Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2013. június

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

     Az az ember, aki a verőcei konyhai étkezőasztalunkat kitalálta, eddig még csak bútort rajzolni ült asztalhoz, evési-ivási tevékenységet folytatni nem, ez egészen biztos. Négy üvegbetét van az asztallapban, amitől nem lehet úgy letenni egy poharat, hogy fel ne billenjen valamelyik szegélyen. Ezért nem is szabad az asztalra abroszt rakni, mert úgy egyáltalán nem lehetne látni, hol botlik meg a pohár. A szegélyek és az üveglapok közti résekbe nemcsak a por ül be, de a morzsák is mind oda tartanak eleve. Az asztal tisztításához minden étkezés után négykarú emelő, porszívó, ablakspricc, kis ecset (a sarokba térdepelt morzsák eltávolítására) szivacs, papírtörlő és szarvasbőr szükségeltetik.

     De szépnek szép.

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

     Lehet mondani, hogy én semmivel nem járultam hozzá a mai magyar színházművészethez. Illetve eddig lehetett mondani, de már nem, mert most befogadtam lakni egy fiatal színésznőt a szüleim házába.

     Mai: Friedrich Schiller a színházról (A színház mint morális intézmény című művéből)

     A boldogtalan itt az idegen bánattal a magáét is kisírja, a boldog kijózanodik, és a magabiztos aggódni kezd.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

     Mielőtt elhagytuk Verőcét, még egymásra uszítottuk a kertben a gyomnövényeket, fojtogassák egymást.

     Elfelejtettem bejegyezni ide, hogy jártam a minap Szekszárdon. Idén ugyan nem zsűriztünk a miniévadon, de azért egy napra, két előadásra lementünk Dömötör Adrienne kollégával. Lutz Hübner Margit jelenete a 89. oldaltól című atelier-darabját és a Hegedűs a háztetőnt néztük meg. Nem sok jó szó tolakszik a tollamra a látottakról, de annyit azért rögzítek, hogy lett egy Tevje-forma színészük, amióta nem találkoztunk.

     Adósa voltam a barátnőmnek a Heldenplatzcal (a Madáchcsal analógiájára írom így), tegnap leróttam. Ősszel, amikor összeakadtunk valahol, az előadást rendező Bagossy László olyasmit mondott, hogy röhögésesebbnek képzelte el. Nem is indokolatlanul egyébként, a bernhardi szóözön alapján. Ebben a szövegben sok humor van. Keserű, keserű, de pazar humor. Ám a produkció gyászos-ünnepélyes formai alakzata valahogy visszafogja a humorra adott önkéntelen reakciót. Ha felnevetne is az ember, lenyeli, vagy megszeppenten abbahagyja rögtön, mert úgy érzi, nem illik ebben a temetői közegben vihorászni. Már így is maradt az előadás, nevetetlenül. Rezes Judit Olgája melegebb, családiasabb lett a bemutató óta. Máté Gábor Robert bácsija pedig életerőteljesebb.

     Pláne eszembe jutott közben Kézdy Gyuri bácsi. Gondolhatott ő magában egyet s mást abból, ami ebben a darabban benne van.

     „Mai:” címszóval oldalakat tölthetnék meg itt a Heldenplatzból vett frappáns és fájdalmas idézetekkel.

vissza a lap tetejére

4. kedd

     Tapi asszony.

     Radnai Márk rendezését, a Meanwhile in Kansas című előadást láttam a Bárkán. Drogfüggők az Óz, a nagy varázslóba oltva – a nem ismert tartomány Budapest nyolcadik kerületéből. Jómagam mint elsőáldozó a nézőtéren. (Erről jut eszembe, olyan húsz évvel ezelőtt kultúrrovat-szerkesztőként egy zenei cikkben kijavítottam a pszichedelikus szót pszichodelikusra. Úgy voltam vele, mint Tóbiás a hippodrommal.)

     De nem tudok írni most, nem tudok mostanában. Kezemet görcs bántja vagy mimet. Sok bajom van magammal. (Ha már beugrott ide Petőfi, hogy Arany János után nézzen, akkor eszembe jut, voltaképp micsoda képzavar ez: „Toldi irójához elküldöm lelkemet meleg kézfogásra, forró ölelésre!”)  

vissza a lap tetejére

5. szerda

     Ma reggel elmentem egy bámulatos idős hölgyhöz, aki több mint hatvan évvel ezelőtt az apukám szerelme volt. Magammal vittem és visszaadtam neki azokat a leveleket, amelyeket ő írt Debrecenbe apukámnak, amikor apukám ott sorkatonai szolgálatot teljesített 1951-ben. Kicsit vívódtam ugyan, hogy ne nézzek-e bele a levelekbe, mielőtt visszaadom, de végül nem olvastam el őket.

     Már anyukám nem élt, amikor megtaláltam ezt az asszonyt, és apukámmal felvették a kapcsolatot. Telefonozgattak, egyszer pedig eljött látogatóba*. Pontosabban én hoztam el őt kocsival. Mielőtt benyitott apukámhoz, aki a foteljében tűkön ülve várta, megkérdezte tőlem az előszobában, merre van egy tükör. Előbb megigazgatta a haját, csak azután ment be.

     Megható volt az egész.

*Természetesen meghánytam-vetettem magamban, hogy anyukám mit szólna ehhez. Egy darab vizitnek még éppen örült volna, tudom. A hölgy nem akárki, kíváncsi lett volna rá és imponált volna neki.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

     Jeles András. Ez volt a második elektronikus interjú az életemben. Ha az ember jól válogatja meg az alanyt a mailes műfajhoz, akkor kicsit olyan, mintha kiadta volna a munkát gebinbe. (Ez egy archaikus kifejezés. Ma úgy mondanák: alvállalkozásba.) Mert nem kell annyit dolgozni vele, még akkor sem, ha az újabb és újabb verziók napokig jönnek-mennek a villanypostán. Mindazonáltal én nem hajtok erre a megoldásra, mivel nem vagyok munkakerülő alkat. Ráadásul kétségeim vannak, hogy sikerül-e levélben megfelelő tónusban érintkeznem egy ismeretlen emberrel. (Most azt talán hagyjuk, hogy ismerősökkel sikerül-e… Meg azt is, hogy élőben vajon. -e.) Jeles Andrással még nem találkoztam soha. Illetve ez így nem egészen igaz, mert tavaly Kisvárdán a szakmai beszélgetésen kommunikáltunk; ellentmondtunk egymásnak.

     Ugyanakkor határozott hátránya a mail-interjúnak, hogy a szövege olyasmit is tartalmazhat, amit én biztosan nem írtam volna bele. Esetünkben: hogy a kritikusok a vidéki színházakra „szarnak odafigyelni”, ez, ugye, nemcsak stilárisan mélyen idegen tőlem, de én ennél sokkal árnyaltabban látom a színházi sajtó pozícióját és a kritikusok helyzetét, (fogyatkozó) lehetőségeit. Csak nem szerettem volna ebbe az irányba kiterjeszteni az interjút. Miközben sajnos nem sikerült rábeszélnem Jeles Andrást arra, hogy ezt dobjuk el vagy fogalmazzuk át. Végül is nem álltam meg, reagáltam rá. Ő meg egyetértett vele. (Írta egyébként, hogy én kivétel vagyok. Nem, nem gondolom, hogy kivétel vagyok. És ezt, attól tartok, bé is fogom bizonyítani holnap Pécsen, A félkegyelmű szakmai beszélgetőjeként :-)

     A félkegyelműt olvasom most persze. Fantasztikus, fantasztikus pasas. (Dosztojevszkij mármint.)

vissza a lap tetejére

7.péntek

vissza a lap tetejére

8. szombat

     A feladatom másnapra eléggé megnehezedett, miután a szombathelyiek A félkegyelműje méltósággal – úgy értem, legalább nem is kapálózott – elhalálozott a nagyszínházban. Az sem igen látszott rajta, hogy élt valaha egyáltalán. Mondjuk én rögtön sejtettem, a program láttán, miszerint a nagyszínházban játsszák a produkciót, hogy a döntés végzetes lehet, hiszen ez egy szépséges, bensőséges stúdió-előadás lényegében. Czukor Balázs Miskin-alakításának formátuma, az talán átjött valamelyest a közönség számára, amely négy órát töltött (ha ugyan mind a négyet) értetlenül kókadozva a nézőtéren. Ehhez mérten lehetett-kellett a szakmai beszélgetésen hozzászólni a versenydarabhoz. Utána az Amphitryon szerepelt napirenden, két másik felkért hozzászólóval, odasúgtam az alatt kedves férjemnek: Mi is ennyire semmit nem mondtunk? Igen – felelte megnyugtatóan.

     Délután a Nyílt Fórum nyitányaként a felolvasó színházban egy portugál művet hallgattam meg Csákányi Eszter és Jankovics Péter előadásában, nagyon szép darab, vagy talán inkább: nagyon szép rádiójáték. (Tiago Rodrigues: Egy pár két szólam.)

     Este a debreceniek Bolha a fülbéje. A szecessziós fémlámpavasak első pillantásra ismerősnek tűntek: Vidnyánszky Attila rendezte már ezt a bohózatot az Új Színházban, csak akkor még nem az euroszkepticizmus jegyében. Azóta a feje tetejére állt a világ (a díszlet szerint is). A debreceniek többször közölték a második felvonásbeli garniszállóról, a Tüzes Kandúrról, hogy annak címe Brüsszel, rue de Liberté akárhány. (Sokszor mondták ezt el. Általában az előadás kissé alulkalibrálta a közönség felfogóképességét szerintem. Trill Zsolt színészetével is az a gondom az utóbbi időben, hogy mindent kicsit tovább játszik ki a szükségesnél, picit hosszabban, picit rátétesebben, hogy biztosan meglegyen nekünk. Megvan pedig, megvan már előbb.) Szóval Feydeau kapcsán az volt a nemcsak eszmei, hanem alaposan a szánkba rágott mondanivaló, hogy az Európai Unió egy kupleráj*, amit a második felvonás végén szétvernek a színpadon, aztán jön a magyar és rendbe teszi.

     Szűcs Nelli sikkjét-báját, töltöttgalamb-repkedéseit gyönyörűséggel néztem az első felvonásban. Valamint Mészáros Tibor alakítását élveztem. Az volt még szórakoztató, hogy színikritikusok ültek a környékemen, láttam az arcukat részlegesen, egy mosolyuk nem volt egész este. Mondjuk, nem csodálom. Ha jobban belegondolok, nekem sem volt. (Csak egy: Mészáros Tiborra.)

*Mindazonáltal nekem a kuplerájról elsőre nem az Európai Unió jut eszembe. Hanem például ez: Máténk az elmúlt fél év alatt kétszer járt úgy, hogy szakmájába vágó állást pályázott meg komoly állami intézménynél, castingolták alaposan, elnyerte a pozíciót, megjelölték a belépése időpontját, majd pár nappal az esedékes dátum előtt közölték, hogy leépítés-átszervezés-racionalizálás-létszámstop stb. miatt mégsem jöhet. A mostani, második esetben – amikor természetesen elindította már a kilépést a jelenlegi munkahelyéről –, lehet, hogy emiatt itt marad állás nélkül megint.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

     Kedves férjem jelentése Verőcéről: ő még ennyi vizet ott soha életében nem látott. Pedig már több mint fél évszázada ismeri a Dunát. A szomszédok még régebben, de ők sem láttak még ekkorát. A folyópart felől nincs veszély, erről az Ybl-féle parti kőfalak gondoskodnak. Hanem a falu végén, Vác irányából jön a víz – az országút víz alatt van – és egyre beljebb ér a házakig.

     Pécsen: „Embernek lenni nem szerep” címmel kiállítás Kaszás Attiláról egy kávéház két falán. Megnéztem szeretettel, és szomorúan konstatáltam, hogy Kaszás Attilát mára mintha a Teátrumi Társaság exkluzív (kizárólagos) posztumusz színészévé avatták volna. Valahogy szinte csupa olyan fotó került, amin Kaszás Attila Keresztes Ildikóval, Dörner Györggyel, Selmeczi Rolanddal, Kéry Kittyvel, Szarvas Józseffel stb. látható. Az egyik képen Kulka János is szerepel, de csak háttal, fel nem ismerhetően. Van aztán néhány nyomtatott papír is, kollégák visszaemlékezései, meg egy idézetgyűjtemény. Kaszás Attila a színházról és szerepeiről címmel újságcikkmondatok Best magazinból, Tina magazinból. Szaksajtó nyilván nem létezett Kaszás Attila életében, elvégre a Magyar Teátrumot még nem alapították meg. Arról nem olvastam információt sehol, ki állította össze ezt a kiállítást. Más vonatkozásban meg azt nem találtam meg a neten, ki az a lány, aki a kultúra.hu nevében Bányai Kelemen Barnát interjúvolta egy pub galériáján délután, pár nézőnő előtt. Ez a kultúra.hu programsorozat naponta több pódiumbeszélgetést foglal magában, és ettől is elszomorodtam. Ha az idő kerekét speciális és szelektív módon oda-visszaforgatnánk kicsit, magam lennék a kultúra.hu, és talán én beszélgetnék itt Bányai Kelemen Barnával. (S mennyivel jobbakat kérdeznék.)

     De több szomorúság már nem volt tegnap. Mentem ide-oda, mert tudósítanom kellett a fidelio.hu-t a nap eseményeiről, mindjárt linkelem.

vissza a lap tetejére

10. hétfő

     Nem volt olyan illúzióm, hogy a Bolha a fülbe szakmai beszélgetésén érdemben tárgyalva lesz Vidnyánszky Attila vitatható Feydeau-rendezése. De arra mégsem számítottam, hogy nem lehet majd pirulás nélkül végighallgatni, sőt pirulással sem, egyszerűen ott kell hagyni dúltan a vége előtt. Értem persze. Vidnyánszky Attila kezében van szinte minden. Ilyen koncentrált hatalom a színházi világban talán az ötvenes évek óta nem volt. Melyik gyakorló színházi alkotó óhajtaná kritizálni Vidnyánszky munkáját, amikor a rendezői tehetsége az egyetlen, amit még nem kérdőjelezett meg senki?

     Történetesen mindkét opponenst a debreceni színház kérte fel. Katona Imre és Bodolay Géza. Hallatlan erőfeszítéseket tettek, hogy ne mondjanak semmit az előadásról. (Pedig Lévai Balázs moderátor becsülettel mindent megtett a szóra bírásukért.) Beleillik a képbe az is, hogy Vidnyánszky nem volt jelen. Biztos volt más, fontos dolga, de feltűnő az egyezés a miniszterelnök mentalitásával. Ő is csak az övéi közt szeret nyilvánosan szóba elegyedni.

     Megkérdeztem közben a mellettem álló színházi embert, aki egyébként részese a regnáló színházi hatalomnak:

     Katona Imrének vajon mit adhat Vidnyánszky Attila?

     Oxigént.

     Lehet, hogy helyesebb lenne azt kérdezni, mit vehet el tőle?

     Ugyanazt.

     Később a Király utcában megkérdeztem Bodolay Gézát, miért vállalta el, ha elszántan nem akart mondani semmit. Összegzem a válaszát: 1. Akinek van füle a hallásra, érthette, amit ő mondott. 2. Úgy tudta, Vidnyánszky itt lesz, vele akart beszélgetni, nem erről az előadásról, ami egy szar, hanem például a nyilatkozatairól. 3. Neki magának nem tűnt fel az Európai Unió=kupleráj mondandó, valószínűleg épp aludt akkor. 4. Kapjuk be az összesét mi, kritikusok, akik gyáván nem nyilvánítottunk véleményt.

     Nnna. Elment ez a napi poszt, a POSZT-tal együtt, de folytatom holnap otthonról, felolvasószínházzal, Peer Gynttel és Színésznőkkel.

vissza a lap tetejére

11. kedd

     Az Örkény Színház Peer Gyntjének csak az első részét volt módom megnézni, de az meglepett – a bemutatóhoz képest –, mert teljesen magával ragadott. Keresem az okát. Egyrészt talán az, hogy Ascherből általában ismétlésre szorulok, másrészt meg, szokatlan módon, kifejezetten jót tett a produkciónak, hogy nagyobb térbe került. Tágassága lett Peer kalandozásának. Hosszabban fútt be a szél, nagyobbat esett a hó. Csupa olyasmi, amitől feljebb tört az előadás.

(Üdvözlöm a meglepetésszerűen ideirányított fidelio.hu-olvasókat, a Peer Gynt-beszámoló idáig tartott a linkben.)

     Szünetben szaladás a Zsolnayba a zalaegerszegiek Színésznők-előadására. Jó időbe telt, míg rájöttem, hogy láttam én ezt az April de Angelis-színdarabot az Új Színházban valaha, csak Sztarenki Pál rendezésében (és az átdolgozásukban) annyira más, hogy alig ismertem rá. Ez egy bárdolatlan előadás – hallottam éjfél után egy meglepő szájból, és ezt a megállapítást annyira pontosnak találom, őszintén sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe. A produkció egyetlen és/vagy kiemelkedő értékének Ecsedi Erzsébet játékát tartom, akit Szigethy Gábor válogató most fedezett fel és bemutat nekünk. (Mit mondjak, sajnálhatja, hogy nem látta még Ecsedi Erzsébetet az elmúlt évtizedekben semmiben Zalaegerszegen.)

     A tegnapi szakmain csupa lelkes, jó szó, dicséret hangzott el a Színésznők-előadásról. Így ment sokáig, majdnem végig. Egy ponton azonban nem bírtam tovább, hozzászóltam, megbontván az addigi egységes pozitív véleményt. Két kritikus csatlakozott a felvetett problémákhoz, végül pedig úgy jöttem el, sietve a vonathoz, hogy sértődött alkotót és sértődött kollégát hagytam magam után. Nem örülök, mindig bánt, ha bántok, de van, hogy elkerülhetetlen.

     Mára belebetegedtem, ha nem is ebbe, de valamibe. Láz. Gyomor. Hasmenés.

vissza a lap tetejére

12. szerda

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

     A beteg nyugalma érdekében be sem kapcsoltam a számítógépet tegnap. Jártam orvosnál, rögtön azt kérdezte, volt-e kapcsolatom a Dunával. Mondtam, még csak nem is flörtöltem vele. Ez vírusos gyomorfertőzés (amennyire értettem), sok van ilyen mostanában, mondta. Kérdeztem a lefutását, nem ígérte, hogy máról holnapra megjavulok. Öt nap antibiotikum, addig valószínűleg kitart. Latolgattam azért egy kicsit a holnapi Pécsre menést, hiszen szereplést vállaltam a vígszínházi versenydarab szakmai beszélgetésén. De a három utcasarkot a rendelőig és vissza is annyira kimerítőnek találtam, hogy hazaérvén lemondtam, sajnálattal-restellkedve, a pécsi programot. Remélem, találnak másik jóembert helyettem, és nem járnak majd a beugróval rosszabbul, mint velem jártak volna. (Ez volt az én találkozásom az előadással.)

vissza a lap tetejére

14. péntek

     Kimentem az erkélyre megvizsgálni, idelátszik-e az Engels Erzsébet téri óriáskerék. Megnyugodva konstatáltam, hogy nem. Az nekem pont elég, hogy a Bazilika körkilátójának egy pontjáról ránk látni.

     Most felötlött bennem A félkegyelmű pécsi szakmai beszélgetése, amikor Jeles Andrást szólította meg a moderátor. Ő röviden válaszolt a felvetésre, s hozzátette még, hogy én ne hadonásszak a mikrofonnal, mert akkor nem lehet érteni, amit mondok. De nem tudom pontosan, hogy mi hangzott el, mert közben hadonászott a mikrofonnal.

vissza a lap tetejére

15. szombat

     Mai (lelet):

     Pus László igazgató

     Főv. VII. ker. Ingatlankezelő Vállalat

     Tisztelt Igazgató Elvtárs!

     1975. július 20-án kelt, 1306/75 hivatkozási számú levelében /előadó Diebold/Sné/ közölte, hogy házunk, a Péterfy Sándor u. 37. függőfolyosóit az életveszély elhárítása érdekében aláducolják és a függőfolyosó kicserélését az V. ötéves terv keretében elvégzik. 1975 óta, három éve csak tovább romlott a függőfolyosók állapota, időnkint nagy darab vakolatok esnek le róla. Tavaly nyáron egy haláleset után a koporsót is csak a hátsó csigalépcsőn, állítva tudták lehozni, közben kiesett a hulla. A mentők egy hordágyat sem tudnak a folyosón elvinni, nem is beszélve arról, hogy ki- és beköltözni lehetetlen, mert semmiféle bútort nem lehet szállítani. Most a szomszéd házban, a 39-ben a függőfolyosó cseréjéhez vonultak fel. Megérdeklődtük a HKI-nél, hogy nem tévesztették-e el a házszámot, mert ott jó állapotban lévő, alá nem ducolt függőfolyosókat fognak kicserélni. Meglepetésünkre közölték, hogy a mi házunk nem is szerepel a kicserélendő függőfolyosójú házak listáján. Három éve élünk egyre romló állapotú függőfolyosók között, életveszélyesen meglazult korláttal, esőben a folyosóra szakadó vízzuhatagban, és most kiderül, hogy nem is szerepel a javítás a tervükben. Kérem, vizsgálják ki az ügyet /mert itt valami határtalanul nagy hanyagságból eredő mulasztás történt!/, és szíveskedjék intézkedni, hogy sürgősen, soron kívül – ha ezt 3 év eltelte után így kell mondani – cseréljék ki házunkban a függőfolyosókat.

     Budapest, 1978. május 19.  

               Elvtársi üdvözlettel:

               dr. Stuber Ervin lakóbizottsági elnök, Péterfy Sándor u. 37.

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

     Befejeződött a POSZT. Szerintem a zsűrik által kiosztott díjak szakmailag teljesen rendben vannak. Nekem nemcsak megelégedésemre, hanem örömömre is szolgáltak. (Csak az az egy, hogy Mundruczónak erre a rendezésére* nem adtam volna semmit, de ez ízlés dolga. /Jeles Andrásnak inkább adtam volna./)

     Meghallgattam az interneten a Jóembert keresünk szakmai beszélgetését, ambivalens érzések közepette. Egyrészt sajnáltam, hogy nem vagyok ott, mert lett volna mondandóm. Másrészt viszont úgy felidegesítettek Szigethy Gábor válogató hozzászólásai, hogy esetleg nem bírtam volna ki szó nélkül. Márpedig sajnálatosnak tartanám, ha a reakciómmal épp én terelnék politikai-kultúrpolitikai mederbe egy szakmai beszélgetést. Mit tudom én, esetleg indulatos szarkazmussal kijelentem: megvilágosodtam és megjavultam a vígszínházi bemutató láttán, rájöttem, hogy kormányunk nagyszerűen megoldotta a trafikkérdést, és más területeken is ideje lenne rendet tennie.

     Hosszú időn át azért jártam a POSZT-ra, hogy lássam azokat a kiemelt előadásokat, amelyeket a szezonban nem láttam. Úgy gondoltam, ha ezek kimaradnának, hiányoznának az évadképemből, a kritikusdíj-szavazási merítésemből. Az utóbbi évek tapasztalatai ezt a hiszememet meggyengítették. Most már kevésbé vélem súlyos mulasztásnak kihagyni egy-egy versenyprodukciót. Idén a Pécsen töltött néhány nap alatt olykor úgy éreztem, hogy ennek a rendezvénynek már nem sok értelme van. Nem is hiszem, hogy nagy jövő előtt állna. Az idei zsűri díjazásgyakorlata vagy meghosszabbítja a POSZT agonizálását, vagy lerövidíti. Mert egyfelől lehet gondolni, hogy nem felesleges a versengés, ha a végeredmény hitelesnek tekinthető. Másfelől viszont a Teátrumi Társaság esetleg érezheti úgy, hogy még tovább kell reformálnia a dolgot, mert a vidéki színházak még most se „nem kaptak megfelelő teret itt”. Ettől aztán végképp bedőlhet az egész. És egyre kevésbé mondhatjuk, hogy kár érte.

*Rémes érzés fogott el egyébként attól, hogy bár én Tóth Orsival láttam, de Láng Annamária is játszotta a Szégyen női főszerepét. Ha az ő bántalmazását kellett volna néznem, akit sokkal jobban szeretek, még nehezebben viseltem volna az előadást. (De ezt senki ne vegye Tóth Orsi elleni felbujtásnak.)

vissza a lap tetejére

17. hétfő

     Tegnap volt ez, amikor a Verőcére indulás előtt a Semmelweis utca sarkán várakoztam. Már messziről észrevettem őket, ahogy jöttek a Gerlóczy utcán: egy vasárnapi család. A férfi 40-50 közötti, sovány, elnyűtt fejű. Viseltes arc, kinyúlt póló, nem divatból kopott farmer. Nem állt távol attól, hogy hajléktalan benyomását keltse. Ő ment elöl a kislánnyal, akinek a kezét fogta. Mögöttük két fiú szaporázta. A kislányt 7 évesnek, a fiúkat 9-nek és 11-nek néztem. A férfit pedig vasárnapi apukának. Úgy festett, mint aki már némiképp tönkrement a válás óta, de a gyerekeket nem adta fel. Nagy határozottsággal vitte őket valahová. Amíg közelítettek és amíg távolodtak aztán, összeszorult szívvel néztem őket. Nem beszéltek. Haladtak sietős léptekkel. Nem volt semmilyen csomagjuk. Már elmúlt dél. A gyerekeknek koraestére biztos haza kell érniük. A kislány vitt egy kis papírszatyrot. Az egyik fiú a markában tartott egy csomag ropit. A másikéban zacskós chips. Ezt vitte nekik az apukájuk ezen a vasárnapon.

     Vajon meg tudja-e őrizni ez az ember a gyerekeit, az apaságát – gondoltam. – Meddig tudja vajon megőrizni. Sokáig-e.

     (Lehet, hogy ezt nem is ide kellett volna írnom, hanem a Proics Lilla blogjába.)

vissza a lap tetejére

18. kedd

     Egy tárgy volt, amire a bátyám is meg én is igényt tartottunk a felszámolásnál: Kálmán Jenő Sicc az iskolában című, piros-sárga csíkos gyerekkönyve. Rögtön lemondtunk róla egymás javára, majd hozzám keveredett. De át fogom engedni, már csak azért is, mert közben elolvastam. Különös, úgy 45 éve nem láttam ezt a könyvet, nem is gondoltam rá, de most, ahogy lapoztam, tudtam, milyen kép lesz a következő oldalon. A szövegére, cselekményére egyáltalán nem emlékeztem, így aztán annál megrázóbban tudott most hatni rám. Tom és Jerry ez is. Voltaképp nem értem, hogy a gyerekmesék, gyerekfilmek miért szólnak túlnyomó részt arról, hogy van egy ravasz, ügyes főhős, aki újra meg újra megszívat egy hülye balekot. Arról nem is beszélve, hogy itt a címadó alaptörténet ez: Sicc iskolát nyit. Minden állatot pont arra tanít, amit az úgyis tud, és ezt adja el látványos pedagógiai tevékenységként, tandíjat is szed érte. Nyugodtan nevezhetjük csalónak és szélhámosnak. Róka Rudi le akarja leplezni, ám nem elég gógyis ahhoz, hogy eredményesen lépjen fel. A vizsgabiztos az oroszlán, és ő, a kerál, nem vesz tudomást az incidensről. Megfenyegeti és elzavarja Róka Rudit, s kinevezi Siccet egyetemi tanárnak.

     Mindent értek. Ilyeneken szocializálódtunk. Az az egyetlen szerencsém, hogy elfelejtettem az egészet.

vissza a lap tetejére

19. szerda

     A verőcei szobám, amely az anyósomé volt, húsz évet ugrott előre hirtelen, bútordizájnilag. Eddig a hetvenes éveket idézte, ezentúl a kilencveneseket. Evvel egyidejűleg közelebb lépett hozzám. Mert az ággyal szemben most már nem az anyósom szekrénysora áll, hanem az anyukámé. Beköltöztek ide anyukám könyvespolcai is, azokra kerültek a nagyapám könyvei. (De persze megőrzöm anyósom romantikusabb olvasói lényének könyvi lenyomatát is. Ez alatt nem lektűrt értek, hanem a versesköteteken és a világirodalom klasszikus prózáin túl számos festőéletrajzot például.)

     Volt tegnapra színházjegyem, de nem éreztem képesnek magamat arra, hogy 30 fokban vonatra üljek délután és bemenjek a városba, úgyhogy lemondtam. Még ne purcanjak ki a hőségtől, az majd Kisvárdán lesz esedékes. Lementem a Duna-partra, de nincs még Duna-part. Frédi kutya mindig rosszallta az ilyet. A tőlem telhető természettudományos alapossággal megmagyaráztam neki a vízügyi helyzetet, de sosem értette.

     Írta egy ismeretlen kedves olvasó, hogy szereti, amikor nyár van és nem csak színházról írok. (Szerette nagyon pl. a Frédike-korszakot – jegyezte meg zárójelben.) Különben a leghelyesebb olvasói levél talán az volt, amit akkor kaptam, amikor 2008 januárjában Dél-Koreában állomásoztunk. Azt írta az illető: nyugtalansággal tölti el, hogy nem közöltem, mennyi időre utaztunk oda. Aggódik, hogy talán évekre. Vicces az aggodalma, érzi ő, hiszen elvileg tök mindegy, hol vagyok, mert nem ismerjük egymást, tehát akkor sem találkozunk, ha én Budapesten élek. De mégis… Nyugtassam meg, hogy belátható időn belül hazajövünk. Megnyugtattam.

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

     Mai:

     „Richard Talmadge szerződése minden testi épséget veszélyeztető dolgot megtilt a népszerű színésznek. Richárd nem ugorhat villamosra (minek is ugrana, hiszen három autója van), versenyboxolókkal nem szabad összeverekednie. Autóját nem vezetheti 70 kilométernél nagyobb sebességgel és repülőgépre egyáltalán nem szállhat.

     Szigorú kikötés van abban a szerződésben, amelyet Cecil B. De Mill kötött Dorothy Cummingsszel, amikor leszerződtette, hogy A királyok királyában eljátssza Mária szerepét. A szerződés értelmében Dorothy Cummingsnak öt évig különösen erkölcsös és puritán életet kell élni, mert annak a színésznőnek – mondja a szerződés –, aki Mária szerepét játssza, a magánéletben is tiszta, makulátlan életet kell folytatni.

     Egy népszerű filmsztárnak – ez talán a legérdekesebb amerikai filmszerződés – pedig megtiltotta a filmgyár, hogy az életkorát elárulja. De ennek a színésznőnek a nevét mi sem áruljuk el.”   (Színházi Élet, 1927. október 16.)

vissza a lap tetejére

21. péntek

     El Kisvárdára Pestről, ahol az ágyam melletti hőmérő már reggel 32 fokot mutat, a fejem felett pedig 7-től 6-ig kalapálnak, vésnek, fúrnak (tetőcsere vagy mi zajlik), elmenni Kisvárdára végignézni huszonvalahány színházi előadást, ez csábító nyaralásnak látszik momentán.

     Amikor zsűriben vagyok, olyankor nem szoktam naplót publikálni (hogy ne áruljam el az állást), hanem általában csak a végén hozom nyilvánosságra, amit menetközben írtam. Most az is nehezíti a helyzetet, hogy Szűcs Kati cikket kért az egész eseményről, így nem tudhatom, mi az, amit épp elírnék előlem, mármint a Criticai Lapok-beli beszámolóból. Mindazonáltal bizonyára hírrel leszek magam meg a határon inneniek és túliak felől. Szívélyes pá!

vissza a lap tetejére

22. szombat

vissza a lap tetejére

23. vasárnap 

vissza a lap tetejére

24. hétfő

     A Parish Bull Kisvárda legjobb szállodája – de ne próbáljuk meg e szavak mentén elképzelni, mert elképzelhetetlen –, állítólag az ukrán-magyar fegyverkereskedelem adminisztrációs központjaként épült a kilencvenes években. A zsűri privilégiuma, hogy itt lakik. Amióta nem jártam ezen a helyen, tovább gyarapodott: lett az udvaron életnagyságú Jézus-szobor a konferenciaközpont épület koronaterme (e szavak alapján se próbáljunk elképzelni) oldalában. Kicsit odébb Krisztus a kereszten, mellette Makovecz stílusú szaletli. Nem is tudom, micsoda ez: nyitott kápolna vagy nemzeti kegyhely, kordonnal lezárva a feljárata. Hétvégén kiderült a funkciója: szép időben itt esket az anyakönyvvezető. (Szombatonként jellemzően lakodalom van a Bullban.) A megfeszített Krisztusra nézek, ablakilag.

     Láttam már Kisvárdán jó néhány fesztiválmegnyitót, de ezúttal négy politikus beszélt egymás után, minden idők leglesújtóbb nyitóestjét hozva össze.  Tényleg csak lehajtott fejjel lehetett hallgatni őket. (Zokogva sírtam vissza Hegedűs D. Gézát.) Erről a mélypontról nem vezethet út máshová, mint felfelé – gondoltam. Már előtte bekezdtünk: a sepsiszentgyörgyiek adták Az imposztort Keresztes Attila rendezésében, a kolozsvári Bíró Józseffel mint Boguslawskival. A megnyitó után a Várban a beregszászi A vihar volt látható. Szűcs Nelli Prospera, Trill Zsolt Caliban és beregszászi-debreceni-nemzeti színházi színészek. (A protokollsor egy emberként távozott mögülünk a szünetben.)

     Jegyzetelek: Sebestén Abáék-féle Bányavakság, nekem másodszor. Marosvásárhelyi vizsgaelőadás Bocsárdi László rendezésében, Pászt Patrícia fordította kortárs lengyel darabok, kettő, nem túl meggyőző drámák. Kiemelek: egy fiú, aki jó is, rossz is, tehát nem érdektelen. Egy nagyon szép, hosszú hajú lány, aki jószerével az egész második rész alatt fésülködött.

     Takács Katival és Zsótér Sándorral alkotjuk a szakmai zsűrit. Zsótér lehet, hogy tényleg nem szokott enni. Legalábbis igen tájékozatlan étkezésileg. Velőt rendelt volna magának 35 fokban egy ilyen helyen, mint a Bull. Nem engedtem.

     Mai:

     Milyen váratlanul erősen és élesen tud kiszólni egy-egy Spiró-mondat! Mátray László Rybak szerepében dúltan háborogva a nézőtéri lépcsőn: Szörnyű, hogy a legjobb műveket is a szolgálatukba állíthatják! Borzasztó, milyen gyönge a művészet! Már nincs olyan területe az életnek, amelyik ne az övék volna!

vissza a lap tetejére

25. kedd

     A marosvásárhelyi Bányákban számomra az a legimponálóbb, hogy rendezőileg-színészileg hibátlan ízlésűek. Még a legkényesebb részegjelenetekben is. Meg is kérdeztem Bányai Kelemen Barnát a szakmai beszélgetés után, vajon dzsekidobálásban is tévedhetetlen-e. Mert szerepe szerint józanul nem találja el a kabátjával az agancsfogast, részegen pedig igen. Hogy minden előadáson sikerült-e ez neki. Mondta, igen. (A józanos akciót most direkt kifigyeltem: rövidet dobott, mint egy kosaras.)

     Volt olyan este 7, amikor semmilyen előadás nem ment épp. Úgyhogy Urbán és Zappe kollégákkal felsétáltunk a Várszínházba a helyi amatőr rockzenekarok maratonjára. (Igen, azt hiszem, érdemes lett volna lefényképezni ott a mi bizarr különítményünket.) Felmerült bennem a kérdés, normális-e, ha egy rockbanda ilyeneket játszik: „Álmaim asszonya, szívem az otthona, amikor rám nevet a gyönyörű szemével.”

     Eddig még nem szenvedtem itt a színházi nézőtéren hosszan, mélyen és alaposan, csak egyszer. Amikor Harsányi Attila az Aradi Kamaraszínház képviseletében Viszockij-dalokat énekelt magyarul, elégedetlenségemre okot adó fordításban. Nem láttam be, mi predesztinálja arra, hogy ezt tegye, ráadásul rögtön az egyik kedvencemmel indította az estét. Sérelmeztem magamban indokolatlannak tűnő vállalkozását. Szinte személyes sértésnek vettem. De már kihevertem.

vissza a lap tetejére

26. szerda

     Volt mindenféle. Kicsikét elboldogított engem a Pintér Béla Parasztoperája a temesváriaktól, Szikszai Rémusz rendezésében, Tokai Andrea és Balázs Attila felemlegetnivaló részvételével. (De lehet, elsősorban arról van szó, hogy ezt a darabot én még diafilmváltozatban is élvezném.)

     Tegnap este 6-tól ľ 2-ig három előadás. Csikszeredai Isten pénze-musical. Ott zenés színházat alapítottak egy hatvanas férfiszínészre, Fülöp Zoltánra. Kassai Marat/Sade Czajlik József rendezésében. Kassától ilyen ambiciózus, mondani akarós produkciót, azt hiszem, még nem láttam. Végül a mi szabadkai Béres Mártink a One girl show-jával. Vajon mit szólnék Béres Mártához, ha fiú lennék?

     Zsótér impulzív, heves vérmérsekletű. Nehezen bírja, ha vacakot látunk, vagy ha a közeg nem pártolja az őszinte véleménynyilvánítást. Kedvesen gyanakodva néz engem, hogy nincs az a rossz előadás, amin felhúznám magamat. Istenkém, ha kiborulnék minden rossz előadástól, amit látok, már rég leszázalékoltak volna, és most rokkantnyugdíjasként terelhetne vissza engem az állam a munkaerőpiacra.

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

     Elégtételt adok a Bullnak: szerepel az étlapjukon nyírségi gombócleves, megrendelésre. Kért magának tegnapelőtt a zsűri, tegnap ebédre. Isteni volt, isteni!

     Délután szatmárnémetiek, A nyugati világ bajnoka. Azt nem mondom, hogy jó volt, vagy hogy végig jó volt, mármint a végéig – mert szerintem csak az utolsó tíz perc sikerült szépen , de azon ritka esetnek bizonyult, amikor egy előadásnak képileg is markánsan kifejeződő világa lett a művház színpadán.

     Este a Várban versenyen kívüli A sevillai borbély Nagyváradról. Elhűlve néztük. Én azt hittem, hogy ilyen színjátszás már nincsen. Hogy az állandó nyelvöltögetést meg bruhaházást elhagyták a színészek valamikor az 1910-es években, vidéki tájelőadáson, délutáni matinén. De nem. Itt van. A játékmód humora nyilván modernizálódott kicsit, mert lehet, hogy száz éve is dívott a letolt gatya, de talán akkor még nem rohangáltak a férfiszereplők imitált álló hímtaggal vagy nem játszottak onanizálást. Legalább zajlott volna mindez Kotzebue vagy Selmeczi Tibor neve alatt. De ráadásul Beaumarchais-nak címezték az estét.

     A szünetben a szakmabeliek szinte kivétel nélkül távoztak. Jószerével csak én maradtam. Elszántam magam, hogy fenékig ürítem a keserű poharat. Ennek egyik oka, hogy az az ember, akinek a neve Almaviva gróf mellett szerepelt a műsorfüzetben, és aki dőzsölt és ülte az ízléstelenség torát, tavaly Jászai Mari-díjat kapott. (Mint arra utaltak is az előadásban.) Sose bocsássuk ezt meg Horányi Lászlónak, aki épp ezt a díjat akarta, és sose bocsássuk meg Aschernak, Dégézának és nekem, hogy ebbe mások díjának fejében belementünk.

     Persze lehetne úgy is, hogy egy szakmai díj felelősséget és méltóságot ró a díjazottra, aki ebből aztán példát ad egy kisvárdai fesztiválfellépésen, de itt láthatólag nem így lett.

     Ülök a Bullban a földön, leforrázva, megszégyenülve, és majdnem sírok.

vissza a lap tetejére

28. péntek

     – Én már nem ismerek irgalmat irántam. Ma végigostorozom magamat még avval, hogy megnézem a Pintér Tibor lovas színházának Rákóczi-előadását is – mondtam.

     – Ez valami szakmai mazochizmus, vagy nem is tudom, micsoda. Nevezzük egyszerűn stubizmusnak – mondta Nagypál Gábor.

     A fesztivál programját színesítő esemény: A fejedelem Kisvárdán – II. Rákóczi Ferenc. „A zenés, rockoperai jellegű, prózai betétekkel tarkított darab II. Rákóczi Ferenc életét dolgozza fel képekben. A produkció zenei anyagát Szűts István és Koltay Gergely (Kormorán együttes) csodálatos dalai biztosítják.”

     A művház melletti kis zöldben építették fel a színpadot, a zsűriszobából jól lehetett látni az egyórás előadást. Pintér Tibor maga adta Rákóczit barna parókában, helyenként táncolt több pár táncos, volt hét vagy nyolc ló lovassal (pluszban kikötött kiscsikó), rövid, vastapsos vágtácskák, szép hazám, magyar sors, nemzeti lobogók. Nagy siker.

     – Tulajdonképpen mit csinálunk mi itt – kérdeztem utána Zsótért kissé elszontyolodva.  – Eljátsszuk a Ványa bácsit felelte. – Enyém a címszerep, Jelena Takács Kati, Szerebrjakov Nánay István. Tamás, a sofőr Asztrov, te vagy Szonya, Vojnyickaja Sebestyén Rita, Szűcs Kati a dada.

     Elégedett vagyok a szerepemmel.

vissza a lap tetejére

29. szombat

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

     Voltaképp nem is vitatkoztunk mi a zsűriben. Meglehetősen egyformán választottunk a programból, ugyanazokat a produkciókat emeltük ki és ugyanazokat dobtuk el. Az utolsó pillanatig vártuk az igazán átütően erős színházat, és végül meg is kaptuk az újvidékiek Opera ultimájától – az előadás minden problematikussága és megoldatlansága ellenére is – a fesztivál utolsó pillanatában. Utána húsz perc alatt megvoltunk a díjakkal. Szívesen díjaztunk volna még néhány teljesítményt: Elor Eminát az Opera ultimában, vagy a kassai Marat/Sade-ot valamilyen formában, például Nádasdi Pétert a Jacques Roux-alakításáért, esetleg Bandor Évát a komáromi A hentessegédben, de ők sajnos már nem fértek fel a listára.

     Alkottunk egy rövid kis beszédet a záróünnepségre, Takács Kati mondta el sokat sejtetően, értelmezőn, zsótérosan. Ez volt a vége:

Bertolt Brecht: Minden változik


Minden változik. Újra kezdeni

utolsó lélegzeteddel is lehet.

De ami megtörtént, megtörtént. És a vizet

amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted.

 

Ami megtörtént, megtörtént. A vizet

amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted,

de minden változik. Újra kezdeni

utolsó lélegzeteddel is lehet.

(Ungár Juli fordítása)

vissza a lap tetejére

31. hétfő   (Ilyen nap pont nincsen.)

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra