Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2015. január

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

1. csütörtök

     13 évesen kezdtem írni a papírosnaplómat, és év végén mindig összegeztem. Jó másfél évtizedig az volt a legtutibb szilveszteri programom, hogy hajnali kettő-három tájt be- vagy félrehúzódtam, és megírtam a beszámolót az elmúlt esztendőről. Gondoltam, előszedek mára valami érdekeset ezekből. Felütöttem néhány január elsejei bejegyzést, és látom, hogy egyik szomorúbb, keserűbb, kétségbeesettebb, mint a másik. Hát nem erre számítottam, amikor idézni akartam valami jópofát! De most már ha így, akkor így.

„1987. január 1. csütörtök

Lehangolt vagyok, nyomaszt, hogy már 1987, és még jobban, hogy mennyire nem biztató, milyen reménytelen startról indul az évem, és milyen elképzelhetetlen, hogy végre valami jó történjen velem. Tehát nincs túl nagy kedvem ahhoz (épp a Bubik keringőzik a tévében), hogy ecsetelgessem a tavalyi nagy semmit. 1986. Egyedül a pályám szempontjából lehetek elégedett vele, úgy sikeres volt, de amúgy végtelenül üres, kiábrándítóan reménytelen. És csak növeli a szorongásomat, hogy egyre rosszabb és nehezebb a helyzet, huszonhét éves leszek pillanatokon belül, úristen, huszonhét! Lassan már a vénlány titulus is kijárna nekem, ha nem lennék elvált családi állapotú. Nálam 8-10 évvel fiatalabbak is felnőtt, ivarérett emberek már, feltűnően őszülök, már nem lehetek fiatal anya, és alapvető dolgokat nem kaptam még meg az élettől: egy kis egyszerű, természetes szerelmi boldogságos kapcsolatot valakivel.”

     És akkor most úgy kívánok boldog, kinek milyet szeretne évet, hogy üzenem a 27(+) lányoknak: a dolgok vagy tartanak valahová, vagy csak ad hoc változnak, mindenesetre bármikor jóra fordulhat bármi vagy egyenesen minden.

vissza a lap tetejére

2. péntek

    Úgy látom, hogy a mai Magyarországon alternatív valóságok léteznek. Az egyiket hirdetik/hiszik a kormánypártiak és híveik, a másikat a többiek. Én azok közé tartozom, akik szerint nem felfelé tartunk, hanem le. Ennek egyik legsúlyosabb vonása, hogy mind több embernek romlik a helyzete. Szegényedést, elnyomorodást, beszűkülést, a lehetőségek, a perspektívák fogyását észlelem.

     Az ország vezetői átszervezték az elosztást: egy szűk felső réteg gyarapodását szolgálják a többi rovására. Ezt nem helyeslem, de lehetne pozitív hatása is. Felkelthetné a gazdagodókban a társadalmi szolidaritás, a szociális érzékenység, a segítés belső igényét. Ennek azonban nincs nyoma. Tudjuk, mit gondolnak vezetőink a nincstelenekről, az elesettekről, a munkanélküliekről. Nem tudjuk, támogatnak-e rászorulókat. (Efféle észrevételre persze rögtön jönne valami kommunikáció. Például hogy jóérzésű magyar ember nem hivalkodik a jótékonyságával. De pedig csak hivalkodjon! Demonstrálja, hogy számítanak a lentiek is, mutasson példát a jómódúaknak, legyen mintaadó!) Nem emlékszem olyan hírre, hogy a miniszterelnök karitatívkodott vagy adományozott volna. Olyanra sem, hogy közös ügyre áldozott volna a magánvagyonából. Hozzájárult-e mondjuk a neki oly fontos Puskás Akadémia költségeihez vagy a felcsúti stadion építéséhez? (Lehetséges, hogy őbenne összecsúsznak a milliók és milliárdok. Talán nincs számára éles határvonal a saját pénze és a közös közt, ezt el tudom képzelni.)

     De nem is a politikusokról akartam írni. Hanem hogy az utóbbi időben mintha változna a társadalom. A környezetemben érzékelem ezt (a Facebookot is beleértve). Lecsúszó középosztálybeliek már nem rejtegetik kilátástalan helyzetüket, hanem kikiáltják és segítséget kérnek. És az emberek segítenek is, középosztálybeliek, lecsúszók és lecsúszottak. Azok is adakozni igyekeznek, akik már maguk is szegények vagy mindjárt azok lesznek. Mintha ébredezne a társadalmi szolidaritás. Nyújtózik. Elindul. Remélem, nem fog hamar körbeérni, hogy már csak a saját farkába haraphasson.

vissza a lap tetejére

3. szombat

     Pedagógus voltam nyolc évig, és szégyellem, hogy most meg így… – mondta nekem egy szakállas ember a Tesco parkolójában, ahol pakoltam épp be az autóba a cuccot, ő meg arra várt, hogy nekiadom-e végül a bevásárlókocsit a százassal. Nem válaszoltam, csak pakoltam. Ő se mondott többet, csak állt. Éppúgy lehet igaz, amit mond, mint ahogy nem – gondoltam. – De nem hibázhatok a rosszabbik irányba. Átadtam a kocsit, hogy ő tegye be a tárolóba két méterre tőlünk. Lecsaptam a csomagtartóm fedelét, és láttam, hogy nem tudja betolni a kocsit a sorba, löködi, küszködik, és közben sírva fakad. Odaléptem, beigazítottam a kocsit a helyére, megsimítottam vagy megveregettem az ember karját (hülye mozdulat volt), és adtam neki még három kocsinyi pénzt.

    Este az Oktogonnál szálltam le a kismetróról, már onnan hallani lehetett a tüntetés aktuális szónokát, úgyhogy a hangosítással ezúttal nem volt gond. Jól beszéltek szerintem, az a három-négy szónok, akit meghallgattam*. Eleve jó gondolat volt például a két aktivista közös felszólalása. Egyikük ózdi munkásember volt, majd pesti hajléktalan, másikuk pedig a Rózsadombon felnőtt kulturális antropológus lány. És a következő férfi is fontos dolgokat fogalmazott meg arról, hogy mik a bajok és mit kellene tennünk külön-külön főleg, meg együtt. Ez egy igazán lelkiismeret- és felelősségébresztő beszéd volt, csak valahogy nem lett tőle se tettrekész, se lelkes, se aktív, se optimista az ember, hanem utána szomorúan hazaballagott az esőben.

* Korábban kedves férjem általában elkísért az ilyen helyekre, de mostanában többször is egyedül mentem tüntetni,  mert már nagylány vagyok.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

     Pénteken volt a napja, hogy nekivágtam végre a Kozma utcai temetőnek. Rendelkeztem információval a nagyanyám lakcíméről, ennek ellenére a parcella közepén elfogott a reménytelenség, ahogy bóklásztam dülöngélő, benőtt, olvashatatlan sírkövek között. Úgy kellett átvágni olykor a sorokon, akár a dzsungelen, és nem volt nálam bozótvágó kés. Mintha vihar sújtotta volna a terepet, fák dőltek le mindenfelé. A sor végén már azt hittem, hogy ez kész, és akkor felnéztem és megláttam két sorral odébb. (Még szerencse, hogy abból az irányból jöttem, amelyikből, mert a sírkő túloldala nem segített volna rajtam.) A síron is keresztbefeküdt két fatörzs, így legalább volt mire leülnöm.

     Szóval nemcsak Eszter nagymama van itt eltemetve, hanem a dédanyám is! – láttam meglepetten. Férje, Károly dédapa hollétéről nem tudok. Károly dédapát nagyjából úgy képzelem el, mint Tevjét a Hegedűs a háztetőnben, öt lánya volt ugyanis. Bár a szakállon kívül több hasonlóság talán nincs, mert Károly dédapa nem tejesember volt, hanem híres csodarabbi Hencidán. (Ez az a Hencida, ahol Horthy-szobrot avattak tavaly.) Egy Németországba szakadt rokonom szerint – aki hazajáró és a minap épp feljött hozzánk kávézni –, a családnév zsidó vonalon oly rangos és nemes, mint a magyaroknál egy gróf. Hö. Cö. (Lehetséges, hogy e rokonom csöppet elfogult, mert neki is dédapja volt a csodarabbi. E rokon nagymamája a harmadik asszony a sírban.)

     Addig készülődtem a zsidó temetőbe – hetekig, hónapokig –, hogy a verőcei kavicsot, amit vinni akartam a sírra, hát azt otthon felejtettem. De nem baj, ha kicsit jobb idő lesz, majd kimegyünk a fiúkkal, el akarják végezni ott a favágási szakmunkát.

     Bónusz fotó. Nem tudom, minek nevezzem ezt a helyszínt a temetőben. Egy biztos, nem buszmegálló.

vissza a lap tetejére

5. hétfő

     Jót mondok, ami engem illet: a héten elrepülünk pár napra Varsóba. Elsődleges célpontunk a Teatr Dramatyczny – ez az iljaprófétás/amiosztályunkos Tadeusz Słobodzianek színháza –, ahol megnézzük Az imposztort. A Máté Gábor rendezte bemutató szövegkönyve, pontosabban a példány tavaly őszi verziója tárgyát képezi a diplomamunkám Az imposztor-fejezetének. (Egészen pontosan a 4. alfejezet taglalja, 2015: Bogusławski hazatér Varsóba címmel.) Másrészt sosem voltam még Lengyelországban. Kedves férjem igen, ő fiatal korában járt oda („Krakkói vonat”), és egyébként is kifejezetten lengyelbarát (ő 1 a dva bratankiból). Egyéves moszkvai egyetemista pályafutása alatt annyit bridzselt lengyelekkel a kollégiumban, hogy máig tud lengyelül licitálni. (Ha kell.)

     A „Krakkói vonat”-ról eszembe jutott, hogy egyszer a Terápiában Cseh Tamást hallgatott Mácsai Pál (ezt kábé el is várjuk tőle), az első lemezről való számot. És ha már a Terápia megint, akkor megemlíteném még két, üdvözlendő vonását a sorozatnak. Az egyik, hogy Mácsai és Kováts Adél viszonylatában ötvenes emberek szerelmét ábrázolta, a testit is beleértve. A másik, hogy a Terápiában – a terápiában – nem volt megfigyelhető sem a bratyizós tegeződés, sem a kínos tetszikelés, sem az elkerülős első szám harmadik személy. Hanem korrekten és szabatosan tudott magázódni még a tizenegy éves fiú meg a kamaszlány is. A szereplők természetessége ebben a távolságtartó, udvarias beszédmódban (a teljes, becézetlen keresztnéven nevezéssel együtt) énnekem különösen tetszett. Talán nem egészen életszerű, de mindenképpen példaadó.

vissza a lap tetejére

6. kedd

     Idehordom, ami eszembe jut: vajon ha Eszter nagyanyám nem ment volna férjhez a szőlősgazdához, akkor én esetleg róla lennék elnevezve? (A bátyám Stuber nagyapánk után kapta a nevét.) Stuber Eszter… ízlelgetem. Különben mindig tetszett nekem az Eszter név.

     A kéthetes téli szünet alatt, elrestellkedve azon, hogy mennyire nem ápolunk baráti és rokoni kapcsolatokat, picit pótoltunk itt-ott. Mentünk például az unokahúgomékhoz, ahol Áron már kilencéves, nagyon érdekli a történelem, olvas. Előző nap levette kedves férjem a polcról szeretett gyerekkori könyvét, a Kinizsi Pált, amibe bele van dedikálva, hogy ált. isk. tanulóként kapta. Hogy akkor ő ezt elviszi Áronnak kölcsönbe. Nem félted? – kérdeztem. De – mondta –, mégis kölcsön adom, ez a szeretet.

     Tessék, itt egy definíció.

     Rába Rolandot hívtam a konyhastúdióba. Ódzkodott, nem volt kedve, mondta, hogy neki ez nem megy jól, nehezen fogalmaz, nem szeret nyilvánosan beszélgetni. Ó, akkor összepasszolunk, nekem sem megy jól, én is nehezen fogalmazok, én sem szeretek nyilvánosan beszélgetni. Próbáljuk meg mégis. Ha nem sikerül, legfeljebb nem lesz belőle rádióműsor. De lesz! Jó volt.

vissza a lap tetejére

7. szerda

     Egy álló (ülő) hétig nem voltam színházban! Ez tegnap estére tarthatatlanná vált. A Thália Színház Hétköznapi őrületekjét céloztam meg. Eleve meglepett kicsit, hogy nem stúdióban, hanem nagyszínpadon játsszák (Cziegler Balázs igazán jó találmány díszletében). A nagyszínpadi tér mindjárt meg is határozta, milyen fajta szórakoztató előadást rendez ebből Béres Attila. Nagyon bulvárszerűt. Helyenként kabarészerűt, ámbár nem ízlés és mérték híján, hanem -val, -vel (-sel, -kel). Nem, egyébként nem volna muszáj így játszani a darabot. Cseh szerző írta, benne is van alkotói értelemben a legjobb csehségből ez-az: humor, abszurditás, finomság, blődség, groteszk. Biztos, hogy ennél árnyaltabb, gazdagabb, érdekesebb produkcióra is módot adna. (Hogy mást ne mondjak: a Kamrában játszották tíz éve Gothár Péter rendezésében, és Kocsis Gergő formálta meg azt a főszerepet, amit itt Pindroch Csaba.)

     Tetszett a közönségnek. A második résszel jobban elvoltam, ott egy jelenetben, kádon ülve az apjával, Pindroch is alakított valamit. Az előadás vége pedig kifejezetten szépre sikerült. Egy ilyen eléggé egykulcsos produkció erősen megvilágítja a színészek potenciálját. Hogy például Szabó Győző mennyivel többet mutat és akar (játszani, látszani!), mint Pindroch. Vagy hogy Tamási Zoltán nagyobb térben, szélesebb sávban is működőképes ugyanavval a hanggal, tónussal és eszköztárral, mint amivel kicsiben-alternatívban szeretjük. Molnár Piroskáról, ugye, nem kell elmondanom, mennyire profi. Szombathy Gyula is imponáló volt.

     Az előadásvégi taps kapcsán történt inzultust, az abból fakadó emocionális sokkomat – így döntöttem: – nem mesélem el, tapintatból. Viszont a magam részéről ezúton köszöntöm tisztelettel és megbecsüléssel Szombathy Gyulát a 70. születésnapja alkalmából.

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

     Már engem az is nyomaszt, ha a naplóbejegyzéssel késésben vagyok a lapzártának kitűzött 10 órához képest, hát még, ha cikkekkel lógok… Pl. jövök egy írással a Színháznak, a mostani számban Fórum a beágyazott kritikáról címmel megjelent tárgykörben. Abban alighanem taglalom majd a kritika és a blog közötti fontosabb különbségeket, pl. azt az előnyt, hogy a tegnap látott Hazatérés című előadásról is éppen csak annyit írok ide, amennyit akarok, és akár a lehető legszélsőségesebben privát szemszögből.

     Említettem már, hogy a Budaörsi Latinovits Színház szimpatikus és barátságos hely. Olyan értelemben is, hogy akarják, hogy nézzem a bemutatóikat. Oda-visszaúton és helyben kedves, érdekes emberekkel jóízűt fecsegünk, ezért ilyen körülmények között kapható vagyok arra, hogy Harold Pinter-darabot nézzek, noha a szerzőt legalább annyira nem kedvelem, mint Ionescót vagy Beckettet. A Hazatérés pedig különösen ellenszenves darab számomra, ahányszor csak láttam eddig, mindig undokul untam.

     A színpadon ültünk, kényelmes és sötét tónusú stúdió-előadásként zajlik a produkció Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésében. Lukáts Andor az apa, a maga bejáratott színpadi kajánságával. Géczi Zoltán az egyik fia (olyan most a feje, mint Leonardo DiCaprióé, amikor elkezdett vastagodni), Nagy Dániel Viktor a böszme gyerek (erőteljesek a nyers hangjai), Ilyés Róbert a hazatért filozófusprofesszor. (A kalapját szerettem leginkább, meg a piros csíkot a fekete zoknija orrvarrásánál.) Mindenkinél izgalmasabbnak találtam Szalay Mariannát Ruth-ként. Ahogy egy Barbie-forma feleség arca és teste váratlan életre kel: kor lesz rajta, tapasztalat, irónia, bölcsesség, cinizmus, bosszú, ábránd és kiábrándultság.

     Köszönöm szépen, ennyit szerettem volna mondani ma.

vissza a lap tetejére

9. péntek

     A Csirkefejet 22 évvel ezelőtt mutatták be legutóbb Magyarországon. Határon kívüli színházakban műsorra tűzték azóta is, de itthon nem játsszák több mint két évtizede. (Kérdeztem Spiró Györgytől nemrég, hogy szerinte miért nem, azt felelte: valószínűleg úgy vélik a rendezők, hogy nem aktuális.) Engem mindenesetre elhajtott a kíváncsiság tegnap este Rév-Komáromba, a Forgács Péter rendezte Csirkefej nyilvános főpróbájára.

     A produkció nem pusztán derék, bátor tett a nagyszínpadon, amely megjósolhatóan nem hoz majd operettsikert. (Mentek is el nézők a szünetben, meg olyan néző is akadt a környéken, aki demonstratív nagy ásításokkal követte a végjátékot.) Nemcsak a vállalás elismerésre méltó, hanem maga az előadás is. Formailag szikár, pontos, hatásos. Görgőken mozgatható, forgatható, olykor szinte táncoló ajtókkal dolgoznak, mindegyik zöld ajtó más, passzítva a hozzá tartozó lakóhoz. Ezekből az ajtókból építkezni lehet, alakzatokat, különböző tereket hozni létre. (Gadus Erika díszlete nekem pluszban eszembe juttatta Spiró Szappanoperáját is.) Az egész ajtóflotta fölött átnyúlik egy irreális méretű, hatalmas kapunyi poroló. Nagy sötétekben kis célzott fények. Fehér inges-blúzos, sűrű szereplők. Mind jók, lehet mondani. Cs. Tóth Erzsébet perfekt Vénasszonya a végén mint egy bomlott agyú, nyugdíjas Ophelia. A színrevitel úgy vette ki a tragédiát a nyolcvanas évekből – nem hangzik el „elvtársnő”, „tanács” –, hogy nem kifejezetten a mába teszi, hanem az idő fölé, az örökbe. Balladisztikus hatású az egész, és a végére – egy Leonard Cohen-számot magyarul éneklő gyerekkórus magaslati felléptével – szinte rekviemmé erősödik és katartálódik.

     Ilyen a kritikus szerencséje. Fogja magát, rászánja idejét, pénzét, energiáját, és aztán örül, hogy de jól tette!

vissza a lap tetejére

10. szombat

    Brumi mackó mindig úgy utazik, hogy a hálózsákjában megy a csomagba, de a fejét ki szokta dugni a hátizsákból vagy sporttáskából. Ez azonban nem elég medvebarát megoldás – nyakazással fenyeget –, így hát Brumi-táskáról ábrándoztunk tegnap is a repülőtéren. Egyedi példányra gondolunk, annyira egyedi, hogy egy sincs belőle. Brucci márkájú, a fedele átlátszó (napfénytető), feküdni lehet benne, és van rajta négy kis lyuk, hogy Brumi a lábait kidughassa, ne fülledjen be. Hasitasi és retikül változat fejlesztése is várható.

    Vannak az embernek előítéletei, például felmerül olyan aggodalom, hogy pályaudvar szomszédsága biztonságos, jó környék-e. Nos, Varsó ezt az előítéletet nem táplálja. Kilépve a központi pályaudvarról – ahová vasúttal érkeztünk a reptérről, rázósnak mondható repülőút után, talán nem vette meg a Wizzair a megyematricát, és alacsonyabb rendű úton jöttünk –, az esti fényekben Szöulra emlékeztetett, amit láttam. (Jó, lehet, hogy nappal majd nem annyira.)

   Brumi elfoglalta a hotelszobát, kedves férjem pedig haladéktalanul lement szemrevételezni a fitnesztermet. (Latolgattuk, hogy magunkkal hozzuk-e a szobabiciklijét, de aztán nem.) A sztálini időszakban épült moszkvai magasházakra emlékeztető kultúrpalota (Tudomány és Kultúra Háza) és közöttünk egy tetszetős (nem bunker jellegű) plázaépület áll csak. Annak egyik önkiszolgálójában vacsoráltam citromos lazaclevest.

    Egyelőre.

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

     Bogusławski a Nagyszínház előtt. Szerintem arcra inkább Sinkovits vagy Garas, mint Major, de ez most már igazán mindegy.

     Kicsit mindig kellemetlen nekem Az imposztort nézni, a Chodźko kritikus miatt, aki a darab egyik szereplője. Nagy utálattal ábrázolta már Spiró György is, némelyik előadás rá is tesz erre, lapáttal. Jó, hát érthető, mert nemcsak kritikus, hanem besúgó is. De az ügyelő is besúgó, őt mégis lehet szeretni, ebben a varsói produkcióban különösen, mert igen jól játssza egy kifejező mozgású, Spiróhoz enyhén hasonlító színész. Nyilván azért van az engedékenység, mert az ügyelő mégis kolléga. Nekem meg sajnos Chodźko a kolléga (nem is szegről-végről), aki itt kinőtt mellényt hord, Mr. Bean-i bénasággal mászik ki a páholyból, és tuti fel fogja jelenteni a kulisszák mögött sutyiban cigiző Skibińskit is.

     Csöppet talán leragadtam a privát szakmai szférámnál. A lehető legrövidebben azt mondhatom, hogy jól sikerült a bemutató. Hogy a lengyeleknek (pláne a premierközönségnek [ültek emberek a nézőtéren, akiket a fotósok közelről, durván arcba fényképeztek]) – milyen, azt azért nehéz elképzelnem, mert az ő történelmükről, az ő hősükről, az ő színházuk atyjáról van szó. Cserében meg ők nem tudhatják elképzelni, hogy mi (én) hogyan nézzük, mert nekünk meg a mi Az imposztorunk ez. Elég jól fogadták szerintem, értve ez alatt az itt-ott (hol) nevetgélésüket, és a tapsot, amelynél előbb felment meghajolni a vendég-alkotócsapat, Máté Gábor és társai, majd később külön a szerző is, nem tudom, talán nem ismerik egymást.

     Katonásnak is mondhatnám az előadást, amennyiben számos jó színész látható benne, amint szépen és élvezetesen hozzák a szerepüket, a helyzeteiket. Bogusławskit Witold Dębicki játssza, a külseje köszönőviszonyban sincs a plakáton látható képpel. Nem rozzant és nem élemedett korú, a félkopaszságával és a szemüvegével inkább csak öreges. Az első jelenetében kicsit mátégáboros – a sálja meg a lezser ülése –, aztán viszont meglátjuk, hogy klasszikus utazóköpenye, -táskája is van, selyemmellény, archaikus nyakkendő. Egyszóval korabeli figura lesz, egy letűnt kor figurája a más században elhelyezhető társulat mellett. Határozott, meggyőző alak a címszereplő, a legjobban a hegyes járását szerettem. Az egész előadáson végighúzódik egy szép – minek is nevezzem – erőátvitel. Jön egy erős pasas, övé a tér, a figyelem, de tud háttérbe húzódni, és valami átszáll belőle a kiteljesedésnek induló társulatba. Ebben Vilna, Varsó, Katona – minden benne van valahol.

     Ó, túlírtam a mai helyet, bármikor jöhet egy szerkesztő, hogy meghúzza.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

     Fazonját és alaprajzát tekintve a szovjet forma kultúrpalota épp olyan, mint a Lomonoszov egyetem főépülete, csak kisebb. Egyik szárnyában székel a színház. Fogtam magam, mentem és vettem egy jegyet Az imposztor tegnapi, második előadására. Egyrészt kíváncsi voltam, milyen a nem-premierközönség. Másrészt közelebbről akartam látni a színészeket. Harmadszor: másodszor az ember mindig meglát és/vagy megfejt apró részleteket. És ha már, akkor arra jutottam, hogy megírom az előadást valamely szakmai lapnak, amelyik fogadókész. (A Színház lesz az.) Ebből következően többet itt nem mesélek erről.

     Elmentünk a lengyel zsidóság történetének múzeumába. 2013-ban épült-nyitott. Modern, interaktív eszközökkel mutatja be a lengyelországi zsidóságot a megjelenésétől napjainkig. Szép, gazdag és érdekes. Nem is lehet az egészet egyben befogadni, a látogató vagy konkrétan korszakra legyen kíváncsi, vagy csak tegye ki magát a hangulatoknak és a legerősebb hatásoknak. Virtuális zsidó utcán sétálni. Imitált villamoskocsi ablakából korabeli életképek filmfelvételét nézni. Beülni a padba a vetített zsidó iskolában. Például. De az is egy lehetőség, kelekótyán belepróbálni ebbe-abba, mint én. Terveztem héber feliratú antik jókívánságérmét. Kitöltöttem kóserségre vonatkozó kvízt. (Egyetlen választ sem találtam el, de volt a végén congratulation, el ne menjen a kedvem.)

     Az volt a benyomásunk, hogy itt – mint egy rendes múzeumban – dokumentálnak, sokoldalúan megismertetnek, a tényekhez ragaszkodva. Nem értékelnek vagy propagálnak. Adott esetben minősítenek maguk a tények. Például hogy Jedwabne – az ottani helyi zsidómészárlás dokumentumai – ha csak egy szobával is, de megelőzi a Wannsee-konferenciát az endlösungról.

     Most már utazás van, amikor írok. Hogy az ember a Chopin repülőtérről száll fel és a Liszt Ferenc repülőtérre száll le, ez sokkal szebbnek mutatja a világot, mint amilyen valójában.

vissza a lap tetejére

13. kedd

     Ha az ember eltölt egy-két napot külföldön, idegen városban, az megismerésre persze nem elég. De mégiscsak szerez valamilyen tapasztalatot a helyről. Minekünk az volt a benyomásunk Varsóról, hogy az a város működik. Hogy nagyjából úgy vannak-mennek a dolgok, amiképpen azt az ember józan ésszel elvárná és logikusan feltételezné. Például a metrónál, a buszmegállóban automatából vettünk jegyet. Amikor azonban a múzeumból jövet villamosra szállni készültünk, ott nem láttunk egyetlen gépet sem a megállóban. Hát akkor biztos magán a villamoson lesz automata. És volt. Vagy: beleakad az ember egy nagyobb élelmiszerboltba este 21.57 hákor, három perccel a záróra előtt. De nincs elkerítve a bejárat, és nagy darab biztonsági ember sem áll ott, hogy megakadályozza a behatolást. Hanem bemegyünk, kijövünk 22.05 hákor, és még azt a 2-3 embert is ki fogják szolgálni, akit magunk mögött hagyunk, épp csak udvariasan odaszólnak nekik, hogy ideje befejezniük a vásárlást. Vagy: látom vasárnap este 8 után, hogy a szomszédos plázában még mindig mozgás van. Ha ennyi ember van itt, akkor biztosan nyitva tart még az önkiszolgáló kajáldánk is – mondom. És valóban. (Tormaleves, az lett abból akkor.) A szálloda szolgáltatása kifogástalan, a vonat pontos, a pályaudvar rendezett és áttekinthető, nincs bazárváros az aluljárójában. Így. Rövid távon nem volt hibapontjuk a lengyeleknek.

     Amikor mentem vasárnap színházjegyet venni, a lépcső tetején, a színház bejárata előtti padon két hajléktalan szöszmötölt. El tudom képzelni, hogy olykor behívják őket és megnéznek egy-egy előadást.

vissza a lap tetejére

14. szerda

     A színiegyetemen jártam tegnap (ott is mi lesz, területfoglalás, mi?, Kaposvár túl messze van, és egyébként is minek az ilyenből kettő, egy kézben szeretjük tudni a dolgokat, mármint maguk az egy kezek), a harmadéves bábosok jóhírű Homokember-előadását néztem. Meczner János és Tengely Gábor osztálya Szász János rendezésében. Látom én, hogy fontos, komoly, jó munka volt ez, amibe sok energiát, munkát és magukbólt raktak a fiatalok, csak nem nagyon ragadott magával. Nyomasztó a történet – emlékszem, gyerekkoromban a Coppeliát is nyomasztónak találtam, amely voltaképp ugyanebből a Hoffmann-elbeszélésből készült –, meleg és levegőtlen az Ódry Padlása. Szívesen néztem őket, szép, dolgos növendékek – a sudár, Sandra Bullockra emlékeztető lányt, Valentyik Annát már ismerem is –, mindazonáltal felmerült bennem a gondolat, hogy talán mégiscsak igazam volt, amikor korábban nem néztem a főiskolásokat negyedéves korukig. Akkor már talán többet látok belőlük vagy több jut eszembe róluk.

     Mai:

     „Moliere, Önnek orvosa van, miféle ember az? – kérdé ebéd közben a király. – Sire, válaszolt ez, mi el-elbeszélgetünk, ő gyógyszereket rendel számomra, én nem veszem be, és meggyógyúlok.” (Kazinczy Gábor 1863-as Tartuffe-fordításának függeléke.)

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

     Éljen a színművészeti egyetem!

     Olvastam, hogy Eperjes Károly Chicagót fog rendezni Veszprémben. Nocsak – gondoltam. - Kíváncsi leszek rá. De elsodort az ősz a tervtől, lemaradtam az október elejei bemutatóról. Hanem a múlt héten az NKA honlapján a támogatásokat bogarászva láttam, hogy a miniszter novemberben megítélt 10 millió forintot „a Chicago című musical megvalósítására és előadására”. Akkor ebből talán rákentek még egy réteg aranyat a már egy hónapja futó előadás díszletére – latolgattam. Csak megnézem már. Szerveztem a sofőrségem alá szakmai különítményt. A létszám ugyan a felére csökkent tegnapra, de nekivágtunk. Teltháznyi 10-18 éves diákkal együtt megnéztük a délutáni előadást. Tulajdonképpen azt vártuk, hogy a rendező a darab végén majd kikergeti Thália templomából az amerikai média- és showbizniszt.

     Kezdetként első világháborús frontfelvételeket vetítettek a függönyre, ekkor azt hittem, hogy ez még a reklám, egy másik előadásé. Aztán felment a függöny, mögötte festett színházi-revüszínházi díszlet, hatalmas papírmasé hangszerek. Megszólalt az All that jazz angolul, beindult a számok egymásutánja. Úgy tűnt, a produkció inkább koreografálva van, mint rendezve. Belehúztak a főszereplők, Velma: Trokán Anna és Roxie: Szűcs Krisztina. Jól énekeltek, Anna remekül táncolt, volt bennük kraft. (Csak azt nem értem, miért nem fordítva. A lényeg, hogy mindig jön friss hús. Roxie-t kellene a fiatalabb, feltörekvő színésznőnek játszania.) Ment korrekt módon, nem látszott, mivégre. Morton mama és Velma duettjénél úgy éreztem, itt a lényeg. Két nő arról panaszkodik dalban, hogy nincs már jóérzés, erkölcs, illem, hölgy és úr, nincsenek erények. A börtönben éneklik ezt, egyikük korrupt smasszer, másikuk kétszeres gyilkos előzetesben. Azért ez deskriptív… gondoltam. De lehet, hogy Kováts Gergely Csanád koreográfustól származik a ráerősítés. A keret nyilván Eperjes Károlyé. A keret. Az elején a háborús film. Amíg mi itt Európában… addig ők ott Amerikában…? A végén is film: a World Trade Center megtámadása és összeomlása. Így járnak, akik…? Utána himnikus kórus.

     Erre varrjak gombot. Szép gombot nem tudok varrni rá.

vissza a lap tetejére

16. péntek

     Nem voltam színházban tegnap, és dolgoznom kell, nem haladok megfelelő ütemben a megírandó cikkekkel. Úgyhogy vegyük úgy, hogy ma csak betelefonálok ide és üzenem, hogy majd holnap jövök.

     Mai: 

     Lehetne rosszabb, de akkor már nagyon rossz lenne. (Ezt Hajdu Szabolcs Délibáb című filmjében mondta az egyik szereplő.)

vissza a lap tetejére

17. szombat

     Örömmel elvállaltam Fidelio-kritikának az Örkény Tartuffe-jét. Csak utóbb vettem észre, hogy az szerepel a címlapon: Parti Nagy Lajos szabad fordításában. Ez picikét csökkentette az örömömet, mert láttam már a darabot Parti Nagy Lajos fordításában, és akkor is túlságosan elpartinagyítottnak találtam tőle Moličre-t. Milyen lehet, amikor még szabadon is fordít? – gondoltam némi aggodalommal. De hogy mi a különbség, azt így egy hallásra én nem tudnám megmondani, talán csak az a Tartuffe-különítmény, amely bejött a nézőtéren a sorunkba: Stohl András, Hevér Gábor, László Zsolt, mert ők játszották azt a fordítást a Nemzetiben. Szégyenszemre sokkal kevésbé tudok nevetni a színházban Parti Nagy poénjain, mint a többi nézők. (Egy premier, ahol sok a színészkolléga, az amúgy is mindig nevetgélős.)

     Délutánra felütötte a fejét valami nyavalya: bágyadtság, szédülés, torokfájás, és a lázam is váratlanul magasra szökött. Elmentünk azért a színházba. Nem nagyon élveztem az előadást. Lehetséges, hogy akkor sem élveztem volna, ha akármilyen jó, de nem volt akármilyen jó szerintem. A végére van kihegyezve, ám azt nem kívánom elszpojlerezni a bemutató másnapján. Arra gondoltam közben, hogy szeretnék látni Bagossy Lászlótól valami bonyolultabb, árnyaltabb elpepecselést egy színdarabbal. De ezt a kívánságomat itt most nem tudnám megmagyarázni vagy részletesebben kifejteni. Akik tetszettek: Znamenák István mint Orgon, Pálya Pompónia mint Elmira és Pogány Judit Pernelle-néje mint nagyon vidéki nagyon asszonyság.

     Most ágyban vagyok, ráz a hideg, laposakat pislogok és latolgatom a ma esti színházat.

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

     Mivel az éjszakai alvás rosszul ment, már hajnali öttől éber gyógyulási tevékenységet folytattam az ágyban (SZJ 1122). Délután hatig, az 11 óra, hosszú műszak. Most már akkor elmehetek színházba, gondoltam. (Mára ugyanez a taktikám.) Nem akartam lemondani a jegyemet a Centrál színházi Edith és Marlenére, amit régóta készültem megnézni, egyszer már lemondtam, akkor került ez a szombati dátum. Aztán a pénztárban nem is tudtak a jegyemről. Bejutottam mégis, telt ház volt, de kaptam hátulra egy széket, nagyon jó kis zugnak találtam, ideálisan szomszédmentesnek.

     Tehát Edith és Marlene Mészáros Márta rendezésében, Botos Évával és Nagy-Kálózy Eszterrel a címszerepekben. Több fiút is használtak az előadáshoz, ez ritkaság, mert általában egy színészt szoktak megkínálni a lehetőséggel: úgy asszisztáljon a két nőnek, hogy legalább fregolizhat. (Theónak, az amatőr énekes fodrászfiúnak ziccer is jut, egy kettős Edith-tel, az itt is nagyon bájos volt Nagy Dániel Viktorral.) Színészetből teljesítenek főleg, úgy érzem, pláne Eszter, mert Botos Éva jól énekel, de a hangja nem különleges szerintem. Viszont jó színésznő. Akkor találtam a legerősebbnek a figuráját, amikor ült a széken félsötétben és nézte a másik nőt, ahogy énekel. Hajszálpontosan Edith Piafból nézte Marlene Dietrichet. Azon viszont nevettem, hogy ha beleszólása lett volna a darabba, az előadásba, Piaf biztosan nem tűrte volna, hogy Dietrich-számmal fejeződjön be, ne az övével. (Bárha volt is a produkció elején egy flashback keret, ami a végén meg nem.)

     Meleg siker volt, kettővel többször tapsolták ki a nézők a színészeket, mint várták.

vissza a lap tetejére

19. hétfő

     Az unokahúgom elvitte tegnap a kisfiát a Madách Színházba a Vuk előadására. Leültek, Áron körülnézett, majd megkérdezte: A Vuk Egyiptomban játszódik? Dehogy – mondta a mamája. – Miért gondolod? Mert ott azon az oszlopon a színpadon hieroglifák vannak – felelte Áron. Az unokahúgom nem látta a hieroglifákat, de Áron igen, én meg látom, hogy a Madách Színház négy József és a színes, szélesvásznú álomkabát-előadást nyomott le szombat-vasárnap, köztük egy Vukot. Hát lehet, hogy nincs az a pénz, amiért a díszletezők kiviszik az oszlopot arra a kis időre.

     Mi is voltunk színházban, a Herzlet láttuk a Spinozában, mivel a darab felkeltette kedves férjem történelmi érdeklődését. Annyit tudtam Herzl Tivadarról, hogy ő találta ki a zsidó államot, és nagyjából ennyit mond el a darab is, ennek az ötletnek a történetét. Ann Sibelberg és Forgách András munkája, Czeizel Gábor rendezésében: kávéházi dialógusok zajlanak Makranczi Zalán és Gyabronka József között. Hajdú László a pincér, aki két jelenet között énekel néha, hogy ne legyen olyan unalmas a dolog. Kedves férjemet nagyon megragadta Makranczi Zalán Herzl-alakítása, miszerint pont ilyennek képzelte ezt az embert, hogy belülről majd’ szétfeszíti a tettrekészség, csupa tehetséges forrongás, miközben mégsem izgága. Én ugyan éppenséggel nem éreztem ezt a belső hevet Makranczi Zalánban, inkább a színészi technikát, de hiszek neki. (Kedves férjemnek.) És jó ellenpontnak bizonyult Gyabronka figurája, a humora – amivel főként zsidóviccek formájában látták el az alkotók –, a derűs bölcsessége és odaadása.

     Amióta a Vígszínház Házi színpadán lecserélték a székeket, azóta fölényesen vezet a Spinoza a Pest legborzalmasabb, legkényelmetlenebb színházi nézőtere versenyben.

vissza a lap tetejére

20. kedd

     Felhívott az egyetem tanulmányi osztályáról a felelősöm tegnap: ma van az utolsó napja annak, hogy bevigyek/aláírjak a csütörtöki záróvizsga előtt kötelezően leadandó prapírokat. Egyáltalán nem tudtam erről persze, nem mondta vagy írta senki, én meg nem olvasgattam a kari honlapot. Szaladtam hát könyvtárakba, igazolásokat beszerezni, fénymásolni. (Itt a fennakadás most, hogy a nyelvvizsga értékű orosz diplomám egy ismeretlen nő nevére szól, és nekem egyetlen hivatalos dokumentumom sincs arról, hogy az én vagyok, illetve voltam. Legfeljebb a válási határozatot tudom felmutatni, amelyen szerepel hasonnevű férj, de abban – érthetetlen módon egyébként – a lánykori nevemen említenek engem, nem az akkori asszonyin.)

     Mindent leadtam, s ezenközben (eléggé véletlenül ugyan, mert ezt sem tudtam, hogy így megy) hozzájutottam a szakdolgozatom bírálójának véleményéhez. Nos, az első három mondatnyi dicséret után hosszú, alapos és éles bírálatban részesíti a munkámat. A stiláris/műfaji kérdéstől kezdve – miszerint „kibővített, rengeteg adattal feldúsított színikritikára emlékeztet” (halványan érzékelni vélem az opponensem soraiból, hogy nem nagyon kedveli vagy becsüli ezt a műfajt) – az ebből eredő tartalmi következményekig. Meg kell mondanom, tök igaza van, átgondoltan érvel, és helytálló mindaz a kritika, amit megfogalmaz. Én legalábbis az első szótól az utolsóig egyetértek vele. (Az utolsó szó az, hogy „Ajánlott jegy: 5 /jeles/”.)

vissza a lap tetejére

21. szerda

     Koncerten voltunk a Zeneakadémián, mert nem jártunk ott, amióta felújították. Nemcsak szép, hanem kényelmesebb is lett: ritkítottak a sorokon a földszinten. Vittük Mátét is, mert ő sosem járt még ilyesmin, és mondta, hogy szokta szeretni, amikor a filmek alatt szimfonikus zene megy. Tetszett neki a dolog, például a pizzicato. Mondta, ezt a hangot ismeri, de sosem tudta, hogy így csinálják a vonósok, az ujjukkal. Én meg arra jöttem rá, azért kell szép teremben zenét hallgatni, mert ha az ember nem látja a zenészeket, vagy nincs annyi látnivaló rajtuk, mint mondjuk a színészeken, akkor szemügyre veszegetheti a helyiség látványosságait. (Plusz még a kórus helyén ülő nézőket.)

     Úgy kezdődött, hogy a felkonferáló ember megköszönte a szponzornak az eseményt, majd elmondta nekünk, hogyan köhögjünk és hogyan ne bontsunk cukorkát. Azután jött az Anima Musicae Kamarazenekar, majd Balázs János érkezett a hatalmas, fekete, áramvonalas Yamaha zongorához, és belevágtak. Két Bach-zongoraverseny, majd a szünet után egy Chopin-zongoraverseny szerepelt műsoron. (Az szép – mondaná apukám.) Végül ráadásnak még egy Chopin-keringő. Egy legfeljebb 4-5 éves szőke kisfiú ült előttem a mamája ölében, láthatóan nem újonc, és a keze néha úgy járt, mintha a konkrét zenét is ismerné. Anyukája egyfolytában a haját simogatta, túrta, babrálta, ebbe én is szívesen beszálltam volna különben.

     Mai:

     Fodor Ákos: KÉT HANGLENYOMAT

     BACH
     Minden rendben van.

     MOZART
     Minden rendbejön.

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

     Gabi, aki műsorvezetőtársam az Ahol hely vanban, vitt már engem Vodku fiai Cseh Tamás-koncertre a Hunnia bisztróba. Az vendéglátóhelyes, szolid buli volt, ahol zömmel fiatal közönségnek játszott a három zenész, Bata István, Szabó Árpád és Takács Szabolcs. (Bata István a kulcsfigura közülük, ő az, aki tud csetamásul énekelni.) A tegnapi koncertjük más szabás és más tészta volt a MOM Kulturális Központban. Ide Budára, húzósnak mondható jegyárak mellett, inkább idősebb emberek jöttek el. Felteszem, eredeti Cseh Tamás-rajongók, akik esetleg most ismerkedtek avval, hogy mások énekelnek Cseh Tamást, sőt egyikük-másikuk máshogy. Megtöltötték a nézők a 600 fős színháztermet. (A közepe közepén Géza és Éva.)

     Tudósítok. Az est első részét az igyekezet jellemezte. Vodkuék úgy érezhették, be kell tölteniük széltében is a színpadot: folyton csatlakoztak hozzájuk újabb zenészek. Szerintem túl sok hangszert vettek igénybe a számokhoz. (Jó, hát lehet, hogy én rigorózusan kisigényű vagyok ebben. Emlékszem, amikor először meghallottam lemezről a Tíz év múlvát, majdnem kitörőrohamot kaptam. Annyira idegennek találtam a telehangszerelt változatot az egy szál gitároshoz képest.) A közönség udvarias, enyhén tartózkodó figyelemmel követte és tapsolta a műsort. A második rész győzedelmesebben hatott. Ekkor a fiúk már „mertek” olykor csak hármasban szerepelni, valamint többen igen jól sikerült interpretációval álltak elő a baráti vendégszínészek, Hámori Gabi, Tompos Kátya, Jordán Adél, Keresztes Tamás, Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter közül. Az est kimagasló csúcspontjának találtam, amikor Tompos Kátya az Ócska cipőt énekelte. A második részben a mellettem ülő fehér hajú, sötét öltönyös ember már a szájába dugta két ujját és füttyögött némelyik szám végén.

     Nos, akik a programot kitalálták, megszervezték, végrehajtották, valamint akik elmentek, megnézték, meghallgatták – nem fogtak mellé.

vissza a lap tetejére   

23. péntek

     Eredetileg 9 hára volt meghirdetve a záróvizsga, aztán áttették 10-re, és végül ľ 1 volt, mire én utolsóként bejutottam. Várakozás közben növesztettem egy pattanást az orrom mellé, hogy fiatalabbnak látsszam. Valamint felkészítettem a védésre egy rokonszenves, élénk kolléganőt, akit a bírálója 6-8 semmitmondó, fanyalgó sorban intézett el, és hármasra tartott.

     A bizottság egyetlen irodalomos tagja az a tanársegéd volt, aki a diplomamunkámat bírálta, hát ennek nem örültem. A többi tag nem szólt semmit, evvel a fiatalemberrel beszélgettünk a munkámról 15-20 percet. Úgy tűnt, hogy nem arra kíváncsi, mit tudok a szakdolgozatom témájában (sokat), hanem hogy mit nem. Ezt kicsit fájlalom. Végül kiküldtek, majd pár perc után visszahívtak és az elnök tudatta, hogy ötöst kaptam. Az ötös három érdemjegyből állt össze – ismertette –, két ötösből és egy négyesből, és ezt mind itt szereztem az imént. Nem nagyon tudtam értelmezni ezt, de arra jutottam, hogy talán osztályzatkészlete volt a bizottságnak, amiből egy négyes a nyakukon maradt, és én kaptam meg, mert utánam már nem jött senki.

     Az Örkény Színház kedves jóvoltából avval ünnepeltük a magyar nyelv és irodalom szakos bölcsész végzettségemet, hogy este megnéztük a magyar irodalom számos versét felvonultató Anyám tyúkját, amit én már láttam ugyan egyszer, de kedves férjem még nem. A célnak pont megfelelő este volt. (Kicsit alighanem rövidítették.) Az első részben Epres Attila, a másodikban Csuja Imre volt a fénylő csillagom. Nagyon szerettem a fiatalok – Ficza István, Vajda Milán, Takács Nóra Dia – játékosságát is. Für Anikó Altatójánál nem bírta tovább a közönség; beletapsolt a végén. És milyen érdekes, mennyire kibukik ebből a gyűjteményből Petőfi költészetének bája! Felül kell vizsgálom Petőfit, akit sose értékeltem különösebben. (Már abból gyanút foghattam volna pedig, hogy ő Margócsy tanár úr istene.)

vissza a lap tetejére

24. szombat

     Bár a múlt hétvégi nem jól levést és lázat könyvelésileg lezártam a hét elején, de nem vagyok teljesen egészséges még, ezért nem csináltam rádióműsort. Színészt nem hívok el vírustanyára, nem szívesen fertőzném meg, előadás el ne maradjon. A Spirituszt meg jegelem épp, mivel a tavalyi pénz még december elején elfogyott, és egyelőre semmi nyomát nem látom az NKA oldalán annak, hogy a folyóirat-kuratórium milyen támogatásokat ítélt meg 2015-re, a Spirinek egyáltalán-e és mennyit. Hét darab megjelent és kifizetetlen cikk gyűlt eddig össze, továbbiakat nem rendelek hozomra, amíg azt sem tudom, lesz-e hozom.

     A József Attila Színházban vendégszerepeltek a gyergyóiak tegnap, Az arab éjszakát hozta a Figura Stúdió Színház, Albu István rendezésében. (Úristen, negyedszer, vagy ötödször látom ezt a Schimmelpfennig-darabot?!) Kifejezetten látványos formában játsszák, Bocskai Gyopár díszletében-jelmezében: öt nagy, üveg (műanyag) hengerben az öt szereplő. (A liszt-, cukor-, gríz-, stb-tartóim ilyenek a konyhában, csak kicsit kisebbek.) Az arab éjszaka egyébként is igen nehéz feladat a színészeknek – frontális monológok egymásra vágva –, felteszem, fokozza a nehézséget, hogy itt a színészek még fizikailag is el vannak zárva egymástól, külön terekbe. Helyenként, egy-egy szakaszon, ahol pontos és jó ritmusú volt a játék, felszárnyalt az előadás, máshol viszont nem bizonyult kellően koncentráltnak, nemritkán egymásra beszéltek a színészek. A fiúk többségében nem éreztem elég kifejező- és láttatóerőt a szerephez, a lányokkal elégedettebb voltam. Máthé Annamáriáról eleve tudom, hogy színes és erőteljes színésznő, Gulácsi Zsuzsanna álomittas arca pedig különösen tetszett.

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

     Beszámolok a gyermekmunkáról. Máténk tehát a GE-nél dolgozik pár hete, még betanulós. Egy kis csoport tagjaként gáz- és gőzturbina-alkatrészek megrendelésével és szállításával foglalkozik az USA-n belül. (Jövő héten már belefognak a nemzetközi bizniszbe is, az bonyolultabb a vám-előírások és a szállítmányozás miatt.) Természetesen a számítógép előtt ülve intézik mindezt, virtuálisan csomagolnak is, amikor útnak kell indítani az árut mondjuk az atlantai raktárból… mittudomén… San Diegóba.

     Annamarink a zöldkártya kézhez vétele után csodálatos gyorsasággal kapott állást Floridában. Egy frissen felfutott marketingcéghez vették föl, mégpedig a bemutatkozó fellépése után azonnal előléptetve, vagyis magasabb pozícióba, mint amire jelentkezett. Kérdeztem, mi a dolga pontosan, azt válaszolta, hogy training specialist lesz, curriculumot fejleszt, tananyagot készít, tréningezi a frissen felvett call center dolgozókat, coachingolja a sales, representative agenteket, és módszertani tréningez más trénereket.

     Na köszönöm szépen.

     Mai:

     Egy kedves rokon gondolt rám: kaptam egy kis köteg réges-régi Film Színház Muzsikát. Ascher Oszkárt, a Déryné Színház igazgatóját interjúvolják az 1960. február 19-i számban (mintegy a születésem alkalmából).

     – Nem könnyű ezt a színházat vezetni ugye?

     De érdemes. Nemrég a Rómeó és Júliát játszottuk Zalaszentgróton, nyáron, aratási időben. Este, úgy fél tíz felé az úton sétáltam, és azt láttam, hogy minden kútnál ott mosakodnak ezek az elfáradt emberek. És magukra öltik a fekete ünneplőt, mert így akarnak eljönni annak az írónak a drámájára, akinek talán még a nevét sem hallották.

vissza a lap tetejére

26. hétfő

     Az Isten ostora-előadás a nagyszínpadon játszódik a Nemzetiben, vagyis a nagyszínpadra felépített kábé 250 fős nézőtér előtt-között. (Nem voltunk annyian nézők tegnap.) A színpadon mindenki ott van és csinál valamit. Eleinte azt hittem, olyan lesz ez, mint a szintén Vidnyánszky Attila által rendezett Mesés férfiak szárnyakkal, aminél ugyancsak nem feltétlenül lehetett érteni, hogy kiket látunk és mi történik, de az az előadás lenyűgözött az atmoszférikus erejével. Hát ez nem, pedig itt dolby surround stereo hatással száguldoztak láthatatlan hun lovascsapatok. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a nagyszínpadon ülve sem lehet érteni, mit mondanak a színészek, ha éppen háttal vannak. Akadt egyébként pillanat, amikor olyan volt, mintha A dzsungel könyve musicalt adnák.

     A darabot – amely Bánffy Miklós A nagyúr című műve nyomán készült – nem mesélem el, de Attila hun fejedelemről szól. (Vagy József Attila magyar költőről? Hiszen vele kezdődött.) A végefelé, annál a hollywoodias hatást keltő ágyjelenetnél, amikor Attila megerőszakolta Mikolt gót hercegkisasszonyt, majd ettől a lány beleszeretett, ott már erősen próbára téve találtam a türelmemet és a tűrőképességemet. A színészek becsülettel húzzák az igát. Trokán Anna, Mátray László, Bánsági Ildikó, Olt Tamás, Horváth Lajos Ottó, Bakos Kiss Gábor, Reviczky Gábor. Trokán Anna színészi erőfeszítését Mikolt szerepében határozottan méltányolom.

     Összességében véve énszerintem ez a produkció szemfényvesztés. Nem mondom, hogy olcsó szemfényvesztés, mert bizonyára drága. (Csak az elvérző gránátalma több ezer forint lehet.)

vissza a lap tetejére

27. kedd

     Egy éve tört el a kezem. Akkor még nem tudtam, hogy soha többé nem lesz olyan, mint volt. Nem az eltört tenyeremmel van gondom azóta, hanem az ujjaimmal, amelyek gipszben voltak hét hétig – merevek, fájósak, kevéssé terhelhetők –, ezért élek a gyanúperrel, hogy inkább a gyógymód áldozata vagyok, mint a baleseté.

     Tegnap eltévedtem. Eredetileg egy Felhőfi Kiss László rendezte produkcióra készültem volna, de véletlenül egy másikra mentem el, amiben játszik. Így kerültem az Átriumba a Koma Nemzeti vegyesbolt című előadására. Nem panasz- vagy szemrehányásképpen mondom ezt, viszonylag jól elvoltam vele. De tekintetbe nem véve (vagy: nem is tudva), hogy itt egy amerikai kultfilm magyar változatáról van szó, meg kell állapítanom, ebben nem volt elég. Vagy a történetet kellett volna rendesebben megírni, vagy a színészeknek jobban játszani. Egyedül Domokos Zsoltot láttam olyan színésznek, akit egy ilyen komótos történetben órákra ki lehet csapni a színpadra, és nem unom el. Voltak rajta kívül csinos lányok, érdekes figurák, jópofa karakterek – csoszogtak –, de nem töltötték ki a kitöltendőket.

     Az ellen pedig kategorikusan tiltakozom, hogy egy részben játszott előadás két és negyed órán át tartson. Problémának találom, hogy a színházi produkciókat férfiak készítik (ezt például Dömötör Tamás), a nézők zöme viszont nő, márpedig a nőknek gyakrabban kell pisilniük. (Hát még az olyanoknak, akik, velem ellentétben, egy-két gyűszűnyinél több folyadékot fogyasztanak.) Mit szólnának a férfirendezők, ha a nőnézők másfél-két óra után felállnának és kimennének vécére? Ugye. Jut eszembe, a Vodku fiai koncerten az előttünk lévő sor közepén ült egy nagyhasú férfi, aki kezdésre mindig utolsóként érkezett, az első részben pedig kétszer kijött és visszament a műsor alatt, sans gęne felállítva a fél sort. Ehhez azért kell egy s más. Bátorság. Pofa. Több pofa sör.

vissza a lap tetejére

28. szerda

     Amikor Kurázsi mama van napirenden, akkor el szoktam mondani, hogy láttam belőle egy (nekem) emlékezetesen jót, húsz éve Párizsban a Chaillot-ban, Jerome Savary rendezésében, Katharina Thalbach Kurázsijával és a lányával Kattrin szerepében. Most a Katona tűzte műsorra a darabot Zsámbéki Gábor színrevitelében. Amikor Zsámbéki-rendezésre megyek a Katonába, biztonságban érzem magam. Talán túlságosan is. Tudom, hogy színvonalas előadást fogok látni. A rendezés hűvös, józan, okos lesz. Zsámbéki borúlátóan int majd figyelmeztetőleg a társadalomnak. Mindehhez most a Kurázsi mama esetében a forma brechtiesen egyszerű: fekete fóliák és a színpadmélyi falon vetítés vagy fények. A színészek szélen kispadon ülnek, várnak, figyelnek. Néhányan bal elöl zenélnek. Elek Ferencnek papi reverenda jut, Takátsy Péternek a gonosz spiclihez kalózos fekete takarás a fél szemén. Ezeket, úgy érzem, eleve tudom.

     Látom, érzékelem, hogy a darab mely szövegei súlyosan lényegesek. Például amit a svéd királyról beszélnek el. Aztán az első rész fináléja. Meg a másodiké. Miközben az egész semmiféle hatással nincs rám. Úgy érzem, ha nem ragadhatnám meg ezt az alkalmat arra, hogy Mészáros Béla mosolyát bámuljam, vagy Keresztes Tamás összjátékát a tangóharmonikával, vagy Fullajtár Andrea szájszegletét, vagy Tasnádi Bence kipirult arcát, vagy Fekete Ernő szemének kivilágítását a borostás képéből, akkor szabályosan unatkoznék.

     Az utolsó negyedórát megemelkedni éreztem. Szépen van megcsinálva Kattrin halála színészileg is, rendezőileg is, pedig ezt nem egyszerű megoldani. Pálos Hanna… egyébként is. Az ő megbántott Kattrinjának mélyen átélt csúnyasága, magányossága és áldozatisága – ez érintett meg az előadásból. Mondjuk lehet, hogy Zsámbéki pont ezt akarta.

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

     Az emlékeim alapján egyáltalán nem feltételeztem, hogy Friedrich Dürrenmatt A fizikusok című darabjából lehet ma izgalmas, érvényes színielőadást csinálni. Hacsak nem valami Paks-elleneset. De ez utóbbit meg nem feltételeztem a veszprémi Petőfi Színházról, amely közönség elé vitte a művet Dömölky János rendezésében, Szilágyi Tiborral, Kiss Jenővel és Oberfrank Pállal a főszerepekben. Tulajdonképpen már a szereposztásnál elakadtam, mert nem értem. Nem vagyok rest kiszámolni, hogy a három veszprémi fizikus összesen 59 évvel idősebb a vígszínházi ősbemutató Darvas-Tomanek-Várkonyi triászánál. (Mármint ha nem adom hozzá a néhai színészek életkorához az 1965 óta eltelt évtizedeket.) Ez nem puszta kekeckedés részemről, hanem dramaturgiai bökkenőt okoz, amit most nem részletezek, majd inkább kitérek rá a kritikában.

     Palásthy Beát de rég nem láttam! Semmit nem változott. Ő játssza a púpos elmeorvosnőt. Kifejezetten igényesnek találtam a díszletet, néztem is utóbb, hogy vajon melyik Khell fiú csinálta. Hát Dömölky Dániel. Akiről úgy tudtam, hogy fotós. A jelmezeket pedig Tolmár Kata, akiről úgy tudtam, hogy dramaturg. Mostanában mindenhol nagyon megy az ilyen családi munkaadás. A héten láttam a Parkoló című filmet, ha öt Miklauzic nem szerepelt a stáblistán, akkor egy sem.

     Az előadás ugyan igazolta a nem-feltételezésemet, de kellemes hangulatú volt az este. A színházépület szép, a közönség érdeklődő, udvarias, és repkedett a teremben egy légy, ami valamiféle nyárias fílinget hozott be. Pedig egyébként tél van, ezt tisztán láttuk tegnap a Balatonon.

vissza a lap tetejére

30. péntek

     Délelőtt az állatkertben szép hóesésben láttunk hópárducot, hóbaglyot, hópandát, dermedvét, hótigrist és hókengurut. Az ázsiai elefántoknak és a zsiráfoknak is új házuk van, őket odabent tekintettük meg. Három kis ázsiai elefánt épp flashmobot tartott. A legnagyobb zsiráf pedig békésen nyammogott, s ezenközben a nyakán pontosan kirajzolódott minden falat, amit lenyelt, illetve visszakérődzött a szájába. Meglepő módon az aktuális adag olyan iramban jött fel a nyelőcsövén, mintha gyorslifttel közlekedne. Érdekes szerkezet egy ilyen zsiráf.

     Láttunk vadlibát és vadkacsát is, és ettől kedvem támadt, hogy megnézzem a Petőfi Színház A vadkacsa-előadását. Bár eredetileg nem szerepelt a programban, mert ez egy családi rekreációs kirándulás Veszprémbe, és nem akartam túlfeszíteni a színházi húrt. De végül is elsíeltem csizmatalpon a színházba A vadkacsára. Amikor odaértem, épp nem sokkal korábban kezdődött el a második rész. Elkerülte a figyelmemet, hogy nem 7 órakor, hanem 5-kor kezdődő előadás a tegnapi. Így jártam. (Kábé ötévente egyszer járok így, tehát ezt most 2020-ig letudtam.) Még éppen hogy sikerült zárás előtt nyírfacukros-csokis-meggyes tortaszeletet kapnom kárpótlási jegyre a Mackó cukrászdában.

vissza a lap tetejére

31. szombat

     Amikor hét elején Ahol hely vant beszéltünk meg Pavletits Bélával, még nem tudtuk, hogy több hétnyi szabad este áll be az életében, mivel a Magyar Színház új igazgatója, Zalán János leállította a játszást, amíg az átadás-átvétel zajlik az új és a régi direktor között. Ilyet én most hallok először, és eléggé megdöbbenek rajta. Mármint hogy egy színigazgató számára nem az az első, hogy a színháza menjen, előadás el ne maradjon. Zalán János azt nyilatkozta, hogy kábé 2500 nézőt veszítenek, „ez vállalható kiesés”.  Ha én a 2500 néző egyike lennék, erősen sérelmezném ezt. Talán végleg el is veszítenének engemet.

     Pavletits Béla után leszaladtam Szalóczi Géza A csendről nem lehet című kötetének bemutatójára. Volt irodalomtudósi kiselőadás, voltak személyes részvételek, kérdések, válaszok, őszinte érdeklődés és valami meghittség. Akárha normális országban élnénk. (Pluszban egri borok és a szerző színésznőfeleségének olajbogyós-mákos sütije.)

     A könyvbemutató előtt a szervezők jelentkezőket kerestek, akik felolvasnak itt egy-egy Szalóczi-vercset. Én persze nem reflektáltam erre a felhívásra. De most utólag úgy gondolom, hogy ezt ezért el bírtam volna pöfögni:

VANAZADÜ VANAZADÜ

azaszürke vasveretü

tudja ami belülkoncol

szólki aszomszéda sorsból

áll hegesztőpisztolyával

mint szinátrafranka párbaj

előtt félreköp és félre

néz és tűhegynyirevéve

a lángotlám vasathegeszt

saszálvas ráccsálenni kezd

vanezadü vanezadü

ismeretlen eredetű

kérdezem ezt miregyárcsa

amáriján isvanrácsa

már felpillant saszondja ez

csak ráznilesz csak ráznilesz

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra