Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2011. augusztus

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     Nyitott file az életem. 

vissza a lap tetejére

2. kedd

Álltunk Mátéval a templom mellett. Te boroztál? – kérdeztem. Nem – felelte –, és te?  Én sem. Akkor kinek van itt ilyen átható borszaga? – kérdeztük körülnézve, de nem volt körülöttünk senki. Viszont a hely, ahol álltunk, a felállványozott templom gerendái-deszkái alatt-között, az a környékünkbeli hajléktalanok kedvenc támaszpontja. És úgy tűnik, hogy a fa bevette az alkoholszagukat. Nem lehet másként. Hacsak nem a misebor szivárgott ki.

Annamarihoz majd akkor jutok hozzá, ha visszarepült Leuvenbe a nigériai barátnője, akit vendégségbe hozott néhány napra.

A szóbeli felvételin a bizottság legidősebb (engem leszámítva) tagja Gyurkó Lászlóról kérdezett, hogy mit gondolok a munkásságáról. Mondtam ezt-azt, aztán a minap megláttam a szüleim könyvespolcán a Faustus doktor boldogságos pokoljárása című, 1979-es regényét. Alighanem ez volt a legjelentősebb könyve. Most újraolvasom. Kicsit talán közhelyes, de mégiscsak elmeséli viszonylag irodalmian Magyarország XX. századának nagyobbik részét. (Ó igen, és vajon mi van, mi lenne Szabadosékkal 1990 után. Tudom persze: társadalmilag lenullázott nyugdíjasok. A főhős 1927-ben született, akárcsak az anyukám.) 

vissza a lap tetejére

3. szerda

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

Nem jó az, ha az embert egy halott madár várja a teraszon – gondoltam, amikor Verőcére értünk. De aztán elfelejttették velem a feketerigók, akik jöttek csapatostul fűnyírás után a kerti terülj, terülj, asztalkámra. (Albertfalván meg sok a szarka. Cserregnek, csörögnek éktelenül.) Frédike (hamvai) mellett harangvirág nyílt, ami kedves tőle szerintem.

Ma kezdik Cate Blanchették játszani Washingtonban a Ványa bácsit. Azért Aschertől azt megkérdeztem tavaly, hogy ha idén augusztusban esetleg Washingtonban járok, lesz-e két jegyem az előadásra. Mondta, lesz. De hát nagyon messze vagyok attól, hogy közel legyek sajnos.

vissza a lap tetejére

5. péntek

vissza a lap tetejére

6. szombat

A mai egyhuszonnégy óra az idei nyaralásunk. Bár csütörtökön jártunk Balatonzamárdiban is, a szokásos moszkovita összeesküvésen, ahol egész nap zuhogott az eső. De azért a mi fiaink, vagyis az enyémek, kedves férjem és Máté, csak elmentek, kacsalábakkal felszerelkezve, úszni a Balatonba. Víz – víz, alulról vagy felülről, mindegy. Én meg ahelyütt repülési szakemberhez fordultam a kérdéssel, amely a gyulai Miranda-előadásban látott Vrémjában (Híradóban) sugárzott seremetyevói tudósítás kapcsán merült fel bennem az IL 86-osról, mert ennek tisztázása nélkül nem adhatom le a kritikámat a gyulai produkciókról.

Momentán Verőce, csak hát éppen zajlik a Magyar sziget nevű rendezvény, ami miatt az ember inkább ki sem megy a házból. Hozzánk a koncertek zaja szerencsére nem hallatszik el, de napközben az utcán ilyenkor jobbára csak kétféle idegent látni: a szigetelőket meg az idevezényelt rendőri egységek tagjait. És nincs sok kedvem a boltban azt latolgatni, hogy az előttem sorban álló vidám, sziget-karszalagos lengyel fiatalok vajon mennyire neonácik.

A falu új bicikliútját azonban felavattuk, sőt eltekertünk Vácra, mert ott is szeretünk a Duna-parton üldögélni.

Most pedig kitöltöm az ELTE gólyakérdőív mesterképzéses  (én ezt a szót mesterségesnek olvastam) gólyáknak című nyomtatványt, és például olyan kérdésekre fogok válaszolni, hogy a továbbtanulásban mennyire befolyásolt – egyáltalán nem, kicsit, közepesen, teljes mértékben, nem tudja, nem válaszol – ez: „személyes kapcsolatok kialakítása (pl.: párkapcsolat, barátok)”, vagy hogy „terveim szerint egyetemi tanulmányaim alatt hol/kivel fogok lakni”. Hát ki tudhatja azt előre, mi?!  

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

vissza a lap tetejére

8. hétfő

Ez az én hülyeségem, belátom, de szoktam magamban haragudni arra a közönségre, amelyik akkor is féktelenül nevet, amikor épp sírni kellene. A zsámbéki Mészáros Mátén így voltam tegnap egy jó darabig, amíg a címszereplő fel nem nőtt. Aztán utána már lehetett mulatni, még ha itt-ott felsejlett is egy-egy defekt. (Most kevesebbet tudtam meg a főhősről, mint a korábbi előadásokéiról – mondta kedves férjem, bár lehet, hogy nem halmozta ennyire a ragokat.) Én is csak a nézőtérről ismerem, most rakosgatom majd össze a konzisztens MM-képemet.

Ha ez már a nyolcadik nyárijuk, akkor elmúltak 30 évesek – gondoltam. Úgy rémlik, most először nem foglalkoztak a főiskolás tankalandjaikkal, elfogytak vagy túlléptek rajtuk. Ez a produkció is élményletes és élvezetes volt. (Befogadói probléma az, hogy a mosoly mint adekvát reakció észrevétlen a színházban? Nem hallatszik és nem látszik a sötétben.) Fenyő Iván és Péter Kata nálam a főrulez. Fenyő Iván egészen kiváló alakítást nyújtott apaként, Péter Katának pedig valahogy még be is nőtte a haj a homlokát dr. Varga Borbálaként a szinkronstúdióban. A többit elteszem a kritikához.

Az előadás egy pontján megértettem valamit az életemből, a 17 éves egykori önmagam és a 24 éves kosaras viszonylatában. Hát mire való a színház, ha nem erre (is)?!

Iszonyat sokan voltak, jegyzem meg. Korán, fél kilencre odaértünk, de akkor már oly messze állt a sor vége a bejárattól, hogy látszott, ebből csak kakasülő lesz. Mit van mit tenni, előre kell pofátlankodni. De ilyenkor nagyon szégyellem magam. Úgyhogy ez a nyilvános bocsánatkérésem itten. Kedves férjemet hátul hagytam, így ő érdekes tanulmányutat állt végig. Négy érkező közül átlagosan egy maradt a sor végén, a többiek különböző technikákkal előretolakodtak. De láthatólag ők is szégyellték magukat.

Péter Kata a jövő nyári delikvens. Nem látszott örülni, de én örülök helyette is.

vissza a lap tetejére

9. kedd

vissza a lap tetejére

10. szerda

Tegnap véletlenül belefutottam a Duna tévén a Petőfi ’73 című magyar filmbe. Tudom, hogy volt ez a film, de nem láttam annak idején. Tudom, hogy szerettem volna látni, már csak azért is, mert szerepel benne Kőhalmi Attila, aki mindig megdobogtatta az úttörőlánykaszíveket, amikor a Bartók Gyermekszínházba hordtak bennünket iskolás hordaként. Most megnézve Kardos Ferenc filmjét érteni vélem, hogy miért nem láttam annak idején. Lehet, hogy nem nagyon vetítették a mozik? Hiszen ez voltaképp egy 56-os film, úgy találtam tegnap este.

Mai:

Horváth Pétert mint pályakezdő írót szintén egyetemistaként kezdtem olvasni: az első köteteit – Egéridő (51 kopek), Öcsémnek, szeretettel (81 kopek) – és aztán tovább. (Valószínűleg azonosítottam is az 1980-as Ballagás-film szereplőjével.) Az idén megjelent Bogárvérrel című regénye klasszikus írói teljesítmény, most fogyasztom és eléggé bírom. Azt hiszem, ez a könyv nem született volna meg Spiró Fogsága nélkül, de ez nem tesz semmit, meg lehet, hogy nem is igaz.

A NAPOK GYORSAN MÚLNAK, NOHA LASSAN TELNEK – írja.

(Van egyébként egy special thanksem Horváth Péternek, mert amikor zsűritag volt Kisvárdán, kértem tőle címlapos jegyzetet, meg is írta, tetszett is nagyon nekem, csak szerettem volna, ha a cikkében elhelyezett egyetlen trágár szót kihúzza vagy megváltoztatja. Nem akarta. Szépen kértem. Nem akarta. Még szebben kértem. Mire nem tagadta meg tőlem a kérés teljesítését, egy kézcsók kíséretében. Úgyhogy meleg szeretettel gondolok rá.)

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

Megnyílt a Vajdahunyad vára udvarában a Zuglói Nyári Színház, ami mint hír, örömteli, csak hát a műsorára került Mágnás Miska lehűtötte kissé a kedélyemet (plusz még a hideg, bár arról a produkciót jegyző Budaörsi Színház nem tehet). Egyszerűen lehangolt, hogy milyen csekély művészi innovációval beéri a közönség. A hangfalakból egy nagyzenekar szólt, a nézőtér túloldalán pedig öt zenész cincogott, ha jól láttam*. Az a szegényesség és szerénység (hogy ne mondjam: művészi igénytelenség), amely elég átfogóan jellemezte a Salamon Suba László rendezte  produkciót… A vedlett díszlet. Az olcsó toalettek. A rendezés hiánya. A váll nélküli bonviván. A cukormázmosolyú primadonna. (Rá még emlékszem hamvas korából a fehérvári színházból, Cécile-t játszotta a Veszedelmes viszonyokban.)

Komikumból a hozzáadott érték nagyjából annyi volt, hogy az egyik arisztokrata szereplő úgy ejtette ki a lovász szót, hogy azt lófasznak lehetett hallani. Itt vetem ellenem, hogy legalább ketten azért voltak, akik mindenesetre letették a színpadra a műfaj követelményeinek megfelelő játékstílust és a figurateremtés alapjait: Trokán Péter Korláthy grófként és Tordai Teri, akit egyszer már láttam példaadóan eljátszani a Nagymama szerepét.

Gregor Bernadettért fáj, fáj a szívem. Emlékszem, amikor először láttam őt színpadon, majdnem hanyatt estem a szépségétől és az orgánumától. Akkor tehetségesnek is látszott. Aztán nem színésznő lett belőle, hanem celeb. Marcsájáról csak annyit: mint azt a kismértékű táncok közben észrevételezhettük, a kékfestő rokolyája alatt tangabugyit hord.   

* De nyilván nem láttam jól. Mint azóta megtudtam, a Gebora György vezette zenekar élőben produkálta a hangzást. Ami igazán derék.

vissza a lap tetejére

12. péntek

Súlyos pestisjárványnak kell lennie az Amerikai Egyesült Államokban ahhoz, hogy az oktatási miniszter lépjen elő elnöknek. 16-an előzik meg az örökségi listán, az alelnöktől a képviselőház és a szenátus elnökén át egészen a lakásügyi miniszterig. Csak a veteránügyek minisztere lehet hülyébb az oktatásügyinél, mert ő egyáltalán nem szerepel a listán.

És még az az érdekesség is megtudható Hahner Péter Az Egyesült Államok elnökei című könyvéből, hogy a visszavonult elnököt ingyenes postai szolgáltatás illeti meg. Szóval ha bemegy Tommy Lee Joneshoz a postára, az ufók bérmentesítve szortírozzák a küldeményét.

vissza a lap tetejére

13. szombat

Nádasy Erika az egri Gárdonyi Géza Színház tagja, kedves és jó színésznő, egyszer találkoztam vele ezt a cikknyit. Családostul visz egy vendégházat pár kilométerre Egertől, Egerszalókon. Papsajt vendégház a neve, három szoba kiadó egyben, házias reggelik, vacsorák, pizza-házhozszállítás, minden. Nyári hétvégi estéken a kerti vacsora mellé egyszemélyes előadásokat is kínálnak. Ott jártunk tegnap este. Négy asztalnyi vacsoravendég, és egy fél kertnyi (nagy a kert) bodzaszörpöző, csak a műsorra vágyó, szerető közönség. Van az egészben valami… sok minden van benne. Szívszorító például biztosan.

Francia menüsort kaptunk (tengeri herkentyűs előétel, francia hagymaleves, hal, csokimousse), majd a háziasszony és konyhafőnöknő egyszer csak eltűnt, hogy előkerüljön fekete nadrágkosztümben és előadja a zöldben a Piaf-estjét (felteszem, csöppet talán rövidítve.) Nagy Zoltán nevű mosolygó szemű, ősz fiú kísérte elektromos zongorán, nyilván színházi zenész, maga is érteni látszott a színpadi hatásokhoz.

Kedves férjem még idejében figyelmeztetett, nehogy azt csináljam, amit szoktam, hogy a taps végeztének minutumában viharos gyorsasággal elhagyom a nézőteret – mindig rohanok haza –, mert most előbb még fizetünk a főpincérnek, aki éppen csak nem Nádasy Erika. De aztán jött ő is, válthattunk néhány szót vele.

A legjobb tulajdonképpen maradni lett volna, mert ma este meg az Ibusárját játssza.

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

 

vissza a lap tetejére

15. hétfő

Kiolvastam a Bogárvérrelt, elismeréssel, megtartom. (Közben megtudtam, hogy ez voltaképp előzményregénye egy leendő könyvnek M.S. mesterről.) Most mazsoláznék kicsit az amerikai elnökökből, a már említett forrásból.

Az 1828-as elnökválasztást előzte meg az első sárdobálós kampány, amikor is féktelen vádaskodás folyt. A nemzeti republikánus John Quincy Adamsről például azt terjesztették, hogy monarchista, hipokrita, nagykövetként nőket hajtott fel az orosz cárnak, s játékbarlanggá züllesztette a Fehér Házat, mivel vásárolt egy sakk-készletet.

Nekem a legszimpatikusabb amerikai elnöknek a 31. tűnik, Calvin Coolidge, aki új-angliai puritán őseitől örökölte az óvatosság, megbízhatóság, szorgalom, egyszerűség, tisztesség és takarékosság erényeit. Végtelenül visszafogott, visszahúzódó, befelé forduló férfi volt, hallgatagságáról anekdoták születtek. Végrendeletében sem tagadta meg önmagát: az okmány pontosan 23 szóból állt. Amikor 1933-ban Dorothy Parker írónő meghallotta, hogy az elnök váratlanul meghalt, azt kérdezte: Miből tudták megállapítani?

Még azt akarom mesélni, hogy az anyukám bérágyával felszabadult az ő heverője, amitől feleslegessé vált az összecsukható, konyhai, személyzeti IKEA-ágyam, így kiköltözött Verőcére. És szombaton kivonszoltam a két kerekén (mert az is van neki) a kertbe, majd hanyatt fekve nézigéltem napszámban az eget, valamint a szél játékát a nagy diófa leveleivel, és ez nekem jó volt.

vissza a lap tetejére

16. kedd

vissza a lap tetejére

17. szerda

Tulajdonképpen áprilisban, amikor Mácsai Pál volt az Ahol hely van vendége, akkor merült fel bennem, milyen érdekes lenne visszaidézni magamnak a pályakezdésem időszakát. Nosza, gondoltam, nincs ennek különösebb akadálya. Pár nap Verőcén, fogtam a korabeli naplóm két kötetét, és végigolvastam az 1985-ös, '86-os és '87-es éveket. 1985-ben diplomáztam az újságíró-iskolán, utána indult be az újságírás, közben végeztem Egerben a főiskolát. (Ezek az esztendők vagy tán inkább évadok egybeestek az elvált asszony korommal.) Állandóan színházban voltam. Nemcsak este, hanem gyakran délelőtt is, amikor nem a Film Színház Muzsika szerkesztőségében ültem. (Nem jártunk be minden nap a szerkibe.) Néztem próbákat Ádám Ottónál, Vámos Lászlónál, Kerényi Imrénél, Békés Andrásnál, Kapás Dezsőnél, Valló Péternél, Szőke Istvánnál, Szikora Jánosnál, Garas Dezsőnél, még Bodolaynál is jártam Szegeden. Megnyugodva látom tehát, hogy talán nem kell beiratkoznom próbanézésre Békéscsabára, a „másféle kritikusok” célkitűzés jegyében.

Úgy találtam egyébként, hogy nem kellemes olvasmány ez a napló. Sok nyüglődés, nyavalygás. És némi megütközéssel látom, hogy elkövettem akkoriban szinte minden olyasmit, amiről azt gondolom, hogy egy kritikusnak nem szabad. (Aztán ezeket az eseteket zömmel gondosan elfelejtettem.) Lehet persze, hogy azért tudom most, mit nem szabad, mert annak idején megtapasztaltam. Nem kizárt, hogy senki nem mondta. Bár Csáki Judit, aki kedvesen patronált szakmailag és lelkileg is, miután megismert mint zöldfülűt, biztosan ellátott jótanácsokkal. De lehet, hogy az ember igazán és mélyen csak a saját kárán tanul. Rosszabb esetben még abból sem.  

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

A verőcei hentes egy húsipari isten. Én egyébként nemigen eszem szalonnát, disznósajtot, illetve senki másé nem ízlik, csak az övék. Minden kétséget kizáróan elhivatottak. Tulajdonképpen erre utal az is,  hogy az üzletük falát bájos bocifotók, kedves tehénéletképek díszítik. Bár ebben, ha jobban belegondolok, mégiscsak van valami perverz.

Galgóczi Erzsébet: Kettősünnep, válogatott novellák, 1989-es gyűjtemény. Durva világ, erős írások. Üvölt belőlük a bukott szocializmus.

vissza a lap tetejére

19. péntek

vissza a lap tetejére

20. szombat

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

Csütörtök volt a napja, amikor rájöttem, hogy anyukám végét valószínűleg éhhalál, illetve szomjhalál fogja okozni. Úgy tűnik,  a funkciók romlása elérte a nyelést. Már napok óta alig lehetett a szervezetét folyadékhoz és táplálékhoz juttatni. Minden korty, minden falat félrement, és rémes, hörgős köhögést eredményezett. Kapart a torkom ettől, de beláttam, hogy jobb nem erőltetni. (Mint megtudtam, a fulladásos halál – a másik alternatíva – sokkal fájdalmasabb.) Nem kér semmit, az éhségérzet és a szomjúság eltűnik, a tudat is csak elvétve jön felszínre. A vérkeringés előbb-utóbb összeomlik.

Felhívtam egyébként az ügyeletet, leírtam a helyzetet – azt is, hogy menni anyukám már sehová sem fog, azért sem, mert apukám nem ereszti, ezt is megértettem, nem engedi elvinni sehová, hiszen látogatni nem tudná, avval meg tisztában van, hogy vissza többé nem hozzák –, kértem, hogy jöjjenek és kössenek be neki itthon infúziót kiszáradás ellen. Azt nem, mondták. Viszont ajánlották, hogy forduljon anyukám fül-orr-gégészhez a nyelésproblémájával. Erre elég nehéz volt válaszolni, nem is sikerült nekem.

Mindazonáltal az elmúlt két napban sokkal jobban ment a dolog, szinte minden kiültetéskor tudott enni-inni, ezrednyi katonát bepakoltam a szájába, ilyenformán eredménnyel járt az élelmezési mentőakció. Időt kaptunk, haladékot, illetve közép-hosszú távon más halálok-lehetőségeket.

vissza a lap tetejére

22. hétfő

issza a lap tetejére

23. kedd

Augusztus 22. volt az évadnyitó társulati ülések napja, úgyhogy magam is belefogtam a munkába. Egyrészt rövid laudációt kellett írnom a Fidelio kritikusdíjas különszámába a legjobb férfi mellékszereplő kategória egyik jelöltjéről, Kocsis Pálról. (Tavaly is kellett ilyeneket írni, akkor a díjátadó gálaműsorhoz, de azok, mondhatni, odavesztek. Kivetítették ugyan a falra minden kategóriánál, csak hát senki nem olvasta el – én sem –, mert a színpadra lépő szereplőket néztük, nem a falat. Csöppet sajnáltam a semmibe hullani azt a tömör kis művemet, hogy „Ha látsz piros rózsát karfiolra vetve, Kerekes Éva jut örökre eszedbe.”)

