Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2014. április

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. kedd

     Amikor mentem a gyógytornászhoz tegnap, láttam az aluljáró lépcsőjén ülni egy hatvanas férfikoldust, akinek hiányzott a bal karja. Felmerült bennem, hogy én is odaülhetnék mellé, legalább félfenékkel, hiszen én is eléggé nélkülözöm a bal kezemet. Az a helyzet vele, mármint a kezemmel, ha jól értem, hogy a nagy gipszbeni semmittevésben megkeményedett az a kocsonya, ami a csontok, az ízületek között van. (Szinoviális folyadék a becsületes neve.) Amíg az fel nem enged, folyósabbá nem válik, addig nem lesz jobb. Körülbelül úgy képzelem el, mint ahogy egy amerikai katasztrófafilmben volt, ahol beállt a föld belseje, nem mozgott az anyag. Kellene most egy miniatürizált Bruce Willis vagy Will Smith, aki elvállalná az expedícióm vezetését. Jusson be a kezembe és indítsa ott be a dolgokat. Ha sikerrel jár és visszatér, hálásan megrázom a kezét, a jobb kezemmel persze. Még azt nem tudom, ha ott ragad, micsináljak vele.

vissza a lap tetejére

2. szerda

     Voltam tegnap a Katona ifjúsági programjának Rendszerhiba című előadásán, amely nem olyan színházi alkotás, amit színibírálatnak vetnék alá. Ügyesek voltak a tizenévesek – nehéz megítélni, hogy ebből mi mennyire ők – és irigyletesek. (Úgy értem, jó lehet ilyesmit létrehozni.) A vége nem hepiend, sőt kifejezetten nyomasztóan hatott, minthogy konkrétan egy Hoffmann Rózsa-i tanévnyitó vagy -záró beszédbe torkollott a produkció.

     Ma még csinálok egy rádióműsort, megyek gyógytornászhoz, este megint a Nemzetiben kötök ki (bérlettulajdonosként „speciális kedvezménnyel” jegyet ajánlott fel nekem mailben a Nemzeti szervezése a grúz Macbethre), és éjjel mindenképpen beiktatunk másodikai ebédet, vacsorát vagy reggelit. Aztán hajnalban elrepülök Moszkvába. Kicsit izgulok. Rájöttem készülődés közben, amikor nézegettem, mikor hová megyek színházba, hogy nekem 30 év távolából egyáltalán nincsenek reális emlékeim a városról. Inkább álombeli képek rögzültek erősen, mivel az elmúlt évtizedekben előfordult jó párszor, hogy álmomban Moszkvában voltam.

     Jelzem, a szállodám nincs nagyon messze a moszkvai állatkerttől. Az jutott eszembe, hogy olyan útikönyvet kellene kiadni, amely a világ állatkertjeit írja le. Biztosan van is ilyen – tapasztalataim szerint minden jót kitaláltak már, semmit nem hagytak nekem –, de magyarul talán nem született még efféle könyv. Szívesen megcsinálnám, nagy elhivatottsággal. Eleve az lenne az alcíme, hogy Állatkerti útmutató (Devecseri miatt, /aki bevacsorált/), amin rögtön látszana az eredeti magyar mivolt.

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

     A vnukovói repülőtérről kijövet rögtön szerény nyírfácskák hajladoztak nagy tömegben. Vicces volt, mert ahogy autóztunk be a városba, a központba (másfél órás útnak bizonyult, főleg a nagy forgalom miatt), és nézigéltem, balra kicsit távolabb ráesett a pillantásom egy épületre. Na, mondom magamnak, az a ház ott pont olyan, mint a kollégiumom az ulica Kravcsenkón. Persze biztosan tízezer ilyen ház van a városban. Aztán a következő saroknál észrevettem az utcatáblát, hogy a Leninszkij proszpekten jövünk. Balra a messzeségben feltűnt a Lomonoszov egyetem főépületének tornya. Márpedig akkor az a ház pontosan a kollégiumom volt az ulica Kravcsenkón.

     I’m feeling nothing.

     Kinyitottam Várját, a laptopot. Lett egy Moszkva nevű folderem rajta, mivel kedves férjem előkészületeket tett az utazásomhoz. Nézem, mit tartalmaz. Van benne egy-egy térkép minden napra, feltüntetve rajta, gyalogosan, méterre, sétapercre, hogy hová megyek színházba a hotelből. Van benne térkép vasárnapra, a követséget megtalálandó, ahol szavazni fogok. Benne van több olyan drámaszöveg, amit színházban nézek meg itt. Plusz egy térkép Moszkva Starbucks kávézóiról.

     Ha kötnék még három vagy akár harminchárom házasságot életemben, akkor is mindig csak hozzá mennék feleségül. (És evvel még nem mondtam szinte semmit.)

vissza a lap tetejére

4. péntek

     Nincsen már Moszkva-szag. Nem tudom, miből állt az össze*, a bulocsnaja (kenyérbolt) szaga biztosan benne volt, de nincsenek bulocsnaják se már. Kenyérszalonok vannak. Nagyon megváltozott, rengeteget fejlődött ez a város. Lehet, persze, hogy ha kicsit odébb mennék, elhagyva ezt a centrumoid metropoliszrészt, akkor ott jobban hasonlítana a 30 évvel ezelőttire, de mi a csodának is kellene hasonlítania. A fiatal eladólány undok arca egy étkezdében, az persze emlékeztet, az olyan, mintha még a Szovjetunióban tanulta volna a szolgáltatóipart, de például a hotel takarítónői kedvesen köszönnek, és sehol nem látni egyetlen vahtyorsát sem: morgós, fémfogú hatalmi nénit a folyosók végén vagy elején.

     A Leninszkij proszpekten jövet elhaladtunk a Gagarin-emlékmű mellett. 40 méter magas, tömör titánium. Úgy fest, mintha derékból kilőtték volna Gagarint az űrbe. Ezt a szobrot az én időmben emelték, azokban az években valamikor, vagyis emlékszem a helyre üresen. (Elképesztő vén vagyok.) Azóta lett emlékműve Lajka kutyának is, megnézném, de olyan titkos orvoskutatói intézet mellett állították fel, hogy nem bírom megtalálni a neten a hely címét.

     Este a Kisvárosi Lady Macbethet láttam a frappáns elnevezésű Fiatal Néző Színházában. (Csoda, hogy beengedtek.) Szépelgőnek találtam az előadást – noha volt benne néhány valóban szép megoldás, katonakabátok csoportos, változatos felhasználásával –, és a férfiak különösen idegesítettek. A címszerepet játszó színésznő tudott valamit – elmélyülni, lelassulni, megtörni, beleöregedni –, de az apósa konkrétan rosszul játszott, Szergej alakítóját pedig bicskanyitogatóan öntelt, hiú férfiszínésznek néztem, aki otthon valószínűleg ma is elő-előveszegeti fiatal lánynézők rajongó szerelmesleveleit, amiket 20 évvel ezelőtt kapott.

