Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2011. december

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. csütörtök

A falmászóban mostanában utakat mászunk, az edző által kijelölt útvonalon. A kiindulóponttól a célig meghatározott pucukákat szabad csak megfogni. Ez jó. Sosem sikerül elsőre, másodikra. (Idő előtt leesünk.) Az kell hozzá, hogy négyen lányok, akik egy csoportban vagyunk, sorban próbálkozzunk és kitapasztaljuk egymás kísérletein, hogyan érdemes csinálni, melyik kézzel fogni és a lábunkkal hová lépni. Közben instruáljuk egymást, tanácsokat adunk amúgy nőiesen. „Ott a bal lábadnál lejjebb egy kék bütyök.” Mintha lenne a talpunkban színérzékelő. Harmadikra, negyedik kísérletre azért nem sikerül, mert addigra már fárad a kéz, fogy az erő. De végül, utolsó próbálkozásra általában mégis meg tudom csinálni. (Edzés után egy-két napig mindenem fáj.)

Este irány a MoM Színház Budán. Sosem jártam még itt, meglepődtem, mekkora hodály – a földszinten kábé 500 férőhely, és erkély is van. Bámulatosan sok ember eljött a Karinthy-előadásra, két egyfelvonásos, a Bösendorfer Tímár Évával és Zöld Csabával, valamint a Dunakanyar Fehér Annával és Márton Andrással. (Rendező, nem túl biztatóan, nincs feltüntetve.) Egyáltalán nem való ekkora térbe, ilyen széles színpadra az efféle kamaradarab, de nem bukik meg. A nézők – sosem láttam még őket, van valami kiránduló jellegük: táskából előhúzott bezacskózott innivalós üveg, épp csak nem termosz – kötelességtudón veszik. Tímár Évát, úgy rémlik, láttam már ebben a szerepben, valamely idős színésznőmatróna helyébe lépve. Vagy még mindig nem elég koros hozzá, vagy sosem is lesz az: lányos-gyerekes decens öröm sugárzik az ő özv. Brodaricsnéjából.

vissza a lap tetejére

2. péntek

Kedves férjem jóvoltából már számos távközlési anyagot korrigáltam, de most újabb szakterület tárult ki előttem, mert éjjel Máté ma beadandó szakdolgozatát olvastam utasszámlálás tárgykörben. Öööö… izgulatos.

Este a Janika főpróbája a Pinceszínházban. Két dolgon tűnődtem el. Az egyik, hogy bizonyára vannak-lesznek nézők, akik a régi magyar Janika-film nyomán úgy képzelik, hogy itt egy kedves bohókát látnak majd, ehhez képest nyilván csapásként éri őket ez az igen erőteljesen nyomasztó Csáth Géza-dráma. Voltaképp érthető, ha Zsurzs Kati igyekszik egy kis cselédkedélyt vinni a játékba, még ha ez idegen is a műtől. De olyannyira idegen, hogy erős a gyanúm, az eredetiben így talán nincs is benne ez a majdnem mindig jelenlévő, narráló, kommentáló szereplő. Cselédlány ugyan rémlik, de aligha ilyen egész estét betöltő figura. Csak most nincs időm utánanézni a darabnak. Válogatott szereposztás, Györgyi Anna, Görög László, Szirtes Balázs. Mind jók. Szirtes Balázs meg is lepett, hogy milyen érzékletesen és elegánsan tud hosszan némán feszengeni a családi asztalnál. Idáig jutottam el a beszámolóban reggel, és most így este sem halad ez már tovább, jóccakát.

vissza a lap tetejére

3. szombat

Na ne, hogy mindig csak az elöl járó színháziakkal foglalkozzam a rádióműsorban, gondoltam, úgyhogy már régóta akartam rendezőasszisztenst hívni. Most sikerült összehoznom a találkozót a stúdióban Fülöp Angélával (Nyíregyháza) és Zsirai Viktóriával (Ódry Színpad). Úgy kalkuláltam, hogy kicsit talán nehezebb dolgom lesz, mint a rutinos (=rendező) vagy az exhibicionista (=színész) interjúalanyokkal, de meglehetősen jól beszéltek a lányok.

Utána készítettem még egy műsort, hogy visszanyerjem az adásrendben a jótékony egyhetes előnyömet. Gazsó György érkezett, és nagyjából feltérképeztük a pályáját.

Rádiónkkal egyébként az a helyzet, hogy úgy néz ki, vége a gondtalan, könnyelmű, kényelmes időknek, az ingyen munkának. A jövőben valószínűleg fizetnünk kell, hogy dolgozhassunk.

Este valami tévécsatornán a Katona József Színház Luluját találtam, illetve a tévéjátékosított változatát. Jó előadás volt – 1990-es bemutató –, az látszott ebből a felvételből is. Annyi mindenre gondoltam közben, például hogy Csákányi Eszter hasonlít az édesapjára. Vagy hogy micsoda erőfeszítésbe kerülhet az, hogy Udvaros Dorottya nem változott, pont olyan jól néz ki ma is, mint akkor.

Közben már megint nagyon este van, ezért lett ez is csak ennyi, amennyi.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

Tegnap egy szép-jó előadás A mi osztályunkból a Kamrában, a színészek látható izgulásával. Mondjuk, ha nekem kellett volna kiválasztanom a nézőtéren ülők közül a lengyel szerzőt, Tadeusz Słobodzianeket, akkor biztosan nem erre a kétméteres, 120 kilós, kopasz, szemüveges fiatalemberre tippeltem volna, de elég bonyolult helyzet állt volna elő, ha valaki mást jelölök ki a szerepre. Nem könnyű elképzelni, hogy ő írta ezt a darabot. Hogy az Ilja prófétát is, azt meg pláne. De fogalmam sincs, miért gondolnám, hogy a kortárs drámaírók kicsik és satnyák, vagy hogy egyáltalán tényleg ezt gondolom-e.

Pászt Patrícia, a fordító és tolmács odasúgta a végén, hogy ő nagyon izgult, bár bizakodó volt, és már az előadás alatt látta: minden rendben van, a szerző szeme be-bepárásodik. És még azt mondta Patriska, ami nekem igen tetszett, hogy neki nagyon jó úgy éreznie, történelmi pillanatoknak részese.

A közönségtalálkozón a szerző közölte, hogy teljesen a hatása alá került az előadásnak, és teljesen a hatása alá került a magyar színikritikának (Máté Gábor jobb szemöldöke megemelkedik), utóbb megértjük, hogy ezt miért mondta: otthon az ő varsói bemutatóját jobbról is, balról is és antiszemita váddal is erősen támadták, nálunk pedig dicsérőn-elemzőn írtak a kollégák a produkcióról.

Volt szó mindenféléről, most ide csak azt hozom – mert talán konklúziógyanúsan is érint engem holokauszt-dolgozatilag –, amit arra a kérdésre válaszolt, hogy a Jan Gross 2001-ben megjelent Szomszédok-regényét (amely a jedwabnei zsidók kiirtásáról szól) követő hatalmas társadalmi vita hozott-e fordulatot a lengyel önvizsgálatban, érződött-e pozitívan az ő tíz évvel későbbi drámája fogadtatásán. Mire azt mondta, nem, illetve csak annyiban, hogy őt már több oldalról támadták, mint Grosst.

vissza a lap tetejére

5. hétfő

Egész nap a gépnél ültem és beadandó dolgozatokat írtam. A tudományos kulturális izénél (amit olykor véletlenül tudományos szocializmusnak, röviden tuccocnak nevezek) rezgett a léc, mert a vezér diáktársnővel sehogy sem vergődtem zöldágra. Folyton át akart írni engem a tudományos stílus jegyében, és utolsó csepp vérig harcolt például az ellen, hogy poénnal indítom a következtetéseket, nem sajnálván egy mosolyt a sok unalmas dolgozatot olvasó tanártól. Az lett végül, hogy ki-ki megírt egy-egy fejezetet a munkából, eléggé széttartóakat, de így legalább mind személyes felelősséget vállalhatunk a saját részünkért. És engem nem fog zavarni, ha esetleg tudománytalan kifejezések miatt lerontják az osztályzatomat néhány jeggyel. Délután mailben mosolyogva megkérdeztem az elégedetlen kolleginát, hogy neki is olyan sok türelemre van-e szüksége hozzám, mint nekem őhozzá. Mire azt válaszolta: „micsoda?”, úgyhogy onnantól inkább csak magamban mosolyogtam tovább.

A holokausztban is jelentős előrehaladást értem el, végig jutottam. Nnna.

Mai:

Komjáthy Jenő (1858–1895) a Kritikai szempontok című művében a kritikusokról:

Ezek gárdája az alkotásban kontár, irodalmi balsikerek miatt elkeserült lovagokból verődik össze. E szomorú alakok lebegtek szeme előtt Platennek, midőn a kritikusokat eunuchoknak nevezte, ugyane visszataszító jelenség ragadta Reviczky Gyulát arra az állításra, hogy a kritika szülőanyja az irigység.

A régi mánia.

vissza a lap tetejére

6. kedd

Nehezen írok, mert rácsuktam a liftajtót az ujjamra. Azt hiszem, nemcsak a körmöm fog leesni, hanem az egész ujjam, mindenesetre nagyon fáj. Balesetek érnek mostanában, remélem, a combnyakcsonttörés, illetve a karambol előtt megállok.

Röviden: Stúdió K, hajrá!

vissza a lap tetejére

7. szerda

Szóval a Stúdió K-ban az Orfeo 40 évvel ezelőtti Étoile-előadását rekonstruálták hétfőn este az egykori szereplők, legalábbis a zömük. (Hát Mélykúti Ilonát, ha megnézem, csak úgy lehet elképzelni őt, hogy óvodásként vett részt ebben az előadásban. De nem.) Majd bemutatkozott a leköszönő Fodor Tamás helyébe lépendő Nagypál Gábor – Zubek Adrienn vezetőpáros.

Nagyra értékelem, hogy a Szabó Ervin Könyvtár központjában olyan olvasótermek lelhetők fel, amelyek nemcsak gyönyörűek, mint fényűző kastély, hanem akadnak bennük fetrengve olvasásra való fotelok is. Egyedül azt helytelenítem, de nagyon, hogy a sok szép számítógépükben fizetős internet van, nem ingyenes.

Jelentem, az Országos Választási Iroda portásának tavaly 94 évesen elhunyt édesanyja nagy életművű kulturális nő volt vidéken. Rendezett egyebek között egy olyan színdarabot is, amely hasonlít az Egyszer élünkhöz.

Kiállításmegnyitón jártam egykori munkahelyem, a Film Színház Muzsika épületében, a Hotel Boscolóban. A művészt Annamari ismerte meg Leuvenben, Fazakas Barnának hívják, és én a magam részéről figyelemreméltónak találtam a munkáit, bár ennek a kijelentésnek képzőművészet-kritikailag nincs relevanciája. Élénk, színes képek, lendületes, furcsa formák, különös anyagkezelés, itt-ott beapplikálva például csillogó fekete lemezek vagy villogó halszemek.

Mai:

Óriásplakát a metróban:

A pezsgők cárja – Szovjetszkoe igrisztoje

Höhö.

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

A metróban láttam a lábam alatt, hirdetésben, hogy a Pinceszínház A Pertics Janika címen játssza a Janikát. Ami igazán jó ötlet.

Félő, hogy megfeneklik a falmászás. Kezeim derékba törik a sportkarrieremet. Egyik kezemen lila hurka a liftajtótól, másik kezemen két rongyos-sebes ujj. Sprőd nő vagyok, a simogatásom reszelés. Egyébként a többi ujj is nehezen hajlik mostanában, lehet, hogy ami bennük van, azt hívják reumatikus fájdalomnak.

A karácsony úgy lesz idén, hogy mindenki mondhat egy dolgot, amire amúgy is szüksége van, és azt kapja ajándékba.

Egy zűrös, szaladgáló, fárasztó nap levezetéseként kétféle jót tudok elképzelni. Meghallgatni A kékszakállú herceg várát, vagy megnézni egy Hólyagcirkusz-előadást. Tegnap az utóbbi volt, Mindenkit szívesen látunk címmel a Merlinben. Szőke Szabolcs-féle vonós, merengős zene, hová tegyem?-szövegek, szép, csellózó lányok. Teljes mértékben elzsongultam.

Látszik a Merlin Színházon a bezár a bazár véghangulat. Egyáltalán nem szeretem, ha közeli színházakat messzebbre visznek.

vissza a lap tetejére

9. péntek

Most elmesélem háromnapos kálváriámat. Közérdekű, nyilvános adatra volt szükségem az egyik dolgozatomhoz. Nem sokra, az 1990-es önkormányzati választások első fordulójának egyéni jelöltes eredményére egyetlen budapesti választókörzetben.

A könyvtárban kezdtem, de hiába néztem meg a korabeli Népszabadságot, csak az összesített adatokat közölte. Áttanulmányoztam az 1990-es választásokról kiadott 600 oldalas kötetet, semmi. Ekkor kezdtem hivatalokhoz fordulni. Hamar rájöttem, hogy személyesen kell bemenni mindenhová, a kudarcért is, mert 1.) mailre vagy nem válaszolnak, vagy lassan, 2.) telefonos megkeresés esetén az illetékes éppen nem dolgozik, pont kiment valahová, értekezik, majd ha végre el lehet érni, akkor közli, hogy nem ő az illetékes, hanem más, és kezdődik az egész elölről.

Az Országos Választási Irodában kiderült, hogy nem őriznek adatokat, forduljak az Országos Levéltárhoz. Az Országos Levéltár telefonon készségesnek bizonyult, menjek csak, várnak, de aztán odafent a Várban kiderült, hogy nincsenek náluk dokumentumok, nézzem meg a Fővárosi Levéltárat. A Fővárosi Levéltárban azt mondták, töltsem ki a kutatási kérelmet, és jövő keddre megkaphatom, ami kell. Mondtam, ehhez az egészhez voltaképp öt percnek elégnek kellene lennie akár telefonon is. Egyetlen rubrikát kell kikeresni, legfeljebb hat-nyolc név és a hozzájuk tartozó szavazatszám meg százalék, ennyi az egész. Rimánkodásra hajlandóak voltak azonnal kiszolgálni. A kezembe nyomtak egy hatalmas stószt. A dossziék tartalmazták az adott budapesti kerület 99 szavazókörének összes jegyzőkönyvét az 1990-es első fordulóról. Összeomlottam alatta.*

Néhány percig latolgattam, hogy itt maradok három napig a kutatóteremben, újraszámlálni a szavazatokat. Ha felfedezem, hogy valami nem stimmel, akkor megóvom az eredményt, és visszamenőleg megváltoztatom a választások és a történelem menetét. De aztán inkább köszönettel visszaegyensúlyoztam a levéltárosnak a stószot, lemondón sóhajtottam és eljöttem.

*Elképzelhető, hogy nem a hivatalokkal van a baj, hanem én csináltam rosszul valamit. Soha nem zárhatjuk ki a lehetőségét a rosszul csinálásomnak.

vissza a lap tetejére

10. szombat

Tímár Évát hívtam vendégnek a rádióba Játszótársakként, Kerekes Pubi Józsefet hozta magával, aki régi kedves emberem. Jól sikerült. Pubi heveskedett, Éva bölcs volt és derűs, szeretnivalóaknak bizonyultak. Mikor befejeztük a felvételt, utána még jó darabig üldögéltünk bent a stúdióban és trafikáltunk tovább. Éva megjegyezte közben, hogy ez egy XX. századi színházi beszélgetés volt. Nem feltétlenül dicséret ez, sőt talán feltétlenül nem dicséret, de teljesen igaz.

Este a Vágyvillamos a Radnótiban. Nemszeretem darab, négy jó színész és Zsótér. A szöveg, az új fordítás (Ambrus Mária és Zsótér Sándor munkája) csak némely pontokon tetszett, több más ponton meg nem. Az előadás formás, szép, erőteljes. Kováts Adélt nagyon el lehet nézni Blanche-ként 7-től 10-ig. Egyszer, amikor a retiküljébe nyúlt, kinyújtotta a nyelvét, feldugta a felső ajkára. Ez véletlenül egy Csoma Judit-os mozdulat volt. Schneider Zoltán Mitche (az a fehér sortnadrág…!) olyan volt, hogy lehetett mellette a Kerekes Laciéra is gondolni.

A díszlet párkányán állt egy bekeretezett fénykép, mosolygó férfi katonai egyenruhában. Ahol én ültem, onnan Gagarinnak látszott.

Megnéztük a székünket, amelyről még csak mi tudjuk, hogy a miénk, a 7. sor balszélén. Ó, csuda klassz szék, még pótszék is ragaszkodik hozzá. Nagyon helyes, hiszen mi úgyis többen vagyunk. (Ha megszorulunk, akkor a pótszéket esetleg eladjuk róla.)

Mai:

Sérv eladó – hirdeti egy környékbeli falragasz.

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

Dunaújváros, Kamaraszínház, Maros András: Hulladék.

A mi kortárs drámaíróink a csillogó, csalogató, vonzó darabcímeikkel… Hazafelé Proics Lilla kolleginával legalább tíz címet kitaláltunk, ami illene is, meg jobban is hangzana mondjuk a „Ki ne hagyd a Hulladékot!” formulánál. (Azóta egyébként – ezt üzenem Lillának – az jutott még eszembe, hogy Álmodóvár, érted, á-val, és pillanatnyilag ez tetszik legjobban.) Lillával amúgy is támogatnunk kellett egymást, mert a mű afféle sportdarab, ŕ la Egressy Zoltán, történetesen kosaras témájú. Mármost én, ugye, kosaraztam, Lilla meg egyenesen szakedző. A főhős pedig kosaras fiatalember, akit az apja edz, űz, hajt. Épp sorsdöntő meccsre készülnek, úgyhogy gyakorolni, labdát vezetni, kosárra dobni és ziccerezni is kell a nyílt színen, ami nem kis feladat, ha már a gazdasági helyzet nyilván nem engedte sportszakember konzultáns szerződtetését a bemutatóhoz. A Bencét játszó Gasparik Gábor még csak-csak, de amikor arra került a sor, hogy Vándor Évi mint a kosárlabda-szövetség szakfelügyelőnője (kvázi Bittnere), egykori válogatott játékos is kosárra dobott, hát akkor mi Lillával majdhogynem egymás haját téptük röhögés ellen.

Jó, de Vándor Éva minden más tekintetben remek volt – vetem magam ellen. Az apát alakító Jakab Csaba hangosságát, harsányságát és túlfeszítettségét kicsit nehezen viseltem, ám a fiatalok munkálódását (Gasparik, Tőkés Nikoletta, Kiss Attila) rokonszenvvel fogadtam.

A darabot jóindulatúan szemlélve azt mondhatom, nehéz eldönteni, mi az ambíciója, a szórakoztatás vagy a művészet. Hajlok úgy tekinteni, hogy ujjgyakorlat, tanulmány. Az író próbálgatja a helyzeteket, karaktereket, dialógusokat, a színészek próbálgatják, mit tudnak belőle kihozni, eljátszani mindannyiunk élvezetére. Akadtak részeredmények, ha szerények is.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

Amikor apukámat kérdezem, hogy' van, mindig azt feleli, nem jól. Ha egyszer úgy válaszolna: jól, akkor azt hinnem, beteg.

vissza a lap tetejére

13. kedd

A leckekönyvem hátulján van a vonalkódom. Ha lehúzzák, kiderül, mi az áram. (Villamos energia.) A leckekönyvemben egy hét múlva ilyenkor már osztályzatok is lesznek. Juj. Azt nem tudni, hogy Szegedy-Maszák tanár úr Zene és irodalom óráján ez hogyan lesz. Dialógushelyzetből csak olyat bírok elképzelni, hogy én kérdezek és ő válaszol. Bár a legutóbbi óra előtt a folyosón megkérdezte tőlem, hogy én mivel foglalkozom. És erre még pont tudtam felelni.

Sanyi és Aranka Színház, Roadmovie Th & L. Vagyis a Thelma és Louise, megzenésítve, Máthé Zsolt rendezésében. Fiatal operista lányok (Murányi Márti, Szathmáry Judit) Sarandon- és Geena Davis-parókában, fordított leosztásban, négykezesen, billentyűs autóban. Ügyesek. Egyszerű, de furfangos az egész, szépen kigondolt célratartás. Csupasz, de jól összerakott, eszközhasználatában is frappáns előadás. Valami sötét lebegés. Talán nem olyan vicces, mint amennyire a közönség kacagott rajta, de ilyenkor mindig előfordulhat, hogy az engem elnyomó többségnek van igaza a nézőtéren.

Annyira repül az idő, már itt is van a Gondnokság 3. része a Sufniban. Akárha hetente jönne. Ez most különösen izgi fejezet volt, jeles epizodistákkal: Ujlaki Dénes mint zaklatott holland Mikulás, Bodnár Erika mint lemészárolt anya. Közben már meg fejlődni látszik egy brazil szappanopera* jellegű szerelmi szál is Zsolti és Vera között. Csak hát Feritől zavarórepülés várható.

*Soha életemben nem láttam még brazil szappanoperát. De tanultam róla teatralitás szemináriumon.

vissza a lap tetejére

14. szerda

Úgy él bennem, hogy az Egy lócsiszár virágvasárnapja jó darab. Meg erősen meg is szólalhat ma – gondoltam. Hiszen mi itt a helyzet? Ha a magánember váratlanul avval találja szembe magát, hogy a törvény nem működik, akkor esetleg benne magában is megszűnik, felborul. Ha nem lehet bízni többé a méltányos, igazságos, törvényes rendben, akkor széthullik minden.

Na most a Nemzeti Színház Znamenák István rendezte előadásában ez valahogy sehonnanul, közhelyesen, életlenül, avíttasszínháziasan látszott színre vonulni tegnap este, miközben még némi gejlség is keveredett bele. Sokáig mintha az lett volna a legfontosabb, hogy lássuk, Kolhaas és Kolhaasné milyen mélyen, szenvedélyesen szeretik egymást. Kicsit csalódottan üldögéltem a szünetben, aztán a második rész (a harmadik felvonás) állatfejű urak asztali tobzódásával indult, ekkor azt hittem, Znamenák észrevette, mily értetlenség és unalom lett úrrá rajtam, és most kitöret a színen valami eszement őrületet, amit ugyan nem fogok érteni, de legalább felfedezem, hogy akartak itt valamit a Lócsiszárral. Aztán ez nem történt meg. (Apácát dobtak partiba az urak a színen, ez is megérne egy interpellációt, de hát mit csináljunk, ha Sütő András maga írta bele a műbe.) Később Blaskó Péter lobogó ujjú világos hálóingben, visszhangosítva papolt az összefogás szükségességéről. (Nem jó az, ha egy színészt szerepben is kénytelenek vagyunk politikailag hovatenni.) A végén Szarvas Józsira egyrészt minden rázárult, másrészt felakasztották. Az utóbbi voltaképp egyenlő a kegyelemmel Kolhaas számára. (Tisztelem, szeretem Szarvas Józsit, van ereje meg mindene a szerephez, mégis kérdéses, nem lett volna-e szerencsésebb ehhez a Károli Biblia nyelvezetű darabhoz olyan színész, akinek minden szavát érteni.)

Pont olyan csizmára lenne szükségem, mint amilyet Hevér Gábor Nagelschmidtként viselt.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

Ami az Új Színház ügyében történt váratlan fordulatot illeti, egyrészt megkönnyebbüléssel tölt el, hogy Tarlós főpolgármester mégsem vállalhatja fel Csurka Istvánt. (Vagy legalábbis hivatalosan nem.) Másrészt tiltakozásra késztet, ha a főpolgármester beleszól abba, hogy az általa kinevezett (? vagy kiderül, hogy nincs is kinevezve?) igazgató kit foglalkoztasson/ne foglalkoztasson a színházában. Ezt közölte Tarlós István: „bár azt nem ellenzem, hogy Csurka István sikeres drámáit műsorára tűzze – felkérem Dörner György urat, az Új Színház kijelölt igazgatóját, hogy Csurka István urat színházában ne alkalmazza." Hogy micsoda? És ha ellenezné, akkor nem is lehetne Csurkát játszani? Hol élünk?!

Szeretjük A vihar kapujábant. Könyvként is, filmként is, színházként is. A Kamaraszínházban Csiszár Imre rendezésében egészen tűrhetően működik. Van az előadásban egy nagy adag színpadiasság, annak előnyeivel – mint például a stilizált vívások, kard nélkül, hanghatásokkal kombinált pusztakezű koreográfiával –, és hátrányaival, mint például a színészek beszédmodora, hangossága, harsánysága. Ez a tónus nem igazán illik egy keletire maszkírozott előadásba. Kimonóban az emberek mégiscsak rezerváltabban szoktak megnyilvánulni. Mindazonáltal méltányolom a színészek fáradozását, Nagy Enikőét, Varga Zoltánét, Dolmány Attiláét főleg. Hanem a legjobban a Papot játszó Mesterházy Gyula ragadott meg. Új ember itt – vagy nem ő új, hanem én jártam régen a Kamaraszínházban –, korábban Győrben láttam. Már-már túlzó elánnal dolgozik magába zártan. Olyan feszes koncentrációval ügyel a játékra, hogy minden porcikája, rebbenése, szemvillanása, ujjszorongatása, haja szála és szájrezdülése az átélés, a folyamatos reagálás jegyében szülessen meg, hogy evvel – bár talán azt is lehetne mondani rá, hogy a túlspilázás határán járt – egyszerűen lenyűgözött. Igen. Aki színész, az szeressen látszani a színpadon.

vissza a lap tetejére

16. péntek

Egy hírolvasó és véletlenül rádiót hallgató szépkorú magánnyugdíjpénztári tag hirtelen kirohanása:

Meglehet, hogy harminc évvel ezelőtt is ilyen volt a pártállam. Hogy nem fizette meg a munkát, hogy nem tisztelte a magántulajdont, a más véleményt, a demokráciát. Hogy az országgyűlés bábtársulatként működött, hogy alkotmánybíróság nem őrködött a törvények törvényessége felett, hogy az Elnöki Tanács elnöke legfeljebb díszpintynek volt jó. Hogy nem létezett független hírszolgáltatás, csak propaganda és vonalas sajtó, hogy az embernek meg kellett gondolnia, mit mondhat és mit írhat le.

De az a pártállam valahogy szemérmesebb és hallgatagabb volt. Nem tartott igényt arra, hogy naponta elhiggyek neki egy-egy csillagot, amit épp lehazudott az égről.

vissza a lap tetejére

17. szombat

Véget ért a szorgalmi időszak. Kaptam három ötöst, valamint értesültem arról, hogy ezen az őszön dráma- és színjátékelemző szemináriumra is jártam. Minő meglepetés, ugye? Magam is csodálkoztam, amikor megláttam a leckekönyvemben. S hogy egy álmatlanul átforgolódott éjszaka után mit kezdtem evvel az információval, azt majd akkor mesélem el, ha már eleget aludtam rá ahhoz, hogy nyugodtan, sőt megértő mosollyal foglaljam össze a történetet.

Tegnap Fodor Tamás és Nagypál Gábor jöttek hozzám a rádióba, hogy a Stúdió K-ról és minden másról beszélgessünk. Eleinte kicsit merev volt a dolog, és Tamás sokat nézett másfelé, de aztán feloldódott a helyzet, és azt külön élveztem, hogy két nagyon kellemes orgánumú férfihang szólalt meg az én meglehetős hebegésem mellett. A műsor végén verset kaptunk ajándékba Fodor Tamástól, karácsonyra. Mivel ez a december 25-i adás lesz.

Nagyon vártam tegnap este a tévében (Duna2) a Katharina Blumot, 1995-ből. Az 1991-92-es évad bemutatója volt (akkor még Udvaros Dorottyával és Balkay Gézával Bodnár Erika, ill. Vajdai Vilmos helyén), és a legütősebb színházi élményeim közé tartozik. Nem is csalatkoztam a várakozásomban.

Mai:

Komjáthy Jenő Kritikai szempontok című írásából valami, amivel egyetértek:

Rosszakarat igazságtalan kritikát szül, de az igazságosat nem a jóakarat szüli, hanem semmiféle akarat.

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

Decemberre csak egy vizsgát helyeztem, az irodalomtörténetírás-történetet. Ezt szántam magamnak karácsonyi ajándékul, a Bárdos tanár úrral történő beszélgetést az olvasmányokról. Kellett olvasni jószerével mindenkitől, aki a XIX. század elejei kezdetektől a XX. század közepéig irodalomtörténetet, irodalomtudományt vagy irodalomkritikát írt. Élveztem. A legjobban talán Bajza Józsefet bírtam, akinek van valami ódon báj az irályában.

Karácsony környékén hosszabban az édesapámnál leszek, jelzem, ami naplóilag nem eseménydús, aztán december 31-én elköszönök a kedves olvasóktól. Hogy csak egy hónapra vagy többre vagy még többre, azt egyelőre nem tudom.

Mai:

Szóval Bajza József 1833-ban írt egy hosszabb esszét a regényírásról. Amikor nálunk még nem is igen írtak regényt. Alig is akadt itt még magyar regény (és magyar dráma), de ő már leszögezte a ponyvaregénnyel (és a bulvárdarabbal) kapcsolatos álláspontot:

Azon elbeszélés, melynek semmi más czélja nincs, mint az olvasónak időtöltést szerezni, méltán kárhoztatik, mert benne az eszköz czéllá van fordítva.

vissza a lap tetejére

19. hétfő

vissza a lap tetejére

20. kedd

A nagy tanulás egyben csupa kis tanulás is. Pl. hogy ha csapatban kell(ene) dolgozni, akkor a végén a prezentációt nem szabad odaengedni annak a diáktársnak, aki magához a munkához semmit nem tett hozzá, közönye nem is zavarta, nem is érdekelte, mert ő aztán a prezentációba sem feccöl bele semmit. (Ezt a közösen kapott négyesünk, az én első nemötösöm bánta. Pedig speciel a következtetések fejezetemet igen megdicsérte a tanárnő, nem hánytorgatván fel a kevéssé tudományos stílust.) A másik fájó tanulság, hogy a könyvtárak hagynak mindent széthordani. Emlékeim szerint régen a nagyobb könyvtárak egy adott mű kölcsönözhető darabjai mellett mindig tartottak egy helyben olvasható vaspéldányt. Na ez ma nem így van. Minek következtében én tegnap könyvtárról könyvtárra rohangáltam a városban, hogy felleljem azt a két művet, ami az irodalomtörténetírás-történetből még hátravolna nekem. Ettől nem jutott időm írni a vasárnapi színházról, ami a Bunyósszív volt a Kolibri Pincében. Ifjúsági német darab, egy – hosszan gondolkodtam, minek is nevezzem a fiút – laza csávó és egy kivénhedt bokszoló lassan, de tagadhatatlanul barátsággá érlelődő kapcsolata, Bagossy László rendezésében, Bárdi Gergely és Németh Tibor előadásában. Hogy röviden milyen? Jó. Hosszabban: nem minden jó benne, de azért csak tessék menni bátran megnézni.

Mai:

Ady Endre halála után tíz évvel, 1929-ban írt összefoglalón-elemzőn-értékelőn Adyról Sík Sándor (a Radnótit megkeresztelő). Nagyjából rendben is volna ez a munkája. Hanem hát ilyeneket ír közben, illetve mindjárt az elején, figyelmeztetve a költő sokrétű, ellentmondásos egyéniségére, egyben óvatosságra intve engem az értékhierarchiáját illetően:

Az emberi természet sokkal bonyolultabb, mint az emberek sejtik, és csak Danték, Dosztojevszkijek, Prohászkák képesek belevilágítani olykor a mélységekbe.

vissza a lap tetejére

21. szerda

Haza akarok menni – mondta anyukám többször az utolsó hetekben. Hiába mondtuk neki, hogy ennél hazább menni már nem lehet. Az jutott egyébként eszembe róla, anyukámról, hogy egyetemi oktatóként is olyan volt, mint egy tyúkanyó típusú gimnáziumi osztályfőnök. Ügyével-bajával mindenki hozzá fordult. Egyik tanítványa, strébernek látszó fiú, gyerekkoromban a lakásunkra is feljött néhányszor, röhögtünk rajta a bátyámmal. Többnapos kirándulásra is vitt anyukám egyetemi csoportot, egyszer legalábbis biztosan, mert engem is elvitt magával. Tízegynéhány éves lehettem ekkor, rögtön megtetszett a főfiú, akit anyukám kicsit ferde szemmel nézett, mert tenyérnyi kokárdát viselt. Március 15. környékén lehetettünk eszerint. Azt hiszem, tudtam, hogy a tenyérnyi kokárda, az valami rosszalkodás. Erdei kirándulásra emlékszem, turistaszállóban aludtunk, este tüzet raktunk. Felébredtem éjjel, alig derengésben, és egy váratlan ötlettel felkeltem és kimentem sétálni. Pirkadat lehetett, bizonyára nem teljesen sötétben vágtam neki az erdőnek. Mentem, mentem, egyszer csak kiértem valahová, ahol mellbe vágott a napkelte. Alighanem ez volt az első nagyhatású élményem a naprendszerről.

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

vissza a lap tetejére

23. péntek

Mindig is idegenkedtem kicsit Wedekind A tavasz ébredése című drámájától, úgyhogy ne várjunk tőlem nagy lelkesedést az Ódry Színpad előadása iránt, amely a negyedéves bábosok vizsgája Alföldi Róbert rendezésében. De pedig jól sikerült bemutatónak látszik. Pontos, erőteljes, kedvteli. Van benne valami hátborzongató poézis, amiből bizonyosan kiveszi a részét a 6-6 meztelen fiú- és lánybaba. Rendes játékbabák, csecsemők, egyformák teljesen. Összeszűkült szemükkel, fürkésző tekintetükkel egyszerre hatnak agresszívnak és védtelennek, és a látványuk igen széles asszociációs mezőt nyit meg: áldozatiság, uniformizálódás, zsarnokság, kb. és stb. (Hozzájuk képest már némiképp talán fölöslegesen kerülnek élőben bemutatásra arctalan hímtagok és arcos cicik.)

Apropó arc. Végre egy ismerős arc – evvel fogadott Bárdos tanár úr, amikor benyitottam hozzá az irodalomtörténetírás-történet vizsga keretében. Természetesen ötös – evvel meg elbocsátott a végén. A kettő között eltelt negyedórában óhatatlanul hadartam, hogy minél többet elmondhassak abból, amit tárgyunkról gondolok. Egyszer még a szavába is vágtam (mint a rádióban szoktam). Nehogy már elvegyen abból a kis időmből, amíg beszélhetek :-)

Már apukámnál vagyok, merengek a múltnak és a hűtőszekrény zúgásának ütemén. Holnap beiktatom ide a tegnap látott Francia rúdugrást. 

vissza a lap tetejére

24. szombat

Szóval a pécsi Francia rúdugrásban annak idején pótszereposztás lépett fel, most a Centrál Színházban itt az eredeti, pótrendezővel. Mohácsi (János) helyett Mohácsi (István, dramaturgnövendék) vitte színre a darabot. A produkció sokkal jobb, mint a pécsi volt, bizonyára nemcsak a kiszemelt színészek miatt, hanem azért is, mert időközben nyilván megrostálták a szöveget, hiszen a Révay utcában nem fél 11-kor végeztünk, hanem egy órával korábban, ami mindannyiunknak hasznára vált.

Tegnap Töreky Zsuzsa volt a vendégem a rádióban, szerintem én a szokottnál is szétesettebb és rosszabbul beszélő voltam, de majd meglátjuk meghalljuk. (Utána megállapítottam, ez már a 40-valahányadik műsor volt, és mostanra csaknem az összes olyan színházi ember járt nálam, akit ismerek és szeretek. Újabb embereket kell tehát megismernem-megszeretnem.)

Restellem, hogy kénytelen voltam így elhanyagolni a karácsonyt, de körülbelül tegnap délután volt néhány órám arra, hogy ajándékokat vegyek. Ám Annamarink azt mondta, hogy ő kimenne a Parlamenthez, mire rögtön úgy döntöttünk, inkább mi fogjuk őt közre kedves férjemmel, mint hogy esetleg két rendőr tegye ezt, tehát tüntetni mentem. Következtetésképp törvénycsomagot kapott a családom karácsonyra, ez lett az ajándék, mondhatni. (Hallom egyébként, hogy a nagyobb bevásárlóközpontokban tegnap felütötte fejét az „Állami áruház”-effektus. Az emberek vettek-vittek bármit, csak ne pénzben álljon a pénzük.)

Azt például szeretem az ilyen demonstrációkban, hogy mindig akadnak emberek, akik kutyát is hoznak. Vannak már nagy rutinú tüntetőkutyák, amelyek békésen hallgatják a beszédeket és kedvesen, csóválva tűrik más, kutyátlan tüntetők barátkozó közeledését, simogatását.

A mai nap úgy kezdődött, hogy apukám nincs jól, mozdulni sem tud. Egyébként sem ígérkezett különösebben pazarnak ez a karácsony, de hát most akkor így. Mindenesetre szép ünnepet kívánok minden kedves olvasónak. (Azoknak, akiket személyesen ismerek közülük, egyenként is.)

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

A rövidnek mondható karácsonyi menüsorból itt most csak az általam készített angolos túrójabbát emelném ki, amely azért volt angolos, mert a közepe nyers maradt, és Annamari szerint gombóc helyett inkább Jabba-alakot öltött.

Mindjárt átfordulunk 2012-be. Evvel elmúlok annyi idős lenni, mint amennyi Kosztolányi Dezső volt, amikor meghalt. 36 koszorút kapott a temetésén, olvastam az interneten a koszorúkimutatásában. Nemrég találtam meg Babits Mihály nekrológját, amelyet a Nyugat Kosztolányi-emlékszámában publikált. Érdekes ez, már tizenévesen éreztem valahogy, hogy választani kell köztük. Vagy a bölcs, görcsös, fancsali Babits, vagy a könnyed, sármos, vivőr Kosztolányi. Magától értetődik, hogy az utóbbira voksoltam. Persze az ember változik az évtizedekkel, talán nem is annyira az ízlése, mint inkább a fogékonysága. Lehet, Babitsra meg és rá kell érni. (A habitusában és mentalitásában alapvetően különböző Arany és Petőfi például, úgy képzelem, eltávolodott volna egymástól, ha Petőfi nem hal meg olyan fiatalon. Túl az egymás tehetsége fölötti örömön és lelkesedésen, alighanem meg kellett volna öregednie Petőfinek ahhoz, hogy jól megértsék egymást.) Visszatérve Babitshoz, a Kosztolányi-nekrológ a legszebb, legmélyebb, legőszintébb írás, amit valaha olvastam tőle.

Mai:

A póz gyakran az őszinteség egyetlen lehetséges formája – írja.

vissza a lap tetejére

26. hétfő

Ha az embernek eddig még mindig volt anyukája, akkor az első anyuka nélküli karácsony az kicsit szomorú. Készített a bátyám egy családi fénykép- és videó-összeállítást, abból hozom ezt a fotót. Teljes mértékben csalóka, ingatlanhirdetésbe való, mert olyan benyomást kelt, mintha terek lennének, holott valójában minden picike, a szüleim is, a ház is, a kert is.

Kikapcsolódás gyanánt itt állomásozó ponyvairodalmat olvasok, és bosszankodom. Fejős Éva Karácsony New Yorkbanja egy 15 éves bakfis szintjén való ábrándozás. És az írásszínvonal sincs sokkal feljebb. (Kizárólag az árulkodik a szerzőnő jelentősen idősebbségéről, hogy a történet bálványozott, vonzó, fickós rocksztárhőse 70 éves. Márpedig ez a kor abban a korban elképzelhetetlen aggság.) Miért nem írsz ilyeneket? – érdeklődött Annamari, amikor ecseteltem neki ezt a regényt. Például azért, mert valószínűleg nem tudnám megtalálni azt a vékony mezsgyét (ha létezik egyáltalán, valahol lenn, délen), ahol nekem is tetszene, amit írok, meg a ponyvafogyasztóknak is.

Frei Tamás A bankár című munkája kissé nyársat nyelt ugyan, de műfajilag nagyjából rendben van eddig. (A korrektor nem kifogástalan.) Ha valóban Frei Tamás írta – jut eszembe arról, hogy azért ezt az embert láttuk már simlisnek –, akkor legalább ügyesen fordította a maga hasznára televíziós világjáróként szerzett tapasztalatait. Mire végére érek a könyvének, talán megtudom, hogyan jut majd januárban csődbe az államom.

vissza a lap tetejére

27. kedd

Mindig is úgy gondoltam, hogy Szomory Dezső Takács Alice-a érdekes és talányos dráma. Ha van is megoldása, eddig még ismeretlen. Tömény darab, egyszerre eseményes és kiszámítható, és nem oly hivalkodóan sajátságos nyelvezetű, mint a többi Szomory. (A korabeli konzervatív kritika avval vádolta Szomoryt, hogy nem tud magyarul. Ignotus válasza az volt erre, meglehet, hogy nem tud magyarul, viszont kiválóan tud szomoryul.) Van ez a különös, önérzetes címszereplőnője, aki a fontos dolgokat soha nem annak mondja el, akinek el kellene mondania, hanem mindig zavaróan másnak. Bizarr csaj, de megmagyarázhatatlanságában valamiféle izgalmas, kuszán modern nőnek is nézhetjük. Attól függ, hogy minek rendezik, minek játsszák a figurát.

Ami a Kamaraszínház Benedek Miklós rendezte Takács Alice-előadását illeti, mindenekelőtt a világa nincs meg. Ezen a kis szerencsétlen Asbóth utcai színpadon, ahol a professzor lakásába a legkülönbözőbb székeket hordták össze, ahol küllemében, öltözködésében nemigen lehet megkülönböztetni egy lecsúszott apa-szélhámost (Takács Zuárd=Újvári Zoltán) egy nyugdíjazott egyetemi tanártól (Horeb Homér=Mihályi Győző), és ahol az adjunktusnő nem zsenírozva magát rúzsozni kezdi az ajakát, miközben a professzora épp beszámol neki a szakmai ügyekről. Nagy Cili Takács Alice-a érthetetlen marad. Zavarosan agresszív, és zömmel megvetőleg lefelé áll a szája. A végére kicsit meglágyul, mint a három és fél perces tojás. Mégsem igazán fogyasztható. Ezt kihúztam, mert hátha bántó. Nem jó ebben ez a lány, na, és úgy nem jó, mint aki kétségbeejtően egyedül van.

vissza a lap tetejére

28. szerda

Tegnap még jutott azért egy Igazából szerelem nekem, és arra gondoltam közben, egyáltalán nem lehetetlen, hogy olykor így dőlnek el világpolitikai kérdések, mint ebben a filmben, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok viszonya az elnöki találkozó során. Hogy két kakas kakaskodik egy tyúk miatt.

Frei Tamás A bankár című regényét kiolvasván annyit elmondok, hogy számos friss, aktuálpolitikai és aktuálgazdasági esemény keveredik benne fikcióval, valós személyek kitaláltakkal. Egy biztos. A történetbeli mai magyar miniszterelnök, akinek Sanghajban, tárgyalás közben a kedvenc könyve, egy több ezer éves kínai munka jut eszébe, abból idéz a kínai tárgyalópartnernek, nos ez az ember nem lehet a mostani miniszterelnökünk.

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

vissza a lap tetejére

30. péntek

vissza a lap tetejére

31. szombat

Mintha megkezdtem volna a nemírást. Az elmúlt napokból két pillanatot idézek fel. Az egyik a Mi ez hang? utolsó előadása a Katonában, amikor Keresztes Tamás – ő a király, ehhez kétség nem fér – a zongorás szólószáma után elindult kifelé a nézőtérre, a széktámlákon haladva, mint Jaguár apó Karl Maynál, csak Keresztes Tamás nem ölni készült, hanem nézőket megénekeltetni. Ahogy szemből közeledett felém, bensőmben kitört a pánik, és biztos voltam abban, hogy ha nekem támad a mikrofonnal, akkor én mint felelőtlen gondviselő, akár élete kockáztatásával is közénk rántom Annamarinkat balról, hogy ő adjon helyettem hangot. De aztán Keresztes Tamás jó érzékkel a jobb szomszédomat választotta.

A másik pillanat, amikor a Sufniban a Lószúnyog című előadást – monológ Gorkij Az áruló című művéből – elkezdte Lengyel Ferenc. Sötét volt és valahol a nézőtér szélén szólalt meg, olyan közel hozzám, hogy majdnem belülről. Emiatt rögtön úgy éreztem, hogy az egymás iránti felelősségről lesz szó ma este, ami egyébként is rág, mert rossz gondolnom a Kunigunda utcában éhségsztrájkolókra, mivel nem szívesen gondolok arra, hogy nem esznek. Eszve is lehet demonstrálni, tiltakozni. Én úgy fogok. És hogy akkor az vajon a könnyebbik vég-e. (Nem szívesen leszek egy olyan, elszigetelt banánköztársaság banánország lakosa, ahol banán sem terem.)

Még azt elárulom, tegnap a rádióban Budai Kata és László Feri kollégákkal beszéltünk a Radnóti Vágyvillamos-előadásáról, jól folyt a szó, és aztán boldog új évet kívánok. Boldog új évet – mondom szigorúan a közhely szintjén. Mert fogalmam sincs, hogy a realitások talaján maradva egyáltalán mit lehetne kívánni 2012-re.

Remélem, majd jövök. Ha nem, akkor ez legyen az utolsó szavam a kedves olvasókhoz:

Kri kru vergo gebba kalto kri. (A varázsige a Feketeszakáll szellemében.)

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra