|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2014. augusztus
Az AlkalMáté Trupp idei bemutatója: Gál Kristóf. Annyit megkérdeztem Máté Gábortól Gyuláról hazafelé jövet, hogy másmilyen lesz-e ez, mint az eddigiek. Hát, ha ez nem lesz másmilyen, akkor semmi – mondta. Hát semmi… Illetve úgy döntöttem, mivel az előadást vasárnap estig egyfolytában játsszák, és a naplómolvasók számottevő része bizonyára el fog menni rá, ezért inkább nem mesélek most erről, hadd hagyjam a leendő nézőt avatatlannak. Mondjuk bennem – már-már hagyományosan szinte – némiképp ambivalens érzéseket keltett a produkció. Arra gondoltam, hogy minél később kerül valaki sorra ebben a vállalkozásban, annál valószínűbb, hogy az övéit – házastársat, gyereket – is ki kell szolgáltatnia a közönségnek, akár tetszik ez, akinek, akár nem. És szomorú is lettem kicsit, arra jutván, hogy ha színházban, ha máshol, az élet mindenképpen problémás, súlyos, bonyolult, mindenért megfizettet, és boldogságot kinyerni belőle nem könnyű. Egyébiránt még az jutott ott a Jurányiban eszembe, mennyire szeretném megint Liliomnak látni Mészáros Bélát. (Mármint nem az, hogy már láttam Liliomnak, hanem egyszer már eszembe jutott, hogy nagyon szeretném.) A Rózsák tere frekventált helye volt a bakfiskoromnak, naponta legalább egyszer átvágtam rajta, gimibe menet. Randevúpontként is funkcionált egyszer-kétszer, kezdetleges csókok estek ott. A téren álló templomba soha eszembe nem jutott bemenni. Úgyhogy igazán ideje volt, hogy kedves ismerősnek pont ott legyen az esküvője tegnap délután. Mivel a 7-es buszcsalád mostanra áttekinthetetlenné vált számomra – sem a buszok száma, színe, sem a megállók neve nem az, ami régebben volt –, úgy sikerült az odautam, hogy túlmentem a célon. Ennek következtében pont ugyanazon az útvonalon mehettem a lábammal, mint régen. A Péterfy Sándor utcán, a kórház előtt át a túloldalra. Gimnazista koromban, ha időben indultam el, akkor körülbelül itt jött szembe velem egy nő, de minden reggel. Meg is állítottam negyedikben májusban, és adtam neki egyet a ballagási meghívómból. Na de szakadjak már el a hetvenes évektől, szóval gyalogoltam ott megint, tegnap délután. A tér, a templom környéke sokkal rendezettebb, mint anno, viszont akkoriban nem feküdtek hajléktalanok a padokon. (Egyébként kifejezetten hajléktalanbarát, sima, széles padok.) A templom belül nagy és díszes. Nem vagyok járatos az egyházi esküvői szertartásban egyáltalán, úgyhogy amikor az obligát zenére bevonult egy ismeretlen pár, akkor megijedtem, hogy eltévedtem. De aztán kisvártatva követte őket a menyasszony, alighanem az édesapja karján, vagyis bevirult a színre Patrícia, akkor tudtam, hogy jó helyen járok. A szolid hangosítás miatt keveset hallottam a szövegből, de azt láttam, hogy a fiatal pap – itt megfigyelés következett a gesztusairól, de kihúztam, mert biztos nem helyes egy ilyen eseményen előadóművészi eszközöket figyelni és regisztrálni, viszont szakmai ártalom. Mindenkiből, aki a szertartásban szerepelt, kettő volt: egyikük magyarul beszélt, másik lengyelül, mivel ez egy kedves, kétnyelvű esküvő volt. Éljenek mindketten, mint boldog, szép pár, kiáltottam magamban, vigyázva, hogy ne hallatsszon ki. Mai: Niech żyje nowożeńcy! (Google translate) Észak-Bánságot céloztuk meg, a Vajdasági Tanyaszínház idei turnéjának magyarkanizsai állomását. Szegeden ebéd után kifeküdtünk a fűbe a Széchenyi téren. Fejjel lefelé láttam a szobrot, Kossuthot. Széchenyi az, mondta kedves férjem. Kossuth, mondtam. A Széchenyi téren vagyunk, mondta. És rá is van írva, hogy Magyarország nem nem volt, hanem nem lesz. Kossuth, mondtam. Csóválta erre a fejét. Mi egy nemzetes pár vagyunk: egy nemzetes uram meg egy nemzetellenes asszonyom, mondta. Törökkanizsán lakodalmas menetbe keveredtünk. Nem türelmetlenkedtünk, szépen araszolgattunk az ünneplő autósor közepén, a feldíszített lovaskocsi mögött, amely a menyasszonyt szállította a templomhoz. Magyarkanizsán eserkélt az eső, amikor délután befutottunk, és ez így is maradt kábé az előadás feléig. A Tisza-parti strandon játszottak, a Pajzán históriák című produkciót, Burány Béla vajdasági orvos, néprajzkutató gyűjtése nyomán. A rossz idő ellenére is összegyűlt többszáz néző. Egy apa állt mögöttem a kisfiával, nem láttam őket, csak hallottam a gyereket – kisiskolás lehetett, 8-10 évesnek tippelem –, sokat kérdezett közben, enyhe taszulással. Mi az a koton? Mi az, hogy a fütykös csontja? Apa, te nevetsz? A tanyások idei csapata, úgy néztem, új eresztés. Nyilván a legfrissebb akadémisták, mindössze két „ifivezető” van köztük. Rá tudnék mutatni több figyelemreméltó szereplőre, de az alapérzésem mégis bizonyos rosszallás volt. Sokkal jobban meg kellett volna támogatni ezeket a fiatalokat. Anyaggal (szöveggel, darabbal) és rendezői munkával. A nappal bevált kis határátkelőhelyek éjjel nem tartanak nyitva, csak a nagyok. Így aztán hazafelé közel három órába telt átvánszorogni Horgosról Röszkére. De legalább nem tűzött a nap. A színházi hétvége lefuttával visszatérés a nyári lakba, őszi időjárásba. Megnéztem tegnap újra a Gál Kristófot. Nincs mit izgulni, aggódni: ez jó, ahogyan jó volt az előző és jó lesz a következő is (Dömötör András címen). Tehetséggel, biztonsággal és odaadással csinálják. Fontos számukra. Mióta kétszer nézem, másodszorra egyenesen feltűnő, milyen hibátlanok a jelenetsorok: pontosak, jól szabottak, méretesek, arányosak, helyükön vannak. Biztonsági okokból most inkább nem írom meg itt, amit a kritikába szánok. Talán annyit, Mészáros Máté tegnap estére teljesen kivirult. Kinyílt, mint egy virág. Sokkal kinyíltabb virág ő a színpadon Gál Kristóf színészként és férjként, mint maga Gál Kristóf. (A végén, amikor Mészáros Máté a jövő évi alany kisorsolását celebrálta, felhívta a színpadra az előadásban részt nem vevőket, Száraz Dénest és Fenyő Ivánt. Véletlenül vagy „véletlenül” Fenyő Istvánt mondott. Hö.) Szeretem, hogy ez a színházi sorozat úgy is sorozat, hogy olykor visszautal vagy –tér magához egy-egy momentumban. Az például többedszer történik, hogy Czukor Balázs kijön a mikrofonhoz a színpad bal hátsó sarkába, és halkan, hátborzongatóan énekel valami ütőset, ami nekem mindig a kedvenc jeleneteim közé esik. (Bár a tegnapi alkalommal jóval többet gesztikulált a kezeivel ennél a dalnál, mint a premieren. Itt jönne egy megfigyelés ezekről a gesztusokról, de most is kihagyom, mint két napja a másik, igazi papnál.) Csigaflashmob volt a kertben tegnap. Mai: Már Péterfy Gergelyt olvasom, a Kitömött barbárt, de hozok még valamit Forgách András 12 nő voltamjából. A gyerek érzései nagyon mélyek, irtózatosan mélyek, még ha a felszínen könnyűnek is tűnnek és változékonynak, a gyerek érzései – ezt csak akkor értettem meg, amikor Liliant másodszor is elvesztettem – mindent, de mindent tartalmaznak abból, akik valaha leszünk vagy lehetünk. Mint azt említettem, a focivébé miatt tévéműsort rendeltünk Verőcére. Jöttek a szolgáltató emberei és beszereltek számos csatornát a szobabútorként funkcionáló tévékészülékbe. Pár héttel később levél érkezett a cégtől, sajnálattal közölték, hogy a szerződésünktől kénytelenek elállni, mivel a megrendelésünket technikailag nem tudják teljesíteni. Kérünk-e másféle tévészolgáltatást ahelyett, ami nálunk nem megvalósítható. Ezt eleve nem értettem, hiszen a munkatársaik bekötötték, amit kell, ment is az adás. Mivel a focivébének vége volt már, nem ragaszkodtunk a tévéhez, visszaírtunk, hogy ha nem, hát nem. A szerződés semmis. És tényleg, augusztus elsejétől hangyaháború megy szinte az összes csatornán. Hanem úgy tűnik, trehányul hajtották végre az elvileg nem is létező adások elvételét, mert a Cool nem törlődött. Csak egyféleképpen tudom ezt értelmezni: Dr. Csont és agyasai kifundálták valahogy, hogy ők itt maradhassanak. De most megígérem, hogy ha nincs mit írni, akkor nem írok ide. Vagyis ha annyi történik, hogy pingpongoztunk vagy bicikliztünk (mint tegnap), akkor annak nincs hordereje, és nem jövök vele.
A balatoni moszkovita fészekben jártunk, augusztusi szokásunk szerint. Most erről annyit mesélek csak, hogy Gábira, aki Belgiumban él már jó régen, és a repülőiparban dolgozik, erősen kihat az orosz-ukrán front helyzete. Ámbár egész Kelet-Európa hozzá tartozik, itt kínálja magánrepülőgépek szervizelését-javítását, de az igazi piacát mindeddig Oroszország jelentette, mert ott van a sok gazdag ember repülővel. Felmerül a kérdés, hogyan alakulhat az ő munkája. De hát jövőre 58 éves lesz, és akkor már nyugdíjba is mehet. Egyébként akit elbocsátanak, az kap rendesen munkanélküli segélyt. Közben beiskolázzák, majd végül állást garantálnak neki. Ha ez idő alatt maga talál munkahelyet, akkor jutalmul külön anyagi támogatást ad neki az állam, amiért megoldotta a dolgot. De ez a hanyatló Nyugat. Lehet, nem is munkaalapú társadalom. Avíttas liberális demokrácia. Jóléti állam, rosszulléti helyett. Nem helyes eljárás ez, de tulajdonképpen hetek óta nem nézek belpolitikai híreket. Legfeljebb a címeket futom át. Nem akarok idegeskedni minden penetráns újságon. Tegnap azonban elolvastam a Magyar Narancsban részint a TGM-interjút, részint A TEK mindent legyőz című rádiójegyzetet. Megdöbbentett, milyen súlyosan borzalmas a helyzet minálunk. Bab lett véve a Vitamintanyán. Nagyon szép bab volt, bordó cirmos, nonfiguratív ábrázatú. Fejtett bableves célzattal került a fazékba. Hanem a cirom kifőtt belőle teljesen. Csupa egyforma, mintátlan, unalmas rózsaszín babbá vált a levesben. Nem tudom. Lehet, hogy kellett volna mellétenni színfogó kendőt. Mai: A Verőcei Tükör című lapban háromkolumnás interjú a polgármesterrel, aki 16 éve a falu elöljárója. „Az elején nagyon sok meg nem értésbe ütköztem. Az első nagy munkánk 2000-ben a Géza fejedelem lovas szobor volt, amelyet a testület kilenc-kettő arányban leszavazott. Ez két dolgot jelentett. Először is azt, hogy nem állhat ott a szobor, másodszor pedig, hogy erre a célra egyetlen forintot sem áldozhat az önkormányzat. Akkor magánemberként tizenkettő és félmillió forintot szedtem össze, elkészíttettem a posztamenst, valamint a lovas szobrot. Az átadási ünnepség aztán fantasztikusan sikerült! Tulajdonképpen törvénytelen volt az, amit tettem, hiszen testületi hozzájárulás nem történt. Ennek ellenére felvállaltam, hogy odaállíttatom a szobrot, mert én bizony egy nagyon konok ember vagyok.” Ez a falu különösen szerencsés, elmondhatjuk. Mivel a verőceieknek nemcsak a miniszterelnöke tudja mindenkinél jobban, mi a jó, hanem a polgármestere is. Egy kedves fiú jóvoltából és gondoskodása révén gyerekirodalmat is olvasok most, nemcsak Péterfy Gergelyt, ezért nem végeztem még a Kitömött barbárral. De már nem tudom elhallgatni, hogy ebben a regényben megdöbbentően gyakoriak a helytelenül írt szavak (ismétlődően: megszűntet, bíztat, feltűntet), valamint az elütések (kellet, pillatanig, repedezet, amelykben, duna-parti, behúnyt stb.), továbbá a figyelmetlenségből, talán belejavítás utáni olvasatlanságból származó hibák (pl. ”Volt, hogy sündisznót dugtak a párnájában, tűt a matracában”, „Akkor Angelo elöntötte valami nyugalom”, „népszerűség, amelyet az egyetemisták, művészek és művelt polgárok fogadták”). Egyszerűen nem lett megfelelően gondozva a szöveg. És mivel rangos szépprózáról van szó, ez engem mint olvasót kifejezetten bánt és sért. Sőt lesújtónak találom. Talán írok is a Kalligram kiadónak, megkérdezem, van-e minőségi csere. Mondjuk 50 megtalált hiba benyújtása esetén adnak-e hibátlan példányt. (Esetleg korrektori szerződést.) Ha nagy a Duna, akkor úszáshoz hideg, kenuzáshoz pedig csak félig alkalmas, mert elindulni könnyű, de nemigen lehet hol kikötni. Már ment össze egyébként. A Duna. Fügetálakkal kedveskedünk a szomszédoknak. Olyan dúsan terem, nem győzzük fogyasztani. Előbb-utóbb a fülemen fog kijönni. Ránéztem minap a neten fügelekvárreceptekre, de nem érzem magam felkészültnek ahhoz, hogy idáig fajuljak. Molnárék fészkét üresnek látom már vagy tíz napja. Ez a kapucsigánk. Lehet, hogy az egész házat magára veszi. Amikor egy komikus öngyilkos lesz, jut eszembe Robin Williams haláláról, az bennem kicsit átszínezi az egész életművét. A filmjei megmaradnak, de a mosolyát nem fogom tudni ugyanolyannak látni, mint azelőtt. Bémentem a községi könyvtárba. Könnyedén végigjárattam tekintetemet a nyitott polcokon, és megállapítottam, hogy ők is akkor szerezték be a könyveik zömét, amikor én: a hetvenes-nyolcvanas években. Feltettem a kérdést a könyvtárosnak, szoktak-e lenni új beszerzéseik kortárs irodalomból. Közepes meggyőző erővel bólintott. Erre beiratkoztam. Mint kiderült, a gyüttmentekre más szabályok vonatkoznak, mint az állandóan bejelentett lakosokra. Mivel a nyaralók gyakran leléptek a könyvtári könyvekkel. Ezért a nem helyieknek kauciót kell letenniük a kikölcsönzött könyvekért. Nem figyeltem oda elég alaposan, hogy minek a felét, de valaminek a felét kell otthagyni zálogban. Na most ha a kivett könyvek árának felét, akkor gondok lesznek. Mondjuk ha magamhoz veszek egy Illyés- meg egy Suksin-kötet, akkor hogy fogok leperkálni 7 forint 50 fillért?! Mai: A helyi újságból, tisztelettel. Köszönet Tudomásomra jutott, hogy Verőcén egy magánszemély helyreállítja a zsidó temetőt. Ismeretlenül is köszönetet szeretnék mondani áldásos munkájáért. Nagy János Tudok fiatal színésznőt, aki lekvárfőzésben is jó. Neki adtunk négy-öt kiló fügét tegnap. De nagyon remélem, hogy nem korrumpáltam evvel őt, és nem fog emiatt jót mondani vagy írni rólam sehol. Alapjában véve Háy János Dzsigerdilen* című regényét olvasom, bár kissé nyögvenyelősen, és közbeszakítottam mással, Sándor Erzsi Szegény anyám, ha látnámmaljával**. Jólesik ezt olvasni, a vak kisfia gyereknevelés-történetét. Alighanem azért is, mert mostanában ha beleolvasok a világba, sajtóba, közéleti eseményekbe, politikusi vagy egyéb hivatalosságos megnyilatkozásokba, akkor gyakran az a spontán reakcióm, hogy ezek elmebetegek. Ebben a könyvben haladva pedig lépten-nyomon az jut eszembe, hogy a szerző mennyire tök normális! *Talán nem Dzsigerdilen hanem Dzsigerliden. Képtelen vagyok megjegyezni. Biztos, hogy nem merném könyvesboltban vagy könyvtárban kérni. **Ezt a címtoldalékolást lehet, hogy nem tudom már felülmúlni majd.
Nekünk Robin Williams mindenekelőtt a Jumanji. Szerették a gyerekek, sokszor megnéztük, amikor kicsik és nagyobbak voltak. Szoktunk úgy rákapcsolni a valamit csinálásban, mint a házból kiömlött szereplők, amikor elúszik mellettük egy krokodil. („Újholdkor ám bárhogy fázol, isten bizony bőrig ázol.”) Robin Williams nálunk többediziglen megmarad, mert az a tapasztalatom, hogy a gyerekkori kedves filmek átörökítődnek. Ahogy mi átörökítettük a gyerekekre a Feketeszakáll szellemét vagy a Verseny a javábólt, úgy bizonyára ők is továbbadják majd többek között a Jumanjit. Szóval ha lesz kézzelfogható unokánk* (ami alatt azt értem, hogy nem szkájp-unoka), akkor bizonyára nézni fogjuk vele is a Jumanjit. Ez most arról jutott eszembe, hogy az egyetlen tévécsatornánk, a Cool adja ma délután ezt a filmet a színész emlékére. Meg lesz nézve. Annamarinknak egyébként lejár a kétszer hosszabbított tampai ösztöndíja, úgyhogy augusztus utolsó napjaiban hazajön. Azt mondta, hogy majd inkább élőben akar beszámolni a terveiről, de úgy sejtem, a megérkezése után gyakorlatilag azonnal nekiáll majd szervezni a visszamehetést. Minden vonatkozásban igény van rá Floridában. *Az ember egész életében természetesnek veszi – még az ilyen is, mint én, akinek csak másodkézből vannak gyerekei –, hogy lesznek unokái. De ma már ebben nem vagyok egészen biztos. Nem biztos, hogy ezt tudnom kell, vagy ha nekem meg kellett tudnom, akkor az olvasóimnak is kell-e, de most már csak megmondom, mi derült ki az e havi 2000-ből. Hogy Szabó Lőrinc és Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra titkos szerelmi viszonyt folytattak. Az ötvenes évek elején kezdődött, azt követően, hogy öngyilkos lett az az asszony, akivel a nős Szabó Lőrincnek szerelmi viszonya volt bő két évtizedig. Szabó Lőrinc 53, Flóra pedig 48 éves volt ekkor. Hetente többször találkoztak titkos légyotton, és a kapcsolat egészen Szabó Lőrinc 1957-es haláláig tartott. Mondjuk Szabó Lőrinccel kapcsolatban semmi ilyesféle illúzióm nem volt, de a hölgy kis meglepetést okozott nekem evvel. 1956-ban jelent meg Szabó Lőrinc válogatott verseinek kötete, a menőbb, pártoló jóbarát, Illyés Gyula írta hozzá a lelkes előszót. És nem is sejtette, hogy jó néhány szerelmi költeménynek az ő felesége az ismeretlen múzsája. Hát…ööö… Érdekes emberek. Rakovszky Zsuzsa Szilánkok című élvezetesen vaskos regényét olvasom. Itt egy mondata: …nem szükséges és talán nem is helyes mindent általánosan érvényes mércével mérni, vannak dolgok, bútorok, dalok vagy könyvek, amelyek egész egyszerűen kedvesek a szívünknek, és nem szívesen tesszük ki őket az ízlés vagy a józan ész hidegen bíráló tekintetének. Álmomban egy nagyszabású, szabadtéri Mohácsi-produkcióban szerepeltem. Vagy mondjuk inkább: részt vettem. Statisztáltam. Egy hatalmas vitorlás hajó volt a díszlet, s a cselekmény egy pontján felülről látványosan kibomlott, lebomlott a vitorla. Nekem pedig ez idő alatt az árboc tetején kellett kapaszkodnom, függeszkedve lógnom lefelé. Most azt nem tudom, felmerült-e bennem ezenközben, hogy eléggé ki van velem babrálva. (Remélem, az álmom nem teljesül.) Pesten vagyok, így sajnos lemaradtam a tegnap esti verőcei ünnepi programról, amikor is – sejthetik a tapasztalt olvasók – a Sziget Színház lépett fel a strandszínpadon a Mátyás, az igazságos című produkciójával, Pintér Tiborral a főszerepekben. Ennél is jobban sajnálom azonban, hogy lemaradtam a múlt hétvégéről, amelynek csábító programját csak e héten vettem észre. De a legjobban mégis azt sajnálom, hogy most már lassan bealkonyul az ilyen reggeliknek. Jelzem: mellbevágó a budapesti kör- (vagy mondjuk 250 fokos) panoráma a Hotel Marriott – lánykori nevén: Duna Intercontinental – 9. emeleti teraszáról. (New York-i Zsuzsink van itt.) Annamarink 24 órás utazás végén hazaért tegnap délelőtt. Chicagóban és Berlinben szállt át, és mivel Chicagóból késve indult a járata, Berlinbe késve érkezett, csak nagy rohanással érte el a budapesti gépet. A csomagja nem bírt olyan gyorsan futni, mint ő, így az lemaradt Berlinben. Mindenesetre ő már a budapesti gépen maradéktalanul otthon érezhette magát, mert amikor zihálva beesett a fedélzetre, akkor azonnal akadt magyar utastársnő, aki rögtön szóvá tette, hogy nem ilyenkor kell kiérni a repülőtérre, hanem tessék betartani azt az időpontot, ami a jegyre rá van írva. Nnna. Kérdeztem a lányt, hogy válaszolt-e erre valami hatásosat az oktató hajlamú hölgynek, és kicsit büszke vagyok rá, hogy nem, elengedte a füle mellett a megjegyzést. Egy vidéki asszonyság megfigyeléseiből. Falun, azt hiszem, nem kurrens foglalatosság a betörés. Aminek az is oka lehet, hogy itt mindenhol mindig van otthon valaki. Ez kívülről nem látszik egyébként, de onnan lehet tudni, hogy amikor csütörtökön elviszik a kukások a szemetet, akkor egy órán belül üres az utca, mindenhol bevették az üres kukákat. A fügeszámláló állásából kalkulálva legalább negyedmázsa fügét szüreteltünk le idén eddig. A verőcei fügenagyhatalom! A Hunyadi utcai fügeoligarchák! Rakovszky Zsuzsa Szilánkok című regényéről akarom mondani, hogy igen jó olvasmány. Halványan emlékeztet Sinkó Ervin Optimistákjára – nyilván a kor azonossága és a szereplők belsőséges ábrázolása miatt –, és ez is jó benne. A múlt vasárnapi ebédnél koccintottunk áfonyaborral Annamarink boldogságára. Aznap reggel tudtuk meg ugyanis a mailjéből, hogy férjhez ment Floridában. Az amerikai Adrianhez, akit még Leuvenből ismer, és nagyjából a Tampába érkezése óta együtt vannak. Kicsit nehéz lett a szívünk. Nekem némi könnyem is folydogált. (Meg-megállva.) De szépnek, ígéretesnek látjuk a jövendőjüket. Pár nappal később kedves férjem, amikor a diófaleveleket gereblyézte a kertben, egyszer csak behajolt az ablakomon és vigyorogva azt mondta: Könnyen lehet, hogy ha unokánk lesz, akkor Chicagóban a Cook County Hospitalban fog megszületni. Rögtön tudtam, ez az a kórház, ahol Harrison Ford settenkedett A szökevényben. Ettől azért mégis vigyorgósabb lettem én is. Nyugaton a futballstadionok úgy vannak (magyar fociról szó se essék), hogy a lelátók fedettek, a pálya nem. A Jurányi kertben a Leselkedők előadásán pont fordított volt a helyzet. De ez érthető, mert nyugaton a játékosokat elég jól megfizetik ahhoz, hogy esőben is játsszanak, a nézők pedig elég sokat fizetnek ahhoz, hogy őket megkíméljék. Egy budapesti független színház esetében viszont nyilván egyik sincs így. (Az eleget fizetés.) Tehát gyenge esőben ültünk az udvaron, távcsővel és fejhallgatóval felszerelkezve, hogy úgy kövessük az eseményeket, amelyek a ház földszintjének és három emeletének ablakai mögött zajlottak. Máthé Zsolt írta a történetet, és ami szépséget és érdekességet a felszínen meg lehet teremteni egy társasházi csótányirtási akció kapcsán, az bele volt foglalva. (Sajnos módomban áll egy apró pontosítást tenni. A Kurta Niké játszotta széplelkű hölgy erősen érvelt a csótányok életének és vonulásának védelmében, ezenközben kitért a csótányok ártatlan és védtelen gyermekeire is, amelyeket leírólag fehérként jellemzett. Nem, jelzem, a csótánygyerekek kicsik, de szintén barnák, legfeljebb valamivel világosabbak, mint a felnőttek.) Boross Martin rendező ügyesen játszott a lehetőséggel, fényekkel, hangokkal, vetítésekkel, zenével, színészmozgatással (képzelem, mennyit kellett loholniuk a szereplőknek az emeletek között). Azt is tudom, hogy miként tetszett volna nekem ez az előadás nagyon-nagyon. Ha mi nézők egy daru platóján ülünk, és mindig megemelnek minket, odautaztatnak a megfelelő emeletre, a megfelelő helyre, ahol szemben jelenet játszódik. Amikor nagyon rákezdett az eső, kábé a darab felénél, abbahagyták a játékot. Tíz percig vártam, de reménytelennek láttam a helyzetet, úgyhogy hazajöttem. Mint hallom, utóbb sikerült befejezni az előadást. Az Aludj csak, én álmodom című filmben, amelyet a tévében láttam tegnap este, a kulminációs ponton, amikor Sandra Bullock menyasszony azt mondta a papnak, hogy „tiltakozom” – most azt hagyjuk, hogy ez valószínűleg az idevágó angol szó durva és nem helyénvaló fordítása, hiszen magyarul egyszerűen azt mondaná, hogy „nem” –, Bill Pullman pedig (akit mint amerikai elnököt kedveltünk meg) reagált a történésre, akkor nekem heuréka-élményem támadt. Ugyanis Bill Pullman hajszálra (szó szerint, hihi) ugyanavval a mozdulattal túrt bele a hajába és simított végig a fején, hogy aztán a tarkóját gondterhelten megmasszírozza kicsit, mint ahogyan Pierce Brosnan tette, amikor Meryl Streep a The winner takes it allt énekelte neki a Mamma Miában. Semmi kétség: az amerikai iskola tanítja ezt a gesztust „a szerelmes hősszínészt szíve hölgye drámaian nehéz helyzetbe hozta” szituáció megoldására. És még annyit, hogy jártam megint a Marriott Intercontinental 9. emeleti kiugró teraszán, és amikor a mellbevágó panorámát említettem, akkor erre, erre, erre meg erre gondoltam. Olvastam György Péter cikkét a múlt heti ÉS-ben, akkor jöttem rá és lepődtem meg, hogy a Szabadság téri megszállási szoborzat háttal áll a szovjet emlékműnek. Azt gondoltam volna kézenfekvőnek, ha szemben áll vele, hiszen egyrészt avval dacol, másrészt a párja. Ráadásul úgy képzelem, hogy így most a szovjet emlékmű be is lóg a képbe, ha a megszállásosat elölről nézem. Az is érdeklődést keltett bennem, hogy György Péter szerint a Gábriel feje a néhai szépségkirálynő, Molnár Csilla Andrea Pauer Gyula készítette maszkjára-szobrára hajaz. Szóval felmerült, hogy a Nyugatiba menet útba ejtem a Szabadság teret és megnézem már ezt a művet. De aztán meggondoltam magam. Inkább keresek előbb egy szép, nagyobbacska kavicsot a verőcei Duna-parton vagy a kerti ösvényünkön. Ráfestem nagyapám nevét és életét, mármint dátumilag: 1899-1944. Aztán avval megyek ki oda, és leteszem az Eleven Emlékmű felhozatalhoz. Ennyi leszek. Én mostanában már nagyon megszűröm és megválogatom, hogy emocionálisan mit engedek magamhoz egyáltalán a dolgokból, holokauszt-emlékezettől kezdve kormánypolitikán át a sorolhatnámig. Mai, Tandori Dezsőtől: Ami van: kész katasztrófa. Ami lesz: félkész katasztrófa. Már hideg van, nem is tudom, miért vagyok itt ilyen makacsul ezen a héten még. (Illetve tudom, részben azért is, mert otthon telt ház lenne.) Elővettem azt a meleg pizsamát, amiben a Frédikével aludtam, amikor itt éltem vele 2008 őszén-telén, és ebédhez forró teát ittunk. (Mármint ő nem. Pedig nagyon tudott fázni.) Főztem teát tegnap, mert kiderült, hogy a füge, a levele erre is való, egészségügyi szempontból nagyon értékes. Kint felejtettem előző este a diófára akasztott függőülést. Reggel, amikor elhúztam az ablakomon a függönyt, az volt az első, amit megláttam. Elképzelhetetlenül szomorúan lógott és lengedezett a szélben. Azért itt élve, ahol az embernek arcába ér a természet, erősen deprimáló lehet, amikor jön feltartóztathatatlanul az ősz, a tél. Délután majdhogynem sütött a nap. Elbicikliztünk Magyarkútra. Van útközben egy hosszú, alattomos emelkedő. Kerékkötőnek hívják a helyet, mondta kedves férjem. Amikor ő kicsi volt, a nagypapája errefelé is vitte biciklivel. Aztán egyszer azt mondta a nagypapa, megnőttél, kisfiam, itt nem bírok már feltekerni veled, le kell szállnunk erre a szakaszra. Hát nekem is le kellett szállnom ott, jóllehet kedves férjem szerencsére nem az én biciklim vázán ült. Mai: A gyerekkönyvek közül, amiket mostanában olvastam – Máté Angiétól Finy Petráén át Tasnádi Istvánéig – messze Gimesi Dóra Csomótündérét találtam a legkiválóbbnak. Szerepelek benne egyébként, több kontextusban is. Egyszer: Új tündérpostás érkezett a víztoronyba. Pongrácnak hívták, és sokkal inkább emlékeztetett nyugdíjas díjbirkózóra vagy színikritikusra, mint tündérre. Másszor: Hát eljöttél? – kérdezte Jankó Etelkától, mert a szerelmesek gyakran kérdeznek olyat, ami nyilvánvaló. (Ha egyszer gyerekkönyvet írnék, abban alighanem ember és kutya párosa lenne a főszereplő.) A zsidó temető helyreállításáról szóló újsághír szöget ütött a fejembe: eddig azt sem tudtuk, hogy van itt zsidó temető. De hol? Először a mi temetőnkben néztünk körül, ahol kedves férjem nagyszülei és szülei… (keresem a megfelelő igei állítmányt, mit írjak, a nyugszanak nem tetszik, mondjuk valami szenvedő szerkezetet: ) …temettettek, hátha ott van egy számunkra ismeretlen részen, de nem találtuk. Kérdeztük Irénke szomszédot, nem tudta. Végül az önkormányzatnál érdeklődtünk, ott útba igazítottak térképileg. Biciklivel mentünk, mert látszott, hogy eléggé külső terület, zavaros utcaviszonyú, ráadásul dombos-hegyes vidék, a Borbélyhegy oldala. Nagy nehezen felkapaszkodtunk, zihálva örültem, hogy szép panoráma tárul a zsidó halottak elé. De rossz helyre lyukadtunk ki, végül is lejjebb bukkantunk rá a temetőre, egy pici, elkerített telken, két, folyton építik jellegű ház között. 10-15 sír lehet, nem is férne el több. Amelyiknek olvasható egyáltalán a felirata, az mind XX. század eleji, 1941-es az utolsó. A sírkertre kétségkívül ráfér a helyrehozatal. Az optimista elképzelésem az, hogy első lépésként majd kiviszik a szénaboglyákat és egyéb, oda nem illő tereptárgyakat, valamint a szomszéd libáit. Mivel a libák kegyeletileg és esztétikailag kedvezőtlen hatást keltenek. Nem mintha személyükben rondák lennének, de az ürülékük nem mutat jól a sírköveken. Ha előbb felfedeztük volna, járhattunk volna ide a nyáron libákat terelgetni, illetve tisztogatni utánuk a sírokat. Most már kénytelenek leszünk az ismeretlen jótevőre bízni a dolgot. A Pesti Napló 1927. november 10-i számából. (Saját tudósítónktól.) Bodrero olasz kultuszminiszteri államtitkár, aki maga is a tanári pályán működött és a padovai egyetemen a filozófia tanára volt, politikai előadást tartott a mai Olaszország kialakulásáról. Az előadásra az Országház delegációs termében szerdán délután oly nagyszámú előkelő, meghívott közönség gyűlt össze, hogy számosan a folyosóra szorultak. Bodrero államtitkár, akit a kultuszminiszter üdvözölt olasz beszéddel, a fasizmus eredetéről beszélt. A régi liberális államformát bírálta, majd arról szólt, hogy a fasizmus tulajdonképpen a fiatalok pártja, mert csak azok mernek újat alkotni. A liberalizmus a teljes szabadságot adja meg a népnek, amely azután nem tudja, hogy milyen úton haladjon. Milyen bálványokat döntött le a fasizmus? – folytatta Bordero. – Amikor tíz fasiszta megjelent egy ezrekre menő választói gyülekezeten és botjával szétszórta az ezreket, ezzel ezreknek az akaratával szemben tíznek az akaratát juttatta győzelemre. Így döntötte meg a fasizmus a számok bálványát. (…) A fasizmus új morális doktrinát hozott létre, Mussolini új filozófiai determinizmusát. Mert Mussolini azt mondta, hogy nem a körülmények befolyásolják az akaratot és a tettet, hanem az akarat hozza létre a körülményeket. A fasiszta revolúció harmadik stádiumát éli. Az első stádiumban lerombolta a régi liberális államot, a másikban rendet teremtett, s a harmadikban új államot és alkotmányt hozott létre. (…) A XIX. századnak három nagy jelszava volt: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezek abban az időben jó hatással voltak, azonban ma már elvesztették eredeti jelentőségüket. Az emberiségnek harcra van szüksége a cukrozott szentimentalizmus helyett. A fasizmus új hármas jelszót adott: a felelősség, a hierarchia, azaz tekintély és fegyelem jelszavát. E három alaptényezővel akarja az új olasz állam egységbe foglalni az összes nemzeti erőket. És a nagy kovács maga a Douze. (Taps.) És benne bíznak és neki hisznek, mert ő maga is alacsony sorból származott és megismerte a szenvedést és a fájdalmat. A szónok azzal végezte, hogy valahányszor Mussolinivel áll szemben és a szemébe néz, úgy látja, mintha nem egy ember volna, hanem mintha az égbe meredő antennává nőne, amely magába szívja a légkör összes erőit és azokat életté valósítja. A közönség percekig ünnepelte Bodrero államtitkárt. A 8 Órai Újság 1927. november 10-i számából. (Megvan az összes aznapi lap egy alkalmi kötetben, amelyet anyukám kapott a bátyáméktól a 80. születésnapjára.) (Saját tudósítónktól.) Román Kálmán hírlapíró egy cikkében azt írta, hogy Gömbös Gyula vacsorán jelent meg Miklós Andor Ménesi úti villájában és ehhez különféle kommentárokat fűzött. Ezek miatt Gömbös Gyula sajtórágalmazás címén beperelte a hírlapírót. A büntetőtörvényszék Töreky-tanácsa ma tárgyalta ezt az ügyet. Román Kálmán hírlapíró azzal védekezett, hogy Gömbös Gyulát nem akarta megsérteni. Egyébként kérte a valódiság bizonyításának elrendelését. A törvényszék helyt adott a kérelemnek és mindenekelőtt Gömbös Gyulát hallgatta ki. – Volt-e ön, – kérdi az elnök – Miklós Andornál vacsorán ménesi-úti villájában? – Nem voltam, – feleli Gömbös Gyula. – Hát mit tart magáranézve sértőnek? – Azt, hogy engem, akit a keresztény közvélemény egyik vezérének ismer és elvárja tőlem az intranzigenciát, olyan beállításban szerepeltet a cikk a nyilvánosság előtt, amely alkalmas arra, hogy a keresztény közvélemény ellenem forduljon. Engem nem az sért, hogy elmentem vacsorára egy polgártársamhoz, de sért az a beállítás, hogy én Miklós Andorral, akivel élesen szemben állok, a cikk szerint olyan bizalmas viszonyba kerültem, hogy nála vacsoráztam. A bíróság ezután kihallgatta Miklós Andort, aki röviden kijelentette, hogy a cikkből egy szó sem igaz. (…) A bíróság bűnösnek mondta ki Román Kálmánt rágalmazás vétségében és ezért 14 nap fogházra és 100 pengő pénzbüntetésre ítélte. Aki az új (NEW!), piros mintás Libresse-betétet kitalálta, az teljesen hülye.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
