Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2014. március

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

     Az arany ára Komáromban Bagó Bertalan rendezésében. Egy pillantás az ismerős lécdíszletre, és rögtön tudtam (igazából már előtte is), hogy váratlan meglepetések, különleges izgalmak nem fognak érni itt. Láttam 1998-ben Az arany árát Zalaegerszegen, aztán Bagótól a Bárkán 2007-ben. Ez a komáromi bemutató korrekt munka, működőképes előadás, tisztes színészi játék – Tóth Tibor igazgató játssza Monorit, sem hasonlítani nem tud Eperjesre, sem elütni tőle –, de nyomot nem hagyott bennem.

     Majd’ minden nap megnézek egy-egy előadást felvételről, tegnap-ma a kolozsvári Váróterem Projekt Advertegóját és a szintén kolozsvári GrandFlour Group Paralleljét. Most az az elképzelésem, hogy talán a feje tetejéről a talpára állítom Kisvárdát: legyenek a versenyprogramban a színvonalas zenés/szórakoztató előadások is, és amit offnak nevezünk, abban kapjanak helyet ilyesfajta kísérletező, független, alter produkciók.

     Nemcsak az előadásokat válogatom, de zsűrit, workshopokat és szakmai beszélgetéseket is kell szerveznem, és szinte állandó a kudarcélmény. Eddig még senki semmire nem mondott igent. Igaz, legalább nem azt mondják, hogy kedvük is volna, rá is érnének, csak azért nem jönnek, mert pont én hívom őket.

     Különben ha a grafománia betegség, akkor lehet, hogy én most épp egészséges vagyok.

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

     Irtás a Szkénében – a brit Helen Edmundson darabja Horváth Csaba rendezésében. Erős dráma, szorító történet, ma is érvényes dilemmák a cromwelli Angliában (illetve Írországban). Műanyag ruhás színészek, gumifarkasok, sok zsák föld porzik. Akiknek szerepnek mondható szerepük van (Nagy Norbertnek például nincs sajnos, megjegyzem, ő volt ez), többségükben jók. Külön kedvtelve legelteti az ember a szemét a Preston házaspáron. Hogy a nagyon magas Andrássy Máténak akadt egy hozzá illő, sudár asszonya Ostorházi Bernadett személyében. Szépen alakul a színészi ereje ennek a lánynak.

     Horváth Csaba talán a leganyagérzékenyebb rendezőnk. (Nem az irodalmi anyagra gondolok, hanem a kézzel fogható matériákra.) Kapaszkodik beléjük, függeszkedik rajtuk. Nem először vagyok úgy Horváth Csaba-előadáson, hogy nézem kicsit furcsállkodva, mi történik, mikbe ölnek a játszók hallatlan energiákat. Figyelem az építkezést, magam is fáradok belé, közben latolgatom, miből mi lesz. Ebből egy szép cizella* a homlokzatra, abból egy felesleges erkély, emebből furcsa eresz, amabból masszív kémény. És mire majdnem teljesen kimerültem, egyszer csak látom, érzem, hogy ott áll előttem egy stabil, erős, súlyos, megingathatatlan, fenséges épület.

*Nem, kedves Várja, nem Gizella, hanem cizella.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

     Megtört a jég! Már tudok egy nagyszerű szakmai programról az idei kisvárdai fesztiválon!

     A Fényevők tegnapi előadása kapcsán – ha már eddig nem írtam meg, hát megnéztem másodszor is, Fullajtár Andrea és Tóth Anita beállásával – most csak annyit kívánok megjegyezni: örvendetes, hogy újabban a színpadi dohányzást ártalmatlan kellékcigarettákkal abszolválják. De füstölni az is füstöl, és orrilag részesülve belőle meg kell mondanom, hogy még büdösebb, mint az igazi. Márpedig ebben az előadásban sokat szívnak. Köhögött is a közönség tőle, és ezen nem segít az Ascher-cukorka.

     Döbbentem néztem a szünetben, hogy tömegesen távoznak a nézők. Aztán visszatérve a terembe láttam, hogy nem hiányzik a sorainkból senki. Ja, hogy Haumannon voltak a Sufniban, és annak az előadásnak most lett vége! – jutottam nyugvópontra.

     Ma reggel  Fehérváron megszabadítottak a gipsztől. Empirikus összefoglaló. 1.) Ettől még nem lett használható a kezem. Viszont kéjjel meg lehet mosni, eltüntetve a lábszagát. 2.) Gyökeres fordulat állt be az életvonalamban a tenyeremen. 3.) Hurkaujjak helyett hasábujjaim lettek. Ha kedves férjem most gyűrűt kívánna venni nekem, csak szögletes darab jöhetne szóba.

vissza a lap tetejére

4. kedd

     A Thália Stúdiójában a Picaro Sárkánytivornya című előadása Deák Tamás szerzésében-rendezésében – ezt láttam tegnap. Kistérségi falu maroknyi maradék lakossága lecövekelve a kocsmában, plusz a határban tanyázó sárkány. Sok allúzió, gátlástalan szöveghumor, helyenként líra is. Bírtam, igazi, jóízű ökörködés. Színészileg vegyes. Van jó színész (Felhőfi Kiss László), van jó figura (Pintér Gábor), van a kilógó, mert folyton színpadiasságba tévedő Urmai Gábor, és van, aki a színlap szerint Stubnya Béla, de nem. Szinkronszínésznek tippeltem az illetőt a szép orgánuma és a csiszolt beszéde alapján. Olyan jó érzékkel játszotta a Sanyika nevű hőst, hogy nem nyugodtam, míg meg nem tudtam, kicsoda és honnan ismerős kicsit. Orbók Áronnak hívják, és egy Kisvárdára pályázó független produkció dévédéfelvételén láttam. Tetszett nekem a kocsmároslány, Kovács Annamária is, volt egy csipetnyi stefanovicsangélás íze.

     Késő este még elmentem az Ódry Színpadra, ahol Ascher Tamás tartotta meg székelhagyóját. Tegnap volt 65 éves, a felsőoktatási törvény értelmében nem lehet tovább rektor. (M. Tóth Géza az utóda.) Én személy szerint úgy harminc éve, a János király vizsgaelőadáson láttam utoljára ilyen zsúfolt teltházat az Ódryn. Leült Ascher a színpadon és személyes hangú beszédet mondott. Azután volt standing ovation, kis kórusmű, egy példányban kiadott Ascher-emlékkönyv. Említette beszédében, hogy öregszik és meghatódós lett, nemritkán sírdogál szép vizsgaelőadásokon. De most résen volt nyilván, kontrollált és reflektált, ugrásra kész malíciával állt útjába az elérzékenyülésnek.

    Nagyon szeretnivalónak látom ezt az embert (Nánási Pál felvétele). Isten éltesse nekünk jó sokáig, így, ebben a formájában.

vissza a lap tetejére

5. szerda

     Ami a kezemet illeti, egy kezemen meg tudom számolni, mire használható. (A másik kezemen.) Most babapopsiszagú a neogranormon kenőcstől, és cafatozik rajta a bőr. Talán jobb lenne, ha még mindig lábszagú lenne, mert akkor esetleg igénybe vennék halpedikűrt. Halmanikűrről még nem hallottam.

     Tarr Bélát tanulok az iskolában, így két napja folyton Víg Mihályt dudorászok. Nehéz megmondani, kinek idegesítőbb, nekem, aki csinálom vagy annak, aki hallgatja.

     És még ezt, azért:

     Kemény István:  Nyakkendő

 Az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult

Magyarország egyik legutolsó

miniszterelnökéről beszélik, hogy

fiatal szabadságharcos korában,

fiatal szabadságharcos-csapatával

– tüzes, vidéki és egyenlő fiúk közt is első –

szakállasan és nyilván türelmetlenül

az érettségi-öltönyében feszengve,

a kommunizmus jelképes fegyverletételét

követő parlamenti fogadás előtt, vagy

talán még a megadási feltételekről szóló

szerződés aláírására várva, vagy

más, ezekhez hasonló alkalomból, de

korszakos jelentőségű pillanatban, és egy

díszes előszobában, ennyi szinte biztos,

ácsorgott szabadságharcosok

egy másik csapatával együtt.

Úgy mondják, e másféle szabadságharcosok

már nem voltak annyira ifjak, ezért

annyira tüzesek se már, és vidéki

fiúk se voltak, ám annál inkább érett,

intelligens és fővárosi férfiak,

akikről azt is beszélik, hogy úgyszólván

szabadságharcosnak születtek, és sok

ezer könyv között, nagy belmagasságú,

titkosrendőrség által lehallgatott

belvárosi lakásokban nőttek fel

szabadságharcosokká, valóban.

És utoljára, de nem utolsósorban

álltak még mások is ott az előszobában,

idősebbek, bölcsebbek, nagyobb titkok tudói,

nagyobb csaták látói, és talán egy-két

futóbolond is, amint az egy ilyen

nagy jelentőségű eseménynél sem elkerülhető,

ám akárkik is voltak ott jelen személy

szerint – együttesen mindannyian

a jövő emberei voltak, győztesek, és

nyilván gyanakodva méregették egymást,

amint az természetes is győztesek között,

új korszakok kezdetén, a hatalomtól karnyújtásnyira.

És, ahogy beszélik, ekkor történt az, hogy

az érettebbek csoportjából – mintegy

a várakozás feszültségét enyhítendő – kivált

az egyik, odalépett a tüzesebb fiúkhoz, és

az idősebb testvérekre oly jellemző, már-már

önzetlennek látszó, kis híján kedves mozdulattal

megigazította a nyakkendőcsomót az akkor

éppen újjászülető, majd érthetetlennek tűnő

okokból később mégis elpusztult Magyarország

majdani egyik legutolsó miniszterelnökén.

Ezt beszélik, és akár így történt, akár nem,

elmondható az efféle történetekről, hogy

úgy sűrítik magukba a múltat és jövőt, és

úgy adnak ezáltal némi értelmet

a történelemnek, ahogy a máskülönben

oly fölöslegesnek és nélkülözhetőnek

tűnő nyakkendőnek ad némi értelmet

a nyakkendőcsomó.

Mondják ezért, hogy az efféle

pillanatokat a nyakkendőigazítók

szokták könnyebben elfelejteni,

és ezzel épp fordítva vannak

a megigazított nyakkendőjűek,

aminthogy – érdekes paradoxon –

később viszont, ha emlékeztetik

a jelenetre a nyakkendőigazítókat,

azok azonnal emlékezni szoktak, majd

egy gyors viccel ütik el a kérdést, hogy

szükség esetén szívesen elküldik saját

megunt pszichológusuk telefonszámát

a megigazított nyakkendőjűeknek,

míg ellenben, ha a megigazított

nyakkendőjűeket merészelné valaki

emlékeztetni a kínos, régi jelenetre,

kellemesen csalódna, mert azok is

meghökkentően könnyed mosollyal

hazudnák, hogy jé, tényleg, nade

ki emlékszik már egy ilyen semmiségre,

ép érzékű ember az ilyesmit

ott, helyben, azonnal elfelejti!

De persze mondják ezt is: nem kizárt,

hogy épp ez az eset volt a szabályt

erősítő kivétel, és mind a nyakkendő-

igazítók, mind a megigazított nyakkendőjűek

őszintén és szívből tényleg

elfelejtették a dolgot, mert ennél is jobb

okot találtak az egymás iránti

későbbi engesztelhetetlen, fékevesztett,

egész hazájukat szétrohasztó gyűlöletre, és

lehet is ebben a magyarázatban valami,

hisz tudjuk, ezerszer annyi ok ajánlkozik

a gyűlöletre mindig, mint ahányra

egy gyűlöletnek valóban szüksége van.

 És mondják még azt is természetesen,

hogy mindez azért nem ilyen egyszerű –

de hát ezt meg mindenki rávágja azonnal

mindig és mindenre, felelőtlenül.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

     S akkor* richtig Tarr-filmből való Víg-zene (is) szólt a kecskeméti Kétfejű fenevadban. Volt pár pillanatnyi zorba is, amiről eszembe jutott, hogy ezt a Picaro Sárkánytivornyája szintén használta. Deák Tamás adott elő nekünk háttal, lebbenő ballonkabátban egy gyönyörűséges, részeg zorbatáncot.

     Koltai M. Gábor vitte színre Kecskeméten a Kétfejű fenevadot. Rendezte már ezt a darabot Nyíregyházán, az más volt, stúdió-előadás, emlékszem Szabó Mártira, csodálatosan játszta Báthory Susánnát. Itt a nagyszínpadon mintha nem találta volna a helyét a játék. Beszédtechnikai, szövegértési problémák is adódtak. (Mármint nem úgy, hogy a színészek nem értették volna, mit mondanak, hanem mi nézők.) A második részre már összébb állt a dolog, kár, hogy a közönség egy része ezt nem várta ki. Úgy tűnt, nem sikerült boldogra ez az este egyik fél számára sem. Akadt pedig néhány szép, rendezőileg kigondolt pillanat. Óriási szobruk talpazatából elő- és összebújó rivális hatalmasok. Egy bútorhalomból felszálló hegedű. A felvonáskezdő zenélések, Dunai Tamás a szaxofonnal. (Gondoltam az előadás alatt, hogy hazafelé jövet majd megkérdezem fiatal kollégáimat, vajon felismerték-e a félpercnyi Kádár-paródiát. Nemzedékek nőttek fel, akiknek már, felteszem,  semmit nem mond az a jellegzetes beszédmodor. De aztán elfelejtettem. Megkérdezni. Ha mégis megtudom, jelzem.)

     A kecskeméti nézőtér falát az erkélyszegély alatt fehér emberfejek díszítik a stukkók között. De nem hogy egy síró meg egy nevető arc, hanem mindegyiknek mintha üvöltésre állna a szája. Azt nem tudom, hogy ezek a pofák mindig ilyen képet vágnak-e vagy csak tegnap este.

* S akkor, s aztán – ezeket Erdélyben tanultam.

vissza a lap tetejére

7. péntek

     Ma megyek Kárpát-Ukrajnába (-ra?), beregszászi bemutatóra. Pár hét múlva meg Moszkvába, színházi fesztiválra. Azért jól meg tudom én válogatni, mikor hová utazzam. Nem is tudom, vajon a búvárszivattyú még létező céláru? Vagy mai napság kis házi atomerőművet lenne érdemes hozni?

     Mai:

     Kiírás a Nagymező utcai főzelékező falán:

     Köszönjük, hogy nem engedi hogy mások se szemetelhessenek. Hiszen tisztátalan környezetben étkezni mindenki számára méltatlan dolog!!

     Énszerintem ezt túlspilázták.

vissza a lap tetejére

8. szombat

     Mondták, hogy az ukrán-magyar határon autósorok várakoznak, tegyük hát le a kocsit a határ innenső oldalán, keljünk át gyalog Beregsuránynál, értünk jönnek és elvisznek bennünket a beregszászi színházba. (Nyakó Béla igazgatómat /kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza/ és engem.) Így is lett. Bár ez nem hozott számottevő nyereséget, mivel az autósoknak is ki kellett szállniuk, s besorolniuk az útlevelükkel ugyanoda, ahol mi álltunk az ablak előtt. Mindegy, odaértünk időben, kicsit még körül is néztünk a központban. Álmos, békés kisváros. A színház egész csinos lett mostanra, hogy tavasszal bevakolták. A hátsó oldalában csupasz, üres téglafalak meredeznek, az a rész kábé húsz éve épül. Egy Oroszlán nevű fogadó volt itt egykor , egyszer megaludt benne Petőfi Sándor. (Vagyis az inkább a tej. Szóval megszállt. Azok meg az oroszok. Áááá...)

     Az Öngyilkosok klubja című előadást láttuk, amelyet Olt Tamás írt és rendezett. Kérdezte tőlem Béla előtte, hogy milyen lesz ez. Az alkotó ismeretében azt feleltem, hogy szerintem rövid, zenés és vicces. Viccesnek nem volt annyira vicces. Kicsit bizarr is lehetett az ukrajnai események közben ilyen halálos dolgot próbálni. Olyan produkciónak találom, amelynek nem az a legfőbb erénye, hogy én, a néző nézem és milyennek látom. Hanem hogy a rendező és a színészek miként dolgoztak együtt, mit profitáltak a munkából.(Volt egy-két szép etűd benne.)

     Visszafelé hosszabb sort toporogtunk végig a határon a magyar vámosok miatt, akik max. két doboz cigarettát engedtek behozni az országba, abból is az egyiknek bontottnak kellett lennie. Vizsgálgatták és visszafordítgatták az embereket. Gondoltam is, hogy az ügymenet gördülékenysége érdekében az volna célszerű, ha két sor lenne a vámnál, az egyikbe állnak a csempészek, a másikba a csempétlenek.

     Sajnos énnekem nagyon ritkán vannak ilyen isteni ötleteim, mint az, hogy este kilenckor beültem Kisvárdán a tök üres Opál étterembe és orjalevest rendeltem.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

     Jártam tegnap egy kiváló, tapasztalt szakembernél, aki hosszú pályafutása során sok-sok nagyember kis kezét gyógytornálta. Megnyugtatott a kezem felől, valamint ellátott tanácsokkal és gyakorolnivalókkal.

     Este a Szkénében A zsidó a Nézőművészetiéktől. Veszem észre, bizodalmam van Nézőművészetiékben, ha bemutatnak, haladéktalanul megyek megnézni. Kortárs lengyel darab, Artur Palyga, körülbelül párba állítható A mi osztályunkkal. (Még említik is benne Jedwabnét.) Első pillantásra gyengédség fogott el: a színen tanári, Egri Kati dolgozatot javít, akár Kicsengetés is lehetne belőle. De nem Kicsengetés. Hanem be. Egész más. Nem mondom, hogy nem lehet dramaturgiailag, ábrázolásilag kifogásolnivalókat találni benne, de nem muszáj keresni. Szabó Máté rendezte, játsszák (ülésrendben): Katona László, Mucsi Zoltán, Tamási Zoltán, Sárközi-Nagy Ilona, Egri Kati. Végtelenül örülök, hogy Egri Katit találták meg evvel a feladattal. Jó is a szerepben. Ahogy a többiek is.

     Olyan előadás, amely után az ember okvetlenül igyekszik megtudni vagy átgondolni, mit csinál(hat)tak a saját szülei-nagyszülei-dédszülei a kritikus 1940-es években*. Talán nem is kell több egyébként, csak ennyi: tudni. Mondjuk nekem felerészről (apailag) könnyű. Már ha ez, hogy könnyű, megfelelő szó ide.

* S pláne hogy ő maga mit csinálna az adott helyzetekben.

vissza a lap tetejére

10. hétfő

     Fényevők. (Nagyon ügyeltem, nehogy véletlenül Radnai Máriának írjam az átdolgozó dramaturgot, mint a magyarnemzetes kolléga. Mondjuk nem volt nagyon nehéz. Mármint ügyelni erre.)

     Szikszai Rémusz Szép Ernő-egyfelvonásosokat rendezett Dunaújvárosban, azokat néztem tegnap. Érzésem szerint a Május elejébe beleapplikált egyéb Szép Ernő-írásokat is, de ezt most nem tudom ellenőrizni, mert a Május nem elfeledett dráma (Szép Ernő: Fiú, lány – elfeledett drámák, ez a kötetem van), csak én feledtem el kicsit. A másik darab az Igazgató úr, amit még sosem láttam színházban. Dovák Lívia művészeti vezető szépen alakítja ott a dolgokat, egyre formásabbnak látszik a társulat munkája. Szikszai úgy vitte színre Szép Ernőt, hogy korban hagyta, kerülte az aktualizálást, mégis nagyon asszociatív a játék, erősen rezonál a mára. Nyomorúság, kiszolgáltatottság, reménytelenség. Öröm szinte csak a magánéletben. Ugyanez érződik most is. Legfeljebb ma interjúkban mondják el az írók. (Vagy interjúkban is.)

     Lapis Erika elesettségében mindig kicsit zavaró elem a szálfa termete. Viszont a szeme, az mindent beborít. Áthatóan világos kétségbeesés a tekintetében. Király Attila érdekes színész szerintem, csupa szélsőség az igazgató szerepében. A figura hűvösségét egy-egy pillanatra szétzilálja avval, hogy voltaképp ő is vesztes.

     Az első részben bejött egy újságárus, egy rikkancs a Pesti Hírlappal. De megvenném – gondoltam. Biztos van benne valami jó kis Kosztolányi.

vissza a lap tetejére

11. kedd

     Naná, hogy három (2,5) határon túli előadásomat is elhívták előlem a POSZT-ra. (A negyedikjüket, az újvidéki Opera ultimát is csak azért nem, mert az már tavaly szerepelt Kisvárdán, és zsűritagi közreműködésemmel fődíjat nyert.) Ha nekem kellett volna összeállítanom az idei POSZT programját, a listámon az első helyen a Titkaink állna. A hiánya már csak azért is fájó, súlyos és védhetetlen, mert Pintér Béláékat mintha tendenciózusan mellőznék (harmadik éve), pedig a Kaisersnek és a 42. hétnek is ott lett volna a helye a POSZT-on. Nagyon valószínű, hogy nálam az Örkény Képzelt betege nem játszana. Nyíregyházáról kétségkívül a másik Koltai M. Gábor-rendezést, a Tigris és hiénát hívtam volna, és a Fényevők mellett/helyett alighanem vinném az Illabereket és/vagy A végítélet napját is. De ettől eltekintve – vagy mindemellett – érdemes válogatásnak tartom ezt, aligha van benne olyan, ami nem méltó. A 12 produkcióból 9-et láttam, és a fennmaradó három kifejezetten csábít (A tanítónő, a Hosszú út és a Bányavakság), tartom szerencsémnek, ha megnézhetem Pécsen.

     Örömteli szomorúsággal közlöm, hogy Annamarinkat elszerették, úgy néz ki. A tampai egyetemi három hónapos ösztöndíj keretében nemcsak ott végzett szép munkát, ahol, hanem a testvéregyetemen (University of South Florida) is dolgozott önkéntesként. Ott nyugdíjas csoporttal foglalkozott, ami olyan sikert aratott, hogy most szeretnék őt további három hónapos ösztöndíjjal ott tartani. Mivel a saját fiataljaik nemigen érdeklődnek az idősebbek oktatása-képzése iránt, ezért igényt tartanának a gyermek szakértelmére: vegyen részt egy új program kidolgozásában, amely az oktatásban működő különböző tudományos-szakmai háttérrel rendelkező tagok számára indított továbbképzésként realizálódna.

     Van mit tanulni Annamaritól, annyi biztos.

     (Ha sokáig marad Amerikában, hátha elmegyünk meglátogatni – gondolom sóhajtozva, biztatólag mosolyogva magamra.)

vissza a lap tetejére

12. szerda

     Nemzeti Színház, Bubik István diákbérlet 3. előadás: Ahogy tetszik. Eleve úgy indult, hogy volt a balkonon egy hatalmas zuhanás. Felnéztem mögém a lépcsőre, és hirtelen nem is értettem, mi van ott és hogyan. Egy idős házaspár feküdt egymáson, elesve, felsegíteni sem volt könnyű őket. Kicsit ilyen volt az is, amit a színpadon láttam: szintén felmerült bennem, mi van ott és hogyan. Ha már nem Tompos Kátya és Tenki Réka játsszák Rosalindát és Céliát – mint ahogy szeptemberben még ők maguk is úgy tudták pedig –, hanem Trill Zsolt és Fehér Tibor, akkor majd nyilván komolyan veszik, és lesz valami számomra is felfogható jelentése ennek a specifikumnak, gondoltam. De hogy férfi női szerepet játszva, férfinak adva ki magát, férfiruhában nőként pipiskedjen és mórikáljon – ennek nem találtam az értelmét. (Ám Trill Zsolt legalább bájosan és kedvtelve röpködött. Mert vígjátéki könnyedség, öröm, játékosság amúgy nem érződött a produkción.) Nem először tapasztalom azt, hogy Silviu Purcǎrete valamilyen mechanikus dologként kezeli a humort. Mozdulatokra épít, pl. hogy ismétlődő gesztusok kiadják a komikumot és nevetünk. De az én (személyes) humorérzékem nem így működik.

     Látszik, hogy itt egy nagyformátumú rendező alkalmazza művészetét. Gyönyörű képek vannak, hóeséssel, köddel, színekkel. Viszont a színészeket* csak olyankor lehet érteni a balkon első sorából, amikor velünk szemben állnak és úgy beszélnek. Ráadásul nem pont az ismert fordítást mondják, hanem valami azon alapuló, göcsörtös textust, és ez a tény sem könnyíti az értést.

     Akadt még egy momentum, amely ugyancsak a földre került embereket juttatta eszembe. Hogy ugyanis Söptei Andrea egy hét egyedet számláló birkanyáj tagjaként aludt, legelt és dalban bégetett. Ez volt a szerepe.

* A méla Jaques-ot játszó Udvaros Dorottya az egyetlen, akit minden helyzetben értettem. Úgy nézett ki egyébként, mint Heath Ledger Joker szerepében.

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

     Akkor most tisztázom itt a jelenlegi kisvárdai állást, mert lehet, hogy nem világos. Ugyanis március 25-ig tart a válogatási időszakom, ezt sikerült kialkudnom magamnak. Viszont ezt a dátumot megelőzően van az NKA fesztiválpályázat-beadási határidő. Ehhez a pályázathoz nekem már le kellett adnom egy listát arról, hogy mely előadások meghívásában gondolkodom, mik jönnek szóba. A beadványhoz mellékelni kell az előadások létrehozóinak szándéknyilatkozatát is, miszerint részt vesznek a fesztiválon. Tehát ők már tudják, csak talán nem tudják, mit.

     Egyrészt sok érdemes-érdekes előadást neveztem meg, s hogy azokból mennyit lehet majd meghívni, ez attól is függ, kap-e a fesztivál annyi pénzt, mint amennyire számít. Másrészt a pályázathoz szükséges lista összeállítása és a nézés befejezése között még tíz előadást látok. Tehát azt tudom mondani, hogy egyelőre meghirdettem a válogatott keretet – lehet, hogy bővül is majd még néhány később látott produkcióval –, s március végén jelölöm ki és kérem fel tisztelettel a kezdőcsapatot.

     Elvittem tegnap kedves férjemet a Katonába az Illaberekre. Megerősítem, hogy ez fontos és jó előadás. (Van olyan szemszög, ahonnan úgy látszhat, hogy az Illaberek a Titkainkkal kézen fogva van távol tartva a pécsi országos színházi találkozótól.) Maradtunk utána a kivándorlásról szóló értelmes beszélgetésen is. Veiszer Alinda Gryllus Dorkát és Magyar Évát kérdezte a színpadon, majd a közönséget is bevonta. Kicsit olyan, mintha természetes szűrő lenne beépítve: aki eljön a Katonába, megnézi az előadást és ott marad, az valószínűleg nem fog bután hőzöngeni vagy ilyesmi. A műsorvezető tesztelte a nézőket, ki él-élt külföldön, kinek ment el rokona, ki az, aki elvi alapon marad. Ez utóbbi kérdésre mi kedves férjemmel eltérően válaszoltunk, ő felemelte a kezét, én nem. Kérdeztem tőle, hogy de miért, azt mondta, mi már csak azért sem megyünk el, hogy Annamarinak legyen hová hazajönnie, ha majd akar.

vissza a lap tetejére

14. péntek

     Az elmúlt két hétben nem csináltam Ahol hely vant. Fiatal, beletanulós vendég-műsorvezetőm, Bányai Gabi csinált helyettem. De tegnap visszatértem a stúdióba, Pálfi Kata volt a vendégem, aki kedves színésznőm nekem. („A kedvencei mind jók” – mondta Gothár Péter nekem a telefonba, Kisvárda kapcsán, és most jut eszembe, voltaképp fogalmam sincs, mit értett ez alatt, de kvázi bóknak vettem.)

     Este a nagyváradiak a Nemzetiben a Szigligeti című zenés emlékműsorukat adták. Úgy kezdődött, hogy Szigligeti meg volt halva, feküdött a ravatalon, gyászolták, beszédet mondtak, Déryné énekelt. Elég rémes volt. Azután a lelke útnak indult a jövőbe, és láttuk a színházi életben forogni napjainkig, tárgyalásba bocsátkozva sok mindenkivel, Beöthytől Hevesi Sándoron és Major elvtárson át mai, rágógumis alter színjátszókig. Kicsit úgy hatott a darab – Selmeczi György és Béres Attila alkotása –, mintha párbeszédesítették volna a Wikipédia Szigligeti Ede szócikkét, valamennyi pontjával: életrajz, munkásság, recepció. A második rész jobban sikerült. Az egyik utolsó jelenet ez volt, ámbár nem a képen látható beugróval.

     Hazafelé jövet, a Vigadónál leszállva a villamosról, egyszer csak most vettem észre, hogy Shakespeare (a szobor) épp egy bank bejárata előtt áll meggörnyedve. Talán devizahitel terhe nyomja. De az is lehet, hogy diákhitel. Simán lehet. Harmadik éve fizetjük Annamari diákhitelének kötelező részleteit, s közben maga az adósság nem hogy nem csökkent, de évi 100-120 ezer forinttal nőtt. Alulírott Stuber Kasszandrea kijelentem, hogy a diákhitelek néhány éven belül tömegesen fognak bedőlni.

     Most egyébként Marosvásárhelyre tartok. (Kötöttem utasbiztosítást.)

vissza a lap tetejére

15. szombat

     Viszontagságos út volt, a vonatom jócskán késett (Visszafizetik az 535 forintos Intercity-pótjegyet? – fordultam a kalauzhoz. Ezt ő nem tudja, meg kell kérdezni az állomáson az ügyfélszolgálaton – mondta. Ez így élet- és célszerű, tetemes késés után az utasok álljanak be egy sorba, amelynek az elején vagy pénzt kapnak, vagy nemet. A MÁV-nak nyilván előnyös.) Aztán az a zavaró helyzet állt elő, hogy a kisvárdai mikrobuszunk minden fékezéskor indexelni kezdett. Plusz valami olajfolyás, így Béla igazgató a telefonos segítségkéréskor azt a tanácsot kapta a szerelőtől, hogy forduljon inkább vissza. De nem fordult, elhozott Vásárhelyre, megnézte velem a tegnap esti előadást, és csak ma hajnalban hagyott itt.

     Az ördög próbája, Radu Afrim rendezése. Ígéretesen indult: zsivány kisfiúcska a Ceauşescu-érában, felnőve lett belőle Ördög Miklós Levente gazdag vállalkozó (Ördög Miklós Levente alakításában), aki nagyszabású ünnepséget készül csapni hétéves kisfia, Ördög Miklós Richárd születésnapjára. (A kisfiú pont úgy néz ki, mintha valóban Ördög Miklós Richárd lenne, de ezt nem tudom). A műsorszervezéshez castingoltat egy általa kinevezett zsűrivel. (Tagjai B. Fülöp Erzsébet, László Csaba és Galló Ernő, utóbbi patkány alakzatban.) Volt aztán sok minden, játékos ötletkavalkád, de valami velejét mégis hiányoltam kicsit a produkcióból.

     Tegnapelőtt a román tagozatnak volt premierje, ennek kapcsán még itt tartózkodott nyolc román kritikus, Az ördög próbáját is megtekintették. Velem szemben ültek a nézőtéren, két idős férfi és hat nő, elnéztem őket, á, szóval ilyenek vagyunk. A nők tudtak mosolyogni a tapsnál, ezt nekem még gyakorolnom kell.

     Mélyen elkeserített a tegnap kiosztott állami művészeti díjak listája. Akkor is, ha mindegyiken elhelyeztek egy-két olyan színházi alkotót is, aki nagyon megérdemelte a kitüntetést. Összességében viszont ismét az igazolódott, hogy a jelenlegi kurzus hivatalos színházi potentátjait semmi más nem érdekli, mint hogy saját embereiket ellássák plecsnikkel. Nemcsak a méltányosságra nem adnak, de még a formákra sem. (Volt például egy olyan, íratlan vagy írott szabály, hogy x év teljen el az egyre nagyobb díjak: – érdemes-kiváló-Kossuth – odaítélése között, mármint ugyanannak a művésznek. Evvel sem foglalkoznak. Sietős nekik.) A komáromi Boráros Imre Kossuth-díját a felvidékinél összehasonlíthatatlanul jelentősebb erdélyi és vajdasági színházművészet arculcsapásaként értékelem. Nagy erdélyi színészek voltak már felterjesztve hiába (Csíky Andrástól Lohinszky Lorándon át Senkálszky Endréig). Soha határon túli színházi alkotó nem kapott még Kossuth-díjat, és akkor most épp Boráros Imre… Idős művész, tisztelem a korát, munkálkodását, minden jót kívánok neki. De hát láttam színpadon. Azok pedig, akik az ő Kossuth-díját kitalálták, kijárták, elintézték, megszavazták, talán nem. Úgy persze sokkal könnyebb.

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

     Amikor Kolozsváron Bogdán Zsolttal csináltam rádióműsort, kaptam ahhoz egy kölcsönmagnót a főszerkesztőmtől. Avval megfelelő minőségben lehet beszélgetést felvenni. Megtetszett az a kis gép kedves férjemnek – nem öncélúan, hanem az én nevemben, helyettem tetszett meg neki; úgy gondolta, elég egyszerű a kezelése ahhoz, hogy megbarátkozzam vele –, tehát vett nekem egy hasonlót a születésnapomra. Így aztán kinyílt a rádióstúdió ajtaja (kifelé), innentől kezdve módomban áll bárhol műsort felvenni. Vásárhelyre hoztam felavatni a szerkentyűt, mert B. Fülöp Erzsébettel vágytam Ahol hely vant készíteni. Tegnap jártam nála, a városon kicsit túl, Marosszentgyörgyön, ahol egy faluszéli utca végén áll a házuk. Körben, amerre a szem ellát, dombok, jobb oldali (rendezői jobb) szomszédjuk a Cinege-tető. Fel is másztunk rá, a házhoz tartozó kutyákkal együtt (az egyik, a kuvasz jegesmedvére emlékeztet, a fejformájával és a járásával), tisztes távolságot tartva a birkanyájtól, amely a közelgő húsvéti ünnepekre tekintettel számos kisbárányt is soraiban tud.

     Jó volt Bözsééknél. Felvettük a műsort is, ő szépen és okosan beszélt, én rosszul és nehézkesen fogalmaztam, de ez a jobbik eset.

     Este Az ajtót láttam Kincses Elemér rendezésében. Negyedszerre vagy ötödszörre találkozva színházban a művel hadd jegyezzem már meg, hogy énszerintem nem jó ez a darab. Töredezett, elaprózott, agyonmászkált, minden jelenetben újra kell kezdeni. Az sem tett itt igazán jót neki, hogy kissé patetikusra-melodramatikusra volt véve (pl. a zenékkel). Tompa Klára és Bányai Kelemen Barna játsszák az íróházaspárt, tisztesen küzdve, megadva magukat a sorsuknak. Emerenc Farkas Ibolya. Talán lehetne még ennél is egyszerűbb, szikárabb, mosolytalanabb. De például abban a jelenetben, amikor babot válogatva elmeséli Polett halálát, lenyűgöző.

     Hoztam magammal kokárdát. Gondoltam, itt aztán igazán az, ami. Ki is tűztem reggel, estére pedig megállapítottam, hogy összesen két emberen láttam egész nap. Lehet, nincs szokásban.

vissza a lap tetejére

17. hétfő

     Utolsó vásárhelyi estémen az Erdőt adták a kisteremben, Harsányi Zsolt rendezésében. Érdekes a díszlet: mintha valami népies cifra palota nagyobb bútorait borogatták volna le a földre, és még a padlózat is bütykös-cirádás. Nem könnyű a szereplőknek, de nyilván van olyan, hogy egy rendező bonyolult közlekedésnek veti alá a színészeit, akadályokat állít, szokatlan erőfeszítésre készteti őket, talán hogy rendkívüli helyzetet-állapotot hozzon létre. Én itt most nem igazán értettem meg a rendező szándékait. A darab komédia mivolta nemigen látszott őt izgatni. Például az öregasszony szerelme a diák iránt hangyányit sem volt mulatságos. Még csak bizarrnak sem hatott. Kifejezetten jól mutattak együtt, Lőrincz Ágnes mint gyönyörű, ősz hajú, finom, koros asszony elegáns fekete meg fehér cuccokban és a sudár, barna Boros Csaba, aki rossz sz hangzókkal, de kiválóan játszotta Bulanov kínos bizonytalanságát, amely addig tart, amíg rá nem jön, hogy valóban az ölébe hullik az érett háziasszony. A Szomorov-Vigov színészpárost Bokor Barna és Galló Ernő formálta meg professzionálisan. (Az élenjáró erdélyi társulatok jól vannak eleresztve, ami a férfiszínészeket illeti.)

     Jövök hazafelé a vonaton kora reggel óta, és még csak most hagytam el Biharkeresztest, és azt is busszal. A határ után átszállítottak buszra, az visz Püspökladányba, ott vissza vonatra. Ezt a tortúrát nem említették a jegyvásárlásnál, és a MÁV-Start honlapján, a járat menetrendjében sincs róla egy mukk sem, pedig nem maóta van így, mint most megtudtam.  Útközben megnéztem kétszer egymás után Gothár Péter Idő van című filmjét. (Tananyag.) Pazar! Annak idején, 1985-ben ezt a filmet közel sem értékeltem annyira, mint most. Jót tett nekem/neki az idő. A táv. A rálátás. (Plusz még egy kis aligha kívánatos nosztalgia részemről. A régi buszok barna bőrülései. A Péterfy Sándor utcai kórház üvegtéglái. Cserháti Zsuzsa a Vöcsök fedélzetén. „Aki hallja, adja át, nem félek, csak tudom, hogy nagyon hamar meg fogunk öregedni” – énekli. Hogy úgy lett!)

     Mai:

     Egy párbeszéd az Idő vanból.

     – Jó napot kívánok. Meg fogom büntetni.

     – Engemet?

     – Igen. Önöt.

vissza a lap tetejére

18. kedd

     Szóval tizenegy óra utazás hazajönni Marosvásárhelyről a magyar vasúttársasággal. Este még átmentünk a K:antinba, ahol Veiszer Alinda pártpolitikusokkal beszélgetett a pártok kultúrpolitikai programjáról. Rossz ötlet volt. Mármint nem a beszélgetés, hanem az átmenés. Tudhatnám, hogy én a politikusoktól csak ideges leszek. (Nem egészen véletlenül nem nézek tévében hír- és egyéb műsort, nem hallgatok rádiót sem.) Az a gőg, fensőbbség- és kiválasztottságtudat! Egy ilyen nyilvános diskurzushelyzetben szinte már együttműködőnek tűnnek, de jószerével csak abban, hogy összetartozónak érzik magukat velünk szemben. Ők értenek hozzá, ők tudják, ők csinálják, nekünk fogalmunk sincs, ne is dumáljunk bele.

     Lehetséges persze, hogy túl sommás a véleményem, ráadásul csöppet sem konstruktív. De még azt találtam a legjobb megoldásnak másfél óra után, ha fogom magam és hazajövök. Kedves férjem maradt, és amikor újratalálkoztunk itthon, akkor láttam rajta, hogy benne is csak gyűlt a negatív tapasztalás és az elégedetlenség az este folyamán. Meg az indulati feszültség, mert kértem szépen, nehogy elkezdjen ott vitatkozni.

     Mai:

     Már napok óta dokumentálni akarom ezt az echte Frédike-viccet a hajléktalanújságból:

     Egy ember a kutyájával kártyázik.

     – Nahát, milyen okos kutyád van! Tud kártyázni? – mondja a barátja, amikor meglátja őket.

      – Tud. De nem is olyan okos. Amikor jó lapja van, rögtön csóválni kezdi a farkát. 

vissza a lap tetejére

19. szerda

     Az idei POSZT válogatóit, Császár Angelát és Sándor L. Istvánt hívtam a rádióba, és most eléggé elégedett vagyok magammal. Jól építkeztem. Akárcsak Csehovnál, nálam is a harmadik felvonásban kulminált a dráma, ott élesítettem be (vagy ki) a Titkaink-kérdést. Hamar kiderült, hogy Pintér Béláék távolmaradása Angelán múlt, úgyhogy meghallgattam rezzenéstelen arccal, mit mond az előadásról. Azután pedig tudtam, mit gondoljak a válaszról (és néhány más válaszáról is).

     Este a Nyitott Műhelyben jártam könyvbemutatón. Mesterházi Lajos Farsang című ifjúkori regényét jelentette meg az Argumentum Kiadó, miután a kézirat 70 évig íróasztalfiókban hevert – nem meglepő, ha a szocialista könyvkiadás nem kívánta közönség elé tárni –, és most megtalálták a szerző leszármazottai. 1943-ban írta Mesterházi Lajos. Énnekem élmény volt elolvasni. Valóságos helyszíni tudósítás 1939-1941-ből. Benne van jószerével minden, amiből 1942, 1943, 1944 lett (és a továbbiak). Élesen látszik belőle, hogy milyen gondolatok, érvek, disputák, kompromisszumok, elképzelések mit hogyan vontak maguk után a későbbiekben.

     Bíró Kriszta olvasott fel részleteket, s amikor ott tartott, hogy a pesti polgári népség balatoni búcsúmulatozásának éjjelén a német csapatok épp átlépték a lengyel határt, ilyeténképpen megkezdődött a háború, akkor egyszercsak elment a villany, s nem is jött vissza hosszú percekig. Óvóhelyhangulat lett úrrá a helyiségben. Különös, különös este volt.

     Mai:

     „Mellébeszélünk, mellégondolkodunk és melléélünk annak, ami van” – mondják a nevezett regényben.

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

     Orvoslátogató voltam tegnap, Fehérváron és Budán. Géza doktor nézegette a friss röntgent és mondta, hogy ez még nem gyógyult meg egészen. Amit csak megerősíthetek. Minden reggel úgy ébredek, hogy egy idegen kéz van a csuklómon, dagadt, merev, fájós ujjakkal. Lehet, hogy a munkásmozgalomnak is le kell mondania rólam, mert egyáltalán nem tudom ökölbe szorítani a kezem.

     Este a Vőlegény a Pesti Színházban. Tartottam én ettől kicsit, mert a korábbi tapasztalataim alapján az a benyomásom, hogy Forgács Péter rendező és ez a drámatörténeti, ill. stíluskorszak (a múlt századelő) nem pásszolnak össze. Ráadásul Bata Éva színészi karakterét egyneműbbnek, sprődebbnek, karcosabbnak látom, mint ami Kornélkának konveniálna. Voltaképp egyedül Varju Kálmánt gondoltam ígéretesnek, aki Molnár Ferencben egyszer már jó volt. Leülve a nézőtéren azonnal gyaníthattuk, hogy Forgács Péter a korszakot eldobta. Úgy nézett ki Csuszikék lakása, mint valami rosszhiszemű, jogcím nélkül beköltözött lomizó tanyája, lomtalanítás után. Kornélka kissé lecsúszott mackónadrágban, kínai bolti föliben, magázódva a testvéreivel...áááá…. Sokáig néztem jóindulattal, megadó türelemmel. A ritmussal nem voltak nagyobb bajok, és lehetett szemet legeltetni Igó Éva arcán, Hegedűs D. Géza megjátszott eleganciáján, Járó Zsuzsán, Péter Katán, a Lalát játszó fiún. De aztán a harmadik felvonás végképp betette nálam a kaput. Ott a rendezés már direkt negligált szinte mindent, Szép Ernő drámaírói szakértelmét is beleértve.

     A nézők és a szereplők egy része nem tartott ki az előadásvégi tapsig. Lehangoló este volt.

vissza a lap tetejére

21. péntek

     Kinézek az ablakon, látom Mátyás király szülőházát, mi az? Hát hogy Kolozsváron vagyok megint. Meg kell mondanom, nem bánnak kesztyűs kézzel itt a színháznézőkkel: A földműves és a halál, Victor és a gyermekuralom, Ivanovék karácsonya – ráadásul egyik korhatárosabb előadás, mint a másik. Az Ivanovék karácsonyát, amit tegnap láttam, a szabadkai Urbán András rendezte. Kíváncsi voltam rá már csak azért is, mert Urbán András általában „szerzői színházat” csinál, ritkán nyúl kész, „klasszikus” drámához. A klasszikust idézőjelbe kell tenni esetünkben, mert Vvegyenszkij nem az a klasszikusforma klasszikus. Hanem a majdhogynem szó szerint halálra ítélt orosz abszurd dráma jeles képviselője a huszadik század első harmadából. Ami az Ivanovék karácsonyából Kolozsváron lett – beleékelődött némi radikális forradalmi-anarchista proklamáció-provokáció –, az végülis erősen hasonlít az Urbán András-féle színházra, a maga esetleges esetlenségeivel együtt. (Vegyük például azt a beszéd- vagy hangzástechnikai problémát, hogy amikor a szereplők mikrofonba üvöltik kiáltványaikat, akkor általában nem érteni a szöveget.)

     Tízen szerepelnek a produkcióban. A csapat fele fiatal, a másik fele sem öreg, hanem tapasztalt, a társulat kiválóságai közül való. Ám nem feltűnő, hogy itt 4-5 bizonyítottan igazán jó színészhez van szerencsénk. Ezt mindenképpen felrovom a rendezőnek. Az előadást közönségtalálkozó (vagy minek is nevezzük) követte: Visky András cserélt eszmét a rendezővel és a szereplőkkel. Ott megérthettük, hogy a színészeknek sem minden papsajt.

     Egyet látok még most is, reggel, baldachinos ágyban. Viola Gábort, ahogy áll. Áll hosszan a falnál, háttal, szétvetett, megvetett lábbal, aztán velünk szemben. Viola Gábor állását nem adnám tíz ülésért sem. Van benne valami baljósan monumentális.

vissza a lap tetejére

22. szombat

     Ahogy ment fel a függöny a kolozsvári színházban a Léda-előadás elején, csak lestem, mikor ér már véget felfelé a díszlet. Egy sor házfal, tartott, tartott, és még mindig tartott. Legalább 8-9 méter magas elemként függött fent a zsinóron, úgyhogy már a 15. másodpercben láthattam: ez ismét olyan produkció, amelynek Kisvárda bizonyosan nem tud helyszínt biztosítani.

     Robert Raponja horvát rendező vitte színre Krleža darabját, már nem először dolgozván Kolozsváron. Nehézkesen és kuszán indult, alighanem azért, mert szükségét érezték sokszavú prológus betoldásának. Gondolták, hogy a horvát irodalomban (és irodalmi mitológiában) nem járatos magyar nézőket el kell látniuk egy csomó információval. Nem biztos, hogy ebben igazuk volt. (Mármint nem olyan értelemben, hogy tudjuk, amit, hanem hogy nem lettünk volna-e meg enélkül is.) Ezen túljutva aztán én a magam részéről élveztem a dolgot. Volt egy túlérett, buja, dekandens pompája a produkciónak. Azt mondanám, hogy a hűvészi miúságról szólt. (Ezt a kifejezést Kató Emőke használta a tegnapi előadásban, vagy legalábbis majdnem így mondta ki, nyelvbotlásból kifolyólag.) Szűcs Ervin, Györgyjakab Enikő, Bogdán Zsolt, Hatházi András. És mások.

     Most meg hazautazás zajlik, nyolc vaskos kötet cipelésével és innen oda (vonatról buszra, buszról vonatra) szállításával. Váratlan baleset történt. Mi otthon óvatosak és elővigyázatosak vagyunk, nemigen megyünk be könyvesboltba csak úgy. Külföldön viszont turistaként bódorog erre-arra az ember, besodródik antikvárba, ahol egészen más könyvek vannak, mint az otthoni antikvárokban, de itt orvul magyar nyelvű mind. Esetünkben egyáltalán nem lehetett otthagyni a Beöthy-féle magyar irodalomtörténetet 1899-ből, valamint az 1939-es Hóman-Szekfű ötkötetes magyar történelemet. (Jó, lehet, hogy én az utóbbi sorozatot otthagytam volna, de hát nem azért van velem most kedves férjem is, hogy ne akarjon ő is ne otthagyni valamit, hanem sőt.)

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

     Elmentem tegnap este az Örkénybe a Hamlet bemutatójára, de ez hiba volt. (Kíváncsiságból elkövetett szabálysértés. Van ugyanis a kritikusok etikai kódexének egy olyan pontja, amely állapothatározó. Csak most fáradt vagyok ahhoz, hogy megkeressem itt a naplómban.) A második rész alatt úgy tört rám a fáradtság, hogy attól tartottam, én előbb pusztulok el végelgyengülésben a nézőtéren, mint hogy a főszereplők leölnék egymást a színen.

     Bagossy László rendezésében egy futballstadion lelátóján játszódik a darab. Úgy kezdődik, hogy az első udvari jelenetek alatt a piros-fehér dán drukkerek kórusa takra bele-belezúg vagy -mozog a szövegekbe. Ekkor én kicsit megijedtem, hogy ez így talán túl szimpla és túl behatárolt lesz. De ez az érzés aztán nem fokozódott. Többé-kevésbé sikerült a műnek asszimilálódnia, illetve viszonylag lehetett változatosan dolgozni a térrel. Egyebet most nem bírok írni erről, később majd megnézem még egyszer az előadást.

     Az lenyűgözött, hogy Polgár Csaba mennyire könnyed, kommunikatív és életszagú. Abszolút teher- és görcsmentesen játszik. Egyáltalán nem látszik súlyként nehezedni rá az, hogy Hamlet szerepével van dolga. (És az Ophéliát adó, nőies forma főiskolás lány is tetszett.)

     Most Debrecenbe tartok, megnézni az Erdélyi Vándorszínház Bükkfaszéki Márika című előadását. Szívesen maradtam volna még az este látható szerb Gézagyerekre is, de nem kaptam szállást a DESZKA fesztiváltól, így este hazavonatozom Pestre, holnap majd onnan megyek Békéscsabára egy aradi előadásra, és aztán pont. Vagyis pont, pont, pont és vesszők. Az utolsókat rúgom mint kisvárdai fesztiválogató, ott fogom, Békéscsabán befejezni holnap este a nemzetközi nézéssorozatot egy nagy levegő lassú kifúvásának kíséretében.

vissza a lap tetejére

24. hétfő

     Első utam Debrecenben a színház pénztárába vezetett, hogy felvegyem a szakmai jegyemet a Bükkfaszéki Márika-előadásra az Ady parkba. Mondta a pénztáros, hogy nem tud adni, ez ingyenes szabadtéri előadás. Mondtam, nem vagyok meglepve, magam is így gondolnám, de határozottan azt a választ kaptam mailben, hogy szakmai jegyet kell váltanom. Úgyhogy legyen szíves nekem legalább rajzolni egy szakmai jegyet, mert nem vállalhatok kockázatot.

     Kele Fodor Ákos írta, Csuja László rendezte, fiatalok játsszák Erdély-szerte. Nagyjából láttam, mi a jó benne – például ahogy László Réka egy szájtartásból, egy testtartásból és egy rajzolt összenőtt kétszemöldökből figurát csinál –, csak nem éreztem át kellőképpen. (Átütőerő-hiány.)

     Sokat vonatoztam az utóbbi hónapokban, volt módon megismerni a MÁV-Start összes piszkos trükkjét. Például ezt a tegnapi sunyi árdrágítást, hogy a vasárnap este Debrecenből Budapestre tartó Intercityn elhelyez három első osztályú vagont. Persze azok is megtelnek, szitkozódva ráfizet az ember 990 forint uzsorakamatot, ha Pestre akar jönni. Nem mintha igényelné az első osztályt, ahol egyébként éppúgy nincs áram a konnektorban, mint a másodosztályon, és a kocsi falára felfestett WiFi ábra is pont ugyanannyit jelent, mint a másodosztályon, hogy ugyanis csatlakozhatsz a MÁV-Start Wifire, aztán No Internet access.

     Mai:

     Küldtem Spiritusz-szerzőt az Újszínház Pöttöm Panna-előadására. (Dokumentálni kell, ez a véleményem.) Alapos szerző, a vendégkönyvet is végignézte. Ilyet talált pl.:

     Adjon a Jóisten olyan jövőt Magyarországnak, mint amilyen szép vége lett ennek az igazi drámának! De még csak az első felvonás végén járunk.

vissza a lap tetejére

25. kedd

     Mire Békéscsabára ért a vonatom, zuhogott az eső. Szerencsémre küldött értem kocsit az állomásra a kedves Marcsi a Jókai Színház titkárságáról. (Marcsit még abból az időből ismerem, amikor rendszeresen meghívót kaptam a békéscsabai bemutatókra, és olykor el is mentem, ha vittek, de mostanra, úgy tűnik, lekerültem a listáról.) Kellemes beszédű fiatalember vitt be a központba, közben tanácsokat is adott, hol egyek, és hogy olvassam el a bátyja nemrégiben megjelent regényét. Annyira meggyőző és lehengerlő volt a fogadtatásom, hogy amikor a sofőr által ajánlott Halcentrum nevű helyen elfogyasztottam két ízletes, méretes fogást, ami összesen nem került 900 forintomba (egyáltalán nem gondoltam, hogy léteznek még ilyen árfekvésű helyek), majd ültem még egy órát az asztalomnál, konnektorba laptopot dugva, halas vifin dőzsölve, akkor úrrá lett rajtam az érzés, hogy gyakrabban kellene Békéscsabára jönnöm színházba.

     A csabaiak, az aradiak és a szegedi MASZK Tündéri című közös produkcióját láttam Tapasztó Ernő rendezésében. Kortárs román szerző írta, „minimál-szürreál musical”. Nincs elvi kifogásom az ellen, hogy egy zenés mű nyitányaként két férfi arról énekeljen: „ki a faszom zárta be az ajtót, ami sose szokott zárva lenni, pisálnom kell és most nem tudok kimenni, mindjárt lehugyozom ezt a szaros ajtót”, de azért reméltem, hogy ezen a problematikán túllép majd az előadás, valamiféle költői-filozofikus abszurd felé irányultában. Ám ennél sokkal tovább tulajdonképpen nem jutott. Kétségkívül színészeket láttam (Harsányi Attilát és Tege Antalt), valamint egy fizikai rendező szakos egyetemistát, Zsíros Lindát, akit főként húztak, vontak, pakolgattak a fiúk. A zenét, Éder Enikő és Borsos Pál munkáját értékeltem. Jót tett volna a daloknak, ha mindet idegen nyelven éneklik. (Kit zavarnak a „fuck you”-k és „job tvaju maty”-ok?)

     Milyen szép feladat ez is – gondoltam éjjel a vonaton –, a kalauzé. Meggyőzni csoportosan potyázó fiatalembereket, akik sem fizetni, sem leszállni nem akarnak. Emberünkön látszott, hogy nagy gyakorlata van már ebben.

vissza a lap tetejére

26. szerda

     Még azt nem említettem, hogy más kedves ismerősökkel is találkoztam Békéscsabán, Rubold Ödönnel rögtön a vonaton, a színházban pedig Kadelka Lászlóval, aki 35 évig volt a Nemzeti ügyelője, és most Csabán tanít ügyelést. És láttam Sík Ferencet is, szobor formájában az Ibsen-ház előcsarnokában, szemben áll Ibsennel. Ezt, hogy úgy mondjam, eléggé aránytalannak találom, még akkor is, ha Ibsen feje két számmal nagyobb, mint Sík Ferencé.

     Szóval befejeztem a Kisvárdának nézést. Nem egészen hat hónap alatt 76 előadást láttam 33 színháztól/társulattól/csapattól. (És Köllő Kata Erdélyben elő-, illetve hozzánézett jó párat.) A 76-omból 72 volt határon túli színházi előadás. (Négy pedig hazai, amelyet határon túli rendező rendezett – mivel az alapkoncepcióm jegyében érdeklődtem a közös munkák iránt.) 15 előadást felvételről néztem meg, 61-et élőben. 20 városban jártam, 17742 kilométert utaztam.

     Ami a pénzügyi statisztikát illeti, ha a megbízási díjamból levonom a következőket: útiköltség (benzin, autópályadíj, vonatjegy, repülőjegy), szállásköltség (általában a színházak állták, háromszor fizettem magam, ebből kétszer akkor, amikor kedves férjem is velem volt), utasbiztosítás és színházjegyek ára – a maradvány 23738 forint. Hurrá, nem mentem negatívba! (Ami voltaképp annak köszönhető, hogy a hazai vonatkilométereket diák lévén féláron tettem meg, valamint hogy több útra Béla igazgató vitt el mikrobusszal.) Nem állítom, hogy értékelhető jövedelemre tettem szert evvel az elmúlt fél évben, de legalább maradt annyi, hogy lesz miből elutaznom júniusban Kisvárdára, megnézni a fesztivált, s számlát adva felvenni a megbízási díjat. (Vagyis a már megkapott előleg után fennmaradt részt.) Szerelemből végzett munka volt részemről, szerelemből előfinanszírozta kedves férjem. Mert látni kell ezeket a színházakat ott, ahol vannak. Úgy szakmailag, mint emberileg.

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

     Sokan voltak oroszok a Nemzetiben a Gogolrevizor előadásán. (Ismerem az érzést még Moszkvából: elmenni idegenben hazait nézni.) Ahogy álltunk beengedésre várva – késtek a kezdéssel, hosszú ideig kellett ott tömörülnünk, ezt nagyon utálom –, mögöttem egy jól értesült férfi mondta oroszul egy másiknak, hogy a Vígben is játsszák most A revizort, ettől a fesztiváltól teljesen függetlenül. Azok is a mieink? – kérdezte a másik.

     Moszkai Művész Színház, Viktor Rizsakov rendezése, zömmel harmadéves színinövendékek. Olyan is a produkció, tipikus, békebeli vizsgaelőadás. Fiatalok, váltogatják a szerepeket, szabadon bánnak szöveggel, helyzetekkel, asszociációkkal. Közben viszont nemigen szól semmiről az egész. (Elgondolkodtam azon egy pillanatra – annál a résznél, amikor az elöljárók latolgatják, nem politikai, kicsinálási okból küldött-e rájuk revizort a kormányzat –, vajon lehet-e ma Moszkvában Revizort játszani úgy /így/, hogy meg sem legyinti a dolgot a jelenlegi helyzet. Olvastam arról, hogy a moszkvai színházakat igen jól finanszírozza az állam, és számosan felsorakoztak hamar a Putyin Ukrajna-politikája  mellett, többek között Oleg Tabakov is, a Művész Színház igazgatója.)

     Sok a szereplő, nekem messze az a kis nő tetszett a legjobban közülük, aki a polgármester lányát játszotta groteszk bájjal. A játékstílus igen közvetlen, interaktív, még italokat is felszolgáltak a nézőknek. (Nem, én ehhez túl konzervatív vagyok.) Valamennyien végig jelen voltak a színen, a színpadi bár környékén ültek-álltak, iszogattak. Egyszer csak észrevettem, hogy az egyik lány, akinek kisebb, néhány mondatnyi feladatai voltak csak, míg nézi a játékot, elnyom egy ásítást. Figyeltem aztán, és tényleg, rejtegetve, leplezgetve, de ásítozott a vendégszereplésük alatt. Még ilyet nem láttam. De lehet, csak azért történt, mert elhangzottak az előadásban Mása szavai a Három nővérből („Gogolnál mondják”): unalmas élni ezen a világon, uraim.

vissza a lap tetejére

28. péntek

     A Nemzetiben zajló színházi fesztivál tegnapi előadása előtt nem hangzott el Brett Bailey üzenete. (Nem tudom, miért. Lehet, hogy a márc. 27. egy másik színházi világ napja?) A moszkvai Művész Színház szerepelt a nagyszínpadon, a Viktor Asztafjev másodikvilágháborús regényéből készült Elátkozottak és meggyilkoltak című előadással, Viktor Rizsakov rendezésében. Arra gondoltam közben – legutóbb a vígszínházi Jóembert keresünk alatt jutott ez eszembe –, hogy nem, nem szabad végleg behúzódni a stúdióterekbe, örökre átengedni a nagyszínpadokat a zenéseknek, bulvároknak. Nem szabad, mert kell a tér, a tágasság, a levegősség az ilyen produkciónak is, amely kevés eszközt használ, azt viszont tökéletesre csiszoltan, hibátlanul hatásosan. Kell a hely, hogy 16 egyforma kiskatona fiatalember sorakozhasson fel egymás mellett, ülhessenek hosszan a gerendán, mint madarak a dróton, hogy a tányérjuk összeszedésének sokáig kitartó ritmusa legyen. Kell a méret, hogy a csoportos mozgásukkal tömeget alkothassanak, pontos koreográfiával, egységben és kitüremkedésekkel, és folytathatnám tovább. Masszának mutatkozva, összképként hozták létre az előadás vizuális és drámai erejét. Igen szép, formátumos produkció. Lehet, hogy egy-egy részletet, elemet, eszközt elszeret majd itthonra valaki – bár nem volt módom észrevételezni, milyen szakmai érdeklődés kísérte az előadást, amúgy rengeteg orosz néző volt megint –, de az úgysem lesz az, ami itt: komplex, egész, cserélhetetlen, átválthatatlan.

     Rémületesen keveset értettem egyébként a szövegből – jövő héten elmegyek Moszkvába és majd jól eladnak engem ott –, és ez a legkevésbé sem a Nemzeti akusztikai problémáin múlt. Nem először tapasztalom, hogy ha oroszok lépnek fel ezen a színpadon, akkor nincs gond a hallásommal. Senki nem motyog, mind pontosan, artikuláltan, kitetten mondják a textust. Lehet, hogy ezt nevezik művészi beszédnek.

vissza a lap tetejére

29. szombat

     Mint megbukott magántanuló, visszamentem a gyógytornászhoz. Mert amit magamtól műveltem a kezemmel, az nem bizonyult hatékonynak és eredményesnek. Úgyhogy most naponta felkeresem. Ennek kapcsán aztán a gyógytornásznő szomszédasszonyával és a szomszédasszony lányával elmentem tegnap Tatabányára megnézni A vágy villamosát. Első sorba szólt a jegyünk, aminek érzékeltük előnyeit (szinte filmes közelik arcokról) és hátrányait. Az utóbbiak voltak számosabbak. Olyan sokat tekert a forgószínpad, elszédültem belé, és az is kívánatos lett volna, ha a színészeknek felszerelnek kapaszkodót itt-ott, fogódzkodjanak, mint a mozgó járművön. (Konkrétan lemaradtunk például arról, amikor Stanley meglátja Blanche-t, mert a színpad épp forgott, amikor Balázs Áron a konyhaajtó felé tartott.) Még vér is fröccsent ránk, amikor Stanley (a vörös festékkel átitatott) övével verte a feleségét.

     Guelmino Sándor rendezte az előadást – nagyszínpad, telt ház, érzékeny közönség –, és megint avval szembesültem, hogy én nem ilyennek ismerem az embereket és a helyzeteket, mint amilyennek ő pszichologice-realice eljátszatja. Például hogy Blanche, aki itt viszolyog a szomszédasszony érintésétől, a Stanley-vel való első jelenetben a tettlegességig kacér a férfival. Vagy hogy Stella véres veréscsíkokkal a hátán elbagatellizálja a férje bunkóságát, s arról beszél, hogy neki imponál, amikor Stanley tör-zúz, és kiüti a villanykörtéket a lámpából. De mit itt nem egy kis háztáji csapkodást láttunk, hanem súlyos családon belüli erőszakot! Ami szintén más megvilágításba helyezi a dolgokat. Jó, hát én ezeket nem tudom hová tenni.

     Kerekes Éva színészi teljesítményének nagyszerű vonása, hogy egészen pontosan lehetett érezni a játékából, mikor teljesen őszinte Blanche. (Kettőször.) Balázs Áron jó erre a szerepre, Stanley-nek, bár van egy olyan érzésem – nem szívesen mondom –, hogy kicsit elkésett már nála is. (Ahogy László Zsoltnál is.)

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

     Verőcén fák, virágok, fény, kosz, béke, rendetlenség, nyugalom. A Patak vendéglő házhoz szállított pacalpörköltje semmit nem veszített kiváló minőségéből.

     Budaörsön a Latinovits Színházban a Képzelt beteg. Jelen pillanatban alighanem a plakát a legjobbja a produkciónak. De mivel az alkotók nem kétséges művészek, és a szerző sem rossz, ezért könnyen elképzelhető, hogy a premier-esti szárnyalatlanság okozta az élmény elmaradását. Székely Gábor-szerű díszletben, Lukáts Andor színészi egyszerűségével ígéretesen indulva, Tóth Ildikó erősen kitett gesztusaival, Bertalan Ági színpadi létének örömével folytatódva – most csupa jót mondtam, aztán az előadás mégis messze alatta maradt magának, s lapos, száraz, álmos esteként éltem meg.

     Ezer éve nem hallottam Sztárek Andrea hamisítatlan nevetését színházi nézőtéren. Jólesett viszonthallani.

     Mai:

     Interneten találtam. A költővel Kenyeres-kurzusra jártam együtt.

      Fehér Renátó: Amit kovbojosnak hívott

     Végrendeleteit a fürdőszobacsempére írogatta fel.

     Másnap, mikor kitisztult, pucéran beguggolt

     a kádba és aktualitás hiányában

     próbálta az egészet lemosni.

      Vasárnap délutánonként az ölébe ültetett

     és elszendergett a hintaszékben,

     pedig ő nem tűnt vevőnek az ilyen nyugdíjas-alkura.

     Az ORF 1-en közben ment a western,

     amit kovbojosnak hívott és közös élménynek szánt.

     Én a számat harapva igyekeztem megfejteni,

     vajon a lovak túlélők-e, mert akkor ló vagyok.

      Az utolsó évek álmait végigüvöltötte.

     Nem tudtam, hogy nyilasok, ávósok vagy

     egészen mások üldözik,

     de a végén, már vele együtt, bíztam a győzelmükben.

vissza a lap tetejére

31. hétfő

     Láthatólag a budapesti orosz kolóniához képest elhanyagolható a litván népesség Budapesten, így ingyen dobtak utánam jegyet a Nemzeti fesztiváljának tegnap esti vilniuszi Álarcosbáljára. (Hogy melyik ablakból dobták, azt nem mondom meg, nehogy veszélybe sodorjam a nyílászárót. Mint tudjuk, a Nemzeti vezérigazgatója az egészséges átlagnál is jobban utálja a színikritikusokat.)

     Érdekes előadásnak találtam, nem vette véresen komolyan magát. Egyrészt volt némi patetikus-teátrális, már-már operai stílusa – adekvát módon avval, hogy a rendező bőségesen adagolta alá Hacsaturján idevágó szvitjét –, másrészt viszont egy-egy pillanatban a legváratlanabb és legpofátlanabb humor eszközével élt. Plusz még egyértelmű jelzésekkel kommentálták Lermontov romantikus drámáját, amelyben egy férj féltékenységből és teljesen ostoba, értelmezhetetlen félreértésből kifolyólag megöli a feleségét. Volt például egy köztéri antik szobor a színen, amelyiknek hiányzott az agya. Valahogy meg volt stuccolva a feje. Az a hősünk pedig, aki leginkább egy balett-előadás szereplőjének hatott, gyúrt az elején egy hógolyót, amely egyre nőtt. Mind nagyobb fehér labdaként gurigázta be a színre.

     Nagyon szép volt a havuk. Szállt, hullott, omlott, ömlött. Épp csak olvadni nem tudott (az ember kabátján például) és tapadni. Ez utóbbi hiányossága miatt persze csalni kellett a hógolyónál. De gyönyörű volt a szegény hősnő ruhája és a halála is. Ahogy becsukott szemmel állt egy szobortalpazaton. A férj meg nem elég, hogy gyilkos, de még ősz, öreg és kövér is. Úgyhogy ordítóan fordítva lett kiosztva az elhalálozás. (Volt viszont a színésznek egy gesztusa, ahogy távoztában a jobb karját maga mögött tartva indulatos elhárító mozdulatokat tett. Ezt egy későbbi ponton megismételte. Erős, emlékezetes gesztusként hatott rám. Eszembe jutott róla B. Fülöp Bözse, aki színészi gesztusból írta a doktoriját.) 

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra