|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2012. április
Elmentünk Szabadkára, eldorbézoltunk ott 400 mukit és megnéztük A csúnya premierjét a szabadkai Népszínház magyar társulatától. Marius von Mayenburg írta, Dömötör András rendezte, Pálfi Ervin, G. Erdélyi Hermina, Szőke Attila, Kovács Nemes Andor játszta, jó volt. A címszerepet Pálfi Ervin adta a maga tiszta arcával és ábrándos világos szemével. (Megengedem, az orra kiáll.) Amikor irodaszerekkel megplasztikázták, kicsit tartottam attól, hogy elcsúfítva lesz szép, de nem. Szépre lett szép. Talán fogok erről az előadásról kritikát írni, úgyhogy akkor itt most abba is hagyom a beszámolót. Zöld háló lifeg a lebontott színház megmaradt oszlopain, akárcsak 2007-ben. Elnézik az emberek a főtéren. Hogy’ bírják elnézni… Olyan, mint egy régi halott, akinek még mindig nem emeltek sírkövet. Mai: Tandori Dezső: A szonett
a b b a
a b (Ennél a sornál megakadt,) b a
c d d
c d c (aztán mégis folytatta és befejezte.) Hónapok óta nem jutottam el a Gondnokságra, de tegnap igen, és kiderült, hogy maguk a gondnokok sem voltak maguknál hetekig, mivel véletlenül összeszemszippantották egymást. Úgyhogy ők is meglepetésként fogadták a Kossuth-díjasok hírét meg a tudomány önmagával játszott meccsének 1:1-es döntetlenjét.
Igazán remek epizódot fogtunk most ki! ( Azt külön értékelem, hogy a gondnokok Washingtonban sem feledkeztek meg hivatásukról, és fáradhatatlanul figyeltek a Fehér Ház előtt, ha már a Jégbüfé helyett oda mentek fagyizni. Jó volt, na. Ha a sorozat legelején rövidelltem is a produkciót, az idő ezen segít majd. A 77. résznél már beletelik majd egy órába, mire átvesszük az előző részek tartalmát. *Kollégai kedves figyelmeztetésre közlöm, hogy Feri nem légy, hanem Feri, a gondnok, a Vera pasija. Egy balsikerű kicsinyítés után úgy maradt, és az eredeti emberméretre való visszanagyítás végzetes lenne számára. Mivel ilyen nagyon pici pali, ezért alkalmas méretű szállítóeszközön, légyen (vagy legyen?) közlekedik. Kováts Adélt hívtam a rádióműsorba, de pénteken éppen Vágyvillamost játszik, és olyan napra nem vállal délutánra programot. Úgyhogy tegnap vettük fel az adást és avval kezdtük, hogy milyennek kell lennie egy vágyvillamosos napnak. Adél jól beszélt, én meg elég rosszul. (Radnóti Zsuzsával sokkal jobb formában voltam. Igaz, a tegnapi rádiózás előtt pont néztem a parlamenti közvetítést. Talán megrendített a Schmitt Pál erkölcsi nagysága, nem tudom.) Pénteken is készítek egy műsort – akkor a frissen Hevesi Sándor-díjas Pászt Patríciával –, és evvel sosem látott előnyre teszek szert magammal szemben. E héten tavaszi szünet van az iskolában, tehát itt a pillanat, hogy nekifogjak a Várkonyi-tanulmánynak. Jókora anyaggyűjtést végeztem, a váz és a gondolatmenet kész a fejemben, akar már kijönni a szöveg. (A Várkonyi-korszak műsorpolitikája a korabeli kultúrpolitika kontextusában, ez a témám.) Mai: Örkény István bevezető sorai a Vérrokonok első változatához: Ebben a színdarabban mindenkinek igaza van, szereplőit tehát a mélységes meggyőződés heve hatja át. (…) A szereplők – bár vasutasok – ne viseljenek egyenruhát, mert akkor a nézőtéren ülő vasutasok zokon vennék az elhangzottakat, így viszont azt fogják érezni, hogy a vasút csak jelkép, és a darab nem róluk szól. Másfelől számításba kell venni azoknak az érzékenységét is, akik a haza szót nagy H-val írják, és róla csak dicshimnuszokat szeretnek hallani. Őket tehát meg kell hagyni abban a hitben, hogy a darab szó szerint értendő, tehát vasúti belügy. Egész nap bőszen alkottam. (Megnéztem most a pályázati kiírást, aszongya: 40 ezer karakter. Nem „legalább” 40 ezer, hanem annyi. Öööö…..ha hosszabb lesz, remélem, azért a fölösleget is elolvassák.) Aztán fél hatkor felálltam, hogy elmegyek a MÚOSZ filmklubjába megnézni A torinói lót. Nem jártam az újságíró-szövetségben, amióta elköltözött a Bajza utcából, de úgy képzeltem, hogy ha filmklubja van, akkor az egy kis mozi, vetítőterem. Hát nem, ez inkább tanácsterem, ahol lehúztak egy gyöngyvásznat, amilyent az iskolában a tábla elé szoktak, széles sorokban letett székek, gyülekező nyugdíjasok. Rögtön felmértem, hogy amit itt majd látni lehet, az legfeljebb A torinói póniló, úgyhogy vissza is fordultam azonnal. Gondoltam, ha már nem moziméret, akkor legyen még kisebb, de legalább kényelmesen, itthon. Csakhogy hiába mentem be kölcsönzőbe, ez a film nem jött ki dévédén. Most aztán itt állok lovatlanul, és nem tudom, az az ember vagyok-e, akinek tetszene A torinói ló. (Gyanakszom egyébként, hogy igen. A londoni férfit is szerettem.) Valaki nem tud segíteni a kérdés eldöntésében? (Lehet, hogy bocsánat. Kezdek nagyon rájárni az olvasókra.) Úgy néz ki, hogy ha koraesti moziig vagy színházig dolgozom, akkor napi 9-10 ezer leütéses adagokban haladok előre. Már csak az a kérdés, tényleg, hogy hány napig fogom írni. Tegnap este a Tháliába mentem Ulickajára, mert Kritikus Órát vállaltam májusra erről a Rövid című produkcióról. Mindig ez van, hogy gyáván nem szeretem a kritikusórát, nem jó, ha én vezetem, sem nekem, sem másnak, de több visszautasított felkérés után eljön az a pillanat, amikor már nem merek megfutamodni. Rövidnek rövid valóban, Hidvégi Nóra rendezte, Györgyi Anna, Bartsch Kata és Horváth Erika játsszák, ahányan vannak, annyiféle módon. A Pirityi Emese tervezte jelmezek jajpirosain kívül nem nagyon szerettem a dolgot, de óvatosan nyilatkoznék, mert lehet, hogy én színháztúladagolásban szenvedek, azért nem hat rám az ilyesmi. Műszínháznak, nemzetspecifikus "szinglinyavalygásnak" éreztem, de lehet, hogy más nézőknek meg nagy fel- vagy ráismeréseket, megrendülést, netán katarzist okozott. Sokan voltak, zsúfolt teltház nézte az előadást a Thália Stúdióban. Örkény István századik születésnapja van ma, éljen! Él is, ezt akartam mondani, sok más egykorú íróval ellentétben. Jaj, olyan jó, hogy egyetemre járok! Enélkül, magamtól sajnos biztosan nem csinálnék ilyet, mint ez a Várkonyi-dolgozat. Márpedig jó ilyet csinálni. (Még az volna egy lehetséges opció a hasonló munkára, hogy mondjuk megrendelik és megfizetik, de efféle veszély ma nem nagyon fenyeget.) Amit nappal írok, este elküldöm kedves férjemnek a dolgozójába, kinyomtatja, és hazafelé a villamoson izgatottan olvassa a legújabb folytatást. (Magában, gondolom. Mármint nem hangosan, remélem.) Ha belefér még az egyetemi tanulmányaimba – mert az kétséges, hogy meddig tartanak a diákéveim –, akkor tetszőleges kurzus keretében még szívesen írnék egy tanulmányt „Kritikus a színpadon” címmel. Feldolgoznám a színpadi kritikusábrázolást Molnár Ferenc A testőr című művétől kezdve Pintér Béla Tündöklő középszeréig. (A kettő közt pl. Spiró: Az imposztor, Radzsinszkij: Filmet forgatunk, Németh Ákos: Müller táncosai, Térey: Asztalizene). Szerintem szórakoztató lenne. Örkény Színházban tegnap Nézzünk bizakodva a jövőbe! Igazi ünnepi, születésnapi est, korabeli kongresszusi formai keretek közt. Énszerintem színészileg Polgár Csaba és Gálffi László vitte a prímet – bár a címadó darab meg igen erősen megszólalt a végén Mácsai Pál előadásában –, a „férfi és öltönye” látványkategóriában pedig messze Epres Attila volt a legjobb. A torinói ló állt a házhoz! Igen, igen… egy kedves olvasó! Csak még azt nem tudom, mikor lesz időm megnézni. A Pászt Patrícia-műsor hallatlanul érdekes lett. Úgy értem, mindaz érdekes volt, amit ő elmondott lengyelekről, magyarokról, színházról, drámáról. (Csak itt tudtam meg, hogy az őáltala létrehozott és nagyon sikeresen működtetett krakkói Magyar Centrumnak mostanra annyi.) Spontán dramaturgiájában is jól alakult a beszélgetés, annál fájdalmasabb, hogy a hangmérnök fiú – vagy nem ő, hanem a technika – valahogy elvesztette az utolsó négy percet. Többször megpróbáltuk rekonstruálni, de semmi természetesen hangzó nem sült ki abból, tehát egyelőre nem tudom, miként fogjuk a „személyes”, szokásos hangmérnök kollégámmal, Csengével összevágni a befejezést. Este A tanítónő a Nemzetiben, Novák Eszter rendezésében. Az első felvonás nem sikerült nagyon vendégmarasztalóra. Unalmasnak tűnt, túlhabzott az ismeretterjesztő igyekezet, ráadásul a balkon első sorából néhány szereplőt alig értettem. A második részre közelebb húzódtam a színpadhoz, már csak azért is, hogy azonosíthassak egy üveg gyanús lekvárt. Tudniillik a díszlet részét képezte 50-60 üveg „eltétel”: lekvár, befőtt, savanyúság. Amikor a Facebookon kérték a tárgyi segítséget a produkcióhoz, beküldtem 6-7 üveg hozzájárulást az anyukám spájzából. Jelzem is e helyt, hogy a földszint jobb 1. sor 4. széken ülő néző orra előtt álló, zöld vászontetejű lekvár Stuber-származék! Illetve, ha már dicsekszem, kötelességem nyilvánosságra hozni, hogy magát a lekvárt minden bizonnyal egy kedves rokon, Hugi főzte. Na de nagyon leragadtam a lekvárnál. Szóval a második felvonást sokkal élvezetesebbnek találtam. Főleg mert a Tóth Flóra–ifj. Nagy István kettős Szilágyi Csenge és Nagy Zsolt jóvoltából nagyon rendben van. (Ha nem tévedek, eredetileg Schell Juditnak szánták a címszerepet, amit eleve nem értettem. Egy Tóth Flórának nem lehet akkora színpadi múltja, mint Schell Judité.) A főiskolás Szilágyi Csenge igen jó benyomást keltett. Van tartása.
(Történetesen a Az Örkény-hét jegyében: Meddig él egy fa? Est a Pesti Színházban Marton László rendezésében. Nagyszabású összszínházi buli volt. Egy hosszú sor színház küldött megemlékező egységet, a B mint békéscsabaitól kezdve a Z mint zalaegerszegiig. (Én két, alig érthető hiányt észrevételeztem. Az egyik a szolnoki Szigligeti Színház, amely pedig jelentős, híres, legendás Örkény-ősbemutatót mondhat magáénak, a Macskajátékot 1971-ből. A másik pedig az Új Színház, amely a magyar drámák színháza, ugye.) A műsorszámok minősége természetesen meglehetősen változatos volt, és helyenként utalni látszott az adott társulat művészi kreativitásának/állapotának szintjére, de összességében véve ez pont így volt jó, ahogy volt. Talán azt leszámítva, hogy nem értem, miért nem tartottak egy szünetet közben. Igen megterhelőnek bizonyult közel ľ 10-ig együltő helyben tartózkodni a meleg, levegőtlen nézőtéren. Jordán Tamás aratta a legnagyobb sikert, de nagy tapssal fogadta a közönség a cseh Eva Holubovát is, minél inkább meghatódott, annál nagyobbal. Egy idő után biztosra lehetett venni, hogy a produkció végén módunk lesz újra meghallgatni Mácsai Páltól a Nézzünk bizakodva a jövőbe!-t. Egyébként is gondoltunk Mácsaira, arra a mondására, miszerint fölösleges azon morfondírozni, hogy vajon mit írna Örkény, ha élne és látná, ami ma van, mert megírta, mindent megírt. És tényleg. Ez több pontján határozottan érződött ennek az Örkény-estének is. Mai: Hullan Zsuzsa víg szín házon belül című kötetéből, a Bakacsi Alice-interjúból, amit rögtön elolvastam, mert Alízkát, a Pesti Színház háziasszonyát különösen kedvelem: „Én a saját hibáimból tanultam meg mindazt, amit tudok. Például a legelső premierre senki nem jött át segíteni nekem, saját kútfőből osztottam szét a jegyeket. Egy nagy becsben tartott úriasszony, egy kritikus, fölkerült az erkélyre, aki összefutott a szünetben az igazgatómmal és kérdezte, miért került oda, hiszen sose ült ő az erkélyen addig. Akkora fegyelmit kaptam, mint egy ház.” Olvastam ezt érdeklődőn, együttérzőn, továbbhaladva. Aztán másnap reggel egyszer csak rossz érzés fogott el. Felderengett, hogy egyszer, valamikor régen, ültem az erkélyen a Pesti Színházban premieren. Semmi többre nem emlékszem. Az úriasszony kifejezés a legkevésbé sem illik rám (de ugyan melyikünkre igen?), becsben viszont, azt hiszem, tart engem a Vígszínház, hogy nagyban-e, nem tudom, mert nincs becsmérőm, és nem elképzelhetetlen, hogy ha esetleg épp szembejött Marton László a szünetben, akkor rákérdeztem. Ez a lehetőség, hogy Alízka talán miattam kapott fegyelmit, kellőképpen nyomasztott. Úgyhogy az Örkény-estre úgy indultunk a Pestibe, hogy ezt tisztázni kell. Vittünk egy kis dobozka bonbont, akár én voltam, akár nem, mindenesetre megédesítsem valamivel Alízka számára a keserű emléket. Nem én voltam, váááááááóóóóóóó! A húsvét is a szeretet ünnepe volt nálunk. A fiúk minden segítséget megadtak ahhoz, hogy végezzek a Várkonyival. Végig is írtam. Ez nem azt jelenti, hogy készen van, mert bizonyosan fogom cizellálni, sőt valószínű, hogy itt-ott még bele is írok, jóllehet most 52900 leütés, ami enyhe terjedelemaggodalommal tölt el. (Nem véletlenül teszek erre itt finom utalást. Hátha jön megnyugtatás, hogy nem fognak időtúllépés miatt pontot levonni tőlem, mint az öttusa lovaglásban.) Két dolgot tudok most mondani. Először azt, hogy a dolgozatomból felsejlő Várkonyi-kép nem idealizált. Sokat megtudtam e munka kapcsán Várkonyi Zoltánról. Nagyhatású, sziporkázó, szuggesztív színházi ember volt, egyben korántsem szent. No de nem is a mennyországot igazgatta. Az írásomra vonatkozó konklúzióm pedig az, hogy bár nagyon sok anyag van benne és mögötte (végjegyzetek: 48 tétel idézet és hivatkozás), műfaját és stílusát tekintve mégis sokkal inkább olvasmány, mint tanulmány. Mit tegyünk, újságíró vagyok, nem tudós, na. Mai: Az újságírásról jut eszembe. Illyés Gyula a Nyugattól értesült József Attila haláláról. Felhívták, hogy írjon róla azonnal, mert már nyomdában van a lap. Írt is azonnal, megrendülten és megzavarodottan, avval kezdi, hogy nem tud most róla irodalmi szempontból beszélni, félórája kapta a halála hírét. Ebben a cikkben van ez a mondat: Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet. Elvittem kedves férjemet Szókratész védőbeszédére, mert ezt kérte április 10-re. Alapjában véve derűs ember – mondtam az előadás után, Haumann Péter Szókratészére célozva. Elvégezte a dolgát – mondta kedves férjem. Bár a keze tördelése arra utal, hogy aggódik a világ vagy az övéi miatt. Mai: Színházba ment a Nyárutó hőse is! Akinek így több száz oldal után Adalbert Stifter még mindig nem árulta el a nevét. A Lear királyt látta és el volt ragadtatva tőle. Pedig nem volt kedvező a családi indíttatása: „Apám, amíg gyerekek voltunk, soha nem engedte meg, hogy színjátékot lássunk. Ez, mondta, túlserkentené és túlterhelné gyermeki képzelőerőnket, mindenféle szabados érzelmeknek adnánk át magunkat, azután pedig sóvárgások, vagy egyenesen szenvedélyek lennének úrrá rajtunk.” (Adamik Lajos fordítása) Nem gondoltam, hogy az Úr és kutya ilyen nehéz este lesz. Úr és kutya – Bálint András estje Bajusz kutya társaságában (magyar hangja: Schneider Zoltán) a Radnóti Színházban. (Ahol, immár másodszor, kedvesen a saját székünkre adták a jegyünket – az egyiket –, és mostanra már kis táblicska is lett rajta. Mármint a széken, a karfáján.) Szóval egyrészt nehéznek bizonyult az este a Frédike emléke miatt. Másrészt nehéznek ítéltem a színész szempontjából, pláne így először, a premieren. Mert nem lehet könnyű egyszerre koncentrálni a szövegre és a kutyára. Nekem a nézőtérről nem is igen sikerült ez. Nekem elsősorban a kutya kötötte le a figyelmemet. (Rájöttem már rég, hogy aki egyszer kutyás lett, az kutyás marad örökre, akkor is, ha nem lesz többé kutyája.) Valahogy mi arra voltunk fogékonyak, a színpadon a kutya-ember viszonyra. Látszott, hogy jóban vannak, Bálint András és Bajusz, de mégsem lehet a saját kutyája, mert akkor bensőségesebben reagált volna rá. Kedvesen, kutyásan bánt vele, a kutya meg folyton csóvált neki, ugyanakkor jutalomfalatokat kapott állandóan, tehát alighanem azért „dolgozott”. Közben olykor-olykor mégis jelét adta, hogy nem érzi magát igazán komfortosan, pl. ásított párszor – ami Frédinél az idegesség jele volt –, egy idő után pedig lihegett, és ezek Bálint Andrást külön nem mozgatták meg, nem guggolt le hozzá, nem szeretgette meg alaposan. Jól van na, túlzásba vagyok esve, alighanem, hogy egy irodalmi összeállítást kutyapszichológiai alapon kritizálok itten… Kosztolányi is, Karinthy is veszített el kutyát, mint azt meghallgathattuk, az én erős, frédikei torokelszorulásom közepette. (Kosztolányi Hattyú... azt hitte a kisgyerek Ádám, hogy ez a kutyájuk becsületes neve :-) A torinói ló. Nos, nekem nem. Önmagában a lassúságával nincsen bajom. A londoni férfi is lassú, de azt az arcok feszültsége megtartja. Itt viszont nincsenek arcok. (Amik igen, azok üresek. Elfogadom, hogy vannak emberek, akiknek nem igénye a beszéd, napi két szót sem váltanak. De ettől még az arcukon lehetne kifejezés. Megjegyzem, az apát és a lányát nem tudtam sajnálni a szürke életükért. Viszont a lovat, a lovat nagyon.) Azt elismerem, hogy itt a repetitivitásnak értelme, jelentősége és rendszere van. Tulajdonképpen imponált is, hogy a többedik napon a megszokott cselekvéssornak már csak részletét, képkivágását mutatták, de abból is tudhattuk, mit csinál éppen a szereplő. A következő alkalommal már akár el is fordíthattam a fejem, hiszen a zajokból is megállapíthattam, hogy a napi néhány teendőjük közül melyiknél tartanak. Na de innen már csak egy lépés, hogy nyugodtan ki is mehetek a szobából, akkor is tudom, mi történik a vásznon. Végső soron tehát Tarr Béla ezt a filmet elredukálta odáig, hogy egyáltalán nem kell nézni. Valamelyik este skype-on meghallgattam néhány mondatot Annamáriától a szerepéből. Mert mostanra már sok mondata lett. Visszalépett egy spanyol lány, és a társulat megszavazta, hogy ő kapja meg a szerepét. Így Diplomata No.3-ból Határőr No.1-gyé avanzsált! Kérdezte, hogy ha világsikert aratnak – leuveni bemutató májusban, brüsszeli júniusban –, akkor elmegyek-e megnézni. Eléggé el nem ítélhető módon azt válaszoltam, hogy ha világsikert aratnak, akkor turnézzanak szépen el Magyarországra. De lehet, hogy ezt majd még álom-álom-revideálom. Színházba menni egy olyan előadásra, aminek bármi köze van Genet Cselédek című darabjához, ez önmagában hősség tőlem. Nem egyszerűen ki nem állhatom a művet, de ráadásul lidérces élményem régről Pécsről egy előadása, amelyen komolyan attól tartottam nagy szenvedésemben, hogy a végén ott maradok holtan a nézőtéren. Annyira untam. No most mégis megközelítettem a Bábszínházat a Babák címen futó Cselédek főpróbája alkalmából, de már a pénztárnál rosszul kezdődött a dolog. Túlságosan megszoktam az ingyenes főpróbát, egy szál BKV-bérlet társaságában érkeztem, nem számítottam arra, hogy pénzt kérnek. Úgyhogy amikor a pénztáros közölte: 1000 forint, akkor felvetettem, bemehetnék-e hitelbe. Utána a meghívó (mármint aki meghívott), rendezte a számlát, de mégis kínosan éreztem magam. Az előadás biztató revüszámmal indult, ám nem volt menekvés, hamar a Cselédek lett belőle. Most sem nyújtott számomra a darab sem szellemi, sem érzéki élményt. De ez nem jelenti azt, hogy a produkció nem méltányolható, mert de. Ha a tetszésemet nem is, a rokonszenvemet elnyerték. Először is a rendező Fodor Annamária alkotott egy markáns világot, vagy legalábbis egyéni vizuális stílust. Próbababatorzók, művirágok, harisnyák, tükrök, három színek: fehérek, pirosak, feketék. (Kicsit emlékeztetett ez a miliő a volt fodrászom stílusára, csak nála fehér porcelánok és hattyúk is beúsztak a képbe. Tönkrement egyébként a volt fodrászom, úgy nézem, mert az utóbbi időben mindig lehúzott redőnnyel látom az üzletét.) Hárman játszanak: Bercsényi Péter, Bohoczki Sára, Mórocz Adrienn. Szépek is, ügyesek is, energikusak is. Rovatlanabb múltú nézők menjenek csak bátran megtekinteni őket. Nem vagyok egy törzstápos, de olykor megnézem őket, a Táp Színházat. Minden rossz varietéjüket talán harmadszor vagy negyedszer láttam tegnap. Több szempontból borotvaélre tervezett nagyszerű vállalkozás ez – elvileg az sem baj, ha kínos, és nyilván megtanulták-megszokták a kínosságot a gyakorlatban is –, de én kicsit tartok mindig annak kockázatától, hogy a legrosszabbat hozzák ki, nem magukból, hanem a közönségből. És annak esetleg a közönség másik fele issza meg a levét, vagy esetleg nem is az aznap esti, hanem egy másik esti, és ott talán már nem is csak a közönség, hanem egy egész (másik) előadás. Ez most mindenesetre új tényező, hogy a Mikroszkópon lépnek fel. Sok fiatal néző jött, ők egyáltalán nem ismerték itt a járást, aztán akadt néhány idősebb pár, ők a járást ismerték, viszont azt nem tudták, hová keveredtek. Az elején megjelenő szereplőtömeg zömét meg én nem ismertem egyáltalán. Úgy tippelem, vannak köztük lelkes amatőrök, és néhányan lehettek talán stand up comedy-figurák, dumaszínházasok. A legesetlenebbeknek is előfordultak pazar perceik. Összességében pedig mindig hajlamos vagyok úgy látni, hogy az igazán jó színész ebben a műfajban is igazán jó (szerencsés esetben). A magam részéről messze Kocsis Gergőt élveztem a legjobban – aki, felteszem, Kispolgárokról jött, és amikor meglátta a nézőtér második sorában Zsámbéki Gábort, majdnem lenyelte az e betűjét – meg az ezúttal Kovács Lehel és Keresztes Tamás által előadott emelő akrobatapárost. Végül öleléses búcsúzkodással zárult az este. Én mint a gyors távozás örök híve, már szaladtam is. A sorból kilépve belebotlottam Mészáros Bélába, és jólesett vele az összeölelőzés. Amióta eltemettük Koós Olgát, a rákoskeresztúri köztemetőbe menet mindig bekiabálok a Kozma utca előtt elhajtva, hogy szia Olga!
Hétvégén
szembe kellett néznem a ténnyel, hogy a Várkonyi-pályázat után következő
beadandóm a leíró magyar nyelvtan dolgozat. A kurzus elején kijelölték a témát:
egy nyelvi jelenség összehasonlítása (ti. önmagával) különböző grammatikák
alapján. Ezt eleve nem értettem. Mivel akkor még nem tudtam, hogy néhány
évtizedenként a nyelvészek Jó, tudomásul veszem a nagyjelentőségű reformokat, gondoltam, de mit lehet ilyesmiről 10 ezer leütést írni? Hanem a tanárnő rendes és segítőkész, többkörös levelezésben tárgyaltuk meg, vajon miről lennék képes értekezni. Abban maradtunk, hogy az ami, amely, mely téves használatáról, szerkesztői tapasztalatom alapján. Csak aztán fenyegetően hozzátette, hogy ne stilisztikai szempontból, hanem a hibák grammatikai hátterét megvilágítva. No, megírtam a hétvégén, aztán lesz, ami lesz. Kellemes csevegés kerekedett belőle a papíron. Egyébként olvastam hozzá szakirodalmat. Minél többet, annál erősebben elbizonytalanodtam az ami-amely-mely elveimet illetően, mert annyit vitatkoztak róla a nyelvészek. Használni csak mértékkel használtam fel a szaktudósok írásait. Minek idézzem pl. azt, hogy „az ’ami’ a koreferencia mellett rendelkezik endoforikus deiktikus jelleggel is”, ha ebből két szót sem értek? (Egyet igen, a deiktikust. Azt ugyanis tanultam nyelvészeti pragmatikából. Lám, milyen jó is az egy ilyen hajamnál fogva rángatott tantárgynál, hogy már volt dolgom más hajánál fogva rángatottal is.) Már azt meg kell mondanom, hogy a történeti levéltárban dolgozó hölgynek – akár tudatosan írt össze-vissza, akár spontanice – tökéletesen igaza volt. Mert hiába kanyarította oda Szakáts Miklós a kézzel rótt jelentései alá művésziesen, kicsit ferdén, már-már autogramszerűen a Cyrano nevet, az átvevő tiszt meg a gépíró is csak Sziránónak írta vagy legfeljebb így: Cyránó. Egy ideig túl alaposan olvastam a dossziéját – vitt egyre lejjebb. Aztán jogos önvédelemből elkezdtem inkább csak célzottan lapozgatni és óvatosan belenézegetni. Csodálkozott is Szőnyei Tamás – aki egyrészt referensem (a Történeti Hivatal adta mellém a kutatói munkához), másrészt egykori évfolyamtársam az újságírósuliból –, hogy milyen hamar végeztem. (Neki tovább tartott előolvasni előttem.) Mondtam neki, ebből az adagból ennyi nekem elég volt, mert deprimáló. Majd megszokod – felelte erre. Na ez az! Eszem ágában sincs megszokni. Mai: De akkor inkább A magyar nyelv értelmező szótárából. Hogy ott szinte minden jelentést irodalmi idézetekkel, jellemzően verssorokkal magyaráznak, illusztrálnak. És ez olyan általános, hogy ki sem írják a szerzőt, csak rövidítik. Az idézett szöveg után: PET. Vagy: VÖR. CSOK. JÓZS. ADY egyenesen erre született. De arról fogalmam sincs, miért nem ARA. Csak AR. Ki érti ezt? Koncz Zsuzsa halála szomorúság. Régi kedves kollégám volt még a Film Színház Muzsikától. Amikor megismertem, tudtam, ő az, aki fényképezte a lánya születését. Ennyire komoly fotós – gondoltam. Később a Színháznál, ahol képszerkesztő is volt, egyszer írtam neki, mennyire bámulom, hogy mindig tud olyan fotót tenni a kritikámhoz, amelyik egybevág vele, igazolja, illusztrálja valamelyik mondatomat. Olyasmit írt vissza, hogy „De hát ez a dolgom”. Lehet, lehet, de ilyen alapossággal/koncepciózussággal sehol máshol nem találkoztam. (Ő fényképezte egyébként az esküvőmet 21 évvel ezelőtt. És kedves olvasóm is volt.) Mivel éjjel még várt rám írnivaló, úgy mentem tegnap az Ódryra, hogy az igen hosszú A ˝ kegyelmű-előadást csak a szünetig nézem. (Gondoltam, ˝ előadás = ˝ kegyelem, de mindenképpen több a nullánál.) A félreértések elkerülése végett ezt rögtön közöltem is Zsótérral, aki egyáltalán nem örült ennek. Rossz lelkiismeret fogott el azonnal, úgyhogy rövid gondolkodási idő után ígéretet tettem: lesz, ami lesz velem, végignézem. Ezúton tudatom, ha nem ígértem volna meg, akkor is maradtam volna, mert igen jól sikerült az első rész. Eleve ütősen indult: West Side Storyt énekeltek a szereplők oroszul, Tonight helyett Szicsasz refrénnel. Nagyszerűnek bizonyult a tér: a nézőtér szélén emelvényfolyosón ültünk, előttünk, mint egy széles medencében a színpad mélyétől a nézőtéri bejáratig mozogtak elrajzoltan és ambiciózusan a fiatalok. (A Khell-díszletbe való pazar csillárok a helyükön játszottak.) Az is milyen szép, hogy Zsótér csapata egy ilyen briliáns ötletet, mint a kombinéjelmezek, „elsüt” egy vizsgaelőadásban… (Bár, ha jobban meggondolom, nem egészen kizárt, hogy a Zsótér-hősnők most egy darabig selyemkombinéban fognak járni.) Novák Eszter–Selmeczi György osztály ez. Kosik Anita mint Nasztaszja Filippovna elsőre nem tetszett. Azután meggyőzött. Mire Rogozsin (Sándor Péter) pénzkötegét bedugta a kenyérpirítóba, addigra már meg is vettem őt. Miskin herceg nehéz ügy. Én láttam két bűvös, tiszta, angyalfényű Miskint: nagyon régen Iglódit, később Mertz Tibort. (Nem, Bertókot sajnos nem láttam Debrecenben.) Ez a mostani fiú, Nagyhegyesi Zoltán nekem túl életrevalónak látszik ehhez a már-már éteri figurához. A fergeteges összjáték első rész után a második némiképp szétesett kielégíteni kívánt növendékek magánszámaira, de az előadás vége – Miskin, Rogozsin és a halott nő – megint felfutott. A produkció láttán az ember Dosztojevszkijt olvasni vágyik. Kell több, nem mond ez eleget? (Még ha ez Puskin is.) (Erről jut eszembe, Zsótér mesélt a színművészeti felvételiről a rádióműsoromban. Említette, hányszor-hányszor kell ottan meghallgatnia Tatjána levelét Anyeginhez. No ez érdekes, gondoltam magamban. Vajon hogyan mondja el azt a levelet egy tizennyolc éves mai csajszi? Nem hiányoznak belőle az sms-rövidítések?) (Már ötször befejeztem ezt a posztot, de úgy látszik, sehogy sem tudom abbahagyni.) (Na csak sikerült.) A Katona József Színház Ivanovjának megvolt a maga szép, hosszú, változatos élete: nyolc év és rengeteg turné a világban. Nekem is megvolt a magam külön élete az előadással. Háromszor láttam, lassan szerettem meg. (Mos’ mér’? Nekem az Ascher Három nővérjét is meg kellett néznem ahhoz háromszor, hogy meglássam, mi a jó benne és megnyugodjam, hogy tényleg.) Úgyhogy elmentem tegnap megnézni az Ivanovot negyedszer és utoljára. Azt még nem mondtam, hogy Bezerédi Zoltán mennyire jó ebben. Nagyon. Ezúttal egyébként az előadás második része volt erősebb, a harmadik és negyedik felvonás. Találtam a játékban nekem újat, ki is virultam tőle. Amikor a Lebegyev-vendégségben hirtelen táncbetét fejlődik, zene és tapsolás támad, Keresztes Tamás kezében épp van egy műanyagpohár víz. És akkor ő úgy tapsol, hogy közben a bal kezében fogja a poharat. Néhány taktus alatt kifejleszti sajátos technikáját: ha már minden tapsolásra kirepül egy adag víz a pohárból, akkor a jobb tenyerével megpróbálja elkapni. Mondanám rögtön, hogy szaladjon el megnézni, aki vihogni-nyihogni akar, de hát sajnos ez volt az utolsó Ivanov-előadás Pesten. Mai: „Nem tudok belenyugodni, hogy egy élő ember csak úgy, se szó, se beszéd, egyik percről a másikra meghaljon” – mondja Sabelszkij gróf*. Hosszan keresgéltem ezt ma reggel a Csehov-kötetben, de sehogy sem találtam. Már azt hittem, nincs is benne, csak én adtam valami titokzatos módon a Máté Gábor szájába tegnap, de meglett, a harmadik felvonás második jelenetében. * Pontosabban a Katonában ezt mondja pontosan: „Egyszerűen nem tudom elviselni a gondolatot, hogy egy eleven ember egyszer csak fogja magát és meghal.” A mai nap a Várkonyi-pályázat beadási határideje. Dolgozat legeslegveglegesebb.doc kész, kedves férjem nyomtatta, kötötte, fűzte, Máté szállította be mint küldönc a főiskolára, én nem csináltam semmit. Illetve, ha már – némi meglepetésemre – nem jeligés a pályázat, akkor beletettem a borítékba egy iskolalátogatási igazolást is, kétségeket kizárandó. Úgy érzem egyébként, semmi jelentősége nincs számomra, hogy nyerek-e bármiféle díjat vagy hogy milyen jegyet ad a kritika- és tanulmányírás tanár. Élvezetemet leltem ebben a munkában. És meggyőződésem, hogy akárhány potenciális pályázó lehet is, ezt a tanulmányt, így, ebben a formában senki más nem csinálhatta meg, csak én. (Megszámoltam egyszer közben, hogy a Várkonyi-korszakban, 8 és 19 éves korom között 14 előadást láttam a Vígben. Ez nem sok. De mégis valami.) Volt ám egy rémisztő és elborzasztó pontja a pályázati felhívásnak! „A pályázó vállalja, hogy a bíráló bizottság felkérésére pályaművét a 2012. május 12-én megrendezendő konferencián előadja.” Hát remélem, erre nem fog sor kerülni. Végső esetben abban bízom, hogy engednek bérfelolvasót vagy kölcsönelőadót igénybe venni erre az egyórás magánszámra. Leginkább Lukács Sándor hangján tudnám elképzelni az írásomat :-) De tényleg. Úgy értem, nem viccelek. Meg tudnám jelölni a példányomban, hogy színészi interpretáció esetén hol lennének jótékony poénok, melyik mondatomat kísérné nevetés. (És melyiket horkolás.) Seress Zoltán volt a vendégem a rádióban. Színházigazgatóval beszélgetni, az nem egy derűs és optimista program manapság, de azért igyekeztünk. Hazafelé betértem egy élelmiszerboltba, mert úgy gondoltam, készítek a fiúknak egy nagy tál tiramisut, a sok kedves segítségükért. Végigjártam a sütemények, reggeliző izék, kekszek, nassok minden sorát, de sehol nem találtam babapiskótát. Végül megkérdeztem a pénztárost. A babapiskóta a babapelenka alatt van – mondta. Egy hosszú élet kevés lett volna ahhoz, hogy ott keressem. Mai: Ez volt eddig a legjobb. Kérdeztem egy főszerkesztőt: – Nem tudsz valami állást a gyereknek? – Nem. És ő nekem? Elvittem a barátnőmet Dolcsaja vitára a Belvárosiba. A darab most sem jobb, ez biztos, de az előadás egyebb, összébb, és mintha az interaktív felvezetést is megrántották volna kicsit. Katona László figuráján érződik valami kedves, huncut várakozás, Csákányi Eszter pedig nagyon elemében van. Az egyik jelenetben egy volt férj vagy szerető kapcsán asszonyi sérelem kerül szóba, és Katona, mint a show műsorvezetője a rivaldánál odasúgja a közönségnek, hogy a pasasnak ezért öt év börtönt adatott Brezsnyev. Galinánk meghall ebből valamit, odajön, kérdezi Katonát, mit mondott, de nem kap választ. Erre a nézőkhöz fordul, árulják el neki, mit mondott Katona. Csönd. Újra kéri, követeli, sőt fenyegetőzik, hogy ő azonmód elmegy innen a stúdióból, ha meg nem tudja. Csönd. Végül, mielőtt tényleg távozna, a nézőtéren ülő „tévéstúdiós” munkatársa osztja meg vele az elhangzottakat. Kérdeztük utána Esztert – mert kint álltunk a színház előtt beszélgetve még mindig, amikor kijött –, hogy szokták-e a nézők megismételni az ominózus mondatot. Nem szokták, szinte soha, felelte kicsit szomorúan-megbántottan. Mivel ilyenkor már rég neki kellene drukkolniuk a nézőknek, neki is drukkolnak, ám mégsem adják ki Katona szavait. Gondolkodtam aztán ezen. Valóban rajta vagyunk Eszter Galináján mindvégig, egyre több empátiával is. A hallgatásnak az lehet a magyarázata, hogy a közönség kifejezetten magas átlagéletkorú. Nyilván Brezsnyeva miatt, azok jönnek, akiknek még ismerős a név, a kor. Érezhető volt tegnap is, például azon, hogy amikor Katona hét pontban összefoglalta a szocializmus lényegét, nyíltszíni tapsot kapott. Bizonyára beletalált a nézők személyes tapasztalataiba. Márpedig a velemkorú vagy idősebb közönség úgy szocializálódott: nem szólunk bele a színpadon zajló események alakulásába. Azért én biztatnám a Dolcsaja vita leendő nézőit: árulják csak be szépen a Katona Lacit! A romantikatanárról – aki A romantika mítoszteremtő kísérletei nevű tárgyat viszi, és szeretem halk, nyugodt, intelligens előadásait – csak annyi információval rendelkeztem, saját tapasztalatból, hogy ő ennek a félévnek a legjobban öltözött tanára. (Ez alatt nem öltönyviselést értek, hanem az ízlést az összeállításban.) Egyetlen alkalommal inogtam meg, amikor érthetetlenül barna zoknit vett fel fekete cipővel. De az összes többi órájához képest ez olyan durva kilengés volt, hogy arra jutottam, talán kiégett a villanykörte a gardróbban, amikor öltözködött.* Na ehhez képest most még annyit tudtam meg róla, hogy ő a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájának vezetője. (Nem elsősorban a széleskörű tájékozatlanságomból adódik ez, hanem hogy variábilis a neve.) Néhány kurzusra az előadó tanár szobájába járunk. Kedvesnek találom, hogy milyen jellemző képeket tartanak a falakon. Bárdos tanár úrnál Babits néz bánatosan, Margócsynál Petőfi hetykén. Szegedy-Maszákhoz nincs bejárásom, de feltételezem, hogy nála Kosztolányit nézegethetném. Egyébként az egy nehéz felismerésem mostanában, hogy Kosztolányi talán azért is állt közel hozzám mindig, mert egész életében a halál gondolatával foglalkozott, próbálta megszokni. Azt hiszem, én is így vagyok evvel. De most inkább egy másik gondolatot, a zoknitól nem függetlenül, Gabnai Kati könyvéből véve: A. A. Milne: Gondolat Ha én lennék a Janika, a Janika meg én, Veszítene-e valaki ezen a cserén? Ő lenne hat éves, én három – S rajta lenne a nadrágom. (Devecseri Gábor fordítása) * Kedves férjem enyhén célzatos hozzászólása: Lehetséges, hogy a felesége nem gondoskodott tiszta zokniról. Talán azon a reggelen csak tiszta lyuk fekete zoknit talált a fiókban az az ember. (Ezt most itt az általam alapítandó, „Férjek humorával a fenntartható házasságért!” mozgalom jegyében idéztem.) Schwajda György: Himnusz, Gózon Gyula Színház előadása. Már csak azért is meg akartam nézni, mert említettem az egyetemi felvételire írt tavalyi dolgozatomban. (El is csúsztam egy hokedlin. Mert csak fotókat láttam az előadásról, és abból úgy ítéltem meg, és ezt le is írtam, hogy játszik benne hokedli. Csakhogy nem. Támlás székeken ülnek a konyhában, ördög és pokol, ezt mostmár /szem/tanúsíthatom.) Árkosi Árpád rendezte, el-ellöködve a dolgot a realizmustól. Van egy ötfős revükar, úgy fest, mintha mind egy szálig a Jack Nicholson lennének a Batmanből. És piros-fehér-zöld plecsnikkel-pacsnikkal van telerakva a konyhafalként szolgáló fémállványzat. (Nagy, színes konyhamágnesek országdarabkákból.) De bármi legyen is ide kitalálva, a két színész a lényeg, Aranka és Józsi, vagyis Vasvári Emese és Kuna Károly. Főként az előbbi. Kuna jó színész – szikár és száraz pali lett –, Vasvári meg egészen kitűnő, Börcsök forma színésznő. Olyan 80-85%-ban maga a tökély, amit itt csinál. Egyébiránt meg nem tudok úgy ránézni, hogy ne az anyósom jusson eszembe róla. Hogy ugyanaz az arckarakter, azt már akkor észrevettem, amikor Vasvári Emesét először láttam az Egy csepp méz előadásában húsz évvel ezelőtt. Ahogy múlik az idő, a hasonlóság egyre nagyobb. Azért az elég furcsa, ha az ember a néhai anyósát látni megy színházba. Jó, ennyit mára, sietni kell az iskolába. (Nem is annyira a tanulmányi kötelezettség, mint inkább a Bárdos tanár úr iránti tisztelet miatt Sík Sándor- és Mécs László-verseket olvasni hajnali négykor – ez normális?) Ki sem keresem, mit írtak az előadásról a kritikuskollégák, inkább leszögezem rögtön, hogy nekem évek óta nem volt ennyire jó élményem a Vígszínházban, mint ez A lovakat lelövik, ugye? tegnap este. Igaz, rám a film is nagy hatással volt annak idején, gyerekkoromban, noha azt egyáltalán nem értettem, hogy miért csinálják a szereplők végig, miért nem hagyják ott ezt a gyilkos táncversenyt. De most, hogy „belenőttünk” a dologba (én is meg az ország is), s a Vígben gondosan és kifogástalanul át tudták tenni a sztorit magyarhonba, most egyáltalán nem érthetetlen. Nagyjából tudni lehet minden hősről, miért csinálja végig. (Én egyébként – ez már az első öt percben eldőlt – a 13. számú táncpárnak drukkoltam, a Börcsök Enikő – Mészáros Máté alkotta gyönyörűségesen decens kettősnek.) A történet legvégét, Gloria halálát sem a filmen, sem az előadásban nem hittem el, de a Víg produkcióját ennek ellenére szép és izgalmas színháznézői kalandként éltem meg. És az is bizakodással képes engem eltölteni, hogy ha egyre több jó színész van a Vígben, aki akar és jót akar, akkor az előbb-utóbb, ha átütő és túlnyomó lesz, okvetlenül eredményre fog vezetni. Aki ebben nem hisz, sőt úgy gondolja, hogy a Vígben a jóravaló színészi szándékok elhalnak, elúsznak vagy elenyésznek, az figyelje merően Börcsök Enikőt, aki mióta van ott és milyen rendületlenül nagyszerű. Rövid megfontolás után úgy döntöttem, hogy a tegnap délutáni programomat elhallgatom. Kérdezte valaki (nem tegnap délután), hogy nem ciki-e az én koromban egyetemre járni a sok fiatal között. Arra már gondoltam, hogy simán idősebb lehetek a diáktársak mamájánál. (Na most ez egy érdekes szemantikai probléma, az előbbi két szó. Mert úgy fest, mintha az összes diáktársnak ugyanaz a nő lenne a mamája. Nála könnyű idősebbnek lennem, ha történetesen fiatalabb nálam. Viszont ha azt írom: „a diáktársak mamái”, akkor avval azt is állítom, hogy több anyjuk van nekik.) Ez talán ciki, de eddig még eszembe sem jutott, hogy ciki lehet. Nem tudok folyton az életkorommal foglalkozni, na! Öreg és buta a mobiltelefonom – megy hozzám. Tímár Évának ugyanolyan a mobilja, mint az enyém (amivel nem azt akarom mondani, hogy hozzá is megy), és amikor a rádióműsorom vendége volt, olyan örömmel találtunk egymásra telefonilag, mint régi katonatársak vagy ilyesmik. – És neked is ki szokott kapcsolni magától néha? – Igen, igen! – így hangoskodtunk. Nem volt idő ma írni, na. Gondolkodni se. Mindazonáltal délután a rádióműsorban elmeséltem vegyesnek mondható benyomásaimat a Virágos Magyarország tegnapi, kamrabeli bemutatójáról, merthogy arról beszélgettünk Tompa Andreával és Koltai Tamással. Markánsan negatívan nyilatkoztak a kollégák a dologról, én meg igyekeztem vitatkozni velük, hogy érdekesebb legyen. Biztosan volt már költő, aki költött olyat, hogy visszatérés orgonavirágzáskor, úgyhogy ezt én most nem írom meg. Szóval a Kákonyi–Matkó–Máthé–Kovács–Vinnai: Virágos Magyarország – azt hiszem, ez a szabvány szerzői kiírás – egy nagyoperett három felvonásban kis színpadon, és e nemben nem elég jó sajnos. Szinte semmije nem elég jó annak, ami. Aztán tegnap a nagyszínházban az Anamnézis bemutatója (Szputnyik+Katona, Bodó Viktor rendezésében). Az elején szinte Csörgess meg! (de díszletestül), a végén majdnem Mindhalálig zene, a kettő között pedig leginkább Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról, kórházi környezetben. Valami hiányzott belőle ahhoz, hogy átütő legyen, vagy hogy felemelkedjen. Így aztán az maradt meg bennem legemlékezetesebbként, egy kép, amikor két nyúlánk, elegáns alak – a fekete öltönyös, fehér inges Czukor Balázs és Hajduk Károly – kicsit lassítottan, zenei kísérettel megrugdosta a földön fekvő Molnár Gusztávot. A zűrzavar egy pontján Hajduk tálcán körbehordozta a gyógyszeresdobozokból épített kisebb felhőkarcolót, amelyhez én, jelentem, 6-8 gyógyszerdobozzal járultam hozzá előzetesen, mint afféle szorgos néző és hasznavehető kritikus. És megírtam a szociolingvisztikából beadandó dolgozatot, amely meghaladta a várakozásomat. (Látjuk ugye, grammatikailag, hogy az „amely”-lyel itt a dolgozat minőségére utalok, nem pedig önmagában a mű elkészültére. Az utóbbi esetben ugyanis „ami”-t kellett volna használnom.) (Na most lett elege a kedves olvasónak abból, hogy egyetemre járok.) Katona József Színház, Cigányok, barátnőelvitelből kifolyólagos második megtekintés. Érdekes ez az előadás, gyors és határozott. Alapjában véve ellene megy a várt, előérzett ritmusnak és szerkezetnek. Olyan az egész, mint egy éles rajzolat, szinte már vakító. A színészeti kínálat igazán nagyszabású. Pálmai Annát még soha olyan szépnek nem láttam, mint itt, amikor bejön mint rubinpiros cigánylány. Keresztes Tamástól meg egyszerűen elolvad az ember. Szirtes Ági ereje, Bán János toporgása. Rajkai Zoltán mintha ebben az előadásban indult volna meg fölfelé. Szacsvay László, aki – ezt olvastam utóbb egy interjújában – hogy megörült a cigányprímásszerepnek és hogy elboldogtalanodott, amiért nem hegedülhet az előadásban. Elnéztem a díszletfalakat, mennyit kellhet ezeket mosogatni… Csak nem pattogzik le magától az egész... Úgy találtam egyébként, hogy vagy rövidebb lett az előadás, vagy lassabban szárad a festék, de most később kezdett potyogni, legnagyobb sajnálatomra, jószerével már csak a tapsnál. Siker volt. Megjelent Gabnai Katalin Színházas könyve. Az van nyomtatva a 4. oldalára: Lektorálta Tarján Tamás Szerkesztette Stuber Andrea Anyukámé lenne az első tiszteletpéldányom a kettő közül, dedikáltatná is biztosan. Volt olyan kósza ötletem, hogy talán én leszek az, aki feldolgozza a rendszerváltás előtti évtizedek színházi életének ügynöki vonulatát. Mert Gervai András és Szőnyei Tamás a munkáikban csak érintőlegesen foglalkoztak színházi ügyekkel, színházzal kapcsolatos jelentésekkel. A terület egésze nincs feltérképezve, ez a munka még valakire vár. De elég volt néhány napot együtt töltenem Szakáts Miklós dossziéjával, hogy tudjam, mégsem én leszek az. Nem akarok ebbe belemerülni, árt a mentálhigiénének. Nem pusztán az, amit az ügynök összeírt másokról. (Das Leben der Anderen) De ami róla kiderül, az is. Szakáts a jelentéseiben látensen folyton ajánlja magát. Az emberekkel való találkozásainak tematikája az, hogy az illető Szakátsról beszél: elismeri, körberajongja, taglalja kiválóságát. Amikor Cyrano színháziakról jelent – ez a ritkább, mert zömmel diplomatákról számolt be, főként a jugoszláv követségiek körül mozgott –, abból csak úgy süt a kínálkozás: neki adjanak színházat, ő pontosan tudja, hogyan kellene vezetni. Nagy és időigényes munkát végzett egyébként, a tartótiszttel való találkozások szóbeli beszámolóin túl szinte heti rendszerességgel írt sűrű sorokban, 4-6-8-10 oldalas jelentéseket. Három év után leadott egy elkeseredett, csalódott vallomást. Kedvét szegte, hogy ő hiába jelent, ajánl, javasol, nem látja a munkája eredményét. Pl. nem a megfelelő embereket nevezik ki ide meg oda. Akkor ő így „hogyan tesz valódi pozitív értelemben szolgálatokat a népi demokráciának?” Bármi olvasható is tőle, néhány dolgot nem szabad közben elfelejteni. Hogy korábban börtönben volt és halálra ítélték. Hogy minden jelentése végén ott áll a tartótiszt megjegyzése: „Az ügynök a jelentést utasításra írta.” Egyszer pedig ez: „Az ügynök a találkozón engedélyt kért arra, hogy bemehessen a canadai konzulátusra gyermeke ügyében. Ehhez hozzájárultam.” Mint azt kihüvelyeztem, volt Szakátsnak egy kislánya Kanadában. Felteszem, a felesége 1956-ban ment ki a gyerekkel, és az apát távol tartotta. Bárhonnan nézem a dossziét, az emberi nyomorúság súlyos dokumentuma. Nincs is ilyen nap.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
