Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2014. június

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     Jelinek Téli utazása Zsótér Sándor rendezésében a Vígszínház változatlanul elviselhetetlenül kényelmetlen nézőterű Háziszínpadán. (Zsúfolt ház és a végén a tapsban mérhető kifejezett siker.) Három nemzedéknyi öt szereplő egy felnagyított gyerekjátéknak ható alpesi faházdíszletben. Akad köztük, aki könnyedén, némán, magától izgalmas. Akad, aki nagyon dolgozik, folyton kifejezni akar és egyfolytában gesztikulál. Akad, akit ma reggelre elfelejtettem. Akad, aki értelmes, idős és tapasztalt, sokat tudó, és ettől csupa szomorúság a szeme. És van Börcsök Enikő, huncut fejjel, piros manósapkában és báliruhában, minden mozdulatával, nézésével, szavával, hangsúlyával lebilincselő. Börcsök úgy nagy színésznő, hogy az embernek eszébe nem jutna róla a színészkedés.

     Őszintén remélem, hogy amit tegnap este láttam, az voltaképp egy esszéregény Elfriede Jelinektől, és ha esetleg így van, akkor most nagyon szívesen elolvasnám ezt az egész könyvet.

     Mai:

     Leválva az eddigiekről, egy vicc a kerületi újságból. (Át kellett kicsit szerkesztenem, mert láthatólag szakemberhiány van a redakcióban.)

Nyuszika felhívja telefonon a hentest:

        Marhanyelved van?

        Igen.

        Hát disznófüled?

        Az is.

        És csirkelábad?

        Az is.

        Akkor te nagyon csúnya lehetsz.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

     De az időt is csodálom. Soha nem ismételni magát, az már valami! Mindig menni, mindig csak menni, még az óra is lemerül gyakran, az sem tud mindig csak járni, néha feladja, mint egy ember. Mondják meg ezt egyszer az időnek! Az soha nem megy vissza. Az ember ugyan azt hiszi, mintha visszament volna, de soha nincs úgy. Még az elmúlt is előre szalad, szalad előrefele, az ember önkéntelenül vele szalad, az elmúlt ragályos, ragályos a nevetése, amikor elmegy mellette az ember, azt hiszi, erről a nevetésről felismeri, jókedvűen megfordulok, mintha várnának rám, ilyen kedves nevetést, direkt hívogató!, de akkor az már nem az az elmúlt, amit ismer az ember, amit mégiscsak ismer, mert az ember csak a saját múltját ismeri, a lehetőségek elvesztését, egy másik is a saját múltját ismeri, a saját lehetőségeit veszti el, a saját jövőjét veszti el, de az enyémet már nekem magamnak kell elveszítenem. Egy ilyen kedves elmúlt, tetszett nekem, de amikor az enyém volt, nem tudtam értékelni, egy sokkal rosszabb elmúlt jön ezután, olyan lesz, mint amikor holdárnyék vonul át valami világos fölött, ez lehettem volna, legalább egy hold, de ne fordulj meg, ez csak az elmúlt, ami mellett elmegyek majd, nem, a jövőm mellett fogok elmenni, az elmúlt, a mellett mindig elmentem, amin túlvoltam, az túlvolt, azt mindig utolértem, ugyanakkor már mindig túl vagyok rajta, pont fordítva, mint Achilleusz és a teknős, mindig túl vagyok rajta, mert mindig utolérem.

(Elfriede Jelinek: Téli utazás, Ungár Júlia fordítása)

vissza a lap tetejére

3. kedd

     Amikor olvastam Ödön von Horváth Délszaki éj című darabját, azt gondoltam, hogy anyaghiányos mű, kevés benne az írói muníció. Amikor most láttam a HOPPart előadásában (vasárnap este), voltaképp akkor is ezt gondoltam. Csak éppen úgy hatott, mintha a darab nem 1930-ban született volna, hanem kortárs német (esetleg és pláne: magyar) szerző írta volna. De amúgy nagyon szeretem, hogy Polgár Csaba rendezőként nem tuti és agyonjátszott drámákat prezentál, hanem nehezeket, kockázatosakat, necceseket. És egészséges természetességgel, elfogulatlanul esik nekik.

     Szóval a Válasszunk párt! című előadást kevésnek találtam ugyan, de ez nem jelenti, hogy ne lehetne művelődni-szórakozni rajta. Kilenc játszó személy, a harmada nem színész, hanem dramaturg, zenész és színházi ügyvezető. És nem voltak feltűnő különbségek a színészi jelenlétben, amit egyrészt ugyancsak a darabnak rovok fel – ezen a szinten mozognak az író által alkotott szerepek –, másrészt viszont tény, hogy mindhárom nem-színész szereplő (Fekete Ádám, Kákonyi Árpád, Tóth Péter) nagyon egyéni, karakteres figura. Egyikük (Tóth Péter) kifejezetten színészi eszközöket használt pontosan, jó érzékkel, már-már magabiztosan.

     Nézegettem ezt, hogy a nyilván megszűnt megbízatású miniszter az új kormány felállása előtti időben, 2014. ápr. 1. és 31. között kábé 170 millió forint támogatást osztott szét. Mondtam a kiadómnak már korábban is, pályázzon már be az illetőhöz, hátha leesik valami a Spiritusz portálnak is. Bár lehet, hogy át kellene nevezni Szent Spiritusznak, akkor alkalmasint sokkal jobb sansszal indulhatna a pályázatokon.

     Kisvárdáról ennyit (műsorfüzet) meg ennyit (interjú).

vissza a lap tetejére

4. szerda

     Szabadtéri színházak sajtótájékoztatója volt tegnap, nem számítottam arra, hogy beszélnem kell meg rádióinterjút adnom, de gyors, rövid trauma volt, kihevertem.

     Nádas Péter Párhuzamos történetekjéhez való olvasói viszonyommal, hogy úgy mondjam, nem felelek meg a hivatalos irodalomtudománynak, de a Szorul a hurok, ez a színházi produkció jó kitalálás Forgách Andrástól szerintem. A Szorul a hurok egy fejezet, egy epizód (ha ugyan ez helyes kifejezés) a könyvből, 1961-ben. Út taxival az Oktogontól a Kútvölgyi kórházig, három ember a kocsiban. A szereplők gondolatai, kommentárjai keverednek, ismétlődnek, bővülnek, egy idő után alighanem mi nézők is bemondtuk volna az esedékes információt, ha bárki megakad. Sok gyönyörűséget és nézői élvezetet ad az előadás, a tűsarkaktól és a szép női lábszáraktól Bánfalvi Eszter sárga kosztümjén át (jegesmedvére emlékeztetett, bár nem alkatilag persze) Balikó Tamás impozáns zártságáig. Bizonyos dolgok úgy festettek, ahogy leírták őket, mások meg nem. Frappírozó, hogy meztelen nő a kádban helyett kék slafrokos nő van egy kényelmetlen ülőbútoron, és mégis stimmel. Ami rajta és ami alatta van, az ismertető jegy és helyszín. Egyáltalán, az az energikus, önző és kvázi-gonosz kecsesség, ahogy Takács Kati ellejti ezt az asszonyt…

     Akkoriban még nem volt piros cipőtalp – mondta súgva elfelé egy kolléga. Akkoriban az sem volt – mondhatnám – , sőt azóta sincs, hogy egy hirtelen fékező autó utasai ne előre essenek, hanem hátranyomódjanak az ülésbe. Irányok tévesztése van, átvitt és tág értelemben is. Én például egyre rémesebben érzem magam, ahogy országosan egyre több dolog rémes egyre körülöttemebb. Lassan már nem lesz hová odébbhúzódni előlük. Néztem ki az ablakon az előadás alatt a sötétedő terünkre, gondoltam, látni fogom kedves férjemet, amint jön haza a dolgozójából. Nem láttam, de jött.

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Múlt héten Egyed Attilával csináltam jól sikerült beszélgetést a rádióban. Egyszerűen élveztem annak előnyeit, hogy úgy 15-18 évre visszamenőleg felkészült vagyok Egyed Attilából. Tegnap Kocsis Rozi jött, a győri Vaskakas Bábszínház igazgatója, színésze és érezhetően energiabombája. Kicsit banálisan kérdezgettem, ő viszont a szó legjobb értelmében lehengerlő volt.

     Arra gondoltam, hogy este elmegyek a Szép napokra a Sufniba, de magamba néztem (a számba), és megállapítottam, hogy van egy bánatosan lifegő kéttagú hidam. Felrémlett, hogy úgy fogok járni, mint tíz éve, amikor a kisvárdai fesztivál alatt leesett a híd a számban, és egy nőiruhabutik hátsó felében kialakított rendelőben ragasztotta vissza a helyi fogorvos. Tehát elindultam inkább Várpalotára Józsi doktorhoz. Megállapította, hogy ennek a kis hídnak és az alatta mozgó fognak annyi. Próbáljam terhelésmentesen megőrizni addig, míg lesz három hetem arra, hogy járjak hozzá és átépítse a fogazatomat. Az a tervem, hogy nyár végéig lábujjhegyen fogok enni.

     Hajtottam az autópályán, szembejött Orbán Viktor, nagy plakáton, CSAK A FIDESZ! május 25. És most hirtelen megértettem ennek a szlogennek a mély, őszinte, igaz tartalmát. Csak a Fidesz. Kizárólag. Minden és mindenki más fulladjon meg, lehetőleg szó szerint, levegőelfogyás útján.

     Mai:

     Sir Nicholas Winton jelszava, aki nagyjából hatezer zsidó gyereket mentett ki vonaton a németek által megszállt Csehországból: "Ha valami nem lehetetlen, akkor valahogy biztosan meg lehet csinálni."

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Mai:

Jüan Csen: Holt hitves siratása

Ki hal előbb meg? – tréfáltunk veled.

Egyszerre aztán elvesztettelek.

Ruháidat majd mind másoknak adtam.

Csak a hímzésed nem. Az zár alatt van.

És nem merem megnézni sohasem.

Most jó vagyok, amint te, kedvesem.

Háznépem ellátom pénzzel, vigasszal,

álmomban meg-megleplek ezzel-azzal...

Ez itt a sorsa a gazdagnak, szegénynek,

az istenek a dúsat is verik,

de ezt a bút csak azok ismerik,

kik hajdanában oly szegényen éltek...

 Hsieh leánya, ó te szép, te boldog,

ki egy rongyos költőé lettél ifjan,

kis szatyrodból varrtál ruhámra foltot,

én meg aranyhajtűid is elittam.

Ebédre hányszor gizt-gazt szedegettünk,

télvíz-időn rőzsénél melegedtünk.

Most kézhez kaptam százezer ezüstöt.

S mit vettem néked? A templomba füstöt.

Itt üldögélek, és gyászollak téged, édes.

Számlálgatom, mikor leszek már hetven éves.

Jobb embereknek sem adott fiút az ég,

és jobb költőket is ért ily nagy veszteség.

De én halál után se látlak, hitvesem,

mert nem hiszek ebben, és nem hittél te sem.

Csak éjjelente, hogy rád gondolok,

látom a porban fáradt homlokod.

(ford. Kosztolányi Dezső)

     A Kárhozat miatt. Azt néztem tegnap. Sírtam. Bár attól tartok, nem azon, amin kellett volna, hanem a táncoló oroszlányi statisztákon. Mindazonáltal a legkiválóbb, leglenyűgözőbb Tarr Béla-filmet mégis Fehér György forgatta le Szürkület címmel.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     „1974. május 19. vasárnap

     PÁLYAAVATÓ AZ ÜLLŐI ÚTON: A NAGY NAP

     Korán, már Ľ 3-kor elindultunk, bár csak 5-kor kezdődött a nagymeccs. Szép ez az új pálya, de nehezen megközelíthető és nincs teljesen kész, nincs még eredményjelző tábla és világítóberendezés. Állatira izgultam. Először FTC-Vasas öregfiúk meccs volt, 4:4 lett, békés eredmény. Utána ünnepség kezdődött, az nem nagyon érdekelt. Csupa zöld-fehér zászló, beszéd, effélék. Sajnos fradistákkal voltunk körülvéve, de olyan elegáns nők és férfiak, gondoltam, csak nem bunkók. (Mint utóbb kiderült, tévedtem.) Én a meccs előtt mondtam Apunak, hogy ne vitatkozzon senkivel, de aztán én is vitatkoztam. Mikor mögöttem folyton szidtak istent-ember-bírót, Vasas-játékost! A második félidő 20. percében a Müller szélen elszaladt, gyengén meglőtte és a labda bebotladozott a kapuba a Géczi mellett. 0:1! Úristen! Hogy ugráltam… Persze néma csend volt a lelátón, csak az itt-ott elszórt Vasas-drukkerek ujjongtak. Egy percre a gólra egy vacak kis szabálytalanságért kiállította a bíró a Darát. Ekkora szemetet! Ilyen felvágás millió és egy volt, de csak őt küldte le érte. Pukkadjon meg, akkor is vezetünk! Aztán támadott a Fradi, de a védelmünk állta. Már rég letelt az idő, de a bíró csak nem fújta le a meccset. Attól tartottam, addig fogja húzni, míg a Fradi ki nem egyenlít. És akkor a Kántor Misi elszaladt baloldalon, kicselezte a védőt, ami igazán nem jellemző rá, és felvágták a 16-os belül. Tiszta tizenegyes! Tisztább nem létezik! De persze nem adta meg a bíró. 8 (!!) perccel a meccs vége után még volt egy helyzete a Fradinak, de a Bubu kivédte. Megvertük a Fradit a pályaavatóján! Hurrá!! Azért ezt nem hittem volna, pedig én reménykedtem. Boldog vagyok! 8 meccsből 15 pont. És mivel a Fradi kikapott, a Dózsa meg nyert, már bajnok a Dózsa. Tehát nem a Fradi. Másodszoros hurrá!!”