Másrészt a Revizor sorozatban közöl majd interjúkat a legjobbakkal, ebből a csokorból kaptam két szép szálat, Kulka János az egyik. Tegnap este randevúztunk, eléggé sötét volt már, és amikor messzebbről megláttam nagyon levágott hajjal, rövidnadrágban és nem egészen ilyennek emlékszem fazonként, akkor nem ismertem meg rögtön, ezért inkább nem néztem rá, hogy jöjjön ő oda hozzám. Aztán rájöttem, hogy nagyon levágott a hajam, rövidnadrágban vagyok és isten tudja, milyen a fazonom, hát hogy fogunk így összetalálkozni?! De azért sikerült. Egy boros helyre ültünk be – a borozó szó félrevezető lenne –, éppenhogycsak világítás, ezért ahelyett, hogy lestem volna a szavait, ittam a szavait, meg egy pohár Dúzsi rozét, és igen jót beszélgettünk. Feldobott ez az este. Fellelkesít, amikor arra jutok, hogy beszélgetni jó. Az interjúval kapcsolatban pedig az lesz a taktikám, hogy több helyre beírom majd zárójelben azt az ismétlődő mondását, miszerint: (de ezt majd úgyis kihúzom a cikkből, ha beleírod).

vissza a lap tetejére

24. szerda

Ha már úgyis épp interjút írok, felemlegetnék itt két, ellentétes példát. Az egyik ezen a portálon „celebinterjú” címszó alatt jelent meg, az általam nem ismert Gyimesi Ágnes Andrea tollából. Világosan kiderül belőle, hogy a szerzőnek remekül ment a beszélgetés Tahi Tóth Lászlóval. Ez komoly fegyvertény, mert egy sokszor kérdezett, koros, nagy tapasztalatú, erősen beállt művészből baromi nehéz érdekes és új dolgokat kihúzni. Sajnos a további teljesítmény – az újságírói – elmaradt a riporteritől. Illetve erősen megszenvedi az anyag a szerkesztői munka (komponálás, stilizálás, javítás) hiányát. Nagy kár.

A másik a Lázár Kati-interjú az augusztusi Színházban. Ezt kulturáltan, gondosan megformálta és kimunkálta írásban az általam szintén nem ismert Ménesi Gábor szerző. Csak hát az volt a benyomásom, amikor olvastam, hogy magán a találkozáson vallott kudarcot. Úgy tűnik, nem igazán sikerült beszélgetőtársi viszonyba kerülnie, kinyitogatnia az interjúalanyt. Minek következtében ez egy igyekvő, élettelen cikk maradt. Szintén kár a kihagyott lehetőségért.

Mindebből megérthetjük, hogy egy interjú is többféleképpen tud nem jól sikerülni.

Idézek Tahi Tóthtól, mert plasztikusan megfogalmazza a cikkben azt, amit Latinovits Zoltán kapcsán éreztem, akitől konkrétan féltem ifjú nézőként:

"A Vígszínházban két nagy színésszel dolgoztam együtt, a Latinovitssal és a Darvas Ivánnal. Amikor együtt játszottak, két teljesen különböző hatással éltek. Latinovits megfélemlítő agresszorként, úgy hatott a nézőre, hogy amikor bejött, mindenki belekapaszkodott a székébe, mert nem tudták, mikor hajít valamit közéjük, én ezt nem tartom nemes hatásnak. Darvas jött a másik oldalról, leült, s azt mondta, jaj, de nehéz az élet. Amiben az volt, hogy kérem, ha tetszik, figyeljenek rám, de nem erőltetem Önökre, akinek nem tetszik, ne figyeljen. Nekem jobban tetszik a darvasi, intellektuális közelítés, mert humánusabb."  

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

Néztem valamelyik este a Forrest Gumpot a tévében, de nagyon megbántam. Egyrészt mert a hosszú reklámblokkok miatt vagy éjfélig eltartott. Másrészt és főként azért, mert bennem úgy élt a történet, hogy Jenny rákban halt meg fiatalon. Most viszont meghallottam, hogy azt mondja Forrestnak: valami vírus van a szervezetemben, és az orvosok nem tudnak mit kezdeni vele. A nyolcvanas évek eleje ez, és most megijedtem, hogy akkor ő alighanem AIDS-ben halt meg, amikor ezt a betegséget még talán nem definiálták. És elrémültem a gondolattól, hogy ez esetben a kis Forrest – az aprócska Haley Joel Osment – is fertőzött lehet.

Valaki nagyon határozottan nyugtasson meg, hogy nem, a gyerek egészséges!

vissza a lap tetejére

26. péntek

(Az augusztusi havazást hűsítőleg kínálom.)

Köszönöm a megnyugtató szavakat, valamint azt az információt, hogy a Gyimesi Ágnes Andrea név Ágenst takarja, vagy pontosabban fedi fel.

Az egyik verőcei Duna-parti háznál lett egy pointer. Eddig csak messziről láttam őt néhányszor a kertjükben, a partról vagy a vízről, de feltűnően hasonlít a Frédikére. Szintén barna-fehér, és a foltjait is kábé ugyanoda festették, a bal szeme köré és a fülére meg az oldalára. (Valaha a mi kiskutyánk is ilyen élénk színű volt, de idős korára megőszültek a foltjai.)

Egyszer biztosan összefutunk a parton vagy az utcán. Mit mondunk majd egymásnak vajon.

vissza a lap tetejére

27. szombat

Mindjárt itt a szeptember. Gondoltam, ideje elindítani a színházi szezont az Ahol hely vanban is. Meghívtam a jövő vasárnapi műsorhoz Játszótársaknak Péter Katát, aki meghívta Járó Zsuzsát. De arra nem számítottam, hogy háromhavi szünet után nekirontva a rádióműsornak pont olyan rosszul fog ez menni nekem, mint az elején. Egy percig sem éreztem a kezemben a dolgot, szétfolytam, miközben szavukba vágós is voltam és okoskodó és kedélyeskedő, ááááááááááááááááááá…  

Úgy képzeljük el, hogy még viszonylag akkor voltam a legjobb, amikor az elején azt találtam mondani, hogy két fiatal színésznő a vendégem, mint az interjúikból kiolvastam, az egyikük roppant gátlásos, a másikuk egyáltalán nem szereti, ha nézik. Mélyen meg tudom érteni őket, mert én meg egy olyan újságíró vagyok, akinek nehezére esik emberekkel beszélni. Úgyhogy ha megígérik, hogy nem szólnak hozzám, akkor én nem nézek rájuk, és most jöjjön egy kis zene.

Remélem, hogy ha engem nem is, de a két lányt érdemes lesz hallgatni. 

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

Vidoron, vidoran vagyok, és nem először tapasztalom, hogy a nyíregyházi közönség különleges természetes intelligenciával rendelkezik. Tud valamit, amit sehol máshol nem tapasztaltam: magától, ösztönösen és egyszerre elhallgatni 19.08 tájékán, amikor úgy érzi, hogy mostmár jöhet a színházi előadás. Nem először láttam itt ilyet. Tegnap az Örkény Színház János király-előadása kezdődött el erre, majd elég bizonytalanul ment. Bizonytalannak tűnt a publikum is, hogy most akkor vicces-e ez a felében-harmadában történelminek látszó királydráma, és a két különféle bizonytalanság elment egymás mellett, integetés is alig történt köztük. Két jót nyugtáznék. Az egyik, most vettem észre – vagy mostanra alakult ki teljesen –, hogy Für Anikó milyen meghitt partneri viszonyba került az Arthur-bábbal. A tárgyalási szcénákban még olyan arcokat is tudott vágni, mint amilyen a bábé, hadd hasonlítson rá a kisfia. A másik, hogy Debreczeny Csaba a meghalási jelenetet rendkívül szépen adta.

Este 10-től aztán A fajok eredete a kamaraszínházban. (Ezt én nem láttam még, pedig Erzsi barátnőm egész évadban mondogatta, hogy szeretné megnézni, vigyem el. Ezúton üzenem, lemeóztam, rendben, ősszel elmegyünk rá.) Rossz döntéseim sorozata nyomán úgy esett, hogy a kezdés előtti utolsó pillanatban a földön kötöttem ki, a nézőtér első sora előtt kialakult párnás sor közepén. Ami riadalomra adott okot, egyrészt nehogy belekeveredjem valahogy a játékba (az interaktivitás nem erősségem, az sem), másrészt ha esetleg nem tetszik, az látszik majd az arcomon, beletolódva a játszók arcába. No, ennek elkerülésére igazán jól sikerült az előadás, nagyokat mulattam rajta. Például azt a jelenetet, amikor Scherer producer megveszi Mucsi művész úr filmforgatókönyvét a csirkepopuláció számára, azt minden szempontból zseniálisnak kell neveznem. Egyáltalán, ami Mucsit illeti, épp jókor iratkoztam be magyar nyelv és irodalom mesterszakra, mert kellene új, pontos és megfelelő szavakat találnom a színészete méltatására.

vissza a lap tetejére

29. hétfő

Reggel kinéztem az ablakon, és egy kisgép leszállását láttam. Utoljára Dél-Koreában történt velem, hogy repülőtérre nézett a szobám. De ott is szerettem.

Kicsit megfáradtan összegzek még, mielőtt hazaindulok: a Hoppart Korijolánuszára ültem be tegnap délután, amely ugyan lassan melegedett fel, mint a szovjet rezsó, de azért meg lehetett érezni belőle, hogy ez egy kiváló kis előadás. A Vígszínház Az öldöklés istene című produkcióját láttam Pesten, az nekem ott elég is volt (sőt), úgyhogy épp csak belepillantottam az erkélyről, ahonnan rajtam kívül még sokan nézték állva az előadást, és jókat nevettek, úgyhogy bizonyára sikert aratott. (Epres Attila szerepét Mészáros Máté vette át. Egyébként is nagy ugrássorozat van a Vígben.) Dumaszínházba mentem 10-re. Évekkel ezelőtt egyszer már beneveztem egy ilyen programra, az kissé lesújtott, de azóta összeszedtem magam annyira, hogy ismét megpróbáljam. Badár Sándor szerepelt, és méltányolom azt a profi előadói munkát, amit végzett. A legérdekesebb az volt, hogy bár csak egy órányi fellépés lett volna a dolga, éjfélig kitartott, és egyáltalán nem értem, hogy miért. Mert sem a saját nekibuzdulása – vehemenciája, magakelletésének heve és élvezete – nem látszott ezt indokolni, sem a közönség elsöprő lelkesedése.

Több dolgok vannak…, na. 

vissza a lap tetejére

30. kedd

Sehol nem látni annyi izmos, kisportolt fiatalembert, mint a villamos ülésein. Manapság a nagymamák adják át a helyüket a kismamáknak. (Megosztom: a kisgyerekeket azért kell leültetni a járműveken, mert nem elég fejlett még az egyensúlyérzékük, így az enyhébb fékezésnél is simán végigrepülnek a kocsin.)

Anyukámat kitoltam a teraszra, üldögéltünk kicsit a csendben. Aztán váratlanul átkiabált a gyenge hangocskájával a kerítés felett: Halló, szomszédasszony! Halló, itt Stuberék! Mondtam erre, hogy nincsenek itthon a szomszédék. De ő csak továbbra is: Halló, szomszédasszony. Kérdeztem, miért kiabál, mit szeretne a szomszédasszonytól. Visszakérdezett: Nem tudod, hogy baja esett? Biztosan be kell kötözni.

Anyukám már nem sokban hasonlít a régi önmagára. De a segítőkészsége, úgy látszik, most is megvan benne valahol. 

vissza a lap tetejére

31. szerda

Alapjáraton meglehetősen tartózkodó típus vagyok. Nemigen fordul elő például olyan, hogy találkozáskor harsány, kitörő örömmel a nyakába borulnék valakinek. Viszont volt márciusban a Havanna előadása után az a Kritikus óra, amelyik kissé eldurvult, illetve indulatokba fulladt. Ezen belül arra már nem emlékszem, hogy az én szavaim voltak-e sérelmesek Mucsi Zoltánnak vagy az övéi nekem, de azt tudom, hogy amikor vége lett, azt mondtam neki: Akkor most ölelj meg, mert szeretve tisztellek. Újabban pedig azt vettem észre, hogy ahányszor csak találkoztunk azóta – először a rádióban, aztán a POSZT-on, most meg a Vidoron –, mindig erősen megölelgettük egymást.

Nem tudom, előfordulhat, hogy az érzelemnyilvánításhoz először némi bántódásnak kell esnie. 

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra