Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2014. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

     Végeztem a Terápiával. Jól sikerült dramaturgiai ötlet, hogy sokáig csak a terapeutát láttuk és a pácienst, akinek elbeszéléseiből megismertük az övéit. Aztán később egy-egy emlegetett ember képbe jött, és akkor megörülhettünk, hogy nahát, pont ilyennek képzeltük mondjuk Zsófi apját, egy László Zsoltnak! Vagy esetleg gondolhattuk épp az ellenkezőjét, miszerint ennek a papának egyáltalán nem László Zsoltnak kellene lennie. Mindenképpen jópofa. Egy idő után Csákányi Eszter figurájában Polcz Alaine-t kezdtem látni. De volt, hogy nem néztem oda, mert gyakran belelógott a haja a szemébe, bele is pislogta, és ez kicsit idegesített. Remélem, Mácsai Pállal nem futok össze a napokban, mert esetleg spontán elkezdenék gyónni neki. Na jól is néznék ki, ha feltárná a múltbéli traumáimat! (Két zárójel csendjét önironikus kacaj veri fel.)

     A Marczibányi téren jártam a Trainingspot Társulat Okosok című előadásán. Az első tíz percben két meglepő felismerés ért. Az egyik, hogy jé, ide kellett az a pár mondatnyi szöveg, amit a rendező Szegezdi Róbert kérésére oroszra fordítottam valamikor az elmúlt hetekben. A másik, hogy ez voltaképp a Tudós nők című Moličre-komédia, mai magyarba ültetve. A ház tudós professzor asszonya az oktatási kabinet koncepcióíró szakembere. Az udvarló koronaőr, a piperkőc bájgúnár művész nem kurzusművész, hanem ellenálló (e figura identitása nem könnyen áll össze), a gazdasági segítséget orosz vállalkozótól várják, és így tovább. Volt a játszóknak egyfelől némi amatőr íze, másfelől forszírozott színháziassága. A korrekt kortársi produkció befejezése egy szép, halk, emberi, demokrata programbeszéd.

     Nagy dolog a színház. Mindenre jó és mindenkinek. 

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

     Azt hiszem jobb, ha körül se nézek. Ha körülnézek, máris nem értem a dolgokat. Például hogy évek óta mondják az illetékes pénzosztók: folyóiratokat online kell csinálni, ne a nyomdaköltségre menjen a finanszírozás. Ehhez képest a mostani kiírás szerint – néztem a Spiritusz miatt – 20 százalékkal csökkent az az összeg, amit egy online folyóirat a jövő évi működéséhez megpályázhat. Persze lehet, hogy ez maga a rezsicsökkentés.

     Aztán ezt a mondatot sem értem: „Zalán János színészt nevezték ki a Pesti Magyar Színház élére”. Zalán János ma nem színész – főiskolás vizsgaelőadáson lehetett színpadon látni évtizedekkel ezelőtt, de ki emlékszik rajtam kívül? –, hanem a Nemzeti Kulturális Alap idén megalakult, új színház- és táncművészeti kollégiumának elnöke. Az én józan eszem azt diktálja, hogy amikor beadta pályázatát a Magyar Színház igazgatói posztjára, azt nem szabadott volna befogadni. „Tisztelt Zalán úr, mivel ön az NKA kuratóriumát vezeti, a színházi pénzosztó grémium elnöke, pályázatát összeférhetetlenség miatt sajnálattal elutasítjuk.”

     És azt sem könnyen fogom fel, hogy Vidnyánszky Attila levelet írt az európai parlamenti képviselőknek, amelyben Navr. Tibort ajánlotta nekik biztosnak. Igen, többek közt azoknak az európai politikusoknak küldött rábeszélő javaslatot, akiket tavaly a Johanna-előadásban kifigurázott a színpadon, kifejezvén elítélő véleményét róluk. Persze lehet, hogy evvel oly komoly tekintélyt vívott ki magának uniós körökben, hogy most hallgatni is fognak rá.

     Ha van szerep, ami engem eltalálna, akkor az Lujza, de nem az Ármány és szerelemből, hanem a rádiókabaréból. Épp csak kasztingolni kéne mellém Jenőt. De hát civil vagyok. Olyan civil, hogy jöhet a TEK elvenni az adószámomat.

vissza a lap tetejére

3. péntek

     Felmentünk a Várba, megnéztük a Dada és szürrealizmus című kiállítást. Dúskálni azért nem dúskáltunk – Annamari kevesellte Dalít (egy képe van csak), kedves férjem Mirót, én meg Magritte-ot (1-1 képek jobbára csak.) De összességében, az egész szép. Elnézegettem és megállapítottam, hogy dadaista festőnek lenni láthatólag nem infarktusos szakma. Szinte mindegyik alkotó megérte a kilencven évet, de vannak, akik 102-t, 104-et is. Mármint a külföldiek. A magyarok nem. A társult, hasonló tárgyú magyar kiállítás is érdekes – Átrendezett valóság a címe, (stílszerűen) az EMMI a fő támogatója –, ebből sok minden nem volt ismeretlen számomra, mivel Kassák Lajosék bécsi köréről (MA folyóirat, Moholy-Nagy stb.) bőven tanultam az egyetemen.

     Egy ponton illetlenül felröhögtem hangosan, Jakovits József Gyermekgyilkosság (Gyilkos) című kisplasztikája láttán. Voltaképp hálából, hogy odaírták a cím mögé: (Gyilkos). Mert a művet nézegetve én azt hittem, hogy az ott az áldozat.

     Utána még felmentünk a kupolába, csak mert ha a Galériában járunk, a lépcsőfordulóban lévő Csontvárykat mindig megnézzük. Ilyen volt közben kívül. 

     Este a Mielőtt az éj leszáll! a K2 színháztól a Jurányi kamaratermében, amelyet egyre inkább alkalmatlannak érzek emberi fogyasztásra. Nincs benne annyi levegő, hogy kitartson másfél-kétórás előadások végéig. A K2 színházat a kaposvári egyetemen végzett színészek hozták létre, a produkció voltaképp a Jó embert keresünk, Fábián Péter és Benkó Bence rendezésében. Jófélén brechties: okos, tiszta, célratörő, száraz, demonstratív, szemrehányó, felelősségre vonó. Színészileg lehetne színesebb, gazdagabb.

     Bánki Gergely ült előttem. Elég nehezemre esett megállni, hogy ne kócoljam tovább a haját.

vissza a lap tetejére

4. szombat

     Mácsai Pál a terápiás házfalplakáton a Gerlóczy és a kiskörút sarkán úgy néz, mintha szemmel tartani akarná a színházát. Bár ahhoz, hogy lássa, kicsit bandzsítania kellene. Vágtam át szabálytalanul az Örkényhez a színházjegyért, hát olyan volt ott középen a villamossínek menti zöldben, mintha elvarázsolt kastélyban járnék. Előbb egy drótcsapdába léptem, aztán váratlanul fellőtték mellettem a vizet egy csatornafedő közepéről. (Az V. kerületben ezeket nevezik szökőkútnak).

     A Számodra hely bemutatójára mentünk este, ünneplőbe öltözött lélekkel. Arra készültem, hogy ez a Mohácsi-darab jó lesz nekem, de aztán nemigen sikerült megfelelnem az elképzelésemnek. Nagyra becsülve a szándékot és a vállalkozást, úgy találtam, hogy nem sikerült drámai és/vagy színházi eszközökkel megérzékíteni, átéletni velem azt, amiről a szórólapon szívszorítóan beszélnek. (1941, „hontalan” zsidók deportálása Magyarországról Ukrajnába, a hírhedt „idegenrendészeti eljárás”.) Nálam ez a produkció meg sem közelítette erőben, hatásban, koncentráltságban az Egyszer élünket vagy A Dohány utcai seriffet. Mos’micsináljak, Mohácsiék tették magasra a lécet.

     Lehet, undokság, de szóvá teszem azt is, hogy a színházak egyre durvábbak, már akár 2 óra 25 perces előadást is adnak egyben, szünet nélkül. Mielőtt ezt a trendet elindították, szerintem át kellett volna építeniük a nézőterüket plázamozi-nézőtérre, tágasabb helyű, kényelmesebb ülésekkel. Az Örkény különösen rémes zsöllyéjében (amelyért egyébként, széktulajdonosként személyes felelősséggel tartozunk) két és fél óra egyben kész kínszenvedés. Miközben pontosan éreztem, hol lenne ideje és helye a szünetnek.

     A pozitívumokkal zárás jegyében (nevezzem ezt mondjuk ezüst faroknak): néha egy-egy jelenet örkényi groteszkké növi ki magát. Szép a díszlet és szép az előadás legvége. És még Kerekes Évát említem. Alighanem először dolgozott Mohácsi Jánossal. Úgy láttam, kedvét és örömét lelte ebben a munkában.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

     Teljes családi létszámban elmentünk a Katonába, megnézni a kivándorlásról szóló Illabereket. Szeretem ezt az előadást. Nemcsak mert szívszorító és szórakoztató, de azért is, mert minden apró részlete pontos és találó, a Pelsőczy Réka anyakönyvvezető nadrágjával bezárólag. (És mint Petri Györgytől tudhatjuk, az angyal a részletekben lakik.) Látszik ezen a nadrágon, hogy hősnőnk a mosás után sietve teregette ki a fregoli zsinórjára, és ahogy megszáradt, ott térd fölött azt a farkasfog alakú ráncolódást már nehéz teljesen kivasalni belőle. Retrospektíve látom magam előtt ezt a nőt teljes egészében, Pelsőczy alakításából, modorából és a nadrágja vasalásából. Az egykor egri Fekete Györgyit örömteli meglepetésként fogadtam a szereplők között.

     Picit mintha óvatosnak éreztem volna a közönséget. Lehet, már ott tartunk, hogy az embernek meg kell gondolnia, min nevethet hangosan egy színház nézőterén és min nem. Ugyanakkor a végén lelkesen, hosszan, kitartóan tapsoltak a nézők.

     Hazafelé Annamarink azt mondta: helye lett volna egy olyan jelenetnek, mint az ő gimnáziumi osztálytalálkozója a múlt héten. Harmincvalahány főből huszonketten vannak külföldön. A többség hazajött ez alkalomra, aki nem tudott, az szkájpon bulizott a bankettezőkkel. Szanaszét vágtak neki a világnak fiatalon, nem panaszkodnak, nincs is okuk rá, boldogulnak odakint. Ja, hát én meg arra gondoltam már, hogy a nagyszülő szkájpon mond esti mesét az unokájának szcénát is lehet hiányolni. Ámbár persze nem úgy hiányolni, hogy hiányolni. Hiszen úgy jó ez az előadás, ahogy van.

     Ui.: Köszönet, amiért, akinek.

vissza a lap tetejére

6. hétfő

     Egészen biztos, hogy hasznos és érdekes találkozás zajlott-zajlik a Radnóti Színház színészei és Horváth Csaba rendező-koreográfus között az Oresztész kapcsán. (Mi lesz a Radnóti Színházzal is, mi lesz? Sikerült-e az igazgatónak, a társulatnak tenni valamit, gondoskodni arról, hogy Bálint Andrásnak méltó és megnyugtató utóda legyen? Vagy Ebek Harmincadjának hívják a következő direktort?!) A szöveg új, a Karsai György – Térey János fordítópáros munkája. Nekem a bemutató tegnap este nem mondott túl sokat. Olykor untam kicsit, és néha kilengett nálam a művészkedésmutató. De közben meg gyönyörűségemet leltem egy csomó mindenben. A színpadkép színeiben például, a rozsdás, salétromfoltos hatású díszletfalakban. A kórusnők ruhájának mintázatában. Csomós Mari láthatásában ab ovo. A zajokban, zörejekben, zeneszóban. Martinovics Dorinában, aki erős Élektra, gyönyörűen beszél, és úgy tudja összevonni a szemöldökét, ahogy László Zsolt. Szávai Viktória szépségében, fekete csipkeruhás, nyúlánk alakjában. Adorjáni Bálint dekorativitásában és iróniájában. Rétfalvi Tamás Oresztészének tekintetében egyszer-egyszer perzselni láttam az őrületet. Gazsó György fékezett habzású, összeszedett Meneláosza kedvemre való volt. Csak en bloc maradtam érintetlen az egésztől.

     Mai. Már napok óta eszembe jut ez a haiku Fodor Ákostól:

Axióma

Isten nem hívő.

A nép nem demokrata.

A víz nem szomjas.

vissza a lap tetejére

7. kedd

     Van nekünk a kerületben Mai Belváros címmel független újságunk. Különös orgánum, minden címlapja pontosan ugyanaz. Indul egy nagy cikkel Szent. Péter és Rog. Antal* aktuális diadaláról, alatta kisebb cikk arról, hogy Juh. Péter ellenzéki polgármesterjelölt drogos, adócsaló, kútmérgező, borvizező vagy hasonló. A mostani számba csak egy pici, jobb alsó sarkos anyag jutott Juh. hazudott kezdetű címmel. Ezt ellensúlyozandó, bedobtak a postaládákba egy négyoldalas Fidelitas-kiadványt is, amelynek közepén kétkolumnás cím hirdeti, hogy Juh. rá akarta szoktatni gyermekeinket az otthoni marihuána termesztésére. Ezen a terméken emberek dolgoznak, írják, tördelik, nyomtatják, szállítják. És pénzt kapnak érte tőlünk. Őrület.

     Fehérváron jártam 3:1 a szerelem javára című operetten. Ilyen az ember, látott jót belőle (Anger Zsolt rendezte Egerben), megkedvelte, aztán megy, megnézi máshol is. Ezt most kicsit megterhelőnek találtam, hosszú, és fülbántalmazó volt a hangosítás (főleg az első részben). Van ennek a Bagó Bertalan rendezte produkciónak valami könnyedségmentes, agresszív nyomulása. Némely jelenetek humorát, színészi kreativitását értékeltem. Két ízben nevettem is. (Az egy magamfajta morózus nőnél már eredmény.) Egyszer amikor Krisztik Csaba részegen öltözködve az ingét húzta fel nadrág gyanánt. Egyik láb az egyik ingujjba, másik láb a másikba, összegombolta a derekán, és ez is jól állt neki. Másszor amikor Kádas József eljátszotta, hogy kihajolva a robogó vonat ablakán a menetszél szétszedi a fejét.

     Fehérváron, mint mindig, jómodorú és ünneplőbe öltözött közönség ült a nézőtéren. Középiskolás fiúk sötét öltönyben, nyakkendőben, lányok estélyiben. Igazuk van egyébként. Különben hová vegye fel az ember lánya az estélyijét? Nekem is van báli ruhám, voltam benne bálban kétszer-háromszor, legutóbb vagy húsz éve. Megyek is, megnézem, jó-e rám és nem rágták-e meg a molyok. (Jó. Nem.)

* Politikusok nevét azért írom rövidítve, mert nem szeretném, ha politikusok nevére kereső olvasók pottyannának a naplómba.

vissza a lap tetejére

8. szerda

     1974. október 4. péntek

     Szerdán a Felszabadulási Kupában a Vasas 2:0-ra kikapott a kiskunlacházai ÉPGÉP MEDOSZ-tól. Tök komoly! Sanyi kölcsönkapta a nagy port felvert Végh Antal-könyvet, a Miért beteg a magyar focit. Este át is lapoztam, mondhatni elolvastam. Érdekes, már annyit hallottam róla, hogy semmi új nincs benne számomra. És valahogy nem látom az egésznek az értelmét. Egyszerűen tele van tömve meglehetősen sértő pletykákkal, amik vagy igazak vagy nem.

