|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A nagylexikonok alkotói ismerik a tréfát, ezért minden nagylexikonba viccből bele szoktak szerkeszteni egy olyan szócikket, amelyik nem igaz. Azután izgatott olvasók találgatják, hogy melyik az, és néha vitatkoznak is ezen. Az Akadémiai Kiadó 1992-es, sok kötetes, sokszínű világirodalmi lexikonjában Mohamad Balfas (Djakarta, 1921. dec. 25. –) indonéz író, költő, kritikus a leggyanúsabb alak. Ilyen hidegben nálunk a házban már fűteni szoktak, most meg semmi, pedig napok óta rátelefonálgatok a közös képviselőre. Ezért tegnap kénytelen voltam kimenni az utcára melegedni. Először egy Szabadság téri napos padon nyilatkoztam az ATV riporterének a vígszínházi igazgatói pályázatokról. Előtte összehasonlító elemzést végeztem felkészülésül – végtére is összehasonlító szakirányra járok az egyetemre –, és Balázs Péter igen kedvezetlenül jött ki a dologból. Már önmagában a pályázatok minőségét tekintve is, s nemkülönben a benne foglalt színházeszményt, valamint a konkrét terveit illetően. A színházművészeti ambíció és a szellemi invenció hiánya, a „vígszínházi tradíciók feltámasztása” értelmezési nehézsége, a Várkonyi-korszakra való hivatkozás bökkenői, a belföldi kapcsolatok fejezet egyneműsége, a vígszínházi rangot viselő színész és a vállalkozói működés kínos összefüggései, a Brecht kontra Molnár kérdés, a drámaíróképző, ahol mindössze a XXI. század Molnárját és Heltai Jenőjét akarják megtalálni (úgy értem a mindösszét: miért nem Katonáját és Madáchát?) – ilyesmikről beszéltem, de a zöme úgyis el fog veszni, marad majd egy kétperces bejátszás. Aztán az utcán megláttam Molnár Piroskát. Tárt karokkal rárontottam és isten éltessét kívántam, mivel tegnap volt a születésnapja. Kicsivel később a Sparban gyanúba fogtam Hernádi Juditot, hogy az én kosaramat akarta magával tolni, de nem, csak a zöldellő hagymaszárak azonossága tévesztett meg. Jártam a Nemzeti Színház jegyirodájában is. Úgy fest, hogy a kritikuscéh tagjai nem igazán szívesen látott vendégek a Nemzetiben, s a jegyvásárlási lehetőségeink ismeretében arra jutottam: a diákbérlet anyagilag előnyösebb számomra. Hát vettem magamnak Bubik István diákbérletet. Azért ezen Bubik most röhögne egy jót, ha tudná, ha tudna. Felugrottam a Nagymező utcában a trolira, odaálltam a sofőrablakhoz. Néztem be, sasíroztam a műszerfalat. Jegyet akar venni? – kérdezte a sofőr. Nem, csak szemrevételezek, mert vezettem trolit hétvégén a nyílt napon, de másik típust, és most összehasonlítok, feleltem. Egy szót sem szólt erre, arcizma sem rándult. Este a Sufniban Szacsvay László Szép Ernő-műsora Benedek Miklós rendezésében. Kellemes este, bár azt vettem észre, hogy szinte minden szöveget ismertem, s hogy szinte minden színészi gesztust és zenei bejátszást a legkézenfekvőbb illusztrációnak éreztem. Állt a díszletben egy kopott, patinás, régi spanyolfal, jóleső volt nézni. El tudtam képzelni, hogy esetleg játszott még Bárdos Artúrnál. Mai (Szép Ernő, már korábban is gondoltam idézni ezt): Csak egy szerelem van a világon, és azt nem a kottaüzletben árulják, hanem az ékszerésznél, ahol a két karikagyűrűt veszik, ez az egyetlen szerelem, az unalom, a betegség, az elcsúnyulás, a másfelé való álmodás, az ezerszer szökni, menekülni akarás és mindig ottmaradás: egymással szemben ülve nézni az egymás vénülő képét és végignézni a másiknak a haldoklását, ez a szerelem. (Aztán rákerestem, és nem csak gondoltam, de idéztem is itt.) Időnként vannak elszánt nekibuzdulásaim, hogy kedves, beszédes, kommunikatív leszek az emberekkel. Aztán néha belefutok egy-egy kudarcba, akkor legalább elülök egy időre. Tegnap például jött szembe egy lány az utcán, alighanem nagybőgőtokkal a hátán. Szemből, a háta mögül sütő napban úgy nézett ki, mintha egy szép nagy konty lenne a fején, és ezt is hittem eleinte. Amikor mellém ért, megérintettem a karját, és mondtam neki, milyennek láttam. Ő meg azt felelte: nem beszél magyar. Közben olyan jegesen nézett rám, mintha azt mondtam volna: éhezem, adjon valamicskét. És ki tudja, lehet, hogy idegen nyelven pont ezt jelentették a szavaim. Szépkorúak szerelmi szezonja van – gondoltam a Belvárosi Színházban a Hitted volna? bemutatóján. De ezt most élveztem, ellentétben a múltkori A szív hídjaival. Maga a darab is inkább fekszik nekem; kerüli a romantikát és a pátoszt. Verebes István szakértelme megtette a magáét: ízlés, stílus, ritmus rendben, és sikerült lehántani egyet s mást a szereplőkről. Kernről a tötyörgést-feszteleneséget (feszesen játszik), Hernádiról az erős mimikai gesztusokat. Két hibátlanul összeműködő, szeretnivaló színészt láttam. Hernádi különösen tetszett, az iróniája, öniróniája, fogékonysága a kerni figura fanyar humorára. Csuja Imre járt nálam tegnap a rádióban. Jó hangulatú beszélgetés volt, bár idegesítően sokat vágtam a szavába.
Szívesen elmennék ma délelőtt a Katonába A végítélet napja nyílt próbájára
– megörültem ennek a
darabnak, amikor váratlanul felbukkant a programban
–, de holnap le kell
adnom a Vitéz léleket, és még nincs meg. Egyébként is besűrűsödött: elvállaltam
két, közép-hosszabb távú szakmai megbízatást. Fogas kérdéssé is lép elő, hogy
vajon Az iskoláról most annyit, megtartottam az Égető Eszter-előadást. Égető Eszternek azonban peche volt, mert Kenyeres tanár úr az órára készültében elővette és újraolvasta Németh László hírhedt tanulmányát, a Kisebbségbent. Frissen felháborodott, olyannyira, hogy per pillanat semmiféle fantasztikus nőábrázolást nem bír méltányolni. Tisztességes ember ilyeneket nem ír 1939-ben – mondta dúltan. Igen, alighanem szerencséje Németh Lászlónak, hogy ismerem ugyan a Kisebbségbent, de személyesen nem olvastam soha. Így felhőtlenül állhatok az Égető Eszter hatása alatt. Ez lett a Vitéz lélek. Sokan ültek a Szegedi Kamaraszínház csinos nézőterén, túlnyomórészt idős asszonyok. Férfiak csak elvétve. Gondoltam, biztos azért van ez így, mert a Karnyónét adják. Ha a Karnyó című darab menne, több lenne a férfi. De nem véletlenül nem Karnyót adtak tegnap, felteszem, hanem mert Inter–Róma meccs volt épp. Én tulajdonképpen láttam már Keresztes Attilának ezt a rendezését Nyíregyházán, onnan hozta a látványt, a zenét, a játékmódot, tágabb térbe. Szépen dolgoztak rajta itt is a színészek, bár a karikaturisztikus szövegtorzítás miatt jó pár szereplő beszédét nemigen lehetett érteni. Például a magabiztos és markáns komikusnak mutatkozó Gömöri Krisztiánt, aki Tipptoppként úgy beszélt franciásan, hogy a szó eleji h-kat logikusan nem mondta ki, a j-ket zs-nek, az u-kat ü-nek ejtette, az o-kat pedig ö-nek, mely utóbbira semmi okot nem látok. Összességében véve azonban elfogadható ajánlatnak találtam a produkciót, leszámítva azt a hosszú, kellemetlen betétet, amikor a Csokonai Vitéz Mihályt játszó Pataki Ferenc átlényegült tévés tehetségkutató produkció éneklő sztárjává. (Rossz néven is vettem, hogy épp Csoki árusítódik ki a színen, aki szegény életében csak annyiban adta el magát, hogy pénzért írt és mondott el filozofikus búcsúverseket temetéseken.) Van a szegedi kamaraszínház nézőterének falán egy páholy, amelyről muskátlik lógtak le. Felnézett kedves férjem és tetszéssel állapította meg, hogy ebben a színházban virággal díszítik az erkélyt. Ekkor én szeretettel megemlékeztem Budai Katáról, mert ő volt még ilyen kedves, naiv néző, szintén nem jutott volna eszébe, hogy az díszlet az előadáshoz. Azt muszáj még rögzítenem, hogy a Karnyónét játszó Szabó Gabi gyönyörűen nézett ki fehér ruhában és bokáig érő ősz hajjal, amely kicsit fojtogatta a nyakát a tapsnál. Nem túl érdekes, nem túl jelentős, de azért idedokumentálom. Amikor azt írtam itt, a vígszínházi igazgatói pályázatokról szóló beszélgetésről a tévériporterrel, hogy majd kétperces bejátszás lesz belőle biztos, akkor nagyot tévedtem. Fél percre sem futotta. És még az is, a többi súlyos szavamhoz képest lényegtelenebb rész volt, a zenés színházi fejezetet említettem épp. Nyilván azért választotta ezt a műsorkészítő, mert utánatehette Balázs Pétert a Képzelt riport…-ból. További vagy húsz másodpercig látszottam, amint ülök a padon és hévbe jőve mondom-mondom a riporternek, ezenközben ő beszélte el, hogy én miről beszélek. Ezt a pár mondatos összefoglalót, kérésemre, elküldte előtte mailben, és én tapintatosan átírtam, hogy legalább ebben benne legyen néhány fontos megállapítás. Javítva! – válaszolta, köszönte, majd nem azt adta elő a műsorban. Mindösszesen tehát arra jutottam, hogy ha legközelebb valamely televíziós az ügyeskedős anyagában színikritikusos inzertet akar használni, akkor jó szívvel fogok ajánlani fiatal, csinos kolléganőket (vannak ilyenek), akik sokkal jobban mutatnak vágóképnek, mint én. A kérdezőm egyébként egy sportriporter volt, úgyhogy a felvétel után még eszmét cseréltünk a magyar labdarúgó-bajnokságról, egyebek közt a Puskás Akadémia–Ferencváros mérkőzésről. (Lehet, sportműsorba jobban befértem volna.) (A dolgozás és a programtorlódás naplóellenes.) Munkaköri kötelességemnek tartom, hogy tájékozódásul elmenjek olykor olyan színházakba is, ahová nem kívánkozom. (Lesz ebben fennakadás, érzem. Egy Balázs Péter vezette Vígszínházba hiába akarok elmenni, attól tartok, a lábam fel fog lázadni ellenem. Én ugyan megpróbálom majd, de nem megy, a lábam nem akarja betenni magát oda.) A tájékozódás jegyében néztem meg kedd délelőtt az Újszínházban a Bolondok grófja fotós próbáját. Májusban előbemutatták, gondoltam, nyilván készen van, de nemigen volt ezen mit nézni most, megítélésre alkalmatlan az alkalom. Bár azt azért fel lehetett mérni, hogy mennyit feccöltek bele rendezőileg (Ádám Tamás) és színészileg. Meg maga a darab sem acélos. Láng Annamária-műsort vettem fel, és le kell szögeznem, hogy a zalaszentgróti színjátszó tábor Ascherrel, az kábé olyan, mint Gogol köpönyege: jószerével mindenki onnan bújt elő, aki a mai magyar színház fiatalabb tehetségei közül fontos. Este Székesfehérváron Indul a bakterház. Én voltam a szűz néző, aki még soha nem találkozott evvel, sem könyvként, sem a filmmel, sem színházban. Nem az én világom, annyi biztos. (Derzsi János – gondolok vissza a ma reggelből, kicsit melegebben.) A Vörösmarty Színház kezdeményezéseként az előadást követően beszélgetés: alkotók, kritikusok, nézők. Jászay kolléga vezette ügyesen, de ez azért nehéz műfaj így. Mert az is könnyebb, ha alkotók-kritikusok. Az is, ha alkotók-nézők. De ebben a körben miről és hogyan mondjunk mit? Mindazonáltal elég jól jöttünk ki a dologból mindannyian. Nem volt elrettentő a program jövőjére nézve. Azután Gabnai tanárnővel ketten még rövid, ősz hajú interjút adtunk az eseményről a helyi rádió riporterének, majd mint ki jól végezte dolgát, távoztunk. (Említette utána a rádiós fiatalember, hogy olvassa a naplómat. Üdvözletüzenés naplópostával tehát.) Megállapítom, hogy a MÁV-ra mint olyanra nem bízhatjuk magunkat. A héten már egyszer kedves férjem három és fél óra alatt jutott haza Verőcéről vonattal, 13 km/óra átlagsebességgel. Én meg Győrbe utaztam tegnap, 500 forint büntetés fejében a földön ülve, mivel helyjegyet nem árultak a pénztárban a vonatra. Utasok tömegei álltak-ültek a vagonok folyosóján, és lehet, hogy pont ez így a jó üzlet a vasútnak. De az odavonat legalább nem késett, ellentétben a másikkal, amelyikkel visszajöttem, miután a szintén késéssel jegyzett nemzetközi vonatra megint csak nem volt helyjegy. Győrben a Vaskakas Bábszínházban néztem meg, élvezettel A mindentlátó királylányt Kolozsi Angéla rendezésében. Óvodás korú krampik ricsajoztak a nézőtéren a kezdés előtt, s egyszer csak varázsütésre elhallgattak 14.00 hákor. Annyira különös volt ez, hogy bele is szóltam a csendbe, megdicsértem őket, nahát, ennyire csöndben is tudnak lenni?! Mire várakozóan rám néztek mind, gondolván talán, hogy én már magam vagyok az előadás. (De nem.) Az előadás mindenekelőtt Csillag Panni markáns királylány-alakítása. A részleteket majd kritikában, a megfelelő linken. Amikor este a Karinthy Színházban a Klotild néni premierjén felment a függöny, a közönség némi vívódás után megtapsolta a díszletet. Meglepő és megható volt ez. Gondolom, inkább a nézők örömét és várakozását fejezte ki, mint a díszlet szépségét. Vaszary Gábor békebeli bohózata franciás, féltékenységes. Talán lehet ma ilyesmit fergetegesen játszani, de ebben nem vagyok biztos. Azt nem értem, hogy Karinthy Márton hogyan és miért tesz egymás mellé szereplőket, férjeket, feleségeket, szeretőket, gyerekkori barátokat, évtizedes különbségekkel a színészek életkora közt. A második felvonás elején volt Bozó Andreának és Marton Róbertnek egy kettőse, amely másféle stílust, másféle humort hozott. Arra lettem volna vevőbb. A harmadik felvonásra már nem maradt erőm. Verőcén munkálatok folytak a hetekben. Az elkopott, lepusztult teraszok megújultak, meg is nagyobbodtak – végre rendesen lehet majd pingpongozni. Lett volna mit takarítani, de olyan szép idő volt tegnap, hogy én inkább kiraktam egy matracot a teraszra és békésen szundikáltam, miközben arcba sütött a nap – ez volt az október fénypontja. Amikor láttam az Örkény Színház Meggyeskertjének plakátját, amelyen egy zöld macska feszít zsótéros pálmafás ingben, akkor (Behemót helyett) egyrészt Macskaházi Benedekre gondoltam – Annamarink szavalta kiskorában, csodálatos légzéstechnikával, belégzés közben is mondta-mondta (ez egyébként Eszenyi Enikőnek színészi eszköze) – másrészt arra, hogy a lelkem mélyén kicsit tartok ettől: Zsótér Sándor, életében először, Csehovot rendez. De elnyomtam ezt az érzést, hiszen olyan okos, olyan érzékeny ember, bizonyára remek dolgokat gondolt és mondott a színészeknek. Én azonban a nézőtéren jószerével csak annyit vettem le, hogy arra kérte őket: halkan beszéljenek. Valamint alighanem úgy vélte, vicces lesz. Például az, hogy miközben precízen kiigazították a fordításban a cseresznyéskertet meggyeskertre, egy pálmafával jelképezik a birtokot. Vagy az, hogy a színen terpeszkedik egy bútordarab, amely leginkább talán napozóágynak tippelhető (de éjszakai napozóágynak, mert fekete), s amikor kinyitják, kiderül: XXL-es mobiltelefon. Erre kap Ranyevszkaja üzenetet Párizsból. (Kerekes Éva helyében fellázadtam volna, amiért mindenki folyton átöltözik, épp csak neki kell egy szál ruhában végigcsinálnia a négy felvonást.) Egysíkú, kietlen, unalmas előadásnak találtam. Még ha nyugtáztam is egy-két szép pillanatot Nagy Zsolt Lopahinjától, Békés Itala Firszétől, Szandtner Anna Várjájától. (Szandtner a produkció Börcsökje. Elnyomhatatlan.) Lehet persze, hogy én néztem rosszul, és mély értelmeket szalasztottam el. Pl. mind így járnánk, mint Ranyevszkajáék, ha pártunk és kormányunk ki nem mentené az eladósodott ingatlantulajdonosokat a hitelcsapdából. Még soha nem adtam vért színpadon, reflektorok fényében. Illetve most először. Jó, hát kicsiben, stúdiószínházi körülmények között, de akkor is. Luxusellátás: a nápolyin, ásványvízen, kajajegyen kívül vöröskeresztes golyóstollat, katonás kulcstartót és Anamnesis-jegykedvezményt is kaptam. Nahát. (A jegykedvezményt, 33%-ot, szívesen felajánlom annak, aki meg szeretné nézni az előadást. Én már láttam.) Este a Könnyű préda az Átriumban. Ígéretesnek tűnt a sokfelől-szereposztás (Balikótól Bezerédin és Kelemen Józsefen át Margitai Ágiig és Pikali Gerdáig), és eleinte ígéretesnek tűnt a darab meg az előadás is, de hamar úgy maradt, egy tapodtával sem jutott tovább. Típusszereplők rendeződtek el a műben típushelyzetek mentén. Először egy halott elveszett hamvai szolgáltatták a bonyodalmat – ez most úgyszólván a levegőben van, Krusovszky Dénes Üveganyájában is hamvak körül forogtak az események –, de gyorsan megoldódott, így más problémát kellett mondva csinálni. A rendező, Réthly Attila valamiféle kedélyes közönnyel tárta elénk a közhelyeket. Az előadás átütő jelenete az volt, amikor Pikali Gerda (aki igen jól néz ki) egy fotel mögött, szárazon, egy szál egyedül lebonyolított egy szinkronúszó gyakorlatot. A végén magamban melegen rámosolyogtam Lőrinczy Attilára, a szerzőre, egykori osztálytársamra. Mert a befejező dal, a Love story-zene mégiscsak az a szám, amire az ember fia/lánya felhevült romantikus érzelmekkel elment lassúzni a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének bulijaiban. Voltam közgyűlésén a Színházi Társaságnak, de nem mesélem el, jelent meg róla közlemény. Bár az nincs benne, hogy ért ott olyan élmény, amely gyakori mostanában. Hogy ugyanis az uralmi Magyarország képviselője – esetünkben: a Teátrumi Társaság meghívott küldöttje – olyat mond, amire volna racionális reakció, szembesíteni a tényekkel, de az ember csak hápog vagy hallgat elképedésében. Polgár Csaba-műsort vettem fel. Erre az alkalomra direkt vásárolt nekem kedves férjem egy Polgár Csaba-kitűzőt a múltkor az Örkényben (kérésemre). Elvégre rádióműsorból úgysem látszik ki. Hát nem itthon felejtettem? Amióta rossz a nyomtatónk – és hát nem tegnap óta rossz –, nyilvános copy-boltokban szoktam kinyomtatni a rádiós felkészülési papírjaimat. Viszont utálom, ha belenéznek a bolti dolgozók. Márpedig belenéznek. A közeli üzletben is, meg az egyetemi diáksági nyomtatóban is. Az utóbbiban pláne. Mert ott eleve nem értik, minek megy a diáknyomtatóba egy tanár (vagy ki), és minek nyomtatja ki színészek adatait. De nem kérdezik meg, csak lapos pillantásokat vetnek rám mint fölöttébb gyanús egyénre. Mai: Vas István (holnapi előadásom tárgya): Mint a motolla
Mint a motolla, forog az ész, Ideggel, aggyal, fogyaszt, emészt. Beveszi, nem győzi, Rothasztja, fertőzi Ez az egész. Megbolondulok azoktól a révülten mosolygó arcoktól, amelyek a kormányt reklámozzák plakátokon szerte a városban. Amióta járhatatlan a Felszab tér, azóta a Vitkovics Mihály utca felé baktatok az egyetemre, csak mert ott van egy zeneiskola, ahonnan kiskáláznak és kiénekelnek az utcára a növendékek, ami felderítőnek határozottan alkalmas. De nem utamba állnak ott is a hirdetőoszlopok a pártpropagandisták műmájer képeivel? Eléggé tanácstalanul ültem az egri színház nézőterén a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról szünetében. Az első részben szerepelt három dal a darabból (plusz két későbbi LGT-szám kis töredéke) és számos olyasmi, amit nehezen tudtam elhelyezni. Két kivénhedt hippi üzleti megfontolásból tinédzserpartit rendez Montanában? Hosszú sorok a beléptetésnél, a jegyteleneket kirúgják – szociális helyzetfelmérés? Pokol angyalai rendfenntartók hófehér öltönyben? Az egymás sarkára taposó televíziós stábok manipulálják a közvéleményt? Őszülő halántékú, cingár, könyvelőkardigános, ejtett vállú József szimbolikus Esztert keres, akit nemcsak ő akar, hanem az egész világ? Hosszas drogprevenciós betét, kinek a támogatásával? Váratlanul, kontextus nélkül elhangzó, tehát komikusnak ható „zsidó”, „buzi” megszólítások? Interaktivitás, nézők barátságos zaklatása? A második részre több szám jutott – ez mégis könnyebbé tette nézőségemet –, de ott is ezerfelé ment az előadás. Az jutott eszembe, Bal József talán rég rendezett, és most egyszerre akarta 8-10 potenciális darab közlendőjét kiönteni a szívéből. A végén a sajtó szétvált konzervatívra és liberálisra, s mindkettőt felhúzták. A vidám, zenés-táncos finálé előtt a kábítószer-túladagolásban elhunyt főszereplőnő megmondta a frankót: a hülyeséget kell kiküszöbölni. Ez a didaktikus epilógus az oktatási csomag részét képezhette, amelyet talán előadás után, drámapedagógus részvételével kellett volna megvitatni az iskolásközönséggel. Volt egy jelenet, amikor, azt hiszem, megértettem a rendezőt. Hatalmas USA-lobogó kúszott be a képbe. Az egyik táncoslány észrevétlenül letépte róla a csillagokat, maradt egy nagy Árpád-sávos zászló. Aztán tánc közben a piros csíkokat is elhordták róla a táncosok. Fed – gondoltam. Ne lehessen tetten érni. De ha ilyen a remény színháza, milyen a reménytelenségé? Zajlott tegnap három premier Pesten, nekem jegyem egy negyedik helyre, de fájt a fejem, nyűgös voltam, nem mentem sehová. Olyan érzés volt, mintha lógnék az iskolából. Bereményi Géza regényét olvasom, a Vadnai Bébit. Szép könyv, jólesik kézbe venni. Amikor olvastam ezt a részt, mindjárt az első oldalon, a hetvenes években játszódót, azt gondoltam magamban: vajon. Sehol semmi veszély, gondolta Dobrovics, miközben mindegyik érzékszerve részese volt az esőnek. Olyan ez, mint a korszak, amiben élek. Tudnivaló, hogy majdan úgyis eláll ez az eső, pedig most végeláthatatlannak tűnik. Gyengül, erősödik, ahogyan a cseppek száma ingadozik, de szanaszét fog hullani ez az eső, nyom nélkül eltűnik a földben, még az emléke sem maradandó. Igazán mondhatta volna nekem a Géza 1981-ben Moszkvában. Ödön von Horváth A végítélet napja című drámájából volt tavaly igen erős és egyedülálló színházi élményem Vasárnap 16.48 címmel a Bárkában. (Úgy egyedülálló, hogy a kritikusdíjvoksok alapján senki más nem értékelte annyira a Forgács Péter rendezte produkciót, mint én.) Az arról szólt, hogy ha eleget ismételjük a hazugságot és makacsul úgy teszünk, mintha igaz lenne, akkor talán az is lesz. Ez a mostani a Katonában inkább arról, hogy van az a közeg, ahol tulajdonképpen mindegy is, mi igaz, mi nem, mert az ún. ártatlanok talán még rosszabbak, mint a bűnösök. Voltaképp egy nagy fekete lyukba robbant le ez a vasútállomás, és csodálatosan rázkódik, szinte szétesik minden gyorsvonattól, amelyiknek esze ágában sincs itt megállni. Díszletként hozzávetőleg olyan, mintha a Nap negatívja lenne. És a lakosság... Hihetetlen, hogy lehet mondjuk Jordán Adélnak minden porcikáját előnytelenül láttatni. Ahogy ülés közben a lábait tartja. Ahogy a ruhája felakad a fenekén. Ahogy a szoknyaalja véget ér és mutatni kezdi a barnaharisnyás lábat. Ahogy a házilagos frizurája tömpévé teszi az arcát. Jó nézni, ahogy a szereplők kis feladatokból is kihozzák a legtöbbet. Kocsis Gergő. Bán János. Rajkai Zoltán. Elek Ferenc profilja a holdfényben. Keresztes Tamás arca a kihallgatás közben. Olyan, mint a birskörte. Kemény és bütykös. Egy darabig van valami pintérbélás Bagossy László rendezésében. A humor, még a tragédia közepén is. Aztán feketéből még feketébbe komorul a játék. Szép előadás. Családi nagyberuházás történt: vettem három jegyet és szemüveget 3D moziba. Még sosem láttunk ilyet, gondoltam, a Gravitáció a megfelelő alkalom a kipróbálására. És tényleg. Egyszer kiesett Sandra Bullock kezéből egy nagyobb csavar, és bizisten eltalált volna, ha kedves férjem el nem kapja. Az űrtörmelék is éppen hogy csak került el bennünket. Azt előre tudtam, hogy imádni fogom a Föld látványát a világűrből. Ami a történetet illeti, volt itt egy igen érzékeny, okos dramaturgiai játék. Miszerint nemigen remélhettük hőseink szerencsés megmenekülését, az túlment volna a hihetőség határán. De azt sem lehetett, hogy teljesen lesújtva, egy merő gyászban menjünk haza. Ehhez mérten kellett valami köztes megoldást találni. Én egyébként úgy képzelem, hogy George Clooney okvetlenül találkozik Tommy Lee Jonesszal, aki az Űrcowboyok óta ott ül szkafanderben a Holdon és nézelődik. Vagy ha nem is akadnak össze, legalább integet neki Clooney, amikor elmegy mellette. A végítélet napjában a Katonában volt egy jelenet: bebotorkált Takátsy Péter mint a vonatbaleset sebesült túlélője, és a bámészkodó helyiek megtapsolták. Még itt is amerikai filmeket néznek az emberek, mi mást – gondoltam. Caragiale nekünk – ami alatt most a magyar színházat értem – sosem ment könnyen, de gondolnám, hogy aki bemutatja, az hisz benne. Ennek némiképp talán ellentmond, hogy a Nemzeti Színházban Szabó K. István rendezésében 60 percre meghúzva játsszák a Zűrzavaros éjszakát. Korrektnek mondható játék amúgy, csak nincsen benne semmi… mi is… például tét. Jellemző momentum, hogy a Gobbi Hilda terem egyébként üres légterében lelóg kötélen egy vödör. Az alatt áll egy szék, azon ül az előadás kezdésekor Eperjes Károly, és a hosszú első jelenetben (legalább másfél órás) (ja nem, annyi mégsem lehetett) sokat beszél és rendszeresen feláll. Ilyenkor vagy kikerüli a vödröt, vagy belefejel, ez a komikum. Nem lehet eltéveszteni. (Eperjes szereti a színészetében a repetitív elemeket.) A szereposztás olyan, nincs szemernyi kockázata sem. Mindenki úgy játszik, ahogy máshol, máskor már játszott. Hajszálnyit talán fádabbul. Eperjes pontosan olyan alakítást nyújt, mint amilyen most egy pillanat alatt megképződött a kedves olvasó fejében. Kristán Attila és Rácz József új eresztés, és nem lógnak ki. Sinkó Lászlóra felujjongok, mert őt elég régen láttam (nem néz ki valami jól), és a szenvtelen humora, a pontossága, a ritmusérzéke lenyűgözött most is. És az is tetszett, amikor azt mondták valakiről, hogy „mocsoládé egy ember”. (Seprődi Kiss Attila fordítása). És még Söptei Andrea horgolt csipketerítőkből összevarrt, szép ruhája. Tegnap Varga Anikó volt a vendég a rádióban, illetve nemcsak ő, hanem a műsorvezető is vendég volt, Bányai Gabriella. Én pedig Zsolt hangmérnök mellől hallgattam őket, jól csinálták. Na, akkor utakat nyitok, ha nem is tudom még, hogy mire vagy merre. A mindentlátó királylány. Újabban ezen az oldalon fogok cikkírni meg főszerkeszteni gyermek- és ifjúsági színházi tárgykörben. (Ez nekünk jó hír – mondta egy gyermekszínházi alkotó :-) Másrészt pedig megírtam ugyan hosszú cikkben idén, hogy a kisvárdai fesztiválnak voltaképp annyi – többen, többször megírtuk már –, de most akkor szeretne megreformálódni, fejlődni, alakulni. Hát rajtam ne múljon a jövője: elvállaltam örömmel a 2014-es versenyprogram válogatását örömmel. (Ez most direkt van így, egy Székely Csaba-féle mondatszerkezet.)
Engem mindenekelőtt
az érdekel jelenleg, hogy miként kapcsolódik egymáshoz a határon túli és az
inneni magyar színház. Hogyan hatnak egymásra, amikor munkában találkoznak,
milyen különös minőséget hoznak létre együtt. Végtére is a kisvárdai
fesztiválnak már évek óta az a hivatalos neve, hogy Magyar Színházak Kisvárdai
Fesztiválja. Úgyhogy Nagyvárad belseje igazán impozáns, különösen este, kivilágítva, sok szecesszió és merő monarchia. Ami a Szigligeti társulatot illeti, épp elvették tőlük a stúdiótermet. Ez súlyos veszteség, hiszen a színházművészet pont oda szorulóban van mindenhol. A májusban bemutatott A fiú című előadásukat mostantól az Árkádia Bábszínház kistermében adják. („A sas alatt” – így azonosítják a helybéliek a Fekete Sas palota passzázsát, ahonnan a bejárat nyílik.) Forgách András darabja ez, maga rendezte – szerkezetében emlékeztet A kulcsra: hosszú párjelenet, majd jönnek be új meg újabb szereplők és egyre abszurdabb kezd lenni az egész –, nagyon örültem, hogy ott ülök és nézem. Az utóbbi években, amikor Kisvárda csak pár napra szorítkozhatott, nem a nagyváradiakra hegyeztem ki a programomat, így fordulhatott elő, hogy az előadás jó néhány szereplőjét nem is láttam még soha. Szép munkának találtam a produkciót. Utána a nagyszínház előtt elhaladva belebotlottam a szünetelő közönségbe. Rögtön csatlakoztam is a második részre, bármi legyen is az. Fellner-Helmer-szerű ház, fehér-arany-vörös, a kecskeméti színházhoz hasonló „ékszerdoboz” színház. Teli fiatal, örülő nézővel. A díszlet alapján modernre vett Feydeau-előadásra tippeltem volna, de perceken belül rájöttem, hogy a Vízkeresztet adják. A legkülönösebb momentum az volt, hogy Malvolio szerepét színésznő játszotta, korrekt álbajusszal-szakállal, a saját, őszített, parkettafonású hosszú hajával. Román színésznő – a neve alapján –, de a román szövegbe olykor magyar töltelékszavakat kevert (jaj, istenem, ide figyelj, hát, ilyesmit) és ezeket mindig nagy derültséggel fogadta az értő közönség. Malvolio tehát (valamilyen szinten) magyar volt ebben a rendezésben, és csúnyán elbántak vele Olívia udvarában, nagy sikert aratva. Ez szíven ütött kicsit. A színház mellett aludtunk, a szomszédban, vendégszobában. József Attilát továbbfejlesztve nemcsak egymásban fürösztöttük arcunkat, de egymásba is törültük, mivel elfelejtettem törölközőt tenni az úticsomagba. Nagyváradról Temesvárra tartva megálltunk Nagyszalontán, körülnézni kicsit. Ez Arany János kábéháza. Azon a helyen áll, ahol Arany János született, és kábé úgy néz ki, mint ahogy az eredeti kinézett. A kábéház mellett Arany fagyizó. Aradon épp csak egy keveset sétálni volt időnk, menni kellett tovább. A főszínház plakátja szerint ott hol a békéscsabai Monte Cristo-musicalt lehet látni, hol pedig a bukaresti Bulandra Színház Serban rendezte Ivanovját. Temesváron a Leenane szépét tekintettük meg, Upor László szolgálatkész rendezésében, négy, helyénvaló színész szereplésével. Taps alatt megszámoltam magamban, hogy most láttam negyedszer ezt a korai McDonagh-darabot. Mit mondjak, nincs benne négy megnézésnyi. Ám a színészi alakításokat értékesnek találtam. Magyari Etelka Maureenje talán túl finom ebbe a drámába, mégis jóleső, hogy belső szépsége van (a külső szépségén túl). Bandi András Zsoltból Pato böszmesége alkatilag ugyan hiányzik, de attól színész, hogy a lényegét – a jólelkűséget, az óvatos érzékenységet – ennek ellenére is megteremti a figurának. Ray itt egy laza, szeles, divatos fiú az utcából, amilyeneket én nem ismerek, de csont nélkül elhiszem Dévai Zoltánnak. Az öregasszonyt pedig Csoma Judit játssza, és Csomi az Csomi. Éjjel fél kettőre értünk haza, félórával lehagyva a szintén hazafelé tartó kritikusos mikrobuszt, amellyel szervezetlen versenyben voltunk. Ha az ember szép időben Szombathelyre autózik színházba, hosszan kisül a szeme. Majd ugyanilyen hosszan gyönyörködhet a naplemente ezerszínű vörösében. Az arab éjszaka Czukor Balázs rendezésében, ez vitt oda, és nem is bántam meg. Stúdió-előadás az épület üvegfala mögött, frontálisan az utcára nézve. (Privát in memoriam: 1994, Kicsengetés, Nyíregyháza <3). Formás produkció, öt szembeszínésszel (Alberti Zsófi, Avass Attila, Kelemen Zoltán, Kovács Gergely, Fekete Linda), mikroportba beszéléssel, thrillerisztikus hanghatásokkal. Izgalmas az utcakulissza – imádom az ilyet! –, ahogy jönnek emberek, autók, biciklisták, és nem lehet biztosan tudni, mi játék, mi élet. Amikor meg tudni lehet – lassított mozgású epizód odakint –, akkor az benne a felvillanyozóan jó. Két dologra hevesen ráztam a lelki fejem. Az egyik, hogy a gondnokot játszó Avass Attila könyvből olvassa a szerepét. Mivel sem rendezői, sem színészi választ nem kínáltak ennek miértjére, sajnálkozva arra jutottam, hogy Avass talán nem tudta megtanulni a szöveget. Mintha egy úszóversenyen száz méter előnnyel indulna a másik négy versenyzőhöz képest, de így sem lehet győztes. A másik az olyan utcajelenet, amelynek résztvevői Schimmelpfennig konkrét szereplőivé válnak, és a behangosított szövegükkel belefolynak az előadásba. Ekkor – bánatomra – megfosztottak attól, amire a darab egyébként épül, hogy a fantáziám alkossa meg a figurákat. Ezt túlláttatták nekem. Bónuszra bónusz: Az arab éjszaka a kamarateremben zajló Tóték-előadás szünetére ért véget, így átültünk az Ivo Krobot rendezte Örkény második részére. Élvezetes estének látszott az is. Bajomi Nagy György joviális Tótján ütésszerűen felismertem az állapotot, amelyet a szüleim betegsége idején megtapasztaltam. A huzamos nemalhatás nem pusztán ásítozás, hanem tompaság, kábaság, közöny, és ingerlékenységbe, hovatovább beszámíthatatlanságba torkollhat. (Ilyen értelemben Örkény talán nem is egészen helyénvalóan képzelte el Tót simulékonyságát.) Végtelenül bájos poénnak találtam, hogy a távozó Őrnagyot, Szabó Tibort a Tót család tagjai megajándékozták. Csonka Szilvi Ágikájától mackót és dalos műsorszámot kapott. Tót egy kis üveg papramorgót és egy zsebmargóvágót adott. Az is eszembe jutott most, hogy a Tótéknak voltaképp így kellene befejeződnie: a két nő vödröt fog, kefét, gumikesztyűt, és kimegy megtisztítani a négybevágásos tetthelyet. Mert a férfiak margóvágnak, a munka neheze meg a nőkre marad. 1973. okt. 27. szombat Ma első óra számtan volt. Szerencsére utána semmit nem kellett ravaszkodni a reggelihez való lemenetelnél, mert ilyenkor senki nincs befizetve. Az oroszórán, mivel a Dorogi beteg, az Éva jött be és jót dumáltunk. Így kezdődött ma negyven évvel ezelőtt a papíros naplóm. Majd ha lesznek benne ennél érdekesebb részek, akkor fogom idézni. Tegnap a Nemzetiben Bubik István diákbérlet 1. előadás, Szarka Tamás Mária című musicalje Vidnyánszky Attila rendezésében. Hát, nem volt könnyű nekem. A zenével jól elvoltam, de a szöveg kicsit olyannak hatott, mintha Caramel írta volna. (Nagy szavak kusza halmaza.) És az egész műben felülreprezentáltnak találtam a rosszat, a gonoszt. Ez – úgy éreztem – a nálam sokkal ünnepkészebb többi nézőnek is problémát okozott. Úgy tetszett, hogy folyton Olt Tamást (Heródes) és léha társaságát látjuk a színen, amint kokózik, iszik, orgiál, tévéhíradókat sugároz, ölet és vérben tapicskol. A betlehemi tömeges kényszerabortuszokról nem is beszélve, amit nagyban kivetített ultrahang-felvétellel illusztráltak. Olt társát Mészáros Tibor játszotta, akiről nem sejtettem – nem olvasván még a műsorfüzetet –, hogy ő az Ego, de az látszott, hogy szintén nagyon szemét. Mindezt érzetben kevéssé ellensúlyozta, hogy végül megszületett a kis Jézus, mindenki fehérbe öltözött, és a májusfaszerű nagy csillag hosszú, fehér szalagjai beterítették a nézőteret. Amely nézőknek a kezébe nyomták a szalagcsomag végét, azoknak aztán nem állt módjukban tapsolni a taps alatt. Nekem módomban állt. Újhelyi Kinga hangja, Olt Tamás éneklése, Mészáros Tibor mozgása. Hogy én pozitív legyek. Ki van írva a Radnóti Színházban táblácskára, hogy A csillagos ég előadást szünet nélkül játsszák és 21.20-ig tart. Ezt rögtön kellemes megütközéssel fogadtam: Mohácsi János szerintem a nyíregyi Itt a vége óta nem csinált ilyen rövidnek mondható előadást. Az előrejelzésnél szubjektíve hosszabbnak tűnt nekem A csillagos ég, de ennek az is oka lehet, hogy elfelejtettem visszaállítani az órámat, úgyhogy nálam negyed tizenegy után lett vége.
Elfogadtam ezt a produkciót könnyedén. Igaz, egyszerű atelier-vígjátékként
lehetne fergetegesebb. Vagy pedig szélesebben társadalmi szatíraként lehetne
áttételesebb és mélyebb – ám a múltépítés motívum, és ami abból fakadhatna,
hamar abbamaradt –, de rólunk beszélő színház 2013-ból, hiteles és szórakoztató.
Sok Színészekről itt csak annyit: Schneider Zoltán. Nő ki szépen. Amikor a Raplódi (!) Nemzeti Színház igazgatójaként kiselőadást tart arról, miért nem szabad a nézőknek a rosszat mutogatni (Balázs Péter pályázatából való ez a passzus egyébként, hozzávetőleg), miként fertőz az, mint az izomláz – ez az este csúcspontja. Akartam nyomatékosítani magamnak, hogy őszi szünet van a héten az iskolában, és erre egy állatkerti látogatást tökéletesen megfelelőnek találtam. Kész óvoda, annyi utód született idén. Asha, a szakállas kiselefánt igen eleven, és kislány létére már most úgy szaladgál, mint az igazi nők (a busz után): oldalra vetett lábakkal. A két tigriskölyök a vadászatot gyakorolta birkózás címszó alatt, miközben az anyjuk farkasszemet nézett egy kislánnyal. A leopárdmamára és gyermekére megnyugtatóan hatott, hogy az emberek üvegfal mögé vannak zárva. A nagymajmoknál szintén van szaporulat, a kis gorilla már majdnem kamasz. Az orangutánsarj pedig épp tanulta az idősebbektől, hogy rendes orangután nem jár hajadonfőtt, hanem csomagolópapírt vagy konyharuhát borít a fejére. Az estét, mondhatni, elbuktam. A Jurányiban a Szputnyik premierjén, a Reflexen voltam. El nem dönthetem, hogy az előadás volt unalmas vagy én fáradt, de tény, hogy erősen küzdöttem az ébren maradásért. Annál több nemigen rögzült a tudatomban, mint hogy Pető Kata milyen izgalmas-szép, és hogy Hajduk Károlynak felfelé állt a szemöldöke vége. Mai: 1973. október 29. hétfő Délután voltunk moziban, láttunk egy Chaplin-filmet, Modern idők volt a címe és nagyon tetszett. 6-ra mentünk a Pártkörzetbe előadni a november hetedikei műsort. Rémes volt. A műsor után a Gennyes hosszú bevezető után halkan megkérdezte tőlem, hogy én aktivizálom-e a „Jóskát”, vagyis a Kullancsot. Finoman közöltem vele, hogy semmi köze hozzá. Itthon Apuékkal eldöntöttük, hogy hová jelentkezek gimnáziumba. A Radnóti mellett döntöttünk. Ott valószínűleg angol nyelvre megyek, vagy olaszra vagy spanyolra. Ezen kívül tanulnék latint is. Tudok hét nyelven számolni!! Tízig. Magyar, német, angol, orosz, olasz, francia és latin. A Rózsavölgyi nem könnyű hely. Félórával előbb ott kellene lenni, hogy az ember olyan székhez jusson, ahonnan jól látja az előadást. Viszont minek lennék ott félórával előbb, amikor az idő alatt be- vagy kiágyazhatok, elmosogathatok stb. Délelőtti főpróbáról volt szó esetünkben, Tom Kempinski Távolsági szerelem című kétszemélyese: londoni író és New York-i színésznő telefonon kifejlődő szerelme. Már az első rész is a melodramatikus giccs felé hajlott, de békében elválhattunk volna a műtől, ha a szerző az első felvonáshoz hozzáír még 5-10 percet és ott befejezi. Hanem a második rész már a mondvacsináltság csimborasszóját ostromolta. Ette fel a türelmemet. Úgy éreztem, ha még egyszer valamelyik szereplő azt mondja: "Idefigyelj", én kirohanok a szalonból. Szántó Erika, ha úgy vesszük, fordított szereposztással dolgozott. Mert az írót játszó Lukács Sándor sokkal színésznősebb volt, mint Tóth Ildikó. Délután kritikus klubos műsort vettünk fel a rádióban Gabnai Katival és Urbán Balázzsal. Volt szó mindenféléről, Bagossytól Vidnyánszkyig, Álomkommandótól Poligamyn át Végítéletig. Azt mondta Balázs (műsoron túl), mulasztást követtem el, hogy a Reflexet nem fogadtam be. Orlai Tibortól tudom, hogy ma már nem szabadna este 7-re hirdetni a színházi előadásokat, mert az emberek nem 17 háig dolgoznak, hanem tovább. Ezért ő 8-kor szokta kezdeni a produkcióit. Nem csoda hát, ha tegnap este ľ 8-kor besétáltam a kihalt Belvárosi Színházba, ahol (kivételesen) már háromnegyed órája ment a Római vakáció. Beengedtek azért a nézőtér szélére. Nem tudom, mi történt addig, de ellentmondásosnak találtam a főszereplő Fekete Ernőt. Egyrészt átizzadta már az ingét, másrészt viszont olyan fésült volt a frizurája, amilyennek tán még sosem láttam. Egyetlen kóc vagy égnekállás sem volt a haján, a fején. Tenki Rékát Ágacska-szerű, kedves, finom jelenségnek láttam a szerepében. Fekete Ernőből hiányoltam a könnyedséget. Mozi! Isteni műszak. Énszerintem ez magyar film viszonylatban jeles munka. Ugyanakkor igen megterhelő. Feketébb, mint amennyire komédia. Nyilván a szarajevói háborús vonal miatt játszódik 1992-ben, mert egyébként simán a kétezres évtizedekbe tenném. Abba a korba, amikor már minden pusztulóban vagy szétfele van, és nemigen maradt hit, remény, hogy lesz itt valami jobban élhető dolog. Eszembe jutott közben a Szomszédok Mágenheim doktora, hogy az ő mentős világa mennyire másnak mutatkozott. Úgyhogy mosolyogtam, amikor az író-rendező Bodzsár Márk behozta a képbe Mágenheim doktort: Rába Roland briliáns fejjel nézte őt a tévén. Nahát, milyen nagyszerű színészeink vannak! – gondolhatják a színházba nem járó mozisták Ötvös András, Rába Roland és Keresztes Tamás láttán. Már ez is jó. És én persze szerettem a Volt egyszer vadnyugatos momentumokat is. Este Gergye Krisztián társulatának Opera amorale-előadása az Átriumban. Nem tudnám elmesélni. Erőteljes színes-dühös kavalkád táncosokkal, énekesekkel, zenészekkel, színészekkel, Bizottság-számokkal. (Vidnyánszky Attila konkrét megjelenítését a túlzás kategóriába sorolom.) Jópofa félkabát jelmezek, nem hosszában, hanem széltében felek. Amikor a narancssárga félkabátos énekesnő – aki egyébként is tetszett nekem – hosszan, ismétlődően azt énekelte, hogy milarepaverzió, az valahogy bekerült a véráramomba és lendületesen végigzubogott az érrendszeremen.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