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     Most ez van. Beleülés csak a nagytakarítás elvégzése után. Takarítani utálok. Nagytakarítani nagyon utálok.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     Tudtam, hogy ez lesz. Hogy mihelyst beáll bent a tisztaság, kint a nagy meleg, nem akarok majd hazamenni Pestre. (Amíg nem muszáj.) Úgyhogy itt maradtam. Jönnek a fűnyírás utáni vendégek, Rigó János és Rigó Jánosné, csivitelnek a fecskék – ők még nem mutatkoztak be –, valamely madár brekegő hangokat ad. Szinte azt is hallani vagy látni, ahogy reggeltől délig újabb málnák érnek meg. Figyelem, hogy ha még egy galamb rászáll, ledől-e a szomszéd kéménye. Elnézem a gondját tisztelt pipacsomat. És még le sem mentem a Dunához. Illetve* most már de. Vad, rendetlen, burjánzó a part. Látszik rajta, hogy hosszan kint volt a víz.

     Mai, pont negyven évvel ezelőttről:

     1974. jún. 9. vasárnap

     Ma egész nap volt időm gondolkodni a tegnapi napon, a ballagáson, a klubdélutánon, a vidámparkozáson, a Fazék pusziján, az egész nyolc éven. (A délelőttöt kivéve, akkor nem volt időm gondolkodni, mert ľ 12-ig aludtam.) Ebéd után visszafeküdtem, hallgattam a Bummot és sírtam. Tegnap óta nagyon kedves emlék ez az LGT-nagylemez…

* Erről a szóról evvel a betűtípussal mindig III. Richárd jut eszembe.

vissza a lap tetejére

10. kedd

     Mai:

     Egy napon átkeltünk a Dráván Zágráb északi részén, és minden átmenet nélkül egy új társadalom közepén találtam magam. A falvak ugyanúgy az ősi egyszerűség és a nyomorúság arculatát mutatják, mint Illíriában: zsúpfödeles házak, gyakran kémény nélkül, ülőalkalmatosságok fából és néhány fekhely. Ugyanakkor nagy barna testű, tojásdad arcú, vékony alkatú, izmos, már-már gyermeteg és nyílt tekintetű horvátok helyett előttünk állt egy ugyan erős, de kistermetű, kerek arcú, kevély és rideg alkatú népség. E népség vendégszerető és jóakaratú, de – legalábbis az idegenek iránt – egyáltalán nem azzal a buzgó és baráti rokonszenvvel viseltetik, mellyel az illír tűzhelyek mellett üdvözöltek. Ugyanakkor e tartózkodásban nincs semmi visszatetsző, mivel ártatlan és keleti komolyságnak tűnik. (…) Amikor a vidék lakossága vigad s a beszélgetést politika területére terelik, ezek az emberek hirtelen túlontúl közlékenyek lesznek, mintha ők – minden nélkülözéseik ellenére – csak a köz dolgáért élnének! Egyébként mennyi felnagyítás van e túlzásokkal teli nyelvben! Mennyi különös vélelem! Ezeknek a zsíros báránybőrbe bújt parasztoknak a szájából azt halljuk, hogy a magyar nép a népek legnagyobbika, s hogy nemzeti nyelvük a legharmonikusabb a nyelvek között. Megtudjuk, hogy az urak úriasabbak a királynál (…); hogy Szent István, Magyarország védőszentje a legelső szent a mennyben; hogy a kinyilatkoztatást Isten magyar nyelven tette, s hogy örök trónusán Magyarország nemzeti viseletét hordja. (…)  Ugyanakkor e derék atyafiak, akiket egyébként semmi nem különböztet meg az egyszerű, robotköteles jobbágyoktól (…) politikai jogokkal bírnak; születésüknél fogva tagjai a megyegyűlésnek. Némelyikük fölmutat ugyan bizonyos független szellemiséget, de a többség, a klerikális eszmékhez és a nagybirtokosokhoz hajolva, beáll egy főnök vezetése alá, aki rendre megszabja nekik a szavazataikat és kijelöli a szállásukat az ülés egész idejére. Ezerszámra gurulnak a forintok, a magyar bor csurig folyik a poharakba, az agyak fölhevülnek; ők a lelkesültség tüzében győzelemre vagy halálra tökélik el magukat, és tömegesen sietnek be a megyegyűlés termébe, ahol rohammal besöprik a szavazatokat, feltéve, hogy a szembenálló párt nem dobott még több forintot az asztalokra és nem töltött ki még több magyar bort.

     (Hippolyte Desprez 1847-es Magyarország és a magyar mozgalom című művéből, Fónagy Zoltán fordításában)

vissza a lap tetejére

11. szerda

     Ezt nem említettem, mert naplószünet idejére esett a megismerkedés, találkozás, beszélgetés. Hát a cikken talán nem látszik (nem tudom, látszik-e), de olyan jó volt, hogy még azt is megkérdeztem, amit nem akartam. Terveztem tegnapra rádiófelvételt, egy várandós színésznőt vártam, és mélyen megértettem őt, amikor délelőtt lemondta az adást. Szerencsémre még időben szólt ahhoz, hogy ne utazzam le a fővárosba a déli vonattal. Mert a déli vonatra várni a verőcei vasútállomás peronján, az maga a pokol. Vagy ha nem a pokol, akkor legalábbis tisztítótűz

     Estére műsorváltozást iktattam be. Lemondtam a holnapi pécsi miskolci A tanítónőt (a szombathelyi Cudar világért cserébe), és megnéztem tegnap a Városmajorban. Ez egy jól működő, hatékony előadás, még ha akadnak is benne vitatható rendezői megoldások. (A variábilis befejezés például.) Viszont az iskolaszéki jelenet a legjobb Mohácsi-színház, amit az utóbbi években láttam. Színészileg is elég erős a produkció, különösen Lovas Rozi Tóth Flórája megnyerő és meggyőző alakítás. Gyenge láncszemnek Szőcs Artur ifjú Nagy Istvánját láttam, őt mint ajánlatot nem tudtam elfogadni. Nemcsak mert alkatilag sem egy Nagy István – a kis kontyocskájával –, hanem mert úgy érzem, Szőcs Artur színészetéből hiányoznak azok az évek, amikor rendezőnek tanult, és ezenközben nem gyarapodott színészileg. (Bár volt egy kettőse Flórával, vagy annak egy része, amikor közel járt a találathoz.)

     Ha a Sirályra is gondolok, elmondhatjuk, hogy Rusznyák Gábor rendezőnek jó évada volt ez.

     Végül is nem maradt más nézendőm a POSZT-on, mint A harmadik út, azért utazom most oda éppen, zakatolva.

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

    Szakmai beszélgetés, Vörös. Elhangzik néhány fontos dolog. Szakmai beszélgetés, Képzelt beteg. Mohácsi bármire és mindenre poénnal válaszol. A színészek mind jelen vannak, kicsit türelmetlenek, (megint) nincs róluk szó. Valahogy nem jóízű az egész beszélgetés.

    Nyílt Fórum, felolvasószínház, Szálinger Balázs: Fiú. (A címe csak egy névelőnyit különbözik Forgách András darabjától. Ennél azért nagyobb a választék a szavakból pedig.) Koltai M. Gábor rendezésében a nézőművészetiek adják elő. Látom, hogy már a POSZT sokadik napjánál tartunk: körülöttem szinte mindenki alszik. Igaz, elég unalmas a dolog. A végefelé derül ki*, hogy a görög mitológiában járunk, de attól sem kevésbé unalmas. Egy delikát részlet: Mucsi Zoltán pirosai. Piros a szemüvege szára, az inggallérja belseje és a cipőfűzője.

    Szputnyik-Kerekasztal: A harmadik út*, színházi nevelési előadás, versenyprogram. Bukott nézőként voltam részese az előadásnak. Úgy értem, a játékkal még jól mentem, de amikor megálltak a szereplők és kisebb csoportokban interaktivitásra buzdítottak, kikapcsoltam. Mondjuk nem egyedül lettem rákfene, még sok más nézőből is hiányzott a kreativitás és az alkotókedv, lehet, ezért is történt, hogy az esti előadás félórával rövidebbnek bizonyult az előrejelzettnél. Kicsit rossz a nézői lelkiismeretem, hogy talán csalódást okoztunk a játszóknak.

    Az Árkádia nevű hotelben szállásoltak el, még nem jártam itt, szeretem, hogy világos a szobám. Mármint nem hogy sok a fény, hanem világos a berendezés. Mint a moszkvai szobámban. Az a hotel annyira biztonságcentrikus volt, hogy a liftet is csak a szobakulcskártyával lehetett használni, és kizárólag annak az emeletnek a gombját tudtam megnyomni, amelyiken laktam. Más emeletre egyáltalán nem mehettem, a lépcsőházi ajtók le voltak zárva. Imádkoztam szállodatűz ellen.

* Talán már előbb kiderült, talán én is aludtam.

* Hogy miért mondom már napok óta harmadik útnak hosszabbik helyett? Ezt sosem fogom megfejteni. A hosszabbik út. Ez a címe.

vissza a lap tetejére

13. péntek

vissza a lap tetejére

14. szombat

    Pécsen tegnapelőtt délelőtt még meghallgattam A hosszabbik út szakmai beszélgetését, azután a Nyílt Fórum programjában Németh Nikolett és Szalóczi Géza egy-egy darabjának tárgyalását (az utóbbit, a Majakovszki címűt olvastam, mivel Szalóczi Géza kedvenc vercsköltőm nekem), majd beneveztem a MÁV-Start Hogyan éljünk túl három órát zárt vagonban, a légjavító-berendezés működése nélkül? versenyébe.

    Este a szombathelyiek Cudar világ címen adott Mágnás Miska „alapján” előadása a Városmajorban. Kudarcos vállalkozásnak találtam, jóllehet az előadást rendező Czukor Balázson komoly tétjeim vannak. Avval az ötlettel semmi gond nincs, hogy durván maiasítva legyen egy operett. Sőt minél kíméletlenebbül húzzák rá napjaink megfelelő helyzeteire – érdekviszonyok, korrupció, társadalmi mobilitás hiánya stb. –, annál izgalmasabb kontraszt várható attól, hogy az események egy-egy pontján a szereplők szép operettbetéteket énekelnek. (A Mágnás Miskában* egy csomó jó szám van szerintem.) Csak hát a produkció – bár akadnak benne szellemes ötletek – sem tartalmában, sem kivitelezésében nem elég alapos, nincs benne kellő muníció. A színészek teljesítménye gyenge és jellegtelen – tisztelet a néhány kivételnek –, már eleve nincs rendben az sem, hogy Korláthy gróf és Baracs István simán összetéveszthető vagy felcserélhető, olyannyira nem különböznek egymástól alkatilag-színészileg. És még egy dolog zavart, hogy maga az operett is zavarni látszott a játszókat. Legalább azokat a számokat, amiket megtartottak az eredeti műből, legalább azokat szerethették volna. Ne csak túlesni akarjanak rajta, mint Marcsa a Fáj, fáj a szívemen, miközben körbesiet a szobán a takarítógéppel.

    * Szívemből szólt a címszerepet megfelelően játszó Kovács Gergely, amikor Mágnás Mihályként mutatkozott be. Gyerekkoromban azt hittem, hogy a Mágnás a vezetékneve ennek a Miskának.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     Elnézem a díjazottak listáját, ez nagyjából rendben van. Közben csóválom a fejem. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, mármint a POSZT-nak, ha semmi módon sem bír benne dominálni művészetileg a Teátrumi Társaság. A színészzsűri kapcsán leszögezni kívánom: szerintem elfogadhatatlan, hogy egy háromtagú színészzsűriben nincs egyetlen színésznő sem. (Lehet, hogy ez már a hivatalos politika/politikusok hatása. A nőt legfeljebb mint családanyát akceptálják, olykor még úgy sem.)* És azt is határozottan érzem, hogy ha a színészzsűri színészebb lett volna, díjat adott volna Görög Lászlónak a Woyzeckért.

    A Liliom bemutatóját láttam tegnap a Tháliában, Béres Attila rendezésében. Vegyes benyomásokat keltett bennem. A szöveget kicsit szikárították, ez nanogrammokban mérhető poézisveszteséget okoz („esztergályos” – Balsai Móni hangján persze), ugyanakkor az átkötő énekes-zenélős betétszámok nyálasítják a produkciót. Schell Judit tetszik, Julikája tiszta, egyszerű, egynemű. Hamv és báj kevés van benne, azt Fodor Annamária Marikája pótolja ki. Csányi Liliom 0.2 verziója némiképp szívfájdító nekem. Amikor 13 évvel ezelőtt az Ódryn bejött, elvigyorodott, kész volt Liliom és kész voltam én. Most az antréja olyan maszatos-borostás, mint a külseje. Úgy néz ki az első képben – és tovább –, mint ahogy a másodikban kellene, amikor Muskátné a szemére hányja, hogy elhagyta magát. Van Csányinak egy mozdulata: Muskátnét a két karjával nekiszögezi a falnak. Ugyanezt csinálta Hámori Gabival az I love Budapest című filmben. Úgy látszik, evvel veszi le a (saját maga) lábáról a nőket.

     A második részt találtam jobbnak, abban markánsabb világ született Horesnyi Balázs díszletétől, Molnár Piroska Fogalmazójától, a darabbeli időmúlástól, mindentől.

* Szakértői olvasói tájékoztatás nyomán: a POSZT műsorfüzete még Fekete Gizi részvételét jelezte a színészzsűriben. Bizonyára kénytelen volt lemondani. (Megkockáztatom, hogy kereshettek és találhattak volna beugrónőt is.)

vissza a lap tetejére

16. hétfő

     Még erre eddig nem figyeltem fel, csak most, amikor Schell Judit kihangosította, hogy amikor Julika a gyermektelen házaspárnak meghirdetett Aradi utcai házmesteri állást kínálja Liliomnak, akkor már állapotos. Vagyis alighanem azt ajánlja fel itt, hogy elcsinálja a gyereket, ha Liliom nem akar apa lenni, viszont hajlandó elszegődni. Hát nem tudom…

     A héten elkezdődik a kisvárdai fesztivál. Erősítenem kell addig a lelkemet, hogy ne nagyon viseljenek meg a várható bármik. Elnéztem a POSZT-on Sándor L. kollégát, és arra jutottam magamban, hogy nem kell foggal-körömmel, oroszlánként védeni a válogatást. Vagy legalábbis én aligha fogom ezt tenni. Még egy egyszemélyes válogatás sem mentes az esetlegességektől. Már most tudok olyan előadást, amiről azt gondolom – kontextusváltozás nyomán –, hogy meg kellett volna hívnom, és tudok olyat, amelyiket viszont kihagyhattam volna. Pedig még nem is láttam, hogy miből mi kerekedik ki Kisvárdán. 

     Mai (az utolsó három sor miatt):

Czigány György: Aggály

 

Nem bánnám a halált,

csak kicsit szégyenlős vagyok.

Magam szeretnék mosdani,

magam menni ki a temetőbe:

lennék szívesen sírásó is

és eligazgatnám azt a néhány

koszorút, melyet kárpótlásként

küldenek jó emberek, akiknek eddig

nemigen volt ideje figyelni rám.

Dehát erre is azt mondom, amit

máskor: legyen, ahogy akarjátok.

Valami vidám beszédet is

rögtönöznék. Hogy megejtően nagy

bennem a bizonytalanság mindarról,

amit eltökélten hiszek.

vissza a lap tetejére

17. kedd

     Énszerintem nem helyénvaló, hogy egy ilyen nagylétszámú kurzushoz, mint amilyen A magyar film az 1980-as és 1990-es években, csupán két vizsganapot hirdettek meg. Így a mai szóbelire minimum 27-en jelentkeztünk. Itt fogok megőszülni a bölcsészkar folyosóján. (Ja, már megőszültem.)

     Az a típus vagyok egyébként, aki hagy egy esélyt a balsorsnak: a vizsgatételként feladott 24 filmből egyet nem néztem meg.

     Reggel a liftben, Dialóg Stúdió.

– 11-től záróvizsgáztatok.

– Nem lehetne, hogy inkább hozzád menjek vizsgázni?

– Hálózattervezésből?

– Igen. Tudnék szakszavakkal dobálózni.

– Végül is ott is azt fogod csinálni.

Mai:

     Korabeli filmes szaklapokat olvastam. 1990-es Filmvilágban A szabadság csele cím alatt egy csomó okos ember megfogalmazta kis esszében, hogyan látja most (akkor) a magyar filmet és társadalmi helyzetét. Lengyel László írásából idézek:

     „A valódi és még valódibb tények nem magyarázzák, hogy a fennálló megérett arra, hogy tönkremenjen, ellenkezőleg, a késő Kádár-kort a kora Kádár-kor vitalitásával ruházzák fel. Ha egy társadalom ennyi mindenbe belenyugodott, beletört, s egy hatalom ennyi könyörtelenségre képes, ugyan, miért is omolna össze? És akkor összeomlott.”

vissza a lap tetejére

18. szerda

     a.) Non-professional film (Szőke, Ács, KVB, Buharovok.) b.) Meteo / Az én XX. századom. Ezt a tételt húztam. Kitörő öröm nem fogott el, történetesen a Buharovok A program című filmje volt az, amelyik abszolút kiverte nálam a biztosítékot. Kénytelen voltam a Pronuma bolyok története jegyét kettesre feltornászni (1-től 10-ig osztályoztam magamban a filmeket), csak hogy egyest adhassak A programnak.

     Nem nagyon kíváncsi ember ez a tanár – meg sem kérdezte, hogy kerülök ide és minek vagyok itt. Pedig ha előbb nem, a vizsgán meg szokták kérdezni, miután elnézegettek engem az előadásokon egy féléven át. Arra sem reagált, amikor Az én XX. századom kapcsán a film eredeti forgatókönyvéről beszéltem, hogy az milyen fantasztikus volt, ahhoz képest a mű végül csak egy szegényes szelekció lett, bár a maga nemében úgy is csoda volt a nyolcvanas évek végén. Senki semmi hasonlót nem csinált nálunk addig. (Mondjuk egészen piros volt a szeme. A tanárnak. Lehet, nem aludt az éjjel, vagy sírt, és nem is volt magánál, míg vizsgáztatott.)

     Amikor beírta a jelest, valami olyasmit mondott, látja, hogy én érdeklődő vagyok, és ez jó. Amit úgy értettem, hogy ő most biztat engem mint pályakezdőt. Minden esélyem megvan arra, hogy én legyek a legígéretesebb nagymamakorú frissdiplomás.

     Hát kijártam az egyetemet, mondom bánatosan, egyetlen árva, elvégzendő kurzus és leteendő vizsga sem maradt, csak a diplomamunka, amihez azonban hozzá sem fogtam még. Végeláthatatlan vakáció állt be, ennek örömére ettem egy fish and chipset a Jack’s Burgerben és majdnem moziba is mentem. Végül nem, viszont vettem a Zarában egy blúzlebernyeget, aminek pont olyan a színe, mint Júlio César brazil kapus cipőjéé a tegnapi meccsen.

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

     Ha már játszani kell Peter Schaffer Amadeus című darabját – és nyilván játszani kell, nyilván siker lesz, szeretni fogják a nézők, épp csak nem nekem kell játszani, én annyiszor láttam, számomra már a világon semmit nem mond, sőt, veszem észre, hogy szinte idegesít, ingerültté tesz –, szóval akkor persze, ilyen kitűnő színészek kellenek hozzá, mint akiket az Orlai-produkció Szikszai Rémusz rendezésében felsorakoztat, Kulka János Salieriként a megrendült arcával, Lovas Rozi a (színész)női tettrekészségével, Kaszás Gergő a magabiztosságával, Murányi Márta az autenticitásával. És Keresztes Tamás, aki olyan, mint egy csikó (a parókájával és a nyerítésével). Neki el lehet hinni mindent, a zsenialitást, az idétlenséget, fölényes cipzárhúzogatást, egy induló improvizálását az ágyzongorán, és – kiemelném – művészi erejét annak, ahogy egy részegszámot tánccá stilizál. A díszleten kicsit fennakadtam. Hogy minek kellettek – egy emelőszámon kívül minek – a felfekvésellenítő-műtőasztal-nőgyógyászativizsgálóágy-trón-fotelnek nevezhető bútordarabok, arról fogalmam sincs.

     A második részt éreztem gördülékenyebbnek, vivősebbnek – majd bele is jönnek még jobban nyilván a játszók –, és hát volt egy jelenet (nem emlékszem egyébként ilyen jelenetre a darabból), amikor Mozartunk a Requiemet komponálta épp, Salieri pedig alkalmi segédjegyzői feladatot látott el mellette. Abban minden benne volt, ami emelkedett, ami kicsinyes, ami emberi és ami színházi. Alkotás, amint „gyönyört ád”, irigység, elragadtatás, hatás.

     Nem tudok többet mondani az előadásról.

.vissza a lap tetejére

20. péntek

     Hálás vagyok a budapesti szabadtéri színházi szemléért, mert több vidéki előadást is megnézhetek a Városmajorban, amit enélkül nem látnék. Tegnap például A király beszéde ment a kaposváriaktól. Találkoztam ott a rendezőjével, Funtek Frigyessel is, akivel jó régen nem. Említette, hogy szombaton 30 éves osztálytalálkozójuk lesz. (Hirtling, Mácsai, Kolos Pista, Antal Olga és tovább, Kerekes Laci hiányzóval). Hát nem látszék állni az idő.

     A színpadi verzió ügyes (bár kicsit talán túlírt), a produkció jól működő (enyhén hosszallható). Azon mosolyogtam magamban, hogy az V. György temetése jelenet halványan emlékeztetett Géza temetésére az István a király nemzeti színházi előadásából 1985-ből. Igen jól hatott az uralkodói család: apa és fiai, Hunyadkürti György, Kelemen József és Hüse Csaba, csupa feszes, szálkás, arcélű férfi. És aki gömbölyűbb, a királynét adó Csonka Ibolya, ő pedig nagyon szép mozdulatokkal tudott derékból finoman félrehajolni meg integetni. Van persze, amit bántóan nem lehet rekonstruálni. Például hogy Helen Bonham Carter a filmben korrekt segítőkészséggel tájékoztatta Lionel feleségét arról, hogyan kell őt mint királyi személyt megszólítani, Nyári Szilvia viszont kioktatóan. Hüse Csaba egyébként a produkció sztárja, aki a dadogós királyt játssza elegánsan és emberien. Úgy értem, az alakítása szakmailag kifogástalan, és akad egy-két pillanata, amikor annál valamivel több is: megejtő.

vissza a lap tetejére

21. szombat

     Nem tudtam, mi fityeg a bíró derekán. Először azt hittem, zseblámpa az, hátha kimegy a stadionban a villany. Majd úgy gondoltam, szappanbuborék-fújó, feszültség esetére, elterelő hadműveletnek. Hogy valami borotvahab szabadrúgáshoz, sorfalvisszatartásra, ebben nincsen semmi, de semmi költői és/vagy lelki finomság. (Sok-sok évtized után ez az első olyan focivébé, amit apukám nem néz, mert nincs. Én se nagyon vetettem bele magam a nézésbe, mivel tudtam, kisvárdatva úgyis kimarad nekem egy hét belőle.)

     Mai:

     Jonathan Wilson most megjelent, Futballforradalmak című könyvéből.

     „…a londoni Lincoln’s Inn Fields téren álló Freemason’s Tavern kocsmában 1863. december 8-án este kimondták: a labda kézzel való érintése szabályellenes. Itt, ezen a napon vált külön sportággá a futball és a rögbi. Érdekes módon a legnagyobb vitát egyébként nem a kéz esetleges használata váltotta ki, hanem hogy szabályosnak minősüljön-e a futballban a ’hacking’ – vagyis az ellenfél sípcsonton rúgása. F. W. Campbell of Blackheath egyértelműen emellett a lehetőség mellett foglalt állást. ’Ha nem lehet az ellenfelet jól sípcsonton rúgni, félő, hogy a játékból minden férfiasság és harci szellem elvész majd. Példának okáért idehozok majd tíz-húsz franciát, akik egy hét gyakorlás után ellátják a mieink baját.’ Mindezzel arra akart utalni, hogy szerinte a sport a fájdalomról, a férfiasságról és a keménységről szól; ha ezeket kivesszük belőle, és csak az ügyességre hagyatkozunk, könnyen előfordulhat, hogy holmi jöttment külföldiek is nyerni tudnak az angolok ellen. (…) Miután a szövetség végül mégsem fogadta el szabályos eszköznek az ellenfél sípcsonton rúgását, Blackheath köszönte szépen az addigi lehetőséget, és lemondott posztjáról.”

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

     Szerettem volna részt venni a pesti június 21-ben, de a mi házunkban nem volt semmilyen program. (Meglehet, nekem kellett volna megszerveznem.) Korábban egyébként nem tudtam, hogy csillagos ház volt a miénk, meg is lepődtem rajta. Néztem, van-e esemény a Damjanich utca 26./b-ben, amely szintén csillagos ház volt, ott laktunk gyerekkoromban, és már apukám is ott lakott az ő gyerekkorában. De ott sem volt semmilyen program. (Meglehet, ott is nekem kellett volna megszerveznem.) Korábban egyébként gondoltam arra, hogy csináltassunk a Damjanich utca 26./b elé botlatókövet a nagyapám emlékére, akit 1944 decemberében magyar nyilasok öltek meg, de apukám kategorikusan ellenezte. (Vö: György Péter: Apám helyett.) Átnéztem a napitervet, és találtam egy kora délelőtti megemlékezést, ami még befért a kisvárdai indulás elé. Elmentünk tehát a Szív utca 42-be, ahol emléktáblát avattak. Körülbelül kéttucatnyian jöttünk össze vendégek, a meglehetősen lerobbant ház kedvesen készült a fogadásunkra: a falakon képek, korabeli felhívások, rendeletek fénymásolatai, az udvaron székek. Az egykori parancs hangzott fel a hangszóróból, egy férfi dobszólót játszott hol az emeleti folyosóról, hol a lépcsőházablakból, Melkvi Bea pedig felolvasta a ház egykori nem zsidó lakójának megindító visszaemlékezését.

     Jól kitalálták és szépen valósították meg. Egyszerű, barátságos, meghitt megemlékezés volt. Örülök, hogy hallgatói, részesei voltunk.

     Na, aztán Kisvárda. Beültem az első előadásra – a szabadkai Kosztolányi Színház Sziveri-produkciója, Az ember komédiája –, csupa izgalommal. Személyes felelősség terhel, itt most mindent azért játszanak és azért nézzük, mert idehívtam. Csodálatos volt, magam is meglepődtem: jobb, erősebb, mint amikor Pesten láttam, megrendítette a közönséget. (Kettőt el ne felejtsek, mert felejthetetlen. Ahogy Mészáros Gábor „megnő”. És ahogy Béres Márti lemossa a beteg költőt. Kétszer nem nyer bebocsáttatást az alsónadrágba, harmadik kísérletre befurakszik. Itt majdnem sírtam. Mert ez ilyen. Az embernek erőszakosnak kell lennie. De utálja magát érte.)

     A megnyitón viszonylag gyorsan letudtuk a rémes és elkerülhetetlen politikusi beszédet, majd a vásárhelyiek következtek a Hogyne, drágámmal. Székely Csaba zenés vígjátékának vannak sebei is, véreznek is, tudom, de olyan érdekes, bátor és élvezetes kísérlet a műfajra, kell látni. Zsúfolt ház volt a Várban, szerették és jól vették a kisvárdai nézők.

     Első versenynap kipipa, rendben.

vissza a lap tetejére

23. hétfő

    A tegnapi nap nem igazán jól csúszott nekem, és ennek valószínűleg nem az előadások az okai, hanem hogy megfáztam és rosszul aludtam az éjjel. De úgy éreztem a vásárhelyi Alkésztisz elején sokáig, hogy a lassú, kitartott játék mögött nincs ott a feszültség, az újvidéki Patkányok alatt pedig azt, miközben igyekeztem egyben tartani a szétrobbanni készülő fejemet, hogy nyomorult emberek nyomasztó problémáival hagyjanak most nekem békit. Utána még át a Várba Római vakációra, ahol viszont hideg volt. Hogy miként sikerültek valójában a versenyprodukciók, azt nyilván megtudom ma a szakmai beszélgetésen. (A tegnapival, hogy úgy mondjam, elégedett voltam. Urbán Balázs volt az alkalmi hozzászóló, Kocsis Pál az állandó, Szűcs Kati moderál. Nem ismertem Kocsis Palit, de az első délelőtt után már megkockáztathatom, úgy tűnik, jól választottam. Vagyis talán pontosabb úgy, hogy szerencsém van vele. Beszél és kérdez. Másik nézőpont és mentalitás, mint a kritikus. /Itt jegyzem meg mellékesen, hogy az első kísérletem az állandó hozzászóló személyére, szóval az első hívottam Vidnyánszky Attila volt. Idővel válaszolt is a titkársága, hogy nem ér rá, csak a megnyitóra tud lejönni, de azon sem volt itt./)

    Láng Annamari zsűritag hozott magával két gyereket és két szülőt – valaki, akinek mondtam ezt, megkérdezte: kiét? a sajátjait, értelemszerűen –, Gothár Péter zsűritag arcára aggódva oda-odapillantok az előadások alatt, vajon hogy tetszik neki, de eléggé pókerarc, mondjuk kicsit mogorva póker. Koltai Tamás zsűritag sok munkát halmozott fel magának, remélem, majd lefogyasztja, és akkor látjuk talán előadáson túl, szakmain is.

    Ma háromelőadásos nap lesz, csíkos ágyneműben gyűjtöm hozzá momentán az erőt.

vissza a lap tetejére

24. kedd

     Az aggódók miatt: nem tört ki a nátha rajtam, szinten tartódott. Viszont alvásproblémáim vannak, amiből előbb-utóbb gondok lesznek.

     Dicsérték a szakmain a második napot, bár azt tudom, hogy az Alkésztisz bőven nem mindenkinek tetszett, de ez rendben is van. Délután Sebestyén Aba a Banánnal (Szeretik a banánt, elvtársak?). Ezt harmadszor látom, legalább tudok súgni, ha kell. (Ha-ha.) Azután a Vörös. A szabadkaiak, vagyis a Népszínház magyar társulata, akiknek most épp levirradt (nevezzük mondjuk így az új igazgató kinevezését), négy előadással is szerepelnek, a Vörös a Katonával közös. Erős, formátumos produkció. Rosszul sül el egy pofon, ettől majdnem le kell állítani az előadást, de szerencsére elmúlik, mi meg, nézők észre sem veszünk az egészből semmit. Egy pillanatban eszembe jut előadás alatt, hogy mikor is jön már az a jelenet, ami eszembe jut, aztán hirtelen rájövök, hogy az a jelenet nem ebben az előadásban van, hanem az újvidékiek Neoplantájában. (Most azt hiszem, annak itt kellene lennie.) Este 10-től a Vajdasági Tanyaszínház Ilja prófétája a Vár mellett. Jó kis helyet találtak neki, és pont olyan eleven, energikus, mint amikor Temerinben láttam tavaly nyáron. (Szerencsém van. Eddig szinte semmi nem ment rosszabbul, mint otthon.) Rá is fér a közönségre az az egészséges derű, amit a produkció fakaszt, mert nyomasztásból nincs hiány a programban.

     Még egy kis gyors, reggeli önfényezést végzek. A Kisvárdai Lapok tegnapi számában megjelent nézői véleményekből: „igazi színházi csemegékkel kényeztetnek itt bennünket, és ez még csak a második nap!”

     (Látszik vajon az ilyen posztokon, hogy épp nincs cérnám írni? Ez egy poézismentes költői kérdés volt.)

vissza a lap tetejére

25. szerda

     Az első nem jóízű szakmai beszélgetés zajlott le tegnap a Vörösről. (Pontosan tudnám, kinek mit hánytorgassak fel ennek kapcsán, de nem szeretnék antikollegiális lenni.) Utána jöttek Tanyaszínházék a maguk elementáris kedélyével, és helyrebillentették a hangulatot.

     A tegnapi nap volt a felező, egyben a legnehezebb. Részint mert a három versenyelőadás kitett 7 óra játékidőt, részint mert úgy sejtettem, most először fognak a zsűri tagjai furcsán nézni rám, enyhén megemelt szemöldökkel, és akkor majd magyarázattal tartozom, hogy mit miért hívtam. Magam is ilyen szemmel néztem tehát a tegnapi produkciókat. (Hogy miért hívtam.) Először a szabadkaiak adták A halál nem biciklit, ezen hamar felismertem, hogy apukámat hoztam vele magammal Kisvárdára. Nem ment igazán jól az előadás, úgy éreztem, és a Rákóczi terem meleg, fullasztó terében már a látványba is beleizzadtunk, mivel téli a darab: kabátban, sálban, kalapban játszották szegény Hermináék. Azután a csíkszeredaiak következtek A revizorral – ezt az előadást megtekintette egy valódi államtitkár is, énszerintem A revizort ki is lehetne adni kötelezőnek politikusoknak (napi hármat, akkor nem is maradna idejük másra) –, majd a Várban a kassai Portugál. Imádta a közönség (A revizort is élvezték egyébként a nézők), sokan állva tapsoltak a végén. Na így hajhásztam népszerűséget Kisvárdán tegnap.

     Ha a művház melletti büfésnőknek kellene engemet azonosítaniuk, minden bizonnyal azt mondanák, á, a stampedlis nő. Mert éjszakánként, mielőtt hazaindulok, meg szoktam inni féldeci vilmoskörte-pálinkát. És mivel kis műanyagpohárból alkoholizálni, abban örömöm nem telne, így hordok a kabátzsebemben egy, a zsűriszobából való csinos kis pálinkáspoharat, abba kérem az altatómat.

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

     Míg a gyergyóiak Murlin Murlóját néztem – amely produkciót mindenekelőtt a két színésznő, Máthé Annamária és Tamás Boglár miatt tálaltam fel –, megállapítottam: feltűnő, hogy milyen sok a programban a mocskosszájúság és a fizikai erőszak. Az előadások szinte mindegyikét jellemzi. (Vér és vulgár – lehetne a fesztivál alcíme, adta Nagypál Gábor. Vagy. Trágárság és tettlegesség, adom én.) Mivel személy szerint tőlem mindkettő távol áll, bizonyára nem belőlem fakad, hanem a színházakból. (Amit persze úgy kell érteni, hogy az életből.) Közben kifejezetten megörültem, hogy ennyi sok drasztikum után most majd a komáromi Árulás jön épp. Abban az előadásban ugyan nem voltam egészen biztos, de most milyen jól fog esni, hogy szolid szerelmi háromszöggel bíbelődnek a hősei! – gondoltam. Erre nem pofán vágnak abban is egy feleséget?!

     Keveset tudok aludni, iszonyat fáradt vagyok már. Folyton azt hiszem, hogy kedd van, vagy szerda, csütörtök, és mindig kiderül, hogy még csak hétfő, vagy kedd, szerda. Öt versenyelőadás áll előttünk a hátralévő két napban. Lassan már szeretnék inkább focimeccseket nézni. (Lehet, hogy a miniszterelnök is pont így járt egyszer.)

vissza a lap tetejére

27. péntek

     Kedves férjem tegnap volt 55 éves, ami elég hihetetlen, mert tegnapelőtt volt 35.

     Már én sok szakmaibeszélgetés-sorozatot ültem végig, és ismerem azt a jelenséget, hogy egy darabig dicsérnek, dicsérnek a hozzászólók, aztán felvirrad az a nap, amikor valamiről csak a rosszat kezdik mondani. Érzésem szerint ennek esett áldozatul most a murlinmurlós gyergyói csapat. (Evvel persze nem azt akarom mondani, hogy a munkájukat nem illetheti jogos bírálat, mert de.) Délután a nagyváradiak A fiújával kezdtünk, amelyen én szenvedtem mint kutya, bármit jelentsen is ez a produkcióra nézve. De be is voltam szorulva erősen a nézői helyemre. (Evvel persze nem azt akarom mondani, hogy kimentem volna, ha lehet, mert nem, csak most már lassan felszámolódott a komfortérzetem.) Közben megint elfogott a jóérzés, hogy lám, a kolozsvári Csipkéről sem voltam egészen meggyőződve – egyebek közt azért hívtam, mert annyira másfajta előadás, mint amilyeneket a kolozsváriaktól megszoktunk –, de mennyire kapóra fog most jönni a szépsége, a nosztalgikussága a sok nyomasztó nyomorúság után. Egy üde színfolt lesz. (A másik üde színfolt Gothár Péter zsűritag nagy, sárga szatyra, amelyben a menetfelszerelését hordja.) És valóban, szépen, jól működött az előadás, szerette a közönség.

     Este 10-től a Várban a szabadkai Tapasztalt asszony. Borzalmas hideg, szél tépte a tetősátort, úgy ültünk ott pokrócokba burkolózva, mint valami óvóhelyen. És átvitte, áttörte ezt az előadás. Az volt a benyomásom, hogy nagyon jól mulatott a publikum. Ami engem illet, nekem így másodszorra is potyogott a könnyem a motormelegítős résznél, úgy röhögtem.

vissza a lap tetejére

28. szombat

     Ez egy hajnali ide-odagondolós.

     Írtam a Szív utca 42-be, hogy szeretnék hozzájutni ahhoz a visszaemlékezéshez, amit meghallgattunk náluk. Elküldték a felvételt.

     A kassai Portugál-előadásban a Sátán nevű szereplőt – szinte szöveg nélküli, kataton részeg üldögélés – a színház teherautó-sofőrje játszotta. A gyergyói Murlin Murlo kellékeit a szereplők hozták össze, a borzalmas pávás falvédő a Misát játszó Moşu Norbert-László mamájáé.

     Láng Annamarinak ahhoz, hogy el tudjon jönni Kisvárdára zsűrizni, el kellett passzolnia egy frankfurti vendégjátékot. Rávette a váltóját, hogy ő játssza ezen a német turnén a szerepet.

     Kocsis Pali azt mondja, nem bánta meg, hogy elvállalta az állandó hozzászóló szerepét a szakmai beszélgetéseken, de még egyszer nem csinálna ilyet. Túlságosan nehéz feladat. Az „elmondom – hogyan – ezt már nem mondom el” arányai és módjai. Faragó Zsuzsa, aki tapasztaltabb, spontán alakult majdnem állandó másik hozzászólóvá a napokban. Gothár Péter említett valamit az éjjel,  „de ezt ne írja bele a kockás füzetbe”, nem emlékszem, mi volt az.

     A vásárhelyi Ariel színház Pentheszileia-programjáról azt írta a műsorfüzet, hogy 1 óra 40 perces. 60 perc után úgy éreztem, na itt, ezen a ponton most vége lehetne, épp kerek is lenne így, és erre vége lett!

     A sepsi Hamletet már kábán néztem végig.

     A zsűri meglepően gyorsan döntött. Úgy éreztem a díjlistájuk láttán (amely estig nem publikus), mintha én osztottam volna a díjakat is. Később jobban belegondolva arra jutottam, lehet, hogy bármilyen más eredmény láttán is ugyanezt érezném.

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

     3-ig meséltem, 3-ig aludtam. De még nem végeztem az alvással. (A meséléssel sem.)

     Utolsó nap délutánra maradt egy versenyen kívüli előadás, kassai Hoppárézimi Madarász Máté előadásában, Márkus Judit rendezésében. Gondos, míves, ambícióval telített produkció. Olyan 25-en néztük egy kis oktatóteremben, zömmel nők. Szeppenten, rendülten ültek, egyszer sem nevettek, pedig a szerzőtől, a műtől nem idegen az önirónia és a humor. De így aztán én sem nevettem, nehogy megbotránkoztassam a többi nézőnőket.

     Majd a napokban tervezem itt összegezve értékelni az idei kisvárdai fesztivált, most csak annyit mondok a várható szerény, szolid lelkesedésem elébe, hogy a nagy, megszállott, elmerült fesztiválozás és szakmázás közepette mindig jön kívülről egy-egy hidegzuhany. (Tavaly is így volt.) Kifejeződési formáját tekintve ez a hidegzuhany lehet például az amúgy helyes, rokonszenves helyi sofőr egy-egy markáns verbális megnyilatkozása (véleményileg). Vagy például egy újonnan kinevezett színigazgató felbukkanása, aki eljön a záróestre díjat átvenni a színháza olyan produkcióiért, amelyekhez nem pusztán semmi köze, de nem is látta, ám ez nem akadályozta abban, hogy kedvezőtlenül nyilatkozzon. (En bloc a színház eddigi munkájáról.) Most pedig odajön és helytáll, amikor a társulat épp fényes szakmai sikereket arat.

     Amikor ilyen pillanatok vannak, akkor én elbizonytalanodom, és elkeseredetten nem értem, hogyan gondolkodnak az emberek.

     Kicsomagoltam a bőröndömet, és meglepetéssel tapintottam rá a kabátom zsebében a kisvárdai stampedlira.

vissza a lap tetejére

30. hétfő

     Soha életemben nem hallottam még Hany Istókról és az ő legendájáról. Csak most olvasok róla, hogy láttam tegnap a Vaskakas Bábszínház előadását a Városmajorban. (Az 1700-as évek végén találtak egy elvadult lápi kisgyereket. Afféle Fertő tavi Kaspar Hauser. Ő Hany Istók.) A „valós” információk nem ismeretében úgy értelmeztem a mesét, hogy egy béka a főszereplő. A történet pedig durva példázat, amelyben egy agresszív, önhitt, autokrata grófkisasszony barátjának nevezi ki a békát, valójában azonban be- és letörve alattvalói sorba taszítja.

     Tengely Gábor rendezésében alap a fehér szín és az átlátszó plasztik, s a legtetszetősebb a víz alatti világ a fináléban. A címszerepet játszó zöld békaembert, György Zoltán Dávidot helyenként csodálatosnak láttam. Ahogy rettegett, járt a szeme. (Vajon milyen szerkentyű lehetett rajta vagy benne, amitől gépinek hallatszó hangokat hallatott.)

     Világos volt még, így többet láttam, mint késő este. Felfedezni véltem a színpad egyik fémoszlopának tetején egy madárfészket. Járt is arra előadás alatt egy madárka.

     Kedves férjem kapott egy szobabiciklit. Közös ajándék. Ami alatt azt értem, hogy egyszerre tavaly karácsonyi és idei születésnapi. (Elő- vagy utótakarékossági program keretében. Attól függ, honnan nézzük.) Nagyon szép, dizájnos darab, be is jött bútornak a nagyszobába. Máshová úgysem férne. Most esténként a meccsek alatt elteker vele Székesfehérvárra. Előbb-utóbb majd vissza is jön, gondolom.

vissza a lap tetejére

31. kedd

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra