusoperát musicalként játsszák és zeneileg is úgy intonálják. Minden számnál tánckar dolgozott, néha annyira elöl és hangsúlyosan, hogy háttérbe szorult az éneklő színész. (Pl. Polly dala.) Amikor az Ágyú-dal alatt a nyugdíjas tolvajbanda pohárral ritmusra csapkodta az asztalt, gondoltam is, hogy innentől a csabai közönség alighanem tapssal kíséri a számot. Tudnak énekelni, az tény. Borovics Tamás Bicska Maxiként Seress Zoltánt juttatta eszembe, hasonló a mozgásuk eleganciája. (De a Megmentve, megmentvét Borovics sem énekelte el.) Gubik Petrát rögtön megismertem, bár jó sok éve láttam csabai musicalben, ám megmaradt bennem mint képességes lány. Színészileg is ambicionálta Polly megformálását.

*Az utójátékban az egyik színész, Gombos Dániel azt kéri a nézőktől, hogy vegyék fontolóra a következő állításokat, intézkedéseket, helyzeteket. És amikor valamelyiknél úgy érzik, hogy ez már őket a hazájuk elhagyására késztetné, akkor álljanak fel és menjenek ki a nézőtérről. 650 forint az euró – evvel kezdi. A közalkalmazottak x százalékát elbocsátják. A közszférában dolgozók fizetését 15%-kal csökkentik. Ilyenekkel folytatja. A tapasztalatok szerint az a vízválasztó, hogy „A kormány döntése alapján országunk kilép az Európai Unióból”. Ekkor jönnek ki a legtöbben. Aztán van általános katonai szolgálat bevezetése, sorozás 16 évestől 49 éves korig és még mindenféle.

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

     Még a lakatok dolga után annyit jegyeznék meg a szervezés precizitásáról, hogy a versenyből visszalépett produkciók szakmai beszélgetésénél nem finanszírozta a POSZT a színház által kiválasztott opponens fellépését.

     A Koldusopera tárgyalásán Sándor L. István mellett Vasvári Csaba szerepelt (valamelyik énje). A beszélgetést udvariasnak és kerülgetősnek éreztem. Ilyenkor elő szokott fordulni, hogy ismeretlen, vagy szakmai körökön kívüli néző hallgatja, hallgatja, amíg bírja, majd a végén hozzászól és kifejezi elégedetlenségét, amiért senki nem fogalmazta meg az ő negatív véleményét a produkcióról. Most is így történt.

     Ezután még a Heilbronni Katica megbeszélése következett, a szokásos indítással, a nézők reakcióinak bejátszásával. Ahogy a film lefutott és a vita megkezdődött, két markos legény jött be és kicipelte a teremből a nagymonitort. Véget ért a POSZT, na.

     A zsűri döntéséről azt tudom mondani, hogy rendjén van ez így. Nem mintha a 17 kiosztott díjból lenne háromnál több, amivel egyetértek. (Konkrétan: Krizsán Szilviáé, Bajomi Nagy Györgyé, harmadikként pedig – félig/-meddig/ – Csonka Ibolya és Gubik Petra. És még Szalma Tamás díját is elfogadom. Mármint nem úgy, hogy nekem adják, hanem hogy neki.) De legalább a tisztánlátásunkat szolgálja a lista. (Egyébként ha én benne lettem volna a zsűriben – mint ahogy nem lettem volna benne –, akkor azt javasoltam volna, hogy ne osszunk díjakat egyáltalán. Mivel annyira szűk lett végül a versenyben maradt, illetve kompletten nézhető produkciók mezőnye.) (Most veszem észre, eredetileg látható lett volna Pécsen mindhárom férfialakítás – Bajomi Nagy György Vitéz Mihálya, Hajduk Károly Sugár grófja, Trill Zsolt Brandja –, amely nagy harcot fog vívni nálam a legjobb férfialakítás kritikusdíj-voksomért.) Délután hagytam el a megcsendesedett várost, ahol a fáradt boltosok és vendéglátósok már épp készülődhettek fájdalmas sóhajokkal átírni az áraikat olcsóbbra. 

     Nem tudom, jövőre lesz-e POSZT. E pillanatban célszerűnek látszana a Nemzetiben tartani, esetleg összevonva a 200 milliós MITEM-mel. Evvel sok pénzt is megtakaríthatnánk, amely összegekkel annyi kevésszámú mindenkit lehetne még boldogabbá tenni.

vissza a lap tetejére

15. hétfő

     Nem is tudtam, hogy van ilyen, csak tegnap láttam véletlenül, és mentem is rögtön az RS9-be: Hon a hazában, a Baróthy angyalai produkciójában. A hasonló című, tavaly megjelent antológia darabjaiból készült összeállítás. Versek, prózák, Kákonyi Árpád zenélésével, két énekesnővel, öt színésszel, Máthé Zsolt szerkesztésében-rendezésében. Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Kákonyi Árpád, Máthé Zsolt, Murányi Márti, Szathmáry Judit, Tarr Judit. Nálam bizonyos értelemben csatlakozása volt ennek az újvidékiek Bánk bánjához: kinek mi a hazaszeretet – költőknek, nekünk a költők. Volt benne Himnusz is, és amikor rákezdett Murányi Márti és Szathmáry Judit, azt gondoltam, végre valaki énekli helyettem a mezzo szólamot. De aztán úgy lett, hogy sorvégenként törték a hangnemet, vitték egyre lejjebb és lejjebb az egészet. Kákonyi Árpád extrahosszú szárnyú frakkban – melyik előadásban is volt ez a jelmeze – Bartókról szavalt, és volt még többek között Epres Attila a Nem tudhatommal, amit az Örkény Anyám tyúkja-estjében is előad. Úgy mondja ezt a Radnóti-verset, olyan belső izgalommal, jelen idejű érzékenységgel, mintha a szó minden értelmében a saját verse volna. Amikor odaér, hogy „S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”, akkor én tudom, hogy tényleg tudja.

     Az jutott eszembe, hogy amikor az ember el van keseredve vagy kétségbe esve az általános állapotok miatt, és rosszul érzi magát ebben az országban úgy emberileg, mint szakmailag, akkor az kicsit javíthat a közérzetén, ha hangosan elmond/felolvas magának/másoknak ilyen irodalmi műveket, mint például ezek.

vissza a lap tetejére

16. kedd

     Nos. Olyan három héttel ezelőtt láttam a hírt, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájában idén először a DLA-képzés mellett PhD-t is indítanak. Olyanok számára, akik nem alkotóművészek, hanem határterületi szakemberek. Rögtön az jutott eszembe, hogy ezt nekem írták ki. De hogy egészen konkrétan rám gondoltak, aki idén végeztem el a bölcsész mesterszakot, és nyilván úgy vélik, hogy én csak tanuljak tovább. Nekiálltam tehát filózni, témán, témavezetőn, kutatási terven, majd pedig múlt hétfőn, mielőtt Pécsre indultam, beadtam a portfóliót.

     Attól tartok, hogy a felvételemet erősen megnehezítettem avval, hogy ösztöndíjra is pályáztam – mivel nem tudjuk kifizetni a félévenkénti 180 ezer forintos tandíjat –, márpedig felteszem, hogy azt az egy-két ösztöndíjas helyet szívesebben adják nálam ígéretesebben fiatal doktoranduszoknak. Ráadásul azóta már azt is tudom, hogy rajtam kívül még minimum 7 Stuber Andreákok kívánnak részt venni a képzésben, mert nyolcadikként leszek behívva a felvételi beszélgetésre.

     Szóval nincsenek vérmes reményeim, de legalább a frászt hoztam magamra. Mivel meglehetősen be vagyok rezelve ettől a ma délutáni szerepléstől az SZFE Doktori Tanácsának színe előtt. (Valami anyukámosat veszek fel, mert biztosan örül ennek, bárhol is van.) Úgyhogy 15 hától némán szorítson nekem a Kedves Olvasó, amennyiben még időben elérte elhaló segélykiáltásom.

     Ha holnap netán egy szót sem írnék erről a dologról, akkor tapintatos nemkérdezést kérek. Kösziiiiiiiiiiiiiii!

vissza a lap tetejére

17. szerda

     Nem ment rosszul, igazán nem. De furcsa helyzet volt, én még életemben ennyi ember előtt nem vizsgáztam. Egy hosszú asztal a tanácsteremben, végig teleülve, alig valakire mertem ránézni. Mintha valami osztálytalálkozó lett volna, csak én nem ebbe az osztályba jártam. Estére már kaptam is egy mailt, örömmel értesítést, hogy felvételt nyertem, de sajnos ösztöndíjat nem tudnak adni, a részletekről később tájékoztatnak. Hát nem tudom. Hátha nyerünk nyáron a lottón.

     Ha már ezt kibírtam, mindent kibírok ma, gondoltam, és megnéztük a Saul fiát a Puskinban. Először is lerovom a köteles elismerést az alkotóknak. Tudtam egyébként, mi a sonderkommando, és azt is olvastam rég, hogy a koncentrációs táborokba olyan mennyiségben szállították a németek a foglyokat, voltaképp meghaladta a kapacitásukat ekkora embertömegek elpusztítása. Arra nem gondoltam soha, hogy a halálgyárban, a nagyüzemi emberfeldolgozásban ennek az egész, iszonyatos munkafolyamatnak ilyen feszítettnek, hajszoltnak és gyors tempójúnak kell lennie. Ezt megdöbbentően és nagyon plasztikusan érzékelteti Nemes Jeles László filmje. A truváj a nézőpont, amely egyrészt kimerítővé és szemfájdítóvá teszi a film megtekintését (plusz még a fül megterhelése), másrészt viszont kifejezetten hálás vagyok érte, mert a szörnyűségek a háttérben, homályosan látszanak. (Mozdulatművészeket említ a stáblista, ők adják a már mozdulatlanokat. És még olyat is olvastam a vásznon, hogy „best boy”* – ő nem tudom, mit csinált a forgatáson.) Mondanám még, hogy a cselekmény alapötletét megrázóan szellemesnek találom (ha nem túl profán ez a megfogalmazás), de nem fejtem ki, miért, és hogy az utolsó részeknél miért éreztem csalódást, mert biztosan sokan előtte állnak még a filmnek, és nem akarom őket beavatni. Mindenesetre némiképp elégedetlenül jöttem ki a moziból. Bár mondhatni erre, hogy nem baj. Cél is lehetett, hogy egyetlen jó érzésünk se legyen a film láttán.

* köszönöm Gabinak

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

     Benne volt a Saul fiában például Orosz Ákos, kétmondatos szerepben, hátul a homályban. Megismertem a hangjáról és a körvonalairól. (A filmet már látván a Revizoron olvastam egy olyan kritikát, amely hasznomra vált, segített elhelyezni a dolgot.)

     Tegnap megálltam döbbenetemben a Petőfi Sándor utca elején. Volt ott egy trafikméretű boltocska, ahol kis állatfigurákat árultak. Nem plüssből vagy műanyagból, illetve biztosan műanyagból, de szőrösek is voltak és kicsit hajlíthatóak. Nagyon régóta ott volt az az üzlet. Emlékszem, gimnazista koromban (vagyis negyven éve), onnan vettünk egymásnak születésnapi ajándékot az osztálytársaimmal. Az utóbbi években is, ha ránéztem a kirakatára, örültem, hogy átvészelt mindent. No hát tegnap szembesültem avval, hogy műkörmös van a helyén, mintás műkörmökkel a kirakatban.

     A Klub rádióból jöttem egyébként, ahol Lang Györgyi és Falusi Mariann műsorában szerepeltem, a július 1-i adás vendégeként. Csak lestem, milyen lazák ezek a csajok a mikrofon mellett. Kérdezgettek kritikáról, POSZT-ról, naplóról, kérdeztek Radnai Márk ügyéről is, amiről ugyan egyáltalán nem akartam beszélni, de annyit akkor elmondtam: azt, hogy egyik ember a másikát a véleménye miatt fizikai erőszakkal fenyegesse, elfogadhatatlannak tartom és elutasítom, legyen szó bárkiről bárkivel szemben, bármilyen kontextusban.

     Az idei nyaraláson rég túl vagyunk, január 9-12. Varsó volt az. Kicsit vágyom már Verőcére. Bár úgyis mindenhová magával visz az ember mindent, amit gondol és érez.

vissza a lap tetejére

19. péntek

     Most nem tudok írni, mert szezonnyitó nagytakarításban vagyok Verőcén. De voltam színházban tegnap, majd elmesélem holnap.

     (Nem a nagytakarítás a fő műfajom. Anélkül, hogy bármiféle párhuzamot vonnék bárhonnan bármivel, eszembe jut, amit Ady Endre mondott Kaffka Margitnak: Maga, Margitkám, olyan nagy tehetség, hogy már nem is számít nőnek!)

vissza a lap tetejére

20. szombat

     Csütörtök volt a napja, hogy lezárták (Pesten) a terünket és elkezdték feltörni. Két hónapig ez lesz, hurrá, nem lehet majd a gépzajtól otthon megmaradni. Meg elmenni. Meg hazajönni. Régóta sejtem, hogy az utak újraburkolása-újrakövezése, az nagy üzlet, valakiknek. Evvel szemben Verőcén, remélem, megtanult már dobolni az utcánkban az az ember, aki tavaly egész nyáron gyakorolt.

    Amikor Szombathelyen a Vitéz Mihályt láttam, abból kedves férjem kimaradt, pedig igen érdekelte a dolog. A Városmajori Szabadtéri Színpad kínálta a pótlást, meg is ragadtuk a lehetőséget. (Kerestem most a neten a cikket, amit az előadásról írtam a Criticai Lapokban, de látom, hogy egyetlen idei számot sem tudtak még feltenni a hálóra. Nyilván Szűcs Kati újságja is teljesen pénztelen.) A díszlethez erős kompromisszumot kellett kötni: a teteje, a belógó szemétdomb otthon maradt, így a harci felszerelések háztartási bolt jellege némiképp kontextustalannak hatott. Meg kellett szokni azt is, hogy a nagy tér miatt a szereplők mikroporttal, kihangosítva beszélnek, ami furcsa ugyan, de legalább biztosítja a szöveg érthetőségét. Az világos volt, hogy március óta, amikor láttam az előadást, a kormány, valamint a pártközpont agitációs-propaganda osztálya bőségesen adott muníciót a produkció szövegéhez.

     Állítólag Pécsen nem ment túl jól az előadás. Hogy Pesten hogyan ment, nem tudom, mindenesetre a közönségnek tetszett, kedves férjemet is beleértve. És csekkoltam, hogy Bajomi Nagy György alakítása a címszerepben, az igen.

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

     Szeretek belépni a kiskapun.

     Hátul a fügefa annyiban megkegyelmezett nekem, hogy kilombosodott, jól néz ki. A tönkrement ágak elején, közepén, kerülőutakon mindenhonnan levelek nőttek belőle. Hanem ebből a folyamatból – alighanem időhiány miatt – kimaradt a virágzás vagy a gyümölcstermés létrehozása. Körbejártam, megnézegettem, összeszámoltam: tíz darab leendő füge látszik mindösszesen.

     A málna próbálja menteni a gyümölcsbecsületet. Szépen dúsan érik, most akkor abból hordok be kistányéron a reggelihez.

     A kertben elöl, a nagy kőnél, amelyik alá a Frédike hamvait temettük, váratlanul szamócák bukkantak fel. Nem is értettem, mik azok a kis pirosak ott. Le kellett hajolni hozzájuk, akkor láttam, hogy szamócák. Ez nagyon jellemző a kiskutya kedvességére.

     Mai:

     Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,

     Mely sovárgó lelkét mélyen szántogatja;

vissza a lap tetejére

22. hétfő

     Majd ha már tartósabban leszek a nyári rezidencián – mert ez még csak egy hosszú hétvége, holnap Pestre megyek, színházba, azután pedig Kisvárdára –, akkor biztosan megkérdezem: mit szoktam írni ilyenkor, amikor Verőcén vagyok és nem történik semmi? De meg fogom nézni, hogy amikor ezt legutóbb megkérdeztem itt, akkor mit válaszoltam rá.

     Két helyi újságot mondok, egyik jobb, mint a másik. (Vagy egyik rosszabb, mint a másik, de legyek pozitívabb megközelítésű.) A rosszabb az, hogy a szomszédék eresze alatt a fecskefészek megrongálódott, úgyhogy abban idén egyetlen Molnár-felnőtt vagy -gyerek sem fog lakni. A jó pedig az, hogy emléktáblák bukkantak fel házakon, az egyiken ez, a másikon pedig ez. Azt tudtuk, hogy a harmincas években a pesti irodalmi és művészkörökből sokan jártak ide nyaralni, de azt nem tudtam, hogy direkt a mi utcánkba! Ugyanis ezek az újonnan feltett emléktáblák mind itt vannak nálunk, két házzal beljebb meg négy házzal beljebb. (A beljebbséget a Dunától elfelé értem.) Vagyis naponta lépegetnék Karinthy és Kosztolányi lábnyomába, ha ugyan itt is újra nem burkoltak volna mindent pár éve.

vissza a lap tetejére

23. kedd

     Próbára tettem ismét a házasságomat. Felfedeztem ugyanis, hogy Vácon a Dunakanyar Színházban V4 színházi találkozó zajlik. Mióta hallottam Gáspár András prezentációját a POSZT-on, azóta kis gyanakvással nézek a fesztiválokra, de ez egy jegyzett, immár harmadszor megrendezett színházi fesztivál a visegrádi négyek országaiból jövő társulatokkal, egy általam szakmailag nem ismert, mindenképpen lelkes lokálpatrióta, Kis Domonkos Márk színházában. Hát gyerünk, gyerünk. (A honlapon nézelődve két dologra felhúztam a szemöldökömet. Chekhovnak írják Csehovot – egy lvovi színház hoz Cseresznyéskertet 60 perces utcaszínházi formában, sajnálom, hogy erről lemaradok, bár utcaszínházat idegen nyelven nehéz elképzelni, hacsak nem kiabál utánuk a szinkrontolmács –, a másik: „Színházjegy mellé ingyen koncert belépő jár az előadást követő bármelyik koncertre! A koncertjegy az előadás után vehető át, csak akkor, ha az előadást is megtekintették.”)

     A Dunakanyar Színház a régi mozi rendbe hozott épületében működik. Úgy háromszáz férőhelyes lehet, de a tegnapi stúdió-előadás a színpadon zajlott. Zlínből jött a három színész, Vladimir Fekar Kabaré Estragal című művét adni elő. Francia író regénye az alap: egy nő és egy férfi bűnös meneküléstörténete Párizsban a múlt század derekán. Bár sem a kor, sem a helyszín nem nagyon érzékelődött. Két fiatal férfiszínész, egy kevésbé fiatal nő, lendületesek, képzettek, muzikálisak. Egyik zongorált, másik gitározott, a nő meg szép altján énekelt olykor a sztoriba szőve. Derekas volt és érdektelen, s talán nem egészen szerencsés választás egy külföldi fesztiválra. Valamennyiünk helyzetét erősen megnehezítette a közös nyelv hiánya. Fordításfeliratot olvasgatni testközelségben és interaktivitás közepette – bajos. (A szokott óvatosságom, amivel sosem ülök első sorba, nagyon is indokoltnak bizonyult. Kedves férjem nem lelte volna örömét abban, ha a színésznő az ölébe ugrik, vagy ha az arca elé tolják a kezét, hogy csókolja meg. Rólam nem is beszélve.)

vissza a lap tetejére

24. szerda

     Orlai Tibor minden bizonnyal nagyvonalú ember. Abból gondolom, hogy ismét meghívta rendezni a Belvárosi Színházba Mohácsi Jánost. A Hippolyt után, amely nem azon bukott el, hogy a színészek nem dolgoztak rendesen és tehetségesen. Hairből láttam már jó párat. Olyat is, amely a Broadway-musicalre alapozott, meg olyat is, amelyik a moziváltozatra. Ez a Mohácsi-féle verzió nem hasonlít egyikre sem. Semmire nem hasonlít. Bár volt pillanat, amikor a Madách Színház Mamma miájára emlékeztetett – talán a jelmezek világa miatt –, csak abban meggyőzőbb musicalprofizmussal énekelnek és táncolnak. Az első félóra leginkább koncerthez fogható, amelyet ilyen-olyan felkonferáló szövegekkel látnak el a szereplők. (Kínosabb pillanatokban egyenesen életvezetési tanácsokat adnak nekünk.) A cselekmény- és helyzethiány miatt egyre csak a dalokra futunk ki. Háromnegyedóra kellett az első olyan számig, amely tapsra ragadta a közönséget. Félórával később, az első rész fináléjában jutott a játék arra a szintre – energiában, hőfokban, hatásosságban –, amit addig hiányoltam. A második részben kezdhették elölről a feltornászást. Akkor kicsit jobban ment. A befejezés értelemszerűen a Let the sunshine in, és olyan nincs, hogy az végül siker ne legyen.

     Szerintem többre kellett volna törni. Például a dalszövegek. A Frank Millsnél jól kivehetők voltak a prozódiai elnagyoltságok. Rögtön érthető lett, miért nem érthetőek a szövegek, amikor kórusban éneklik. Például a koreográfia. Tizenöt embert beszorítva erre a kis színpadra aligha lehet csodát tenni. Kiegyenlítő a koreográfia, hogy mindenkinek menjen. Amikor két-két táncos jön előre szólózni, akkor lehet virítani. Például a színészcsapat. Nem éreztem, hogy szétvetné lázadó hőseinket a szenvedély. Lovas Rozi a kivétel, a feltűnő és könnyed játékkedvével. Plusz Mátyássy Bence egy-két arca.

     Mintha beestek volna a pad alá. Szakszerű musicalként prezentálni a Hairt nem tudták vagy nem is akarták Mohácsiék. A saját képükre formálni meg nem sikerült eléggé. Én így láttam. Itt jegyzem meg, a hivatalos bemutató ma este lesz. Lehet, hogy tegnap nem volt még kész. Ha később majd azt hallom, hogy ez a Hair nagyszerű, megértően bólogatni fogok.

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

     Szeretem, amikor a kisvárdai helyi közönség megindul. Idős nénik, alkalmi kosztümben, szolid sminkben, kisridiküllel, délután, amikorra is országos művésznők érkeztek, Béres Ilona és Tordai Teri, előadni a Rákóczi szakközép alkalmi színpadán A Szkalla-lányokat. Mondjuk én mindig óriási különbséget érzek kettejük között, már akkor is, amikor megszólalnak (hangi alapon eleve) és aztán tovább, bár itt Tordai Terinek Gizaként még hallgatnia is kell sokat, különböző reakciókkal az arcán. Béres Ilona – gyönyörű melegbarna kompléban – akkor volt a leghelyesebb, amikor Orbánné álmát írta le a saját temetéséről. Annál a pontnál nagyon oda kellett volna szaladni hozzá megszeretgetni.

     Utána A mi osztályunk a nagyváradiaktól. Ezt már láttam, megerősíthetem, hogy igen szépen formába rendezett, erős, torokszorító előadás. Végül este 9-kor még a Várszínház színpadán télies klímában a marosvásárhelyi Ariel Színház Antosa című előadása. Barabás Olga hozta létre, Csehov-írásokból összeszőve. Ez igazi szüret: B. Fülöp Erzsébet, Péter Hilda – akit évek óta nem láttam, és most örömmel újra –, Sebestyén Aba. Volt néznivaló színész, mondhatom.

     Jó napunk volt tehát, bár hosszú és fárasztó. Azért nem részletezem most alaposabban, mert referálni fogok a szakmai beszélgetésen mindjárt, és ahhoz szedegetem össze épp a gondolatimat. Megjegyzem, abban az előkelő, Zsótér-ing-mintás* szökőkútra néző szobában lakom a megunhatatlan látványú Hotel Parish Bullban, amelyik a 11 évvel ezelőtti kisvárdai fesztiválon Csomós Mari zsűrikollégáé volt <3

*A magyar helyesírás szabályainak ősszel életbe lépő változtatásai szerint legális lesz a több kötőjeles szóösszetétel.

vissza a lap tetejére

26. péntek

     10-től fellépés a szakmain megint. Ez most nehezebb lesz, mint a tegnapi. Majd jövök délután és kitöltöm az üresen hagyott mai helyet, jó? Jó.

     Mivel az alkotók délelőttre már el is utaztak, az Antosa tegnapi szakmai beszélgetése elmaradt. Fájlaltam, mert így belém szorultak szép gondolatok, amiket megfogalmazni készültem B. Fülöp Erzsébet és Péter Hilda színészetéről. Délután a csíkszeredaiak Édes Annájával kezdtünk. Nem nagyon harmonizáltam Lendvai Zoltán rendezői elképzelésével, némiképp elrevüsítette a darabot, de ha az ember átvágta magát rendezői sallangokon és közhelyes színészi zarámbolásokon, akkor végül is ott talált a színen egy egyszerű, tiszta cselédlányfigurát, akinek valahogy a szőke hajzuhatagából és az összehúzott vállú járásából fogalmazódott ki tragikus sorsa. Czikó Juliánna játszotta. Mindazonáltal a legmegrázóbb pillanat az volt, amikor a végén, a tapsnál színre léptek kűrruhás apró kislányok, keblükön a Nyírzem-Coop szalagjával, és átadták a társulatnak a Nyírzem-Coop Nyírzem-Coop-felirattal ékes ajándékkosarát. Ekkor szinte megállt a levegő és a taps a kezemben.

     Ezután a gyergyószentmiklósiak következtek a Kés a tyúkbannal a Rákóczi szakközépiskola erősen kompromisszumos játszóhelyén. Barabás Árpád rendezte a darabot, amely darabot én nem tartok túl sokra, ám azt érteni vélem, hogy ez a tehetséges színházi ember mit akar a különleges színésznőjével, Máthé Annamáriával, valamint a két virtigli férfiszínésszel, Szabó Eduárddal és Giacomello Robertóval, akiket kiállított mellé. (Megjegyzem, vagyis megjegyezném, Béla fesztiváligazgatónak: azért lenne fontos, hogy ne csak három napra hívják ide a vendégeket – például a szakírókat –, hogy ha az ember megnézi, vagy mondjuk megírja a Figura idei Kés a tyúkbanját, vagy beszél róla, akkor vonalat tudjon húzni hozzá a Figura tavalyi Murlin Murlójától.)

     Éjjel a Várszínház színpadán a vásárhelyi Karamazovok. Ehhez már volt szerencsém. Kicsit tartottam attól, hogy a díszletalji vizesárokból talán nem fogják tudni kihorgászni a halszereplőjüket, mert befagy a víz a nagy hidegben, de sikerült nekik.     

vissza a lap tetejére

27. szombat

     Mivel a művelődési házat felújítják éppen, ezért ott eredetileg nincsenek is színielőadások idén, illetve de. (Nem értem pontosan.) A szakmaik mindenesetre a polgármesteri hivatal mellé épült konferencia-központban zajlanak, Perényi Balázs vezetésével, és én Kovács Dezső kollégával kerültem párba. Helytültem. Délután a kolozsváriak jöttek volna a Hattyúdal című előadásukkal, ám az betegség miatt elmaradt. Következett tehát a Bányavirág a komáromiaktól, Keszég László rendezésében. Erős az Iván-Irma vonal, Tóth Tibor és Bandor Éva elővezetésében. Mellékesen eszembe jutott egy momentum a szekszárdiak Bányavirágából, ami megragadt bennem. Hogy ugyanis volt a falra szerelve egymás mellé négy fogas. Nem egyformák. Kettő mintha lepkét formázott volna, a harmadik talán teáskannát, a negyedikre nem emlékszem. De pont olyanok voltak, mintha itt valaha élt volna egy igazi család, szülők gyerekekkel, kinek-kinek a saját fogasával. Ez visszamenőleg csipkébe vont valami talán sosem létezett, bányavilági múltat.

     Adták még a Várban késő este a vásárhelyiek Keresztes Attila-féle Figaro házasságát, de arra nem mentem el. Egyrészt mert láttam már az előadást, másrészt mert elvállaltam a Bányavirág-kritikát a mai Kisvárdai Lapokba. Bár egyáltalán nem szeretek ilyen prompt-kritikát írni, ráalvástalant, de hát fiatal voltam az este és kellett a pénz.

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

     Már jó néhány éve úgy érzem (nem csak én persze), hogy a kisvárdai fesztivál halódik. Tavaly egy reménysugár villant fel a halottas ágy fölött (ah): a kisvárdai dr. Seszták nemzeti fejlesztési miniszter lett. Gondoltam, ha odaül az az ember egy ekkora kassza mellé, akkor csak elindítja végre a városa színházi fesztiváljának fejlesztését is?! Hát nem. Stadion épül a Várszínház mögött. Valamint kávéjegyeket nyomnak a fesztiválozók kezébe, amivel dr. Sesztákné tavaly vagy tavalyelőtt nyílt kellemes, nívós kávéházában lehet kávézni.

     A kisvárdai fesztivál agonizálásának újabb jeleiről adhatok számot az ott töltött három nap benyomásai alapján:

     1.) A művházat felújítják, de a színházteremhez érdemben nem nyúlnak, vagyis a jövőben sem lesz alkalmasabb profi színházak produkcióinak fogadására. (Hogy a vendéglátás egyéb körülményeiről most ne is beszéljünk.)

     2.) Idén már semmiféle kajajegyet nem adtak, valamint a művház melletti vendéglátó tér (sátor, asztalok, padok) nem létezett, így a nagy közös együttlét lehetősége erősen megcsappant. Talán eleve kevesebb vendéget hív a fesztivál. Az például először fordult elő, hogy egyetlen erdélyi újságíró-kollégával sem találkoztam. (Bár az ő nemjövetelüknek lehetnek más okai is.) 

     3.) A szakmai beszélgetésekre szinte csak az érintettek ültek be. Ha valaki esetleg korábban érkezett, amikor még az előző zajlott, gyorsan távozott. (Régen ez nem így volt. Mostanra általános lett a belefáradás az egészbe.)

     4.) A Kisvárdai Lapoknak nincs szerkesztősége sem tárgyi, sem személyi értelemben. Főszerkesztője van, aki megteszi, amit tehet, megjelentet kritikákat és interjúkat, de nincs szakmai élete a lapnak és nem adja lenyomatát a fesztiválnak. (Vagy annak adja lenyomatát, hogy a fesztiválnak nincs szakmai élete.)

     Szerintem vagy nem lehet tovább működtetni ezt a dolgot ilyen kis költségvetésből, vagy át kell gondolni, mit lehet ennyi pénzből értelmesen csinálni.

     Árkosi Árpád, Balogh Tibor és Spolarics Andrea alkották a szakmai zsűrit, és a díjazottjaik azon (túlnyomó) részével, akit-amit láttam, egyetértek.

     Hazajöttem, és olyan volt, mint a jetlag. Alig bírtam kihúzni este 9-ig, hogy addig ne vágódjak el alva.

vissza a lap tetejére

29. hétfő

     Arra gondoltam, ha én az a személy lennék, aki minden évben végignézi a kisvárdai fesztivált, majd a szakmai tapasztalatait összegzi, azokat pedig beépítik a soron következő fesztiválba – de hát nincsen ilyen személy! –, akkor most bizonyára arra jutnék, hogy jövőre érdemes lenne meghívni egyik állandó szakmai hozzászólónak Spolarics Andreát. Mert zsűriként ott volt a megbeszéléseken, mindig hozzászólt  (Árkosi Árpád is egyébként), feltűnően jól gondolkodik és jól beszél.

     De most már elhagyom fejben Szabolcs-Szatmárt, és a Dunakanyar felé veszem az irányt. Amúgy Kisvárda – régi szokása szerint – benyelte kedves férjem születésnapját. Úgyhogy tegnap tartottuk, szolidan kivitelezett külsőségek közepette. De például volt magát Rigó Jánosnak álcázó orosz kém torta.

     Holnap elmesélem Annamari kutyáját, Szusit. Azután valószínűleg hallgatag leszek, lusta, unalmas, napsütötte és ki tudja mi még.

vissza a lap tetejére

30. kedd

     Szóval Annamarink hétvégenként mint önkéntes dolgozott egy tampai állatmenhelyen. Oda került be a kiskutya, amelyet két testvérével együtt zacskóban hagyott ott valaki egy parkban. A másik két kölyök nem élte túl, csak ez az egy, akinek Szusi lett a neve, mivel japán őskutya, siba inu fajtájú. Ilyen kis aprólék volt márciusban. Nem lesz nagy termetű kutya, de annyit azért már nőtt, hogy szépen ki tudja aludni magát az ágyáról. A héten elvégezte az általános iskolát, osztályelsőként, szép oklevelet kapott, és le is fényképezték – ha tetszik, tabló céljára – a végzősöket, kalapban. (Igen, lehet mondani, hogy az amerikaiak nem normálisak, de ez számos esetben rokonszenves vonásuk.) Szusi hamarosan megkezdi a kutya-középiskolát, service-kutya lesz belőle. Egyetem és doktori iskola már nem jön szóba, mert mentőkutyának alkatilag alkalmatlan. Illetve az ő termetével legfeljebb kisebb nyári dombokra mehetne el hegyimentőnek. A képzettség egyébként azért is fontos, mert amikor ősztől Chicagóba költöznek Annamariék, akkor ott a lakásbérlésnél pontot ér majd, hogy a kutya – akiről szintén fényképes dokumentumot és iratokat kell beadni a kiadó ingatlanra pályázásnál – jó bizonyítványokkal rendelkezik.

     Szusinak nevezték el, de Annamarink néha kis majomnak hívja. Ezt Adrian fish-mayo-nak hallotta-értette, úgyhogy ő azóta ezt mondja neki. Az az igazság, semmi meglepő nincs abban, ha a mi családunkban valakit halmajonéznek becéznek.

     Mai:

     Kikísértem kedves férjemet a vasútállomásra. (Ez a rákfenéje a közel-nyaralásnak, az úgy alakulás, hogy mégis menni kell dolgozni.) A váróterem lépcsőjére írta valaki:

     Soha nem lesz már neked olyan, mint én.

vissza a lap tetejére

31. szerda

Nincs ilyen nap.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

 

 

*