     Ma jó nap volt. Egyrészt azért, mert nem volt se kémia, se biológia, de különben is…

     Tegnap kidekoráltuk a termet, azt mondták, csak lécekre szabad felrámolni, de úgy nem lehetett, úgyhogy össze-vissza lyukasztgattuk a falat. Az első két óra rajz volt. Az angol elment valahogy. Az orosz nagyon jó volt, eldumáltuk az egész órát, a tanárnő nagyon helyes és jó fej. A matektól féltem, hogy Kati néni balhét csinál, de nem volt semmi. A magyaron összestréberkedtem magamnak egy ötöst, ennél a hülye Cirbolyánál úgysem lehet másként… Az ebéd, mint rendesen, szar volt. Délután volt egy matekgyakorló és egy alternatív óra. A földrajzot meg kell tanulnom, van egy rosszpontom és egy büdös szót sem tudok.

     A Zsolttal mentem haza…

     Lassan egy éve lesz, hogy naplót írok. Változtam azóta? Mennyi minden történt… És így mindenre emlékszem. Tulajdonképpen előbb kellett volna elkezdeni. De legalább ezek már benne vannak, az általános iskola vége, az az osztály… És az első napok, hetek a gimiben. Vajon hogy fogom majd olvasni öregen, negyedikesként a beszámolómat ezekről az időkről?

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

     Volt a héten privát tizenharmadikám, amikor bármihez fogtam, balul sült el. Beleértve ebbe azt is, hogy megnéztem Pálfi György Szabadesés című filmjét, nem nagyon tetszett, közben majd’ megfagytam az Uránia moziban, az elévetített animációs filmet pedig kifejezetten visszataszítónak találtam. (De a nem nagyon tetszetttel nem azt akarom mondani, hogy rossz film a Szabadesés. Úristen, a nőgyógyászati rendelős fejezet például milyen gyomrosan ütős.)

     Tegnap A folyón túl Itália a Belvárosi Színházban – kellemes este. Egy olasz származású amerikai családról szól Hobokenben (ez arra van, „felénk”, Manhattannel szemben a Hudson túloldalán), pontosabban a helyben maradványáról: négy nagyszülő és a felnőtt fiúunoka. Komédiája alapján Joe Dipietro könnyűkezű szerzőnek látszik, feltűnően jól mennek neki a dialógusok. Maga a mű tárgya voltaképp nem stimmel. Nemcsak mert az amerikai családok általában mobilak, és nem csinálnak nagy ügyet egy-egy ide- vagy odaköltözésből, hanem azért sem, mert a négy nagyszülő társasága oly komplett, annyira harmonikus, hogy voltaképp nem hiányzik belőle az unoka. De lehet, hogy ez nem is annyira a mű sajátja, mint inkább az előadásé, Znamenák István rendezéséé és a színészek játékáé. Mert Lázár Kati, Lukáts Andor, Szabó Éva és Benedek Miklós olyan derűvel, színház- és életörömmel játszanak, amivel telesugározzák a helyiséget. Szabó Kimmel Tamás hibátlan érzékkel, megbízható működőképességgel és elnéző szeretettel csatlakozik hozzájuk.

     Eszembe jutottak persze a szüleim. A melegről például, apukám, rögtön. Én néha kíméletlenül lecsavartam a cirkót 33 fokról 28-ra egy-egy meleg szeptemberi napon. Aztán apukám addig settenkedett a műszer körül, míg a hátam mögött feltekerte újra. Gondolta, majd nem veszem észre, hogy felborít a radiátorok felől támadó hőcunami.

vissza a lap tetejére

10. péntek

     A héten azt a tapasztalatot szereztem, hogy Magyarország intézményesen el van bizonytalanodva. Vagy nincsenek szabályok, előírások, eljárási rendek, vagy nem ismerik ezeket a hivatalnokok. Vagy ha ismerik, akkor nem mernek felelősséget vállalni egyetlen szavukért sem. Mindenesetre hiába teszek fel különböző konkrét kérdéseket illetékeseknek – üljenek bár adóhivatali ügyfélszolgálaton vagy a közlekedési vállalat információs pultjánál –, csak a személyes véleményüket mondják el a tárgyról. És persze ha máshol kérdezek meg ugyanilyen pozíciójú egyént, annak más a személyes véleménye. Én meg végül döntsem el, hogy akkor mi is a teendő.

     Pintér Béla-bemutató az Átriumban (visszasírom a Szkénét), BÁRKIBÁRMIKOR. Ha arra gondolok, hogy a Pintér Bélákat milyen felfokozott várakozásom előzi meg, és hogy csak az elmúlt három évben micsoda produkciókkal álltak elő (Kaisers, 42. hét, Titkaink), akkor alighanem törvényszerű is, hogy jöjjön egy kis csalódás. De talán ez nem is jó szó, hogy csalódás. Aludnom is kell rá még egy párat, hátha akkor jobban összeáll bennem az előadás. Ha kritikát kellene írnom, meg kellene néznem még egyszer. Pillanatnyilag úgy állok, hogy annyit értek belőle: Pintér Bélában lassan egy létfilozófus kezd mocorogni. Olykor az istenkísértést istenkísérti. Míg néztem tegnap este a premiert, láttam, éreztem, hogy nagyon akar valamit Pintér Béla ettől/evvel az ötvenes, őszülő-kopaszodó, bajuszos, diszkrét pocakos, öltönyös férfitól, akit eljátszik – minden részlet aprólékosan kidolgozva, a bal térdben előretolt beállástól kezdve a hökkenetekig –, akire rádől a nehezen és fáradságosan aládúcolt élete. De hogy mit (mármint akar Pintér Béla), azt még nem pontosan tudom.

vissza a lap tetejére

11. szombat

     Volt bizalmam a Pesti Színház Kvartett-bemutatója iránt. Szeretem Spiró Györgynek ezt a darabját, Marton László rendező képes rá, a négyfős szereplőgárdából pedig egyedül Kern Andrást véltem kicsit kockázatosnak. Aztán úgy találtam tegnap este, hogy az előadás egyszerűen nem érzékeny. De talán ennyit sem mondhatok felelősen, hiszen a premiert rendkívüli esemény szakította félbe, így nem mérvadó a megítélése. Egy hosszabb Kern-monológ alatt jött hátulról a mozgolódás, amitől a nézők elkezdtek hátrafordulgatni. Kern becsülettel mondta-mondta, majd jobbról bejött a színpadra Eszenyi Enikő igazgató, zaklatott hangon közölte, hogy egy néző rosszul lett, ezért most leáll az előadás. Fény fel, a közönség rögtön hátrafelé kezdett nézelődni (nem, mi nem fordultunk meg, így én nem tudok erről tudósítani), majd sokan ki is mentek az előcsarnokba. Úgy 15 perc után mindenki visszatért, Eszenyi Enikő ismét bejött, megkönnyebbült hangon bejelentette, hogy az úr jobban van, már jönnek érte a mentők, ismétléssel folytatódik az előadás. A színészek bevonultak, taps fogadta őket, majd alaposan hátramenve a darabban, belefogtak újra. Ekkor észlelhettük, hogy Kern előszörre mekkorákat ugrott a szövegben. De különben Kern alakítása elegáns, Hegedűs D. Géza Öregjének ereje van, Péter Kata Nőjének heve, a legjobb megszólalások pedig Börcsök Enikőéi. Siker volt.

     Tudom egyébként némely bajomat a produkcióval. Például hogy nincs ebben a családban semmi szeretet, pedig Spiró megengedné. Vagy hogy Bagossy Levente díszletében a konyha nem pusztán kopott, szegényes, hanem elhanyagolt is. Pedig Börcsök nem olyan háziasszonyt játszik, aki nem tartja tisztán a lakást. (Még ha a feje – alighanem szegénységből – gondozatlan is, lenőtt festékkel ősz haján.) Amikor a lánya, Péter Kata lecsöppent valamit a földre, vasvillaszemmel döfi át és rögtön szivacsol utána. Úgyhogy a megfolyt koszokat a tűzhely és a frigó elején fájó inszinuációnak tekintem és kikérem magamnak Spiró hősnője nevében.

Ezt a cikket nem azért teszem ide, mintha a Kvartett-bemutató valamiképpen sugallta vagy érzékeltette volna, hanem épp hogy nem, pedig. Magyarország a nemzeti együttműködés rendszerében.

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

     Hiába mondtuk el időben őszintén és egyenesen, mi következik, ha elmarad a kormányváltás, mi következik, ha a magyarok lépre mennek, és beleszédülnek a szervezett hazugsághadjárat csapdájába.

     Most az egész ország együtt sodródik a szociális válság örvényébe. Barátaim! A válság nem válogat pártállás szerint az emberek között. Nincs baloldali vagy jobboldali tandíj és vizitdíj, és nincs jobb- és baloldali munkanélküliség sem.

     Akik lépre mentek, ma már tudják, ugyanazt kapták szavazatuk jutalmául, mint az ország másik fele büntetésből; súlyosbodó gondokat, növekvő terheket, apadó nyugdíjat és égbe szökő árakat. Együtt visz bennünket a víz, csak együtt juthatunk ki a partra, és csak együtt vethetjük meg újra szilárdan a lábunkat. (…)

     Azt javaslom, hogy a leszakadók, az egyre nehezülő sorsú kisemberek kössenek történelmi szövetséget a polgársággal, akiket lesüllyedéssel fenyeget a mai politika.

     Meggyőződésem, hogy csak ez a történelmi szövetség lesz képes kivezetni Magyarországot a szociális válságból, csak ez képes visszaadni a jövőbe vetett reményt, és a munka, az erőfeszítés értelmébe vetett hitet.

     Azt javaslom, hogy a történelmi szövetség tegyen hitet a népuralom, vagyis a demokrácia helyreállítása mellett. Tegyen hitet az országot kifosztók felelősségre vonása mellett. És tegyen hitet az erőszakmentesség mellett.

(Orbán Viktor 2007. okt. 23-i beszédéből.)

vissza a lap tetejére

13. hétfő

     Nincs mit mondani.

     A Mester és Margarita-bemutató a Vígszínházban, Michal Dočekal rendezésében. Hosszú, közepesen nagyszabású és nem átütő. (A.m. rajtam nem ütött át.) Réti Adrienn fehér hajú, kecses, stílusos, kaján mosolyú Hellája – igen. Az jutott eszembe, Lukács Sándor neve miért nem merült föl, amikor nemzet színészét tippelgetett mindenki? Én el tudnám őt képzelni.

     Na megyek diplomamunkát írni. Nem is az, hogy nem halad (de, az is), hanem hogy látom, megint nem szakdolgozatra akar hasonlítani, hanem hosszú, ám olvasmányos újságcikkre.

vissza a lap tetejére

14. kedd

     Nos, énszerintem a Nemzeti Színház Szentivánéji álomja David Doiasvili rendezésében formátumos ajánlat, szuggesztív vízió a darabról*. Nyilván nem mindenki érzi így, egy jó szót sem olvastam róla, és a szünetben is ezt mondta mellettem egy nézőnő a partnerének: Shakespeare amúgy is mindig elvont, és ha a díszlet nem színes, halálra unod. Én viszont a Nemzeti színpadtechnikáját ilyen hatásosan működni tán még sosem láttam (már amikor láttam, vagyis épp nem vakítottak el egy reflektorral). A rendező látványos képekkel operál, gyönyörűen nőnek lépcsők a színészek lába alá, nyílnak újabb meg újabb dekoratívan világított terek. Vizuálisan kifejezetten erőteljes produkció.

     Nem a színházról és a színházcsinálókról szól. A Szentivánéji álom színrevivőinek általában az athéni mesteremberek szcénáihoz van a legnagyobb kedvük. Itt most Vackorék háttérbe szorultak. Voltaképp arra szorítkozik a feladatuk, hogy az ötödik felvonásban, az esküvői darab előadásán felismertessék nézőikkel a szentivánéji álmukat, ráébresszék őket. Eddigre a Titánia-Oberon és a Hippolyta-Theseus páros teljesen összemosódik Nagy-Kálózy Eszter és Horváth Lajos Ottó kettősében. (Vitatható megoldás. Vannak más kétes jelenetek is. Meg túladagoltnak találtam a cisz-moll keringőt. És mintha itt is tolva lenne az ÉLET nevű dizájnerdrog.)

     Az előadás a választás súlyáról szól (számomra). Mármint szerelmi értelemben. Ezek az athéni fiatalok azt sem tudják, kettőt szeretnek-e egyszerre vagy egyet sem. És az idősebb pár(ok). Oberon egy durva szívatással végzetesen és véglegesen hazavágja a kapcsolatukat Titániával. Belehalnak mindketten, majdnem vagy egészen. Amikor az előadás tragikus végéhez érünk és Oberon elmondja a LXVI. (66.) szonettet, akkor kiderül, hogy ennél többről is van szó: az egész világgal van baj. De nekem már annyi, én már leszűrtem magamnak, amit. Azt üzeni az este: vigyázzatok a szerelemre. Evvel az erős emócióval jöttem haza.

* Mint olvasom, a rendezés eredetije Tbilisziben készült. Evvel semmi gondom nincs – nekem, aki ott nem vettem rá jegyet –, de talán említhetné a színház.

vissza a lap tetejére

15. szerda

     Távirati stílusban: a Dunakanyar gyönyörű, a verőcei parti támfalakon lógó növényzet levelei elpirultak. A fügét is fügével eszem – amennyiben reggel nyers fügét és fügelekvárt is fogyasztottam. Tenki Rékával beszélgettem egy jót a rádióműsoromban. Most pedig majd Kecskemétre indulok bábszínházak fesztiváljára. Pá kis aranyaim. (Elvertem a pénzem.)

     Mai:

     a 2000-ből, amelynek 25. születésnapjára dalnokversenyt rendeztek. Az egyik feladat az volt, hogy rendes, jó magaviseletű verssé kellett átírni Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versét.

Szlukovényi Katalin Petri-parafrázisból hozom:

(…) Négy éve ilyentájt

épp a költészet napján ugyanezek az arcok

riszálták magukat, hogy általam legitimálva

kivehessék részüket a nagy nemzeti pénzköltésből.

Csupa avas, koszmós, beroskadt, üres retorika.

Egyik jelölt se állta meg a helyét semmilyen téren.

Az lett volna a logikus, hogy ha akarnak valamit, ők fizetnek.

A szavazóhelyiségben aránylag sokat kellett várnunk

összezsúfolódva egymás testszagában, fölös szóváltásaiban,

ez kínos volt, de állampolgári kötelességünk része.

Aztán a függönyt magam mögött behúzva

a kis fülkében gyorsan elvégeztem a dolgom,

bármely húzás esetén vesztes szelvényemet

bedobtam a demokrácia halotti urnájába, és siettem kifelé,

hogy minél előbb elérjek hazáig,

hol laptopom képernyője világít,

s majd lemosom magamról a nap szennyét,

tavaszi este, kétezer-tizennégy.

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

     A magyarországi bábszínházak 12. kecskeméti találkozójáról jelentkezem. Ez egy kétévente rendezett fesztivál, ami legutóbb tavaly volt. Akkor annyira nem volt pénz rá, hogy a résztvevő színházak maguk állták a költségeit. Azután megérkezett Hal. János államtitkár, és azt mondta, ejnye, ennek a fontos műfajnak évente kell találkozó. Így lett az idei fesztivál. Hal. János már nem kulturális államtitkár, tehát hogy jövőre hányéves fesztivál lesz, az majd kiderül.

     Nagyon családias rendezvény ez, az ittlévők mind ismerik és érdeklik egymást. (Ami alatt azt is értem, hogy nézik az előadásokat és részt vesznek az esti szakmai beszélgetésen, nemcsak amikor róluk van szó. Egy német és egy lengyel szakprofesszor nyilvánít véleményt, valamint Perovics Zoltán, Sebő Ferenc és Upor László.) Gyerekelőadásokat nézni gyerekközönség nélkül sajátos dolog, de a publikum kíváncsian és kollegiálisan hálásan reagál. Mindjárt az első napon elégedettségre kaptam okot: három jó előadást láttam (plusz este 11-kor még a budapesti bábszakos egyetemisták vizsgaanyagait.) A debreceni Vojtina Bábszínház A kis December királyát szerettem a legjobban. Érződik rajta Gimesi Dóra író játékos életbölcsessége és Kuthy Ágnes rendező érzékeny profizmusa. És a főszereplő, Hajdú Péter. Az elején szürke, magányos, Bogdán Zsolt-szeműszerű, száraz férfinak láttam. Aztán a kis December király bábbal a karján lett belőle egy édes, hangos, fantáziadús gyerek, valamint egy megszínesedett, gazdag érzelmű felnőtt. Ez a kettő egyszerre, partnerségben, és nehéz is megmondani, hogy melyik volt melyik.

     A Madárház tipikus jóleső Stúdió K-produkció, Nyakó Julival, Homonnai Katival, Lovas Dániellel és Spilák Lajossal. Meg avval az ízléses, harmonikus hobósággal, ami Németh Ilona világát jellemzi. (A főszereplő Rozi voltaképp egy rasztahajú hippilány.) A veszprémi Kabóca Ha dede című előadása, Kiss Erzsi és Szabó Balázs csecsemőszínháza olyan volt, mintha két kisgyereket látnék játszani. Énekeltek, hadováltak Kiss Erzsi-féle halandzsanyelven, mindenféle tárgyakat fogdostak, behelyettesítettek, kinevezték, eljátszottak velük így-úgy. Kívülről nem lehet megállapítani, mit, de ha a kisgyerek tudna már beszélni, talán el is mesélné.

vissza a lap tetejére

17. péntek

     Tegnap hat előadás szerepelt a fesztivál programjában, de kettőt már korábban láttam. Aztán még egyet elhagytam, és este áruló Geréb Dezső módjára átmentem a Katona József Színházba megnézni a Szász János rendezte Liliomot. A három látott bábelőadás – a Rév Fülöp a szegedi Kövér Béla Bábszínháztól, a Hepp Trupp Bódog és Szomorillája és a Ziránó Szekrénymesékje – nem hatott annyira erőteljesnek és változatosnak, mint az előző napi kínálat. Hasonló bábokkal is dolgoztak – már az nincsen, ami bábjátékként él sokakban: láthatatlan színészek fekete paraván fölött bábokat nyújtogatnak maguk fölé –, a bábszínész rég előjött a takarásból, nincs olyan szereplő egy sem, akit alaposan szemügyre ne vehetnénk. A Bódog és Szomorillát kedveltem leginkább, és ott láttam a legszínesebb színészt is, Schneider Jankó személyében.

     Ami a Liliomot illeti, jószerével egyetlen eleme vagy összetevője sem tetszett. Szász a maga módszereivel: nyers és bombasztikus. Hatásvadász zenék, nyomasztó-döngő díszletek. Nem éreztem, hogy a rendezés nagyon segítené a színészeket. Julika-Marika pad helyett egy gurulékony hullámvasútkocsiban, illetve szaladgálva, vagy háttal, vagy a színpad mélyén támaszkodva a rozsdás vasfüggönyszerű díszletfalnak. Ezt a falat Julika többször eltolta, mint Kútvölgyi Erzsébet anno a Kurázsi mama díszletét. Mészáros Blankának ámbár tekintete van, de a nevetése például megoldatlan, és Julika trampli járásának létjogosultságát is megkérdőjelezem. Orth Péter zsebre dugott kézből fogalmaz. Sok mimikus belső küszködést mutat, szerény hatásfokkal. (Kecskemétről Szokolai Pétert szívesen vettem volna Liliomnak. Nem most, most már késő, hanem évekkel ezelőtt. Én a mosolyából ismerem fel Liliomot. Mészáros Béla.)

     Az előadásból az derült ki, hogy főhőseink házassága egyáltalán nem vált be. Liliomnak rossz otthon, és Julikának sem jó. Ez látszik és érződik is a lányon. Egy két lábon járó szemrehányás.

     A mellettem lévő páholyban idős pár ült. Nem ismerték a darabot, ezt levettem. Amikor Julika bevallani készült, hogy állapotos, ők már menetközben rájöttek, miről lesz szó. Összenéztek, s amint Julika ezt mondta: ennek így kell lennie, ha az ember férfival van, az asszony meghatottan bólintott. Ez volt az este legszebb pillanata. 

vissza a lap tetejére

18. szombat

     Beesni készültem a Vígszínházba az 1914-re a Nyugatiból, csomaggal (mint ki már menekül), de aztán rájöttem, hogy a Kolibri Szentivánéji álomját is láttam már, így korábbi vonattal hagytam el Kecskemétet. Előtte még Fekete Dávid Vitéz László-előadásához volt szerencsém. Szakmailag színvonalas és szellemes produkció, még ha az én ízlésem nem is minden ponton tudott megfelelni neki. Különösen kedvesnek bizonyult a szakmai közönség interaktív részvétele: eljátszották a nézőkollégák a gyerekközönséget. Volt, aki kislányhangon válaszolt a találóskérdésre, és akadt olyan is, aki gonoszul bekiabálta az ellenségnek, hogy Vitéz László elbújt a fa mögé. Helyes kis délelőtt volt.

     Első világháborús memorialszínházból kettőt már láttam idén, ez a harmadik volt a legmutatósabb. (Hajmási Péter és a gázálarcok egyikből sem hiányoztak.) Énszerintem rendben van ez az intermonarchikus megemlékezés, cseh, szlovák és magyar színészek részvételével, Robert Wilson rendezésében. Pontosan beállított, míves, képzőművészeti ihletettségű (Malevicset nem véletlenül emlegették az elején), stílusos látványszínház. Lehet közben gondolni erre-arra, én például eltűnődtem, hogy magyarul milyen hosszúak az évszámok. Mondjuk az ezerkilencszáztizenkettő franciául mindössze annyi, hogy milnőfszandúz.

     Kábé egy és negyedóra után befuccsolt a szövegkivetítő, innentől kezdve nem részesültünk fordításban. Nekem nagyon nem hiányzott, addigra már tudtuk, mikről van itt szó, folyamatos verbális történetről nem maradtunk le. (Igaz, én értettem is a szláv szavak némelyikét.) A malőrnél kínosabbnak találtam, hogy idővel egy vagy két néző fentről bekiabált: nincs szöveg, fordítást kérünk! Ennek körülbelül annyi értelme volt, mint amikor autóval elakadok, várakozom egy éppen lerámoló szállító mögött, és akkor mögöttem a sorban vadul elkezdenek dudálni. Szegény színészek közben meg üzemmódban a színpadon.

     Viszont ha arra gondolok, hogy az én félárú szakmai jegyem sem volt olcsó, hát még a teljes árú, amit a bekiabáló válthatott… Nos, igen, ez mindenképpen szerencsétlen gikszer és kellemetlen intermezzo volt.

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

     A két Korea újraegyesítése a Katonában, írta Joël Pommerat, rendezte Máté Gábor*. Az elkerülhetetlennél többet nem tudtam róla előre. (Általában ez az eljárásom ismeretlen darab bemutatásakor.) De valahogy sejtettem, hogy érinteni fog. „És én hagyom.” (Amint azt Bereményi Géza mondja Básti Juli énekhangján.) Szirtes Ági az első jelenetben, hát az igen erős felütés. Azután mindenféle. Rengeteg reminiszcencia. Az iróniára (és minden másra) fogékony színészek tökéletes összjátéka. A sok kis jeleneten túl, illetve belül pl. Ötvös András arca a táncnál. Keresztes Tamás mint félreértésben lévő pap és mint gyanús tanár. Volt, hogy kicsit leültünk – egysrófosodnak a szcénák, viccesek, gondoltam ekkor –, de aztán pont tudtak változni. Lett már-már abszurd, lett poétikus. Szirtes Ági, megint, a kilágyult Kulkával (házas)párban. Az volt számomra az est csúcspontja.

     A jövő héten megérkezik vőnk urunk. Beköltöznek Annamarival a szomszéd lakásba, amelyet kölcsön adott nekünk erre az időre az amerikai szomszédunk. Egy hétig lesz itt Adrian, azután visszarepülnek Floridába. Annamari most már dolgozhat majd, azt mondja, ezer állást lát, amire ő jó és ami neki jó. Egy év múlva pedig Chicagóba költöznek, a férje megpályázott és elnyert ott egy üzletvezetői állást annál az élelmiszer-kereskedelmi cégnél, ahol dolgozik. Annamari meg a chicagói egyetemen készül újabb mesterszakot végezni, amely egyébként az ő szakmájában a legjobb tanintézet.

     Szóval vőnk urunk hamarosan jön. Kicsit izgulok. Nekem lesz a legkönnyebb vagy a legnehezebb, mert a családból én tudok majd a legkevésbé beszélgetni vele, mármint angolul. Mosolygással fogok próbálkozni. (Pommerat-nak, a tíz ujjára, megnyalnivalónak.)

* Amikor bementünk a színházban a sorunkba, ott két híres ember épp beszélgetett, a mi üléseinken áthajolva egymáshoz. Kedves férjem rögtön felajánlotta, üljenek át nyugodtan oda, beljebb, a helyünkre, mi szívesen maradunk itt kint. Úgy is lett. Ha lezuhanunk – súgtam némi aggodalommal kedves férjemnek –, akkor azt fogják hinni a maradványaidról, hogy te voltál a Konrád György. De nem zuhantunk le.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

     Biztos, hogy A félkegyelmű színrevitele kemény fa vagy nehéz dió. Nemcsak mert nagyregényről van szó. (Végtére is a legfontosabb jelenetek – például az első vizit Jepancsinéknál vagy Nasztaszja Filippovna születésnapja – drámaiak és színpadiasak.) Hanem mert a főhősökről erős elképzelések élnek bennünk. Vagy hogy ne beszéljek mások nevében: bennem. A fehérvári bemutató remek színészeket kínált, ettől ígéretesnek és hívogatóan hatott. De nem tett boldoggá. Ebben okvetlenül benne van, hogy Hargitai Iván rendezői ötleteinek zömét felesleges, olykor egyenesen zavaró rátétnek találtam. (Mint például azt a már-már komikusnak ható felvonásvéget, amikor Rogozsin áttörte a falat.)

     Három kulcsfigura, háromzáras produkció. Krisztik Csabát az isten is Miskinnek teremtette, a valahányadik napon. Nem is lehet levenni a szemet róla, amikor színpadon van. Ám az ő Miskinje sokkal egyszerűbb eset, mint Czukor Balázsé volt Szombathelyen (amely nagy hatással volt rám). Krisztik hercege pusztán gyerek és beteg. Jó mivoltának nem látszanak bonyolultabb árnyalatai.

     Nasztaszja Filippovnának talán Petrik Andreát tudnám elképzelni napjaink fiatalszínésznő-kínálatából. Nasztaszja Filippovna legyen szép, legyen szenvedélyes, és legyen közönséges. De a közönségességnek nem a rúzsa színében vagy a bugyiig felsliccelt szoknyájában kell lennie – mint Fehérváron, Radnay Csilla Nasztaszjája esetében –, hanem a lényében.

     László Zsolt csodálatos színész, erős és izgalmas, élmény színpadon látni. De úgy gondolom, évtizedekkel van túl ezen a szerepen. Rogozsinnak elejénebbnek kell lennie az életében, mint ahol a László Zsolté tarthat.

     Jó, lehet, hogy bal lábbal keltem fel a zsöllyéből. (De nem, valójában azt hiszem, hogy Hargitai Iván elszúrta. Amit ebből a szereposztásból ki lehetett volna hozni, azt nem tudta kihozni, sőt olykor maga torlaszolta el a kijáratot.)

vissza a lap tetejére

21. kedd

     Én vagyok az a színháznéző, akit hajlott kora ellenére nyugodtan lehet beereszteni a Kamrába, mert nem fogja az M/S kapcsán nosztalgikusan felemlegetni a kaposvári Marat/Sade-ot. Lehet, hogy én annak idején végig sem néztem azt az előadást. Nincs emlékem a Máté Gábor befejező sírásáról. (Ha valaki tudná tudatni velem, pontosan mikor játszották a nyolcvanas évek elején a Vígszínházban a kaposvári Marat/Sade-ot, legalább utánakereshetnék a Gutenberg-naplómban, hogy otthagytam-e szünetben vagy nem.) Azt mindenesetre gondolom a színháztörténeti előzmény nyomán, hogy a becses kis kockakő, amit a Kamrában Tasnádi Bence Kikiáltó az elején kicsomagol, a végén pedig lenyúl a tábornok, az még a Corvin-közből való.

     Ez a Peter Weiss-darab tulajdonképpen logikus folytatás Dömötör Andrásnál a szabadkai Übü király után. Dühös, keserű, energikus előadás. Feszíti az indulat. Játék közben sokszor keresték a tekintetünket a színészek, és ezt most nem találtam kényelmetlennek. Pedig társadalmi felelősséget néztek rám, amit éreztem is a gyomromban, amikor kijöttünk az utcára.

     Van az előadásban valami álomszerű. Rossz álom-szerű persze. Mégis élveztem. Mindenét. Kovács Lehel aggodalmas arcát. Mészáros Béla kemény, könnyes ülését. Szacsvay László kellékesi lelkiismeretét. A zenét. A metrókocsidíszletet nagyon. Ahogy Takátsy Péter szaladt a szerelvény mellett és lemaradt kicsit. A jelmezeket. Fekete Ernő kardigánját. Azt még külön is, hogy Tasnádi Bence és Jordán Adél textilminta-zsabót hordtak.

     Minél többször hívta ki tapssal a színészeket a közönség, annál inkább kezdett elismerően hangoskodni. (A publikum, mármint.) De volt olyan néző, aki az első meghajlás után rögtön felállt és kiment. Na ő már nem látta-hallotta a taps utáni Mészáros Bélát, amint leült a dobhoz és püfölve püfölt.

vissza a lap tetejére

22. szerda

     Csizmadia Tibor jött a stúdióba tegnap, és ahogy elkezdtük a felvételt, rögtön lett a hangjának némi „rádióban nyilatkozom” tónusa. Én is szerettem volna összeszedni magamat, de nekem nem nagyon ment. Ezúttal különösen nehezen fogalmaztam meg nem különösebben izgalmas kérdéseimet, és meglehetősen rosszul beszéltem. Már csak azért is, mert fáj és mozog a számban a felrobbantásra ítélt kis híd, ráadásul én hallom a benti fülemmel ezt a mozgást, ahogy inog és recseg. A mikrofon meg oly közel van a számhoz, attól tartottam, behallatszik a nyikorgás, és akkor a hallgatók majd azt hiszik, hogy múmiát szinkronizálok valami kategóriás amerikai filmben.

     Este Fehérvár megint, az Őfelsége komédiása, Bagó Bertalan rendezésében. Hát nehezen tudok megbízni egy olyan eladásban, amely még azt sem igazán döntötte el határozottan, hogy Armande Béjart nevét hogyan kell kiejteni. Ásítóan üresnek találtam a produkciót. Nem azt akarom mondani, hogy például Gáspár Sándor nem dolgozik szépen és derekasan Moličre szerepében, vagy hogy Derzsi János ne lenne jó bármikor bármiben. De az előadás a világon semmit nem mondott (számomra), külsőségesnek és közhelyesnek hatott. Jószerével csak olyankor pislogtam hegyeseket (laposak helyett), amikor Cserhalmi György bukkant fel a Napkirály szerepében. Az ő jelenléte és a mosolya minden pillanatban titkokat és meglepetéseket sejtetett.

     A színház mögötti parkolót szegélyező ház alsó beugrójában két férfi aludt. Vidéken én még sosem láttam hajléktalant. Korábban ez kifejezetten fővárosi látványosság volt.

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

24. péntek

     Úgy volt, hogy Adrian, a vőnk urunk ilyenkor már rég itt lesz, én pedig most Csíkszeredában időzöm az interetnikai színházi fesztiválon. De senki nem ott van, ahol tervezte. Adrian a tampai kórházba került, mi pedig itthon azon fáradozunk, hogy Annamarink minél előbb repülhessen hozzá. Ami már csak azért is bonyolult feladvány, mert Adrian hozta volna magával a házassági dokumentumot, amire Annamarinak szüksége van a beutazáshoz, hiszen a reentry cardja a férjezett nevére szól. Anélkül nem engedik be az USA-ba, akárha magyar kormánytisztviselő lenne. De már úton van a prapír.

     Az Isten kontra Alexander című előadást láttam az RS9-ben. Nagy kedvem lett volna megkérdezni a jelenlévő 20-24 nézőt – változatos összetétel: koros egyedülférfi, két idősebb hölgy, fiatal pár stb. –, hogy kerültek ide ezen az esős estén, miért vannak épp itt. Engem speciel a rendező Baku György hívott, láttam tőlük tavaly Három nővért. Ez a produkciójuk Bergman Fanny és Alexanderje alapján készült, a testvérpár drámai kalandja a mostohaapával. Mondjuk számomra sokat nem tett hozzá a dologhoz, hogy Alexander halálos ágyától flashbackelték vissza a történetet, de ha így képzelték el, hát akkor így. Valamiféle isteni ítélőszék előtt bizonykodott az ügyész és a védő, mérlegre téve a múltat. A játszók – ahogy a Három nővérben is – egy-egy jellegzetes tárggyal jelezték az esedékes figurájukat. Érdekes társaság: Földes Tamás (akit én musicalen kívül nemigen láttam az utóbbi évtizedekben) a melegbarna Álmosd Phaedra, a kislányos bájú Boldizsár Tünde, a szúrós szemű Boronyák Gergely és Facskó Marica meg Makray Gábor (akikről most nem jut eszembe semmi). Menetközben megkedveltem a játékukat.

     Istennek Alexander ezt kiabálta végül:

     Ha mindenható lennél, az nyilvánvaló lenne, és akkor nem kényszerülnél rá, hogy bizonygasd minden vasárnap!

vissza a lap tetejére

25. szombat

     K2 színházi bemutató a Szkénében Züfec címmel, nem tudom*, mit jelent, mármint a cím, alighanem valami színházi szleng. Mihail Bulgakov Színházi regénye alapján készült többfenekű darab, színház a színházban a színházban. Friss, szellemes, önazonos. A nyitójelenet – a drámaíró és kritikusa – egészen pimaszul fals hangú dialógus. (Mint felütés, Pintér Bélára emlékeztetett.) Aztán néha még mélyre is ereszkedett az előadás. Eltűnődtem például a megfelelő pillanatban, hogy nem kellene-e nekem is kimennem, kilépnem a színházból kivezető ajtón.

     Színészileg most jobban alakultak számomra, mint a múltkor, a Mielőtt leszáll az éj!-nél. Itt van például ez a Benigni-alkatú fiú, Domokos Zsolt. Vagy Viktor Balázs kócos, fekete, nyegle, fanyar színészfigurája. Vagy Piti Emőke, aki szőke parókában pont úgy fest, mint Méhes Marietta valaha.

     Bulgakov egyébként ebben a regényében magát írta meg a Moszkvai Művész Színházban, Sztyanyistul, Nyemirovicsostul-Dancsenkóstul. A Képmutatók cselszövését szerette volna ott színre juttatni, de pont ilyen nehezen ment, mint k2-éknél. Jut eszembe, hétfőn Fehérváron az Őfelsége komédiása előadásában egyszer csak a Tartuffe-öt kezdték játszani hőseink, sőt Armande és Moirron próbálták is előtte kicsit. Megörültem ennek – nem emlékeztem erre a részre, igaz, nem idén olvastam a darabot –, arra gondoltam rögtön, hogy ebből én 5-10 sornyit beletermelek a diplomamunkám Az imposztor-fejezetébe. Itthon aztán kaptam le a kötetet a polcról, de nem találtam benne ilyesmit. Na, hát ez a betét elesett. Azt prognosztizálom egyébként, hogy ma, vagy legkésőbb holnap eljutok az elvárt terjedelem feléig a szakdolgozatban.

* Azóta már igen. Züfec: hamis átélés, nagy szenvedély belső átlényegülés nélkül, színfalhasogatás.

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

     Régen a Színházi Intézetben úgy dokumentálták a bemutatók sajtóját, hogy a rádióműsorokat is lejegyezték. (Láttuk, hallottuk című műsor például, nem tudom, van-e még ilyen, gondolom, nincs.) Hallomás útján legépelte egy gépírónő, aki persze nem mindig értette jól a szöveget, főleg a neveket, úgyhogy nemegyszer vicces elolvasni. Például Az imposztor kapcsán emlegetett Spiró-regény címét így örökítette meg a leirat: Az Ixek. Ez nagyon tetszik nekem, ilyetén alkalmazása az x betűnek, amely eléggé össze van zavarodva mostanában. Egyrészt terjed a net- és sms-nyelvben a k+sz helyén (itt van pl. a műxik, hát azt tulajdonképpen nem is értem, miből jön.) Másrészt viszont kezdenek leszokni róla. Például a gikszert meg a didakszist régen x-szel írtuk. Na jó, mindegy, végül is nem nyelvi szakdolgozaton ülök.

     Elmentem a Magyar Színházba Rév Fülöpöt nézni, mert olykor én is írok a Spirituszra. (Az a biztos. Ha én írok. Mármint nekem, a szerkesztőnek.) Kicsit nehezemre esett leperkálni ezer forintot a szakmai jegyért, egy olyan gyerekelőadásra, ahol tömegével sorjáztak az üres székek a nézőtéren. Aztán hazajövet megnéztem a neten a jegyárakat és elhűltem. Átlagosan 3000 forint egy jegy a Magyarba. Nem is értem! Hogy egy gyerek- és családi színháznak átprofilírozott színházban 12 ezret elkérjenek egy kétgyerekes családtól?! (Azt is megnéztem most: a Kolibri és a Budapest Bábszínház számottevően olcsóbb.) Na majd Zalán János talán leszállít (árat).

     A Göttinger Pál rendezte előadásról itt most csak annyit, hogy színészi pozitívumként Lovas Rozit, Losonczi Katát, valamint a két lovagot, Pavletits Bélát és Takács Gézát írom be pirossal a füzetbe. (Mint az Öreg a Spiró Kvartettjében.)

vissza a lap tetejére

27. hétfő

     Ascherral ketten voltunk úgy, hogy két életünk, két halálunk, megnézzük a Nemzetiben a szolnokiaktól a Cseresznyéskertet. Szinetár Miklós rendezte, egy függöny képében áthallással a teljes orosz-szovjet történelemre. Minden szó alaposan el volt játszva, a mondatok között sok space-szel. Amikor sárga cipőről volt szó, rá lett mutatva, amikor azt mondták, felkel a nap, reagált a világosítás, aki az ülését emlegette, az emelgette a fenekét a székben, és így tovább. A tér stúdiószínpadinak hatott, a játékstílus nem. Horesnyi Balázs-féle ékes, korhatag falakat láttunk, álmodozón ráfestett fákkal, meg Balla Ildikó tervezte szép ruhákat. Radó Denise kellemes jelenség, és a Ranyevszkaja-féle felszínen mozgás jól ment neki. Sok megható jelenetet igyekeztek összehozni, ilyenkor valamelyik szereplő – általában Gajev – el is pityeredett. A negyedik felvonásbeli Lopahin-Várja kettős mintha csak azért végződött volna eredménytelenül, mert kiabált valaki a házból. Tesze-tosza maradt a jelenet, ahogy az egész előadás, minden heves drámázása ellenére.

     Mégis volt valami megrázó ebben a züfecgyanús (na?!) produkcióban. Amikor Lopahinként Molnár László – az egyik Jászai Mari-díjas színművész a szereplők közül, tömegével léptek fel itt Jászai Mari-díjas színművészeink –, szóval Molnár László Lopahinja a harmadik felvonásban, miután megvette a cseresznyéskertet, részegen szövegelt és fenyegetőzött a lakáskulccsal. Három méterre állt tőlünk, szemben velünk. Kvázi a képünkbe kiabált, nagyszínpadi modorban. Kábé azt, hogy nekünk lapát, ő jön, övé a cseresznyéskert, és simán kivágatja az egészet. Megböktem az Aschert, jelezvén, hogy elértettem ám a célzást. Ellensúlyként Barabás Botond Jasája kiemelte, hogy itt nem lehet élni, ezek között az emberek között.

     Úgy festettem aztán az előadás végén, mint akit megríkattak itt a szép művészetükkel. De hát Karczag Ferenc a ház elhagyásakor Gajevként pont úgy sírt, mint az apukám, amikor el volt keseredve.

     Utóbb még bejött Balázs Péter, mint mondta, megkoronázni az estét. Felkonferálta Vidnyánszky Attilát, aki meghatottan átadta Bitskey Tibornak a nemzet színésze cím dokumentumát. Nagyon szépen, rendesen, lelkesen tapsoltunk mindannyian.

vissza a lap tetejére

28. kedd

     A Tom Hanks csomagküldő szolgálata (A számkivetett című filmből) meghozta tegnap Annamari házassági prapírját, úgyhogy lehet utazni. Adrian hazament már a kórházból, és a szülei is nagyon várják Annamarit, mert ő az egyetlen, akinek a fiuk szót fogad. Ma éjjel megyünk Bécsbe, visszük ki a repülőtérre. Apukája precízen becsomagolgatta neki reggel, amit tőlünk való nászajándék gyanánt visz magával. Együtt választottuk a Mester műtermében. Azért ezt, mert rajta vagyunk.

     Hát így.

vissza a lap tetejére

29. szerda

     Délután Szegezdi Róbert járt nálam a rádióstúdióban, pontosabban a romjaiban, mert szét van már dúlva, elköltözik valahová a rádió, ahová én, nem is tudom, hogy utánatalálok-e. Robi nagyon rendben volt, magammal vagyok mind elégedetlenebb. Nekem úgy tűnik, egyre rosszabbul csinálom. Eszembe is jutott, ha egy szakember rádiókritikát írna az Ahol hely vanról, valószínűleg a földbe döngölne, és azért lenne nagyon fájó, mert biztos mindenben igaza volna. Úgyhogy avval vigasztalom magam, hogy de ha nem csinálnám, akkor hátha nem is lenne. Márpedig a fontos dolgokat még rosszul is csinálni kell. És fontos szerintem, hogy ezekkel az emberekkel ezek a beszélgetések a pályájukról és a színházról megszülessenek és megmaradjanak. (A legkevésbé sem felhívásnak szántam keringőre, rádiókritikusok kíméljenek.)

     Este lementem az internetadó ellenes címszavú tüntetésre. Ahogy kiléptem a házból, azonnal augusztus 20.-érzésem támadt. Akkor szokott ez lenni: rengeteg ember megy mind egy irányba, a Duna felé, tűzijátéknézni. A József nádor téren azonban inkább 56-os fílingre gyúrtak az Egmont-nyitánnyal. Gyűlt, sűrűsödött a tömeg, én pedig evvel együtt húzódtam egyre kijjebb, a széle felé. Alapjaimban véve nem vagyok tüntetéskompatibilis: nagy tömegben rosszul érzem magam. Nekem tulajdonképpen csak a szolid, pici, belterjes nagygyűlések valók. Vonulás helyett aztán mentem a Sufniba Szép napokat nézni, mielőtt késő este nekivágtunk volna Bécsnek. Van a darabban Szirtes Ági Winnie-jének egy mondata arról, milyen csodálatos, hogy szinte egy nap sem múlik el úgy, hogy ne tanulnánk valamit. És pont így jártam az előadással. Szirtes Ági-Winnie kigyötörte egy fogkrémes tubusból az utolsó adagot. Két kéz kellett hozzá, ezért a fogkefét letette maga elé. Én is így szoktam, és aztán miután kinyomtam a csíkot, a fogkefe mindig felborul, a fogkrém pedig odakenődik a mosdóra. Viszont Szirtes Áginak ezt sikerült elkerülnie oly módon, hogy miközben passzírozott, a kisujjával megtámasztotta a fogkefét. Aha!! – gondoltam magamban.

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

     Villamosoztam Budára, és túl a megállók bemondásán, egy gépi férfihang egyszer csak vonalas történelemórát tartott 1956-ról a Jászai Mari téri megálló kapcsán. Énszerintem ez túlhabzás a BKK részéről. Sokkal szívesebben hallgattam egy francia fiatalembert, aki nem messze tőlem beszélt valakihez, és enyhén dadogott. A zavar legtöbbször az egyes szám első személyűjeit érintette: én. Zs-zs-zs-zs-zső, mondta gyakran, és ettől a kedves zsizsegéstől kicsit olyan volt, mintha egy darázzsal utaznék egy villamoskocsiban.

     Az Átriumba mentem a Merénylet bemutatójára, ami megint a Marat/Sade, ezúttal Gergye Krisztián rendezésében, 12 nő előadásában. Az ötlet elfogadható, sőt szellemes – az elmegyógyintézet női részlege –, ahogy szellemes még nem egy eleme a produkciónak. Összességében véve engem mégis enyhe riadalommal töltött el az egész. Most már ez lesz? Mindig ilyen durván politikus, nyersen aktualizáló ellenzéki előadásokat kell majd nézni színházban? Nekem ez túl direkt. A sok szereplőnő kihasználatlan energiáját nem lehetett volna erősebben színházzá transzformálni és úgy sütni ki? – kérdeztem magamban tétován. Amúgy, részleteiben persze kedveltem egyet s mást. Például örültem Melkvi Beának, rég nem láttam színpadon, és különösen szeretem a hangját. Tetszett Fullajtár Andrea, úgy egészében, ahogy volt. És Egri Márta, akinek mindig érzem a belső integritását a színpadon, most is kompakt ebben a szerepben, Simonne Evrard-éban.

     Énekelte Tóth Evelin az előadásban az Ádám, hol vagy? című slágert gyerekkoromból. Annak idején a szövegét úgy hallottam és úgy is énekeltem, hogy „Állandóan csavarogsz. Hiányzol és azsarolsz.” Nem mintha tudtam volna, mi az, hogy azsarol. De nyilván úgy voltam vele, nem ez az egyetlen szó, aminek nincs értelme.

vissza a lap tetejére

31. péntek

     Három nap szobafogság-szakdolgozatírás. Színházba se megyek. Túltermeltem, lehet mondani: 30 előadást láttam októberben. Talán ide sem írok, úgyse mit.

     Alighanem a belengett internetadó az oka, de azt látom, hogy az utóbbi napokban iszonyatos mennyiségű adatot töltenek le az olvasók. Lehet, úgy gondolták, a költségvetés hatályba lépéséig meghallgatják az összes rádióműsort, nem tudom. A naplóm is nagyon felfutott, mondjuk ez minden évben így van, hogy nyáron kisebb lapály mutatkozik a látogatottságban, szeptembertől emelkedik, októberre magaslati.

     Azt mondta nekem a minap egy színházi ember (ámbár nem az Ascher), azt szereti bennem, hogy a rosszról is megírom, ha jót csinál és a jóról is megírom, ha rosszat csinál. Ó! – gondoltam –, ha kérhettem volna, épp ilyet szerettem volna hallani magamról :-)

     Mai:

     Ez a följegyzés szükségszerűen zavaros lesz. Csak a gondolat lehet tiszta. Az érzés, ha mégoly „tiszta” is, mindig zavaros. (Így látott neki Kosztolányi Dezső az Osvát Ernő-emlékbeszédnek.)

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra