|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2012. február
Hát jó napot kívánok! Elharapózott a nemírás, csakugyan. Egy ideig úgy gondoltam, majd azt kapom a születésnapomra, hogy írnom kelljen újra naplót. Utána azt, hogy megvárom, míg lezajlik a Jászai Mari-díj bizottság, mert arról biztos nagy ingerenciám lenne beszámolni, de nem tehetem. Azt is kitűztem folytatási időpontnak, hogy amikorra eltűnik a sötétlila szín, amit még január elején manikűrözött a mutatóujjamra a liftajtó. Születésnap, bizottság megvolt. A „Hogy ityeg a fityeg?” kérdésre is azt válaszolhatom, hogy már nagyon alaposan fityeg a leesni készülő köröm, talán a napokban ünnepélyesen megválik tőlem. Úgyhogy mindjárt jövök, rögtön jövök. Mai: Mosonyi Aliz: Magyarmesék Volt egyszer egy jósnő, aki mindent látott, a múltat és a jövőt, látott előre is meg hátra is, és volt egy nagy ceruzája, azzal írta le a jóslatait, nem kellett radírozni soha semmit, amit leírt, az úgy volt. Mindenki hozzá ment, őt kérdezte, és így a magyarok is elmentek egyszer hozzá. Ő megnézte őket, aztán fogta a ceruzáját, és leírta nekik a múltjukat, a jövőjüket és még egy tortareceptet is. Ezt ingyen adom hozzá, mondta. Legalább egyetek egy jót. Mindenekelőtt tudatom, hogy a gyermekek dicsőségesen lediplomáztak, úgyhogy egyedül maradtam egyetemista a családban. Máté jelenleg közlekedésmérnökként állást keres (a helyzet nem ígéretes), Annamária pedig visszament Leuvenbe szakmai gyakornoknak. Majd rólam is ezt-azt még, de most a rádió. Ma Horváth Péter megy adásba (bírtam a beszélgetést), a jövő heti műsor alanya pedig Zsótér Sándor. Amikor épp vártam őt, mondtam a főszerkesztőnek, kicsit tartok Zsótértől, mert tudjuk, hogy nem szeretem a színházát. – Nem is lehet ilyet mondani, hogy Zsótér színháza – felelte erre Éva főszerkesztő –, hiszen annyiféle színházat csinál. – Mondjuk ez igaz – bólintottam rá. – Annyifélét csinál, hogy volt közötte 5-6 olyan előadás, amit még én is szerettem. Meséltem aztán ezt a kis dialógust Zsótérnak már a felvétel után, de cáfolta: „5-6 olyan rendezésem, amit szerettél? Az kizárt. Legfeljebb 1-2. A Peer Gynt, talán.” És akkor a Félelem és macskajajt meg az Arturo Uit bevetve megpróbáltam felfelé alkudni :-) Igen jó lett egyébként a műsor. Alig néhány témáról volt csak szó a lehetséges sok közül, de ezekről mindről olyan hosszan érdekesen-élvezetesen beszélt, hogy húsz percig eszembe sem jutott zenével megakasztani. Mai: Volt egyszer egy cukrászbácsi, aki a magyar hazáját nagyon szerette, és ha valami szép magyar ünnep volt, olyankor nem akart egyszerű habos süteményeket meg csokoládétortákat sütni, hanem valami hazaszerető tortát. Ki is gondolta, meg is sütötte, három színű krém volt benne, piros, fehér, zöld, málna, vanília, cián, finom volt nagyon.
(Mosonyi Aliz: Magyarmesék. Tarján Tamás (Micsoda idők!-sorozat) Nem meséltem ezt el december közepén, még a „bulvárkacsa” előtt. Hogy ugyanis mi volt a Holokauszt-kurzus végén. Drámai, nyilvános kiértékelése a beadott dolgozatainknak. A tanár sorozatban leplezte le az idézőjel nélküli idézeteket, elmaradt hivatkozásokat, pontatlan lábjegyzeteket. Két diáktársat kifejezetten megvádolt plágiummal, több oldalnyi jelöletlen átvételért. Volt ott hápogás, hebegés, habogás. (Én ötöst kaptam.) Na de hát ez nem egy pimf kis doktori disszertáció volt, hanem egy négykredites szeminárium záródolgozata. Mai: Az ELTE hírleveléből: „Ital házhozszállítás Budapesten minden nap 21-04 óra között. ELTE Plusz kártyával* 15% kedvezményt, diákigazolvánnyal 10% kedvezményt biztosítunk. Ismét a házibulik korszakát éljük. Egyre több kerületben csendrendeletet hirdetnek, azaz nemhogy utcán nem lehet inni, de még a boltban sem lehet alkoholt kapni este 10 után. A kocsmákból januártól kiszorulnak a dohányosok, így nem marad más hátra, mint a jó öreg házibuli. Cégünk azoknak a házibuliknak a megmentésére jött létre, amelyekben váratlanul elfogy az alkohol, de a hangulat a tetőfokán van és kell az utánpótlás. Keressétek fel weblapunkat, és rendeljetek, ha kell még egy kis pia. Futárunk fél órán belül házhoz szállítja a rendelt alkoholokat és más üdítőket, vagy dohányzás-kiegészítőket is.” Úgy érzem, ma különösen ellenszenves vagyok. * Egy olvasótól: az ELTE Plusz kedvezménykártyát népszerűsítő plakáton felirat az „étel/ital alap, hogy olcsóbb” mellett: „strébereknek a könyv is olcsóbb”.
Új félév, új műsor persze. A hétfő vicces napnak ígérkezik, két nyelvtudományi kurzus is van benne. Az egyik szemináriumot egy idős professzor tartja, aki meghatódott attól, hogy nyolcan őt választottuk. (Kötelező tárgy.) Előrejelezte, hogy mi itt családdá fogunk átlényegülni, és kérte, mindenki tegyen meghitt nyilvános vallomást önmagáról, honnan jött, mit csinált, milyen közegben szocializálódott stb. Amikor a csoport egyetlen fiújához értünk, ő közölte, nem mondhat magáról semmit, mert tanúvédelmi programban vesz részt. Ekkor kis híján felvisítottam, hogy ezt miért nem én találtam ki?! Szegedy-Maszák tanár úrhoz annyira ragaszkodom, hogy felvettem egy Mozgókép és irodalom kurzust, amit angol nyelven ad elő. Ez kétségkívül merészség tőlem, az én angoltudásom szintjén, de úgy ítéltem meg, hogy a Szegedy-Maszák elvonás hatásai kockázatosabbak rám nézve. Meg talán nem is lesz olyan nagy különbség. Elvégre amikor a komolyzenéről magyarul ömlött belőle a szó, akkor sem tudtuk, miről beszél. Mai: …ne aggódjunk: a nagyon fontos dolgokat még rosszul is csinálni kell – írja Gabnai Katalin a Színházas könyv című művében, amelyet volt szerencsém szerkeszteni, evvel dolgoztam január-február hó folyamán. Színházról még semmit nem mondtam, pedig nem úgy van ám, hogy nagy hallgatásomban színházkerülő lettem, dehogy. Megfordultam Nyíregyházántól kezdve Egerbenen, Kaposváronon át Szombathelyenig és tovább. Az általános tapasztalatom: január 1. óta, a dohányzás ellenes törvény életbe lépésével a szegény nikotinfüggő színháziak valósággal kiszorultak a színpadra. Láthatólag nem maradt más számukra, mint hogy az előadásokban gyújtsanak rá. Legyen az Antigoné, Csárdáskirálynő, Bőrpofa, Billy világa, Cseresznyéskert, Két néni..., Don Carlos, Nóra, Mi történt Nórával…, Szentivánéji álom, Mefistofele – mindegyikben bagóztak. (Szerintem egyébként nemcsak azt kellene figyelmeztetőleg kiírni, ha durva kifejezések vannak az előadásban, hanem azt is, ha cigifüst.) Itt jegyzem meg, a legjobb színházi estém az elmúlt időszakban a Mefistofele volt az Operában. Lelki kalapomat lengetve üdvözöltem.
Tegnap
a Hoppart Hajrá, Háry!-ja, Mai: A magyarok három igazsága miatt még egyet Mosonyi Aliztól: Volt egyszer egy szabómester, az olyan ruhát tudott szabni, hogy aki azt felhúzta, rögtön látszott rajta, hogy magyar és szimpatikus. És ez azért volt jó, mert ha így összetalálkoztak ketten, ebben a ruhában, kérdezni se kellett semmit, csak egymásra néztek, és szimpatikusak voltak egymásnak. Amikor novemberben megláttam ezt a pályázatot, rögtön gondoltam, hogy nekem írták ki. Azután elbizonytalanodtam: talán mégsem nagymamakorú egyetemistákra számítanak. Azután megkérdeztem, és az volt a határozott benyomásom, hogy örülnének nekem. Később veszni látszott az egész, mert én voltaképp szülőszitteri posztot töltök be január eleje óta, bár a múlt heti iskolakezdéstől kezdve már csak félállásban. Mindenesetre örülök, ha apukám mellől az egyetemre meg színházakba el-eljutok, nem hogy könyvtárakba vagy interjúkra vagy nyomozni vagy tanulmányozni. Hanem most utánakaptam a veszett fejsze nyelének. Ugyanis van egy Kritika- és tanulmányírás nevű kötelező kurzusom,ott szintén egy 40 ezer karakteres, bármiről szóló szaktanulmányt kell készíteni a félév végére. És rögtön felismertem, hogy itt egy füst kínálkozik, amely alatt én egyszerre írhatom meg a két dolgozatot. Az ifjú tanár úrnak tetszett az ötlet, úgyhogy most már biztosan kénytelen leszek Várkonyi Zoltánt feldolgozni. Tegnap elmentem szagolgatni a Színházi Intézetbe, mert egyelőre nem döntöttem el, hogy melyik témát választom. Az biztos, hogy a nyilván színészinterjúk alapú első pontot meghagyom a DLA-soknak. Az az ő dolguk, az ő dobásuk. Rám vagy a műsorpolitika, vagy a színházesztétika vár, különböző okokból. Most elmondom a leghelyesebbet, amit tegnap olvastam. Hogy Várkonyi azért rendezett általában a Vígben és nem a Pesti Színházban, mert a Belvárosból lehetetlen volt telefonálni. Nem rendelkezett a Pesti Színház önálló telefonvonallal, így a Váci utcában próbálva az igazgató gyakorlatilag el volt szakadva az ügyektől. A Vígben eközben tanácstalanul megállt az élet, és hát ez megengedhetetlen. Tegnap eljutottam körömszakadtáig. Nem mondhatom, hogy szép, amit maga után (alatt) hagyott a körmöm, úgyhogy láthatás ellen leragasztottam. A Gondnokság legutóbbi két epizódjára nem állt módomban elmenni a Sufniba, de interneten megnéztem a 4. és 5. részt. Junior feltámasztása láttán elégedetten megállapítottam, hogy Tasnádi Bence kiváló volna a rovarirtó Féreg szerepében a Man in Black I-ben. Hogy csótányok jöjjenek ki a szájából, azt elengedném neki. Mai: (Mert nagyon fel vagyok vértezve antik klasszikusokkal.) A tréfálkozás olyan féktelenség, amelyet a műveltség tart kordában. (Arisztotelész: Rétorika) Van pár olyan színész, akit már hetek, sőt hónapok óta próbálok vendégnek szervezni az Ahol hely vanba, de hétről hétre mindig nem jó nekik a péntek. Újabban arra gondolok, együtt kellene meghívnom őket, beszéljük meg hárman, mit csinálnak folyton mást péntek délután. Most, viszonylagos ad hocsággal (na, ez jól néz ki, „ad hocsággal”, beletelik némi időbe, míg az ember felismeri, hogy nem cs hangzik itten, hanem k+s), szóval Lengyel Ferencet invitáltam, akiről a sufnis Lószúnyog láttán gondoltam, hogy szívesen fogadnám. Nem találkoztunk korábban, de úgy látszik, nekibátorodtam mostanában. Talán az Izsák Lili-műsortól, mert Lilit sem ismertem, mégis klasszul beszélgettük, és az után az adás után mondtam magamnak egészen halkan, hogy szerintem most jól kérdeztem. A tegnapi felvétel sem lett rossz, de igazán jó sem. Kicsit úgy éreztem, lepattanok róla, nem is feltétlenül miatta, hanem talán én voltam lepattanós. Jellemzően elmulasztottam például válaszolni arra a kérdésre, amit én magam vetettem fel az elején, hogy kihagytam a nevét, amikor a Bajor Gizi-előadásról írtam. (Mert az interjúra készültemben, nézve, mikben játszik most és azokhoz miket szóltak a kritikusok, meglepve láttam, hogy nem szerepel Lengyel Ferenc neve a cikkemben, jóllehet ő a férjfőszereplő.) Mai: Kundera: Nevetséges szerelmek – ezt olvasom szabadon választottként. Vagyis olvasnám, ha nem Jósika Miklóst, Orbán Ottót, Adalbert Stiftert, Babitsot és Kassákot kellene olvasnom pillanatnyilag tanulmányilag. Az ember bekötött szemmel halad át a jelenen. Csak sejtenie és találgatnia szabad, mit is él át. A kendőt csak később veszik le a szeméről, és ő, visszapillantva a múltra, megállapítja, mit élt át, és mi volt élményei értelme. Fodor László jól használható vígjátéki szerző, tudom. Még a nyolcvanas években láttam a Játékszínben a Helyet az ifjúságnak című darabját (a főiskolás Für Anikóval), aztán a kilencvenesekben Nyíregyen az Érettségit (Csomi, GazGyur, Kerekes Laci), mindkettő eléggé rendben volt. Így hát bizalommal voltam a Karinthy Színház A templom egere című bemutatója iránt. Az dicsőségesen vicces, hogy a bankigazgatót játszó, 58 éves Mihályi Győzőt úgy kell őszíteni a szerephez, és szerintem műpocakot is szereltek a mellényébe, hogy korosodó férfinak látsszon. (Jobbára búgott és szigorkodott, de egy-két pillanatra megejtőn kijött a direktori pózokból.) A női főszerepet Kovács Patrícia játssza, és ahogy beóvatlankodik a főnöki irodába, rögtön az Eszenyi Enikő egykori, Fekete Péter-beli figurájának látszik. (Mondjuk attól még, hogy „a templom egere”, talán nem kellene talpig szürkébe öltöztetni.) Patrícia alakítása bájos, ép érzékű, és egy-két ponton szívszorítóan tetten érhető benne a szegénység megérzékítése. Kellemes előadás volt, gyermeklelkű, melegszívű, sűrűn beletapsoló délutáni közönséggel. Más. Irodalmi élet, sajtópolémia 1916-ból. A Tett folyóirat körüli szabadverses fiatal költőket hosszú cikkben bírálja a Nyugatban Babits Mihály. Intelligens, jószándékú, tanáros, leereszkedő és nagyarcú. Persze, hogy minden rokonszenvem az öntudatos, udvarias, enyhén gúnyos választ adó Kassák Lajosé. Aztán továbbolvasom Kassákot. 1921-ben a Bécsi Magyar Újságban Babitsról publikál, akinek megjelent egy szabadverses kötete. „A félszeg és elsavanyodott Babits” – így nevezi Kassák, s elmondja örök balkezesnek, megkésettnek, önmagában pipiskedőnek, életigényességet nélkülözőnek, langyos víznek, a legkisebb állásfoglalásra is képtelennek, határozatlannak, mindig az árral úszónak, alkotásra képtelen embernek, akinek versei „egy feminin lélek pávatollas és halálszagú vergődései” és így tovább. Az ember hajlamos nem így képzelni el azt a nagy irodalmi korszakot. De szemlátomást akkor is elég volt néhány praktizáló év a pályán ahhoz, hogy valami egyszer s mindenkorra elromoljon író és író közt. Szombat este a Szkéné nézőterén székről-székre vándoroltam, mert mindig olyan párok jöttek (késve), akik már csak úgy tudnak egymás mellé ülni, ha megkérnek, hogy menjek máshová. Rémes, mi kálváriát kell bejárnia egy magányos nőnek, ha színházba megy, mondtam, aztán meg nem értettem, minek kellett egymás mellé ülniük, ha nem is beszélgettek egyáltalán. (Mármint nem az előadás alatt.) Harold Pinter A gondnokát adta ez az édes hármas, Mucsi, Scherer és Katona. Nem kedvelem a darabot, de maradt róla bennem egy erős kép: Seress Zoltán bőrdzsekiben, Pesti Színház, Taub János rendezése. (Kikerestem, 1991.) Ezt a mostanit Szabó Máté rendezte, nincs különösebb hozzáfűznivalóm, jók a fiúk. Mucsi arca hihetetlenül gazdag és néznivaló, Davies minden kis sunyi számítása ott van rajta. Ebben Mucsi verhetetlen, nagyon tudja ezeket az ócska, szánalmas alakokat, akiknek nincs semmi más választásuk, mint hogy agresszíven, bármibe belekapaszkodva próbáljanak felszínen maradni. A másik felében meg Scherer perfekt, a jámbor alávetettségben. És mindkettőből kisül, hogy mindkettő áldozat. Harmadiknak pedig nyomósan néz Katona a nagy, változatosbarna bociszemeivel. Sínen vannak. Mindjárt jön a vonat. Mátét – ez az első halvány fény az alagútban – interjúra hívta be a Közlekedési Felügyelet, Annamária pedig szakmai gyakornokként egy háromfős csoport mentora lett Leuvenben. Közben megpályázott egy részidős tréneri állást Brüsszelben (Pécsen már dolgozott ilyet), amúgy most egy amatőr diákszínjátszó csoport bemutatójának kis szerepére készül. Mindig volt bennem egy kis aggodalom, hogy a végén színésznő lesz belőle… :-) Tegnap a Trafó-szomszéd Tündérmianeve helyen A pitbull cselekedeteit néztem, by Kárpáti Péter és alkotótársai. Meg kell barátkoznom avval, gondoltam, hogy lassan ez lesz nekem is a színházba menés, nem finom porszagú bársonyfüggönyök és a többi, hanem láblefagyasztó pincék. Nagy Zsolt, úgy néz ki, lassan karizmatikus színész lett/lesz, igen jól elment hozzávetőleges atyaúristennek. Szabó Zolát évek óta nem láttam, kihízta a korábbi karakterét azóta, Stefanovits Angéla meg csodálatom és elragadtatottságom örök tárgya. Az ember hajlamos volt kézenfekvőnek tekinteni, hogy ők hárman milyen jók, természetesek és életszagúak, de erre a tévedésünkre rögtön rávilágított, amikor további szereplők jöttek be a képbe. Lenne még, lenne, de szaladnom kell az iskolába romantikázni. „A romantika mítoszteremtő kísérletei” szeminárium, aki tartja, egy halk, finom, ősz hajú ember elvágyódó világos szemekkel.
Elfogyasztottam Dunaújvárosban egy zónaadag Nerót, Csadi Zoltán alkalmazta színpadra Kosztolányi regényéből és rendezte. Egy óra tíz perc alatt gyorstalpalón végeztünk is. Ez persze nem ad módot elmélyülésre semmiben, alaposan kibontott jelenetek-jellemek-események szóba sem jöhetnek, illetve épp csak szóba jöhetnek. Ennek ellenére a produkció jutott valamire, amennyiben volt valamiféle megérzékített sűrűje, menete, íve. A tartalomismertetés művészi színházi (vagy talán inkább irodalmi színházi) ambíciókkal is párosult, felvonultatott Cári Tibor-zenét és Szakály György-koreográfiát, amit ihletett komolysággal adtak elő a szereplők. A Nerót játszó Kiss Attila már a Hulladékban is szakmai jártasságot mutatott, most is bizonyos meggyőzőerő érződött belőle. Aztán ott volt Lapis Erika, aki még Békéscsabáról egyszer és mindenkorra Karácsony Nagy Zsuzsannám nekem, továbbá vendég-Seneca Rubold Ödön személyében, aki mindig is kellemes jelenség volt színpadon, úgyhogy mindösszesen nem jöttünk ki túl rosszul a dologból. Mai: „Kész a vacsora.” (Balzac) Ez Jósika Miklós Abafi című regénye egyik fejezetének mottója. Ez volt az első igazán sikeres magyar nyelvű regény, 1836-ban. De meg is értem, hogy szerették, mert minden bugyutasága és megmosolyogtató nevelési igyekezete ellenére jó huzatú, fordulatos történet. Erős párhuzamot éreztem Fejős Éva regényeivel (mármint avval a kettővel, amit olvastam). Azok mintha egy tizenötéves bakfis ábrándozási lennének, a Jósikáé meg mintha egy tizenötéves kamaszfiúéi. (Abafi Olivér délceg, gazdag, dicső, győzedelmes lovag, akibe a regény összes szereplőnője önfeláldozóan szerelmes.) Ilyen nap nincs. Ilyen sem.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
