Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2012. november

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

1. csütörtök

     (Ez minden nap egy különleges lutri, hogy mi jelenik meg a Facebookon a link dobozában, az esedékes napi jegyzet eleje vagy a hónapé.)

     Spiró György volt a vendégem tegnap a rádióban. Izgultam. Egyszer régen, közel húsz éve, amikor a szolnoki színházat igazgatta, én pedig a Színművészvilág című kiadványt főszerkesztettem, volt egy kellemetlen, hangos afférunk. Tulajdonképpen azóta vagyunk jóban. Ami alatt azt értem, hogy szemérmesen megörülünk egymásnak mindig, ha találkozunk valahol.

     Jókat kérdeztem, azt mondta utána. Kérdések tömkelege sorakozott a papíromon. Tudtam, csak a töredékét lesz idő feltenni, s hogy éppen melyiket, az majd a beszélgetés menetében alakul ki. Igyekeztem minimálisra csökkenteni az okoskodást. (Mármint az enyémet.)

     Este Hullám és gumikötél a Sufniban. Nők Szabó Lőrinc életében, Kiss Eszter felsorolásában, értelmes interpretálásában, Bereczki Csilla rendezésében. No elég szerény a felsorolás, mindössze a feleség és egy szerető szólaltatik meg Kiss Eszter által, plusz van egy ábrándos szemű, szemüveges férfibáb ⃰ Szabó Lőrinc gyanánt, Máté Gábor hangjával.

     Elgondolkodós egy óra. Rossz lehet ilyen csélcsapodár férfit szeretni, akinek minden nő kell – állapítottam meg magamban. A bicska akkor nyílt ki a zsebemben, amikor a feleségét diszkrécióra intette: ugyan, ne rongálja az ő renoméját a baráti körükben avval, hogy a titkos szerelmi ügyét híreli. Mondjuk egy ilyen dialógusnak eme pontján még talán belőlem is csúnya szavak törtek volna ki.

Az ember csak úgy ránézésre egyáltalán nem feltételezné Szabó Lőrincről a vérnősző barmot, de azért a Semmiért egészen című verse árulkodik. Mit árulkodik?! Nyugodtan kinevezhetnénk a hímsovinizmus himnuszának.

vissza a lap tetejére

2. péntek

    Elolvastam délután az Athéni Timont (mivel rég olvastam és rég láttam, húsz éve, kiscelli Romtemplom, Kamaraszínház kezdeti éra), mert este az Örkényben a londoni Nemzeti Színház előadásának élő közvetítését megtekinteni készültem. Nem jó darab, nem jó darab, mégis izgalmasnak tűnik. Az az érzésem, sokféle lehetőséget kínál. Itt van ez a Thájmun (kábé így ejtették a nevét az angol színészek) az unortodox pénzügyi módszereivel, csődbe is megy. Magától értetődően maira van rendezve az előadás, az első kép múzeumban játszódik, épp avatják a The Timon roomot, a falon El Greco Jézusa megtisztítja a kufároktól a templomot, a falak előtt állófogadás, repiajándékok, stb. Flavius helyett Flavia szolgálja Timont – igen, talán már Shakespeare-nek gondolnia kellett volna arra, hogy ilyen odaadó munkaerő csak egy asszony lehet –, a talpnyalókkal szakító estély pedig értelemszerűen feldurvul: a vendégek szart kapnak (konkrétan), nem vacsorát, és nem vizet, ahogy Shakespeare írta.

    Minden nagyon kompaktan lett összetéve: díszlet, zene, jelmezek, a szövegmondás precizitása. A Timont játszó színész nagyszerű, nem is igen lehet őt összehasonlítani saját magával: az első részben elegáns úr, a másodikban koszlott guberáló – és szünet utánra tökéletesen meggyőző két-három napos borostát is kapott, na ezt hogy csinálták, el sem tudom képzelni –, bár picit talán idős. Úgy értem, mire valakinek ilyen ősz lesz a haja, csak észreveszi már, milyenek is az emberek.

    A tökéletes maiságérzetet alighanem a Timon körüli világ végtelen cinizmusa és gátlástalansága keltette. Már az sem zavarta ezeket az embereket, hogy pontosan olyannak is látszanak, mint amilyenek. Vajon ugyanerre gondoltak-e a többiek is, Londonban, Moszkvában, Athénban, Párizsban, Tallinban és mindenfelé európai mozikban-színházakban, akikkel együtt néztük az előadást? gondoltam, amikor mentünk haza mind, a szélrózsa összes irányában.

vissza a lap tetejére

3. szombat

     Hát azért amikor Földes Esztert látom, akinek, ha jól tudom, Földes Tamás a papája, akiről pedig akkor írtam kis hírt a Film Színház Muzsikában, amikor még főiskolásként ugrott be az István a királyba Vikidál Gyula szerepébe a Nemzetiben, szóval ilyenkor mégiscsak eszembe jut, hogy elég sok idő eltelt úgy összességében véve…

     Földes Esztert a Centrál Színházban láttam tegnap este, az Angéla evangéliuma bemutatójában. Kiss Márton írta és rendezte, aki a dolgok normális menete szerint néhány sikeres és szeretnivaló kis alternatív produkció után most el- és hozzájutott egy kisebb kőszínházi térbe, profi színészekhez. Pokorny Lia a főszereplő, vagy inkább a központi alak, Papp János a harmadik résztvevő. Röpke másfél óra, úgyhogy nagy luxus lenne, ha itt most nekiállnék taglalni, miközben több flekkben kell majd abszolválnom kritika formájában. Jó játék, annyit mondok. Pozitív kritika leszek.

     Hazafelé jövet beléptem a Katonába, hogy ránézzek az előcsarnokban a monitorra, amelyen kivetítik az odabenn folyó előadást. Ugyanis a Koccanás ment, beugrással: Bezerédi Zoltán megbetegedése miatt a nyíregyházi Horváth László Attila játszotta a Vállalkozó szerepét. Vetettem egy pillantást a helyszíni közvetítésre, hogy lássam, Lackó szépen ott van-e, ahol lennie kell, és ott volt szépen.

     Mai:

     Napi Lélekcsomó Réterdősi Angélától:

     A szerelemhez két igen kell. A szakításhoz meg nem.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

     Farsang nyílt próba a Katonában. Nem annyira próba jellegű próba, inkább ízelítő, kedvcsináló a leendő előadáshoz, és annak maximálisan meg is felel. Nem mintha nekem kellene külön kedvet csinálni, mert én már azt a Farsangot is nagyon szerettem, amit Gothár Péter a Pesti Színházban rendezett 28(!) éve. Mondjuk a Pestiben akkor nem osztotta a lelkesedésemet a közönség. A barátnőmmel végigvihogtuk az előadást, mint afféle Bóta Gabriellák, a nézők pedig furcsállkodva néztek bennünket. És ez meg is maradt az örökkévalóságnak, mert épp felvette a tévé a produkciót, és amikor leadták, jól hallatszott, hogy itten kettő nő röhög.

     Ami a mostani készülődést illeti, ígéretes. Kocsis Gergőt imádni fogom ebben, azt már látom. Érdekes, Pálmai Anna (aki minden bizonnyal remekel majd) pont ugyanolyan erővel tud szép lenni a színpadon, mint amennyivel csúnya. Most az utóbbi eset lesz.

     Délután Pinokkió, hát az nem nagyon tetszett nekem. Egy klasszikusabb verzióval biztosan jobban kijönnék, mint evvel a Parti Nagy Lajos-félével. Kérdés is, hogy ez micsoda. Felnőttelőadásnak nem elég felnőttelőadás. Ha viszont gyerekelőadás, akkor pl. sérelmezem szar, pöcs stb. szavak használatát. Tudom, persze, hogy ez az élet, de nálunk otthon a gyerekek nem találkoztak ilyen kifejezésekkel. Ha kintről hoztak hasonlót, mondtam, mi nem beszélünk így. Amilyen vaskalapos vagyok, elvárnám, hogy a gyerekszínházi előadás ebben mellém álljon, ne pedig a nemkívánatos külső hatásokat erősítse. (Vajon tényleg ennyire bájtalan ez a történet? Csak a vásottság/haszonszerzés működteti?) Ascher Tamás rendezése gondos és jóízlésű, a képi világ színes és eredeti, számos színész nagyszerű, élen a címszereplő Keresztes Tamással.

     Történetesen Pinokkió fia (Pinokkiókió?) ült mögöttem a nézőtéren. Kicsi még, de az orrát nyújtogatva jelezte, tudja ám, miről lesz szó. Anyukája elárulta, csak addig nézhetik innen az előadást, amíg apa be nem jön, mert onnantól kezdve hangosan meg kell beszélniük mindent, amit apa a színpadon csinál. És hát csinál egyet s mást.

vissza a lap tetejére

5. hétfő

     A tévében a Mel Gibson Hamletje ment, apukám az ágyán feküdt, ültem a lábánál, az ügyeletet vártuk már órák óta. Különösen gyenge volt, a beszédét még én is alig értettem, pedig fontos dolgokat osztott meg velem. Mi legyen a házzal, adóssággal stb. Általában kérnem kellett, hogy próbálja meg újra, többször megismételtettem vele ezt is, mire kiderült, hogy mit mond. Ezt mondta:

     Az egyetlen műfaj, amit soha életemben nem értettem, az a királydráma.

vissza a lap tetejére

6. kedd

   Jobb lenne nekem odaát.

    Átvigyelek a fotelba, apukám?

Nevet. Még mindig lehet vele nevetni.

vissza a lap tetejére

7. szerda

     Hétfőre terveztem Újszínházba menést, A gyertyák csonkig égnek szerepelt a műsorban, de azt a választ kaptam, hogy kedden lesz (bármit jelentsen is ez). Hétfőre is jutott azért az Újszínházból, amennyiben láttam a villamos oldalán a hirdetésüket. (Talán barter.) Giorgio Pianosa darabját reklámozzák: Mert a Mamának Így Jó – így jó neki, fittyet hányva a magyar helyesírásra a kis és nagykezdőbetűk vonatkozásában. De előbb még arra húztam a számat, hogy a Magyar Drámák Színházában olasz álnéven játszanak magyar szerzőt – Pianosa Pozsgai Zsoltot takarja –, hát erre varrjunk gombot.

     Láttam A gyertyák…-at négy éve Nyíregyházán, őrzöm belőle Fazekas István és Gáspár Tibor színészi és férfiúi eleganciáját. Ebből a mostani produkcióból – amelyben Helyey László és Szabó Sipos Barnabás adják a főszerepet – csak a mérhetetlen unalom ragadt meg. Semmit, de semmit nem sikerült érzékeltetniük a szereplők közötti rejtélyes feszültségből, a titkok előérzetéből, a múlttal való elszámolás vagy a nő körüli rivalizálás fojtott izgalmából. Bár volt a szereplőkben szándék a felfokozottságra: még az is rendkívül drámaian hangzott el, hogy „küldöm a húst.” Viszont miközben Szabó Sipos Barnabás dúltan heveskedett, Helyey épp belefeledkezett a nézőtér első két sorában ülők látványába. Üres, kapcsolattalan, koncentrálatlan, hiteltelen az egész. (Rendezőileg helyenként dilettáns is.) Nem mondom, ha becsukott szemmel hallgattam, azt lehetett hinni, hogy Gérard Depardieu és George Clooney van a színen, de nagyon óvatosan kellett bánni a szembecsukással, mert félő volt, hogy úgy marad.

     A szünetben szabad levegőre vágytam, az illendőnél huzamosabban.

     Mai:

     Előadás előtt egy pár a foyer-ban:

     Pozsgai rendezte.

     A volt miniszter?

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

     Amikor véget ért Radnóti Sándor barátság-előadása, akkor az én nyelvtörténeti szemináriumomból már csak félóra volt hátra. Mindazonáltal bekopogtam, szabad-e még bejönni. Mondta a tanárember kedvesen, persze, akár az utolsó 5 percre is. No, akkor nekem az 5 perc nyelvtörténet kurzus lesz az igazi!

     Kováts Kriszta jött hozzám a rádióba tegnap. Nem állítom, hogy mélyinterjút csináltam, de kellemes beszélgetőpartner volt.

     Kedves férjem mondta hétvégén, hogy felkészül lelkileg, aztán menjünk, nézzük meg Haneke Szerelem című filmjét. Megtörtént az este. Nos, a szó szoros értelmében vett témát – idős, beteg ember otthoni ápolása a haláláig – nem kevéssé ismerem. Annyit mondok, nálunk ez nehezebb, mint a filmen. Úgy értem, Magyarországon. Rosszabbak a körülmények, a feltételek hozzá. (Viszont kedvesebbek, családiasabbak a fizetett segéderők.)

     Elnéztem a két öreg embert – nem, ha nem tudnám, hogy ő az, nem ismertem volna meg Trintignant-t –, amíg még normálisan éltek a filmben, és arra jutottam, nem hasonlítanak hozzánk, kettőnkhöz. Abban az egyben csak, hogy szintén nagyon szeretik egymást. Kedves férjem egyébként úgy ítélte meg hazafelé jövet, hogy Haneke végül futni hagyta a nézőt. Még gondolkodom, mit értett ez alatt.

     Mai (tegnapi):

Hahotába fúló álmos reggeli dialógus laptop mellett. Kedves férjem újságolja:

     A németek a Schalke-pálya közelében focipálya formájú, kék-fehér temetőt hoznak létre a drukkereiknek. Kispad, két kapu meg minden.

     De minek a kapu?

     Hát hogy be lehessen menni.

vissza a lap tetejére

9. péntek

     Amikor délután eljöttem apukámtól, arra gondoltam, olyan most az arca, mint amilyen halottnak lesz. Nem tudom, este képes volt-e még bármit mérlegelni, de hálás vagyok, hogy a bátyámat hívatta, nem engem, így nem kellett az utolsó erőfeszítéseit látnom. Akkor hagyta abba a lélegzést épp, amikor véget ért az esti színházam. A buszon talált az sms, mentem rögtön. Megpróbáltam süvet ülni mellette, amíg meg nem jönnek, akiknek ilyenkor jönniük kell, de hát voltaképp azt sem tudom pontosan, hogyan kell süvet ülni.

     Kicsit lelkiismeret-furdaltan sírok most, anyukám iránti lelkiismeret-furdalással. Ő néha megvádolt engem avval, hogy apukámat jobban szeretem, mint őt. Ez ellen nemcsak hogy tiltakoztam, de magamban sem gondoltam így. Ám ahogy most érzek, az mégiscsak arra utal, hogy anyukámnak – mint oly sok másban – talán ebben is lehetett némi igaza.

vissza a lap tetejére

10. szombat

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

     Ha az ember elolvas egy olyan (viszonylag) behúzós regényt, mint a Jadviga párnája, akkor képe lesz a hősökről. Speciel Deák Krisztina Jadviga-filmjének szereplői egyáltalán nem feleltek meg az én képemnek. Tóth Ildikóban soha nem láttam a femme fatale-t, Bodó Viktor pedig eleve tévedésnek hatott. Egy Bodó-féle bikanyakú férfi nem nyüglődik végig egy ilyen megalázó házassági történetet. Olyan erő feszíti, rásóhajt a nőre, s az kirepül az ablakon.

     A Belvárosi Színház Orlai-produkciójában számomra sokkal helyénvalóbbak a szereplők. Ónodi Eszter offenzíven nőies, szép is, hajlékony is, kézből kisiklós is. Pál András meggyőzően gyenge, tétova, már-már gyerekesen gyötrődő. Van Pál Andrásnak egy mindent bevilágító mosolya, személyes pechünk, hogy annak ebből a figurából hamar ki kell fogynia.

     Hargitai Iván rendezésében az előadást sokáig, majdnem egészen az első rész végéig túlmozgásosnak és túlhangzásosnak találtam, de aztán ezt kinőttük. Zenék, zajok, mászkálások, építések, bontások. Kicsi, szűk díszlet, de idővel jelentésessé vált, hogy folyton teleállják a szereplők. Végül is szép produkció, és a színészek a szépei. Szikszai Rémusz a plebejus erejével, hatalmas színpadi vitalitásával. Pokorny Lia a jól odatett hangsúlyaival. Gáspár Sándor mint bárgyú tekintetű félkegyelmű és mint magabiztos mosolyú nőhódító. (Kár, hogy amikor viszonylag az elején megjelenik Winkler Franciként, attól azonnal előrevetül az egész történet.)

     Más. Most, hogy láttam azt a parodisztikus és parasztvakító ellenfilmet, amellyel a kulturális államapparátus válaszol a független színháziak tiltakozására, akkora bicska nyílt ki a zsebemben, hogy már szinte el sem férnek mellette a többi kinyílt bicskák. Arcátlan, arrogáns, cinikus, manipulatív, alávaló és vérlázító – ez a szabad véleményem róla úgy szakmailag, mint emberileg.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

     Az elmúlt négy évben elveszítettünk három szülőt és a hozzánk tartozó kutyát. Ez sok. Közben nem volt egyetlen születésünk sem. Ez nem igazság.

     (Jutott már eszembe, hogy ha minden jól megy – vagyis megérjük –, akkor a gyerekeinknek, szegényeknek még több idős, beteg szüleje lesz, mint amennyi nekünk volt.)

     Van az apukámnak egy kifogástalan, hamis, rómaikatolikusos születési anyakönyvi kivonata 1943-ból. Megőrizte az íróasztalában*, egy fadobozban**. Felmerült most, hogy ne inkább azt nyújtsuk-e be a hivatalnak, biztos ami biztos… (Bár a felhasználásának esélyeit némiképp csökkenti, hogy anyukám precízen ráírta a hátuljára tollal: "hamisított".)

*Az íróasztal régi, tekintélyes és terebélyes, a hozzá tartozó karosszékkel együtt. Minimum a nagyapámé volt. Gyerekkoromban üveglap fedte a tetejét, alatta apukám különböző oklevelei, a szüleim doktori diplomái, ilyesmik feküdtek szépen elrendezve. Úgy rémlik, már az általános iskola alsó tagozatában kivívtam a jogot, hogy az én kitűnő tanulói oklevelem is bekerüljön a válogatásba. Az íróasztal fölött a falon apukám 15-20 évvel ezelőtt készült portréja (olaj) lóg. Festőbarátja, Csík István alkotása. Megítélésem szerint sokkal jobban hasonlít Leslie Nielsenre, mint az apukámra. (Nagyapámról is van portré a falon. Ő azon jobban hasonlít apukámra, mint Leslie Nielsenre.)

**Két (vagy talán három) különböző fadoboz van, iratokkal, levelekkel, cetlikkel. Jellemző anyukám rendezői hajlamára, hogy az egyikben ezt a cédulát találtam: a születési, házassági, halotti anyakönyvi kivonatok a másik dobozban vannak!

vissza a lap tetejére

13. kedd

     Mai:

     Azért ez most, így a gyermekkorom lezárultával, ütött:

     „Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt, s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje. Hírt adhatok a fiataloknak, akik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál, s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében; kezét, lábát mozgatni tudja – jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni; és ezekért az örömökért az ember nem fizet olyan nagy árat, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni. Öregasszony vagyok, tavasszal múltam ötven esztendős”   (Kaffka Margit: Színek és évek)

vissza a lap tetejére

14. szerda

     Apukámat az agyi infarktus 2003 márciusában érte (egy Estén, Amikor Színházban Ültem). Több hónapnyi intenzív osztály, majd újabb hónapok rehabilitációs intézet után úgy hoztuk haza, hogy fekvő volt, pelenkáztuk, nem tudott beszélni (kanül a gégéjében), nem tudott nyelni. Szondásan tápláltuk: a gyomrából a hasán át jött ki egy cső, annak végébe nyomtunk bele nagy injekciós tűből gyümölcskoktélt, bébiételt. Megkóstoltam előtte, és tudósítottam, hogy ez most kicsit savanyú, vagy pikáns, vagy fenséges éppen. (Amikor úgy kilenc hónap után először ráharapott saját szájúlag egy franciakrémesre, az érdekes érzés lehetett.) Ebből az állapotból tornáztuk fel – ő maga és mi – odáig, hogy ült, evett, ivott, beszélt, ha nem is túl jól érthetően, járókerettel kiment a konyhába, a fürdőszobába, egyedül étkezett, vécézett és zuhanyozott. (Bordatöréses elesések után és az utolsó egy-két hónapban kerekesszék.)

     Nyolc évig ült egész nap a bordó foteljében a tévével szemben. Nagyon rossz érzés, hogy már nem ül ott.

     Írom ezt most reggel, mert ez jut eszembe. De egyébként voltam színházban is az este, mivel 19.20-kor váratlanul felfedeztem, hogy játszanak olyat ma, ami érdekel. Oda is értem rohanvást fél nyolcra a Tháliába a Táp Színház Roló című, Vinnai írta darabjára. De végül is nem bizonyult ez olyan jó ötletnek nekem tegnapra. Meg az is lehet, hogy ehhez a fárasztó típusú humorhoz ülnöm kell. (Mármint nem börtönben, hanem széken.) De álltam, a galérián, olyan dicséretesen sok néző volt.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

     Gera Marinával és Adorjáni Bálinttal beszélgettem a rádióban. Zsámbéki-Zsótér osztályban végeztek 2008-ban, Bálint azóta a Radnótiban van, Marina pedig alternatív színésznő. Rég hívtam egyszerre két embert (nehezebb megszervezni), pedig milyen jó így! Még vitatkoznak is egymással.

     Más. Három adalék az ország működéséhez.

     Az a hivatalos irányvonal, hogy a hozzátartozók ne vigyék haza a halottjuk hamvait, mert ez nem higiénikus (plusz nem hoz elég profitot a temetési biznisznek). Talán be is tiltják a hamvak kiadását. Ehhez képest most egy szórásos temetéshez az Új köztemetőben márciusra(!) tudnak legközelebbi időpontot adni! (Még jó, hogy mi a Fiumei Mező Imre útra megyünk, az a randevú helye anyukámmal.)

     Anyukám tavalyi halála után levél jött az önkormányzattól, 30 napos határidővel nyújtsunk be papírokat a hagyatéki eljáráshoz. Azóta erről semmi hír. Kinyomoztam a közjegyzőt, akinél egy álló éve hever az ügy, felhívtam. Erre kitűzte a hagyatéki tárgyalást, idézést küldött, elöljáróban avval a szöveggel, hogy vigyünk magunkkal 67 ezer forintot az ő munkadíjára és költségtérítésére. Apukámat is beidézte persze. Tájékoztattam telefonon, hogy apukám meghalt, egyben megkérdeztem, nem lehet-e összevonni a két hagyatéki eljárást. Mondta, nem lehet, mert az ő irodája csak a márciusi és a szeptemberi elhunytakkal foglalkozik!

     Törzsvendégek vagyunk, ugye, a temetkezésieknél, bár nem luxusvendégek: a szolgáltatásaik közül csak a legszükségesebbeket vesszük igénybe. A bátyám elővette a tavalyi tételes számlát, megnézte, miért mit számítottak fel, és megállapította, van egy-két dolog, amit maga is el tud intézni (pl. halotti anyakönyvi kivonat beszerzése), evvel csökkenthetné a 240 ezer forintos végösszeget. Ennek megfelelően járt el. Majd a temetkezési cégnél pontosan ugyanazt a 240 ezret fizettették vele, mint egy éve. Ami tételek kimaradtak, ahelyett beírtak másikakat!

vissza a lap tetejére

16. péntek

     Nem említettem tegnap, hogy szerdán volt egy rossz lépésem, járdáról le. Alám fordult a bokám, és este annyira fájt, csillagokat láttam. Írtam is a bátyámnak (nem egy dalt, nem több dalt), hogy ne felejtse el, ha reggelre elvisz engem a lábvész, akkor beférek a Novemberi Halottak Közjegyzője Irodába, ami előnyös lehet a hagyatéki eljárásnál. De aztán tegnapra javult a helyzet, kedves férjem karján az iskolába is elbicegtem, este pedig a Kamrába a Notóriusok premierjére.

     Tárgy a Katona 1982-es születése, illetve még korábbról, a hetvenes évek első felétől kezdve a viszályok, állapotok a Nemzetiben. Érzetileg talán kicsit hátrább lett tolva az egész az időben – legalábbis nem emlékszem, hogy a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje ennyire vörösben (áttételesen) úszott volna. Érdekes az egész. Helyenként a Nemzetivel kapcsolatos elvárások egészen finoman, halkan áthallatszanak a mába. Kiválóak a színészek, Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, és Kiss Eszter például milyen pazarul tud baljósan fancsalian nézni Major Tamásból!

     Kiragadok egy letaglózó részletet: 1975-ös minisztériumi leirat, amelyben eszmeileg helytelenítetik az Igazolatlan ősz című darabot. Elég elrettentő az azóta eltelt esztendők száma, de azonnal tudtam, hogy én láttam azt a darabot annak idején a Nemzetiben. Hazajőve meg is kerestem a korabeli naplómban – nem olyan nehéz megkeresni, mert egyszer kijegyzeteltem, hogy mikor voltam színházban és mit láttam. Nos, Kopányi György Igazolatlan ősz című darabját 1975. március 20-án mutatták be Egri István rendezésében. Április 13-án vasárnap délelőtt láttam, több elsős gimnazista osztálytársammal egyetemben. Azt írtam, hogy nem sokat vártam tőle, de kellemesen csalódtam. „Oltári jó volt, nekem nagyon tetszett. A Kállai bitangul jól játszott.”

     Azóta talán csiszolódott valamelyest a stílusom.

vissza a lap tetejére

17. szombat

     Facér pasi naplója a Magyar Színház stúdiójában, Sztankay Ádám azonos című blogja alapján írva, interaktívan előadva. Ami azt jelenti, hogy prezentáció keretében voksolhattunk arról, hogy szerintünk mi vezetett a főhős 15 éves házasságának végéhez. Felírta táblára Gémes Antos a lehetséges konfliktusforrásokat, úgy mint munka, megcsalás, korkülönbség, gyerek, pénz, család, szex. Amikor félóra múltán kedves férjem elgyötörten rám nézett, akkor tudtam, ő most azt szeretné javasolni, hogy vegyék be a potenciális válóokok közé azt is: színház. Mert hát mikre viszik el feleségek a gyanútlan férjüket…

     Többet a produkcióról most nem mondok, legottkritika készül. Különben is inkább azt akartam elmesélni, hogy mit ír Lessing a Hamburgi dramaturgia XXIII. számában. Megvédi Corneille Essex című darabját Voltaire-rel szemben. (Voltaire amúgy is a bögyében van.) Az Essex kapcsán azért bukik ki Voltaire-re, mert történelmileg tájékozatlan, rosszul ismeri az Erzsébet királynő kori Angliát, és egyáltalán… miket kifogásol a Corneille-drámában?! Ezt írja Lessing: „Voltaire kiszámította, hogy a királynő akkor, amikor perbe fogta a grófot, hatvannyolc éves volt. ’Nevetséges volna tehát – mondja Voltaire –, ha azt képzelnénk, hogy a szerelem a legkisebb szerepet is játszhatta ebben a történetben.’ Ugyan miért? – kérdezi Lessing. – Ugyan miért ne lehetett volna Erzsébet hatvannyolc éves korában szerelmes?”

     Lessing mellett állok! Meséltem ezt kedves férjemnek, aki annyit fűzött hozzá, igen, csak annak kell drukkolni, hogy belé legyek szerelmes hatvannyolc éves koromban.

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

     Facér pasi.

     Számos jóság látszott a Farsang bemutatóján a Katonában. Például a díszlet minden apró részletre kiterjedése (a szecessziósra hasadt falitükörtől kezdve a ceauşescus bögrékig). Ahogy Kocsis Gergő rendre felénk fordítja az arcát, amely olyan, mint egy háromszögletű macisajt (különleges ízben). Pálmai Anna vehemenciája (könnyes a szeme a dühtől). Jordán Adél pompázatos közönségessége. (Gothár ezúttal elengedte a nőknek a bajuszt.) Az, ahogy Nagy Ervin élvezi a játékot. Vagy ahogy Lengyel Ferenc mint böszme, megcsalt férj, egyszerre röhejes és szívszorító. Dankó Istvánnak az egy teljes, nyomorult életet kifejező külseje. No és Tasnádi Bence nagyon édes. Mégis, a premier döcögősnek, nehézkesnek, letapadtnak tűnt, talán a második felvonás elejét leszámítva. Kell ennek az előadásnak jobbnak lennie, és biztos lesz is. Talán csak olyan most, mint amikor a repülőgép zötyögve megy a kifutópályán. Aztán majd felszáll.

     Mai:

    Ezt akartam már hozni, Gabnai kollegina írja a Mohácsi-féle Liliomfiról a gyermekszínházi portálon:

     „Annyi szintje és annyi bejárata van a produkciónak, hogy mindenki megtalálja majd a neki készített hullámokat és csúszdákat ebben a többféle, költészeti és komédiai zuhanyrózsával ellátott teátrális élményfürdőben.”

vissza a lap tetejére

19. hétfő

     Van olyan, hogy egy előadás már az első pillanatban jó, és aztán úgy is marad. Mint például a Vasárnap 16:48, amit vasárnap 16:48-tól láttam a Bárkán. (Az első pillanatok: Varjú Olga az asztalnál állva várja haza ebédre a férjét, közben voltaképp misén is van, hallgatja a papot, de folyton elterelődik a figyelme. Megigazgatja magán a felcsúszott pulcsit. Az egész előadás alatt sokat szól zene, tévé, rádió, ilyen az élet, be van kerítve a fülünk a rengeteg különböző, mégis egybemosódó szólammal.)

     Én már az eredeti darabot is igen kedvelem, A végítélet napját Ödön von Horváthtól, és kitünő ez az átirat (Faragó Zsuzsa munkája), amelyet Forgács Péter rendezett. Halálosan élveztem. Arról nem is beszélve, hogy a darab voltaképp arról szól: ha nagyon erősen akarom, hátha igaz lesz a hazugság! Vagy miért ne csinálhatnánk mind úgy, mintha igaz lenne! Mit mondjak, elevenbevágó.

     És hát ó, a színészek! Parti Nóra a formás derekával, a kitömött fenekével, a melírjével, a párducmintás kollekciójával, a mosolyával maga a jótét kocsmagazdasszonyi falulélek! Spolarics Andrea finoman túlzásba vitt öregasszonyhangjai. Kovács Ádám karakterfeje. Szilágyi Csenge szépen végigvitt, egyre mélyülő alakítása.

     És hát, ó, Gazsó Gyuri mint bűnös állomásfőnök! Mennyire érzékeny, pontos, gazdag, koncentrált, hibátlan munka! Le vagyok nyűgözve. Ráadásul táncol is, miután megszabadul a szögletes vasutasi korlátaitól. (Nyíregyházán olykor esténként elment egyedül táncolni. Aztán volt, hogy mentünk utána, nézni.)

     Amikor bejutottunk a terembe, kiderült, hogy 170-180 fős, négyoldali tribünnézőtér veszi körül a játékteret, mi pedig vagyunk 30-40-en nézők Tartottam attól, hogy ez így nem lesz jó, de tévedtem. Sőt menetközben rájöttem, az volna az ideális, ha egyedül lennék az üres, fekete lelátók aljában. (Futballstadion-fíling, NB 1). Az a látvány, az a hiány csak fokozta a végítélet-, végpusztulásérzetet.

     Menjetek, nézzétek! Talán ne sokan egyszerre. Osszátok be!

vissza a lap tetejére

20. kedd

     Most mindenekelőtt azért vagyok szomorú, mert elfogytak az adatok az adatrögzítőknél, és tegnap szélnek eresztették a rabszolgáikat. Így hát Máté utcára került, és ez a nehezen talált első munkahelye nem tartott ki annyi ideig sem, hogy legalább a szerény, háromhavi támogatással ellátott munkanélküli státuszra érdemesítenék. Megint állást keresünk tehát. Huszonöt éves, udvarias, precíz, terhelhető, végrehajtó típusú fiatalember, történetesen alapszakos közlekedésmérnöki diplomával, angol és francia középfokú nyelvvizsgával. Valaki nem tud valamit? (Annamari is épp ma állásinterjúra megy Brüsszelben.)

     Én meg a Pesten születtem című Kern András-koncerten voltam a Vígben. Pótszékes teltház, ünneplő közönség. Érdekes ez, Kern, nem egy hang, és ha úgy gondolná, hogy tud énekelni, abban sem volna igaza, muzikalitása nem szembeszökő, de szeretjük a dalait. (Valahol szeretem Kern Andrást. Azt hiszem, ezt már írtam egyszer. Talán szó szerint így.) Illetve most megtudtam, hogy vannak újabb nóták is azokhoz képest, amiket szeretek, tehát nyilván elmaradtam közben.

     Nem volt rossz este. Helyeseket mesélt olykor Kern, a számok között, és jöttek vendégei, akik Kern-dalokat (vagy egyebeket) énekeltek: Börcsök Enikő, Zorán, Hegyi Barbara, Fesztbaum Béla, Hernádi Judit, Kútvölgyi Erzsébet.

     Lefogadom, hogy a kedvencemet, a Szerelmünk tárgytalant nem fogja elénekelni – súgtam Gabinak a legelején. És igazam lett, mert nem énekelte el, illetve nem ő, hanem Kútvölgyi Erzsébet énekelte el. Nem jöttem ki rosszul a cseréből.

vissza a lap tetejére

21. szerda

     Az volt a vég, amikor nyáron New Yorkból hazahoztunk egy termetes könyvet a Broadway színházainak történetéről. Azt még felpréseltem a legnagyobb könyvespolcfalra, de látszott, hogy ide több már egy darab sem fér. Egyetlen árva, satnya kötet sem. Sehová. Hát jó – sóhajtottam –, akkor nem veszünk több könyvet. Meg is egyeztünk ebben.

     Aztán egyszer, apukámtól szolgálatból, arra jöttem haza, hogy a dohányzóasztalkán áll néhány stósz könyv. Míg távol voltam, kedves férjem felügyelet nélkül bevette magát egy könyvesboltba, és nem állta meg, hogy ne vásároljon különböző történelmi munkákat. A történelmi munkák eleve ellenségesek: nagyok és vastagok. Tocqueville, Horthy életrajz, Romsics Ignác, Spanyolország története, Gándhí önéletrajza, nem is beszélve Komoróczy Géza A zsidók története Magyarországonjáról, két ötkilós kötet. Ilyesmiket kell kerülgetni a dohányzóasztalon, amikor le akarjuk tenni valahová az ideiglenesen itt állomásozó könyvtári könyveket. Mostanra tulajdonképpen alig valami fér el az asztalon a könyvek között vagy mellett. Egy váza sárga tulipánokkal, legfeljebb.

     Tegnap az iskolából jövet az antikvár előtti doboznyi százforintos könyvek tetején ott állt egy régi, gyerekkorom kiadású Brumi az iskolában. (Bodó Bélától. Imádtam, anno.) Egészen rövid ideig vívódtam, szabad-e a gyeplők közé hajítani a lovat. Aztán bementem és megvettem. Épp itt volt az ideje, hogy én is letegyek valamit az asztalra! 

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

     Ma van apukám születésnapja, a 83. Vettem tegnap az Auchanban két szelet Stefánia tortát, amit neki szoktam, elfogyasztjuk az emlékére.

     Intézések. Gondolná az ember, hogy egészségügyi segédeszközöket (kerekesszéktől felfekvés elleni matracig) elajándékozni megfelelő intézménynek jó dolog. Csak nem egyszerű végrehajtani. Elhárít, nincs kapacitása szállítani, nem hív vissza stb. Végül is a Máltai Szeretetszolgálathoz hurcolkodtunk, és nem volt egyértelmű, ki tett szívességet kinek. Nem baj. Fő, hogy rászorulókhoz jusson.

     De nem ezt akartam írni, hanem Lessinget. Olvastam a nyolcvanas években a Hamburgi dramaturgiát – ezt a blogot* tekintik a modern színikritika kezdetének –, de kellett néhány évtized színikritikusi gyakorlat ahhoz, hogy lássam: szakmám minden dilemmáját és problémáját megfogalmazza a kolléga, érinti közvetlenül vagy közvetve. Az ízlés kérdésétől a hatás leírásának nehézségein át odáig, hogy miért nem taglal színészi alakításokat (miért lehetetlen és egyben felesleges a színészi játékkal foglalkozni). „Közvetve” alatt azt értem, hogy az etika kérdése is felmerül. Mármint annak kapcsán, hogy a XIV. számban saját darabjának előadását is kritika tárgyává tette. Tetszett neki.

     Az idézet pedig, amit a XXVI. számból hozok, egészen tipikus, kétes és megkérdőjelezhető színikritikusi megnyilvánulás:

     „Ugyanennek az írónőnek A végrendelet című műve még valami; de A francia kisasszony teljességgel semmi. Még a semminél is kevesebb; nemcsak alantas, lapos és hideg, hanem ezenfelül még szennyes, utálatos is, és a legnagyobb mértékben bántó. Érthetetlen előttem, hogy egy hölgy ilyesmit írhatott. Remélem, elengedik nekem ennek bizonyítását.”  (Timár Ilona fordítása)

    * Igen, leginkább blognak nevezném, Goldenblognak. Folyamatos esszésorozat, 1767 és 1769 között írta, hetenként egy számot. Letették a nézőtéren minden székre a hamburgi Nemzeti Színházban, ahol Lessing dramaturgként a német dráma és színház felvirágoztatásán dolgozott.  

vissza a lap tetejére

23. péntek

     Szaladnom kell, úgyhogy csak futólag, és azért most mindjárt, mert ma is, holnap is játsszák a tegnap esti előadást, esetleg lehessen menni az „ajánlásommal”. 174/B – Az igazság szolgái, dokuszínház a Trafóban (PanoDráma premier, Lengyel Anna-produkció). Annak az esetnek a feldolgozása, amikor a kisebbségekkel szembeni atrocitások elleni védelemül hozott 174/B közösség ellenes…stb. törvényt először alkalmazták, történetesen romák ellen. Per formájában zajlik le a történet (a per), énekbeszéddel enyhén elstilizálva, Csákányi Eszter a bírónő (egy másik dr. Virágvári Imola, akár), és 12 fős civil esküdtszék dönt végül. Amikor az esküdtek összeülnek a színpadtér közepén tárgyalni, onnantól kezdve színházként kicsúszik a dolog a színház kezéből, de érdekesnek érdekes, tanulságosnak tanulságos marad.

     Más. Apukám íróasztalában apukám papírjai között az apukája papírjai. Például ez a szépséges 1930-as számla Bodnár és Társa elektromos szerelési anyagok és készülékek nagykereskedésétől. És kék tintaceruzával rá van írva, hogy storno. Most akkor nem lett nekik karmantyújuk és lyukas faékük vajon?

vissza a lap tetejére

24. szombat

     Este nézegettük gyönyörködve a régi számlákat. Mi mindent vettünk! Mármint Sanyi nagyapa. („1927. február 28. 6 drb. ing pouplin, 6 drb. monogr. S.S., 2% forgalmi adó, Összesen P 143.28, Fizetendő 1928. február 1-én”.) Megjött aztán az értesítés a gyerekkiutalásról, lehetett menni apukámért. Tetszik nekem Sanyi nagyapa. 61 éves lett volna, amikor én, a legkisebb unokája megszületek. Megérhette volna még az első esküvőmet.

     Reggel kedves férjem elment dolgozni, én bontogattam tovább a papírokat, és délelőtt szomorúan értesítettem mailben, hogy 1942. október 22-én, több mint húsz évi szolgálat után elbocsátott bennünket az Ulrich. (Mármint Sanyi nagyapát.) Nehezére esett az Ulrichnak az elbocsátás, ez pontosan érződik a leveléből. Végkielégítés helyett kegydíjat ajánl visszavonásig. Későbbi iratokból kiderült aztán, hogy fizette még 1946-ban is, az özvegynek, amikor Sanyi nagyapa már sehol sem volt.

     Tegnap este eljutottunk a munkaszolgálat alatt váltott levelekig és lapokig. Azon elsírtam magam. Ahogy Sanyi nagyapa igyekszik megnyugtatóan írni. Élvezi a friss levegőt meg ilyenek. Beköltöznek mindjárt egy szép, barokk épületbe! (Aztán végül nem költöznek be, mert két nap alatt sem tudják kitakarítani és kiirtani a bolhákat.) Közben a leveleiben kapacitálja Eszter nagymamát, hogy térjenek ki mindketten a hitükből. Római katolikus papok járnak a táborba téríteni, keresztelni.

     Nem tudom, mit kezdtem volna ilyen időkkel. Mit.

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

     Ezt eddig elfelejtettem idetenni.

     Nem mondtam, pénteken premieren voltam a Pestiben, de azt eléggé szóra sem érdemesnek találtam. Vénusz nercben, Marton László rendezésében. Felfelé kapaszkodó bulvárgagyi. Bata Évánál én nem forszíroznám a ráerősítést a sprődségre és a közönségességre. Telekes Péter egy-egy pillanatban viszonylag bonyolultabb érzelmet és állapotot tudott eljátszani. Meglepett, milyen lelkes taps fogadta a produkciót a végén.

     Tegnap a Bányavakság bemutatója a Szkénében. Igen, ezt tudja Székely Csaba. Első találkozásra nagyobb a hatás, de most is érezni, hogy ez a fiatalember magabiztosan kezeli anyagát, amelyben teljesen otthon van. A Bányavirágban talán több részvét és szeretet érződött a hősei iránt, de lehet, hogy ezt az érzést az előadás okozza. Az, hogy Csizmadia Tibor rendezése egynemű, nem sejlik föl mögötte összetettebb, megnevezhetetlenebb tartomány. Pl. amely dialógusokban kabaréisztikus vonások rejlenek, azok itt pusztán kabaréisztikusak, nem mutatnak más jegyeket is. Sebestyén Aba marosvásárhelyi Bányavirág-rendezésében viszont ott volt a számunkra ismeretlen is.

     Színészileg, köszönöm, jó színészeket láttunk: Kaszás Gergő, Széles László. Bozó Andrea a csúcs. Komplex figurát rak oda Iringó mögé, azon túl, hogy minden szava, hangsúlya, ritmusa tökéletes. (És még ahogy azt tudja mondani, hogy Ince…!) Tóth Jocó is nagyon gondos, precíz, jeles színészi munkát végez. Figyelemreméltó Eke Angéla bejövetele.

     Hogy a Brumi az iskolábant hazahoztam, az rendben van. De elolvasni hiba volt. Rémes. Kínos.

vissza a lap tetejére

26. hétfő

     Még el sem kezdődött az Egyenlőség délutáni előadása a Karinthy Színházban, a színpad mellett díszletelemként lógó gusztustalan celofán-műanyag cafrangok láttán erős balsejtelem fogott el. Aztán úgy is lett: szenvedés és gyötrelem. Az első pár percben bezsúfolódott nyolc szereplő a lépcsőzetes zsebkendőszínpadra, majd elkezdtek vendégeket fogadni és 15-ig meg sem álltak. Ekkor azt gondoltam, hogy itt a hetes buszt fogják eljátszani csúcsidőben, Karinthy Márton rendezésében. De nem. Barrie műve arról szól, hogy egy brit úri háznál a családfőnek demokratikus allűrjei vannak, majd hajótörést szenved a díszes társaság, s egy lakatlan szigeten praktikus okokból megvalósul az egyenlőség (sőt) az urak és a személyzet között. Na most ezt kétféleképpen tudnám, ha nem is az élvezet, de legalább az elviselhetőség szintjén elképzelni. Vagy úgy, hogy van egy elegáns szalon, amelyet elhagyván érdekes és vicces lehet fenntartani a formákat a világon kívül. Vagy úgy, hogy a rendező megbolondítja az egészet és kihoz belőle valami őrületet. Az első verzióhoz a helyszín hiányzott, a másodikhoz a rendező. Maradt tehát egy mentőcsónaknyi kamaraszínházas színész érdektelen alibitevékenysége.

     Este A mizantróp a Katonában, mutatóba. Barátsági szaktanulmányaim nyomán szemügyre vettem Alceste és Philinte kapcsolatát. Az jutott most eszembe Fekete Ernő embergyűlölőjéről, hogy Oronte itt akár Petrarca legszebb szonettjét is szavalhatná. Attól tartok, Alceste akkor sem volna képes megdicsérni.

     Az utolsó kép megmaradt bennem a bemutatóról, de azt elfelejtettem, hogy közben nevetés-röhögés hallatszik. Hogy felejthettem el. Hiszen ettől fáj a vége. 

vissza a lap tetejére

27. kedd

     Elég hamar rájöttem a Bárkában A harmadik hullám előadásán ülve, hogy ez voltaképp A hullám című német film magyar fordítása, illetve annak a műnek Tasnádi István által mai magyarra írt változata, amelynek alapján a német film készült. Nemrég néztem meg, illetve mivel a történet vége nem tűnt ismerősnek, felteszem, bealudtam rajta végül, mármint nem a színházon a színházban, hanem a filmen itthon. (De nem a film volt unalmas, hanem én.)

     Fontos produkció, persze, és kétségkívül megállapíthatjuk, hogy Vidovszky György tud valamit: sok fiatallal jól dolgozni színházban. (Az volt a legszebb, hogy amikor a tanárok a mikrofont kapkodták, Szorcsik Kriszta néhányszor megszerezte, de nem volt képes megszólalni. Elakadt a szava. Pont így lettünk volna mi is, tegnap is, történetesen az Országgyűlésünk láttán-hallatán.)

     Legutóbb a tihanyi apátság alapítólevelét vettük a nyelvtörténeti szemináriumon – sok érdekeset megtudtam róla, például azt, hogy az elejét és a végét a nagy tudású, európai műveltségű Miklós püspök írta, viszont a közepét egészen biztosan egy primitív segédfogalmazóra bízta, aki a latin nyelvben sem volt eléggé járatos, ezért nem merte a magyar helységneveket lefordítani, s voltaképp ennek köszönhető, hogy az okirat felbecsülhetetlen értékű magyar nyelvemlék lett , s akkor az jutott eszembe, hogy a diáktársaim meg fogják érni a tihanyi alapítólevél születésének millenniumát (2055-ben), én pedig nem fogom megérni. Ez a helyzet. Igaz, én meg visszafelé, hátra az időben miket értem meg. (Miket.) Lány- és fénykorom a létező szocializmusra esett (rája).

vissza a lap tetejére

28. szerda

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

vissza a lap tetejére

30. péntek

vissza a lap tetejére

31. szombat

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra