Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2012. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. kedd

Tarján Tamás kurzusa – azon kívül, hogy csupa jó óra – pont arra szolgál, amiért egyetemre akartam járni. Eligazít a kortárs magyar irodalomban arra vonatkozóan, hogy kit-mit kell/érdemes elolvasni. Ehhez képest elég szomorú és kínos, hogy pont Tarján kollégának tanár úrnak fogom beadni a leghitványabb dolgozatot. Hozzá ugyan nem fogtam még, de ennyit már így is tudok. Az egyik ok a várható nagyon szerény teljesítményre, hogy ez az utolsó írásbeli feladvány a szemeszterben, és mostanra már alaposan kiírtam magam. A másik, hogy nem volt szerencsém a kijelölt feladattal. A szerzőt, akit kaptunk, Orbán János Dénest, egyáltalán nem ismertem. A kötet, a Vajda Albert csütörtököt mond, amiből egy elbeszélést kell elemezni, egyáltalán nem tetszik. (Talán a címét leszámítva.)

Így jártunk.

Mai:

Eredetileg úgy volt, hogy Stifter Nyárutójáról is értekezést kell beadni, bármilyen szakszerű megközelítésben, de aztán kiderült, hogy ez átváltható zárthelyi dolgozatra. Pedig mostanra épp arra jutottam, hogy a legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ha paródiát írnék a regényből. Az is sok munkát igényelne persze, de lehetne benne egyszerűen idézni is, bőségesen a könyvből. Tessék, például ez. Egy különösen eseménydús napon hősnőnk elmeséli, mit tett:

Előbb a kert rózsáit látogattam meg, voltam a cserjésben, a törpe gyümölcsfáknál és a nagy fák alatt, aztán felmentem a cseresznyefához, onnan pedig kimentem a szabadba. A vetés már nagyra nőtt, és a búza közt meg a fűben nyílnak a virágok. Végigmentem a keskeny úton a búzatáblák között, kiértem a mezei pihenőig, üldögéltem kicsit, sétáltam egy keveset a búzadombon, a földek közti úttalan mezsgyéken, ott szedtem e csokrot, aztán visszajöttem a kertbe.

vissza a lap tetejére

2. szerda

Két, katonás interjút készítendő vagyok a fidelio.hu-nak, az egyik Máté Gábor, ezt vettem fel egy közeli, napfényes teraszon. Reggeli találkozót lehetett összehozni, elfoglalt ember, utána Pécsre indult, ahol tegnap a Katona József Színház volt a vendég a Zsolnay fesztiválon, ma meg felvételiztet egész nap, tényleg, hát kimegy az osztálya a főiskoláról, válogathat újabb gyerekeket. A mostaniak közül Borbély Alexandrát, Pálos Hannát és Tasnádi Bencét a Katonában marasztja, hurrá! (Hogy az interjú milyen lesz, hát azt nem tudom, túl sok „de ez nem publikus” hangzott el, ami egyfelől mindig jólesik az újságíróembernek, másfelől viszont nehézzé teszi a feladatát. Mondjuk Kulka esetében ezt zömmel kijátszottam, amire módot adott, hogy ott a saját hiúságairól volt szó, de itt meg inkább másokéiról.)

A kocsija mellett az jutott eszembe, hogy amikor Csörgess meg!-ről jöttünk haza Egerből és Ötvös András meg Fenyő Iván ültek hátul, egyszer csak gurulni kezdett az ülések és a lábak alatt egy sörösüveg vagy doboz. Máté Gábor összetéveszthetetlenül tanári tónusban reagált erre, szóvá tette, hogy ő kérte, mit ne a sörrel… Ötvös András pedig összetéveszthetetlenül diáki tónusban, kissé türelmetlen, de szófogadó hangon válaszolta, hogy jó, igen, nem. Helyesek voltak :-) (Magam meg mint éber szakfelügyelő.)

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

Ezt nem is mondtam még, jött egy mail, miszerint a Várkonyi-pályázatnak eredménye csak később lesz, de elnyerte a zsűri tetszését a dolgozatom, és felkérnek, hogy adjak elő a konferencián. Válaszoltam erre, alkudozni kezdtem, hogy miért és hogyan ne, de úgy néz ki, nem tudom megúszni. Innentől kezd kissé lidércnyomássá átlényegülni a dolog.

Apukám egyedül maradt megint, és bár van most részsegítség, de amíg hosszabb távú teljes megoldást nem találok, addig sokat leszek szolgálatban mellette. Annyiból van jelentősége a kedves olvasókra nézve, hogy témahiány fog beállani.

vissza a lap tetejére

4. péntek

Szeretem azt apukámnál most, hogy ha jövök ide vagy megyek, akkor végig az utcán virágillatban járok. Csak sajnos a virágillat nem eszi magát bele az ember ruhájába úgy, mint a cigarettafüst vagy a rántotthússzag.

Mrożek Mulatsága az Ódryn. Az volt a benyomásom, hogy amennyire meg van húzva, annyival túl van rendezve. De végül is vizsgarendezésről lévén szó (Halasi Dániel e.h.) ez elnézhető. Három markánsan különböző fiú: Kovács Lehel, Molnár Gusztáv és Szolár Tibor e.h.. Mindenekelőtt Molnár Gusztáv játékát élveztem, akiről egy ideje azt gondolom, hogy ha minden ideálisan alakul – mondjuk jó darabok jó szerepeit játszhatja jó rendezésben –, nagyszerű színész lesz belőle.

Mai:

WE ♥ NIETZSCHE! – ez volt a padra írva, amelynél a tegnapi Nyárutó-órán ültem. (Bár a Z-t utólag szúrta bele egy korrektor hajlamú növendék, aki nem én.) Ilyen komoly helyre járok. Egyébként ez a Nyárutó-szeminárium lett a félév talán legélvezetesebb kurzusa. Lényegében attól, hogy a tanárnak (Kelemen Pál a neve) és a törzsgárdista diáktársaknak (Bálint, Krisztián, Balázs, Réka, Zsuzsa) mindig akadtak gondolatébresztő gondolataik, miközben átrágtuk magunkat ezen az alapjában véve elképesztő és irritáló nagyregényen. (És én sem hátramozdító voltam, hanem előre.)

vissza a lap tetejére

5. szombat

Akartam már korábban is operettszínházi musicalsztárt hívni a rádióműsoromba. Mészáros Árpád Zsolttal hosszan szervezkedtem, aztán a próbálkozásaimat – mondhatni – a csúcson hagytam abba, mert amikor Árpi utoljára felvette a telefont, nem szólt bele senki, zene hallatszott, gyanús zajok, majd belesuttogott, hogy „előadásom van”. Mire én rémültem eldobtam a telefonomat, nehogy véletlenül belesikítsak egy operettszínházi produkcióba, és azóta nem kerestem Árpit. No, most sokkal gördülékenyebben ment, Siménfalvy Ágotával mint vendéggel, akit hallgatni is gyönyörűség (az altját és az artikulációját). Bár utóbb eszembe jutott, lehet, távol kellene tartani tőlem a fiatal színésznőket, nehogy agyonpatronáljam őket. (Persze ha ajnározok a stúdióban, az alapvetően abból adódik, hogy értelemszerűen olyan művészembereket hívok meg az Ahol hely vanba, akiket becsülök.)

Este a Musik, Musikk, Musique című „koncertvarieté” a Katonában, Pelsőczy Réka rendezésében. Akartam én ezt szeretni, de nem nagyon sikerült. Éppen hogy csak. Az teljesen rendben van, hogy a Dzsesztetés kifutása után ismét szívesen énekelnek egy estét. De míg a Mi ez a hang? kecses volt, könnyed, pezsgőbuborékos érzetet keltő, ez – jóllehet stílusos és színvonalas – vaskos, megfeszített mosolyú, forszírozottan tetszésvágyó. Ez engem egyre távolabb vitt a produkciótól, bár nem kizárt, hogy túl közel ültem a színpadhoz, és voltaképp ez volt a baj. Mindenesetre úgy láttam, hogy például Ónodi Eszternek egyszerűen nem az övé ez a dolog.

Két ihletett részt véltem felfedezni az előadás másfél órájában. Jordán Adél első portugál dala az egyik. Ahogy Jordán Adél énekel, annak amúgy is van valami delikát szépsége. A másik pedig Tasnádi Bence bolondozása a pirosan világító mutatóujjperceivel. Tasnádi Bencével vigyáznom kell, nehogy az utolsó cseppig elolvadjak tőle.

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

Alighanem anyák napja van ma. Első anyátlan anyák napja.

Elmentem az Asbóth utcába tiszteletemet tenni az Árpádház utolsó előadásán. 2007-es bemutató, jó kis produkció volt akkor, csodálkozom is, hogy még mindig műsoron van, de még most is az. Spiró-darab, Almási-Tóth András rendezte pörgősre, rendesen, tisztességgel dolgozott benne a népes szereplőgárda. Pl. Orosz Ákos, aki e.h.-ként kezdte ebben, és úgy látszik, visszajárt.

A végén hamar felkapcsolták a villanyt, hogy lássuk egymást, színészek és közönség, amint nagy tapssal elköszönünk egymástól. Jánosi Dávid kimentében még visszanézett a nézőtérre úgy, mint aki nem láthatja többé soha. (Pedig nem őt vakították meg, hanem Lengyel Tamást, ő adta Vak Bélát, jól.)

Ezt a színházat, a Budapesti Kamarát bezárják, holnap lesz az utolsó előadásuk. Én nem emlékszem ilyenre az elmúlt két évtizedben, meg korábbról sem, hogy egy színházat bezártak volna. Hogy éppen ezt, arra persze lehet legyinteni, de mégiscsak ebben a színházban játszotta Kaszás Attila Leonce herceget, Sinkó László Bruscon állami színészt, Vári Éva Rose-t, Szervét Tibor az Emberbarátot, Eszenyi Enikő Blanche-t, Stefanovits Angéla a Julikát, * vagy itt ezt a több nemzedéknyi Árpád-házi királyt Dolmány Attila, aki – úgy emlékszem – kritikusdíjat is kapott ezért az alakításért. (Bár ez, mint tudom, a kereslet szempontjából nem jelent semmit.)

Sejtelmem sincs, mi lenne a megfelelő kifejezés, amit összeszorított fogain keresztül kipréselhet az ember búcsúzóul ilyenkor, egy színház temetésén. Béke poraira? Nyugodjon békében? Te csak most aludjál, Liliom? Esetleg: Mondjanak le!?

* Bertók Lajos! Hogy hagyhattam ki...?!

vissza a lap tetejére

7. hétfő

Vajda Albert csütörtököt mond – meg én is, mondhatnám, de előbb-utóbb nyilván elkészülök evvel a dolgozattal, csak hát már rég nem ezt kellene írnom, hanem interjúkat. Erről jut eszembe, szeretem – kell is néha a lelkemnek –, ha a művész örül az interjúfelkérésnek. Mostanában ez többször tapasztalható volt, a legközelebbi rádiós vendégem például azt válaszolta, hogy mindig szívesen beszélget velem, most épp egyedül, kedvetlenül ül otthon, és bearanyozta a napját a hívásom :-)

Meghallgattam-megcsináltam a Siménfalvy Ágota-műsort. Jó beszélgetés lett ez, azt leszámítva, hogy nehézkesen jövök ki mondatokból és gondolatokból, meg hogy időről időre leküzdhetetlen kényszert érzek jópofát mondani próbálni. Több mint 60 műsort csináltam már, és azt állapítottam meg az ágotás hallatán, hogy az időt mindenesetre megtanultam mostanra. Mármint a rendelkezésre állót. Emlékszem, az elején mennyire egybefolyt minden, rémisztő volt az üvegfal fölötti digitális óra piros számainak mozgása, egyáltalán nem láttam át a kitöltendő időintervallumot. Ma pedig menet közben meg tudom saccolni, tervezni, hogy például egy kérdésből-témából mennyi fog kijönni, és mire hogyan lehet majd rátérni-áttérni utána. (Amúgy tegnap a kritikusos Virágos Magyarország műsor helyett tévedésből Seress Zoltán lett prolongálva.)

Behoztam egyébként Mátét a Rádió Q-ba hangmérnökgyakornoknak. Pontosan ugyanannyi lesz a fizetése, mint az enyém ;-) megtanul valamit, ami érdekli is, munkaközegbe, emberek közé kerül, feladatai lesznek, rendszerbe szerveződnek a napjai. Mást egyelőre nem találtunk neki.

vissza a lap tetejére

8. kedd

vissza a lap tetejére

9. szerda

Hétfőn, amikor láttam Pintér Béláék Kaisers TV Ungarnját, nem tűnt annyira ütősnek. Vagy mert másodszor néztem, így meglepetés nem ért, vagy mert a bemutató idején különösen élessé tette az éppeni közhelyzet. De evvel nem azt akarom mondani, hogy most nem találtam olyan jónak a produkciót, mert de. Az évad egyik legjobbja ez (és azt is tudjuk, melyik a másik). Egyrészt nagyszerűen kifundálta a történetet Pintér Béla – bár a húgycső körüli bonyodalmakból szívesen lefaragtam volna, már ha megengedhetek magamnak egy ilyen, vizuálisan elrettentő szófordulatot –, másrészt a színészi felhozatal. Stefanovics Angéla láttán a legtermészetesebb reakció az lenne, ha az ember egyszerűen megzabálná, Szamosi Zsófia pedig regénybeillő grófnő. És Thuróczy Szabolcs amilyen mélán bölcs kossuthi ügyeskedéssel működik. Pintér Béla Petőfije igazi brillír. De a legesleg mégis Mucsi Zoltán. Nem is érthető, hogy Mucsi, aki alkatilag, fizikailag amúgy kifejezetten laza típus, hogyan tud itt egy egyenruhától, csizmától, lenyalt hajtól és az arcát körberejtő szakálltól ennyire feszes, szoros és zárt lenni. Már ahogy ül, az is gubózás: egyik lába átvetve a másikon, a keze befogja a térdét. Nyilván van ebben tudatos ellene tartás, szembejátszás Pintér Bélával, aki Petőfiként frenetikusan heveskedik, elképed, izgágáz, dobálja a tagjait. Mucsi karjai-lábai szinte hozzáragadnak a testéhez, az arca behúzva, a szemét mintha el is tüntette volna. Nem emlékszem, hogy az előadás alatt egyszer is láttam volna a szemét. Nincs. Eldugta, hogy senki bele ne nézhessen, bele ne láthasson ebbe a szemérmes katonaemberbe.

De ha ez a Mucsi-féle Baráznay tábornok tökéletesen eredményesen szorítkozik pusztán az adekvát pózokra, és a színész nem azt játssza, hogy ő nem mutatja, hanem valóban nem mutatja, akkor miként lehetséges, hogy mégis minden savanyúságát-keserűségét látom és érzem ennek az embernek?!

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

Hadd pufogjak kicsit. Amióta leadtam a Várkonyi-pályázatot, csak a gond van vele, de tényleg. Egyrészt, ugye, a nemkívánatos konferenciaszereplés. Másrészt a konferenciafelkéréskor közölték, hogy legkésőbb május 7-ig értesítenek az eredményről, ám ez máig nem történt meg. Harmadrészt a megjelent sajtóanyagokban A Várkonyi-éra címmel jegyzik a dolgozatomat, pedig én még nem vagyok annyira bölcsész, hogy ne magyarul írtam volna le a címet. Negyedrészt az eredményhirdetés a Vígszínházban lesz, A lovakat lelövik, ugye előadás előtt, azon az estén, amikor én A mi osztályunkra vinni készülök kedves férjemet, aki még nem látta. Tudják Várkonyiék, milyen nehéz jegyet szerezni A mi osztályunkra?! Úgyhogy ez idáig én még csak kellemetlenkedő válaszmaileket írtam a pályázati végkifejlet ügyében. Ráadásul magamba néztem és láttam, hogy az eredményhirdetéshez sincsen semmi kedvem. Részemről és tudtommal hat szakmabeli olvasta a dolgozatomat (az ismeretlen zsűrin kívül). Három kritikuskolléga és három színházi alkotó. Annyi sok jót mondtak róla, az nekem eredményhirdetésnek elég is. (Ámbár ha ennél hosszabban nézek magamba, észreveszem, hogy a pénzdíj, az igen jól jönne.)

A konferenciaprogram láttán konstatáltam, hogy a színészpedagógus témát, amire pedig azt hittem, a leginkább lesznek pályázók, nem dolgozta fel senki. (Vagy ha igen, nem került be vele a jobbak közé.) Akkor tehát meglehet, kedves férjemnek igaza van, hogy maradt még munkám Várkonyival. Bár mindeddig elhárítottam a buzdítását a folytatást illetően, mondván, nem szerettem bele ebbe az emberbe. Pedig az azért kellene a további velefoglalkozáshoz.

vissza a lap tetejére

11. péntek

Mit tehetnék. Vásároltam egy eredményhirdetés-blúzt. Egyáltalán nem az én stílusom, de anyukámnak tetszene rajtam.

Mai:

A dolgok és emberek reménytelenül széthulló miriádját csak a véletlen tartja össze, melyet a költők udvariasan sorsnak neveznek. (Szerb Antal)

vissza a lap tetejére

12. szombat

Komoly díszlettervező módjára beszéltem? – kérdezte a rádiófelvétel után Horesnyi Balázs. – Ó igen, feltétlenül, szép, komoly díszlettervező módjára – mondtam. Talán túlságosan is. (Rádión kívül ennél valahogy fesztelenebbül szoktunk trafikálni.)

Este a Stúdió K-ban a Négyeshatos premierjén, amikor már jó ideje főttünk ott a melegben, akárha egy forró augusztusi napon valamely békebeli BKV-járaton, az jutott eszembe, hogy egyszer régen, New Yorkban beszálltunk egy üres metrókocsiba. Leültünk, nyár volt, hőség, izzadtunk, pihegtünk normális módon. Mindenki más, aki beszállt, tovább ment másik kocsiba (a New York-i metrón nincsenek zárva a köztes ajtók, lehet a szerelvényen belül közlekedni). Nem értettük a dolgot, miért nem marad meg a környezetünkben senki. Aztán a végállomáson úgy alakult a megállás, hogy a vagonunk távol esett a perontól, ezért végül mi is felálltunk és előreindultunk. Akkor észrevételeztük, hogy a metró összes többi kocsijában van légkondicionálás, csak a miénkben nyilván elromlott.

Az előadás jó játék (hopp, majdnem azt írtam: jóféle színházi este), de többet most nem mondok, legottkritika készül, estére fent kell lennie a szinhaz.neten.

Mai (tegnap a színházban):

Én: – Mit beszéltél Tarjánnal?

Kedves férjem: – Kérdeztem, nincs-e panasz az iskolában a gyerekre.

Én: – Mármint rám?

Kedves férjem: – Ő is ezt kérdezte.

Én: – És van?

Kedves férjem: – Nincs. Sőt azt mondta, kifejezetten kovásza voltál az óráknak.

Én: – Kovásza?

Kedves férjem: – Ilyesmi. Valami ragacsos.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

Joggal tartottam a tegnapi gyors hőmérséklet-zuhanástól. Tudom ugyanis, hogy a durva időjárási front képes meghozni a kisbabákat és elvinni az idős, beteg embereket. Rosszul lett éjjel az apukám. Ijesztő is volt, latolgattam a mentőket, de vannak erről tapasztalatok, nem kooperál és nem megy velük sehová, csak a konfliktus biztos. Az egy dolog, hogy szemernyit nem aludtunk, de most reggel sincs elég jól ahhoz, hogy itt hagyhatnám vagy másra akarnám bízni. Tehát nem mehetek el a Várkonyi-konferenciára. (Az is igaz, hogy a tegnap délelőtti Várkonyi-kongresszusra, ahol többek között György Péter és Nánay István adott elő, szívesebben mentem volna, mint erre az enyémre, de hát nem állíthatok állandóan helyettest.)

Ami a vígszínházi eredményhirdetést illeti, nos, mi, hét nyertesek, akiket meghívtak partnerestül, talán meglepetést okoztunk avval, hogy el is mentünk. (Velem Máté jött kedvesen.) Mintha nem számítottak volna ránk. Nem volt például hely a nézőtéren, ahová leültethettek volna bennünket. És nem volt arra idő, hogy az előadás kezdete előtt a színpadon Eszenyi Enikő minden díjat átadjon, így csak egyet-kettőt. Úgyhogy nekem speciel odaszóltak az ajtónál, ahol Mátéval álltunk, hogy majd inkább holnap, a konferencián adják át a díjat. (Mondjuk számomra nagy megkönnyebbülést jelentett nem lépni színpadra.) Annyit hallottam, hogy a különdíjak egyikét nyertem. Remélem, Vígszínház-bérlet lesz az, Máté azt mondta, ő annak örülne.

Fél nyolckor már A mi osztályunkat néztem a Kamrában, ahol gondosan bekísértek-beosontattak a nézőtér hátuljába. (Nem tudok betelni ebben az előadásban Haumann Péter mozdulatainak sikkességével vagy Bodnár Erika integráns asszonyiságával.)

Amikor éjjel levettem a habos-babos eredményhirdetés-blúzt, akkor eszembe jutott: jobb is, hogy anyukám nem lehetett velem. Bántotta volna, hogy elmegyünk egy díjátadóra, ahol aztán se díj, se pacsi, se puszi. Akadt ott helyette más nyertesanyuka, akinek része lehetett ebben a különleges élményben.

Négyeshatos.

vissza a lap tetejére

14. hétfő

Délutánra apukám már jobban érezte magát, úgyhogy este – amikorra egyébként is szerveztem felügyeletet – elmentünk a Vígbe a Várkonyi-emlékestre. Olyan 15-17 színészt gyűjtött egybe a programot rendező Marton László. Felolvastak Várkonyi Zoltán különböző írásaiból, esetleg a saját emlékeiket osztották meg a közönséggel. A műsor bensőségességét részint az adta, hogy a színpadon ültünk mindannyian, részint pedig Hegedűs D. Géza a maga kummogós módján bele-belenevetgélt az elhangzottakba. A legszebb egyébként az volt az egészben, ahogy a színpadon ülve elénk tárult a Vígszínház diszkréten megvilágított, impozáns nézőtere.

Hogy ilyen hidegre fordult az idő – erre nem voltam Albertfalván felkészülve –, anyukám szekrényéből elővettem egy rövid ballonkabátot, abban szaladgálok. Belenyúltam a zsebébe, és találtam ott egy szép, vasalt, fehér textilzsebkendőt. Megörültem neki, illetve inkább hogy elszomorodtam tőle. Az jutott eszembe, énutánam bizonyosan nem marad majd ilyen szép, vasalt, fehér textilzsebkendő. Hacsak nem éppen ez. Mert orrot úgysem fogok belefújni soha.

Mai:

Fodor Ákos: ZENBESZÉD

Hogyan adhatnék

választ, mikor a kérdést

is csak keresem?

vissza a lap tetejére

15. kedd

vissza a lap tetejére

16. szerda

ELTE-híradó:

Az utolsó hét zajlik az iskolában, jegyek beszerzése a gyakorlatnak nevezett szemináriumokon. Van bizonyos izgalmas kiszámíthatatlansága az osztályzási időszaknak, mert nem mindig azt a jegyet kapom, amit szerintem megérdemlek. Hanem hol jobbat, hol meg rosszabbat. Például a leíró magyar nyelvtan ügyében beadott, lelkes amatőr dolgozatomat „fantasztikus munka” megjegyzéssel látta el a tanárnő (lehet, úgy értette, sci-fi), és utalt arra, hogy ebből akár diplomamunkát is kerekíthetnék. Evvel szemben Sopánka bácsi – így hívtam magam közt, mert jószerével minden órán oda lyukadt ki, hogy jaj, jaj, a csángók elvesztik a magyar anyanyelvüket – négyest adott szociolingvisztikából, amit sérelmezek. Volt arra utaló jel az utolsó órán, hogy talán nem is olvasta el végig azt a lelkemből lelkedzett kiváló dolgozatot, amelyet írtam neki a sportsajtó és a színházi újságírás nyelve tárgyában. (Felteszem, szép belső monológot lehetett leolvasni az arcomról. Sopánka bácsi a hosszú asztal egyik végén ült, én a másikon. Felnézett az indexemből és közölte: négyes. Én: döbbenet, értetlenség, csalódottság, elkeseredés, bosszúság, legyintés, gúny, önirónia, úgyhogy a vége egy kis mosoly lett – mire visszahajolt az indexbe és beírta a jegyet.)

A többi tárgyakból ötöst kaptam, beleértve a Várkonyi-dolgozattal abszolvált kritika- és tanulmányírást és a kortárs magyar irodalmi kurzust is. Nagy megkönnyebbülést jelentett számomra, hogy Tarján tanár úr a két legjobb dolgozat közé számította az enyémet. (Megjegyzem, megjegyezte, hogy a csoport 40 százaléka Orbán János Dénesre nézve egyáltalán nem hízelgő értekezést adott be a Vajda Albert csütörtököt mondról.)

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

Szekszárdon vagyok, nézem a német színház idei szezonjának összes produkcióját, mint tavaly ilyenkor. Előtte hazamentem és aludtam 14 órát, nehogy az előadások alatt jelentkezzen a restancia.

Akartam már említeni tavaly is, hogy itt Szekszárdon megállnak az autósok a zebránál, ha jövök. De mindig. Akkor is, ha az autó van egyedül, akkor is, ha én egyedül vagyok. Ha rézsút indulok el, hogy mögötte menjek át, nem előtte, akkor sem a gázra lép, hanem a fékre. Én nem csinálnám ezt a helyükben, annyi biztos :-) A gyalogosok pedig nem mennek át a piroson, kis, néptelen kereszteződésben sem. Romlott, bűnös fővárosinak érzem magam, szégyenkezem.

Ernst Pichler Wallenberg című művét láttuk este. (Nyilván szelektíve pillantottam rá a programra otthon, csak a „Wallen”-ig – azt hittem, Schillert adnak nekem.) Kortárs osztrák szerző nem nagyon jelentősnek tűnő darabja a svéd diplomatáról. Egy salzburgi színházzal közösen hozták létre a produkciót, osztrák rendezővel és néhány vendégszínésszel. Irodalmi színpadi bemutatóra emlékeztetett. De volt benne egy német színész (Detlef Trippel), aki el tudott játszani két, egymástól erősen különböző, markáns karaktert. Az már szinte olyan, mintha két színészt is láttunk volna.

Na futok gyerekelőadást nézni.

vissza a lap tetejére

18. péntek

Délelőtt német gyerekdarab, 8-kor a bárkán címmel. Három pingvin kijátssza a Noé bárkájára egy-egy párnyi állatot gyűjtő galamb figyelmét, és potyautasként felviszi a plusz pingvint. Fekete-fehér melegítőkben, pihetollas kötött sapkában, rúzsozott cseresznyeszájjal. Helyesek.

Délután erősen megrostált, három szereplősre redukált Leonce és Léna az I. Béla Gimnázium és Informatikai Szakközépiskola drámaszobájában. Büchnerben mindig ott van a halál is, az előadás annyiban adekvát, hogy halálfélelmet kelt bennem, olyan interaktív. Viszonylag megúszom. A Leonce-t játszó Solymár Dániel érdekes fiú, férfiember létére meglehetős változatos karaktereket tud bemutatni a haj- és szőrtartalmaival. Tavaly lófarkas, szakállas, megfontolt humán értelmiségi szobatudósnak látszott, most beletúrós hajú és bajuszos, mint egy tartalékos hollywoodi filmszínész. (Hogy a profilja emlékeztet kicsit Pierce Brosnanra, azt már múlt májusban észrevettem.)

Este Brecht Kispolgári násza, egyfelvonásos a teljes társulat felléptével, elég jó formájukban. Frank Ildikó, az igazgatónő a könnyen berúgó léha asszonykát játssza. Kedvtelve nézem és hallgatom őt színpadon, színpadon kívül is.

Még estébb borkóstoló és vacsora a Sárosdi pincészetben. Ezek ilyen családias jellegű programok, az ember bemutatkozik a ház urának és asszonyának. Mondjuk idén Tömöry Péter nincs a zsűriben, Florian Ionescu meg nem jött el a pincészetbe (ő Ildikó férje, színész-rendező, és mivel sem németül, sem magyarul nem igazán színpadképes, ezért kis szerepeket játszik, de vérbeli színész, azt látom rajta), így aztán egyetlen ember sincs, aki rendesen és/vagy hozzáértőn tudna inni. Rossz lehet nézni ezt a háziaknak, amikor a vendégekbe kár a bor. Magam a pohár Chardonnay-rizlingszilváni, majd a rozé után meg is álltam. Amikor lementünk a pincébe, ahol hatalmas fémtartályokból csurgatták nekünk a készülő vagy kész borokat, akkor én körültekintően el is felejtettem magammal vinni a poharamat.

vissza a lap tetejére

19. szombat

Óz, a nagy varázsló. A jelmezek a legjobbak – Tom Pilath Bádogembere voltaképp egy bableveskonzerv –, sok digitális trükk, elég rémes éneklések. Délután Déltengeri pince címmel kortárs bohóság, nagy közönségsikerrel. Voltaképp kitűnő ötlet: a családfő nem bírja a hajszát, munkahelyén visszaminősítették, úgyhogy az elvárt menő tengerparti nyaralás helyett leviszi a feleségét és a tinédzserlányát a pincébe, hogy ott bekkeljék ki az állítólagos üdülésük idejét. Felszerelkezett (ill. leszerelkezett) gumimatraccal, kajával, piával, játékokkal stb., hogy kellemesen töltsék az időt. De nem az elképzeléseknek megfelelően alakul a dolog.

Az évad színésze Solymár Dániel lett. Mondjuk nálam nem volt dobogón, nem baj, ő jött ki győztesnek a szavazatokból. A zsűri: Dömötör Adrienn kritikuskolléga, Erdei Krisztián újságíró (Neue Zeitung Pécs), Birgit Durand berlini színészügynökség-vezető és én, plusz még a társulat voksa. Dani nyerte a közönségdíjat is, és épp elmegy egyébként a társulatból, Salzburgba.

 

Jaj istenem, most dermesztően ugyanazt csinálom apukámmal, mint tavaly ilyenkor az anyukámmal. Próbálom kiszedni a kakaósbögrét a kezéből, mert kiborítja, félórája is kellett már hálóinget cserélnem rajta, nem adja a bögrét, veszekszik, veszekszem, erőszakos, én is az leszek, én vagyok jobb erőben, aztán kijövök a konyhába sírni.

Ismétlés megy, talán hogy jól megtanuljam.

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

(A családomban rajtam kívül senki nem szereti, ha fontos focimeccsek tizenegyesrúgásokkal dőlnek el. Engem viszont – talán szakmai ártalomként – vonz az ilyen drámai szituációsorozat.)

Délután megragadtam az alkalmat megnézni a Bábszínházban A hétfejű tündér utolsó előadását. Nem ragadott vissza különösebben. Méltányolom, méltányolom, de sokkal több dolgos munkát éreztem benne, mint poézist. És kifejezetten rossznak találtam a méretarányokat, hogy pici a játszó tér és messze vagyunk tőle, a nézőtér és a színpad között érthetetlenül nagy a távolság. Volt olyan kicsiny lánybáb, akinek az arcvonásait a második sorból már nemigen lehetett kivenni. Szép komolysággal tevékenykedtek a színészek, Hoffer Károly, Tatai Zsolt, Teszárek Csaba – szögezem le.

Este A vihar az Örkény Színházban. Amikor hallottam, hogy ľ 9-re vége, azt gondoltam, nem is Vihar lesz ez, hanem csak egy kisebb zivatar. De A vihar ez mégis. Gyors lefolyású (BL-barát), könnyed, elegáns előadás, szerette a közönség. Közben egyben mélyen színházi is. (Rendezte: Bagossy László.)

Kellett nekem jó pár évtized ahhoz, hogy a Prosperót játszó Gálffi Lászlót megkedveljem, de mostanra azért beért a viszonyunk. (Míg viszont Epres Attila folyamatosan jól kondicionált színészetéért régóta, helyből és nekifutásból is bolondulok.)

vissza a lap tetejére

21. hétfő

vissza a lap tetejére

22. kedd

Mitisírhatnék.

vissza a lap tetejére

23. szerda

A villamoson ülve, befelé a városba, az iskolába tartva, egy záródolgozat megírására teljesen készületlenül menve úgy éreztem, meg tudok én barátkozni avval a gondolattal, hogy minden szemeszterben felveszem különböző címeken ugyanazt az Imre Zoltán-kurzust és mindig egyest szerzek belőle. De aztán másfél óra várakozás végén kiderült, hogy rosszul tudtam, ez a dolgozatírás nem is ma van. Ha már úgyis ott időztem, helyettest állítva apukámnál, megpróbáltam legalább a Margócsy-kurzusból betervezett ötösömet perfektuálni, de azt sem sikerült véghez vinnem. Haszontalan egyetemista voltam tehát.

Este a Rövid másodszor a Thália Stúdióban, most is rengeteg néző és meleg fogadtatás. Közben rájöttem, az érdeklődés alighanem nagymértékben Ulickajának szólhat, sokan szeretik. Abból is következtetek erre, hogy hiába akartam kivenni a könyvtárból azt a kötetet, amelyben a darabka alapjául szolgáló novella megjelent. A Szabó Ervin Könyvtár a különböző fiókjaiban vagy harminc példánnyal rendelkezik, és mindegyik ki van kölcsönözve. (Végül is megvettem a könyvet.)

Hozzávetőleg 20-25 néző maradt ott az előadás után közönségtalálkozni, én erősen biztattam őket a kommunikációra, egy idő után aktívak, beszédesek is lettek. A teljes létszámban jelenlévő alkotók – Hidvégi Nóra, Garay Judit, Györgyi Anna, Bartsch Kata, Horváth Erika és Bognár Bence – szintén mondtak érdekeseket, úgyhogy ez most nem ment rosszul, megkockáztatom: elég jól sikerült. A magam részéről nem voltam a szokottnál durvábban ellenszenves szerintem.

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

Van énbennem hajlam a szentimentalizmusra – ellentétben Ascher Tamással szerinte –, úgyhogy készültem az Örkény Színházba, elköszönni a Bohémélet-előadástól. De amikor a jegyet kértem tegnapra, az még az előtt volt, hogy apukám állapota sokat romlott az utóbbi két hétben. Korábban nyugodt napszakokban néhány órára magára lehetett hagyni a tévéfotelben, de most meg nem lehet, mert lényegében minden tevékenységben segítségre szorul. Úgyhogy csak Budáról intettem búcsút a Bohéméletnek.

Épp a napokban kérdezte egy naplóolvasó ismerős: És a bátyám? Ő nem segít az apukámnál? Már hogyne segítene! Maximálisan megtesz mindent, amit megtehet, anyagilag, időben, energiában. Mindig is azt gondoltam róla, hogy jó fiúgyermek és jó testvér. Mindent megtesz, amit kérek, mert a feladatokat én osztom el, és voltak dolgok, amiktől igyekeztem megkímélni. Pl. szerintem egy férfiember ne pelenkázza a mamáját, ha van erre más, avatott nőszemély vagy én. Így is kijutott neki a szüleink betegségeiből épp elég. Szóval jelzem: korántsem vagyok egyedül a gondokkal, teendőkkel, és egyáltalán nem viszem tovább a családnak azt női vonalát, miszerint magunkat mártírnak tudni. Ráadásul széles nyalábnyi reménysugár látszik épp: asszonyt castingolunk apukámmal.

Mai:

Egy telefonbeszélgetésből kedves férjemmel:

– Enci telefonált. Idén a POSZT-on a színházak maguk szervezik maguknak a szakmai beszélgetést a versenyelőadásukról. Kérte, hogy vegyek részt a vígszínházi Makrancos Katáén. Lévay Balázs fogja vezetni, egy Shakespeare-specialista lenne ott meg én.

– Mi? Egy szexfilm-specialista? Meg te? Kettesben?

– Igen. És elmulasztottam megkérdezni, hogy fizetnek-e érte.

vissza a lap tetejére

25. péntek

Kereszt vagyunk mi egymás vállán Imre Zoltán kollégával, úgy érzem. Elmentem megírni a záródolgozatot. Úgy nézett ki ez a szeminárium ősszel, hogy különböző 10-20-30 éves szakcikkeket olvastunk és pertraktáltunk az órákon. Ezek nekem nem nagyon ragadták meg a figyelmemet, azóta meg csak felejtettem. (Az én koromban, ugye.) Zömmel a cikkeket kérdezte most vissza a zárthelyiben. Igyekeztem kútfőből és hablatykészletből előszedni ezt-azt, de nem tudom, elég lesz-e az üdvösséghez. (Üdv!) Valahogy torkomon akadt énnekem ez a kurzus. Se lenyelés, se kiköpés eddigelé.

Azután Nyíregyháza. Először Kukorica-derce címmel egy gyerekelőadást láttunk Tasnádi Csaba rendezésében. Benedek Elek-mesékből készült, népies környezetbe helyezve: kukoricamorzsolás közben mesélnek, játszanak a falubeliek, tánc, zene, tréfák. Könnyen félrecsúszhat az ilyesmi, de Tasnádi jóízlésűnek bizonyult. Bár egy-egy színész olykor sokba hajlott, az egész mégis megmaradt bájosnak, lendületesnek, mértéktartónak, egészségesnek és jóízűnek. Különösen szép volt a befejezés, amikor Bárány Frici bácsi ránk hagyta a (generálsötét) jövőt.

Vadaspark szcéna után este Az ügynök halála. Pár éve egy nyíregyházi turné keretében láttam egy produkciót, amelyet meglehetősen nem jól sikerültnek találtam. Írtam aztán itt a naplómban két mondatot róla – nem akartam hosszan ragozni, széles bántási felületet teremteni. Utóbb megtudtam, kedves nyíregyházi színészeim rossz néven vették, hogy ilyen röviden intéztem el. Mit kellett volna tennem? – kérdeztem. Bő lére ereszteni? Vagy egy szót sem szólni róla? Inkább – felelték. Úgy tenni, mintha nem is láttam volna, amikor tudjátok, hogy ott voltam és láttam? Igen – felelték.

Most tehát megragadom a lehetőséget: nem láttam Az ügynök halálát. Csak annyit jelzek: maximálisan az előadást rendező Koltai M. Gábornak rovom fel ezt a nemlátást, nem a játszóknak.

vissza a lap tetejére

26. szombat

Egri Kati volt a vendégem a rádióban. Viszonylag váratlanul „aktualitású” alany lett: Kamaraszínház, Thália Színház. Mondta előtte, jóllehet a színházbezárás elítélendő és mindig szomorú dolog, de az ugye nem baj, hogy ő nem fog a rádióban krokodilkönnyeket hullatni a Szűcs Miklós igazgatta Kamaraszínházért. Mondtam, én is fájlalom a történteket, de szintén nem vagyok kimondottan siratóasszony.

Mai:

Egy újabb telefonbeszélgetésből kedves férjemmel:

– Spilák Klári telefonált. Ez a te évadod – jelentette ki, és tolmácsolta az Örkény Színház, Bagossy László kérését, hogy vegyek részt a János király szakmai beszélgetésén a POSZT-on.

– A mi osztályunk még nem hívott téged?

– A mi osztályunkat, eléggé el nem ítélhető módon, nem válogatták be a POSZT-ra.

– Ha csak úgy nem…

Megjegyzem, nagyon szívesen hárítanám el ezeket a felkéréseket, de nem tehetem. Egyrészt mert megtiszteltetésnek tartom, másrészt mert helyeslem és támogatom, ha a versenyprodukciók (a 14 közül öt, tudtommal) kritikust hívnak be a szakmai beszélgetésbe. És hát nehéz úgy helyeselni meg támogatni, hogy közben visszautasítom. Ugyanakkor van bennem aggodalom, mert szerintem nem vagyok én elég jó ehhez. (Bár a rádiózás óta egy tizedpontot javultam.)

Mai II.:

Fodor Ákos: MÉG ROSSZABB ESET

(hommage ŕ Andersen)

 

a Ruhában nincs király

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

Annyi olyan előadás van vidéken, de még Pesten is, amit szeretnék megnézni, aztán vagy idő, vagy mód, vagy pénz nincs, vagy egyszerűen elúszik és kimarad. De most jó ütemben szóltak Tatabányáról: hívtak pár hete mailben a Nórára, amit vágytam látni. Kiválasztottam a tegnapi dátumot, és zavaros életkörülményeimre gondolva kértem, majd emlékeztessenek még, kérdezzék meg, fenntartom-e a jegyigényt. Meg is tették kedvesen.

A kamarateremben játsszák, Guelmino Sándor rendezésében, aki engem lassan egészen zavarba hoz, annyira másként lát embereket, helyezetek, konfliktusokat – tehát drámákat –, mint én, hogy nem is értem. Úgy értem, valóban nem értem. Ezt a Nóra-előadást például, ahol Helmerék egy nagy, modern, fényűzőnek látszó házban élik „templom egere korszakukat” (amint mondják), a házasságuk pedig két ember egyszínű, egysíkú, egyoldalú, egyértelmű, együgyű, egy rugóra járó kapcsolata. Egy terrorizáló férj (evvel a smasszermentalitással voltaképp vernie is kellene az asszonyt) és egy törleszkedő cica feleség, aki elhazudgat a férfinak. Itt most nem kétséges, hogy ha a végén Nóra elmegy innen, akkor drága prosti lesz belőle, hiszen a házassága is azon alapul, hogy szexuális szolgáltatást nyújt a tőle szexuálisan függő férjének, és ezért cserébe kosztot, kvártélyt, luxusellátást kap. Mindebből a legkevésbé sem következik a zárójelenet, a szakítás és távozás, amely egyébként a számos ellentmondást hordozó előadás legmeggyőzőbb, leghatásosabb része. (A legvégén a csöndben Crespo Rodrigónak kicsit meg kellett hajolnia a nézők felé, hogy érzékeltesse: vége a darabnak. Ez a hallatlanul helyes, szépen felöltözött tegnapi közönség nem ismerte a Nórát. Esetleg ismerte, csak szintén másmilyennek gondolja.)

Erősnek mondható szereposztás: Balsai Móni, Crespo Rodrigo, Major Melinda, Egyed Attila és Honti György. No, mindenesetre olyan produkció, amiről bőven van mit írni, és az már bőven valami.

vissza a lap tetejére

28. hétfő

Ebből a feladványból ez lett, a másikkal meg máig nem jutottam semeddig sem.

Mondta Nyíregyházán Bajszi ügyelő, hogy szokta keresni a cikkeimet a színházi szaksajtóban, de az utóbbi időben nem talált. Tényleg, vettem észre most én is, jelentősen megcsappantam. Talán ez is belejátszott abba, hogy a tatabányai Nórát a megtekintés után felajánlottam megírásra Szűcs Katinak. Visszatérve az előadásra, akadtak gondjaim az elhangzott szöveggel. (Informatíve nem fordította senki, mégsem norvégül hangzott el.) Például hogy ebben a hozzávetőleg ma játszódásban Nóra száját könnyen elhagyja a „szar” vagy a „basszus” szó, viszont ez esetben nehéz mit kezdeni avval a titkos vágyával, amit borzongva előad Ranknak, hogy szeretne valami csúnyát kimondani. Illetve a csúnyamondást fel kell turbózni „basszameg”-ig meg „kurvaéletbe”-ig. Amivel azt próbálom most érzékeltetni, hogy minden másítás újabb másságokat szül.

Az viszont tetszett, hogy Helmer szájába új kifejezést adtak a felesége könnyelműségének becéző rosszallására. Ami Kúnos László fordításában pazarka madár volt, az itt zöldhasú költike lett. Megjegyzem, nálunk itthon azt mondjuk a tékozlóra, hogy Herda Gabler (ha Annamari vagy én), illetve Herda Pityu (ha kedves férjem. Mátéra nem mondjuk, mert ő az, aki négyünk közül a legkevésbé hajlamos a pénzszórásra). Ez nyilván azért van így, mert a mi családi kötődésünk erősebb a drámairodalomhoz, mint az ornitológiához.

Még annyit, hogy több alakításnak volt némi kellemetlenül nagyszínpadi íze, de ettől még a Balsai Mónié például igen szépen megcsinált, pontos ívű szerepformálás. És van a Móninak megint egy kicsattanóan legjobb mondata, amikor közli a férjével: „nem szeretlek”. Egyetlen, gazdag pillanat. Rájön és kimondja.

vissza a lap tetejére

29. kedd

Mai:

Bartók Béla Liszt Ferenc című akadémiai székfoglalójából. Megjelent 1936-ban a Nyugatban:

Nyilvánvaló, ha valaki amellett kardoskodik, hogy Liszt nem magyar, akkor az kénytelen volna őt hazátlan nemzetközinek nyilvánítani. Mit mond azonban ezzel szemben maga a legilletékesebb személy, maga Liszt? Köztudomású, hogy Liszt magát mindenkor, Magyarország jó sorsában épp úgy, mint balsorsában, állhatatosan magyarnak vallja. Márpedig egy ilyen nagy művészi jelenségnek, mint amilyen Liszt volt, kijár a világ minden részéről, hogy ebbéli akaratát tudomásul vegyék, annak ne mondjanak ellent. Annál kevésbé, mert nincs megfelelő tárgyi bizonyíték ellentmondásra. Liszt Ferenc magyarnak mondta magát: mindenkinek, magyarnak, nem magyarnak egyaránt kötelessége ezt a kijelentést tudomásul venni és abba belenyugodni. 

vissza a lap tetejére

30. szerda

Hármasom lett a teatralitásos dologból, nem vagyok büszke rá. Kínosan exkuzálódtunk a tanárral, de legalább túlvagyok rajta. Nem kell avval kelnem-feküdnöm, hogy még ősszel is nyögöm majd ezt a tárgyat.

Este a kolozsváriak Übü királya a Pestiben. Alain Timar rendezte – valamelyest emlékszem arra a Rinocéroszokra, amelyet Nyíregyen csinált huszonéve –, egyszerű, de frappáns kitaláció. Hat férfi, hat nő egyforma, semleges mezben, váltogatják az Übü papa-Übü mama szerepeket. (Hogy Bogdán Zsoltot, akit fájó szívvel nélkülöztünk, ki helyettesítette, azt most meg nem mondom. Talán Viola Gábor.) Egy nagy tekercs csomagolópapír volt a centrális eszköz, abból szakajtottak, csináltak tömést, ruhadíszt, palástot, tőrt, távcsövet, bármit. Lendületesen és viszonylag ötletesen zajlott, közben félóra után egyszer csak úgy éreztem, most nyugodtan hazamehetnék, már mindent tudok erről az előadásról. Azt is, hogy a színészek kicsit jobban élvezik, mint én. Vagy legalábbis azt játsszák, hogy jobban élvezik, mert a játékban épp nem levők a színpad szélén ültek, és heveny érdeklődéssel figyelték társaikat.

Egyetlen formai ötletre és 12 résztvevőre épült az egész, és mégis, furcsa módon valahogy a színészeknek nem adott elég teret. Abból gondolom, hogy alig ragadt meg egy-egy személyes, színészi mozzanat. Dimény Áron bociszemű nézése. Györgyjakab Enikő hangja. Kató Emő reprezentatív nevetése. Keresztes Samu pocakos járása.

Nagy-nagy taps volt a végén, bármit jelentsen is ez.

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

No, eljutottam végre a Vígszínházba a díjamért. Eleinte úgy volt, hogy esetleg a portástól fogom megkapni, nála teszik le, de aztán egyáltalán nem így lett, hanem sőt. Kedves, ünnepélyes átadás kerekedett az igazgatói irodában, és hosszan zsúroztunk ott Eszenyi Enikővel, Lázár Egon gazdasági tanácsadóval és Kovács Kriszta dramaturggal. Most ebből néhány futó benyomást: empatikusan átéreztem, milyen nehéz feladat eligazgatni egy ilyen, esténként 1600 nézőt kívánó intézményt, mint a Víg. Valamint szívderítő azt látnom, hogy hosszú távon is lehet egy nő ilyen nagyon csinos és vonzó, mint az Enci. És még az tetszik nekem, hogy a Vígszínház nem engedi el az övéit. Lázár Egon nyolcvanvalahány éves, korábban ő volt a gazdasági igazgató, most tanácsadó, van egy pici irodája, ahogyan Marton László is a direktorság után álköltözött egy másik, pici irodába. Ha a százéves Várkonyi Zoltán élne, lefogadom, neki is lenne egy pici irodája, ahová hetente egyszer betolná őt az unokája.

Este az Áll a bál premierje a Kamrában. Fullajtár Andrea rendezésében öt színésznő (Bodnár Erika, Borbély Alexandra, Fullajtár Andrea, Pálmai Anna és Pálos Hanna) kortárs műveket mond és énekel. Kedvemrevaló este. (Ha jól számolom, ez a Katona negyedik zenés /vagy legalábbis zenével/ bemutatója az évadban! És még mondja kritikuskolléga – mondta a rádióműsoromban –, hogy nem látszik változás az igazgatóváltás óta.) Úgy éreztem, több órán át tudnám hallgatni, ahogy Fullajtár francia dalokat énekel, vagy mondjuk Pálmai Annát egy rockzenekar frontnémbereként, vagy elnézni Pálos Hannát hónaljig nadrágban. Ami a szövegeket illeti, sokat ismertem közülük, másokat viszont nem. És voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, ez most direkt nekem mondják, csoda, hogy nem néznek mélyen a szemembe közben. De lehet, hogy néztek is. 

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra