|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Idegrohamjárvány indul: a Párizsi udvar körüli ház átépítése miatt lezárják a Petőfi Sándor utca elejét másfél (!) évre. A helyismeret teljes hiányára vall, hogy épp december elején kezdik ezt, mert karácsony havában mindig zsúfolt a Belváros és totális a közlekedési őrület, legyen bár hétköznap vagy hétvége. Ha nem írok naplót, akkor nem jutottam autóval haza – vegyük így mostantól. Ilyennek találtam A kriplit Tatabányán. Kulka Jánossal interjúztam papírra, a Kisalföld számára, az Ez a hely győri vendégszereplése kapcsán. Vele jókat szoktunk dumálni, ez most sem történt másképp. Kicsit nyafogós volt, de mint azt megállapítottuk, egy színésznél erre megbízhatóan lehet számítani, hogy soha nem jó neki. Pont olvastam tegnap Schilling Árpád legutóbbi magyarnarancsos írását, mielőtt indultunk A harag napja bemutatójára a Trafóba. Gondoltam is, hogy talán ott fogja majd kitöretni velünk a forradalmat. A cikkével mint helyzetleírással sajnálattal egyetértek, bár a végkövetkeztetés problematikusnak érződik. Ami A harag napját illeti, én egy végtelenül és tehetetlenül keserű Every(wo)man-történetnek láttam, néhány felfénylő párjelenettel. Olyan előadás, ami fáj. Ez is a dolga, hogy fájjon. A napokban fedeztem fel, hogy az e heti rádióműsor, a 2. Dömötör András december 5-én megy adásba, vagyis napra pontosan 5 évvel az első Ahol hely van után. Ötéves a műsor, az már oviban középsős. Ennek alkalmából rögtön vizsgálat tárgyává tettem a múltat, úgyhogy most statisztikai adatokkal fogom untatni a kedves olvasókat. 185 műsor készült, ebből 13-nak Bányai Gabi volt a műsorvezetője-vendéglátója, 172-nek pedig én. 201 vagy 202 interjúalany járt nálunk. (Kétszer egymás után nem jött ki ugyanaz az eredmény, így végül is eldöntetlenül hagytam, hogy 201 vagy 202.) 101 volt köztük a női személy. (Szépen eltaláltam a felét, bár a nemi arányokra csak úgy hozzávetőlegesen ügyeltem.) A 201-202 beszélgetőtárs közül 136-an színészek. (Közülük 100-nál több budapesti, 24 vidéki, 3 határon túli.) 15 rendezőt kérdeztem és 15 színházigazgatót. (Ahol többszörösek a funkciók, ott néhol átfedtem.) További partnerek: 4 író, 9 dramaturg, 2 tervező, 3 koreográfus, 2 rendezőasszisztens, 1 művészeti titkár, 1 zenész. (Hanyagolom a zenészeket?) És 14 kritikuskolléga. Négyen már nincsenek közöttünk. (Margitai Ági, Kézdy György, Budai Kata és Koltai Tamás.) 18 Kossuth-díjas. (Azt hiszem.) A művészek közül hárman voltak többször (Csákányi Eszter, Szamosi Zsófi és Máté Gábor.) A kritikusok közül Gabnai Kati a rekorder, aki tízszer ült velem szemben a mikrofonnál. (Éljen!) Hangmérnök munkatársból a harmadiknál tartok, Bánfalvi Csenge, Török Kati után már évek óta Csalótzky Zsolt a műszaki kollégám. Ez minden. Plusz amiket sose mertetek/merek megkérdezni. El Kazovszkij életmű-kiállítása a Galériában. Nagyon szuggesztív, nagyon drámai. Érzi rajta az ember, hogy nem lehetett könnyű sors az övé. A híres kutyái, vándorállatai mintha a saját démonai lennének, nem tud szabadulni tőlük. Olyan erők jönnek le a vásznairól, az ember ösztönösen elrántja a fejét az útjukból. A festményei színeivel szinte vágni, hasogatni lehet. A legjobban a kanyargó útjait szerettem. Azok egyszerre hatnak vonzóan és veszedelmesen. Ahogy sétáltunk lefelé a Várból, szemben a Duna, Pest, az ég, olyan éles kontúrjai voltak a látványnak, mint az El Kazovszkij-képeknek. Este az Operában a Farnace főpróbája. Vivaldi-opera, még csak nem is hallottam róla soha. Barokk zene, szép, bár némiképp rágógumiszerűnek találtam. Amennyiben kicsit olyan, mintha végig ugyanazokat a frázisokat hallanánk. Vagy legalábbis mindig ugyanoda lyukadnánk ki (ti-ra-ri-ra-ri-ra-ríííí-ta-ram). A történet királyi családi rémdráma – jószerével mindenkinek az a szándéka, hogy előbb megöli a többieket, azután magát. A zenei megvalósítást vegyük alapból jónak – ennek megítéléséhez egyáltalán nem értek. A produkciót Anger Ferenc rendezte, bizonyos humorral, bár evvel korántsem sikerült megoldani az egész, három és negyedórás estét. A színhely: a Mitridátész mauzóleumára átnevezett Lenin-mauzóleum, amelynek belsejében (voltaképp) családi proszektúrát működtet Farnace famíliája, itt boncol időről időre a címszereplő (férfias, kopasz, szakállas kontratenor: Xavier Sabata), a felesége (Tamiri: Meláth Andrea) vagy a húga (Selinda: Schöck Atala). A kismetróban hazafelé három idős hölgy állt mellettem, ugyanonnan jöttek, ahonnan én. És mi eltűrjük, a zenéért – mondta hosszú csend után az egyikük. A sütemények királynője nehéz darab. Nyilván játszani sem könnyű, de én főleg a nézésére gondolok, az nehéz, ez maradt az emlékem az ősbemutatóról is. Ámbár magánál Pintér Bélánál bizonyára erősen él az előadásban a humor is, amit itt most az Ódry Színpadon kevésbé érzékeltem. Markó Róbert vizsgarendezése ez, és nem minden úgy hatott rám, felteszem, ahogyan kellett volna. Például a különleges, rozsdás, fémesen zenélő, fellibegő díszlet. Nyilván koncepcionálisan szűk és zsúfolt, de zavarba hozott, amikor hosszan nem tudtam eldönteni, hogy a néma szereplők játékban vannak vagy nem. Kicsit széttartónak találtam a színészi munkát. Vizi Dávidnak nem sikerült markánsan elindítania a darabot – ez betudható a premierizgalomnak –, Főglein Fruzsina ígéretes kislányossága meg folyamatosan egyre hátrább szorult. A „felnőttek” jobban éltek. Bozó Andrea poétikus bájjal hajladozott a komikum felé. Bányai Kelemen Barna pedig igazi főnyeremény. A rendező tévedhetetlenül találta meg a színészt, aki részegségben eleve verhetetlen, ráadásnak a ráadásai. Összességében működőképes, erőt mutató előadás. Bizonyos szempontból – a „gyerekek” és a „felnőttek” viszonylatában – épp a kontrapunktjának hatott este az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Liliomfi Budaörsön. Ezt nem nagyon mesélem el, mert írom a Fidelióra, de annyit mindenképp, hogy engem nemigen ragadott magával. Talán mert öreg vagyok és az előadásnak kábé minden poénját, gegjét, viccét, spanyolviaszkját láttam már hosszú nézői előéletem során. Mindazonáltal annyi energia és lendület mozgatja a produkciót, hogy a magamfajta ellenállóbb nézőt is elsodorta végül. Az utolsó jelenetben, pontosan tudtam, voltaképp ott állok vén bűnösként magam is az Ilyés-Spolarics-Bregyán (Szilvai-Kamilla-id. Schwartz) belső hármas mellett a páston. Akiket az összevegyült fiatalok elítélnek és hibáztatnak. A folytatást – mármint ezeknek a soraimnak a folytatását – kihúztam, mert rájöttem, hogy ez lesz majd a cikkem vége. Nem világos, hogy minek lepasszolni az MMA-nak a Nemzeti Kulturális Alapot, amikor az NKA magában is képes arra, hogy a saját embereik legszűkebb körében szétossza a közpénzt. Például most ezt a közel 150 milliót, meghívásos pályázaton, nagy hirtelenséggel, hat nap alatt. Itt jegyzem meg egyébként, hogy a művészeti lapok tavaszra éhen halnak mindenestül, mert az NKA elmulasztotta kiírni a jövő évi működésre vonatkozó pályázatokat. Nyilván nem kár a kulturális sajtóért, bizonyára nem olyan értékes, mint… mint mondjuk egy NB2-es futsallmeccs, amit az értéket közvetítő magyar televízió sugároz. Szert tettem egy hét előnyre a rádióban, minthogy tegnap már a jövő szombati műsort vettem fel, Sipos Vera jött hozzám. Jól ment neki a beszélgetés. Vagy nekünk. Este a Kamrában jártam, mivel a Színház folyóiratban Tompa Andreáék újabb műfajt találtak ki újra: régi előadás ismételt megtekintését és megírását. Az Elnöknőket kaptam, örömmel vettem. Huszadik éve játssza Csákányi Eszter, Pogány Judit és Szirtes Ági, a 265. előadáshoz volt szerencsém tegnap. Mondjuk az azért kicsit érződött, hogy egyhavi szünetekkel játsszák, nem könnyen melegedett be. A közönség is csak szórványosan reagált az első részben. A szünet után azonban szárnyra kaptunk, és a végére nagy, lelkes siker is lett. Az utolsó 2015-ös fügéinkkel a Mikulást kínáltuk meg. A veszprémi Kabóca Bábszínház A királykisasszony, akinek nem volt birodalma című előadása úgy kezdődik, hogy bejön a nézőtérre a várakozó nézők közé egy sokcuccos asszonyság, és óra 6 perc tájékán reklamálni kezdi a kezdést. Nyilván a veszprémi színházban is akadnak ilyenkor hökkenetek, megjegyzések, esetleg felháborodások – természetesen nem a gyereknézők részéről, akik valószínűleg semmi különbséget nem látnak egy hajléktalan és egy hajlékos ember kinézete között –, hanem a felnőttek részéről. Idővel kiderül aztán, hogy ő Mákszem Lenke – ez nem a szerep, hanem a színésznő neve –, ő játssza el egyedül, a csomagjaiból előszedett tárgyak segítségével a királykisasszony történetét, akinek nem volt birodalma. Képzelhetni, hogyan hat ez az antré egy adventi szombat délelőtt Budapesten a Városháza parkban, a karácsonyi bazársor mellett felhúzott, Üvegpalotának elnevezett műanyag sátorban, ingyenes gyerekműsor keretében. Mit mondjak, mintha direkt ide találta volna ki Markó Róbert (át)író és Tengely Gábor rendező, kísérleti-pedagógiai célból. Mondjuk épp mellettem cuccolt le az asszonyság, úgyhogy egy másodpercig én is azt hittem, hogy betért hozzánk egy batyus árus. Sajnos volt a színésznőnek egy-két ismerőse a nézők között, akik nagyon mosolyogtak rá, ennyiben picit lebuktatták. Na de nem mesélem tovább, megírom a Spirire. Este a Centrál Színházban a Sok hűhó semmiért premierje, Puskás Tamás rendezésében. Egyáltalán nem tudom, el lehet-e játszani rendesen Shakespeare-nek ezt a darabját ma. De engem már az első jelenetben elvesztettek, rögtön kihaltam. Bejött sok szereplő a herceg társaságában, megálltak félkörben, mondták a szöveget, álltak, mondták, maguk se hitték, én sem hittem: ezt csináljuk/nézzük, így, 2015-ben, Budapesten? (Jó, a második rész tűrhetőbb volt.) A közelgő karácsonyra tekintettel könyvesboltban nézelődtünk. Sírni tudnék, olyan drágák a könyvek. Levettem Jukio Misima drámáit, ránéztem az árára, visszatettem, esélye sincs. Este a József Attilában a szatmárnémetiek Sirálya Sorin Militaru rendezésében. Láttam én már tőle Sirályt, tizenhány éve, a székelyudvarhelyiek előadásában, és úgy emlékszem, érdekes volt, rendezve volt. Ami ezt a szatmárit illeti, nem komédiának játsszák, az biztos. Alaposan le van szorítva nyomasztó melodrámává, zenével, tónussal. A harmadik felvonás végén őrült táncjelenet, majd viharos rózsazuhogás. A közönség nagyon tapsolt, alighanem úgy gondolta, hogy itt van vége a darabnak. És tényleg lehetett volna ott a vége. A negyedik felvonás azután még artisztikusabban és lassabban szürreáliába úszott. Az világos volt, hogy mindenki lát és tud mindent. A harmadik felvonás elején Mása és Trigorin röhögve-vodkázva beszélgettek, Medvegyenko pedig hátul boldogan, némán ujjongva hallgatta őket. Így tudta meg, hogy Mása feleségül fog menni hozzá. Egyet még kiemelnék: Trepljov darabja ezúttal tehetségesnek látszott. Nyina füstködben botorkált a színen, fehér gyolcsokba tekerve, gömbölyű pocakkal. Vagyis ebben az interpretációban a világlélek állapotos. Azt nem tudom, hány száz év múlva fog a világlélek világra hozni valakit/valamit, de várandós. Eszembe jutott a performanszról, hogy a bécsi Burgtheater Sirályában Nyina sirályjelmezben játszotta a Trepljov darabját. Ami frappáns megoldás arra, hogy a negyedik felvonásban majd azt hajtogassa: sirály vagyok. Talán csak szerepben maradt. Büszke voltam erre a teljes félházra a nézőtéren, amelyik vasárnap este ott ül és tapad Csehovra. Bár nem minden Csehov, ami fénylik. Itt például a Trepljov-darab előtt Medvegyenko – mint afféle előzenekar – felolvasott egy eddig ismeretlen Medvegyenko-verset, amely a Mása iránti szerelméről szólt. Nem mondom, hogy Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című filmje kellemetlen vagy nézhetetlen. De különösebben jó sem lett. Talán épp abból adódnak a problémái, hogy személyes családtörténet, így nehezebb optimálisan megírni. Nyilván az alkotónak erősebb a ragaszkodásra a megélt verzióhoz, mint amit esetleg a forgatókönyv megkövetelne. Ez a családi történet érdekes ugyan, de inkább elmesélve és illusztrálva lett, mint megfilmesítve és eljátszva. Több filmes bátorság és kreativitás jót tett volna, még akkor is, ha nem teljesen eredeti dolgokat találtak ki. Azért mondom ezt, mert hiába hogy belemontírozást történelmi dokumentumokba, régi filmekbe csináltak már mások (ott van a Zelig vagy a Forrest Gump), mégis az Anyám… legszellemesebb és egyben képileg is legszebb jelenete az, amikor az Ónodi Eszter – Gáspár Tibor páros üldögél és beszélget egy kerthelyiségben, ahol mellettük Karády Katalinnak és Páger Antalnak húzza a prímás. És akkor még a vesszőparipám: az amatőrök vegyítése a profik közé. Miért, miért gondolják, hogy ha egy családban a három nővér közül kettőt jó színésznő játszik, a harmadikat pedig egy civil, akkor nekem nem fog feltűnni a különbség – már az első pillantásra, az első szavára –, és hogy ez a különbség nem fog zavarni? Vajon miért egy költőnő adja az egyik Mille-lányt? Talán ő hasonlít legjobban a Fekete Ibolya régi családi fotóin látható személyre? Ha így van, az indifferens a néző számára. Na erről beszélek. Énszerintem a filmnek nem a rendezőben kellene emlékeket felidéznie, hanem a nézőben. Ahogy például nálam megszólalt az a jelenet, amikor Ónodi Eszter madártejjel etette a haldokló férjét. Mert a tányér is, az ágynemű is olyan, amilyen nálunk is volt gyerekkoromban, valamint Gáspár Tibor elszürkült szemét is tudtam hová tenni. Másnak talán máskor csenget ez a film, persze. Kellenek hozzá innen sok évek és emlékek, onnan meg színészek. Se színház, se mozi, mert körmömre égnek a munkák. De azt már akartam írni – kutyahíradó Chicagóból –, hogy a kutyakajabolt, ahol Annamariék a Szusi ellátmányát beszerzik, megajándékozta őket egy nagy doboz darált nyúllal. Ízlett is a Szusinak. A darált nyúl hús is, csont is, és úgy kell elképzelni – legalábbis én úgy képzelem –, hogy van egy nyúl alakú cső, abba tolják bele cakumpakk az ájult állatot, és a végén kijön makaróniként vagy olyan keskeny csíkokban, mint amilyen az iratmegsemmisítő terméke. Annamarink a munkáján túl itt is talált magának önkénteskedést: hétfő esténként egy idősek otthonába látogat. Van ilyenkor másfél óra, amikor be lehet vinni állatot, az állatkedvelő öregek örömére. Úgyhogy Annamari a Szusival megy, aki a siba inu fajtáját meghazudtolóan kedves, barátságos lény, és készséggel hagyja magát simogatni, dögönyözni idegenek által, miközben ismerkedés, beszélgetés zajlik. Természetesen van olyan öregember is, aki utálja a kutyákat, ezért minden hétfőn este kiül a székével a folyosóra, hogy ezt az arra járó kutyákkal közölhesse. De lehet, hogy Szusi a kedvességével még őt is meghódítja majd. Mondták a hozzáértők, hogy a jó természete miatt Szusi különösen alkalmasnak látszik az ilyesmire, érdemes lenne egy kis tanfolyamot elvégeznie, aztán mehetne vele Annamari kórházakba is, beteg gyerekek kedvét felderíteni. Ahogy én őt ismerem (mármint a lányt, mert a kutyát személyesen sajnos nem, illetve mindig ott ül ő is, amikor szkájpolunk, de hiába beszélek hozzá, nem válaszol, pedig ért már magyarul), előbb-utóbb oda is járni fog. Mentem az Ódry Színpadra a kecskeméti Ciróka Bábszínház Tasnádi István-féle Lúdas Matyiját megnézni. Már a Vas utcában jártam, amikor megálltam a gondolatra, hogy vajon bezártam-e a lakást. Nem emlékeztem rá, és ideges lettem. Próbáltam megnyugodni, hogy ej, biztosan bezártam, automatikusan, amíg jött felfelé a lift. De nem igazán sikerült meggyőzni magamat. Kizárt, hogy nem zártam be, szögeztem le, majd némi hánykolódás után beültem a nézőtérre. Ám sehogy sem bírtam szabadulni az eshetőségtől. Lúdas Matyi helyett azt láttam lelki szemeimmel, hogy egy besurranó besurran és viszi, amit tud. Egyre kisebb lett a gyomrom, szívdobogás szívdobogásra, mély levegő, majd a Lúdas Matyi–Döbrögi visszavágó első győztes menete után egyszer csak (szó szerint) pánikszerűen elhagytam a nézőteret és hazasiettem. (A lakás be volt zárva. Ha ez az öregség, és jön, akkor az elég rémes lesz.) Pedig amit a Ciróka Lúdas Matyijából láttam, az nagyon is megnyugtatónak, sőt élvezetesnek tűnt. Vidovszky György rendezése jól szabott, összeszedett, sok benne a szellemes játékötlet, ugyanakkor nem féktelen, nem túlcsorduló. Annyi, amennyi épp meggyőző. Egyben van az előadás. Bírtam például a produkció széleskörű és szerteágazó párnarendszerét, különös tekintettel arra, hogy Lendváczky Zoltán Döbrögijét strandlabdaméretűre tömték ki párnákkal, valósággal hívogatóan volt puffancs, mármint botoztatáshoz öltöztetve. Mégis úgy esett meg a tizenöt ütés az erdőben, hogy nem illették őt a pálcával. És azt is szerettem, hogy Matyi a vásárban, ahová a lúdcsajszit* vitte, vesztegelt kicsit, mert megnézett egy arctalan Vitéz László–Ördög csata vásári bábjátékot. *Nem értem egyébként, minek tart özv. Lúdasné libát, ha nem akarja levágni. Házőrzőnek? Most kellemes meglepetésről számolok be, ilyen is előfordul. Pár hete jött haza kedves férjem egyszerre két, tilosban parkolásos cédulával, amit Ottílián talált. (Ottília az autónk neve.) Viszonylag ritkán járunk kocsival, így eshetett meg, hogy három napon belül ugyanott állva kétszer is megbüntettek, nagy meglepetésemre. Úgy történt ez, hogy jöttünk haza, a Városház utcában nem volt hely, ezért bepopsiztam a sarokról egy kis utca első, felfestett parkolóhelyére. (Ennyit még épp szabad tolatni az ellenirányú utcában, tudtommal.) Csak azt nem tudtam, hogy az utolsó felfestett parkolóhely előtt, irányból jövet ott van egy várakozni tilos tábla. Kifejezetten törvénytisztelők vagyunk, szándékosan nem sértünk szabályt, legfeljebb így, óvatlanul. (Most kikerestem itt a naplómban – milyen jó dolog egy guglizható napló! –, hat éve volt legutóbb autós büntetésünk.) Néztem aztán a neten a tarifát, 20 ezret kóstál, ha mindkettőt érvényesítik (nem ugyanazt a helyszínt jelölte meg a két feljelentő), akkor 40 ezer – csikorogta a fogam. Aztán jött levél a rendőrségtől kedves férjemnek mint üzembentartónak, tegyen vallomást, ki követte el a tettet. Mire ő megírta, hogy a kedves felesége, és így, úgy (lásd mint fent). Közölte a kért adataimat, a jövedelmemhez is beírt egy szomorú kis valós számot. Tegnap érkezett az én levelem, azt írja benne a r. hdgy-nő, hogy megvizsgálva az esetet és az évekre visszanyúló tiszta múltamat, nem szab ki pénzbüntetést, hanem figyelmeztetésben részesít. Meg kell mondanom, szokatlanul méltányos és nagyvonalú döntés egy állami szerv emberétől, hogy mérlegel és elenged 40 vagy 20 ezer forintot, amit bevasalhatna rajtam. Papp Jánost hívtam a rádióműsorba. Évek óta elnézem őt a Centrál Színházban mint olyan színészt, akinek mindenfajta munkához van kedve – a Kiss Márton-féle alternatívtól a Függöny fel!-féle strapásig –, és látszik rajta, hogy örömét leli a színpadi játékban. Ez az ő korosztályában (70 felé vagy 70 fölött) elég ritka, hamarjában egyedül Haumann Péter jut eszembe mint ilyen. A Sok hűhó semmiért is megerősített ebben, bizonyos szakmai szempontból ő volt az egyetlen túlélője a bemutatónak. No, szóval jött Papp János, és tök jó volt! Egyrészt tud beszélni, másrészt pontosan érzékelhető volt az őszinteség szándéka, és hát annyi mindenről tudhat mesélni, simán csinálhatnék vele is több részes műsort. De hát nem ülhet álló napokat a konyhámban a színházi szakma, pláne nem úgy, hogy az alsó szomszéd hetek óta lakásátalakít: nagy zajjal ütnek-vernek ott mindent. Rádiófelvételes napokon kedves férjem szokott a munkásoktól egy órányi tűzszünetet kérni. Kritikát vállaltam a Színháznak a Finitóról. Ezért telefonon csatába szálltam a Pinceszínházzal, hogy ne kelljen két teljes árú jegyet fizetnem. Mert az alig kisebb annál az összegnél, amit ebben a hónapban a Színháznak számlázok. Első lépésként persze lemondtam kedves férjemről, hiába hogy érdekelte volna, ennyi pénzünk most nincs. Esti családegyesítésről csak kedvezőbb anyagi korszakban lehet szó. Magamat ledumáltam félárra – és hogy utálom ezt, amikor alkudozni kell! –, de annyitól is nehéz szívvel váltam meg. A helyzet az – nemcsak a magam, hanem minden gyakorló kollégám nevében mondom ezt –, hogy kritikusnak csak úgy lehet lenni, ha az ember nagyon sok (havi 10-20-25) előadást lát. De nem lehet nagyon sok előadást nézni, ha a színházak 1000-1500-2000 forintos szakmai jegyeket adnak. Nem telik rá senkinek. A Finitót házi főpróbában láttam, ekkor, és tulajdonképpen nem érzékeltem most, hogy nagyon fölfelé ment volna azóta. Délután lementem a Városháza parkba, beültem az „Üvegpalotában” a közönség soraiba, aztán kiderült, hogy nem ugyanarra várunk. Én a veszprémi Kabóca Bábszínház Volt egyszer egy… című előadását szerettem volna látni, de kiderült, hogy az már elmúlt, mert valamikor áttették a korábbi programban szerepelt 4 órai kezdésről 3 órára. Nyilván mindenkinek mindegy volt, hánykor játsszák, csak nekem nem. Így jártam, nem láttam. Este a MU Színházban a Trainingspot Társulat Szület – szeret – hal című előadása. Olvastam Kiss Judit Ágnes Négyszög című versciklusát, amelyből készült, tudtam, hogy nagyon erős szöveg, megrázóan erős, sőt hovatovább bátornak is mondható a mai keresztény-nemzeti időkben. (Az egyik szólama, pontosabban kettőse: a nő és magzata, „aki” verbális tiltakozó hadjáratot folytat a rá irányuló abortusz ellen.) Érdekes, hogy Tóth Miklós rendező egy elképzelt részletes realitásból indult ki: vendéglátóipari egység buli után, piros abroszos asztalok, eltaposott szerpentinek, behorpadt lampion stb. És érdekes, hogy akkor én mint néző is részletes realitásként kezelem, úgy reagálok. Pl. elborzadok azon, hogy rövid idő alatt három fiúpincér is színre lép, hoznak egy-egy innivalót, és a háromból kettő úgy fogja a poharat, legfelül, hogy minden ujja rajta van azon a részen, amit a vendég a szájával illet majd. Uristen, remélem, az igazi pincérek nem így csinálják. Később ebben a térben minden elmosódottabb, töredékesebb és balladisztikusabb lesz. Vívódó nő, akaródzó gyermek, hárító férj, haldokló anya. A főszereplőt, Benya Katát éles szélsőségként éltem meg. Néha hátborzongatóan jónak találtam a megszólalásait, máskor meg épp ellenkezőleg. Végül is, igen, lett ebből egy másfél órás, életet és halált idéző, belegondolós, megrezegtető színházkaland. Amikor én olvasni és irodalmat tanulni meg könyveket szeretni kezdtem, akkor a zsidóság mint olyan egyáltalán nem volt téma. Ezért nekem a magyar írók magyar írók voltak mindig is, egyformán magyar írók. (És ez nálam így is marad.) Az ismert biografikus okból egyedül Radnóti Miklósról tudtam, hogy zsidó származású, és sokkal később derült ki számomra, hogy mások is, Bródy Sándortól Karinthyn vagy Karácsony Benőn, Molnár Ferencen át Szomory Dezsőig. Heltai Jenő életét kevéssé ismerem – bár arra emlékeznem kellett volna, hogy Herzl Tivadar unokaöccse volt, hiszen láttam a Herzl-előadást a Spinozában, és bár az unokahúgát ismertem, idős újságíró, riporter volt a Film Színház Muzsikánál, amikor odakerültem –, ezért is reveláció számomra ez az anyag, amit Bálint András előad a Radnóti Színházban Heltai naplója címmel. (És szép az eleje a Deák Krisztina rendezte produkciónak, ahogy egy fehér bábut* látunk csak, amelyen masírozik a náci hadsereg.) Egy tisztánlátó, rezervált, jó humorú ember feljegyzései 1944-45-ből. Arra gondoltam közben, hol van ez a napló, hogyhogy én nem ismerem? Hiszen mindent olvastam, amit akkoriban írtak azok, akik dokumentáltak maguknak: Radnóti, Vas István, Déry, Illyés, Szép Ernő, Márai és így tovább. Aztán látom most már itthon a neten, hogy kiadatlan. Remélem, kiadják. Szeretném elolvasni és a polcon tudni. A színház előtt álló Radnóti Miklós-szobor fején csinos kötött sapka van, nem fázik. * Egy absztrahálást kihagytam a leírásból, az a báb a világos ballonkabátban feszesen álló Bálint András. Elindultam tegnap a Puskinba, hogy megnézzem a Szerdai gyerek című filmet. Odamentem a pénztárhoz, megálltam az ablak előtt, ebben a pillanatban a bent ülő lány felállt, kijött, bezárta az ajtót, elhagyta a pénztárat. Távoztában még hátrafordult és odaszólt nekem, hogy két perc múlva jön. Álltam és néztem utána elég döbbenten – nem gondoltam volna, hogy pusztán a megjelenésemmel képes vagyok elűzni egy mozipénztárost. Nem néztem meg tegnap a Szerdai gyereket, úgyhogy pillanatnyilag azt tudom elmesélni, hogy Chicagóban hirdetmények figyelmeztetnek: most vonulnak a kojotok. Északról délre húzódnak a hideg elől, és a városon keresztül visz az útjuk. Ráadásul épp enyhe az idő, ezért ráérősebben mennek, tudnak kicsit korzózni, zizegni Chicagóban. Még a múlt héten feladtuk Annamariék karácsonyi csomagját. Lance Armstrong volt csapatára, az US Postalra bíztuk, és úgy néz ki, hogy ezúttal jól tekernek: a netes figyelő szerint tegnap már New Yorkba érkezett a pakk. Amikor három és negyed órás Budapest-Szombathely gyorsvonatút keretében ülök egy vasúti kocsiban, ahol 15,5 fok van – kitettem az asztalkára a hőmérős ébresztőórámat, innen tudom –, és megkérdezem a kalauzt, hogy miért nem fűtenek, akkor elképzelek néhány lehetséges választ. Pl.: Bocsánat, asszonyom, elfelejtettük bekapcsolni, máris intézem. Vagy: Elnézést, hölgyem, elromlott a fűtés, természetesen a célállomáson visszatérítjük egy részét a teljes árú menetjegyének. Mondjuk erre nem számítottam, amit mondott: Megy a fűtés, és ez a legtöbb, amit tud. No mindegy, összegyűltünk utasok egy kocsi kisebbik rekeszében és felleheltük. Délután A padlást láttam a Weöres Sándor Színházban, nyugdíjasoknak tartott előadáson, így jól el tudtam vegyülni. Bár a körülöttem ülő időseknek kis ajándékcsomag is volt az ölében, amit az ülésen találtak. (Az Aktív időskor Szombathelyen program keretében zajlott ez A padlás.) Odasandítottam, mi az, celofánban egy kis mécses, az a legegyszerűbb fajta a temetőiek közül. Hát, gondoltam, a kis óvodások, akik összeállították az ajándékot, biztos nem jártak még temetőben, úgyhogy nem is asszociálnak rá. A padlást Horgas Ádám rendezte és majd Spiri-kritikában elmondom, mik a kifogásaim. De némely színész munkáját azért méltányolom, főleg Kálmánchelyi Zoltánét Robinzonként és Horváth Ákosét Meglökőként. Ő a legjobb Meglökő, akit eddig láttam. Nemcsak mert nagy magasságot tud termetileg, hanem mert az arcára sűrűsödött minden fájdalom, szomorúság és kíváncsiság, ami jellemezhet egy kísértetet, aki 600 éve röpköd a háztetők fölött. A szünetben a polgármester felavatta a színház előcsarnokában most elhelyezett defibrillátort. Szombathely első embere orvos, nem pedig teszem azt gázszerelő, így Szombathelyen fontos pl. a színház, valamint az életmentés sansza, miközben lehet, hogy stadion meg nincs annyi, mint kazal a szénában. Este Ványa bá címmel a Ványa bácsi. (Hamvai Kornél új fordítása. Ezt a bá’ dolgot ugyan egyáltalán nem tartom indokoltnak. Csak Szonya hívja így, pláne.) Már az első felvonás is igen eleven volt, aztán az éjszakai második felvonásban, kábé amikor Mertz Tibor Ványája, Bajomi Nagy György Asztrovja és Orosz Róbert Tyeleginje lég-dzsessztriót alkottak a rádióból szóló Ocsi csornije-verzióra, akkor megdőltem, mint egy búzatábla és lábon megvett engem az előadás. Réthly Attila rendezte, érdekesnek találtam a végét is (bár a Föld felrobbanását elengedtem volna), és elbűvölve néztem, hogy Mertz Tibor mi mindent tudott a címszerepben formá(tum)ba önteni. Mielőtt eljöttem Szombathelyről, felvettem egy rádióműsort. Kiss Marit hívtam bele, és kértem, hívjon mellénk fiatal szombathelyi kollégát, partnert. Sodró Elizát választotta. Jól sikerült, még meglepetések is érték őket egymással kapcsolatban. Ezt a fajta műsort Játszótársak alcímmel találtam ki, de régen nem csináltam ilyet – reklamálta is múltkor egy levélíró hallgató –, egyrészt mert bonyolultabb megszervezni, másrészt mert régen rádióstúdióba jött vendégnek az alany, most meg a konyhámba, és valahogy úgy érzem, két művészt tartogatni egy konyhában, az sok. (Amikor székből is csak egy nemnyikorgós van.) Évvégén azt hiszem, ki is fogok hagyni egy műsort, mert ünnepek alatt-között a családomra sem akarok vendéget hozni ebéd- vagy uzsonnaidőben. Nekiálltam tegnap számolgatni a Csehov-nézői életművemet. Az OSZMI színházi adattárában látom, hogy nálunk a Cseresznyéskertet és a Három nővért játszották legtöbbször. A Sirály is versenyben van 44 premierrel, de a Ványa bácsi eléggé leszakadt 31-gyel. Nekem a Három nővér a listavezetőm, amit minimum* 29 rendezésében láttam (bár nem mindet itthon), és értelemszerűen nálam is a Ványa áll a sor végén valószínűleg 13-mal, bár abban is szerepel orosz, német és ausztrál előadás is. Ez volt a Kisalföldben. * Lehetséges, hogy volt még olyan, amit láttam, csak elfelejtettem. „Madagaszkárban nagyon megbecsülik a nőket, annyira, hogy még az államügyekben is döntő szavuk van. Minden családban a legfőbb személy a feleség anyja, akinek mindenki engedelmeskedik. A madagaszkáriak nem ismerik az anyós-vicceket sem és nem is értik azokat.” (Vasárnapi Újság, 1912. október 20. Az 59. évfolyam 42. száma.) Tegnap este a Szkéné előcsarnokában állt egy ősz hajú ember fröcsköltszürke zakóban, hátulról egy pillanatra úgy nézett ki, hogy Koltai Tamás lehet, de nem lehet. Az Emberszag bemutatója zajlott a Vádlitól, Szikszai Rémusz rendezésében. Mintha csak folytatásként a Heltai Jenő 1944-es naplója után. Olvastam ezt a Szép Ernő-kötetet, és némely passzusára szó szerint emlékeztem most, hogy mondták, Kovács Krisztián, Tóth Jocó és Fodor Tamás. Mindhárman világos öltönyösek, és mintha 40, 60, 80 éves elő-Szép Ernőként, éppeni Szép Ernőként és utó-Szép Ernőként volnának jelen 1944-ben. (Néha egy-egy gondolatuk halványan elnyúlik korunkig.) Pár hét ez, amit végigcsinálnak előttünk, amikor is Szép Ernőt a nyilasok elhurcolták Pestről földmunkára. Sok fájdalmas-megviselt arcú báb veszi körül a színészeket, Németh Ilona jóvoltából. Egyszerre élő statiszták és halott áldozatok. Többjelentésű ez a sárga csillagos bábtömeg, hatásos pszeudo-biodíszlet. De ez az este Simkó Katié, aki hol kíméletlen keretlegényt játszik, hol repedező arcú, különleges dívát, átütően énekelve és pontos eleganciával mozogva. Máskor meg kislánybábokat érint finoman, és gyöngyözően kacag a hangjukon. Érdekes ez, én Katit az életben halk, törékeny, gyöngéd lánynak ismerem, aztán felmegy a színpadra, és mindene erős lesz: a hangja, a nézése, az egész jelenléte. A szünetben kibámultam az egyetem ablakán, a betetőzött belső udvarra. Ismerem ezt a házat, apukám évtizedekig ebben az épületben dolgozott. Hirtelen beugrott nekem gyerekkoromból egy tanszéki Mikulás-ünnepség, akkor is bámultam ki az ablakon, hosszú volt, untam. Az ember áll, ül, és különböző évtizedek kergetik egymást a fejében. Ez volt a Liliomfi. Amikor meghívó érkezik bemutatóra a Magyar Színházba, azt írják benne kedvesen, hogy két szakmai jegyet fenntartanak számomra. Újabban ezt is mindig hozzáteszi a sajtóreferens: „A jelképes összeggel a színház munkáját segítitek! :)” Ezt én ingerült értetlenséggel olvasom, mivel nekem nem az a dolgom, hogy a számomra nem jelképes összeggel segítsem a színház munkáját. Hanem hogy megnézzem és véleményezzem. Ráadásul adók és közpénz formájában így is támogatom őket, aránytalanul többel is talán, mint más, fontosabb színházakat, köszönhetően az igazgató erős anyagi érdekérvényesítő képességének*. No mindegy, a rendező kedves hívására mentem tegnap megnézni a Konyhát. Megvettem a szakmai jegyet, elfoglaltam a helyemet, majd jöttek, akiknek ugyanoda szólt a jegyük. Csodálkoztam kicsit, hogy az ülésemet kétszer is eladták, miközben volt körülöttünk számos olyan szék, amit meg egyszer sem adtak el. No mindegy, odébb költöztem. Volt valami depresszív az estében, ez a lepukkant színház, a találomra közönség, amelyből jó páran elmentek szünetben. (Nem tudom, mit vártak vajon egy Konyha című darabtól. Lehet, hogy meleget. Az nem volt. Mintha nem fűtöttek volna, olyan hideg áradt a nézőtéren.) Ennyi nyafogás után mondjak már valamit az előadásról. Lengyel Ferenc rendezte, amit meglepőnek és imponáló bátorságnak fogtam fel. Mármint hogy színészként, illetve kis gyakorlatú rendezőként elvállalta ezt a nehéz, nagy személyzetű darabot egy számára ismeretlen társulattal. Ehhez képest a produkció nem keltett rossz benyomást, de kevés színész játéka hatott természetesnek. Formavilág sejlett fel halványan, és munka is volt a dologban bőven. Ám nem derült ki, miről szól a darab, és a produkció nem jutott ki az érdektelenség tartományából. *A Magyar Színház igazgatója Zalán János, aki egyben az NKA színház- és táncművészeti kuratórium elnöke. Előbbi minőségében rendszeresen és kiemelkedően eredményesen szokott pályázni az utóbbinál támogatásra. Isteni tárkonyos csirkeragulevessel készített fel engem kedves férjem – a leves általában az ő reszortja – a Szindbádra, amit a Nemzetiben néztem délután. A múltkori Don Quijotét megfejelve evvel, úgy tűnik, Vidnyánszky Attila egy sűrű, sötét erdőbe jutott (nem radványi), és most már fel sem emeli a fejét, hogy megnézze, van-e még valaki körülötte. Énszerintem nem jó az, ha egy színházi előadás senkit nem tesz boldoggá, sem a közönséget, sem az alkotókat. (Hogy kicsit közelebb kerüljek a megértéshez, Szarvas Józsinak volt egy kis monológja csepűrágóként, amelyben a fizetést hálistenkedte. „Nincs jobb, mint az állami pénz” – mondta.) Most még atmoszférikus erőt és vizuális szépséget sem érzékeltem, ami a rendező több korábbi munkáját még jellemezte. Mátray László egy kb. négy méter magas, négyvitorlás árbócszerkezettel mászkált az első jelenetekben, ebből megtudhattuk, hogy Szindbád hajózik az álmok tengerén. Szinte egyfolytában keringett a forgószínpad – rajta lépcsők, kis templom, fogadó, kávéház, hozzávetőleges szecesszió – és 20-30 szereplő kóválygott a színen előadás-hossziglan. Némelyiknek mikroportja volt, hogy kihallatsszon az unalomig ismételt zongoraszólam alól. Elnéztem a kókadozó közönséget: háromnegyed hatkor kicsit felélénkültünk, amikor Szindbád halni készülve lefeküdt egy sírkő elé. De onnan még majdnem félóra telt el az előadás végéig. Ezt nyilván nem tervezték, de mostanra sajátos kontextus lett: kicsit úgy hat a produkció, mintha egy különösen bornírt, konzervatív hozzászólás lenne a „Mi a nő dolga?” aktuális tematikához. Nem, ez a bemutató nem szerencsés csillagzat alatt született. Az estét természetesen a Katonában töltöttem a Sirály premierjén. De nem játszom ki egyetlen klikkre minden lapomat. Mindjárt az elején, amikor Jordán Adél és Dankó István felmentek a nézőtér felől a színpadra és belefogtak a jelenetükbe, gonosz módon azt gondoltam, amivel Trepljov ekézi a színházat. Hogy háromfalú szobában utánozzák az embereket. Ráadásul nem életszerűen. Megfigyeltem már, hogy a színészek színpadi beszélgetés közben sokkal többet néznek egymásra, mint az emberek szoktak. Ez nyilván a közös játék, a partneri egymásra utaltság miatt is van így. De nem mindig hiteles. Mása például miért is mondana mindent a Medvegyenko arcába? Én a helyében biztos kerülném a tekintetemmel, ha nem érdekel a pasas. Mészáros Blankát mesterkéltnek találom. Ebből a mesterkéltségből fakadóan nagyszerű Nyinának láttam abban a jelenetben, amikor Trigorint interjúvolta. Érzékelhettük, ahogy a lány megjátssza magát, plusz a meglepetését, az izgatott örömét. Ügyelt, milyen pózban hallgassa az írót, és hogy erősen ott legyen, jól megjegyezzen mindent. Készült rá, hogy ezerszer felidézi majd ezt. Ebből az emlékből akar élni évekig. Ötvös András Trepljovja láttán először merült fel a lehetőség, hogy ezt a fiút talán nem véletlenül tartja magától távol az anyja – a gyerek szinte kínos. A pufogásával, az örökös dúltságával és a homályos feltörekvési vágyával, ami nem is tudni, mire irányul pontosan. Trigorin: Nagy Ervin – a választást tökéletesen igazolja az, hogy a darabot komédiának játsszák. Ilyen elragadóan senki más nem tudna színészileg reflektálni egy hiú, gyáva, tutyimutyi, papucsférj jellegű celeb-íróra. Ettől a férfiminőségtől persze kicsit leértékelődik Nyina – aki alighanem szintén csak celeb szeretne lenni –, mert belezúgni ugyan könnyű egy ilyen paliba, de két évvel később és mindenen túl még mindig és még jobban szeretni őt, az méltatlan. Ó, már túlírtam a napi adagot.* Még csak annyit, hogy ez a Sirály – nevezzük annak, ami: – új fordítás, Radnai Annamária munkája. Igen jó szöveg, ínyencségként fogyasztottam. (Összesen talán ha egyetlen mondat érte kellemetlenül a fülemet.) Ezek itt voltaképp az előszavaim voltak. Ott akarok majd lenni a Sirály 20. előadásán. Ascher Tamás nem traktálós rendező. Én viszont észrevenni és érteni akarom ennek a produkciónak minden finomságát. *De nem fejezhetem be anélkül, hogy tudassam: amit Máté Gábor csinál, az a színészet magasiskolája. Meg amit Fullajtár Andrea. Meg amit Szirtes Ági. Meg amit Bezerédi Zoltán. És ha van igazi emberi melegség ebben a Sirályban, az Szacsvay László odaadó, szótlan szolgája. Először jártam a Bajor Gizi Szalonban, a Nemzeti Színház hatodik emeletén. Egy csőszerű szűk helyiség, hét-nyolc, emelkedés nélküli sorban elhelyezett kábé ötven nézőnek. Nem nagyon csábító hely. De egyre másra születnek itt az egyszemélyes estek, s ez összefügghet a boldogság kérdésével, amit a Szindbád kapcsán pedzettem. Alighanem szakmai kielégülést keresnek önálló műsorokban a színészek, és egyre nagyobb a torlódás. Meglehet, gazdálkodást, igazgatást igényelne már. Szűcs Nelli talán más eset, az ő motivációja bizonyára az, hogy Fedák Sári beregszászi , akárcsak ő. Ilyesmitől az ember nagyon magáénak tud érezni valakit. Köze lesz hozzá. Akkor is, ha ez a néző szemszögéből nem látszik triviálisnak. Szűcs Nelli például éppen nem primadonna típusú színésznő. Rég meghalt színészt megeleveníteni, az nem könnyű. Fényképek, szerepek és írások állnak rendelkezése, ám a lényeg nemigen ragadható meg. (Én Fedák Sári életét ismerem, úgyhogy maga a történet nekem nem mondott újat, de ettől még mások számára izgalmas lehet.) Az anyagot és a koncepciót némiképp kiérleletlennek éreztem. A rendszerét annak, hogy az előttünk álló nő mikor Fedák Sári, mikor narrátor és mikor Szűcs Nelli. A közönséghez való kapcsolódást pedig inkább csak jelzésszerű gesztusnak láttam, mint valós szándéknak. Kifejezettem kedvelem Szűcs Nelli színészetét. Mindig gyönyörűségemet lelem abban, ahogy ő a színpadon létezik, és a szerepéből rebbenékenyen reagál mindenre. (Istenem, ahogy elkésett Natasaként még a zsámbéki beregszászi Három nővérben…) Most itt nincsen hagyományos értelemben vett szerep, ez másféle vállalás. Beszél, énekel, pakol, öltöz, vetkez. De itt is a természetességét szerettem a legjobban, amivel megköszönte a súgónak kétszer is, hogy kisegítette őt. Megnéztem a Puskinban a Hajnali lázt. Ha röviden kell nyilatkoznom róla: szép film. (Olvastam a könyvet is. A film éreztette meg velem, hogy ezek az emberek a koncentrációs tábor után is be voltak zárva. Ha jószándékkal, segítségből, rossz lelkiismeretből, emberségből is, de be voltak zárva Svédországban is.) Nem tudom, rendezői koncepció-e, hogy Gárdos Péter fekete-fehér filmjében szinte csupa világos szemű színész játszik, de jól mutatnak. (Váta Lóri a díszbarnaszemű.) Megérintett a vásznon rögzített fiatalság. Piti Emőke tiszta mosolya, a szája dacos tartása. Vagy (a kivételesen barnaszemű) Kovács Lehel, aki után filmfőszerepek kiáltanak. Este a Szkénében a Kohlhaason arra gondoltam, hogy ez az új színház. Más, mint amin én nevelkedtem, amihez kötődöm. Máshogy gondolkodik formákban, máshogy használja a színészt, többféle képességét mozgósítja (fizikait, hangszeres tudást pl.) A játék gyors, redukált, koncentrált, energiákat sűrítő és összpontosító. Hegymegi Máté rendezésében minden erénye megmutatkozik ennek a másfajta színháznak. Emblematikus pillanatnak mondanám, hogy Nagy Zsolt Kohlhaasként az összeomlásakor nem ordít vagy drámázik, hanem leül egy teljes dobfelszereléshez és veri. Ez itt az adekvát reakció. (Arról nem is beszélve, hogy Nagy Zsolt eleve arra született, hogy eljátssza a lócsiszár szerepét.) Ebben a fajta színházban nincs idő színészi pepecselésre, nagyon erősen kell jelen lenni, a személyiség teljes súlyával. Megszűrt, pontos gesztusok és jelzések szolgálják a kifejezést. Ahogy például a két ló figurája csodálatosan megszületik Bach és Pető Katák mozgásából, valamint az orra-sarka levágott zokniból, amely szubsztanciálisan adja a lólábat. Vagy ahogy a vizes medencébe helyezett hosszú cölöpökkel másodpercek alatt mintegy megépítik Kohlhaas házát. Vagy ahogy a vezérről nem hajlandó leszakadni a csapata. Ááááá….gyönyörűséges jelenetek. Amikor Kohlhaast szívatja a bürokrácia, kezest kérnek a nézőtérről. Csak a nevét kell bemondania annak, aki vállalkozik a főhős formális támogatására. Nem lehet az én kritikusi nevem, gondoltam szorongva, és rettenetesen izgultam, hogy végre valaki megszólaljon a nézők közül. Aztán egy lány bejelentkezett, megváltva ahogy Kohlhaast, úgy engem is, egyformán hiábavalóan. Lenyűgözött az előadás. Még késő este is, a konyhában, bejglit pakolgatván ott volt a gyomromban. A nehézsúlyú előadások erejét mindig a gyomromban érzem. Nem szoktam naplót írni karácsony napjain. Igaz, előtte viszont szoktam kívánni valamilyen ünnepet. Most elmulasztottam, de remélem, ez senkit nem gátolt meg abban, hogy valamilyen karácsonya legyen. Minálunk volt például bejgliverseny. Ismertetem az eredményt: a minőség az anyagi ráfordítással fordítottan arányosnak bizonyult. Mivel mind Andrej diósa, mind az én mákosom messze lekörözte a Kossuth Lajos utcai Auguszt cukrászda gesztenyését. Ha egy gesztenyés bejgliben elenyésző mennyiségű gesztenye van, akkor legalább a tésztájának illene jónak lennie, de hát kifejezetten kellemetlen a tésztája. Volt persze sonkástészta is, amit mindig sütök ilyenkor, megvendégelve a bátyámékat. Egyszer régen itt a naplómban közzétettem a sonkástésztám receptjét. Utána egy kedves olvasó kérdezte, hogy mi nem tigrisek vagyunk-e véletlenül. Mivel irdatlan soknak találta a receptemben feltüntetett sonka mennyiségét a tésztáéhoz képest. Azóta azonban változtak az arányok némiképp. Ugyanis minden évben megállapítom, amikor megfőztem a tésztát és keverem össze a sonkával, hogy a tészta túl sok. Ezért a következő évben mindig eggyel kevesebb zacskó tésztát főzök meg. Lehet, eljutunk még odáig, hogy már csak egyetlen kocka kockatésztát fogok belekeverni a darált csülökbe és tarjába. Miroslav Krleža igen jó drámaíró volt, tudta az embert (mint sárkányfog-veteményt) színpadra eleveníteni. Amikor ezt mondom, főleg a naturalista drámáira gondolok, mert eleinte expresszionista drámákat írt. Itt hozom fel azt a szakmámra nézve kínos epizódot, hogy amikor huszonhét évesen Krleža végre az első bemutatójára készült a zágrábi Nemzeti Színházban, akkor a premier előtt félórával betiltották a művét egy aznap kijött szerb-horvát-szlovén királyi rendelet miatt. Másnap aztán a szerző konstatálhatta, hogy legalább kritika született az elmaradt bemutatóról. Az egyik újságban megjelent cikk szerint a közönség hidegen reagált, az előadás rossz, a darab megbukott. A Radnóti Színház A Glembay házat tűzte műsorra Valló Péter rendezésében. Nemcsak erős darab, de érezni azt is, hogy van/lenne hozzánk csatlakozása. Én legalábbis nagyjából így tudnám elképzelni azt a nemzeti burzsoáziát, amely készülődik, vagy talán már kész is van Magyarországon. Valló nem köt konkrétan sehová, de a játék stílusa nem hat igazán mainak, pontosabban: természetesnek. Miközben az előadás enyhén teátrális modora talán nem is szándék, hanem adottság. Ezt nem tudom eldönteni. Például Adorjáni Bálint papjának egész estés kéztartását, a szabadrúgásos védő pozícióját a rendező erőlteti-e a színészre vagy a színész rám. Vagy hogy Bálint András hápogó, levegőkapkodó felháborodása meg a szélesen kaszáló rosszullétei rendezői vagy színészi fogás-e. (Közben kedvtelve gondoltam magamban arra, hogy mit csinálna ebből a Krleža-drámából a Dollárpapa gyermekei. És hogy én azt mennyire élvezném.) Szépen működik Szávai Viktória, Martinovics Dorina, felfigyeltem egy jó tartású, impozáns figyelmű bajuszos alattvalóra is, de a produkció értelmét Pál András színészi munkája adja. Az ő belső fűtöttsége, állapotainak teljes intenzitása. Az élő, az igazi. Áthidaló megoldást találtam az ünnep környéki itthoni rádiózásra. Venyige Sándort, a Veres 1 Színház alapító igazgatóját hívtam, akit régről (még Nyíregyházáról) ismerek, és mivel kedvenc Pilátusunk volt különböző Szupersztár-előadásokban, így a családom is találkozott már vele. Van Zsótér Sándorral ez a közös programunk, hogy időről időre elmegyünk a Turay Ida Színházba. Tegnap a Hello, Dolly!-t néztük meg. Én teljesen szűz voltam, sem filmen, sem színházban nem láttam még ezt a dolgot, és csalódást okozott, hogy csak ennyi. Elnyúló, nyögve-nyelős jelenetek, erőltetett konfliktusok. Nagyon hosszan úgy éreztem, hogy még mindig nem történt semmi. Verebes István rendezte, ezért arra számítottam, hogy a szakszerűségen túl lesz benne valami finesz is, de nem tűnt a szemembe. A darab kiállítása a fényestől távol áll, a díszlet folyton olyan benyomást keltett, mintha épp átmeneti állapotban lenne: majd mindjárt befordítják, és akkor mutatni fog valami impozánsat. De nem. Külön elszomorított, hogy a melléknaiva rózsaszínű ruhájának alja alaposan feslett. 6-8 különböző hosszúságú cérna-cafrang lógott róla, ez a 8. sorból is jól látszott. Hogy' nem vette észre senki egy egész estén át, vagy hogy' nem zavart senkit, csak engem? Détár Enikő játssza a címszerepet, akiről főiskolás korában leírtam, hogy emlékeztet Barbra Streisandra. Ebben a szerepében határozottan rokonszenvet, vagy talán inkább empatikus részvétet keltett bennem. A sima arca egyetlen nagy mosolyba feszült végig, sokat hajolgatott előre, ez talán a dekoltázsa érvényesülését szolgálta, és csupa olyan ruhát hordott, aminek a szoknyáját térdig szűkre szabták, így kellett nemcsak járnia, de olykor még táncolni is. Ráadásul két felvonáson keresztül azon fáradozott, hogy feleségül mehessen Győri Péter csöppet sem vonzó Vandergelderéhez, akinek egy szegényes kis állateledelbolt képviselte a vagyonát. Nem volt jó üzlet. Zsúfolt teltház volt és meleg taps. Van a 7 óra 7-nek ilyenkor ez az összeállítása az év 40 legfontosabb színházi előadásáról. Idén belehívtak konzultánsnak, úgyhogy mondhatom: ez nyilván senkinek nem a saját listája, talán nincs is olyan kritikus, aki az összeset látta és mindennel egyetért benne. Ám közös toplistának kétségkívül elfogadható. Ha már, akkor gyorsan megcsináltam a magam best 20-át. Nem is fűzök hozzá indoklást, magyarázatot. A szubjektív színházi élményeimet listázom. Nem feltétlenül csupa magyart és nem feltétlenül 2015-ös bemutatókat, de a tavalyi látásom sorrendjében. (Idei katonás előadások lehet, hogy majd másodszori nézésre, a jövő évibe kerülnek be.) Csirkefej (Komárom, január 8.) Az imposztor (Varsó, január 10.) Toldi (Pesti Színház, február 6.) A heilbronni Katica (Szputnyik, február 13.) Brand (Nemzeti, március 8.) Kutyafül, macskakő, egérút (Tatabánya, március 11.) Rükverc (Kassa, március 19.) A Bernhardi-ügy (Örkény, március 27.) 40! avagy a véges élet (Dumaszínház-Füge, április 13.) Faust (Katona, április 25.) A nyugalom (Marosvásárhely, május 2.) Ernelláék Farkaséknál (Maladype, május 7.) Diggerdrájver (Örkény, május 9.) Szociopoly (Mentőcsónak, május 20.) Bánk bán (Újvidék, május 28.) Dömötör András (AlkalMáté, július 30.) Lear király (Radnóti, október 4.) Tartuffe (Tatabánya, november 5.) Ványa bá (Szombathely, december 15.) Kohlhaas (Zsámbék-Szkéné, december 23.) Azt felejtettem ki tegnap, hogy 244 előadáson jártam 2015-ben, ehhez mérjük a legjobb húszamat. És hogy az idei évadban december végére már megvolt a kritikusdíj-szavazáshoz előírt 90 előadásom, vagyis nyárig nem kell színházba mennem, sálálá! (Tréfa.) Megnéztem a Félvilág című tévéfilmet, Szász Attila rendezését. Igen szép munka, minden értelemben. Színészileg is persze: Kovács Patrícia, Gryllus Dorka, Döbrösi Laura, Kulka János. Eléri azt a színvonalat, amilyen minőségben a Magyar Televízió a hetvenes-nyolcvanas években készített tévéfilmeket, évi negyvenet kábé. (Ha ezt a Félvilágot akkor csinálták volna, talán több lovaskocsi járt volna az utcán, és nem lett volna mindig köd a városban. Bár bírtam, hogy folyton köd terjengett, amikor hőseink kitették a lábukat a házakból.) Na de az történt, hogy amikor bekapcsoltam a tévét, a film előtt még reklám ment. Én nemigen nézek tévét (néha egy-egy Dr. Csontot vagy Döglött aktákat a Coolon), királyi tévén évek óta nem jártam, úgyhogy megdöbbentem a reklámokon. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének reklámjába futottam bele, illetve az annak retorikáját felhasználó kereskedői ügyeskedésbe. Vörösmarty emlékérmet hirdettek, „nemzeti fohászunk” (? az nem a Himnusz?) szerzőjének arcmásával, „a hazaszeretet érméje”, ára mindössze 6990 forint. Azután pedig a testvért reklámozta a családbarát kormány. Hogy akinek testvére van, az felnőttként is segítőkész. Közben idilli képek játszadozó gyerekekről. Kiragadnám azt az epizódot, amikor egy kisfiú széttört egy islert, és a nagyobb részt odanyújtotta egy kislánynak. Ezen hangosan hahotáztam. A reklámfilm alkotójának volt-e testvére-e? Kistestvérek osztozásánál az a szabály, hogy az egyik felez, a másik választ. Csak így lehet elkerülni a sírás-rívást, veszekedést, eldurvulást. Érdekes, hogy egy kormánykampánnyal ezelőtt a segítőkészség még üldözendő dolog volt, majdhogynem hazaárulással ért fel.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