* Egy kedves járatos olvasó szerint a benzin, amit akkoriban tankoltak az autókba, az is egy összetevő.

vissza a lap tetejére

5. szombat

     Utcai jégkrémes bódék sincsenek már. Ha lennének, biztosan vettem volna fagyit valamelyikben, akármilyen hideg is az idő. Van viszont vifi a kalcón! Mármint a körmetrón, amelyik összeköti az egymást szelő sok metróvonalat. Istenem, vifi a kalcón! De tudtam volna mit kezdeni vele 35 évvel ezelőtt! Mármint ha lett volna akkor internet és laptop. Persze nem egyszerűen nem volt, hanem ha lett volna, más lett volna az egész világ(rendszer).

     Már én tudok az állatkerteknek ama sunyi tulajdonságáról, hogy a honlapjukon nem hívják fel a figyelmet számukra előnytelen, de fontos aktuális információkra. Itt például arra, hogy hatalmas felújítás-átépítés zajlik. Nagy területek el vannak zárva és takarva ideiglenes falakkal, amelyeken kétségkívül sok állat látható, de fotókon. Élőben több buldózert és dömpert láttam, mint állatot. Ami felbosszantott: a delfinjeik megtekintésére óránkénti show-k szolgálnak, ezekre viszont külön jegyet kell váltani az állatkerten belül. Tessék, azért itt egy elefánt szemetessel, alvó tigris és utolsó bölény. Viszonylag hamar végeztem az állatkerttel, aztán a Balsaja Szadovaján sétálva betértem Csehovékhoz. Itt lakott 1886-90 között, a családjával, a Mini nem az övé. (Az enyém sem, sajnos.) Nagyon kicsik a bútorok és otthonosan recseg a parketta. Apró verébpiszok betűkkel írt, néztem a Három nővér kéziratát, a megszólalók nevét és az instrukciókat precízen aláhúzogatta. Amikor eljöttem tőlük, nagy pelyhekben hullott a hó. (Az állatkertbe nem engedtek be ingyen az újságíró-igazolványommal, de Csehovékhoz igen, oda bemehettem mint megkülönböztetett vendég.) Még útba esett Bulgakov háza is, ahol egy fekete macska feküdt a bejárati ajtó mellett. Amikor kinyitottam, hogy bemenjek, lustán bevonult előttem, olyan fensőbbséges pofával, mint akinek jár is az ajtónyitás.

     Este a Puskin Színházban a pétervári Lenszovjet (Leningrádi Tanács) Színház Macbeth. Mozi. című előadása. 18 órakor kezdődött, 23.20-ra ért véget. (Hát még, ha nem a legrövidebb Shakespeare-darab volna ez!) A jónevű fiatal rendező, Jurij Butuszov nem sajnálta az időt semmitől: zenétől, tánctól, betétektől, etűdöktől, miközben a szöveget is elmondták. (A zene olyan hangosan szólt, remegett alattam a székem.) Változtak olykor a szereplők, csak a Lady maradt végig ugyanaz, voltaképp róla szólt az előadás. Egy Angelina Jolie-szerű fiatal színésznő, hosszú fekete hajjal, széles kelttészta-arccal, némely jelenetekben fekete nadrágkosztümben.

     Három szünet is tartottak, de nem lehetett elmenni egyikben sem, mert végig izgalmas volt. Bírta szuflával az előadás. Nem állítom, hogy mindig értettem, mit csinálnak és miért a játszók, de zuhogtak rám a képek, hangok, hatások. Az volt a kedvencem, amikor (az egyik) Macbeth odament egy nagyméretű Alain Delon-portréfotóhoz, odatartotta a cigarettáját a képen dohányzó Delonéhoz, és arról gyújtott rá. Felparázslott a papír-Delon cigijének a vége.

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

     (Udvariasságból nem említettem, de volt ennek a Macbeth-előadásnak egy kis blöfföid jellege is talán.)

     Tegnap felszálltam arra a metróra, amelynek vonalán máig tudom a metrómegállók nevét. (Többé-kevésbé tudom, ahogy szoktam.) Láthatatlan „Itt jártam” feliratok mentén haladtam. Útba ejtettem a proszpekt Vernadszkava 99-et, mert ott lakott Gálja Djakina. Vele még anyukám barátkozott össze, amikor Moszkvában volt aspirantúrán. Ideérkezvén egyetemistának, megkaptam Gálja Djakinát patrónusként. Negyvenéves elvált asszony volt akkor, egy 12-13 éves undok kamaszfiúval. Eleinte mint idegenbe veszett gyermek gyakran jártam hozzájuk – enni, inni, otthonkodni, telefonálni –, később a lábamra állva eléggé elmaradtam.

     Megtaláltam a házat, bár hogy melyik lépcsőház, arra nem emlékeztem. Gondoltam, megnézem a kapuban a névkiírásokat. Ha látom, hogy megvan, az talán elég is. A pillanatnyi intuíciómra bíztam, becsöngetek-e. (Mit mondhatnék ennek a 75 év körüli patróna-matrónának, akit nem fogok megismerni?) De az a helyzet, hogy nincsenek nevek kiírva. Csak kódtábla van, lakáskód beütésére. Továbbálltam a kollégiumaimhoz. Ehhez a két épülethez láthatólag nem nyúltak az elmúlt évtizedekben, csak körbeépítették őket. Az első kollégiumom, ahol laktam, így nézett ki valaha. Ilyen most. Mint megtudtam, ma is a Lomonoszov egyetem kollégiumai, az újabbikban a családos egyetemisták laknak. 

     Elmentem aztán Lajka kutya emlékművét megtekinteni. Úgy érzem, Frédike megkért volna, hogy ha már erre járok, tegyem tiszteletemet a hős kutyakollégánál. De haragudtam aztán erre az ebre, mert éhes voltam és pisilni kellett, és hiába bíztam abban, hogy majd a metrómegállójánál kiszállva találok a környéken Sokoladnyicát vagy valami más, beülhető helyet, nem volt semmi, csak a soksávos út,  építkezési terület, puszta. Egy udvarban áll a mű, attól tartottam, hogy csak kívülről, távolabbról vethetek rá pillantást (mikor pedig úgysem nagy), de aztán bejutottam az autóbejáraton.

     Este a Puskin Színházban Szeget szeggel Declan Donnellan rendezésében. Egyszerű díszlet, négy piros kocka, kvázi-álmennyezetet alkotó lámpák. (Mutatom.) Egyszerű, hűvösen racionális rendezés. Gyorstalpaló a játék, konkrétan is: a hősök csoportja folyton szaladgál. Akinek jelenete jön, kiválik, a többiek nézik. Nálam nem ütött át az előadás, de megérezteti, hogy a mű bizonyos vonatkozásokban mennyire élesen meg tudna szólalni minálunk. (Most olvasom a fesztiválogató szavait a tájékoztató füzetben: konkrétan ide, Oroszországba mutat ez, ember és hatalom viszonyának felkiáltójeles vizsgálata.) Arra jutok, hogy a Herceg szerepe – meglepően Gercegnek nevezik az előadásban, ahelyett, hogy Knyaz lenne –, különösen előnytelen a színész számára, aki alakítja. Egész este bujkál, takargatja magát. Csak az utolsó jelenetekben veszem észre, mennyire elegáns színész ez a fiatalember, aki játssza. A szaladgálós nézigélés folyamán azonnal kiszúrta magának Izabellát, s voltaképp mint rivális szerzi meg Angelo elől a lányt, akinek akkor már minden mindegy; elmagányosodott, húgi és nagynénii minőségében kitagadták.

     Volt egy pont, amikor a rendfenntartó erők tagjai berántottak egy-egy lányt a vörös kockák belsejébe, s meghágták őket, mint a fehérvári huszárok. Az inga átlendül.

     Jajaj, de hosszadalmas vagyok.

vissza a lap tetejére

7. hétfő

     Gondoltam, esetleg megnézem, mennyit öregedett Lenin 35 év alatt. De jártak nála a lányok – Hárs Anna és Garai Judit dramaturgok, akik fölöttem laknak, erről majd lesz még szó, a szállodáról –, és annyira egybeestek a tapasztalataik és érzéseik az enyémekkel 35 évvel ezelőttről, hogy úgy találtam, ezt akkor nem kell megismételnem. (1. Váratlanul sötét van odabent a mauzóleumban. 2. Lenin milyen nagyon kicsi. 3. Jószerével csak a fejét világítják meg, és az úgy csillog, az ember óhatatlanul arra gondol, talán nem is igazi. 4. Meg sem lehet állni megnézni rendesen, hajtják tovább az embereket mellőle. Annyi az újdonság, hogy mivel nem szabad telefont, fényképezőgépet bevinni, be kell szolgáltatni, darabonként 20 mukiért veszik el és adják aztán vissza.)

     A követségre menet trolival elhaladtam az alma mutterom mellett. Rengeteg új egyetemi épületet húztak fel körülötte. (Nyilván szükség volt erre, az én időmben 30 ezer diák járt a Lomonoszovra, most 40 ezer.) A követségről jövet, utaztamban behívtam kedves férjemet szkájpon, hadd metrózzon velem, kapjon egy kis szlédujusaja sztánciát. Aztán amikor kijöttem a Tverszkaján, egyszercsak ott állt a túloldalon a főposta épülete. Annak idején ez volt az egyetlen ismert hely, ahonnan lehetett interurbán telefonálni Budapestre. Megrendelte az ember, majd várt, néha órákig, míg behívták az egyik fülkébe. Gyakran szinte rögtön megszakadt a vonal, akkor újra kellett kezdeni az egészet. Hát nem sűrűn telefonáltam. Most meg… Ilyen jövőképet kellett volna lerajzolnom a hetvenes években.

     Két előadást láttam tegnap, délután a Művész Színház Kis Színpadán kortárs orosz darabot Mese arról, amit tudunk és amit nem címmel. Mihail Durnenkov írta, Marat Gacalov rendezte, kvázi lakásszínházi produkció, sajátos megoldásban. Este a Nemzetek Színházában Hamlet kollázs, Robert Lepage rendezése. Nagyszínpadon egy színésszel előadott Hamlet. Egy merő káprázat, engem lenyűgözött. Mindkét előadás nagyon érdekes és eredeti volt – később majd elmesélem –, úgyhogy nevetgélve, feldobva jöttem haza. (Aztán leestem. Nyakunkon maradtak.)

vissza a lap tetejére

8. kedd

    

vissza a lap tetejére

9. szerda

     Délelőtti szakmai program keretében ellátogattunk, fesztiválozók, a Taganka Színházba. Megtekintettük az előcsarnokot, a színpadot, Viszockij öltözőjét, Ljubimov telefirkált falú irodáját, és prezentációt tartott az a fiatal csapat (egy együtt végzett színházi osztály, producer, rendező, tervező, dramaturg, kritikus), amelyik másfél évvel ezelőtt megkapta ezt a színházat. Eljöttem közben, elfelé jövet körbejártam az épületet, megkerestem azt a falat, amelyik lement annak idején a Három nővér-előadásban, hogy mögötte ott muzsikáljon az utcán a katonazenekar. (Voltak délelőttönként szakmai beszélgetések, csak ezekre én…khm… nem mentem el, mivel más dolgom is volt.)

     Lehet, az utolsó napra már kicsit elfáradtam a befogadáshoz. Sem a délutáni, sem az esti előadásra nem voltam különösebben vevő. Először a Mejerhold Központban egy kortárs francia darab ment, Papa elmegy, mama hazudik, nagymama meghal címmel, Jurij Muravickij rendezésében. Egy család, üvegkalickában látjuk a nappaliban. Nem beszélnek, csak mozognak, a darab szövegét a helyiség három ablaka mögött álló három színész mondja mikrofonba. (Mintha egy kihallgató szoba tükre mögött tartózkodnának.) Repetitív mozgások, állandó, idegesítő zene. Maga a textus szikár, egyszerű, halványan költői.

     Este a novoszibirszki Vörös Fáklya Színház Anyeginje, Puskin alapján, Tyimofej Kuljabin rendezésében. Kicsit stilizált, kicsit elidegenített, kicsit elégikus. Van benne valami nagyon mai szplín, reménytelenség az emberi kapcsolatokra nézve. Aki gazdag, az unatkozik, és unalmában nem képes szerelmes lenni – hogy a végletekig egyszerűsítsem a benyomást.

     A két előadás között elrohantunk a dramaturglányokkal a Régi Baszmannaja utcába, és kijelöltük azt a két házat, amelyben Versinyin és Prozorovék laktak ezentúl. Egymástól nem messze.

     Tegnap még egy utolsó pazar reggeli a szállodában, majd búcsúintés és hazarepülés.

     Rettenetesen élveztem én ott ezt az egészet.

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

     Ha a tegnapi napomat mesélném el, félő, kitörőrohamot kapnék közben, úgyhogy inkább visszamegyek Moszkvába, a Robert Lepage-féle Hamletig. (De elmondom majd a Mese arról, amit tudunk…-ot is, hátha lenyúlja valaki az ötletet. Nagyon élveznék itthon egy olyan előadást, mint az.)

     Tehát Hamlet / Kollázs. Nagyszínpad, feketeség, űr, csillagok. Elöl, középen, a levegőben egy fél kocka függ. Vagyis egy 2x2 méteres kockatest három, egymásra merőleges lapja. Kezdéskor ez gumiszoba: Hamlet fehér kényszerzubbonyban gubbaszt a sarokban. A „Gyarlóság, asszony a neved”-monológgal indít, közben ledolgozza magáról a zubbonyt, kifordítja és felveszi mint fekete zakót. Aztán belefog, hogy eljátssza egyedül a darabot. (Vagyis azt, amire meghúzták a szöveget egy fél tízes előadáshoz. A Hamletet sosem szokták egészében, első szótól az utsóig előadni.) Ő maga alakítja az összes szerepet, különböző figurákat teremt, fregolizik. Ehhez változatos módszereket találtak ki: Gertrudot „beszélő fejként” látjuk (felvételről) kivetítve, Polonius – aki szemüveges, öltönyös, pocakos vezetője a biztonsági szolgálatnak, monitoron figyeli a palota tereit – telefonon beszél avval az ügynökével, akit Laertesre küld. És így tovább. Hamlet és Claudius közös  vacsoráján például a köztük lévő asztalt forgatja meg a színész, amikor a másik szereplő jön szöveggel. Ugyanabban a pillanatban a háttér is fordul egyet, s más fényt, más mintát kerít a szembenülő mögé. Közben ugyanis folyamatosan vetítenek helyszíneket a kocka lapjaira, amely ezernyi módon használható réseket, lyukakat, ajtókat, ablakokat, süllyedőket rejt. Maga a kocka is forog lassan, változtatják a lapok helyzetét. Hamlet a falnál áll a fuvolával a kezében, a kocka elindul, ő nem mozdul, de a következő szöveget már fekve mondja. Néha úgy tetszik, hogy a színész a fizika törvényeit meghazudtolóan mozog a térben. Ophelia a kockalapon hever, a víztükör mozogni látszik körülötte. Majd lassan elnyeli a folyó: eltűnik egy örvényben. A következő percben az elforduló kocka a víz alattot mutatja, s egy résen beúszik Ophelia holtteste, lebeg mint vízihulla. Ilyen gyönyörű halált még életemben nem láttam színházban! (Praktikusan: a szőke parókás színész gumikötélen hullámzik.) Gyakran használnak dublőrt egy-egy pillanatra, amíg hősünk épp alakot vált, vagy amikor látnunk kell legalább egy darabot a partneréből.

     A vetítés hihetetlen atmoszférákat teremt, de van hátránya – a színészre is rávetül folyton, márpedig ki kell őt emelni a képből. Van ehhez is lelemény. Például a Lenni vagy nem lenni-monológhoz kiültetik a kocka szélére, ahol oldalról kaphat reflektorfényt az arca. Úgy mondja a szöveget, hogy közben lóg a lába a semmibe, bámul az űrbe. Amivel azt akarom jelezni, hogy a technikai trükkök szépen összeegyeztethetőek tartalmi, koncepcionális elgondolásokkal. A produkció talán nem több, mint egy hatalmas truváj. De nem azért vagyok színikritikus, hogy ne tudnék mélyenszántó magyarázatokat találni, filozofikus értelmezéseket keríteni a rendezői-szcenikai ötletek köré, s hosszan értekezni az előadás kapcsán és a Hamlet révén olyan fogalmakról, mint őrültség, magány, univerzum, stb. :-) *

     A darabot Jevgenyij Mironov játssza. Tizenketten hajolnak meg vele együtt a tapsnál. Ők azok, akik iszonyatos munkát végezhettek a kocka mögött, alatt.

     Látszikot nem ismerek – mondja Hamlet. A produkció meg ennek épp az ellenkezőjét. Pontosan fogalmazva: szemfényvesztés az egész. Végtelenül szellemes és elragadó. Én leesett állal néztem. (Ha nem is egyfolytában. Mármint néztem végig, csak az állam nem állt mindig ugyanúgy.)

    * Nyilván azért is bőbeszédűsködöm itt, mert nem kaptam, nem kértem semmilyen munkamegbízást a moszkvai fesztivállal kapcsolatban. Csinálok majd egy rádióműsort, ez minden.

vissza a lap tetejére

11. péntek

     Nincs most türelmem írni, de hát folyton ígérgetek itt. Szóval a Művész Színház előadása úgy volt, hogy  stúdiótérben egyenruhás katonák – vagy rendőrök, nem ismerem a ruhájukat – bevezettek bennünket egy farostból (vagy miből) felépített helyiségbe. Abban három ajtó, kanapé, szekrény, fotel, lámpák és három sor szék a nézőknek. Mivel ennél jóval nagyobb létszámú közönség várakozott odakint, meg a zajok is árulkodtak, rögtön rájöttem, hogy további helyiségek is vannak, négy, esetleg hat, és ott is ülnek nézők. Talán szimultán megy majd a játék, és vándorolni fogunk az előadás alatt – gondoltam –, bár áthallás mindenképpen lesz. És aztán az történt, hogy keresztbe-kasul játszottak a színészek. Legtöbbször csak átmentek a szobánkon, olykor beleshettünk a szomszédba a nyitva maradt ajtón, máskor meg csupán hallottuk, mi zajlik odaát. Mondjuk nem tudtam lekövetni a cselekményt ezen a módon: nem látható szereplők falon átszűrődő hangjából megérteni az orosz szöveget. De akkor is nagyon tetszett, izgi megoldásnak találtam. Olyan volt, mint maga a világ. Az ember mindig csak egy szűkre szabott, korlátozott részét látja, ismerheti meg.

     Aztán eljött az a perc, amikor lement a fény, és a sötétben kivették a válaszfalakat, és mintha ezernyi szentjánosbogár kezdett volna világítani közöttünk. Nagyszerű pillanatok voltak. A darab végkifejlete lecsupaszítva, átláthatósítva elevenedett meg.

     Tegnap az Átriumban Pintér Béláéktól A sehova kapuja volt megtekintve. Mert ezt nagyon régen láttam (kedves férjem pedig soha). Már decemberben, az ünnepi sorozatban szerettem volna újranézni, de akkor nem volt megfelelő az időpont. Most. Eléggé bírtam. Érdekes, ez a darab még nincs befejezve.

vissza a lap tetejére

12. szombat

     A Spiritusz vergődik. Én magam már jó ideje nem tudtam cikket írni rá. A szerzőim munkakedve, valamint határidő-fegyelme is megrendülni látszik. És hát nehéz úgy követelni vagy követelőzni, hogy még a februári cikkek számláit sem fizette ki a kiadó, mivel máig nem érkezett meg az NKA folyóirat-kuratórium által ez évre megítélt szerény összeg. Szóval nem jött tegnapra anyagom, amivel frissíthettem volna az oldalt. Rendben, gondoltam hirtelen ötlettel, elmegyek tegnap délután a Tháliába a Rozsda lovag és a kísértet című családi musicalre, és gyorsan meg is írom, hogy feltehessem még e hétvégén. Aztán amikor megkaptam a jegyet, és láttam, hogy erkély 4. sorba szól, akkor énbennem valami eltörött. (Tengelytörés. Szemtengely.) Persze hogy kellene már mennem Cili doktornőhöz és szemüveget csináltatni távolra, de se mikor, se miből. Úgyhogy visszaváltottam az ezer forintos szakmai jegyet, keresztet vetettem a Spirire, és hazamentem.

     Este az Anyám tyúkja premierje az Örkényben, egy fehér, tornácos házban. 15 színész színes, délelőtti hivatali kimenő ruhában elmond vagy 100 magyar verset az iskolai kötelező irodalomból. Mint egy lélekfürdő, olyan. (Bár a második rész alatt már kicsit úgy éreztem magam, mint egy képtár huszadik termében.) Líra, komikum, dráma is, amennyiben. Epres Attila – akinek nagyon nagy versek jutottak – hangjában az izgalom remegése. Szandtner Anna, aki elakadt az Esti kérdésben, könnyes szemmel kezdte újra, és a közönség egyetlen visszafojtott lélegzettel drukkolt, hogy túljusson a nehezén. Csuja Imre teljes uralma mindenek felett. Takács Nóra Dia humora. Ficza István vehemens gyermeki bája. És folytathatnám.

     Finom, végtelenül jóleső este volt.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

14. hétfő

     Mindenekelőtt meghatottan tudatom, hogy akadnak kritikuskollégáim, akik jótékonysági cikkfelajánlásokat tettek a Spiritusz számára.

     Én pedig megnéztem a János vitézt a Nemzetiben. (A Bubik István diákbérletem lejárt. Nem árulom el, milyen további, költségcsökkentő módszereim vannak az 1800 forintos szakmai jegy fájdalmainak enyhítésére.) Fú, de lehangolt engem a produkció. Az jutott eszembe, ami már a Vitéz lélek alatt is, hogy Vidnyánszky Attila meredeken leszállította a szintet, ahová a néző befogadóképességét helyezi. A János vitéz nem bonyolult. Vajon miért kell mindenét háromszorosan játszani el? Gyakran a szöveget is többször ismétlik – talán kikérdezik belőle utána a diákközönséget –, s agyonmesélik a történetet. Egyszer ott van Jancsi és Iluska kicsi szalmababaként, apró színházi formában, amelyet Szűcs Nelli boszorkány többször megvetően „Színház!” névvel illet. Aztán három kisgyerek a könyvet bújva felolvassa a művet. Aztán kéttucat színiegyetemista elmondja, eljátssza együtt és külön ugyanazt (erősen iskolás színjátszócsoport jelleggel), végül pedig maguk a szereplők. Ez már négyszeres. Még a birkanyáj is túl van biztosítva: színen heverő szőrös hurkabirkák, a zsinórpadlásról leeresztett felhőbárányok és pálcán lifegő apró bábjuhok. Majdnem olyan zsúfolt és kaotikus az egész, mint az előadás zenei világa. Hiányoltam-keveselltem a fantáziát és a humort. Azt az elementáris, fiatalos kedélyt, ami a Petőfi-műből süt. (Humor címszó alatt mondjuk feltálalnak valami ételt a francia udvarban, és aki behozza, azt mondja: Sanzel izé.)

     Mátray László daliás, mint kinek ennyi a dolga. (Tündérország bejárata székelykapu.) Az elején egy pillanatra úgy hat, mintha Toldi Miklós lenne, de nem. Lomhán játszik. Akkor van benne egészséges, férfias vagányság, amikor a végefelé  megtáncoltatja (szó szerint) Szűcs Nelli boszorkányt. Befejezetlen.

vissza a lap tetejére

15. kedd

     Amikor tegnap feküdtem a nyugágyon a véradóban, és mellettem tasakban hintázott a gyülekező vérem, akkor az jutott eszembe, hogy ha most engem itt felejtenének, én tiltakozás nélkül, némán, békésen képes lennék csendben elvérezni. De aztán nem, hazajöttem és nekiláttam egy szakmunka megírásának. Ebben a szemeszterben pontosan azért nem járok a fordításszemináriumra, hogy az óralátogatást kiváltsam evvel a dolgozattal, ami így is úgy is dukál már rég: a Három nővér fordításáról. Most, hogy egy félévet már tanultam a műfordításról, persze látom, hogy igazi hályogkovács munkadarabot hoztam én létre 1994-ben. Nem is neveztem soha műfordításnak (pláne fordításműnek, ami a szakszerűbb kifejezés) – ez egy magyarra nyersen átültetett Csehov-szöveg volt egy színházi előadás céljára. (Verebes István nyíregyházi Három nővér-rendezéséhez készült.) Még alig kezdtem bele, hogy írásba foglaljam a tapasztalataimat, a benyomásaimat a meglévő fordítások és az eredeti orosz szöveg különbségeiről, valamint az én fordításomban levont konzekvenciákról, de máris nagyon élvezem ezt a dolgot. Annak idején a fordítást is nagyon élveztem. Beszélgettem egyszer Bagossy Lacival, amikor A viharra készült vagy már próbálta. Valami olyasmit mondott, hogy fantasztikus érzés ennyire benne lenni a darabban, szinte látni Shakespeare keze vagy lába nyomát, tudni, érteni, hogy mit gondolt, mit miért írt le. Mondtam is erre, hogy ismerem ezt az érzést, Csehov-drámát fordítani, az is valami ilyesmi volt.

     Na, hát dolgozni, dolgozni. Ahogy Ványa bácsi mondja (úgy is mint pаботать, работать).

vissza a lap tetejére

16. szerda

     Tegnap az e heti rádióműsorom felvételén megbeszéltük Garai Judittal és Hárs Annával a dramaturgságtól a szappanopera-dialóguson át a moszkvai Arany Maszk fesztiválig a megbeszélendőket.

     Este a Trafóban a Tünet együttes Közhely, élet-disco című előadása. Voltaképp köz-hely – amennyiben a Moszkva tér a főszereplő. Vagyis a Moszkva tér egy kinagyított pillanatán keresztül a teljes népség, katonaság, lakosság. Egészen a hat szereplő személyes személyéig. Jól sikerült produkció. Ardai Petra rendezte, és olyanok Tüneték, mintha rendes író állna mögöttük. A legnagyszerűbbnek azt a részt találtam, amikor Emese megismerte a szerelmet. Csak ma szűkbeszédű vagyok, álmos, morcos. Égimeszelő szeretnék lenni, földi meszelő helyett.

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

     Amikor jött a meghívó a Katonától a színikritikát tárgyaló KP – kultúrpolitika Veiszer Alindával című tegnapi estre, rögtön helytelenítettem (részlegesen). Azt, hogy csupa férfi kritikust hívtak meg, egyetlen nőt sem, jóllehet a szakmám határozottan nőiesedik elfelé, és ez alighanem a kritikusi mentalitásban is érződik. Persze nem magamat hiányoltam a pódiumról (sőt), de vannak olyanok a sorainkban, akik kifejezetten slágfertigek, sőt debatterekőzök (mint Csáki Judit), értelmesek és jól beszélnek (mint Tompa Andrea vagy Szűcs Kati), nem is beszélve a fiatalokról, akiket én kevésbé ismerek, de biztos, hogy ők is jók, és itt az idejük. Másrészt oda kellett volna invitálni Balogh Tibort, aki emblematikus alakja Vidnyánszky-érának nevezhető korszakunknak, hiszen ő ír tudósításnak nevezett kritikákat és kritikának nevezett tudósításokat a Teátrumi Társaság lapjába. Pályájának ezen a pontján említettem őt itt. (Természetesen lehetséges, hogy hívtak nőt is, Balogh Tibort is, csak nem jött össze.)

     Ahogy Veiszer Alinda az egészet elkezdte, ahogy a vendégeket bemutatta, majd rögtön vakvágányra vitt bennünket az első kérdéssel, abból láttam, hogy nem nagyon járatos ezen a szakterületen. Mindazonáltal sok érdekes dolog elhangzott, amikről én mindenfélét gondoltam magamban – például a joggal felvetett etikai, összeférhetetlenségi kérdésekről –, de nem mesélem el, máskor tessék elmenni másnak is, meghallgatni és szintén gondolni mindenfélét.

vissza a lap tetejére

18. péntek

     Láttam tegnap két színházat, a Panodráma TTT 2013-14 című előadását és aztán Székely Kriszta vizsgarendezésében az Ódry nagyszínpadán a Don Juant. Mindkét előadásban benne volt az élet, mégsem volt akkora élmény számomra, mint a tegnapi felfedezésem a Három nővérben. (Bár ebben a kalandban nem olyan sok az élet.)

     Az idézetekről van szó, amiket itt-ott szavalnak Csehov hősei. Hát én bizony nem tudtam annak idején, hogy honnan veszi Mása a zöld tölgyet arany lánccal a derekán. Évekkel később találkoztam csak evvel, merőben váratlanul, a Ruszlán és Ludmillában. (A második kiadáshoz, az 1828-ashoz írta Puskin a bevezető részt, amely a Mása két sorával kezdődik.) Kosztolányi bizonyára tudta, Háy is nyilván. Én nem. Aztán ott van Aleko, akit Szoljonij emleget. Kerestem anno, de Lermontovnál, mert Szoljonij Lermontovhoz hasonlítja magát. Csakhogy Aleko is Puskin-hős, bár a Három nővérben elhangzó sorok konkrétan nem szerepelnek a Cigányok című elbeszélő költeményben. Egyébként Tuzenbach is ráfaragott, ha talán ő sem ismerte a művet, mert Szoljonij figyelmeztetésnek szánhatta: Aleko szintén megöli a vetélytársát – nőügy forog fenn.

     És a medvés mondás. Ezt is Szoljonij adja elő, senki nem tudja, mit akar vele. Kosztolányi az első fordításában hozzátoldja, hogy Szoljonij Puskint citál, s idézőjelbe teszi: „És megfordul, dermedve már, mögötte most a medve áll.” Háy Gyula szintén idézőjelben, így interpretálja: „Egy jajra nincs már kedve, rátámadott a medve.” Nálunk így szólt ez: „Medve mancsa alatt reccsen a gally, s ő annyit sem képes kinyögni: jaj.” (Erre Varjú Olga Mása rámondta, hogy: jaj… mintegy minősítve a költészetet. Ez így poénként működött, mindig nevettek rajta a nyíregyi nézők.)

     Akkor még nem volt internet, ugye. Most meg van, és lehetőséget ad a legrafináltabb keresésekre. Megtaláltam. Ez voltaképp egy közmondás – váratlanul támadt kellemetlen helyzetre –, amelynek alapja egy mese az 1800-as évek elejéről, Iván Andrejevics Krilov nevű író tollából. Övé ez a két sor, amit nem teljesen pontosan idéz Szoljonij.

     Krilov! Ez csúcs! Annyira szeretném elújságolni Dezsőnek!!

vissza a lap tetejére

19. szombat

     Vádli Alkalmi Színházi Társulás, FÜGE és Stúdió K közösen a Ráday utcában, Harold Pinter: Az utolsó pohár, Szikszai Rémusz rendezésében, Nagypál Gábor, Kovács Krisztián és Parti Nóra szereplésével. Amilyen ígéretesnek tűnt ez minden elemében, olyan sikerületlennek találtam a tegnapi, bemutató utáni, második előadást. Unatkozva, ihlettelenül, érintetlenül ültem. Szenvedtem. Ez tulajdonképpen adekvát érzés, mert a mű hősei is szenvednek, de nekem még egy bőséges adag kijut majd a szenvedésből, mert meg is kell írnom kritikának. A darabra egyébként egyáltalán nem emlékeztem, pedig biztosan láttam 1985-ben Zsámbéki Gábor rendezésében, mert az akkor vele együtt adott Afféle Alaszka megmaradt bennem Bodnár Erikával. Így jártam. (Azért ez a Pinter nem egy Béla. Ráadásul Szikszai Rémusz rossz rendezői eszközöket használt hozzá szerintem.)

     Letéve Az utolsó poharat, leválva róla,

     mai:

     Spiró György írta  (1987-ben. Vagy tegnap?)

Nem csak a múlt és nem csak a jövő

veszett el: ma már nincs meg a jelen sem,

a kategóriák csendjében élünk.

Reménytelen csőd. Mélyülő vadon.

A látást mégis gyakorolhatom,

s mint látásában élő, úgy tekintek

– nem időn kívül, mégis – az időre:

semmi sem úgy volt, s nem ez lett belőle.

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

     A Centrál Színház esete A kutya különös esete az éjszakábannal teljesen rendben van. Legyen a Puskás Tamás rendezte produkció kurrens, legyen siker, tülekedjenek az emberek a láthatásáért. Legyenek jegyüzérek, pótszékek, a nézők üljenek megfogva, szipogva, érezzenek át, rendüljenek meg, szeressenek bele Kovács Krisztián színészbe, váljanak jobbá, dicsekedjenek másnap a munkahelyükön avval, hogy látták az előadást (munkahelyüknek kell lennie, a jegyárak miatt), ajánlják másoknak is, gondoljanak bele.

     Minden bizonnyal így is van. Csak hát én vagyok egy olyan nagy tapasztalatú és szőrösszívű néző, akire nemigen hat egy ilyen melodramatikus munkadarab.

     Kovács Krisztián Christophere, azt hiszem, olyan mintás zoknit visel, amin kicsi színes dínók vannak. Ezt hoztam el magammal képileg a Révai utcából, féltő gonddal.

     Szívesen megnéznék egyszer színházban egy Elektra-tragédiát, amelyben Szandtner Anna játssza Elektrát és Kovács Krisztián Oresztészt. Látszana, hogy testvérek, mert mindketten ott hordanak griberlit az arcukon, ahol mások nem. (Természetesen Szamosi Zsófi is benne lenne az előadásban mint Khrüszothemisz.)

vissza a lap tetejére

21. hétfő

     A hervadásgátlás foganatosítva lett. Nem is tudok a húsvéthoz ennél többet hozzáfűzni már.

vissza a lap tetejére

22. kedd

     Elolvastam a szakirodalmat és megírtam a Három nővér-dolgozatot. Megfelel a követelményeknek: több mint 30 ezer leütés, és tartalmaz tíz idézetet, hivatkozást. De úgy látom, hogy én megint nem annyira tanulmányt írtam, mint inkább cikket. Micsináljunk velem.

     Magyarázom benne egy ponton azt, hogy a második felvonásban Andrej is Moszkvába vágyódik. Így beszél az öreg, süket Feraponthoz: „Én nem iszom, nem kocsmázom, de milyen boldogan elüldögélnék most Moszkvában Tyesztovnál vagy a Nagy Moszkvaiban, öreg!”. (Egyébként a francia fordítás redukálja: Je ne bois pas, je ne traîne les bistrots, mais quelle plaisir j’aurais ętre ŕ Moscou, dans un grand restaurant.) A nyíregyi előadáshoz belenyúltam ebbe. Úgy ítéltem meg, hogy a színházi közönség számára, egyszeri fülhallásra a Tyesztov és a Nagy Moszkvai nem feltétlenül teszi világossá, hogy itt kocsmáról, vendéglőről, étteremről van szó. A Nagy Moszkvait tehát Szláv Bazárra cseréltem (MGP észrevételezte is a kritikájában). Bár ez is éppúgy utalhat akár boltra, valamiféle kereskedésre, mint a Tyesztov vagy a Nagy Moszkvai, de a Szláv Bazár mégis egy legendás moszkvai szálloda és étterem, hallhattak róla a nézők. Talán még úgy is, hogy Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko itt határozták el a Művész Színház megalapítását. Ráadásul ma is működik – gondoltam 1994-ben, mivel 1983-ban az egyetemi csoportom ott tartotta a diplomaosztó utáni bankettet. Most pedig megtudtam az internetről, hogy szegény Szláv Bazár 1993-ban leégett. Akárcsak Versinyin háza a Három nővér harmadik felvonásában. Phhhhhh… Por és hamu.

vissza a lap tetejére

23. szerda

     Írtomban sokat ültem hétvégén a számítógépnél, ezenközben rajta volt a szemem ifj. Dolmány Béláékon is – így neveztem el őket, a bekamerázott dolmányos varjú famíliát. Nagyon szépen nevelik a hat kis kopasz, piros torkú, tátika fiókájukat. Napközben eljárnak ugyan kajáért, de éjjel mindig szitteli a kicsiket az egyik felnőtt. El is mentünk megnézni a környezetüket, az Erzsébet-híd budai hídfőjénél laknak, a szétdúlt parkolóban álló nagy platánfán. Konstatáltuk, hogy komoly lakótelep ez, több fészek is van a fán. Alaposabb, türelmes nézelődés nyomán tudtuk végül azonosítani Dolmányék házszámát, mert épp hazarepült valaki a családból.

     Tegnap Hámori Gabi jött a rádióműsoromba. Jaj, de jó volt ez a lány! Olyan jó volt, hogy harmadik zenét be sem konferáltam, ne muzsikáljunk el további 3-4 percet a beszélnivalójából. (Korgott a gyomrom közben. Ha behallatszott a mikrofonba, akkor esetleg tekintsük úgy, hogy ez volt a harmadik zene.) Le voltam kicsit lombozódva, de a felvétel Hámori Gabival fellombozott.

     Mai:

     Ezt akartam már, az Anyegin első fejezetének mottója, Vjazemszkij hercegtől:

     Siet loholva élni, s érezni is siet. (Áprily Lajos fordítása.)

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

     Ültem a Nemzeti Színház kábé harmadházig megtelt nézőterén a Vidnyánszky-tarifa szerinti 1800 forintos sajtójegyemmel, néztem, ahogyan kezdés előtt beengednek 30-40 jegyetlen embert, és arra gondoltam, hogy én sajnos rossz kontingensben vagyok. De aztán elindult a székesfehérváriak Pillangója, és a suhanékony bosszúságom hamar elmúlt. Talán mert ezúttal nem volt problémám az ár-érték viszonnyal.

     Ha a tőkét Marxszal lehet tanítani, akkor én abban biztos vagyok, hogy a munkát meg Horváth Csabával. Színházi értéktöbblet-elméletet, mely szerint ha mindenki beleteszi a beletennivalót, akkor abból minőség születik nála.

     Sokáig úgy volt, hogy az idei kisvárdai fesztivál utolsó estéjén, a díjkiosztás után a Zikkurat Ügynökség Kőműves Kelemen-előadása szerepel majd, Alföldi Róbert rendezésében, Stohl Andrással a címszerepben. Nem az én személyes választásom, mivel nem láttam, hanem a város ezt szerette volna, én csak örültem, hogy így legalább megnézhetem. De a napokban kiderült, hogy Zikkuratéknál valaki elszúrt valamit a szerződések körül, két embert kiengedtek a produkcióból ebben az időben, így nem tudják prezentálni, lemondták a fellépést. Most pedig én azt szeretném, ha ez a fehérvári Pillangó lenne a záróelőadás a Várszínházban a helyi, a protokoll és a szakmai közönség számára búcsúzóul. Végtére is van benne zene, tánc, szerelem. Meglehet, hogy a nézők egy része – ahogy tegnap a Nemzetiben is – kicsit tanácstalanul ül majd a közel kétórás első rész után, azt hiszi, hogy vége van, esetleg el is megy, de az sem baj. Akkor is szép, erős, változékony, élménygazdag estében volt része. Gondolom, viszi is, hagyja is, élvezi is, unja is, érti is, érzi is – mi kell még.

vissza a lap tetejére

25. péntek

     Kérdezte tőlem valaki az „orgánumom hivatalos álláspontját” a Nemzet Színésze aktuális állásáról, úgyhogy megosztom. Mindenekelőtt az a helyzet, hogy én mindig rettenetesen szerettem Gera Zoltánt mint színészt (amúgy nem találkoztam vele soha sajnos), és úgy ítéltem meg, hogy pályája során messze nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna. Tehát örülök a szép, új címének. Másrészt viszont nem helyeslem, ha ez a kitüntetés – a gyermekágyi segély mintájára – valamiféle haláloságyi segélyként adatik. Úgy gondolom, másfél évtizeddel a díj alapítása után már el kellett volna jutni oda, hogy a Nemzet Színészei a megválasztásuk idején aktív, mintaadó művészek legyenek, akiket az ember megnézhet színpadon. Hogy profitáljunk a piedesztálra emelésükből. (Később persze öregedjenek és rozzanjanak nyugodtan, ha már ez úgyis elkerülhetetlen.) Vannak ma is ilyenjeink hetven felett, nagyszerű színészek, akik még láthatóak olykor színházban. Sinkó László mindenekelőtt. Vagy Bárány Frigyes. Vagy Kóti Árpád. Harkányi Endre. Kun Vilmos. Nemes Levente, Erdélyből, ugye. Arról nem is beszélve, hogy hatvanas energikus, működő színészeink is akadnak, akik beleértek az előírt korba, vagyis megfelelnek a feltételeknek. Cserhalmi György például. Vagy Lukáts Andor.

     Tulajdonképpen nem jósolok nagy jövőt nekik. Jön majd a Nemzet Művésze – vagy mi a neve, az MMA felől –, és ott aztán… nem vennék mérget arra, hogy a szakmai szempontok mindennél előbbrevalóak lesznek.

vissza a lap tetejére

26. szombat

     Ma három hónapja törött el a kezem Vásárhelyen, és lehetséges, hogy a kisvárdai válogatás örök emlékéül megőrzök egy rossz balkezet. A csont nyilván begyógyult, de a kézi erőm jelentősen megfogyatkozott. Nem bírok egy nehezebb ajtót belökni, egy tömött bevásárlószatyrot vinni, rendes dugóhúzóval kinyitni borosüveget (szörnyű!), kisbőröndöt feltenni csomagtartóba. És akkor még itt vannak az ujjaim, amelyek mintha reumát kaptak volna a gipsztől. Reggelente merevek, 20-25 percet kell rászánni ébredés után, hogy minden ujjpercet egyenként bemozgassak, bejárassak. (Ilyenkor eszembe jut apukám, aki ágyban tornászva volt a sportos életmód híve.) Bemelegítés után már lehet használni az ujjaimat, de akkor is fáj minden behajlítás-kiegyenesítés. Öles léptekkel közeledik felém az "itt fáj, ott fáj" nyugdíjas nénike-lét. (Nyugdíj nélkül persze.) Jut eszembe, elmentem csináltatni távolra szemüveget, színházi szemüveget. Takács Nóra Diával futottam össze az üzletben. Mint akit tetten értek, pirulva mondtam neki, azért vagyok itt, mert észrevettem, hogy a 8-10. sorból nem látom tisztán az ő arcukat a színpadon.

     Egyébként a gyomrom és az idegeim is kivannak, attól, hogy a politikusaink olyan magasról tesznek a kultúrára, ahonnan az sem érdekli őket, hogy az illetékes parlamenti bizottság elnöksége a Jobbikra esik.

     Este a Trafóban Zárlat címen a fizikai színházi rendezői osztály néhány tagjának vizsgarendezései mentek. Amennyit megnéztem belőle – mert nem maradtam végig, több oka is volt ennek, egyik sem minőségi –, az egészségesen közlekedett bennem. 

     (Most nézem épp Sofi Oksanent. Olvastam én tőle kettőt is, de az eddig elkerülte a figyelmemet, hogy ilyen szép fiatal nő, egy díva. Hát van, hogy minden összejön.)

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

28. hétfő

    

vissza a lap tetejére

29. kedd

     Itt tölt nálunk néhány napot kolozsvári kritikus-kolléganőm, Köllő Kata, aki körülbelül elutazta nekem a gatyáját Erdélyben mint előnézőm, konzulensem és segítőm a kisvárdai válogatásban. Gondoltam, szervezek neki budapesti színházi napokat egyrészt barátságból, másrészt kis viszonzásul. Volt tehát szombattól napi két színház (bár nem mindig ugyanabba a színházba mentünk, vagyis nem mindig együtt), meg a logisztika, házvivés, nem volt érkezésem naplóírással bíbelődni. A látottakról egy-egy mondatban ennyit: a Budapest Bábszínház Tíz emelet boldogság című, jól sikerült előadásából a kedvencem Gyula úr, a házmester kis bábja atlétatrikóban, mackónadrágban, ülő pózban, összenőve a fenekénél egy sámlival. A Katona Godot-ra várvája magas színvonalú produkció, csak ne tudnám oly horribilisan unni ezt a darabot. (Milyen más lehetett vele az első találkozás az 1955-ös londoni bemutatón. Olvastam a műsorfüzetben, hogy fütyültek és kiabáltak a nézők. Valaki ezt ordította: Ezért vesztettük el a gyarmatokat!) Azon tűnődtem az előadás után, hogy vajon Kulka János mestermunkája Pozzo szerepében rendezői szándék nyomán emelkedik ki az egészből avagy színészi így alakulás.

     Vígszínház: Popfesztivál 40. Hogy milyen szépséges az a két ősz ember, Almási Éva és Tahi Tóth László a színen! Színházilag ez a produkció annyi, ahogyan Almási elmondja a batyus monológot. Egyébiránt egy emlékműsor. De nincsen avval semmi baj, hogy a Vígszínház élvezhetően megünnepli egy 40 évvel ezelőtti jelentős bemutatóját, a törzsközönsége örömére. A Vígszínház esetében ez a gesztus helyénvaló és a módja még éppen belefér.

     A pinceszínházi Bányavirág láttán is a színészi összjáték foglalkoztatott. Nem tudom, mióta van együtt itt a színen Kaszás Gergő és a Széles László helyébe lépett Epres Attila. De én azt remélem, hogy a játékmódot illetően Epres fogja elhúzni maga felé Kaszást, nem pedig fordítva. Volt még Unokák a polcon, szintén a Bábszínházban, arról majd a spirituszonline-on.

     Míg mi Katával a Bányavirágot néztük, kedves férjemet baleset érte, úgyhogy aztán a fél éjszakát traumatológián és kórházi ügyeleten töltöttem vele. Rendbe fog jönni, de nagyon rémisztő, hogy ennyi erővel akár jóvátehetetlen dolog is történhet bármelyik pillanatban.

vissza a lap tetejére

30. szerda

     Hogy még egyszer elmentem Hamletet nézni az Örkénybe, az nagyon is indokoltnak bizonyult, mert a második részben volt egy-két jelenet, amiből semmire nem emlékeztem. Nyilván ájultan (nem) néztem a premieren, Kolozsvárról hazajövet. Rendkívül elégedett voltam tegnap este az élménnyel, főleg a szünetben, vagyis az első rész után. Ez egy ragyogó, szellemes, elegáns előadás. Körülbelül csúcsra jár benne mindenféle, ami Bagossy László rendezéseiben már korábban is mutatkozott. Például az a frontális játék, amely a Filléres operánál még nem jól jött ki. (Képzeljük el a Hamlet-Gertrud kettőst a királyné szobájában úgy, hogy az előre meredő Gertrud egyetlen egyszer sem néz rá a fiára. De Für Anikó kifejezésteli, fájdalmas-léha arca nagyon is alkalmas az ilyesmire.) Vagy az a sebes célirányosság – felteszem, a terjengősséget elkerülendő –, amitől van egyfajta türelmetlen lendülete a produkciónak, akárcsak a János királynak. A stadionforma mint keret, veszélyesen erős és korlátozó, úgyhogy mindenképpen az a legkiválóbb erénye a rendezésnek – és persze a színészeknek –, hogy képesek felszabadulni és felszárnyalni az alakítások ebben a zárt alakzatban. Polgár Csaba és Csuja Imre legalábbis feltétlenül. Csodálatosan úgy játszanak, mintha az elmúlt 400 évben a szerepüket még soha egyetlen színész sem gondolta és játszotta volna végig.

     Csináltunk tegnap Katával egy rádióműsort, beadtam a Három nővér-dolgozatot, és most már mindjárt-mindjárt teljesen készen leszek a kisvárdai fesztivál ügyeivel, s akkor… akkor… tudomisén.

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra