|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2011. április
A minap felmerült a távoli múltból az a horogkereszt-história, és milyen érdekes, hogy szinte rögtön összefüggésbe került. Ültem valamelyik hajnalban az anyukám ágya mellett. Az ágy fejénél kerek asztal áll, letakarva egy horgolt csipketerítővel. Erre a csipketerítőre tévedt és révedt a tekintetem. Régi darab, már gyerekkoromban megvolt, amióta az eszemet tudom, megvan. Amiből egyenesen következik, hogy az apukám otthonából jött, minden bizonnyal az édesanyja horgolta, aki csinált ilyeneket, mint mondja apukám, amikor most megkérdezem. (Nem jutott nekem egyetlen emlékezhető nagyszülő sem. Végül is háborús nemzedék a szüleim és a szüleik.) A terítő mintája: egy kis pöttyből mint hajló lábak indulnak ki félbetört vonalak. Nem négyen, hanem hatan, de akkor is ott rejlik az alakzatban a horogkeresztforma. Úgyhogy közel fél évszázad múltán hirtelen megfejthetőnek látszik az iskolai incidens. Valószínűleg egy békebeli csipkéről vettem az ábrát a rajzhoz. Neccesnek találom a jelenlegi rádiós tevékenységemet. A felkészülési és koncentrálási szint nagyot zuhant, de egyelőre nem adtam fel a dolgot. Úgy gondoltam, ezen a héten Koós Olgáról kell beszélgetni. Éreztem némi kockázatot: a barátai számára talán minden értelemben túl közeli a halála, s ettől esetleg búsongásba fordulhat a megemlékezés, amit én úgy képzeltem el, amilyenek az amerikai filmekben a temetések-búcsúzások. Ahol a gyászolók nem sírnak és zokognak, hanem mosolyogva, szeretettel felidézik emlékeiket az elhunytról. Margitai Ági és Hirtling István voltak a vendégeim -- Székely Gábort szerettem volna még bevonni, de ő annyira próbál, hogy ez nem jött össze --, és azt hiszem, nem is sikerült teljesen elkerülnünk a kockázatot. A műsor alighanem inkább szól Olga lényéről, személyiségéről, mint a színészi pályájáról, szakmai életútjáról, de ez most talán nem baj. Este a Párlat című előadás a Stúdió K-ban, Nagypál Gábor rendezésében, Danyi Zoltán verseiből. (Zentai költő, bevallom, nem ismerem.) Jótékony, meleg, zsongító egy óra. Spilák Lajos a szobányi húrjaival és a zenét tartalmazó üvegcséivel. Hannus Zoltán elmélyült növénygondozóként. Homonnai Katalin szőnyegekkel csavarodva. Nyakó Juli mint egy gyönyörű, bölcs Gaia istennő. Meghallgattam tegnap a mai rádióműsor felvételét – mindig meg kell hallgatni még az adás előtt, mint tudjuk –, és nem találtam különösebben búsongósnak. Meghallgatva jobban tetszett, mint ahogy emlékeztem a beszélgetésre. Leszámítva a végét, amikor is az utolsó kérdésemre Margitai Ági hevesen integetett, hogy erről nem akar, mire megválaszoltam a saját kérdésemet, majd az órára nézve megállapítottam, hogy vége az időnknek, lekonferáltam a műsort, Hirtling István pedig ott maradt szóhoz jutatlanul az utolsó kérdés vonatkozásában. Anyukámról egyebek közt azért nem írok, mert abban reménykedem, hogy talán fog még internetezni, elolvassa a naplómat, és akkor majd nem tetszene neki, amiket itt mostanában írnék :-) Kicsit csodálkoztam, hogy kerül oda az Ódry Színpadra este fél tízkor az a sok néző, de biztos őket is leváltotta a testvérük 8-kor. A Presznyakov fivérek Ágytörténetek című darabját, vagy ami kevesebb: jelenetsorát adták a negyedikesek. Ügyes ujjgyakorlatnak mondanám az írói munkát. (Kicsit emlékeztet a Körtáncra, illetve még inkább a Körmagyarra, amennyiben itt is szexbe ágyazott kettősöket látunk, és a szereplők előkerülnek a további szcénákban is, az utalások szintjén. Ami lehetőséget ad arra is, hogy a néző elégedetten, éleslátására büszkén előre megállapítsa magában, hogy az esedékes hősök hová kapcsolhatók.) A növendékek korrekten abszolválják a feladatot, ennél sokkal többre nem jutottam a produkcióval. (Rendezte: Dömötör András.) Ficza Istvánnak mint pedofil bébiszitternek van néhány szívszorítóan szép pillanata. És Pálos Hannát emlegetném még az utolsó jelenetből, amely egy idős, rozzant házaspárt mutatott be, és én értelemszerűen érzékenyen reagáltam rá. Pálos Hanna játékát az est tisztes átlagánál gazdagabbnak, mélyebbnek találtam, ugyanakkor olyanfajta színésznőnek látom, akire vigyázni kell, ne vigye őt túlzásokba a játékkedve. Említette kedves férjem, hogy tegnap a villamoson egy fiatal társaság erről az előadásról áradozott mellette. Mondjuk fordítva nehezebb elképzelni. Mármint hogy egy fiatal társaság azt hallja a villamoson, hogy ő erről az előadásról áradozik. Ja, de ő nem is látta. Akkor hogy én. Láttam a napokban az interneten, hogy Mácsai Pál ötvenéves. Kicsit meg is sértődtem ezen. A mi pályakezdésünk gyakorlatilag egybeesett, ezért mindig úgy élt bennem, hogy egyidősek vagyunk. Most meg tessék, lehagytam egy évvel. Amikor végzett színészként az első évadát töltötte a Nemzetiben, akkor írtam róla az Új Tükör 27. oldalára. Azóta eltelt több mint negyed század, és érdekes módon egyszer sem kerültem össze vele interjú céljából. De lehet, valójában egész idő alatt arra készültem, hogy most a jubileum alkalmából leüljünk a rádióstúdióban egy órára az Ahol hely van című műsorban. Ja és azt is akartam mondani, csak pár hete vettem észre, mire készülnek a Katonában Dilettánsok címmel. Mármint hogy ez az előadás Flaubert Bouvard és Pécuchet című regényéből készül. Olvastam néhány éve, az Érzelmek iskolája után, és soha nem jutott volna eszembe, hogy színpad után kiáltana. Két pasas – bizonyára szerepel a könyv elején némi leírás róluk, de ettől még érdemben nem sikerült megkülönböztetnem őket (ez a veszély a színházban biztosan nem fenyeget) –, aki egész életében és a regény cselekményében a könyveket bújja, hogy aztán a betűket összegereblyézve hasznosítani próbálja az olvasottakat a tudomány tetszőleges területén. Mígcsak el nem unják, illetve kudarcot nem vallanak az épp aktuális vállalkozásukkal, legyen az növénytermesztés vagy embergyógyítás. No igazán nehéz ezt a terméketlen olvasásdühöt színházi előadás formájában elképzelnem, de az a nagy szerencse, hogy nem nekem kell elképzelnem, hanem Forgách Andrásnak, aki színpadra írta, Aschernek, aki megrendezi, Máté Gábornak és Elek Ferencnek, akik eljátsszák, és az összes többi alkotónak. (Hahh, könyv! Amikor ideköltöztem a szüleimhez – mikor is volt? négy vagy nyolc éve? –, elkezdtem olvasni egyet, de még nem értem a végére.) Bár három műsorom is megbeszélésre és szervezés alá van kerülve, de egyiknek a felvételét sem sikerült behúznom erre a hétre. Amiből sajnos az következik, hogy ha csak nem akad mentőangyal*, akkor vasárnap nem lesz új műsorom, hanem ismétlés megy adásba. (Ez nem ritka a Rádió Q-n, de én szerettem volna elkerülni.) Tegnap Figaro házassága a Maladypétől, Zsótér Sándor elővezetésében, aki nemrégiben rendezett lakásszínházban főiskolásokkal Brechtet, és hát az felért egy (pozitív) gyomorszájütéssel. Úgyhogy lehet, hogy most rácuppan erre a formára, és a lakásszínházi korszaka következik. (Zsótér korszakos rendező. Szoktak lenni korszakai.) Amennyire nélkülözhetetlent tűnt a Brechtnél a szűkös privát közeg, annyira szükségtelennek találtam itt a Beaumarchais-darabnál. És amilyen mesterkélt, hamis hangon kezdett Orosz Ákos és Tankó Erika az első jelenetben, úgy éreztem, kölcsönösen zavaró ez a kivilágított fizikai közelség a nézők és a játszók között. (Plusz engem még az is feszélyez kicsit, ha a rendező nézi, hogy’ tetszik nekem az előadás. Ez elfagyasztja a gyenge kis mosolyhajtásaimat :-) Ungár Juli fordításának irodalmi értékeit fülhallás útján ezúttal nem érzékeltem (sőt), valamint keveselltem a színészek vígjátéki kreativitását. De lassan mégis összerázódtam az előadással, és Törőcsik Mari láthatásán túl mindenekelőtt a grófnét játszó Ligeti Kovács Judit tetszett. Megizmosodott a tehetsége a zegszegi évadok alatt. A fiatal Básti Julira emlékeztet a gesztusaival, a fátyolos nézésével. A helyszín mégiscsak szolgált előnnyel: elbűvölve figyeltem a szemközti idősebb nézőket, akik elbűvölve figyelték az előadást. Majdhogynem ragyogóbb és kifejezőbb volt az arcuk, mint a színészeké. Vitathatatlan siker volt egyébként. * Mentőangyal: olyan, számomra érdekes színházi személy, akitől nem félek, mert már csináltam vele jó interjút, tehát remélhetem, hogy alaposabb felkészülés nélkül is képes leszek megfelelő beszélgetést összehozni, valamint van olyan kedves, hogy ennek elébe tud és akar állni péntek délután. Tegnap este hazaérkezett volna Annamari a tavaszi szünetre, de lekéste a repülőgépét. Remélem, ma hazakeveredik, és a kihelyezett tagozathoz is ellátogat mielőbb. Tegnap egyébként jártam otthon a havi könyvelés miatt, és láttam, hogy ha kihúzom a lábam a házunkból, rögtön felállványozzák. (Nem a lábamat, szerencsére.) Ráadásul úgy, hogy alig lehet beférni a kapun a csövektől. (Azt hiszem, a szomszédunk erkélyrészét javítják, ezért a felvonulás.) Ránéztem Annamari szobájában a függönykarnis végére akasztott piros női kalapra. Én vettem valaha Moszkvában az ulica Gorkaván. (Most már nem is Gorkij utcának hívják a Gorkij utcát.) Nem tudom, minek árultak ott akkor kalapot, pláne pirosat, nem hordtak kalapot a nők, úgyhogy nyilván semmi más célja nem volt avval a kirakati darabbal a szovjet szocialista kereskedelemnek, mint hogy én megvegyem az ösztöndíjamból, és mindenki mástól szignifikánsan különbözőnek érezzem magamat. Annamari, mint mondja, ezen a héten mindent egy nap késéssel csinált, hát a hazaérkezést is. A rádiós mentőangyal szerepében: Máté Gábor. Volt tavaly a műsorban, amikor Csákányi Eszter a kedvenc színészpartnereként hívta meg, de őbenne a színészen kívül van még 1 rendező, 1 igazgató, 1 színészpedagógus. (Meg 1 levelező ember. Vagy az én vagyok, ezt már nem tudom.) Mindez biztosítja a kérdező számára, hogy a bőség zavarosában halászhasson – hogy egy ilyen jól sikerült képzavarral éljek. Úgy érzem, rádiós kollégáimnak is lehet olykor gondjuk a műsoruk összehozásával. Abból gondolom, hogy Horgas Péter, aki Akku címen készít hetiműsort, engem hívott meg vendégnek a következő adásába. Egyébként amikor péntek délutánonként a rádióba megyek, az élő felvétel stúdiójában mindig Dunai Misit találom. Ott ül az üvegfal mögött, húzogatja-tologatja a pucukákat az asztalon, ficereg a székben, izeg-mozog a zenére. Pont, mint a filmeken. Rádiófelvétel: rendben. Az volt a benyomásom, hogy tehettem volna élénkebbé a beszélgetést, de méla voltam, enervált, nehézkes az átkötésekben, és soká tartott kikeveredni a saját mondataimból. (Na erre gondoltam múltkor, hogy romlok. Lassan jutottam el a rádiós csúcsomra, viszont a hanyatlás gyorsan megy.) Aztán meghallgattam most reggel az anyagot, és megbékéltem vele. Ha majd egyszer megint meghívom Máté Gábort :-), az a beszélgetés biztosan másmilyen lesz. (De hogy ő jó, az legalább konstans.) A vígszínházi Rómeó és Júliára úgy mentem tegnap, hogy majd igyekszem nem idegenkedni, ha az előadás, Eszenyi Enikő rendezése esetleg harsány, erősen színezett, modern, amolyan kereskedelmi tévés. És értem is el eredményeket a hozzáülésemmel. Gyönyörködtem látványos, szép jelenetben (a bál), találtam kedvességet a fiatalok szerelmes mászásában-kergetőzésében a nézőtéren, és különösen jól sikerültnek, feldobottnak éreztem az esküvőjüket a mikrobuszos vetítéssel. (A szó legszorosabb értelmében vígszínházi Rómeó és Júlia ez, tágabban Lipótvárosi. Bár a cinterem kicsit megzavart, mert azt mintha a World Trade Center romjaiba* helyezte volna Kentaur.) Másrészt viszont szívesen elengedtem volna egyfelől az Anconai szerelmesek-szerű slágervonulatot, másrészt a többé-kevésbé aktuális politikai párhuzamokat (az autógyújtogatással bezárólag), és főleg a nagyon kitett, durva, „erőszak a családban” tárgyú tanjelenetet Capuletéknél. Az új fordítás érdemesnek hallatszott. Színészileg: a máskor oly figyelemreméltó Bata Éva ezúttal egyáltalán nem győzött meg arról, hogy Júlia a szerepe volna. (Jó, hát alkatilag Börcsök Enikő sem volt Júlia, de amikor ő Kaposváron eljátszotta, a tehetsége és ereje azon is átütött.) Varju Kálmán jobban konveniált. Leginkább Mészáros Mátét szerettem Benvolio Lőrinc barátként. * Azóta megtudtam, mert tanult kollégáim megírták, hogy Vígszínház-rom az a második világháború végéről. Pedig láttam már azt a fényképet, de ezek szerint a WTC képe jobban belém égett. Csak a tegnapi ebéd közben – Csokoládékatona szólt hozzá, mert azt kértem zenének az interjúhoz – jutott eszembe, hogy bár akartam, de egyszerűen elfelejtettem megkérdezni Máté Gábortól a műsorban, mi van az egri Prolik-előadás POSZT-részvételével. Így aztán nemcsak a hallgatók nem tudják meg ma, de én sem tudom. Még ezt: annyira meglepődtem, amikor mondta, hogy Hajduk Károly elhagyja a Katonát, hogy meg sem kérdeztem, akkor ezt most így hogy? És hová? Később beszéltünk róla még, már felvételen kívül, utána vagy a zene miatti megállásban. Bodó Viktorhoz szerződik a Szputnyikba, amikor pedig Bodó jövőre épp rendez a Katonában. A magam részéről sajnálom, hogy Hajduk elmegy. Szerintem jó helyen volt, építették őt és építettek rá. Más. Utána kellett néznem valaminek Kisvárda kapcsán, úgyhogy felcsaptam a naplómat és elolvastam egy évekkel ezelőtti júniust. Ordítóan heves nosztalgiám támadt a Kisvárdai Lapok iránt! Egyébként szokott olykor szóba kerülni színházi sajtószakmai körökben a néhai lapcsinálásunk, és az a hír járja a fiatalabb kollégák között, hogy jó főszerkesztő voltam :-) (Málét írtam méla helyett tegnapelőtt :-) Telefonált délután Szűcs Kati, hogy mint Guppi-szakértő, nem nézném és írnám-e meg a marosvásárhelyiek Szigarjev-előadását, amely a Határtalan színházi szemlén szerepel a Tháliában este. Ilyen gyors határidővel helyettes ügyeletest állítani lehetetlen, úgyhogy számolgattam, latolgattuk: a program utazással együtt belefér három órába, a vacsora és lefekvés közti dologtalan időben, talán meg lehet próbálni. Lassan úgyis eljön az ideje a szülő-gyermek közti elszakadásnak. (Ha már így felnőttem.) Nem is volt semmi gond. Az előadás – a marosvásárhelyi egyetem akadémiai műhelyének produkciója – a legjobb Guppi, amit eddig láttam. Két okra gyanakszom. Az egyik az, hogy markánsan és szabatosan meg lett rendezve keserű komédiának (rendező: Harsányi Zsolt), a másik pedig a három színész egyenletesen jó játéka. Korábban az egyik Guppiból a Tamarát alakító Pokorny Lia emelkedett ki, a másikból a Pását adó Bán János, itt viszont mindhárman abszolút helyénvalóak voltak. Berekméri Katus, Zalányi Gyula (aki talán már nem is zegszegi színész?) és Gáspárik Attila. Tökéletesen korrekt és szovjetben járatos volt a díszlet is, bizarr töréssel-vágással a szoba sarkában. Még egy olyan vekkert is tartalmazott – következetesen félbevágva –, amilyennel magam is rendelkeztem valaha Moszkvában. (Ez persze nem elengedhetetlen feltétele sem a hitelességnek, sem a sikernek, csak mondom.) Amikor Annamari kiment Leuvenbe, akkor még nem gondoltam erre. Amikor maradt a második félévre is, akkor már igen. Hogy talán lényegében nem is fog hazajönni már. Hogy talán kint fogja megtalálni a megtalálandókat. Nyárra idegenvezetői munkára kapott lehetőséget. Jövőre pedig, végzés utánra, a helyi nyelv megtanulását követően már-már állásajánlattal bír, egy konferenciális kerekasztalbeszélgetés-hozzászólása nyomán. Szorgalmas, ambiciózus lány, és nagyon komolyan szeretné csinálni azt a szakmát, amit tanul. Látja, hogy a szaktársai itthon csak küszködnek. Vagy nincs állásuk, vagy ha igen, az terméketlen irodában ülés napi nyolc órában. Miközben ő kint teret és lehetőséget kaphat mint ifjú szakember. Tomijával még ősszel szakítottak, kint egy nigériai fiatalemberrel van együtt már hónapok óta. Azt mondja, minek és mire jönne haza. Hát mit lehet erre mondani. Talán azt, hogy szülőföld, haza, Nemzeti Együttmicsoda? Vagy mit?! Racionálisan és logikusan erre nem lehet mást mondani: Pannicskánk, teljesítsd be a szakmai vágyaidat, teljesítsd ki az életedet ott, ahol erre a leginkább mód nyílik. Csak hát heveny sírékony szomorúság fog el attól a kilátástól, ha egész életünkben távol leszünk tőle és az övéitől, akik lesznek majd. A lányom születésnapja volt tegnap. Nem sokszor nem voltam ilyenkor kint a temetőben, de most nem voltam. Megvár szegény. A tegnapi nap lesújtó csapásaként Bába Kriszta halálhíre ért. A színiegyetem oktatási főigazgatója volt, de még a kilencvenes évek elejéről, a minisztériumi korszakából ismertem, és voltaképp szerettem volna olyan lenni, mint ő: kecses, mindig mosolygó, kedves nő. Nagyon sajnálom. A temesvári Rosencrantz és Guildenstern halottnak voltak jelentős kockázati tényezői rám nézve. Részint nagyon hosszú előadás (márpedig rossz éjszakánk volt), részint sosem voltam különösebben vevő Tom Stoppard e darabjára. Sem olvasva, sem a Tim Roth-os filmet, sem a Kamra-beli produkciót tekintve. De ez kétségkívül elég jó előadás, nem véletlenül díjazták Romániában. Ahogy a Kamrában a korábbi Hamlet-előadás folyománya volt a darab, úgy itt is, bár már hét év eltelt Frunza erőteljes Hamletje óta. Emlékeim szerint onnan hozták a jelmezeket és a díszleteket (a Keleti pályaudvart leszámítva, mert azt nem hozták be a Tháliába). Mindazonáltal kicsit nehezemre esett volna végigülni a vendégjátékot, ha nem koronázza Katona László parádés Rosencrantz-alakítása. (De Faragó Zénó is sokkal jobban tetszett itt most Hamletnek, mint pár napja Chérubinnak a Maladypében.) Tegnap került sor arra, hogy Mácsai Pállal felvegyük az e heti (illetve az eredeti terveim szerint múlt heti) Ahol hely vant. Szerintem ez jól ment, elég fesztelenül. De volt egy pillanat, amikor kikapcsoltam, és hirtelen fogalmam sem volt, hol tartunk, miről beszéltünk, mit akarok kérdezni. Ekkor leálltunk egy fél percre, „reset”-eltem a fejemet és folytattuk. A legjobban talán az tetszett – ez már műsoron kívül történt –, amikor azt mondta Pali a tízhónapos kislányáról, hogy kacér. Este ismét Frunza-rendezésre mentem a Tháliába, reményeket fűzve a csíkszeredai Liliomhoz, amely egyrészt sikeresen szerepelt tavaly Kisvárdán – csak én épp elkerültem –, másrészt Veress Albert játssza a címszerepet, akit azóta kedvelek, amióta először láttam 2004-ben Kisvárdán. (Nem emlékszem, mi volt a produkció címe, mintha valami malom lett volna. Persze nem A vörös malom, mert akkor emlékeznék.) De sajnos ez a minden értelemben sötét (vagyis kilátástalan és alulvilágított) Molnár Ferenc-előadás nekem nem jött be. Indokolatlanul durvának találtam például. Szerintem nem verhet-lökdöshet-rugdoshat Liliom mindenkit, mert akkor nincs súlya egy pofonnak. (Nem verem! – mondja a Liliom – Azért, mert egyszer megütöttem, még nem verem. /Nincs itt a kötet, úgyhogy fejből próbálom idézni./ Ezt állítja a Liliom, és nincs ok megcáfolni a kijelentését.) Úgy érzem, némely rendezői ötletek megterhelőnek és kényelmetlennek bizonyultak a darab számára. Elégedetlenségi faktoromból értelemszerűen az következett, hogy eljöttem szünetben. Mivel úgyis nyugtalankodtam kicsit, hiszen alkalmi szülőszitter híján egyedül hagytam estére az enyéimet. Ma elkészítjük a két hét múlvai Ahol hely vant, Bán János jön, a Trebbia-díja alkalmából. Arra gondoltam éjjel, micsoda abszurd ötlet – ha ugyan nem önkínzó terápia –, hogy éppen én rádiózom, akit az esetek túlnyomó és elsöprő részében kifejezetten zavarba hoz, ha emberrel kell találkoznia és beszélnie. Írott betű – barát, mikrofon – ellenség. Ez lehetne az indián csatakiáltásom. Ráadásul, attól tartok, nem álltam kétszer sorba ott, ahol a kíváncsiságot osztogatták. Aztán mégis bemegyek a rádióstúdióba, kiszállni a ballasztjaimmal az éterbe. Ki érti. Közben itt hányódik előttem a számítógép mellett egy pucuka, amiről az jut eszembe, hogy nemrégiben be kellett mennem a Katona portájára, visszavenni egy tárgyamat. Idős portás néni ült ott, mondtam neki a nevemet, ám hiába keresgélt, nem talált semmilyen nekem szóló letétet. Megnézte az összes kóbor borítékot, aztán megkérdezte: mi van benne? Egy pendrive – válaszoltam kicsit bátortalanul, attól tartva, hogy most kínaira váltottam a beszélgetésünkben. Az idős portás néni határozottan megrázta a fejét: pendrive-ja itt csak Tenki Rékának van. Úgyhogy pucuka nélkül bár, de tisztelettel távoztam. Én speciel nem gondolnám, hogy érdekes interjúalany vagyok. De ha már Horgas Péter meghívott az Akku című műsorába – hólabdaszerűen, vagy láncszerűen, vagy hóláncszerűen :-) invitálja a Rádió Q szerkesztő-riportereit –, akkor azért kitotóztam magamban, hogy három dologról kérdezhet. A kritikusságról, a naplómról és a rádióműsoromról. És valóban ezt a három témát érintettük, az őt foglalkoztató megközelítésben. Egy szempontból nyugtalanságot keltett bennem a beszélgetésünk. Veszélyesnek ítélte ugyanis, hogy a naplómban kiadom magam, mert evvel vissza lehet élni. Azóta tűnődöm ezen, hogy vajon milyen kockázatok jöhetnek szóba. (Mármint azon kívül, hogy egy betörő kiolvassa és kihasználja, ha nem vagyunk otthon.) Ha lett volna efféle kedvezőtlen tapasztalatom az elmúlt hét évben, biztos tudnék mire gondolni, de így nem tudok. Legfeljebb arra, hogy egy elszánt nőcsábász házasságszédelgő a naplómból kiokosodva elcsavarja a fejemet és levesz a lábamról, de hát valószínűleg elkésett szegény 20-30 évvel, és most nyilván maga is úgy találná, hogy már én ebből sajnos kiöregedtem. Utána átköltöztem a másik székre, és beült velem szembe Bán János. Elégedett vagyok a felvett anyaggal. Igaz, voltak olyan részek, amikor úgy éreztem, hogy ezt vagy azt szinte szó szerint el tudnám mondani helyette, mert olvastam korábbi interjúiban. De mondjuk azon ne lepődjünk meg nagyon, ha egy színésznek kész szövegei vannak. Próbáltam ilyenkor kimozdítani, ám nem mindig jártam sikerrel. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy nem kérdeztem elég jól, elég inspirálóan. Mindazonáltal az, hogy én – vélhetően ellentétben a hallgatókkal – ismertem Bán néhány válaszát, semmit nem von le a beszélgetés élvezeti és egyéb értékéből. A vége meg egyenesen szép lett. Elérzékenyült ugyanis, amikor a Zsámbéki-Zsótér-osztályba járó színinövendék fiát hoztam szóba. Meghallgattam tegnap a mai Mácsai-műsort. Tök jó szerintem. Leszámítva a végét, amit ritkán sikerül ügyesen megoldanom. Most például olyan hirtelen és röviden fejeztem be, mintha rácsaptam volna Palira az ajtót, pedig hát dehogy. Azon viszont nagyot mosolyogtam magamban, hogy amikor a régi János király-előadás kapcsán kérdeztem, beleszőtt engem a válaszába olyasféleképpen, hogy „hát te tudod, mert mi akkor együtt voltunk, vagyis ott mozogtál az osztály körül”. Na most ez nem így volt, hiszen 1983-ban, az Ódry-bemutató idejében még nem is ismertem őket, de azért titkon tudom, hogy miért emlékszik így :-) (És az „együtt voltunk”-ot ne értse félre senki.) Félnapos családegyesítés történt, minthogy az összes felnőtt gyermek a városban tartózkodott. Volt Annamari-születésnap, ebéd a környékünk anyagilag legenyhébb, ámde jó konyhájú vendéglőjében, ahol a pincér olyanokat kérdez, hogy Söröcske? Bambicska? És még kártyacsata is zajlott. (Mindig is sokat játszottunk a gyerekekkel, a leghülyébb játékoktól kezdve a legértelmesebbekig mindent. Kártyában végül a snapszernál kötöttünk ki közös megegyezéssel, mert abban mégsem lehet olyan halálosan megsértődni és összeveszni, mint mondjuk a kanasztában azon, hogy „Hogy’ dobhattál be?!” vagy „Mire tartogattad a jollyjaidat?!” Nem tudom, említettem-e már, hogy a családom összes tagja igen rosszul tűri a vesztést a játékokban, rajtam kívül persze.) Azt nem is mondtam még, hogy édesapám trópusi típus. Télen-nyáron 28-29 fokra fűti fel a lakást, különben fázik. Pálmafa-nemesítést, banánérlelést és tikkadtszöcskenyáj-legeltetést jutányos áron vállalok. Eltelt egy hónap, kellene tudnunk lassan, hogyan lesz itt tovább. Elsőként talán nekem kellene tudnom, de nem tudom. Lehetséges, hogy anyukám feljebb már nem fog épülni. Akkor pedig mindigre kell melléjük valaki, bár ezt nyilván nehezen fogják elfogadni. Alighanem ideje körülnézni az „erdélyi nénik” frontján. Megjegyzem, ez a picike, műveletlen kert itt a konyha mögött, milyen szép változatos! Volt ibolyakorszaka, nefelejcskorszaka, és mindjárt rázendít az orgona. Amikor kétnaponta jártam ide, akkor szép, rendezett, gondozott szüleim voltak, a haj- és körömvágást menetrendszerűen végeztem. Amióta itt lakom, mindenkinek hosszú lett a haja és a körme, engem is beleértve. Érdekes. Nem vagyok járatlan Leni Riefenstahl életében, és ez elég is volt ahhoz, hogy tulajdonképpen semmi újat ne tudjak meg a nőről Forgách András Léni vagy nem Léni című darabjából. Persze az ismeretszerzés nem okvetlen szükséglete egy színházi estének, de csak mérsékelten találtam színházinak az egészet. Bár igyekezetben nem volt hiány a pinceszínházi produkcióban. Bagó Bertalan rendezte, aki mostanra már szépen feldolgozta magát az élvonal közelébe. Az is biztos, hogy fedetten bár, de mindig hozzászólni kíván a jelenhez a rendezéseivel. (Most ott volt például a Hitler-próbababa, akinek a szövegei olykor igen kínosan ismerősnek hangzottak.) Színészileg érdekes összeállítást kínált Bagó, a három különböző életszakaszából egymás mellé tett Lenit (Marjai Virág, Pápai Erika és Almási Éva), valamint az összes neves és névtelen férfit eljátszó Szegezdi Róbertet, akinek drukkolok, hogy miután Zalaegerszegen jó színész lett, most felfedezze őt a főváros. A végeredményt elég vegyesnek találtam. Marjai Virág, aki néhány évad után oly szépen kibontakozott a Radnótiban, most ismét erőlködő, bajban lévő fiatal színésznőnek látszik. Almási Éva nagy hatásokra törve mindösszesen Lorán Lenkét adta elő, de úgy is beszélt, pontosan. Szegezdi Róbert szakszerű és ambiciózus fregolizását értékeltem. A legtöbb örömöm Pápai Erika játékában telt. Annak a nőnek, akit ő alakított, kétségkívül erős aurája volt. El lehetett hinni, hogy nem akárki. Két előadást nézni mentem Nyíregyházára, Koccanás 3-tól (6-ig – gondoltam), Adáshiba 7-től (1/2 10-ig – gondoltam), de úgy megrövidült ott minden, hogy a két produkció között a színház kedves segítségével még állatkert-látogatás is belefért, és erre olyannyira nem számítottam, hogy fényképezőgép sem volt velem. Tasnádi Csaba tehát alaposan meghúzta Spiró Koccanását, és sűrűn megtűzdelte rövid zenés betétekkel a Csókolom együttes repertoárjából. Ez eleinte zavart és idegesített. Folyton megakasztott, hogy a szereplők kórusban énekelni kezdenek. Ráadásul elbizonytalanított a darab értékeit illetően, mert a „vágások” felhívták a figyelmet arra, hogy nagy sűrűséggel fordulnak elő a szövegben villámtréfa vagy kabarétréfa jellegű dialógusok. Idővel aztán vagy megszoktam, vagy egyre megfelelőbb pillanatokban tört ki a zene és az elég jól bepasszoló dalszöveg, mindenesetre igazolta magát a rendezői eljárás. Nem pusztán elfogadhatóvá vált, hanem annál többé: kicsit elemelte a valóságtól a darabot. Mire letelt az előadás szűk két órája, úgy éreztem, jólesően bejártunk egy teljes, szép utat. Színészileg kisebb globális dicséret telik tőlem, többre nincs terem, de annyit meg kell jegyeznem*, hogy Olt Tamás nagy reményekre jogosító keresztapa lehetne bármely maffiában. Az esti, másfél órás nagyszínpadi Adáshibát tisztelettel néztem. A színészek becsülettel küzdenek (Keszég László rendezésében) egy elhunyt színdarab mesterséges lélegeztetéséért. Szakonyi Károly műve olyannyira nincs már, mint amennyire a címe se nincs meg. Az adáshiba felirat számomra ugyan ismert, gyerekkorom tévéképernyőjéről (abihsádának mondtuk, mert apukám mindig visszafelé olvasta viccesen), de ez a szó ma már nem is értelmezhető. Fridrik Noémi tetszett a legjobban. Aprólékos, körültekintő, tüchtig alakítást nyújtott Saciként. Ami a vadasparkot illeti, a szokottnál is szebb, virágok pompáznak mindenfelé. Üdvözöltem az állatszaporulatot. Cica méretű, márciusban született fekete leopárddal találkoztam, akinek anyukája farka a kedvenc játékszere. Púposteve-csecsemőt is láttam, akinek még nem volt módja összepiszkolnia magát, így szép fehér, és az is előtte áll, hogy púpokat növesszen. * Mert Olt Tamás a múltkor szolidan-ironikusan a szememre hányta, hogy amióta megszerettem, plusz pertut is ittunk az egyik kitűnő alakítása után, azóta egyetlen szót sem írtam róla a naplómban. És tényleg. (De nem úgy mondta, hogy „megszerettem”. Úgy én mondom.) Apukám tegnapelőtt reggel elesett a fürdőszobában. Mondjuk nem volt olyan illúzióm, hogy az állandó jelenlét mellett nem tudnak a szüleim elesni. Nagy tudású emberek. Apukám sérülése ama szándékának megfelelően alakult, hogy ő már egyáltalán nem akar kórházba menni. Eltörött egy bordája – vagy legalábbis megrepedt, állapította meg a háziorvos –, és a kórházban sem tudnának többet tenni a megállapításnál, úgyhogy kár is hozzájuk fordulni. Most aztán eszelős hangokat hallat köhögés gyanánt vagy helyett, mert köhögni nagyon fájdalmas. Új Színház, Osztrovszkij: Erdő, alig páradik előadás, bő félház. Jó lenne tudni ilyenkor, hogy ez mitől van. Híre ment hamar a bemutatónak, vagy Osztrovszkij neve is elég a távolmaradáshoz? A produkció mindenesetre rémes, és nem is értem, hogyan juthatott el idáig. Hiszen már az olvasópróbán ki kellett volna derülnie, hogy rossz Egon Savin elképzelése – 2011-ben áthelyezni a darabot a szovjet érába, az elvtársi időkbe? Ugyan minek? –, és a cselekmény egyetlen pontján sem működik. De ha akkor még átsiklottak efölött, legalább a főpróbahéten nem tűnt fel, hogy mélyen lent a pincében vergődik a játék? Nincs ennek a színháznak egy alkotó vezetője, hogy a veszteségek enyhítésére még a premier előtt gyorsan átrendezze az egészet? Vagy miért nem nevezett ki Márta István egy válogatót, aki ezt az Erdőt még időben kivágja a repertoárból? Túl az ironikus költői kérdéseken majd kénytelen leszek kijelentő mondatokat is megfogalmazni az előadásról. Még keresem, hogy miről vagy kiről tudok legalább néhány jó szót ejteni. Mélyen együtt érzek egyébként a színészekkel. (Elmentem most reggel a zöldségeshez, és orrba vágott, hogy az egész utcánk orgonaillatú :-) Szeretem, amikor péntek délután van az Ahol hely van felvétele, mert utána mindig pont olyan megkönnyebbültnek és felszabadultnak érzem magam, mintha egy hosszú, dolgos munkahét végén lennék, és jönne a könnyed weekend, aminek legfőbb ismérve a sokkal később felkelés reggel. De hát semmi nem stimmel ebből.
Kiszámoltam minap, hogy ez már a 22. adás. Tegnap a Játszótársak alfajú műsor
keretében Hegedűs D. Géza volt a vendégem, aki – szíves örömömre – Börcsök
Enikőt hívta partnerül. Igazán nem volt nehéz szóra bírni DéGézát. Mesélt
áradóan, érdekesen és ízesen. Amiről beszélt, arról általában eszembe jutott
egy-egy Börcsök Enikőnek címzett kérdés, úgyhogy rendre át is váltottam rá.
Remélem, amikor meghallgatom a felvételt, nem avval fogok majd „Új nóvum” volt számomra, hogy HDG lett a rektorhelyettes a színiegyetemen, valamint hogy Bagossy László és Rába Roland indítanak színészosztályt, a 800 jelentkező felvételiztetése nyomán. Egyébként meg csak elnézem, hallgatom és bámulom ezt a becsülendő, nagy erőkkel kedves embert. Nem mondom, hogy ellenállhatatlan. De olyan állhatatos, hogy lassanként azért csak-csak morzsolja le (vagy fel) az ellenállást. Akkor most beajánlom a mai Ahol hely vant. (Arra nem gondoltam, amikor elneveztem, hogy a rádióban, a linkekben rövidíteni fogják: AHV – hát hogy néz ez ki? Majdnem mint az ÁVH…) Klassz lett az e heti. Leszámítva, hogy a harmadik zeneszámnál gikszer lesz, és ezen már nem tudunk segíteni. De tökéletesen átjön a műsoron Hegedűs D. Géza milyensége, valamint Börcsök Enikő milyensége, és még az is, hogy jól érezték magukat ott együtt. (Bírtam HDG enyhén színpadias hahotáit és Börcsi göcögéseit.) Nekem pedig meg kell tanulnom, hogy a csöndtől sem kell feltétlenül félni. Közben felfedeztem annak szépségét, hogy ha időelőnyöm van (mint a jövő héten hallható Bán János-műsornál), akkor a műsorközi zenét nemcsak úgy betesszük a kihagyott helyre, hanem akár finoman pászítani is lehet ahhoz, amiről éppen beszéltünk. Igen, határozottan vannak szépségei a rádiózásnak. Mai: Gurmizsszkaja az Erdőben (Takács Kati kinézett az ablakon, úgy mondta): AZT HISZEM, ÉN MÉG HETVENÉVES KOROMBAN IS TUDOK MAJD SZERELMES LENNI… Azt hiszem én is. Megfigyeltem, hogy a bojlerek szeretnek ünnepekkor elromlani. Két napja nincs meleg vizünk. Eszembe jutott, milyen különös, hogy az idei Jászai Mari-díj bizottságban akik ültünk… De előbbről kell kezdenem, mert ez a februári ad hoc naplószünet idejére esett, tehát nem adtam hírt róla. Ebből a naplóból tudni lehet, hogy korábban az évi 13 Jászai Mari-díjat olyan, 10-12 fős szakmai grémium ítélte oda, amelybe minden színházi szervezet delegált egy-egy tagot. Idén a minisztérium megváltoztatta a szisztémát. Nem 13 fős listát kért a szakmától, hanem 26-ost, hogy abból szemezgessen*. És egy héttagú bizottságot hívott össze a több mint száz felterjesztett közül 26-ot kiválasztani. Három tagot a Teátrumi Társaság küldött, három tagot a Színházi Társaság, a hetedik pedig a Játékszíni Társaság képviseletében Horányi László volt. Érdekes, eleve úgy ültünk le a minisztériumi tárgyalóban, hogy szemben egymással. Az egyik oldalon (balról jobbra) Ascher Tamás, én és Hegedűs D. Géza, a másikon Vasvári Csaba, Balázs Péter, Nagy Viktor és Horányi László. Szóval ült velünk szemben három vidéki színigazgató, mindnek érvényes mandátuma van ma is, ám kettő közülük már nincs pozícióban. Most itt adódna egy ziccer, de kihagyom. Csak annyit fűzök ehhez hozzá, de jó nekem, hogy engem speciel nemigen lehet honnan leváltani. * (Rákaptam a lábjegyzetekre.) Nem szemezgetett egyébként a miniszter (vagy ki). A 26 nevet olyan formában kínálta fel a bizottságunk – ezt az elgondolást én vittem oda –, hogy két 13-as listát adtunk meg, így rögzítve a szavazatok alapján a prioritást: 1. számú listát és 2. számú listát. És aztán az lett március 15-én, hogy a 13 díjazott közül 12 személy az 1. listánkról való volt, egy pedig a 2. számúról. Tehát a végeredmény szempontjából ez az eljárás jobban sült el, mint a József Attila-díj bizottságé, amelyik karakánul ragaszkodott a csak 13 név felterjesztéséhez. Bár meglehet, nem ezen múlt, hanem talán az volt a döntő, hogy a kulturális államtitkár az íródíjazás egyszemélybeni illetékesének tudja magát. Ma nem. Nem ma. Nem nem. Mama. Erdő. Ujjongva fogadtam a hírt, hogy Molnár Piroska lett az új Nemzet Színésze. Ez áttörés (de lehet, hogy már Haumannál megtörtént): működő nagy színészek jelentős és folyamatosan gyarapodó életművének elismerése. Egy Komlós Juci – Molnár Piroska váltás nem pusztán a leszálló ágról való leszakadást jelenti, hanem hatalmas minőségi ugrást szakmailag. (Hát lehet, hogy ez kissé zavaros gondolat – ágról szakadás? –, de próbáltam vigyázni, hogy ne bántsam senki érzékenységét.) Megnéztem tegnap még egyszer a Rómeó és Júliát a Vígben, Ítéletidő alcímű rádióműsorom miatt. Azon voltam, hogy kicsit jobban megszeressem az előadást, de ez csak mérsékelten sikerült. Az viszont vitathatatlan, hogy működik a produkció. Egy percig sem unalmas, színes, és egy csomó minden van benne, ami kell: kedves tud lenni, vicces is, megható is, talán csak a drámaiság hiányzik belőle. Nagy siker volt, teljes háznyi kamasz élvezte a játékot, élvezte a Rómeó és Júliát – mert ez az, a Rómeó és Júlia, ezt én nem vonnám kétségbe –, úgyhogy a magam részéről nem fogok sem bosszankodni, sem elégedetlenkedni, sem fitymálni. Mai: Ascherral csinált interjút Szentgyörgyi Rita a Fidelión a holnapi Dilettánsok-bemutató kapcsán. Ez az utolsó mondat, tetszett: NEM TÖRTÉNT SEMMI AZ ELMÚLT NEGYVEN ÉVBEN MAGYARORSZÁGON, AMI CÁFOLNÁ AZ ÉN KÉTELYEKKEL TELI IRONIKUS LÁTÁSMÓDOMAT. A Nordost bemutatóját láttam tegnap a Kamrában, úgyhogy nem szórakozni mentem. Mivel nem valami sok gondolatom támadt az előadásról, engedjük meg nekem, hogy fenntartsam a szinhaz.net számára, aztán majd este vagy holnap ideteszem a linkjét. Jó Budavár magas tornyán az érckakas csikorog élesen – ez jár a fejemben. Ja nem, azt a Facebook szokta kérdezni, hogy mi jár a fejemben. Anyukámat a bátyám kontroll röntgenre vitte, ahol is szépnek találták a combnyakát. Néztem kicsit a hercegi esküvőt a tévében, és sajnálkozva állapítottam meg, hogy ez a fiú nem tudta magával vinni a házasságba a haját. A Westminster apátságbeli szertartás alatt voltaképp végig azt vártam, hogy a kórusban egyszer csak meglátjuk habos fehér ruhában Mr. Beant (esetleg Leslie Nielsent), amint lelkesen énekel. (Este megtudtam a Híradóból, hogy legalább Rowan Atkinson ott volt.) Délután rádiófelvétel a vígszínházi Rómeó és Júliáról. Ehhez a szerelmes darabhoz most kolléganőket hívtam: Gabnai Katalint és Rádai Andreát. Azért is, mert férfiakkal már többször nézeteltértem a műsorban arról, hogy hősünk szereti-e hősnőjét vagy nem vagy fordítva. (A mizantróp kapcsán Koltai Tamással, a János királynál Nánay Istvánnal.) A lányokkal itt az előadás megítélésében nem értettünk egyet, élénken vitatkoztunk. Nagyon eleven, vehemens műsor lett, bírom. Mondjuk támadt néhány másodpercnyi zavart csend a felvételben, amikor mondott valamit Gabnai Kati, amin annyira röhögtem magamban, hogy inkább kihajoltam közben a képből. És még azt róhatom fel, hogy srágelnek mondtam a slágert :-) Volt 2003-ban Egerben egy Sarkadi: Elveszett paradicsom, amit szerettem volna megnézni annak idején, de nem jött össze. Nemrégiben megkaptam dévédén egy kedves, netes egri színházjárótól. Tegnap lejátszottam. Szegvári Menyhért rendezése, Csendes László, Anger Zsolt, Kovács Patrícia. Szép, erős, rendes, realista-pszichologizáló előadás kitűnő színészekkel. Úristen, az Anger milyen jó… (Még ilyen hideglelősítő Sebők Zoltánt életemben nem láttam.) Meg Patrícia is. Meg Csendes is. Szerettem volna ezt az előadást, ha ott ültem volna a nézőtéren. (Most akkor még az egri Halleluját óhajtanám monitorra varázsolni, khm.)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
