Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2013. január

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

     A gyerekek különb-különb vidékekre mentek bulizni, mi itthon maradtunk elégedetten, hogy nem muszáj vidámkodni. Lehetett például tévét nézni. Emlékszem, régen országosan az ment mindig, mondták dödögve az emberek: a tavalyi szilveszteri műsor jobb volt, mint az idei. De akkor még volt szilveszteri műsor, most meg nincs is. Nyilván nem telik a televíziónak arra, hogy csináljon valamit. Maradt a nosztalgikus múlt. A szolnoki színházból közvetített esztrád pont olyan volt, mint valami NDK zenés ajándékkosár harminc évvel ezelőttről. A kettes csatornán pedig a 2006-os szilveszteri adást ismételték, együtt lehetett izgulni a műsorvezetőkkel és a fellépő művészekkel, hogy beköszönt-e a 2007-es év és mit hoz vajon. Drukkoltam kicsit Udvaros Dorottyának, hogy összejöjjön neki jövőre a Nyugalom című film forgatása. Végül is vicces volt tehát. Bár amúgy némi lehangoltság lett úrrá rajtam. Van az a kor, amikor az ember már nem örvendezik egy új évnek, hanem inkább aggódik, hogy mi várható. Optimizmusra nemigen látok okot.

     Kívánni sem tudok mit, legfeljebb ezt hozhatom ide, ezt a szívmelengető megúszást. Ilyesmi megúszást kívánok 2013-ra, magamnak legalábbis, meg annak, aki szintén.

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

         Maga itt lakik? – kérdezte tőlem a liftben egy házbéli öregasszony.

         Itt.

         Mióta?

         Hát… várjunk csak… Huszonhárom éve.

Magam is meglepődtem.

vissza a lap tetejére

3. péntek

(Látom, igen, hogy elszúrtam az egész januári dobozt, el lettünk csúszva egy nappal, de nagyon komplikált lenne átcsinálni.)

     Másodika lévén vacsoráztunk a Dob utcában, a környék pénztárcailag legkíméletesebb helyén, és a sportszelet ízű desszert fölött a Vígszínház társulatáról beszélgettünk. Mondtam kedves férjemnek, hogy Börcsök Enikő olyan, mint a Vidámparkban a János vitézes mutatvány. Sínen vagy vízen, csónakban haladtunk, erre már nem emlékszem pontosan, mindenesetre mentünk, és folyton elénk tárult egy újabb kép a János vitézből. A végén Tündérország, ahol a tóba Jancsi nyilván bedobta a szebben beszélő rózsát, és azt lehetett látni, hogy a vízben kinyílik egy nagy virág, a közepéből kiemelkedik derékig egy nő (Iluska-Juliska), aztán a virág visszazáródik, aztán megint kinyílik, a nő kiemelkedik, és így. Nem emlékszel erre? – kérdeztem kedves férjemet. Mire mondta, hogy nem is emlékezhet, mert ő fiú, úgyhogy ő effélékre nem szállt fel a Vidámparkban. Most aztán nem tudom, hogy ilyen-e. Illetve azt tudom, hogy a Börcsi ilyen, akárhány becsukódásból is mindig újra kiemelkedik, de hogy ez a János vitézes dolog tényleg ilyen volt-e vagy milyen, az x.

vissza a lap tetejére

4. szombat

     Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer mérlege című könyvéből:

     „A Teleki-kormány alatt elkészített és Bárdossy által beterjesztett 1941. évi XV. tc. kettős intézkedési csomagot tartalmazott a magyar népesedéspolitika érdekében. Egyrészt megtiltotta a zsidók és keresztények, valamint gümőkórral és nemi bajjal fertőzöttek között a házasságot, és fajgyalázásnak minősítette a zsidók és nemzsidók között a házasságon kívüli nemi kapcsolatot, bár ezt csak zsidó férfiak esetében büntette (háromtól öt évig terjedő börtönnel). (…) A Magyarország című kormánylap 1942. január 9-i számának ’Utak és tévutak a fajgyalázás paragrafusai körül’ címmel közölt egy írást, melynek szerzője elégedetten állapította meg, hogy a magyar jogszabályok sokkal célszerűbbek és szigorúbbak a hasonló német rendelkezéseknél (ez csak elméleti szinten volt igaz: hiába volt jóval rövidebb a német koncentrációs táborban letöltendő büntetés, ha a szabadulásra nem volt gyakorlati esély). Azt is megtudhatta az olvasó, hogy társadalmi munkában önkéntes detektívek is segítik a rendőrség munkáját, mely körülbelül száz fajgyalázási ügyben már nyomoz, és naponta nyolc-tíz feljelentést kap e tárgyban.”

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

     Épp nemrég írtam, hogy szeretek tájékozatlanul menni színházba. Na ennek tegnap megvolt a böjtje, mert elutaztam Tatabányára A testőrt nézni, és amikor felment a függöny, meglepetésemben majdnem leestem a székről, mert egyáltalán nem Balsai Móni ült a színpadon Crespo Rodrigóval szemben. Elkerülte a figyelmemet, hogy a bemutató előtt két héttel kiesett Móni a szereposztásból (betegség miatt), ezért Bakonyi Csilla játssza a Színésznőt. Igyekeztem hamar úrrá lenni a csalódásomon és nyitottan, érdeklődőn, bizakodóan nézni a helyettest, hátha felfedezek benne valamely vonást – szépséget, finomságot, játékosságot, titokzatosságot, ilyesmit –, ami vonzóvá vagy legalább alkalmassá teszi őt számomra a Színésznő szerepére, de nem jártam sikerrel.

    Jó, hát azért nem volt hiábavaló út. Crespo Rodrigo hevét méltányoltam, Csankó Zoltán feltűnően eredményesen tette jelenlévővé magát a Kritikus amúgy hasznavehetetlen szerepében, Cziegler Balázs díszletét pedig kimondottan jól sikerültnek találtam. Mindezeken felül a Mamát játszó Töreky Zsuzsával jöttem-mentem, ami mindig élvezetes dumálást jelent.

    Amikor annak idején a Zsöllye újságnál dolgoztunk, mondta Gabnai Kati szerkesztő kollégám, hogy ő interjúkészítést nem vállal, mert túlságosan a hatása alá kerülne az alanyának, feloldódna benne. Értettem, miről beszél, mert evvel néha én is vagyok így. Azt például tudom, hogy Eszenyi Enikő nekem épp ez az eset, mert csináltam már interjút vele. Sejtettem tehát előre, hogy most (tegnap este), amikor a Színház folyóirat számára beszélgetek vele, biztosan nem fogom provokálni szakmailag, még ha lenne mód akár ilyesmire is egy nagyobb cikkben. Olyan három és fél órát ültem nála az igazgatói szobácskájában, és vígszínházi színésznők által készített csokibonbonokat majszoltam, míg mesélte a publikusokat és nempublikusokat.

vissza a lap tetejére

6. hétfő

     Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat fanyalogni egy Alföldi-produkción, de micsináljak. Lehet, a december 30-i Vaknyugat-bemutatója vagy a jan.12-i Sirály-bemutatója majd jobban tetszik nekem, mint ez a december 31-i Kabaré-bemutatója. (Igen, ezt nyugodtan vehetjük célzásnak.) Túl sok gondom volt az előadással. Még ha attól eltekintek is, hogy a beeresztésre vártunkban eredményes vizsgát kellett volna tennünk a Kabaré cselekményéből, mert anélkül, félő, el sem igazodunk az elővezetett történetben. Főként az a problémám, hogy ez sokkal inkább rendezői üzenetszínháznak látszott, mint a színinövendékeket szolgáló vizsgaelőadásnak. Én negyedéves korukig nem szoktam főiskolásokat nézni, hadd kupálódjanak ki és vérteződjenek fel, mire először találkozunk. Hogy az óhatatlanul meghatározó első látásuk legyen minél kedvezőbb és előnyösebb számukra. Mármost evvel a szemponttal Alföldi Róbert itt mintha egyáltalán nem törődött volna. Beküldte a növendékeket a nézőtérre, agresszívan rányomultatva a közönségre. (Bele is telt vagy háromnegyed órába, mire felszabadultak. Mármint nem a nézők, hanem a játszók.) Ott viharzottak körülöttünk és mögöttünk, anélkül, hogy egy-egy végigvitt szerepbe vagy áttekinthető, el- és kijátszható színpadi helyzetbe kapaszkodhattak volna. Zeneileg sem igazán segítette meg őket az interpretáció, így az sem meglepő, hogy nemritkán úgy hallatszottak, mint akik hamisan énekelnek.

     Mindösszesen az a helyzet, hogy Alföldi Róbert (j’accuse) egy először látott, tizenegy fős színészosztály egyetlen tagját sem tudta eladni nekem. De nem adom fel, a következő vizsgájukon majd újrakezdem az ismerkedést.

vissza a lap tetejére

7. kedd

     Mai:

     Krasznahorkai László egy Litera-interjúban, amelyet Keresztury Tibor és Székely Judit készített 2002-ben.

     "Vig Mihály barátomról van szó, aki egyébként negyvenvalahány évesen hirtelen elkezdett egyetemre járni, magyar-népművelés szakos Pécsett. Együtt sétáltunk az utcán, és én panaszkodtam neki, hogy ez a mai ifjúság milyen borzalmasan távol áll a szellemitől, hogy amikor én voltam fiatal, akkor azért voltunk egy páran, akik olvastunk, zenét szereztünk, képeket festettünk, egyszóval gondolkodtunk és megszállottan kerestünk valamit, ami összekapcsolt bennünket, és hogy ez mennyire kiveszett. Miska erre azt mondta, hogy szerinte tévedek, mert azok az emberek, akikre én gondolok, számra megvannak ma is, csak nem látszanak. És mutogatván fölfelé az ablakokra, akkor, azon a pécsi estén, megkérdezte: honnan tudod, hogy nem ül ott fönn egy? Csak nem akar veled, egy úgynevezett íróval találkozni... Más dolga van. Nem bírja elviselni ezt a világot, és valamilyen módon próbálgat egy másikat. Talán létrehozni. Talán csak szomorú, ezért nem ér rá. És ebből a szomorúságból majd lesz valami. Egy újabb rés, hogy a tűrhetetlenből ki lehessen látni a tűrhetőre. Vagy, mondta Miska, ő, ott, egymagában, épp téged olvas. Nagyon mélyen hatott rám, amit mondott, hisz ez arról szólt, hogy talán csak rossz szögből nézünk. Hogy talán létezik egy másik szög, amelyből rálátunk arra, amit annyira óhajtunk valamennyien, elégedetlenek és nekikeseredettek, az egyetlen embert, aki olvas minket, ott, az ablakok mögött. Mert már egyetlen egy: elég."

vissza a lap tetejére

8. szerda

     Rémesen rám tudok unni időnként.

     Különben az is elég deprimáló, ha az ember 200 évvel ezelőtti irodalmi közéleti vitákat olvas. Az Árkádia pör például. Csokonai Vitéz Mihály 1805. januári halálától kezdve évekig nyilvánosan huzakodtak azon, hogy Csoki sírköve milyen formájú legyen, hol állítsák fel és főként mit írjanak rá. Mindenki, aki megszólalt az ügy kapcsán – a kifogásolható nekrológot publikáló Kazinczy Ferenctől Fazekas Mihályon át Szemere Pálig – önteltnek, kötekedőnek, rosszhiszeműnek, idővel pedig okvetlenül sértettnek is látszik. Tragikomikus az egész, és mutatja, hogy a messzi múltba nyúlnak vitakultúránk gyökerei.

     Miközben sorra jelentek meg a Hazai Tudósításokban Feleletek és Feleletek a Feleletekre, kiderült, hogy a pénz meg alig gyűlt a síremlékre. Végre aztán lett valami, majd írta Kazinczy 1808 júniusában, hogy „Csokonainak a köve készűl, de a kővéső megholt.”

     Azt nem tudom, hogy áll-e már Csokonai síremléke, az árkádiás feliratú. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha még most sem lenne meg.

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

     Nagyon ki voltam bukva az Árkádia pör résztvevőire, de aztán Margócsy tanár úr (a vizsgán) kicsit megnyugtatott. Mindig tud olyan új információkat és szemszöget adni, amitől elkezdem némiképp más színben látni a dolgot. (Ezt már a tavalyi regénykurzuson is megfigyeltem.) Értesültem tőle arról is, hogy nem készült el a Kazinczy javasolta Csokonai-emlékmű. Hanem valami fém emlékoszlopot állíttatott végül Debrecen, azt is jóval később. Petőfi Sándor a negyvenes években elment oda, és fel volt háborodva, hogy elhanyagolt, gondozatlan, a kutya sem törődik vele.

     Este a Budapest Bábszínházban a Semmi. Hát nem semmi. Erőteljes, izgalmas, szorongató. Jó lehet az eredeti dán regény is – Janne Teller botrányos műve, amelyből Gimesi Dóra írta a színpadi változatot – és jó az előadás is. "Zenés-bábos pszichothriller", Hoffer Károly bábos növendék rendezte, és szerény módon Quimby-zenét adnak elő hozzá a játszók. A sztori: egy nyolcadikos gyerek avval döbbenti meg osztálytársait, hogy levezeti az élet, a jövőjük értelmetlenségét. Mire a többiek oly módon kívánják cáfolni őt, hogy áldozatot, lemondást és a szó szoros értelmében odaadást követelve egymástól, összehordják a Fontos Dolgok Halmát.

     Az első körben rögtön tudtam, hogy ha benne lennék ebben a mindinkább ellegyekurasodó közösségben, akkor a Várja nevű laptopomat kellene beszolgáltatnom. De a második körben meg kedves férjemet akarnák! Nem adom.

vissza a lap tetejére

10. péntek

     A tegnapi felvételi napra vonatkozó halovány terveim hamvukban holtak, úgyhogy szégyenszemre nem lesz új rádióműsorom szombaton, Spirót fogom megismételni.

     Este a Fészek Színházban jártam az Orczy úton. Kellemesen lakályosodott a hely, amióta utoljára láttam. Az külön megnyerő az előterében, hogy fényűzően bánik a négyzetméterekkel. Nem vagyunk hozzászokva tágasságban várakozni egy kis színházban, pedig az milyen jó. Az más kérdés, hogy odabent aztán mi volt. Ha tudtam volna, hogy ez, el sem mentem volna. Ugyanis a színházi portálok Cziczó Attila Gabriella tizennégyszer című darabjaként jegyzik a produkciót, és nem említik* Ariel Dorfman A halál és a lányka című drámáját, pedig hát ez alapjában véve az. A szereplők magyarra vannak véve (Zoltán Dániel az egyikük, ami történetesen épp fordítottja A tanú Dániel Zoltánjának), és a letartóztatásos-kínzásos-vallatásos-megerőszakolásos borzalmas múlt át lett téve a latin-amerikai diktatúrából a nyolcvanas évek szocialista Magyarországára. A dráma jelenidejében a rendszerváltás után vagyunk, amikor az igazságügyi államtitkári poszt várományosát, a volt ellenzékit, akinek életét anno a felesége mentette meg, épp kinevezték az elszámoltatási bizottság vezetőjévé.

     No, hát én személy szerint egyáltalán nem tudom komolyan venni ezt a megfeleltetést. Sőt az is zavarna, ha a fiatalok komolyan vennék, akik megtekintik az előadást.

     De nem ezért nem mentem volna el megnézni a produkciót, hanem mert ez a nyomasztó mű három erős, gazdagon felvértezett, minden hájjal megkent drámai színészt követel. Tartottam volna attól, hogy a társulat színészileg nem elég érett még ehhez a feladathoz. Mit mondjak. Én A halál és a lánykát Glenn Close-zal, Richard Dreyfusszal és Gene Hackmannel láttam húsz éve a Broadway-en.

* A Fészek Színház honlapján pedig szerepel az információ.

*vissza a lap tetejére

11. szombat

     Beírattam az utolsó jegyemet is, végeztem a félévvel (4,7), majd a vakációfíling jegyében elmentem a Puskinba, megnéztem a Pi életét. Mondjuk nekem kicsit csalódás volt minden, amit Ang Lee az Értelem és érzelem után csinált, de nem a formátumot vagy a minőséget tekintve. Ami ezt a munkáját illeti, spirituálisan nem voltam fogékony rá, istent nem találtam benne. Az első percekben, a főcím alatt lenyűgöztek (az állatkerti képek, a hozzájuk komponált zene, a feliratok, a tipográfia, mindennek tökéletes harmóniája), és ezt aztán a továbbiakban számomra sem felülmúlni, sem fenntartani nem tudták. Szép film, szó se róla. Helyenként a giccsig szép. Amikor Richard Parkingot megláttam, azt gondoltam, ő gyönyörű. Később reménykedni kezdtem, hogy ő nincs is, számítógépes trükk csupán, legalábbis nagyon bíztam abban, hogy nem kellett mindazt eljátszania, ami a könyv szerint megtörténik vele. Az egész film kapcsán a legnagyobb megelégedésemre voltaképp az szolgál, hogy Richard Parker valóban nincs. No de normális-e menedéknek a számítógép-szüleménység?!

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

     A Nemzeti Színház Sirályának szereposztására nézve rögtön problémába ütköztem: Trigorin – Földi Ádám. Földi Ádám kölyök, megöregedett kölyöknek is fiatal szerintem, márpedig Trigorinnak muszáj, hogy kora legyen. Önmagában és pályáját tekintve, meg Arkagyina viszony(lat)ában is. Egy „Trepljovnak is elmenne” Trigorin még nehezebb helyzetet teremt az Arkagyinát játszó színésznő számára. (Pl. ebben a leosztásban tudnia kell, hogy ez a szerelem nem tarthat soká, tehát a visszahódítási akció önértékelési zavart feltételez és így tovább.) No jó, ha Földi Ádám aktuális Csongor , hát Földi Ádám.

     Aztán ott van még sajátosságnak Menczel Róbert díszlete – voltaképp egy nézőtéri ruhatárban játszódik az előadás. (Milyen szomorúak a kabátjaink…) Kétségkívül érdekes ötlet, bár sem színészbarátnak, sem közönségbarátnak nem mondanám. (Jó ideig erősen mustrálgattam a díszletet, hátha tud valamit, nem akartam elhinni, hogy tényleg ez jutott egész estére.)

     Alföldi Róbert mostani Sirály-rendezése a Nemzetiben korántsem annyira ellenszenves számomra, mint az a Sirály, amelyet a Kamaraszínházban csinált a kilencvenes években, de nem is mond semmi újat vagy izgalmasat nekem a darabról. (Csak azt az egyet, hogy Kulka János Dorn doktora talán nemcsak Másának apja, de Kosztyának is.) Viszont szívesen elnéztem számos színész játékát, mindenekelőtt Básti Juli Arkagyináját – igen, evvel tartozott nekem a magyar színház, hogy Básti Julit Arkagyinának láthassam – és Kulkát, és Tompos Kátyát, amint oroszul adja elő Trepljov darabját, és Tenki Rékát, aki új arcot mutat Másaként.

     Unatkozósabb perceimben szeretettel megemlékeztem magamban a főpróba nézői közt helyet foglaló Arkagyinákról, Csákányi Eszterről, amint csirkéskedik a második felvonásban vagy Molnár Piroskáról, amint azt mondja Nagy-Kálózy Eszter Nyinájának, hogy „Biztos tehetséges is.”

vissza a lap tetejére

13. hétfő

     Síruházati akció – hirdeti egy óriásplakát valahol a villamos vonalán, ránéztem és rövid időre gondolkodóba estem, mi lehet az az uházás, amit sírokkal lehet vagy kell csinálni. 

vissza a lap tetejére

14. kedd

     Nem mintha direkt gyűjteném a Closer című darab előadásait, mégis harmadszor láttam tegnap a Közelebb!-et, ezúttal Székesfehérváron, Guelmino Sándor rendezésében. (Megártani tán csak nem fog.) Most volt a legfeltűnőbb, hogy a mű elég vékonyka. Igényelné az erősebb rendezői-színészi megtámogást; hogy beleépítsenek valami világot, mögé állítsanak valós, emberi jellemeket és helyzeteket. Végtére is ez egy olyan színdarab, amelynek legjobb és legélvezetesebb jelenete az, amikor egy kivetített monitoron két pasas csetelését látjuk. (Képzelhetni.) Két férfi és két nő, kellemesek a játékosok. Szabó Emíliának feltűnően mélytüzű a szeme, és nem hat tőle nagyon természetesnek az a vihorászó egyszerűség, amely ráadásul nem is egészen helyénvaló, mert ha Alice nem rejtélyes és titokzatos, akkor nem is érdekes. Csizmadia Gergő jól néz ki és olykor clooney-s mosolyokkal operál. Szabó Győző mutatkozik a legkompetensebbnek és a legbájosabbnak. Bakonyi Csillának a tatabányai A testőr után tartoztam avval, hogy megnézzem másban, és itt most jobb benyomást tett rám. (Kárpáti Enikő pedig olyan kedvemre valóan öltöztette, hogy legszívesebben lefoglalnám Anna ruhatárát.)

     Az ominózus csetelési jelenetben elborzadva néztem, hogy Dan, a számomra irigyletes foglalkozású és státusú nekrológíró (Csizmadia Gergely) pizzát eszik kézzel és evvel egyidejűleg gépel a laptopján. Nem szeretnék a klaviatúrája lenni. Komoly szakember nem bánik így a munkaeszközével, jelzem.

vissza a lap tetejére

15. szerda

     Akartam már mondani, hogy a múlt heti Magyar Narancs A focista című szerkesztőségi cikke megkönnyebbüléssel töltött el. Amennyiben az ott taglaltak évek óta nyomasztanak engem Orb. Viktor kapcsán, és hát akkor nemcsak ugyanezt érzi valaki, hanem jól meg is írta.

     Tegnap járt itt az ismeretlen kárpitos, mert végre áthúzatjuk a konkrétan elrongyolódott bútorainkat. Udvarias fiatalember, előre jelezte telefonon, hogy a hóhelyzet miatt késik. Amikor megjött, mondta, ismeri a nevemet, és mielőtt elment, még megkérdezte, érdemes-e szerintem megnézni a Bárkában A harmadik hullámot, mert ő a könyvet meg a filmet igen szerette. (Mondtam persze, hogy igen.)

     No, gondoltam magamban, talán mégsem minden reménytelen odakint a világban. De közben izgulok is kicsit, miután szép előleget adtam neki a szövetre, hogy tényleg jöjjön jövő héten a bútorokért (bár érdekes lesz az életünk ágy és székek nélkül egy darabig), nehogy majd az derüljön ki, hogy egy különösen alapos és rendkívül felkészült szélhámossal volt dolgom.

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

     Részt vettem tegnap este a Rádió Q karácsonyi vacsoráján, amely a nyolc napon túli késedelem miatt talán már nem is érvényes. Ez esetben tehát 2013 karácsonyát ünnepeltük, szokatlanul korán, de előrelátóan. A rádió tulajdonosa hívott meg bennünket, kábé harminc műsorkészítőt, s ez alkalomból köszönte meg a munkánkat egy étteremben a Citadellán. Odafele gyalog vágtam neki a Gellérthegynek, amelynek sétaútjairól kellemes, napsütötte emlékeket őrzök, csak a sötétet, a telet és a havat nem kalkuláltam bele. Az út felénél már éreztem, hogy jobb lenne visszafordulni, ha nem lenne sokkal rosszabb lefelé csúszkálni a havas-jeges ösvényeken, mint felfelé. Végül is két lábon sikerült feljutnom, a Szabadság-szobornál lyukadtam ki, akinek a ködben csak a szoknyája foltozottnak látszó foltjai látszottak. Kísértetiesnek hatott a hegytető.

     Így jártunk: ott ültünk egy panorama restaurantban, és a hatalmas ablakokon kinézve tíz méterre sem lehetett ellátni. Az ellátás amúgy igen rendben volt, szép és elegáns hely, nyilván drága is, és azt már megfigyeltem, hogy minél drágább egy étterem, annál látványosabb és megfejthetetlenebb ételeket szolgálnak fel és annál kisebb adagokat. Például az én csirkehúsomhoz járó krumpliszerű köret grízből volt szerintem ⃰. Vagyis ehhez énnekem nem elég kifinomult az ízlésem, de tényleg.

     Kellemes volt az este, nevettem is nagyokat. Például amikor a mellettem ülő Szerényi Gábor, régi kedves emberem megkapta a vegetáriánus menüje főételét, szintén grízes krumplival a grillezett kecskesajtját, s hökkenten ült egy darabig a tányérja felett. – Ezért a két szelet sajtért jöttem fel ide? Hát mi vagyok én, holló?

 ⃰Megnéztem aztán a menük dokumentációját, fenyőmagos puliszka a köret neve.

vissza a lap tetejére

17. péntek

     Alighanem vérré vált bennem a panorámás puliszka, mindenesetre összekaptam magam és felvettem tegnap két elég jó rádióműsort. Az egyikben Proics Lillával és Kovács Bálinttal beszélgettünk a nemzeti színházi Sirályról – tudtam, ha hívok két kritikuskollégát, majd megtudom tőlük, mi benne a jó –, a másikban pedig Rudolf Péter volt az interjúalanyom.

     Ezen kívül még azt tudom megosztani ma, hogy régóta követem a magyar bugyibetétipar teljesítményét. Emlékszem a nyolcvanas évek pályakezdő bugyibetétjeire, amelyek lazán otthagyták a ragasztócsíkot a bugyin, félóráig kellett cafatokban lekapirgálni körömmel. Aztán jöttek a mindenféle modern, dizájnos, formatervezett, gömbölyített, légáteresztős, szárnyas, szárnyatlan, színes, színtelen, tangás, ilyen-olyan, fantázianeves darabok. Amit a legutóbb vettem, annak a közepén van egy elliptikus rajzolat. Olyan, mintha elnagyolt céltábla lenne. Most aztán izgulhatok, hogy beletalálok-e.

     Mai:

     A postaládákba szórt Téma nevű lapban interjú található Eperjes Károllyal. Megtudhatni belőle egyebek közt azt, hogy Eperjesnek nincsenek is színházvezetői ambíciói, de amikor látjuk, miben nő fel a jövő nemzedéke, akkor muszáj felelősségteljesen többletet vállalni. És pláne:

     „Attilával van közös alapunk. Mindketten határtalanul szeretjük a nemzetünket.”

vissza a lap tetejére

18. szombat

     Volt némi zavar és félreértés tegnap reggel a Kolibri Pincében, hogy az esedékes délelőtti program fotós próbája-e (tudtukkal) vagy sajtóbemutatója-e (tudtunkkal) a Delete című, ma bemutatandó darabnak. De végül is szabad volt maradni, tudomásul véve, hogy nem feltétlenül egyben és nem teljes felszereltségben megy le az előadás. Színikritikát e ponton nem is írnék a produkcióról, inkább csak tudósítást: tipikusnak mondható kolibris dolog – és az jó szerintem, hogy a Kolibri Színháznak van tipikusa –: végig baljós hangulatú, tragikusban végződő iskolai történet szerelemmel, droggal, nagymenővel, Facebookkal, erős látszatokkal és a közösségben uralkodó trendekhez való igazodási kényszerrel. Vidovszky György rendezte, úgyhogy Győri Katalin műve megfelelő kezekbe került, és a szereplők is, többen többfelől, rendben lesznek nyilván. Bárdi Gergőnek, ennek a keménykötésű kölyöknek van egy szerencsésen félreérthető szomorú pillantása a figurához, Császár Réka bájos és érző – bár kicsit már túllenni látszik ezen a szerepen –, valamint ügyesek az egyetemista fiúk, Ágoston Péter és Czupi Dániel.

     Futólag jártam Verőcén, és ha már, akkor lesétáltam a partra, mert szeretem a téli Dunát. Bár a havas fehérségből kicsit mindig hiányzik ott egy másik fehérség, néhány megőszült barna folttal.

     Este még láttam lakásszínházban Bovary Emmát Kiss-Végh Emőkétől, de azt már átgazdálkodom holnapra.

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

     Tehát Bovary Emma, a Párisi Udvarban egy ház negyedik emeletén, a Je suis belle szalonban. Volt valami abszurd az egészben. Betüremkedtünk bő harmincan a szabászatra – a mi nagyszobánk ennél a helyiségnél nagyobb, oké, tehát 30+ nézőre mi is jók leszünk, ha odáig fajul a helyzet. Középen termetes munkaasztal, mögötte, a falhoz beszorítva áll a lány, Kiss-Végh Emőke, és úgy fest, mintha Phaedrát játszaná a hetvenes évek elején valamely perifériálisabb vidéki színházban. Tupírkonty, retró smink, magenta (bár akkoriban ezt a színt még nem így hívták) lebernyeg aranyszín dekoltázzsal. És elkezdi mesélni nekünk egy hajdúszoboszlói kvázi-Mme Bovary történetét. Az első öt perc alatt eldőlt, hogy meg lettem véve. Magát a szöveget is jól sikerültnek találtam, a csaj pedig egyszerre volt archaikusan elragadó és utcaszintűen mai. Nem tudom, hogy például a kézmozdulatai – a kifelé legyintése, a nyakafogásai és egyéb gesztusai – személy szerint az övéi-e, vagy speciálisan ehhez a figurához konstruálta, de pazarnál pazarabbak.

     A produkció után kiderült, hogy becsületkassza van. Na én pénzköltészetre nem számítottam, alig egy vas volt nálam. Ezúton üzenem restelkedve, hogy tőlem csak apró telt meg a jóérzés.

     Tegnap este a Stúdió K-ban jártam az Európa, Európa című, Koltai M. Gábor rendezte előadáson. Odafelé lefuttattam magamban az azonosítási programot: szerző Howard Barker, Victory, Jelenetek egy kivégzésből – hatalom, művészet, politika. Kilenc után volt vége az első résznek, ekkor eljöttem, mert nagyon fáradt voltam. Bár sajnálom, hogy nem bírtam többet, mert az első rész vége igen megelevenedett és felélénkült, s épp megértettem, mit játszanak itt és miért. Mind az odáig inkább csak annyit szűrtem le az estéből, hogy Menszátor Héresz Attila erőteljes és impozáns színpadi jelenség, s hogy Homonnai Katalin kiválóan technikás színésznő lett, szép széles regiszterben beszél és játszik.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

     Mint a Tour de France avatott nézőjének és régi Armstrong-drukkernek, nyilatkozatot kell kiadnom, úgy érzem. (Megnéztem a tévés interjút, már csak azért is, mert érdekelt, hogyan beszélget Oprah Winfrey. Együttérző fejjel. Szoktam én is így, egyébként, de a rádióban ezt csak az alany látja, a hallgató nem.) No, hát nem vagyok annyira naiv, hogy azt képzeltem volna, nem doppingolnak a kerékpárosok. Éppen mert láttam, micsoda embertelen teljesítményt nyújtanak a Touron három héten át. De valahogy úgy gondoltam, hogy mivel feltehetőleg mindannyian doppingolnak, ezért nagyjából egy vonalról indulnak. Sok kokszos biciklista között Lance Armstrong volt a legerősebb, legokosabb, legügyesebb, legszívósabb, legtaktikusabb stb., egyszóval ő a legnagyobb. Odáig azonban soha nem vezettem le magamban a dolgot, hogy egy ilyen hosszú, évtizedes doppingos diadalmenet milyen széles kört mozgat meg, mennyi embert hálóz be, miféle maffiaszervezetet működtet. Hány darab/fő hazugság, csalás, megvesztegetés, megfenyegetés, zsarolás, sarokba szorítás lehet benne és mögötte. És ennek fényében már nehéz jó szívvel gondolnom Armstrongra. Arról nem is beszélve, hogy vajon hogyan magyarázza meg mindezt a gyerekeinek. Mit mondott, amikor elvették tőle hét Tour-győzelmét? „Kisfiam, add csak vissza az oroszlánokat, amiket a szakaszgyőzelmekért kaptam!”?

vissza a lap tetejére

21. kedd

     Szóval 1939-ben az Egyesült Királyságnak egyszerre két királya volt. Az egyik Colin Firth, a másik Samuel West. Utóbbi Roosevelthez utazott víkendezni A király látogatása című filmben. Nem hiányoltam Colin Firth-öt a műből, mert remekül elvoltam evvel a másik színésszel, Samuel Westtel VI. György szerepében. (Csapodár vagyok én?) Plusz Bill Murray mint Roosevelt. Rá hegyeztem eleve, mert már több filmje óta tudom, hogy igen jó színész. No, nem egy nagy dobás A király látogatása, de egyszer meg lehet nézni*.

     Színházi programként tegnap Az álom féltestvére című produkció várt a Trafóban. Arra gondoltam utána, hogy ez már minimum a harmadik ilyen „Kárpáti Péter körüli társulat”-bemutató, amit látok. És kezd fogyatkozni a Kárpáti Péterbe mint íróba vetett reményem, hogy rendezőként olyat fog csinálni, ami eléri a színházi élményküszöbömet. Az eddigiek mind alatta maradtak annak, amit én a színháztól szeretnék. Kevés, kevés, kevés – ezt éreztem most is. Még ha ennek ellentmondani látszik is az, hogy ha Stefanovics Angéla ott van a színen, akkor nekem beragyogja az estét. (Mint fényhatás. Hanghatás alig ért, mert a színészek szövegének hozzávetőleg a felét nem hallottam-nem értettem a nézőtér ötödik sorában.)

*Moziba a Puskinba járok. Úgy zajlik, hogy mondom a pénztárosfiúnak, aki látásból már ismer, hogy egy diákjegy. Nem kéri el a diákigazolványomat, csak adja a jegyet. Most A király látogatásánál azonban kedves férjemmel együtt jelentem meg a pénztárablak előtt. Rám nézett a fiú és alig kimutatható ingerültséggel a hangjában azt mondta: kérem a diákigazolványt. Megértettem, hogy most azt gondolja magában, vérszemet kaptam és már két diákjegyet akarok venni :-)

vissza a lap tetejére

22. szerda

     Földényi F. Lászlót akartam olvasni. Azért választottam több esszékötete közül éppen az 1995-ös, Egy fénykép Berlinből című könyvét, mert az utolsó ötven oldal berlini napló, részletek, 1988-1989. Gondoltam, biztos izgalmas volt akkoriban Nyugat-Berlinben élni, látni, érezni, hogyan változik a világ, miként fog mindjárt felfordulni mellettük minden. De nem, ilyesmi nem érződik. Sokat sétált, koncertekre, kiállításokra járt, 1950-es filmeket nézett a moziban, többszáz éves festmények előtt mélázott, a papíron pedig esztétizált, filozofált. Szépen ír. Az 1989. január 30-i bejegyzésben váratlanul eldugult a konyhai mosogató, majd a fürdőszobakagyló. Erre elkezdte szétszedni a falon kívül haladó vezetéket, és egészen a falig kibontotta a csöveket. Belenyúlt könyékig az üregbe, s innen aztán eljutott egy eszmefuttatásban Berlin sötét arcáig, főzelékként fortyogó társadalmi egyenlőtlenségekig, szennylávafolyamig. De bennem hiányérzet támadt. Mert az nem derült ki a posztból, hogy ez a finom, disztingvált ember, akinél két kurzust is végeztem, elhárította-e végül a dugulást vagy ki kellett hívni a vízvezeték-szerelőt.

     Mai:

     „…az ember a saját életét tartja a legfőbb kincsének, hiszen létezésének ez az egyetlen kikezdhetetlen bizonyítéka, és mégis, éppen ez az, aminek talán a legkevésbé ura, és aminek se a keletkezésébe, se az elmúlásába nincsen semmilyen beleszólási (parlamentáris) joga.” – írja 1988. augusztus 24-én Nyugat-Berlinben.

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

     Kezdő vágnerista koromban volt egy magnókazettám a nyitányokkal. Azóta nekem minden Wagner-opera nyitánya egy másik nyitánnyal folytatódik. Tegnap az Operóban már a nyitány előtt is volt nyitány: a magyar kultúra napja alkalmából eljátszották a Himnuszt. A mellettem álló döbbent franciák arra juthattak, hogy én egy álmagyar vagyok, akinek fogalma sincs a dallamról, amit a zenekar játszik és a közönség énekel. Részemről ragaszkodom ugyanis a Himnusz mezzo szólamához. Miután leültünk, a Tiszán innen, Dunán túl hangzott fel, s közben a kivetítőn nevek száguldoztak felénk, nevek a magyar kultúra képviseletében, Kazinczy Ferenctől Pindroch Csabáig. Ezután következett A bolygó hollandi ősváltozata Szikora János rendezésében. Zeneileg-énekileg bizonyára rendben volt az előadás, ennek szakszerű megítélésére nem érzem hivatottnak magamat. De színházi értelemben nem történt semmi. Színészet alig valamicske. Thomas Gazheliben egy tömb tragikum, Lukács Gyöngyiben forszírozott teátrális erő. Ha Szikora János gondol valamit az egészről, az észrevétlen maradt számomra.

     A produkció a maga divatos módján látványos. (Felhőket és viharokat vetítenek nagyban, akárcsak a Hunyadi Lászlóban.) El lehetett lenni vele. Ami zavart, az a címszereplő járása. Hogy miért úgy jár* ez az ember, mint aki ma szült. (Bárányt.)

*Most eszembe jutott: csak nem tengerészlépésnek szánták?

vissza a lap tetejére

24. péntek

     Jordán Tamást hívtam a rádióba tegnapra, jóllehet nem igazán kedvező alkalom egy ilyen szép kerek születésnap, mint az övé (70.), mert az ünnep alkalmából más is meghívja persze. Agyonbeszéltetik(jük), leinterjúzzák(zuk) a sárga földig, tőlem is épp egy nyilvános beszélgetésre sietett a Spinozába. Eleinte olyan is volt a stúdióban, mint aki fáradt, vagy nincs feltűnő kedve. Mintha csukva lett volna a szája, miközben beszélt. Idővel aztán kinyílt (a szája). Kedvelem Jordán Tamást. Igazi rendes ember. És szeretnivaló színész. A műsor után még trafikáltunk kicsit, ajánlotta figyelmembe a szombathelyi Kabaré-előadást. Mondtam, ha garantálja, hogy jó, akkor szívesen elmegyek megnézni. Megállapodtunk.

     Este a Szkénében a sepsiszentgyörgyi M Stúdiótól a Mint a fagyöngy című előadás. A táncosok, akiknek eszükbe jutott a szöveg. (Ezt most azért írtam, mert amikor a gyerekek kicsik voltak és elvittük őket az Operóba a Szentivánéji álom balettre, akkor kérdezték, hogy miért nem beszélnek a szereplők. Mondtuk, azért nem, mert elfelejtették a szöveget.) Abe Kobo A homok asszonya alapján készült a produkció, mint látom most, de közben erre nem jöttem rá. Balladisztikus fogságtörténet Gemza Péter elképzelésében. Volt egy pillanat, amikor a fények és az áttetsző textília következtében a férfit és a nőt egy lénynek néztem. Más nem ragadt/ragadott meg az estéből.

vissza a lap tetejére

25. szombat

     Most látom, hogy a kedves szüleim mindketten gyűjtögető életmódot folytattak. Anyukám egyik fiókjában egy rakat igazolvány; párttagságik (a szociáldemokratától a szocialistáig), magyar és külföldi könyvtári olvasójegyek. Egy kötegben családi-baráti esküvői meghívók, évtizedekre visszamenőleg. Másik köteg gyászjelentés, temetési értesítő. Továbbá szívek halomban: kartonszívek, amelyeket anyák napjára csináltam neki kiskoromtól nagykoromig.

     Apropó szülők. Hát van úgy is, hogy a színház idiotisztikus hatást tesz rám. A minap erősen eszembe jutott, ahogy Fenyő Iván tanította Zsámbékon a takarékos vécépapír-használatra a gyerekeit. És már huzamos ideje azon tanakodom magamban, hogy Fenyő Iván ekkor a Kovács Patrícia papája volt vagy a Mészáros Mátéé.

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

     Mindjárt indulok Győrbe, ahol egy csomó előadást nézek és éjjel érek majd haza. Úgyhogy nincs időm megfogalmazni, ezek csak a jegyzeteim a Kamra Rükverc-bemutatójáról. (Kerékgyártó István regényéből. Amikor jöttünk ki a nézőtérről a végén, több ismerőse valamiféle kedves büszkeséggel kérdezte a szerzőt, hogy’ tetszett neki. Tetszett – mondta.)

     Egy koncepcionális ellenvetés: kár, hogy főhősünk apja börtöntöltelék az ötvenes-hatvanas években. Így Vidra Zsolt lumpenkategóriába esik, s ez megkönnyíti számunkra a sorsa távoltartását. Pedig ennél feljebbről indulva is befutható (lecsúszható) volt hasonló életpálya.

     Az első rész nyomorúsága. Mivel visszafelé haladtunk, bízhattunk, hogy eljutunk a szocializmusig. (Az mégis máshogy volt nem jó.)

     Megértet a történet egyet s mást. Például hogy az emberek mindig szeretik azt hinni, majd segítenek rajtuk. És a rendszerváltozás óta túl feltűnő, hogy ez mennyire nem így van.

     Máté Gábor: erős, frappáns formákba rendez mostanában. (Humorral.) Megnevező pólók, visszatérő kellékek, bekamerázott fülű szatyor, Zümmögő kórus.

     Kedvvel játszó profik. Mészáros Béla kinéz a vonatablakon :-) Bán Bálint e.h. Mindene érdekes. Az, ami olyan benne, mint az apja, meg az, ami más. Megható bája is van, de potenciális hidegsége is.

     Végtelen szeretettel néztem azt a jelenetet, amikor Dankó István és Bán Bálint kiskamaszok megkóstolják a mama tojáslikőrjét. Nem tudom, maguktól tudják-e a színészek, vagy valaki pontosan elmesélte nekik, de éppen így ittuk tizenévesen a ritka, finom tojáslikőrt. Amikor elfogyott, fölemelni és lefelé tartani a kupicát*, amíg egy sűrű csepp még összeáll és lassan belecsurog a szájba. Azután pohárka körbenyalogatása, végül kisujjal való kitörlése az utolsó maradékért. Világ proletárjainak egyesülése a tojáslikőrben.

*1  Különben a pohár üres volt, csak eljátszották a színészek a tojáslikőrt.

*2  A Mohácsi-féle Sárga liliomból:

     Mertz Tibor: Kérek egy tojáslikőrt!

     Major Melinda: Volt tojáslikőr?

     Kocsis Pál: Tegezzél már…

     Major Melinda: Voltál tojáslikőr?

vissza a lap tetejére

27. hétfő

     A tegnapelőtti bejegyzéshez: több forrásból is megtudtam, hogy a Mészáros-gyerekek kapták az atyai oktatást Fenyő Ivántól. Egy kedves néző-olvasó még helyteleníthető illusztrációt is küldött. (Helyteleníthető, amennyiben valaki nem tartotta kikapcsolt állapotban a masináját.)

     Győrbe a Vaskakas Bábszínház vendégnézőjének mentem. Először csecsemőszínházi produkciókhoz volt szerencsém, a Dödölle címűhöz, majd a Cini-cini muzsikához. Még sosem voltam csecsemőszínházban, ahová 0-3 éves nézők járnak (pontosabban vivődnek el a szüleik által), de tökéletesen meggyőzött a dolog. Az előadás 20 perc, előtte-utána szabad garázdálkodás a játékok között. Egyrészt lekötötte a produkció az ölben ülő krampikat, másrészt visszaigazolta számukra, hogy az a sok értelmetlen gügyögés és mondóka, amit otthon tanítanak nekik és mondogattatnak velük, az mind globális halandzsa, nagy közös rizsa, ha ezek a mosolygós, színes, színpadi idegenek is kívülről tudják az összeset.

     Később egy nemzedékkel feljebb léptünk: Csillagszedő Márió. Színes mufurcbabák és kompetens fiatal játszók. Tengely Gábor rendező munkája, aki tudja például a mértéktartó líraiság nevű hatást kelteni a színpadon.

     Este a Győri Nemzeti Színházban a Finito premierje, rendezte: Forgács Péter. Sosem gondoltam, hogy ez Tasnádi István legjobb darabja. De ennyire primitívnek még nem hatott, mint most. A közönségen is csodálkoztam kicsit. Az volt korábban a tapasztalatom a győriekről, hogy visszafogott és udvarias publikum. Szerintem tíz éve még felháborodtak volna a nagyszínházban egy ilyen trágár nyelvezetű művön. Most meg, mintha örömteli meglepetés lenne számukra, kitörően nevettek minden lófaszon.

     A megasztáros Tóth Gabi játszotta Tigris Niki popdívát. Tulajdonképpen ő volt a legjobb. Önazonos és önironikus. Egy-két formásabb karakterformázást (Posonyi Takács László, Járai Máté) láttamozhatok majd még a győri napról írandó cikkemben.

vissza a lap tetejére

28. kedd

     Holt lelkek a Radnóti Színházban, Valló Péter rendezte, Morcsányi Géza adaptálta. Van fazonja és összetéveszthetetlenül mai. Tulajdonképpen eléggé rendben van az előadás, egyelőre nem tudom, hogy miért inkább untam, mint élveztem. Ezt kell majd megfejtenem kritikaírás közben. Talán kisebb lenne a hiányérzetem, ha nem lett volna az a kiemelkedő jelenet, amelyben Rudolf Péter mint Csicsikov Csomós Marival kívánt boltolni. És ahogy a szegény özvegyasszony kezdte vinni a prímet az üzleti tárgyalásban, úgy színészileg adekvát módon zajlott: egy idő után az imponálóan magabiztosan játszó Rudolf Péternek szét kellett tárnia a karját, hogy evvel a tüneményes asszonnyal nem lehet pariban lenni. És még Adorjáni Bálintot méltányolom most nagy erővel: precízen elvégezte a figurához vezető színészi aprómunkát, pl. kétméteres karokat növesztett, hogy ellenállhatatlanul tudja ölelgetni Csicsikovot.

     Mint említettem, buzgón ki volt téve, mennyire nekünk és rólunk szól Gogol, és stírölhette a premierközönség Tarlós meg L. Simon urakat, hogy jól megy-e nekik a „magunkon röhögünk”.

     Elmondom még, hogy csütörtökön távoztak a bútoraink és tegnap visszajöttek épen-szépen, tehát van egy derék kárpitosunk, jelzem.

vissza a lap tetejére

29. szerda

     Vártunk a falnál a Radnóti Színház nézőterén, hogy beüljenek a sorba a nézők, mert szélre szólt a jegyünk. (A Radnótiban figyelmesen a Stuber család címzetes székére szokták adni nekem a jegyet.) Jött be épp egy kolléga és rémülten kérdezte kedves férjemet, hogy „Hol ülsz?” Nem nagyon szoktak szeretni mögöttünk ülni a szakmabeliek, az ő hosszúsági paramétere miatt. Azt hiszem, tekinthetjük nemes bosszúnak, hogy legutóbb a Kamra-premieren épp a Radnai Annamari férje ült előttem, aki van olyan magas, mint az én férjem.

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

     Ady/Petőfi – a Nézőművészeti és a Manna közös produkciója, iskolákba hordandó kétszemélyes sajátos „irodalomóra”, Katona Lászlóval és Kovács Krisztiánnal, Scherer Péter rendezésében. Bemutató gyanánt láttam a Thália Stúdióban tegnap este. Hát nem jól indult, nem sikerült a felütés. Katona ült az első sorban és nagy hangon szóba elegyedett a közönség gimnazistáival, majd nem tudott észrevétlen átmenetben jutni el Ady iskolai emlékeihez. Levált a szájáról az irodalmi szöveg. Eleve hátrányos helyzetűnek tűnt, mert neki intellektuálisan kellett (volna) uralni Adyt, Kovács Krisztiánnak meg elég volt kilobognia magából Petőfit. Ráadásul az is egyenlőtlenné tette a színészi helyzetüket, hogy Kovács Krisztiánt segítették Ady rá vonatkozó kommentárjai, amiket Katona előzékenyen előadott, míg Katonára mint Adyra Petőfi az ismert kronologikus okból semmi frappáns megjegyzést nem tudott tenni.

     Katona hendikepjében az volt a szép, hogy briliánsan be lett ismerve. Egy jelenetben épp gitározott és valami Ady-verset énekelt, amikor hirtelen másik szövegre váltott: nagyjából a gimnazista közönség fejében járó gondolatokat kiabálta ki, odáig jutva, hogy „De a Petőfit játszó csávó legalább jól néz ki!” Innen futottak aztán csúcsot mindketten. Kovács Krisztiánt voltaképp nem is értem. Hiszen alig játszik. Ül otthon a konyhában és fejlődik? Virtuálisan súlyzózik, attól egyre izmosabb a tehetsége? Bámulatos, milyen gazdag lett a színészete.

     A vége Cseh Tamás, illetve Bereményi persze. Ültek a fiúk egymás mellett, Katona megkért egy első soros nézőt, hozná oda neki a félretett gitárját. Elénekelték a Harminc asszonyt-t. Annak a dalnak az utolsó sora úgy szól: Bassza az isten. Ez nem hangzott el. Nem hiányzott. Így is benne foglaltatott az is.

     Felvillanyozó este lett. Még! – mondanám, akár egy gyerek.

vissza a lap tetejére

31. péntek

     Hősnőnk lázas beteg. Légcső- és nyelőcsőgyulladás. Rögbilabda méretű antibiotikumot szed és effektíve nincs jól. Ezért aztán tegnap a Gondnokság esett el, ma pedig a Black Comedy és Az eltört korsó Nyíregyházán.

     A napokban összeértek a szálak az Árkádia pör ügyében. Kovács Krisztián* mint Petőfi megemlítette, hogy öt napot töltött októberben Debrecenben, Csokonai emlékoszlopát megtekintendő. Tegnap pedig láttam a Szépművészeti Múzeum Cézanne és a múlt című, jól kitalált kiállításán az Árkádiai pásztorokat, vagyis azt a Poussin-festményt, amellyel Kazinczy Ferenc példálózott annak idején a debrecenieknek. Ugyanis ő az "Árkádiában éltem én is" feliratot javasolta a Csokonai-síremlékre íratni. A debreceniek guglizták az ismeretlen szót, és az jött ki nekik, hogy kietlen szamárlegelő. Mire jól megsértődtek.

     Nyakó Julival vettem fel tegnap rádióműsort. Versenyt rekedtünk a mikrofonba.

* Írtam egyszer itt, hogy valaki csinálhatna egy jó kis Petőfi-filmet Keresztes Tamással. De le kell kettőzni a főszerepet, le kell kettőzni, már látom. És akkor Pintér Bélát még figyelembe sem vettük. Petőfiből túlkínálat van, na.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra