|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2015. február
A békéscsabai Jókai Színház Bernarda Alba háza-bemutatóját majd’ féléves munka előzte meg. Bajnay Beáta táncművész Barcelonából jött koreográfusnak és tánctanárnak a Béres László rendezte előadáshoz, amely nem a csontra húzott szövegre, hanem zenére és flamencóra alapoz. Bizonyos, hogy mindenre kiterjedő figyelmű és autentikus a dolog. Még a legyezőket is onnan hozatták, ahonnan kell, láthatólag értőn, kommunikatíve használják is a színésznők. (Meglepő módon színész is van – legyező nélkül –, Vadász Gábor megtestesíti, megénekli, megtáncolja Pepe el Romanót, a ház nőinek álmát. Ez a megoldás minimum vitatható, de az előadásban viszonylag helyt áll önmagáért.) A produkció inkább érdekes, folkorisztikus és formakulturális, mint számottevő színházművészeti érték, mindenesetre élményszerű. Ami a koreográfiát illeti, van, akinek az előadásában hihetően drámai kifejezőeszköz, és van, akinél csak feszült pontossággal teljesített, igyekvő mozgássor, de mindenképpen sok munka van benne. Három dolgot kiemelek, ami tetszett. 1. Az a világítás, amikor mintha vakolt falra tűzne vakítóan a déli nap. 2. A fehér alsószoknyák torlódása a fekete ruhák alatt. 3. Ahogy Kovács Edit Bernardája flamencós toppantós lépéssel eltapossa a lábával a cigarettacsikket. Díszbemutató volt ez tegnap este, ami azt jelenti, hogy az ide bérleteseknek utána exkluzív buli következik a Vigadóban, Fekete Péter igazgató show-szerű konferálásával, ital- és ételkóstolóval, pezsgőzéssel a színészekkel, valamint egy lánnyal, aki Amy Winehouse-t énekelt tisztelettel a színpadon. Ezt a nyüzsgő sokadalmat én nem sokáig bírtam, úgyhogy bő egy óra múltán behúzódtam a titkárságra, hogy ott várjam meg a buszos hazaindulást. A titkárságon egyébként szintén kínáltak bennünket, olyan szendvicsekkel, amelyeken volt egy szelet paprikás szalámi, egy vékony szelet eper, a rátét tetején reszelt sajt és egy kis kocka sárgadinnye. Ez a szendvics zseniális, kijelentem. Az elsőre nem reagáltam, úgyhogy másodszor is jött meghívó a következő Orlai-bemutatóra, Az apa címűre, amelyben egy Alzheimer-kóros apát és lányát játszik Lukáts Andor és Hámori Gabi. Latolgattam magamban ezt, és úgy döntöttem, hogy nem, nem akarom látni. Sem a maga valójában, sem valamivé stilizálva. Az Alzheimer-kór borzalmas betegség, és talán nem is az a legborzalmasabb benne, hogy elbutít, és egy napon az embert nem ismeri meg a saját anyukája. Ennél is szörnyűbb az előző szakasz. Mert mielőtt az Alzheimer-kór leépíti a személyiséget, előtte még eltorzítja és megrontja. Mondjuk egy segítőkész, önzetlen, jó asszonyból rosszindulatú, ártó, agresszívat csinál. Mint egy gonosz varázslat, olyan. Erről annak idején nem nagyon írtam itt, de ezt lehetett a legnehezebben elviselni. Kétségeim vannak, hogy ezt a tragikus változást színházban ábrázolni lehet-e – filmen talán igen, Childhood-szerűben esetleg –, és pláne, hogy kell-e. Felkészülni rá úgysem lehet, kikerülni sem, ha jön. Csak kibírni valahogy, halálig, azon túl pedig megtalálni az utat a felejtésen át vissza a jó emlékekig. Azt akartam mondani, hogy a honlapom statisztikája szerint az idei január minden szempontból rekordot hozott: látogatók, látogatások, letöltött oldalak és byte-ok. Ami a hozzám vezető keresőkifejezéseket illeti, voltak köztük szomorúak, mint például a „nyugdíjas, akire rádől a háza”, vagy a „hová tudok menni péntek este, ha fáj a fogam Kaposvár és környékén”. Volt bosszantó: többedszer jöttek avval, hogy „Sztárek Andrea meztelenül”. És akadnak olyanok, amelyek megelégedésre vezethettek. Pl. a „mihez esszük a kimcsit” vagy az „Opál étterem Kisvárda”. Mai: Mesterházi Mónika: Rosszul láttad, na, évedés volt, réfa. Hol volna két ábor, hamis abuk, ez nem az őrültek anyája itt, nincs hasadt udatú értelmiség, sőt, étje van az értelmes beszédnek, az örvényeket józanul betartják, amiként az ízparancsolatot, az űzzel nem játszanak, semmi vész, semmi lapdázás nincs emberfejekkel. Hiszen ez itt a szellemek világa. Az ürelem és olerancia hona – magadra ismersz? – a hazád, hol az ettvágyat ehetség segíti, nem hangyaész és emberszorgalom, ez, ahol mindig is élni akartál, nem beszélve arról, hogy halni is. Hát nyugodj meg, évedtél, előfordul, felírva áll a rettentő anulság, olvasd roppant hibaüzenetét.
Horváth Csaba rendezte már a főiskolán a Vérnászt (a
lovakrul), Fehérváron pedig a Pillangót.
A két (emberi) dráma voltaképp ugyanaz, tehát logikus is ez a „házasság”:
Vérnász-bemutató Fehérváron. Mindkét említett produkciót szerettem, úgyhogy jó
nézői eséllyel indultam most is. Érdekes, hogy ezúttal mennyire Az első jelenetnél úgy éreztem, hogy én ezt a kettőst – Varga Máriáét és Krisztik Csabáét – éjfélig el tudnám nézni, szünet nélkül. Megbántott, drámai anya és a tőle szabadulni akaró, nősülni készülő fia. Varga Marika, ez a (bál)királynői kék asszony ül a széken feszesen, fegyelmezetten, mozdulatlanul, és mondja-mondja-mondja a csodálatos, mélyen zengő hangján. Krisztik Csaba pedig milliméterekre kiszámítottan ficereg ültében, nyiklik-nyaklik nyeglén, az arcán egyharmad szeretet, egyharmad fiúi kötelességtudás és egyharmad elege van. Gyönyörűek. Nem volt azért végig ilyen koncentráltan nagyszerű a játék, hogy mást ne mondjak, előfordult az is, hogy megszólalt táncosnő, akinek nem kellett volna megszólalnia, de összességében véve nekem ez az előadás úgy sikerült, hogy mind az 1 óra 50 percét előre dőlve néztem (mint Antoine avagy mint Désiré). Nem mentem színházba tegnap, influenzásak nálunk a fiúk, meg Almási Évából készültem a mai Ahol hely vanra. De még akartam mondani a fehérvári Vérnászról, hogy a Menyasszony, Kerkay Rita csábítóját Kuna Károly játszotta. Erre, ha megnézem előtte a színlapot, azt mondtam volna: cö. Mert Kuna ugyan rendkívül jól tartja magát (’80-ban végzett a főiskolán!), és simán letagadhat 15 évet, de még a minusz 15-tel is apja lehetne a Vérnász-menyasszonynak. Utólag viszont azt mondom, nagyon jó, hogy ő játszotta. Nemcsak mert illúziókeltően, peckesen, zártan és feszesen adta, hanem mert Kuna most úgy volt intenzív, hogy az alakítása nélkülözte azt az egzaltáltságot és tombolékonyságot, amit annyit láthattunk tőle az utóbbi években. Mai (bár múltkori): Felugrott hozzánk valaki hétvégén délelőtt. Még pizsamában vagytok? – kérdezte. Nem – feleltük kicsit indignálódva –, direkt otthonkába bújtunk. Úgy látszik, már minden mindegy. Szóval ha az ember végigtekint Almási Éva pályáján, elképesztő gazdagság tárul elé. Micsoda szerepek, hol, kikkel… És a nyolcvanas évek elejétől-közepétől én nagyjából láttam is. Úgy nézek Almási Évára, mint egy szépséges idős színésznőre, aki potens és izgalmas, és ilyenből igazán nincs túl sok a hetvenesek korosztályában. Egyszer találkoztunk, 20-25 évvel ezelőtt. Már nem emlékszem pontosan, mikor és miképp, de azt hiszem, úgy történt, hogy interjút kértem. Nem adott, de azt mondta, különben szívesen jön beszélgetni velem. (Emlékezett arra, mit írtam évekkel korábban a vígszínházi Blanche DuBois-járól.) Találkoztunk, és nagyot jót beszélgettünk, órákig ülve egy kávéházban. Most ugyanez történt, nagyon jót beszélgettünk, órákig ülve egy kávéházban, ennek egy része 55 perces rádióműsor formájában megörökítődik. (Igen, évtizedekig voltam úgy, hogy hagytam semmibe veszni kölcsönös rokonszenveket a színházi szakmában.) Este Karamazov testvérek a Radnótiban. Fiús változat, nem az a négyfiús verzió, amit régről ismerünk, hanem új, nyolcférfis. Nekem tulajdonképpen történeti szinten is okozott meglepetéseket. (Azt közhely lenne mondani, hogy ezt a nagyregényt a terjedelmes cselekményével, a filozófiai tartalmaival, a gondolati univerzumával lényegében képtelenség színre vinni.) Valló Péter rendezte, a maga finom, megfontolt szakértelmével. Értékeltem az eszközeit (az oly divatos vetítést leszámítva), a részleteket: a fából ácsolt díszletet, a zenét, a feliratok megjelenési módját és betűtípusát, a színészek profizmusát és tüzét – Gáspár Sándort Apaként, Adorjáni Bálintot a dramaturgilag kissé összenyomott Dmitrij-szerepben –-, vagy Pál András Szmergyakovjának megcsináltságát. Ám azt nem mondhatom, hogy elkapott a dolog. Szabó Kimmel Tamás keltette fel leginkább az érdeklődésemet. Az ő hangja elejétől fogva annyira mai volt, mint amennyire végül is oda tartott az előadás: a mába. A kilencvenes években volt némi aggodalom a színházért. Miszerint mi lesz így a színházzal, hogy a színház a politikában zajlik, a parlament kész színház például. Ez eszembe jutott tegnap, vagyis ennek kapcsán az, hogy mára a politika leküzdötte magát a legnívótlanabb, legalpáribb valóságshow szintjére. Röhögni sem tudok rajta. Nézni is tereh. Csőre Gábor Toldijára mentünk a Pesti Színházba, két indíttatásból. Egyrészt mert kedves férjem nagy Toldi-kedvelő. Másrészt mert Koltai kolléga kritikusdíj-szavazatában Csőre Gábor szerepelt evvel az alakításával az első helyen a legjobb férfi főszereplő kategóriában. És tényleg igen jó! Játékos, energikus, üde, szellemes, bájos produkció, miközben halványan karcos is. Paczolay Béla rendezte a másfél órás előadást. Két zenészt ültetett ki (őket elengedtem volna), lepukkant buszmegállót vonultatott fel, egyik falára animációs vetítéseket varázsolt. (A nádasbeli nőstényfarkas hasonlít kicsit a birkára, akit megtanítottak kutyául.) Minden más Csőre Gábor dolga, zsinóros dzsekiben, kóborlófelszerelésben. Színészileg is pont jó az egész, sem nem túlspilázott, sem nem görcsös. Csőre Gábor magasabb osztályba léphet. Azon is tűnődtem közben, hogy Toldi egy Bruce Willis-szerep – voltaképp az Ahogy tetszik Orlandójával is egyezik, bár a csajok kimaradnak a sztoriból –-, szinte mást sem csinál, csak öl: szolgát, farkast, bikát, cseh vitézt. Brrr. Nagy siker volt, imádta a közönség, soraiban sok gyerek. Egy idő után odaképzeltem a nézőtérre Arany Jánost is. Csudálkozva, elégedetten. Halkan, göcögve nevetne szerintem. Régi tervünk volt Zsótérral – még Kisvárdán forraltuk –, hogy elmegyünk a Turay Ida Színházba. Topolcsányit nézzünk – kérte. (Topolcsányi Laurának több darabját is játssza a Turay Ida Színház.) Mondtam, én láttam már Topolcsányi Laurát, jó Nyuszi volt valaha egy veszprémi Micimackó-előadásban. Üveges szemekkel nézett rám. (Mármint Zsótér.) Szóval elmentünk tegnap Topolcsányi Laura Segítség, én vagyok a feleségem! című testcserés vígjátékára. Alighanem akkor jártam legutóbb a Kálvária téri színházban, amikor Halász Péterék szétverték a nézőteret, hát most újra van csinosítva. Bordó kárpit, csillogómintás kárpit, vörös vászoncsillárok, falikarok –- szeparéhangulat. Rengeteg idős néző – délelőttifőpróba-néniknek látszottak –, telt ház, 316 férőhely. A darabban egy normál zűrös életű házaspár (autósboltos férj és óvónő feleség) egy viharos veszekedés után váratlanul összecserélődik: a férj ébred a feleség testében és vice versa. Mit tehetnek egyebet, magyarázkodni bonyi lenne, inkább helyt állnak egymás helyében. Gyakorlatilag ez úgy fest, hogy Détár Enikő férfias léptekkel és gesztusokkal játszik, Kaszás Géza pedig nőcis kéztartással és vihogásokkal. Rengeteg agyonhasznált verbális poénnal él a szerző, de amúgy a szerkezet épkézláb, a vígjáték működőképesnek bizonyul. Bencze Ilona rendezését dicséri, hogy az előadás nem veszt sem mértéket, sem ízlést. A közönség mulatott. (A jóhiszemű feltételezésem az, hogy a nézők gyermeki ábrándjait eleveníti fel a színpadi szituáció.) Sokat nevettek, kettővel mellettem egy nő olyan gurgula nevetéssel, hogy az magában is megnevettette a többieket. Mondjuk én még a nevetésen sem tudtam nevetni. Kicsit lehangolt az egész. Például fájt a szívem Bregyán Péterért, aki egy vízvezeték-szerelő mellékszerepében mutatkozott. Amikor kijöttünk a végén, Zsótér azt mondta, ez legalább az, ami. Ami kétségkívül így is van. Ami a Kamra legújabb bemutatóját, az Ascher Tamás rendezte Abigail buliját illeti, elfogadom mint ajánlatot egy estére, amikor jó színészeket nézek. De többet vártam ettől a bulitól. Nem is azt hozom fel Mike Leigh darabja ellen, hogy szórakoztatónak nem elég szellemes, mélynek viszont sekély. Hanem hogy a mű figurái nem elég bonyolultak, gazdagok, rétegzettek. Nem tartanak ki közel két órán át, nincs ennyi lehántanivaló róluk. Pedig ezeken a színészeken igazán nem múlna, biztosan tudnának mélyenhántóbbak lenni. Ötvös Andrást találtam a legfigyelemreméltóbbnak, legalábbis az első félórában, amikor Tony még nem dobta a gyeplők közé a lovat. Akkor még izgalmasnak hatott ez az alak, mert érződött, hogy a feszélyezettsége valamibe fordul majd. A többiek kezdettől fogva nyilvánvalóak. Rezes Judit harsány udvariassága mögött az érzéketlenség és érdektelenség minden iránt, amiben nem ő szerepel. Kocsis Gergő reménytelen lázadozása az egzecíroztatott férj szerepe ellen. Jordán Adél Angie-jének szűkölő butuskasága. Még Ónodi Esztert lehet hosszan élvezettel elnézni, mert ő itt annyira máshogy fest és mást mutat, mint máskor. Fürkésztem a tapétát, manhattani felhőkarcolók mintázatú tapéta. Alighanem ez is üzen valamit, nyilván minden üzen valamit, például az, hogy ebben a nappaliban kizárólag az a 3-4-féle könyv áll a polcon, amit Kocsis Gergő fensőbbségesen szóba hoz. Azt szűrtem le egyébként, hogy a darab megerősíti az én tartózkodó, behúzódó, élő embereket kerülő énemet. Dehogy is kell bulit rendezni, vendégeket hívni vagy társaságba menni. Kérdezősködni. Beszélni. Társalogni. Csak a gond és baj van belőle. Ugye. A Szputnyik megszűnése feletti szomorúságomban nekiálltam statisztikai adatokat böngészni. Azt találtam például, hogy Magyarországon 2013-ban 5 824 000 színházlátogatás történt. A Nemzeti Bajnokság első osztályának focimeccsein 654 655 néző járt. A magyar válogatott 2013-as itthoni meccseire 42 500 ember ment ki. A stadionok kihasználtsága az évben 27,37%-os volt. Nem nézegettem tovább, már ennyi is ártalmas tud lenni a vérnyomásra. Jókai Annáról, amikor olvastam tegnap, hogy kinevezték a Kossuth-díj bizottságba, mi jutott eszembe. 12, legfeljebb 13 éves lehettem, amikor a Napok című regényét olvastam. Emlékszem egy részre belőle: a főhős először fekszik le a szerelmével. Emlékszem, milyen ijedt borzongással olvastam – addig még nem találkoztam könyvben ágyjelenettel. Kikerestem. Mostanában ilyen szövegek nagyon csillogó címoldalú, papírfedelű kötetekben jelennek meg, azt hiszem. – Boldog vagy? – kérdezi halkan. – Boldog – mondom, semmi, de semmi banális nincs ebben, semmi csalódás. – És te? – Engem a te boldogságod tesz igazán boldoggá – mondja, valahogy ez most furcsa, az arcán felfedezem, hogy ő nem járt azon a tájon, valahol elvesztettem menetközben, vagy elkalandozott, az volt a hiba, hogy olyan régen nem voltam senkivel, csak magamra koncentráltam… Egy kicsit ijedten pislog. A haja az égnek áll, a rövidebb szálak, a hosszú tincs meg a füléhez tapadt. Drágám! Újra átölelem. Ez csodálatos, hogy újra… Látom. Látom az arcán a hamuszürke árnyékot. Elváltozik. Mintha kétségbeesetten verne egy acélkaput… Aztán a kapu kinyílik. És mögötte fény. Vakító fény. Behunyja a szemét. Drágám. Tökéletesen szép a teste. Tökéletesen ruganyos. – Köszönöm – mondja, és megcsókolja a vállamat. Ha Anger Zsoltot színpadon lehet látni – ami sajnos már évek óta igen ritkán fordul csak elő –, akkor én szaladok nézni. Így kerültem tegnap a Pinceszínházba, a Dömötör Tamás rendezte Kegyelemkenyér című, enyhén és nem kellemetlenül kusza mű előadására. Mai, provinciális sztori: a disszidált lány (Dobó Kata) Ausztráliában lett híres színésznő, és most hazajön a szintén magyar származású producer-rendező férjével (Anger Zsolt), hogy szülővárosában, a lepusztult vidéki filmstúdióban forgasson életrajzi filmet. Itt aztán összefutnak a filmrendező papa egykori operatőrével (Dengyel Iván), kóbor reklámszínészekkel (Ambrus Asma és Felhőfi-Kiss László) meg a bulvárújságíró helyi polgármesterrel (Poppre Ádám). A drámát nem mesélem el. A történetben nyilván sok a személyes élmény, tapasztalat, vélemény (még hogy Turgenyev, haha), és gondolunk közben sok mindenre. (Üzenném is tisztelettel Szabó István rendezőnek: bizony, akinek elhallgatott-elmaszatolt ügynökügye van, az ilyen asszociációkba keveredhet például.) Színészileg: vegyes. Dengyel Iván – a habitusa, beszédmódja, színpadi léte szerint – nem alternatív színész. Miközben Ambrus Asma – akit lehet hogy a Bartók Gyermekszínházban láttam legutóbb színpadon – mennyire helyénvaló itt. Anger és Dobó Kata párosa rendben van. Két nagyszerű jelenete volt az előadásnak. Az egyikben a polgármester lerohanta Angert, sőt a felesége is szeretett volna beszélni a sztárral. Anger kézhez kapta a mobilt, és percekig telefonált a nővel. Vagyis hallgatta. Mert ha meg akart szólalni, legfeljebb az első szótagig jutott. Élményszámba ment. A másikban Dengyel Ivánnak kellett elmesélnie a füstbe ment filmügyét, és Poppre Ádám folyton közbeszólt, összegzett, tolmácsolt magyarról magyarra. Ekkor szinte füstölgött a színpad az elevenségtől. Fotós próbára jött meghívó a Karinthy Színházba az Olympiára. Legyen – gondoltam, a délelőtt nekem úgyis komfortosabb. Azt nem tudhattam előre, hogy Pásztor Erzsi épp beteg, nemigen van hangja, így ezen a próbán nem beszél. A súgónő mondta be minden szövegét a takarásból, ő pedig arcjátékkal kísérte. Ennek volt egy speciális bája. Azt hiszem, ez a bemutató lesz most a Karinthyban ahelyett az ígéretes szereposztású Erzsébetváros helyett, amit Balikó Tamás rendezett volna. Korcsmáros György viszi színre Molnár Ferenc darabját, és nem voltam felkészült a szereposztásból. Szeretek előzetes információk nélkül menni színházba, amiből most például az lett, hogy minden szereplőnek megörültem, amikor bejött a színpadra. Tulajdonképpen vettem kétfelvonásnyi ízelítőt az előadásból, és ez idő alatt eldöntöttem, hogy okvetlenül eljövök majd megnézni, amikor már fut. Kitűnő szereposztás, nincs gyenge pontja. (Ez nem gyakori a Karinthy Színházban. Máshol sem gyakori.) A játszók közül voltaképp egyedül Szirtes Gábor színészetéért nem vagyok oda, de amit itt az első jelenetben tudni kell, stílusban, modorban, ritmusban, azt ő nagyon tudja, nagyon. Olympiát Balsai Móni adja szépen. Örülök, hogy ez a Molnár-hősnő is kijut neki. Kovács kapitány Marton Róbert – igen jó választás, van valami az alkatában a monarchia korából. Bezerédi Zoltán csodálatosan néz értelmetlenül a csendőr szerepében. És ott van még Egri Kati, aki bezárja a családi kört: Linát már az anyukája is játszotta, a testvére is, és most akkor ő. Két felvonás után eljöttem Ahol hely vanni. Znamenák István érkezett, beszélgettünk mindenről. Én itten életútinterjúkat csinálok voltaképp. Este jutott csak eszembe, hogy a Tartuffe – amiről egyébként ezt írtam – valahogy egyáltalán nem került szóba. Arra gondoltam az első percben a Fekete Péter főpróbáján a Madách Színházban, hogy ha a díszlet költségvetésének 10 százalékát lánglelkű kollegialitástól vezérelve átirányították volna a Karinthy Színház Olympiájához, az elég lett volna mindkét helyen a fényűzéshez. (Horesnyi Balázs tervezte mindkettőt.) A következő percben rémület fogott el. Két nő volt a színen, nem ismertem őket, de rögtön sejtettem, hogy musicalszínészek lehetnek, mert prózában elviselhetetlennek tűnnek. A Puskás Tamás rendezte Fekete Péter (kisoperett – mondja a színlap) legtalányosabb momentuma, hogy Magyar Attila játssza a címszerepet, aki sem táncban, sem énekben nincs topon, korát tekintve inkább Fekete Péter apja lehetne („Fekete Péter fiam, te kis ügyefogyott…”), és oly fékezhetetlenül komédiázik, hogy hajlamos azokat a jeleneteket is magáévá tenni, amelyeknek nem róla kellene szólniuk. Kétségtelenül kiválóan poentíroz. Némelyik magánszáma szellemes és munkás is. (Például amit Lucien újságjával hajt végre.) Claire: Kovács Patrícia. Ez voltaképp már akkor megvolt benne, amikor A templom egerében lépett fel a Karinthyban. Erősen sérelmezem, hogy nem ő énekli az előadásban a Lesz maga juszt is az enyémet, amely szám csúcsteljesítménye volt Eszenyi Enikőnek ebben a szerepben a Vígszínházban. Közel félóra telik el a kezdéstől, amikor Nagy Sándor és Sánta László érkeznek A pénz beszél kezdetű belépőjükkel. Ekkor felmutatja a produkció a kívánatos színvonalat. Aztán többet soha. Mindenesetre innen tudjuk, milyen lehetne ez, ha jó lenne. Nagy Sándor kifogástalan bonviván, illúziókeltően, ízléssel és halvány öniróniával játszik. Igen jól is néz ki. (Egy kilót sem hízhat innen.) Az előadás alapproblémájának azt érzem, hogy nem talál el a musicaljátszástól az operettjátszáshoz. De ez csak a főpróba volt tegnap. Hátha még alakul. Nem mondtam, közben járt nálam Tompos Kátya is, úgyhogy most dúskálok a rádióműsorokban. Az jutott eszembe valamelyik nap, hogy hány olyan színész van, akit színpadon látni számomra eleve izgalom/élvezet/gyönyörűség. Anger Zsolt, Balsai Móni, Epres Attila, Csákányi Eszter, Hajduk Károly, Molnár Piroska, Haumann Péter, Stefanovics Angéla, Krisztik Csaba, Szabó Márta, László Zsolt, Törőcsik Mari, Mészáros Béla, Varga Mária, Pálfi Ervin… eljutottam tizenötig, mielőtt a gong megszólalt volna. De tudnám folytatni. (Bogdán Zsolt hogy maradhatott ki? Hát Börcsök Enikő? Kovács Krisztián. Béres Ilona. Keresztes Tamás. Vasvári Emese. Mucsi Zoltán. Mészáros Sára. Bánki Gergő. Csomós Mari. Kovács Zsolt. És még van tovább is. Na jó, hát rám fogtok unni.) (Eltelt két nap, de muszáj még hozzáírni. Vári Éva. Fodor Tamás. Pálfi Kata. Tasnádi Bence. Szűcs Nelli. Nagypál Gábor. Trokán Nóra. Most megnéztem: többségük volt az Ahol hely vanban. Ja, hogy eleve így is hívok vendéget?) Egyikük tegnap este pont megfelelt a várakozásomnak: A Heilbronni Katicát láttam a Szputnyiktól a Jurányiban. (Amikor sötét lett, még beosont a nézőtérre a lépcsőre Eszenyi Enikő. Így minimum ketten már voltunk, akik gondoltunk Vihar Sugár Kaszás Friderikre is.) Az első jelenetben, amikor még meg sem igen szólalt a gróf, már akkor olyan volt Hajduk Károly, hogy nem lehetett a szemet levenni róla. Pláne később beszélt is. És hát úgy tudja elmondani a költői szöveget – senki nem tudott úgy beszélni itt, mint ő –-, hogy a szavak szinte világítottak a szájában. Pláne később mozgott is – ha gótikus templom tornyai mozogni tudnának, az lenne ilyen szép. Sőt táncolt is, mert a gyermeki élvezettel és ezer halált halva lebonyolított csatajelenet után váratlan revüszám következett. (Bodó Viktor rendezése, ebből azt lehet gondolni, de Kovács D. Dániel.) Tetszett nekem a címszerepet játszó Kurta Niké is. Megfogta az ártatlan tébolyt. Plusz még Kunigundaként Bach Kata, akire szintén vevő vagyok, bármikor sorba is állnék érte. Jó előadás. Egyszerű, játékos. Van svungja és lelke. Koltai Tamás kolumnás írása a Nemzeti Színházról az ÉS-ben. Hasonlóan látom a helyzetet. Avval a nem lényegtelen különbséggel, hogy én megcserélném a Szentivánéji álmot és a Menedékhelyet, mert azokról pont fordítva vélekedem. De milyen megvilágosító például az a megállapítás, hogy a Nemzeti Színház épp olyanformán nemzeti, mint a dohánybolt, az együttműködés vagy a konzultáció. Maradva pusztán a színháznál, a Marczibányi téren láttam tegnap a debreceni Csokonai Színház produkciójában a Shirley Valentine-t, Árkosi Árpád rendezésében, Majzik Edit előadásában. Miatta mentem, Majzik Edit miatt, rég nem láthattam színpadon. Érdekes különben, hogy bár kedves színésznőim játszották már Shirley Valentine-t, mégsem volt ehhez a darabhoz szerencsém eddig. Értem én, mitől működik, miért szeretik színésznők és nézők, de kevéssé vett le a lábamról. Ismerem a tartalmát és a mondandóját, ahogy a közhelyeket. De van egészséges humora a műnek, avval félig megnyer. Sokat raktak az előadásba, díszletben, kellékben, szimbólum-vetítésben és eljátszásban is, miközben nekem meggyőződésem, hogy kevesebb is elég lenne. A színésznő személyes energiája, dinamikája, az általa megformált figura kedélye, hétköznapi bölcsessége, önkaján derűje és teljesen rendben levése megoldja ezt a monokalandot. Könnyedén vállára veszi Majzik Edit az egész Marczibányi teret, több száz készséges avagy lefegyverzett, fellelkesült nézőt, és viszi, viszi, ameddig és ahová csak akarja. Ha egy színházi bemutató plakátja nem vonzó, hívogató, hanem ellenkezőleg: taszító, az nem szerencsés. De lehet engem egy Három nővértől elijeszteni? Na ugye. Ráadásul a HOPPart Három nővérének szereposztását vonzónak és hívogatónak találtam. Egyedül a Versinyin – Chován Gábor sorra ráztam a lelki fejemet. De az előadás láttám megállapíthatom, hogy nem volt igazam. Érteni vélem Forgács Péter rendezői elképzelését: legyen egyszerű az egész, mai, magától kuszuló, komponálatlan, mint az élet. De az elgondolás nem tűnik egészen koherensnek, mert közben néha egy-egy ötlet jópofa kíván lenni (mint Olga esete a rágógumival), vagy bele akar halni olykor a szépségbe a játék (mint Szoljonij és Irina II. felvonásvégi kettősénél.) Nekem személy szerint nem mondott az előadás semmi újat vagy különöset Csehov művéről, de ettől még jól elvoltam mind a három és fél órájával. Értékeltem az olyan momentumokat, amelyek frappánsan alkalmazzák korunkat és vívmányait. (Például hogy Natasa sms-ből értesül a szánkázni kívánó Protapopov érkezéséről, vagy hogy Andrej nem a gyerekeket sétáltatja, hanem a két bébiőrt.) A színlap szerint Kosztolányi Dezső fordítását játsszák. Zömmel – teszem hozzá. Mert például a csacsiság-kszakszizág Háy Gyulától való. Simkó Kati pedig egy Irina-mondatot az én fordításomból vett. (Elkérte. Nekiadtam. Barátsággal.) A lényeg a színészek. A négy testvér: Szilágyi Kata, Kiss Diána Magdolna, Simkó Katalin, Friedenthal Zoltán. Meg Herczeg Tamás, Chován Gábor, Barabás Richárd, Marjai Virág, Némedi Árpád, Gados Bélám, Keresztény Tamás, Somody Kálmán, Tímár Éva. Na őt például milyen jó szép, ősz Anfiszának látni! A leghatékonyabban működőnek, a legfinomabban játszottnak az Irina-Tuzenbach kettőst találtam. A díszlet: egy zongora, 12 zongoraszék, két fehér ajtótok. Kéttribünös szembenézőtér van, így élményszerű rálátással bírtam Urbanovits Krisztina érzékeny, átélt nézői arcára. Az első reakciókat olvasva-hallva a Birdman című Inárritu-filmről, azt gondoltam, megnézem. Amikor a második körben fanyalgóbb véleményekkel találkoztam, elbizonytalanodtam. Végül Szemere Kata NOL presszója eldöntötte, mert ott Csákányi Eszter úgy beszélt a filmről, hogy avval kvázi kiadta nekem kötelező szakmai nézménynek. Meg lett tekintve tegnap. Azt mondanám, érdekes. Bírtam az olyasfajta nagyon erős jegyeit, mint a szereplőkkel együtt nyomuló kamera és a dobzene. Lenyűgöző Michael Keaton alakításának egyszerűsége és az abból fakadó ereje. De mivel minden ismerősöm szakmai filmként nézi, hát hadd én is: itt most csak a színikritikusos motívumra térek ki. Gondoltam egyszer erre, elképzeltem, hogy kedves férjem New Yorkban tanít egyetemen, én pedig ott vagyok színikritikus. De ahogy itt a kolléganőt elnéztem, egyáltalán nem szeretnék nyilvánosan, egy bár kényelmetlen pultjához felkapaszkodva, martinis pohár mellett papírfüzetbe tollal kritikát írni. Annyit akarok mondani – akik látták a filmet –: teljesen megértem Keatont, amikor kipakol a kritikusnak. Igaza is van. Viszont a kritikusnőtől sem tagadhatom meg az igazát. Konoksága, amit mutat, nem cinizmusból fakad szerintem, hanem rátartiságból, amelynek a függetlenség az alapja. A véleménye nem függ senkitől és semmitől, csak az ízlésétől és az elveitől. (Avagy naiv idealista vagyok.) Fontos lenne tudnom egyébként, hogy Edward Norton szólította-e meg őt a bárban (mármint a kritikusnőt), vagy fordítva. Ez kardinális kérdés számomra. (Ugyanakkor meglepne, ha a NYT színikritikusa művészetet várna és követelne egy 800 személyes Broadway-színháztól, Az Operaház fantomjával srévizavé.) Van itt egy bizarr paradoxon. Miszerint ez egy amerikai film. Húzócímmel, húzónévvel. A producerei lázasan számítgatták nyilván, mennyi bevételt hozott az első hétvégén. Az utolsó tíz percben egyszer csak élesen eszembe jutott, hogy lényegében miről szól ez a film. Csak mostanra elfelejtettem sajnos. Énnekem alacsony a vérnyomásom, de ezen lehet segíteni. Tegnap pl. elolvastam a Magyar Hírlapban azt a levelet, amit Bay. Zsolt a hazánkba látogató orosz elnöknek írt, máris emelkedés állt be. Nem is hogy a hajbókolás, de az a gőg… az „egykomám” Csehovval együtt bejárt Szibéria…áááááááááá… Fátyol nélkül – ezt néztem tegnap a Vígszínház Házi Színpadán. Heather Raffo iraki származású színész-írónő műve, kilenc iraki nő sorsa, monológok formájában, amit Mátyássy Áron rendező mintha valami fogolytábor helyszínén rakott volna össze. Ritkán érzek így színházból hazafelé, de tegnap igen: nem kellett volna ide most eljönnöm. Egyrészt nehezen perkáltam le a szakmai jegy árát*, másrészt simán elhárítottam magamban a háború-elnyomatás-szenvedés tematikát, harmadrészt ez nem színház, hanem dokumentum vagy (tény)irodalom. Bár megértem és elfogadom, hogy Eszenyi Enikő igazgató színházában kiemelt a nőtéma, figyelemmel nyilván a színházi közönség nemi arányaira is. Azért örültem persze ennek-annak, például Vass Terézt látni, vagy Venczel Verát, aki szépen, hibátlanul beugrott az influenzás Papp Vera helyébe. (Amivel nem azt akarom mondani, hogy Papp Verának nem örültem volna. Örülékeny vagyok.) Nem szeretnék hálátlannak mutatkozni, miután ünnepeltem a Házi Színpad új székeit, de meg kell jegyeznem, hogy keskenyek, nincs szegélyük vagy karfájuk, ezért ha szorosan rakják le őket egymás mellett (márpedig azt teszik), akkor nagyon-nagyon szűk ülőhelyet hagynak csak. Normál testalkatú emberek sem tudnak úgy elhelyezkedni a sorban, hogy vállal, combbal ne érnének össze, márpedig ki szeret idegenekkel összesimulni, kérdezem. * Nem panaszképpen mondom ezt. De be kell ismerni, hogy havi 20-25 előadás megnézése esetén a 1500 forint körüli vagy drágább szakmai jegy már mérlegelés tárgyát kell, hogy képezze és óhatatlanul szelektációs tényezővé válhat. Megint a Puskinban megint egy film a művészetről, az alkotói szenvedésről: Wiplash. (Fogalmam sem volt, mit jelent a cím, sőt hogy hogyan kell kiejteni. Jazz-számot jelöl*, és i-vel mondták.) A főhős egy fiú, aki konzervatóriumba jár, nagy jazzdobos tervez lenni. Úgyhogy ebben a filmben még többet doboltak, mint a Birdmanben. (Érdekes ez, hogy épp a dobot választották a film alkotói. A legkevésbé zeneszerű zenét. A dob nem is annyira zene – gondolom én –, mint inkább ritmus, ütem, tempó, végső soron extázis.) A nagyszerű, tisztelt és rettegett jazz-zenész tanárnak sajátosak a módszerei a képzésre, a tehetséggondozásra. Egy jó darabig úgy nézett ki, hogy világos, milyen film ez. Sportfilmhez hasonlatos gyötrelmes karriertörténet heppienddel. Aztán egy pillanatban váratlanul úgy fordult, hogy másmilyen film lesz ez. De aztán végül mégis olyan lett. Volt velem színésznő, amit másnak is tudok ajánlani mint módszert, mert így talán értőbb vagy megértőbb a néző az iránt, ha egy tehetséges művészt gyötör, kínoz, megaláz a tanára, karmestere (vagy rendezője) a cél és a fejlődés érdekében. Én ez ellen magányos magamban határozottan tiltakoznék. Érdekes film, ezt tudom mondani erről is. A tanárt játszó J. K. Simmons kap majd egy Oscar-díjat a karizmatikus kegyetlenkedésére, és jó helyen is lesz az nála. * Megnéztem a szótárban, ostorszíjat jelent a szó, meg még egyebeket is, orvosi kifejezést, mindezt a jazz műszón kívül. Jó sok ember gyűlt össze tegnap a Gólyavárban a diplomaosztó* ünnepségen. Volt műsor: vers, kórusmű, Himnusz és Szózat önállóan, zongorakísérettel. (Ennek kapcsán megállapítottam, hogy ma már nyilván nem tanítják az iskolában a Himnusz mezzo szólamát, mert a körülöttem álló lányok nagyon durván néztek rám, hogy mit éneklek én itt össze-vissza, ennyire hamis nem lehetek. Szerencsére mindannyiunkat elnyomott egy közeli, alighanem nagymamai mobil csörgése, amely végig duettezett a Himnusszal.) A dékán az ELTE bölcsészkar 380 éves történetének elejénél kezdte a beszédet, nekiállt sorolni, ki mindenki tanult itt, hajtsunk fejet előttük. Ekkor attól tartottam, hogy estig itt fogunk bólogatni. De aztán bő egy óra alatt lebonyolódott az egész, a diplomák átadásával együtt. Kicsit aggódtam, hogy amikor fellépek a pódiumra a dékán elé, nem közli-e velem, hogy diplomát csak személyesen lehet átvenni – ezt írták is a meghívóban –, mire magyarázhatom majd, hogy ennél személyesebb már nem is lehetnék. De végül nem jött senkitől megjegyzés vagy kérdés az asztalnál álló és kezet rázó elöljárók közül. Jé, egy év(tized)vesztes, vagy ilyesmi. Nem. Délután mintegy automatikusan Puskin mozi: Liza, a rókatündér. Ó, ez egy üdítően idétlen film! A világa hamisított 70-es évek, akárha a nemlétező szocializmusban járnánk, Csudapesten. (Bár a rádióból egyszer mintha Kádár, vagy az ő paródiája szólna.) Felszabadultan gátlástalan a történet, puhán vattacukros a képi világ, minuciózusok a részletek, és jók a színészek. Balsai Móni eleve rulez. Külön hálás vagyok Bede Fazekas Szabolcsért. Ahogy néz összehúzott szemmel. Ahogy áll az előszobában kezeslábasban, csalódottan, fájdalmas megbántottsággal. Szép munka ez Ujj Mészáros Károly rendezőtől. Ui.: Én szeretném megköszönni Tasnádi Csabának a 16 nyíregyházi színházi évét. Nem tudom, hogyan, de szeretném. * Jaj, illusztrációnak tévedésből egy harminc évvel ezelőtti diplomaosztó került ide, az újságíró-iskolából! A búcsúcikkem a Spirituszon. Az NKA folyóirat-kuratórium nem ítélt meg támogatást a lapnak, tehát pénz nélkül maradtunk. Erre a nagy nullára azért nem számítottam, így történhetett, hogy 8 megjelent cikkért nem tudunk számlát befogadni. Annak rendje és módja szerint én állok a kifizetetlenségi lista élén. De bánt, hogy adósa maradtam három kollégámnak. Tegnap a Nemzetiben a Körhinta premierjén hajlamos lettem volna úgy lobogtatni a tiszteletjegyemet, mint Mr. Bean az első osztályú repülőjegyét a Katasztrófafilmben. (Én magam természetesen nem jutok tiszteletjegyhez a Nemzetiben, a fidelio szerezte nekem – oda írom a kritikát –, amely orgánum a héten egész cikksorozatot szentelt ennek a bemutatónak.) Mint arra a Nemzeti Színház egy Facebook-bejegyzésében utalt, a párhuzamosan futó Brand-előadásban fellépő Törőcsik Mari rendszeresen színpadra lép majd a Körhinta végén, a tapsrend előzményeként. Ez a gesztus kétségkívül eleve megágyaz a sikernek.
Most akkor idedobálok néhány mondatot, a kritikában majd kifejtendőt. Ez az a
bemutató, amit a Nemzeti közönsége végre tényleg szeretni fog. Folklór estnek is
beillik, csupa népzene, néptánc, ihaj és csuhaj. (Talán azt adom majd címnek:
Állami Azon mosolyogtam, hogy ha Cserhalmi gazda észrevenné a sokholdas Farkas gyerek hosszú haját, amely parkettafonásos kontyocskává van göngyölve a tarkóján, akkor talán nem is forcérozná annyira a lánya házasságát evvel a fiúval. Kívánságot teljesítettem tegnap, elvittem a barátnőmet A nép ellenségére a Katonába, Zsámbéki Gábor rendezésére. Úristen, milyen ütős előadás! Még erősebb, mint a bemutatón volt. Nyilván jót tett neki az idő, alá is ment az idő még inkább, valamint nagyszerűek a színészek. (Plusz egy rendkívül rokonszenves, kacagó mackó.) Emlékeztem egyébként a végére, hogy felbugyog a szennyvíz, egyre nagyobb lesz a barna tócsa és elvágódik benne a kis Stockmann fiú. De a bemutatón nyilván szélen ültem és hátrább, akkor nem érintett ilyen drámaian, mint tegnap, a második sor közepefelé. (Mostanában középre kapom a jegyet, lépnem kell ez ügyben.) Ugyanis a trutymó egyszer csak átfolyik a szegélyen és lassan, de biztosan elindul a színpad széle felé. Ültünk ott kényelmetlenül fészkelődve a székünkön és néztük, ahogy jön egyre közelebb, hamarosan eléri a nézőteret. Fekete Ernő épp azt mondta, hogy ő a legerősebb ember a világon, amikor a lé a rivaldához érkezett és lefolyt hozzánk. Akkor vettem észre, hogy a színpad elülső oldalán van egy keskeny elvezető csatorna, úgyhogy nem lepte el a szennyvíz az első sor közepén ülő nézők lábát. Csak zúdult le a falon a lécig, mint egy barna mini-Niagara. Szóval ültünk ott némán, szemlélődve, és megúsztuk, hogy ránk ömöljön a mocsok. Épp csak a gyerek fulladt bele fent a színpadon. Az iszlám szerint Ádámot, az első embert Allah agyagból és vízből alkotta. Az egész későbbi emberiséget Ádám gerincéből hozta létre, hitvallást tétetett minden egyes tagjával – tehát születése előtt mindenki muszlim –, aztán visszahelyezte Ádám gerincét, és trónusának egyik rekeszében összegyűjtötte minden ember lelkét. Ott várunk, míg elérkezik születésünk ideje, és összekapcsolódhatunk a számukra kijelölt testtel. Ezek szerint mind trónusrekesztestvérek vagyunk. Nem tudom, honnan jött a széthúzás, testvérharc, miegymás. Megnéztem azt a nagyon rossz minőségben digitalizált filmet, amit vettem egyszer mint Körhinta DVD-t. (Mokép.) 60 éve forgatták. 10 éve néztem meg legutóbb. Törőcsik Marin kívül aligha van életben bárki is, aki részt vett benne. Mennyire bájosak a fiatalok! Soós Imre, ahogy meregeti a szemöldökét. Törőcsik Mari, akinek egy pattanás van az állán a téesz elszámoltatási napján. És a nem olyan fiatal Szirtes Ádám, fejszével a kezében, amint kinézi magának Barsi Béla fején a választékot. Eléggé leköveti egyébként a film történetét a Nemzeti Színház előadása, avval a jelentős különbséggel, hogy a termelőszövetkezeti tagságot, az elvi-ideológiai konfliktust teljes egészében kihagyják a sztoriból. Az estémet a Spinoza nevű tömegkínzókamrában töltöttem. Azért viseltem el a testi szenvedést ezen a színházi fogyasztásra alkalmatlan nézőtéren, hogy láthassam Lázár Kati estjét Jászai Mariról, Kripli Mari címmel. Sejtettem, hogy ez a szerelem lesz a vezérfonal. Nagyon vehemensen és megnyerően adta elő Lázár Kati az egészet. Eleinte soknak találtam, de aztán megéreztem, hogy épp ez benne a Jászai Mari. És a Lázár Kati persze. Egyszer véletlenül Kaposvárnak mondta Kolozsvárt. (Egyáltalán nem véletlenül, hanem direkt.) Egy fontos színésznőhöz volt szerencsém. Illetve kettőhöz. Mai: Nagyon FÁ. Nincs itt a vége. Még azt akarom mondani a Körhinta DVD-ről, hogy vannak rajta – eléggé ad hoc módon összehordottnak tűnő – extrák. A legérdekesebb a próbafelvételek menüpont. Farkas Sándor kérő szerepére castingolták a mokány parasztemberzsánert: Szirtes Ádám mellett Molnár Tibort, Görbe Jánost is. Ők nem nyúlkáltak bele a Mari blúzába. A női főszerepre Törőcsiken kívül Vass Évát nézték, és mindkét lány kifestette-kirúzsozta magát ez alkalomra, ami elég borzalmasan hat. (Törőcsik Mari mesélte a forgatásról, hogy Fábri Zoltán mindig szorosan a kamera mellé állt, úgy figyelte közelről az arcát. Ez őt zavarta, úgyhogy kérte: Fábri elvtárs, menjen onnan, mert így nem tudok!)
Este A gyáva a Thália Stúdióban Nézőművészetiéktől. Amikor Simkó Katival
együtt megyünk színházba, akkor általában az én programom szerint. De ez az
előadás most az ő opciója volt, nem láttam még, pedig ötéves produkció, és lett
volna okom megnézni (konkrétan: Kovács Krisztián), de valahogy mégis kimaradt.
Ifjúsági előadás, diákközönségnek, iskolákba is viszik, beszélgetés követi
addiktológus szakemberrel. Kovács Krisztián egy drogos fiút játszik, ő Utána arra értem haza, hogy Georgiában a fehérfejű rétisas mama épp eteti egy madárból kitépett falatokkal a két kis fiókáját. Kicsit megdöbbentett, hogy madár madárnak farkasa. Nem kannibalizmus-e ez. De lehet, hogy szigorúan véve csak az kannibalizmus, ha emberevő ember emberevő embert eszik. Egy budai étterembe mentem délután Ahol hely vanni, Lázár Kati kedvenc helyére, ahol a Jászai Mari-estjét is mondta-mondta magának, készültében. Ott beszélgettünk, jó volt, jó volt! Technikailag aggódom kicsit, mert változatosan erős háttérzaj zsongott körülöttünk, de azért reménykedem, hogy nem csak én élveztem, hanem majd a rádióhallgatók is fogják talán. Szót ejtettünk utána kutyákról is, erről eszembe jut, hogy pointert sosem látok, pointert nem látni Pesten. De amikor a szemem elé kerül egy-egy ifjú magyar vizsla, akkor fájó vágyás támad a bensőmben. Egyéb állatokat illetően, Annamarink időjárás-jelentése szerint Floridában szokatlanul hideg a tél, plusz 5-8 fokok dühöngenek. Ezért a környék összes tengeri tehene behúzódott a lamantinok tampai öblébe, tolonganak, mint utasok a 7-es buszon. Egy gombostűt sem lehet leejteni. Még beleállna egy tengeri tehénbe. Délután az Ódry Színpadon a győri Vaskakas Bábszínház vendégszerepelt a La Fontaine-mesék című előadásával. Nyilván mert annak epizódjait harmadéves bábhallgatók rendezték. Nyolc mese, öt diák jegyzi, összekötő elemnek talán az alkotás tekinthető, mármint az írás: nagyméretű betűkkel (is) dolgoztak a játszók, amelyekből a fináléhoz állt össze La Fontaine neve. Meg írógép-kopácsolás hangjait hozták (a 100 híres komolyzene darabjain túl), bár feltehető, hogy a mai gyerekek soha életükben nem hallottak még ilyet, és már valószínűleg nem is fognak. Kedves-ügyes előadás. Akkor találtam a legjobbnak, legszellemesebbnek, amikor nem feltűnően kész bábokat vettek kézbe a színészek, hanem egyszerű tárgyakat, amiket a találékonyság és a fantázia tett bábbá. (Mint például a kispárnából és piros csipeszből összeálló kotlóstyúk.) Volt olyan báb is, amit én személy szerint nem ismertem fel vagy meg, hogy micsoda, no de nem is vagyok én már gyerek. Este a Magyar Színház színpadán ültem 7-től majdnem negyed 11-ig, oda képzelte el és valósította meg Koltai M. Gábor a Frankensteinből általa gyúrt színdarabot. Ezt az előadást talán majd holnap mesélem el, hátha addig eszembe jut róla valami. Egyidejűleg csak annyit éreztem, hogy a rendező beleszeretett ebbe a történetbe, de az nem szerette viszont. A rétisasokat tegnap belepte a hó, úgyhogy most nem csak a fejük fehér. Túlléptem Frankensteinen. Tegnap a Lengyel Intézetben jártunk, ahol szobányi nagy tömeg volt kíváncsi a Színház és szabadság című beszélgetésre. Pászt Patrícia fordított és moderált Spiró György, Tadeusz Słobodzianek és mindenki között, plusz Máté Gábort is felhívták a kis színpadra. Mint tudjuk (én legalábbis tudom) idén ünneplik a lengyel színház 250. évfordulóját: a lengyel Nemzeti Színház megalapítását. Ez volt az apropó, de nem annyira a XVIII. századról beszéltek. Spiró Györgyöt jó hallgatni, Máté Gábort is jó hallgatni. Słobodzianeken fennakadtam párszor, nem is az újságíró-ellenessége miatt, mert azt értem. (Sokat kapott ő otthon A mi osztályunkért.) Hanem hogy nem tudtam pontosan megállapítani azt a pozíciót, ahonnan ennyi sérelemmel nyilatkozik (szinte) mindenről. De érdekes volt, amiket mondott. (Érdekes – ezt a jelzőt elég gyakran használom. Érdeklődő típus vagyok alighanem.) Mai: Máraitól 1927-ből. Bombasztikus. Írni annyi, mint megtagadni mindenkit. Írni annyi, mint egyedül maradni, mint elárulni barátot, testvért, szülőt, szeretőt, elárulni önmagunkat, bevallani mindent, anélkül, hogy feloldozásra számíthatnál, cél nélkül, remény nélkül, kilátás nélkül. „Mindent megírni” annyi, mint mindent megérteni, és semmit nem bocsátani meg. A szokott moziban a szokott matinéidőben: Amerikai mesterlövész. Gyors és meggondolatlan ötlet volt, azon alapult, hogy Clint Eastwood rendezte a filmet, aki mellett egyszer letettem a voksom mint rendező mellett. Nem is volt gond Eastwooddal. Csak már az első perc közepén, amikor egy lerombolt városban jött egy amerikai harckocsi, majdnem felugrottam. Álljon meg a menet, én most tényleg azt fogom nézni órákig, hogy lövöldöznek?! És tényleg. Amit leszűrtem a filmből: ehhez egyszerű világkép kell. Ilyen szimplán, tisztességesen, zökkenetlenül kell gondolkodni, mint ahogy a főhős. Védem a hazámat, a családomat (Irakban?!), a bajtársaimat, és lövök. Aki egy kicsit is elbizonytalanodott, kétségei támadtak, értelmetlennek vagy pokolinak találta ezt a háborút, az meg is halt. A legszörnyűbb pillanat az volt, amikor az amerikaiak egy elfoglalt arab házban együtt vacsoráztak a helybeliekkel. És a mi mesterlövészünk észrevette, hogy a házigazdának sebes a könyöke. Elkomorult ettől, felállt, körbekutakodott, és meg is találta a szőnyeg alatt a fegyverarzenált. Nem tudom, mi keltett gyanút, arra gondolt-e, hogy mesterlövészi pózban szokott fekve könyökölni a vendéglátó a tetőn. Szerintem csak egyszerűen sömörös volt a pasas könyöke, akárcsak az enyém. Úristen, lehet, hogy engem is elkaphatnak a terrorelhárítók, a ronda könyökömmel! Az viszont tetszett, hogy amikor már régóta keresték az arab főgonoszt, de még mindig nem találták, akkor az egyik amerikai katona azt mondta: fákin Keyser fákin Söze. A sasokrúl. Nagyon helyeseket írnak róluk itt. Például hogy épp stadiont készültek építeni a college-nak, amikor odafészkeltek sasok (egy másik pár), úgyhogy nem építettek oda. És hogy szándékosan nem nevezik el a madarakat, hogy evvel se domesztikálják őket: vadon élők. Nekem ezt persze hiába mondják… Az én monitoromon Jenő és Lujza (az utóbbi a nagyobb termetű) nevelgetik dr. Sast és dr. Vast, akiket még nem tudok megkülönböztetni egymástól. Eddigre váratlanul véget ért a hónap.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
